1920 körül - Olaj, vászon, 99,3x137,8 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
| Elek Artúr írása | ||
| Bodnár Éva elemzése | ||
| Galyasi Miklós elemzése | ||
| Pap Gábor írása | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Feltűnő ... hogy aránylag milyen kevés motívumú volt a művészete. Tárgyával és azzal a jelentőséggel, amelyet Tornyai tulajdonított neki, a Juss magaslik ki belőle. E műve egyik vázlatos változatának köszönhette első nyilvános sikerét, a Műcsarnok Ráth-díját. A képet azonban nem tekintette a tárgy végleges megoldásának, újabb és újabb változatokon át igyekezett feléje. Egész életén végigkísérte ez a képtárgy. Az utolsó változat óriási vászon, igazi Munkácsy méretű. Három asszony gyászos marakodása az örökség darabjain, egy vég vásznon, amelynek felosztásán megegyezni nem tudnak. A mestergerendás mennyezetű alacsony parasztszobában a marakodóknak oda se nézve ül komoran az öreg gazda, a perlekedőknek valószínűleg az apja, az asztal túlsó vége felöl pedig a hozzábújó gyászoló nővel egy süveges fiatalabb férfi. Legelöl, az asztal előtt, a kinyitott kelengyeláda, a "juss" őrzőhelye. Egy csöpp kisfiú ágaskodva néz beléje. Az egész cselekvényt fekete alapba süllyesztette Tornyai, és eredeti szándékát bizonyára még fokozta az idő is, mely a feketeséggel szinte az egész képet elnyelette, az alakokat és környezetüket is. Mai állapotában ez a megragadó festmény csak bizonyos megvilágításban és bizonyos szemszögből nézve látható. Jól tudta ezt Tornyai is. Élete végéig várta azt az időt, amelyben az egészsége megengedje, hogy elvégezze a képen a régen tervezett változtatásokat, és megadja velök a végleges alakját. Azt az időt meg nem érte, de a hatalmas kép így is megmutatja, mekkora képességek éltek alkotójában. Egész elképzelése Munkácsyas, és feltehető, hogy Munkácsy abban a korban, amelyben magyar tárgyú java zsánerképeit festette, a Tornyai képén láthatókhoz hasonló módon csoportosította volna alakjait.
A paraszti tárgyú és környezetű zsánerhez azután is vissza-visszatért Tornyai, sőt csekély változtatásokkal nem egyjüket meg is ismételte, olykor többször is, de a Juss-hoz fogható méretűt és kifejezőerejűt többet nem alkotott. (...)
Forrás: Elek Artúr: Tornyai János (1869-1936)
Magyar Művészet, 1936. november, XII. évf., 11. sz., 321-328. old
(in: Elek Artúr: Művészek és műbarátok, MTA Műv.tört. Kutató Int., Bp., 1996, 219-220. oldal)
...a Juss-t elemezve, az e tárggyal foglalkozó összes változatra együttesen gondolunk.
A Juss családi jelenet, népi életkép, társadalmi dráma. A festmény egy parasztcsaládot ábrázol, amelynek tagjai eszeveszetten marakodnak a jusson, az anyai örökség darabjain. A környezet: vásárhelyi parasztszoba, középen hosszú asztal, körülötte a család: nagyapa, felnőtt nőtestvérek, sógor, kislány-unoka. Az asszonyok késhegyig menő harcot folytatnak minden egyes darabért. Az elhalt anya kelengyéi vannak soron. Minden darabon ádáz veszekedés folyik, szitkozódva, fenyegetőzve, egyre elszántabban, egyre elkeseredettebben... Egyik oldalon energikus parasztasszony, Julis néne (Tornyai nevet is ad szereplőinek) követelőzve az asztalt veri, a másik asszony már rántaná ki a kendőt testvére kezéből. Egy harmadik nő kétségbeesetten, dühös mozdulattal védi a maga igazát. Mindegyik a maga jussát követeli. A férfiak látszólag nem avatkoznak a vitába, a baloldali, őszhajú vén gazda, az elhunyt életpárja, fásultan, magábaroskadtan ül. Az asztal túlsó végén, a fal mellé húzódva sipkás fiatal férfi - Gál sógor - feszülten figyeli az acsarkodókat: érdekelt az ügyben, de nincs joga beleszólni. Az asztal előtt nyitott kelengyeládába a kis unoka ágaskodva kíváncsiskodik.
