Tornyai legkésőbbi feljegyzései közül egy a Juss-hoz	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Bálint Aladár: Három festőművész
	Elek Artúr: Tornyai János (1869-1936)
	Dömötör János: A Tornyai-festménylelet
	Tanács Gábor: Kétféle realizmus Vásárhelyen
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Bálint Aladár: Három festőművész
(részlet a cikkből)

Eder János, Tornyai János, Csáky László

E három festőművésznek voltaképpen nagyon kevés köze van egymáshoz. Különböző utakon járó és különböző kultúrájú egyéniségek, nevüket csupán két új műkereskedés most megnyílt kiállítási alkalma sodorta egymás mellé, egy időben kerültek a közönség elé. Nagy emóciót egyikük művészete sem kelt, új utakat egyikük sem jelöl ki, viszont mindhárman megérdemlik, hogy művészetük tartalmát, törekvéseik irányát közelebbről megismerjük.

. . .

...Tornyai János Munkácsyból indult ki, régebbi vásznainak drámai mozgalmassága, pasztózus sötét tónusai e kiindulást demonstrálták. Tornyai ma már egészen kiküszöbölte piktúrájából e hatások nyomait. Újabb képei (tavalyi kiállításán már szerepeltek) letompított szürke színakkordokból felépített sejtelmes alkotások. Tornyainál egy-egy tónusegység dominálja az egész vásznat, az elnyeli, magába oldja az összes formákat, színeket, a tárgyak, a térség határait, kiterjedését. Nála a szélesen meghúzott színsáv formája, kicsendülése nem az ábrázolás alárendelt eszköze, hanem öncél és így mindaz amit csinál, kissé játékosnak és kieszeltnek tetszhetik. A művész egykori pozitivitása teljesen eltűnt és a piktúrától idegen lírizmus nyomult a helyébe. Hogy Tornyai útja hova vezet, nem tudjuk, annyi bizonyos, hogy ahol most áll, az az alap labilis és törekvései majdnem kilátástalanok. (...)

*

Eder János a "Műterem", Tornyai és Csáky a "Képírók, Képfaragók" termében rendezte kiállítását. Mindkét műkereskedés nemrég nyílt meg. Külföldön már évtizedek óta előkelő helyet töltenek be a műkereskedők. Jól tudjuk a francia impresszionisták érvényesülését mily döntő módon befolyásolták. Budapesten a műkereskedőknek sajnos mindeddig nagyon kevés közük volt a művészethez, hogy ezentúl javul-e a helyzet és a gombamód szaporodó műkereskedők nem csupán a kedvező konjunktúra vámszedői lesznek-e, azt a jövő mutatja majd meg. Eder János képeit vékony festett deszkafal választja el harmad- és negyedrangú piaci terméstől, a Képírók Képfaragók nagyigényű prospektusának egyik szakasza pedig a portrémegrendelés közvetítésére utal. A portré ez a legfájóbb pontja a magyar műkereskedők tevékenységének.

Ugyanis a portré a műkereskedők értelmezésében majdnem egyet jelent a fénykép után készült "olajfestményekkel" esetleg fényképnagyításokkal.

Forrás: Nyugat, 1918. 11. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00247/07429.htm

Elek Artúr: Tornyai János (1869-1936)

A nagy magyar Alföldnek festője volt Tornyai János, a szónak körülbelül olyan értelme szerint, mint ahogy Móricz Zsigmond az alföldi élet ábrázolója. Mind a kettő belőle hajtott ki, rajta nevelkedett és nevelte meg észlelőszerveit. A lét, amelyet művészetükkel fölidéznek, a határtalan, a szomorú, a tragikus Alföldnek élete; embereik, állataik, tájaik egyben a maguk életének is szereplői vagy keretbe foglalói. Petőfi még valami romantikus szeretettel gyönyörködött az Alföldben. Megszépítette, csaknem ünnepi ruhába öltöztetve azt is, ami hétköznapi benne. Tornyai ugyanúgy, mint Móricz, meg nem alkudó valóságszeretettel ábrázolta az Alföld életét, s benne különös együttérzéssel éppen azt, ami sorsüldözte, ami tragikummal terhelt.

Más módja a realizmusnak az, ahogyan Tornyai az Alföld embereit és tájait vásznain megérzékítette, mint amellyel Deák-Ébner vagy Vágó Pál festegette a hasonló motívumokat. Az ő realizmusuk inkább ismerkedés volt a tájjal, a kívülről való ember érdeklődő ráhajlása arra, ami természetétől alapjában különböző. Tornyai az Alföld jelenségeiben önmagát festette meg. Tájképein megérzik, hogy festőjük maga is annak a földnek terméke, amelyen képei megszülettek. A megmérhetetlen égnek, a gyász-sorssal terhes vagy viharozva vágtató felhőknek gyermeke. Szeme a szegény föld szürke színén szomorodott meg. Otthona a szegény földmíves apa kunyhója volt, végzete: viaskodás az élet gondjával. Világéletében szegény emberek nehéz sorsa volt a környezete. S hiába szabadult ki Párizsba, hasztalan telepedett meg Pesten - szűkebb hazájának nyomasztó élményei oda is elkísérték: vele ment a szegénység, a nélkülözés, a bánat, a keserűség. Tőlük lett aránylag korán olyan rézmetszetre emlékeztetően keresztül-kasul barázdás az arca.