A Juss témája - első pillanatra - hétköznapi családi jelenet, civakodás. Valójában sokkal, de sokkal több. A paraszti élet legfeszültebb konfliktusáról van szó: a vagyonról, az anyagi érdekről, a családi örökségről, a földről, a házról, a ruházatról s mindarról, ami ehhez van kötve: a paraszti létért folytatott küzdelemről, a paraszt életének értelméről. Abban a társadalomban, amelyben Tornyai is élt, s amelyben az emberek tíz- és tízezrei elkeseredett harcot folytattak egy darab kenyérért, puszta létfenntartásukért, s amelyben kézzelfoghatóan érezni, látni lehetett a vagyon "csodatevő" hatalmát, a társadalmi rangot, megbecsülést, jólétet, - ebben a társadalomban a központi probléma: a tulajdon. A vagyongyarapítás, amelynek gyakran minden más érdek is alá van rendelve: a családi, rokoni kapcsolatok, a szerelem, a barátság, hogy csak egynéhányat ragadjunk ki a legfontosabb érzelmek közül, az élet legvéresebb konfliktusait okozza. - A Juss-ban Tornyai a nincstelen ember köznapi tragédiáját egyetlen jelenetbe sűrítve örökítette meg, amilyent ezer és ezer példán látott maga körül a vásárhelyi, az alföldi szegényparasztság életében. Egy parasztcsalád életének egyetlen eseményében ragadta meg a kapitalizálódó alföldi parasztság legbensőbb mozgató erőit, a tulajdon, a birtoklás körüli élethalálharcot, a kapzsiságnak, a vagyon utáni tragikus hajszának paraszti arculatát. (Állítólag gyermekkorában rokonai között maga is átélt ilyen örökségen való osztozkodást.)
Tornyai talán nem gondolta mindezt tudatosan végig. Megfesthette volna ugyanennek a konfliktusnak társadalmi-politikai vetületét, a vásárhelyi osztályharcot, az 1894-es vásárhelyi véres összeütközést, de nem ezt választotta. Így is a dolog lényegére tapintott művével, megörökítve az örök emberin túl, korának egyik alapvető társadalmi problémáját. A Juss-ban jut leginkább kifejezésre Tornyai oeuvre-jében a kritikai realista felfogása, az a törekvése, hogy saját életének alapélményét mint az alföldi parasztság életének központi problémáját, a legkifejezőbb művészi eszközökkel örökítse meg.
A mű drámai alaphangját, a felfokozott szenvedélyeket, Tornyai mind a kép kompozíciójával, jellemábrázoló készségével, mind színeivel nagyszerűen adja meg. Képalkotásának egyik legfőbb erénye, hogy kompozíciója kitűnően sűríti az eseményt. A kép központja, a cselekmény magva, a jussukért acsarkodó asszonyok és a veszekedés tárgya. Ennek a selyemkendőnek átlós irányú elhelyezése a kompozíció mozgalmasságát hangsúlyozza. A témának ezt a fortisszimóját, mintegy lehalkítva, de a feszültséget fokozva, fogja körül a kíséret, a passzív figurák, a kép szerkezetének statikus elemei: a nyugodt öreg, a gyerek, a sógor meg a háttér homályba süllyedt tárgyai, a bútorok. A dinamikus és statikus ábrázolásnak ez a sikeres összhangja, illetve ellentéte, az asszonyok szenvedélyessége, az öreg tragikus magábaroskadása, a többi szereplő látszólagos nemtörődömsége, s ezek mesteri szembeállítása, a cselekmény drámaiságának kidomborítására szolgálnak.