Az Alföld alacsonyan járó szürke felhői vetettek árnyékot életére. Nehéz élet volt. A sors sok mindent megtagadott tőle, megtagadta azt is, ami minden művész életében döntő jelentőségű: képességei teljes kifejtésének lehetőségét. Nagy képek megfestéséről álmodozott, akkora vásznakról, mint amilyenekkel nagy pályamutatója, Munkácsy ajándékozta meg nemzetét. S életének fő alkotása, a sokszor megfestett Juss hatalmas méretű végleges változata befejezetlenül maradt utána. Sötétségbe elmerített zordon alakjain - az örökségen összevesző parasztokon - még rajta talán a fehér krétával rájuk futtatott remegő körvonalak, az elbizonytalanodott kéznek a jobbat és véglegest kereső húzásai. Nem maradt olyan műve, amely mint más művészek esetében, az egész művészt magában foglalná, és egész tehetségét láthatóvá tenné. Sokkal tehetségesebb festő volt, mint amennyire az munkáiban kifejezésre jutott.

Jó ideig Munkácsy igézetében élt. Nem úgy került belé, mint más kortársai: a divat hajtóerejénél fogva vagy a ragyogó tehetség vonzóerejétől húzva, hanem a belső rokonság érzése vitte feléje. Tornyai temperamentumra rokon lélek volt Munkácsyval. Munkácsy művészetében megtalálta a módját annak, hogyan érzékítse meg azt, ami legsajátosabb önmagában. Munkácsy feketébe ágyazott színeiből és merészen fölrakott fehér fényfoltjaiból bátorságot merített arra, hogy komor kedvét maga is sötétbe ágyazza. S a mester ecsetének lendületes járása megmutatta neki, hogyan lehet a temperamentumát megfékezetlenül átvinnie a vászonra. Örök tanulságaiul szolgáltak ezek az észleletei. S Munkácsy hatásának bizonyára nem kicsiny a része abban, hogy Tornyaiból egyik legmagyarabb festőnk lett.

Abban is Munkácsy nyomait igyekezett követni, hogy nagyméretű kompozíciók megfestésével kísérletezett. De a könnyed és mintegy magától alakuló komponálás képessége nem adott meg Tornyainak. Az alakítatlan természet maradt meg végig képei tárgyának. A természetnek egy-egy kivágása, jelenségeinek egy-egy mozzanata, nyugalmi vagy mozgó állapotukban megfigyelt emberek. A jelenségeket egybeszerkesztő Munkácsyval szemben ő a részletek és a töredékek művésze volt.

Feltűnő az is, hogy aránylag milyen kevés motívumú volt a művészete. Tárgyával és azzal a jelentőséggel, amelyet Tornyai tulajdonított neki, a Juss magaslik ki belőle. E műve egyik vázlatos változatának köszönhette első nyilvános sikerét, a Műcsarnok Ráth-díját. A képet azonban nem tekintette a tárgy végleges megoldásának, újabb és újabb változatokon át igyekezett feléje. Egész életén végigkísérte ez a képtárgy. Az utolsó változat óriási vászon, igazi Munkácsy méretű. Három asszony gyászos marakodása az örökség darabjain, egy vég vásznon, amelynek felosztásán megegyezni nem tudnak. A mestergerendás mennyezetű alacsony parasztszobában a marakodóknak oda se nézve ül komoran az öreg gazda, a perlekedőknek valószínűleg az apja, az asztal túlsó vége felöl pedig a hozzábújó gyászoló nővel egy süveges fiatalabb férfi. Legelöl, az asztal előtt, a kinyitott kelengyeláda, a "juss" őrzőhelye. Egy csöpp kisfiú ágaskodva néz beléje. Az egész cselekvényt fekete alapba süllyesztette Tornyai, és eredeti szándékát bizonyára még fokozta az idő is, mely a feketeséggel szinte az egész képet elnyelette, az alakokat és környezetüket is. Mai állapotában ez a megragadó festmény csak bizonyos megvilágításban és bizonyos szemszögből nézve látható. Jól tudta ezt Tornyai is. Élete végéig várta azt az időt, amelyben az egészsége megengedje, hogy elvégezze a képen a régen tervezett változtatásokat, és megadja velök a végleges alakját. Azt az időt meg nem érte, de a hatalmas kép így is megmutatja, mekkora képességek éltek alkotójában. Egész elképzelése Munkácsyas, és feltehető, hogy Munkácsy abban a korban, amelyben magyar tárgyú java zsánerképeit festette, a Tornyai képén láthatókhoz hasonló módon csoportosította volna alakjait.

A paraszti tárgyú és környezetű zsánerhez azután is vissza-visszatért Tornyai, sőt csekély változtatásokkal nem egyjüket meg is ismételte, olykor többször is, de a Juss-hoz fogható méretűt és kifejezőerejűt többet nem alkotott. Munkácsy példájától akkor függetlenítette magát, amikor végképpen lemondott mesterének műfajairól, és elfordult a zsánertől. Életének nehéz korszakában ment végbe benne ez a változás. Mártír élete mellett egy rozoga kis pusztai kunyhóba vette bele magát. Ott figyelte a puszta életét nappal és éjjel. Egymaga volt a végtelen ég alatt, amelyen, mint az ítélet napjának angyalai, harsonáztak a megbőszült felhők. Békésen hallgatta őket és keserűen ismert zajgásukban a maga életének kísérő zenéjére. Nagy indulatok keltek új életre benne. Minden előre meghatározott szándéktól megszabadultan, kompozícióra, rajzra nem gondolva futtatta végig száguldó járású ecsetjét a vásznon. Az impresszionista képecskéknek hosszú sora lett az eredménye ezeknek a rögtönzéseinek. A legtöbbjüknek semmi szóba fogható tárgya sincsen, semmi rajzos forma rajtuk, csupán kavargó színek és viharzó árnyékok. Az alföldi ég és föld színváltozásait, borúját és keserű dühét érzékítette meg rajtuk Tornyai. Ezeken a többnyire kisméretű festményein lett művészete igazán önmagáé. A monumentálist megközelítő erővel ragadta és rögzítette meg az alföldi puszta lelke állapotának egy-egy mozzanatát.

Szintén későbbi motívuma volt festészetének az enteriőr. Életének végső korszakában ilyent festett legtöbbet, sokszor meg-megismételve, sokszor változta­tásokkal gazdagítva ugyanazt a tárgyat. A legnagyobb megbecsüléssel ezt a korszakát fogadták művésztársai és a közönség. Ezeknek az enteriőrjeinek számos darabja valóban mestermű. Egy-egy csupasz és üres szoba a tárgyuk, legtöbbjükben bútor sincsen, csupán a három fal, meg az ablak, valahol egy-egy lecsüngő drapéria. De ezt a kopaszságot Tornyai gazdag színfantáziával tudta meghitté és elragadó festői előadással a színfoltok lágy átmeneteivel vonzóvá tenni. Ilyen képére kapta meg, szégyenletesen elkésve, az állami kis aranyérmet, akkor, amikor már igazán nem tudott örülni neki.

A jó, amiben valaha része jutott, általában mindig elkésve érte. Elfáradt és megszomorodott életének utolsó nagy öröme az az ünneplés volt, amelyben szülővárosa, Hódmezővásárhely, 1934 őszén részesítette. Az ország minden részéből meleg üdvözlés, jókívánságok, az elismerés és a megbecsülés szavai köszöntötték. De mindez a jó későn érkezett. Az elfáradt művészt nem bírta újabb erőfeszítésre serkenteni. Szándékkal és tervvel tele volt a szíve, de megrokkant teste már nem engedelmeskedett elgyöngült akaratának.

Olyan művészt veszítettünk el véle, aki embernek is a legvonzóbb jelenségek egyike volt. Időnek előtte megöregedetten, a betegségtől megkínzottan, fáradságosan vánszorogva jelent meg közöttünk. A gond és a szenvedés mély barázdákkal hasogatta végig ábrázatát. De minden fájdalmas külsőséget elfelejtetett, amikor megszólalt. A béke és a derű vigasztalása áradt lényéből. A szíve teli volt szeretettel, minden kicsi jónak és szépnek megbecsülésével, melegséggel, ragaszkodással és hálával mindenki iránt, aki valaha is némi jóindulatot mutatott iránta. Bajairól, szenvedéseiről ha faggatták, keserűség nélkül beszélt, legszívesebben tréfálkozva. Elfogadta sorsát, magára húzta, mint rossz időben a rongyos bőrbekecset - ha nincsen jobb. Szelíd és békességes bölcs volt ez a magyar festő, akinek képzelete olyan szenvedélyesen, akkora hévvel és lendülettel tudta vinni ecsetjét, mint amilyennel elei a puszták paripáját hajszolták meg.