A Juss szereplőinek, a típusoknak jellemzése még szervesebbé teszi a kompozíció, a formák, a színek együttesét. Tornyai karakterizáló ereje, emberábrázoló tehetsége mesteri módon nyilatkozik meg. Mindegyik alakban más-más lelkiállapotot rögzít. A szereplők két csoportját: a küzdők szenvedélyét és a passzív résztvevők viselkedését sokrétűen jellemzi. A veszekedők arckifejezéseiben és mozdulataiban különbözőképpen nyilvánul meg a jussért való küzdelem. Julis néne "echt vipera lögyék" - jegyzi fel magának Tornyai egy alkalommal a főalakról; a másik asszony Tornyai szerint: "Hát én?"-alak, a kisemmizés lehetőségétől felbőszülve széttárja a karját; a harmadik elszánt arcú, harácsoló mozdulatú. A szereplők másik csoportjának különböző a magatartása, a tehetetlen öreg fáradtsága, a sógor leplezetten feszült várakozása és a gyerek játszi gondtalansága, mind más árnyalatát ragadja meg a témához kapcsolódó lelki aspektusoknak.
A Juss drámaiságát szerkezetének és jellemábrázolásának értékei mellett színei fokozzák leginkább. A művész jól épít a világos és sötét színek ellentétére, a fény és árnyék kontrasztjára. A legvilágosabb az előtérben asztalt verő Julis néne, az asztal fehér térítője és a kelengyeládából kilógó rongydarab - így a sötét zöldes-barnás hátterű szobában a cselekményre, a veszekedés legfontosabb tényezőire vetődik a fény. A mondanivaló mellékesebb részei inkább homályban vannak, de itt is fontos szerepet tölt be minden szín a maga helyén. Tornyai jegyzeteit, színekre vonatkozó feljegyzéseit olvasva láthatjuk, hogy mennyire érdekelte a színek problémája. Végtelenül gondosan jegyezte fel magának a kép színbeli elképzelését. Ilyen "műhelytitokra" világítanak rá ezek a sorok: "Láda árnyéka kékebb (vörös) sötétebb, mint a gerendavégi árnyék, mely sárgább, vörösebb kemence vetett árnyékánál. Legvilágosabb zöld, sárga, kékebb a gerenda árnyék (az öreg lába alatt)". Egy másik Juss vázlatáról ezeket a jegyzeteket olvashatjuk: "A harmadik gerenda jóval zöldebb és sárgább a fal lilás részénél, még a fogas alatti zöldes falnál is, amellyel (úgy látszik) egy valeurban, nagyjából színben is. Fekete tükör határozottan melegebbnek, világosabbnak mutatja... A második gerenda egy hajszállal tán sötétebb, de ez is lilásabb." - Tornyai nagyon sok színnel dolgozott. A fekete-fehér reprodukció sajnos nem ad fogalmat a festmény nagyszerű színgazdagságáról. A kép levegős hatását, a színek csillogtatását, a réteges festéssel éri el. Erre utal egyik írásában: "A rétes nem bodag, hanem réteges. A jó kép is nem alla prima, vagy ha az is, nem vastagon felrakni a színeket, hanem rétegesen".
A Juss festői megelevenedésének és általában Tornyai egész művészetének, különösen életképeinek elemzése, szükségszerűen felveti a kérdést: mennyire hatott Munkácsy Tornyaira?
A Juss kompozíciójában, az alakok pszichológiai egybefűzésében, színeiben, kétségtelenül felfedezhető a nagy mester művészetének hatása. A Juss-on különösen érdekes mindezt végigkísérni, annál is inkább, mert nem csupán általánosságban vizsgálhatjuk itt Munkácsy egész művészetének nyomait, hanem konkrétabban, Munkácsy egyik kiváló művének, "Milton leányának tollbamondja az Elveszett paradicsomot" című festményének hatását. Ennek a műnek szerepe különösképpen érdekes, mert Munkácsy ezt a képet jóval korábban (1878-ban) festette, nem akkor, amikor Tornyai Párizsban tanult. Tornyai erről a Munkácsy-festményről még egy kisméretű másolatot is készített, az egyetlen másolatot, amelyet tőle ismerünk. A Milton-kép elsősorban kompozíciójával, az alakok elrendezésével s a köztük levő érzelmi feszültség nagyszerű érzékeltetésével ragadta meg Tornyait. A kompozíció rokonsága és az egyes részletek összehasonlítása folytán a két mű között formai párhuzamot vonhatunk, és néhány azonos motívumra figyelhetünk fel: pl. a Juss öreg parasztja, hasonlóan a vak Miltonhoz, a kép baloldalán szembefordulva, nyugodt tartásban ül; vagy jobbra a Milton szavait író és az asztalra hajló, a szék szélén ülő leányalak, elhelyezésében a Juss acsarkodó Julis nénjével egyezik meg. A Milton-kép szereplői között uralkodó mély érzelmi kapcsolat párhuzamba állítható a Juss-ban meglevő érzelmi feszültséggel. A színbeli felépítés rokonságára, a meleg barnás-zöldes tónusokból elővillanó világos színekre is bőven kínálkozik példa. Íme Munkácsy-elemek a Juss-ban! Tornyai alkotó képességének önállósága viszont abban nyilvánul meg, hogy a részletek hasonlóságán túl, a lényeg eredeti, új megfogalmazására képes, azonos forma felhasználásával új tartalmat ábrázol.
Forrás: Bodnár Éva: Tornyai János (Magyar mesterek), Képzőművészeti Alap, Bp., 1956, 19-23. oldal
*
Ezek után érthetővé válik az emberi felelősség, a művész lelkiismeretességének az a szuperlativusza, amellyel egy életen keresztül viaskodott Tornyai János önmagával, hogy egyetlen képben mondja el és foglalja össze mindazon mondanivalókat, amelyeket részleteiben elmondott egész életművében, egészen a szentendrei korszakáig.
Festmény? Káromkodás? Halotti tor? Minden emberi indulat kavargása vagy egy nép sokévszázados történetének időtlen rögzítése? Az első pillanatban nehéz eldönteni.
Fehér villanás a vásznon. Két kéz. Nem is kezek... tépő karmok. Folytatásukként minden elszabadult állati ösztön, belepréselve egy felugró asszony alakjába. Azután csönd. Ülő öreg ember a minden mindegy befelé forduló közömbösségével. A búcsúzkodó élet. Az öreg mellett csak a kelengyés láda őrzi ilyen közömbösen a vagyont, a verekedés, ortályozás okozóját: a jusst. Háttérben a régi szuperlátos ágyban halott, vagy haldokló. Az ágy sarkánál álló, lehajtott fejű asszony, ruhájába csimpaszkodó gyerek. A kelengyés láda fölött asszonyok rángatják a jusst, amelyből a képen csak egy kendő látszik. Hátul a sógor érdeklődő arccal tekint a marakodó asszonynépre. Egy öregember, három asszony, a ládába kíváncsian belebámuló gyerek mondják el a juss történetét, a többi már nem fontos, mégcsak nem is vázlatos, csak felvázolt emberalak. Élő főszereplő ellenben a mestergerenda, a búboskemence, mint a szűk horizont megszemélyesítője -, a madzagról lelógó, száradó rongyok, a két osztályozó asszony karmai között feszülő kendő.
Nézem a képet. A szoba ládástól, gúnyástól, kemencéstől nem ér ötven koronát.
Ezen a szobán, ezen a pár alakon keresztül végighullámzik az emberi lélek minden változata, a közömbös nyugalomtól, a kíváncsiságtól a kapzsiságon keresztül egészen a vérontásra képes vak dühig. Osztozik a nincsen. A nincsen, a semmin, amelyért mégis érdemes egy életen, tán nemzedéken keresztül is haragot tartani, irigykedni, tán még ölni is.
Ez a Juss. Ennyit a közömbös szemlélő is lát belőle. Hatalmas erő, festői előadásmód, nagyszerű színkultúra, megdöbbenti még az idegen nemzetek fiait is. Mindenütt szín, sehol tónus. Zöldesbarnás háttér előtt lejátszódó jelenet, a megtört fehérek, sárgák, krapplakkok játéka a karokon, ruhákon megcsillanó reflexek - minden más műfajt, irodalmiságot könyörtelenül mellőzve -, a paletta nyelvén jelenítik meg mind a nyugalom, mind az indulat feszültségét. A szék karjára hulló arany-narancssárga, mint az egyetlen látható fény a szobában. Villog, mint Bercsényi pengéjén a napsugár. Szinte előrelöki a székről felugró asszonyt. Ha csak ennyi volna a kép mögött, Tornyai hatalmas mesterségbeli tudásával három-négy vázlat után elkészült volna a mű. Holott a Juss ismert olaj és rajzvázlatai is megközelítik a százat. A rajzok közé írt, önmagának adott utasításokban annyi lényegtelennek látszó aprólékos feljegyzés, tűnődés, kétség, viaskodás van, amennyit Tornyai szakmai készültsége nem tesz indokolttá, amennyit nem ismerek egyetlen magyar festőnél sem.
Ezek után azt várnánk, hogy több mint harminc esztendős munkával, gonddal, kereséssel készült mű, agyondolgozott, fáradt, elkínzott alkotás. Pedig nem az. Friss, robbanó, színes. Látszik rajta, hogy a gondolat megszületésétől a művész haláláig nem csökkent sem az érzelmek frissesége, sem a feszültség ereje, sem a mondanivaló időtlensége. Ha még hozzáteszem, hogy Tornyai János, a koplaló utcai parasztfiú ebben a környezetben töltötte gyermekkorát és ifjúságát, behúzott szeme mögött is látta, érezte ennek az életnek egész küzdelmét, embereit, tárgyait és a nincsen acsarkodását, érthetetlennek látszik a több, mint egy emberöltőn át testet és lelket vallató elégedetlensége.
Ha csak ennyi volna a kép mögött. Mert tovább is van. Nekünk magyaroknak, nekem az alföldi embernek -, aki egyformán ismertem a festőművészt és problémáit, a mű tárgyát - sokkal, de sokkal több ez a kép, mint jelenet, mint elfogott pillanat. Szemünk előtt a szoba falai a magyar paraszt sorsává tágulnak. Nekünk tetemrehívás a Juss. Tetemrehívás. Vád. A felelősség kérdésének felvetése olyan erővel, amely úgy vág bele a magyar lélekbe, mint a hangok értőjének lelkébe Beethoven Sors-szimfóniájának kürtjei.
Nekem mondotta Tornyai János: "Fiam, a magyar paraszt kétféle. Egyik szögény, mert nincs igénye, a másik szögényebb, mert az a kevés, ami vóna, azt se érte el soha."
Nem életkép a Juss, Tornyai Jussa, hanem életforma. Vád, megoldást követelő feladat, négyévszázados magyar kérdés. Ki felel ezért az életért? Ki felel ezért az igénytelenségért? A magyart pusztító magyar átokért, a gyűlölködésért, az értetlenségért, a jussért? Kinek volt érdeke a magyar parasztot ilyen szörnyű igénytelenségben tartani? A Viharsarok az ország éléskamrája, és az elrablott ennivalóért cserébe odafent gondoskodtak arról, hogy igényei még véletlenül se támadjanak. Hát hogy is támadnának? A mestergerendán túl kukoricapadlás, néha gólyafészek, de leginkább is a mennyország következik és hogy ott mi van, az nem tudatik, mert onnan nem jött még vissza senki. A földiek még nem bíztak rá semmit, nem kérdezte senki, az ország intézésének ügyében legfeljebb a falusi kupaktanácsig jutott el. Ebben egyforma volt az uralkodóosztályok előtt a "célszerű szegényember", vagy a hatökrös gazda. A nagy paraszt nem számított magyarnak, a kisparaszt, a zsellér, a "kétkezi munkás" nem számított embernek. A céltalanság és reménytelenség közös elégedetlensége, indulata forrott az ország, a magyar élet irányításából kisemmizett parasztságban és ez a forrongás nem csak a nagy és kisparaszt szembenállását jelentette, hanem az egyforma módúak, az egy családon belüliek közötti gyűlöletet, ellenségeskedést is. Ennek az életformának a vádirata Tornyai János J u s s- a.
Ezért a küzdelemért, ezért az igényért főműve a Juss Tornyai Jánosnak, nem azért, mert a legnagyobb vászna nem is azért, mintha a legjobban megoldott kép lenne. Befejezett-e hát a Juss? Be lehetett-e fejezni, mint például a Bercsényit, amelyben tetszése és képessége szerint alakította ki magának a hőst, a magyart, úgy ahogyan látni szerette volna. Ebben az értelemben, a könyörtelen igazsághoz való ilyen mértékű ragaszkodással a Jusst nem lehet befejezni. Sem emberileg, sem festőileg, hiszen ez az igény a képzőművészet határértékeit súrolja, amely több, mint amit egyetlen műben, egyetlen műfajban kifejezni lehet. Ez nem a befejezetlenséget jelenti, hanem a befejezhetetlenséget. Köznapi értelemben azoknak befejezetlen a Juss, akik zsánerképnek tekintik, akik Gál sógort, vagy Kutas Julcsát akarják felismerni a képen, akiknek a kellemes összhatás mellett nem jelent semmit az erő és feszültség. Akik a művészet kifejezésmódját összetévesztik a mindennapi értelemben vett széppel, akik irtóznak a fölvetett kérdésektől, akik önmaguk vasárnapjain tűnődnek és nem egy nép hétköznapjaiban gondolkodnak. Nekünk gigászi torzó a Juss, Tornyai főműve, ahol a művész a magyar élet vallatásán keresztül válik egyetemesen emberivé, ösztönök, indulatok kiáltójává, vádlóvá, bíróvá, sorsvállalóvá.
Forrás: Galyasi Miklós: Tornyai János: Juss (Hogyan készül a mű?) c. cikkéből
Művészet, V. évf., 6. sz., 1964. június, 15-17. oldal
Mintegy három évtizeden keresztül birkózott a mester élete nagy témájával, amelyben a kor magyar parasztságának sorskérdéseit kívánta összefoglalni. Itt ismét Munkácsy hatásának lehetünk tanúi: a művész egyetlen életképi jelenetben próbálja felidézni az egész szegényparaszti nyomorúságot. A képnek "meséje" van. A rokonság az elhalt anya kelengyéje fölött marakodott össze, s ki-ki vérmérséklete szerint veszi ki részét a "juss"-ért folyó ádáz küzdelemből. Mint rendező a dráma szereplőit, úgy helyezi el itt a festő a parasztszoba színpadán alakjait. Egyiknek-másiknak még nevet is adott, s rövid feljegyzésekben kívülről-belülről pontosan jellemezte őket. A téma egymást követő megfogalmazásaiban azonban a jelenet izzó légkörének érzékeltetésére egyre inkább felbontani kényszerült a formákat, így az egyes alakok pszichológiai jellemzése lehetetlenné vált. Az irodalmilag megfogalmazott téma és a dinamikus festői előadás közti alapvető ellentmondást mindvégig nem sikerült felszámolnia, ezért a vállalkozás - sok heroikus nekilendülés és tragikus megtorpanás után - végülis zsákutcába jutott.
Forrás: Pap Gábor: Nagy Balogh, Nagy István, Tornyai (Az én múzeumom 10.)
Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1965, 29. oldal