Forrás: Magyar Művészet, 1936. november, XII. évf., 11. sz., 321-328. oldal
             in: Elek Artúr: Művészek és műbarátok, MTA Műv.tört. Kutató Int., Bp., 1996, 218-221. oldal

Dömötör János: A Tornyai-festménylelet

Tornyai János festőművésznek, az alföldi realisták néven számon tartott irányzat egyik vezető egyéniségének özvegye 1983. szeptember 2-án, 85 éves korában elhunyt. Közeli hozzátartozó, törvényes örökös nem lévén, a magyar állam vált örökössé, és a hagyatéki eljárás során a Magyar Nemzeti Galéria a Makarenkó utca 9. szám III. emeletén levő műtermes lakásból átvett az állam képviseletében néhány festményt és grafikát. Az eléggé elhanyagolt, egyszobás műtermes lakásra a szomszéd bérlő, Puskás László festőművész - aki több tekintetben is segítette, támogatta élete alkonyán Tornyai özvegyét - nyújtotta be igényét. A hatóság a lakást kiutalta. A felújítási munkák során padlócsere is szükségessé vált, és a deszkapallók megbontásakor bukkant elő - hogy a sajtó minősítését idézzem - "az évszázad festmény-lelete": 718 db Tornyai-festmény és különböző doku­mentációk, fotók, valamint utoljára, de egyáltalán nem utolsósorban a Tornyai által több mint 30 éven át vezetett napló. A rendkívüli leletet Puskás László azonnal jelentette a Nemzeti Galériának, amely átvette, elszállította, és az eseményről a Tv-híradó útján az ország közvéleményét a lelet több művének bemutatásával tájékoztatta. Egy hónappal ezután, 1984. december 20-án részben szétválasztottan, részben ömlesztetten (másként erre nem is lett volna lehetőség ennyi idő alatt a mennyiség miatt) az MNG kiállításon mutatta be a leletet. A magyar sajtó, különösen a napi- és hetilapok, fekete-fehér és színes illusztrációk kíséretében elég bőven foglalkozott az eseménnyel. Sajnálatos, hogy a legnagyobb hatósugarú tömegkommunikációs eszköz, a televízió, pontosabban annak elsősorban erre hivatott kulturális magazinja, a Stúdió '84 csak 2 perc 40 másodpercet szentelt a témának, abban is névhibát ejtve, Tornyai Józsefre "keresztelte" át Tornyai Jánost. Ugyancsak bizonyos sajnálattal kell szólnunk arról, hogy a múzeumok életével foglalkozni hivatott Múzsák Múzeumi Magazin mindeddig egyetlen sort sem közölt a hazai múzeumok életében vitathatatlanul igen jelentős eseményről.

A leletnek azonban van ismert és a szakirodalom által feldolgozott előzménye. Az 1936-os októberi napisajtó (Magyarország, Pesti Napló stb.) nagy mennyiségű Tornyai-kép eltűnéséről adott részletes tájékoztatót. Bodnár Éva Tornyai-monográfiája a napisajtó által közölteket részben az újságírói fantázia szülötteként értékelte. Jelen sorok írója - a Móra Ferenc Múzeum évkönyvében (1968) közzétett tanulmányában a Tornyai halála után Hódmezővásárhely város és az özvegy között kibontakozott per bő iratanyagára, továbbá néhány szereplő személyes visszaemlékezésére támaszkodva - szintén foglalkozott a Tornyai-képek és külön is az eltűnt festmények sorsával. Arra azonban, hogy közel 50 év múlva az 1936-ban eltűnt festmények előkerülnek, számítani valóban nem lehetett. Ahhoz, hogy az események és az igen hosszú lappangás is érthetővé, világossá váljon, Tornyai életében 1919-ig kell visszalapoznunk, ekkortól kell közelebbről vizsgálnunk Tornyai és szülővárosa viszonyát. Ennek függvényében alakult Tornyai és felesége, valamint a hagyaték sorsa, s tűntek el a festmények.

Tornyai és szülővárosa kapcsolata harmonikusnak tekinthető egészen 1919-ig. Városi ösztöndíjjal tanult a Julian Akadémián, és tanulmányai befejezése után visszatért szülővárosába. Itt nemcsak alkotói munkát végzett, hanem bekapcsolódott a város közéletébe is. Kezdeményező szerepet töltött be múzeum és folyóirat, képzőművészeti társaság létrejöttében, de egyike volt a Művészek Majolika és Agyagipari Telepe alapítóinak is. Tornyai és a város vezetése közötti kapcsolat 1919-ben romlott meg, amikor is elvették tőle a Rudnay Gyulával és Pásztor Jánossal közösen használt műtermet. Ekkor még adtak helyet részére a mai múzeum épületében, majd azt is felmondta a város. Ezzel a pohár betelt, s Tornyai szándéka szerint végleg elhagyta a szeretett szülővárosát. Nem volt könnyű az elszakadás, a 20-as évek végéig alig állít ki, emberi és alkotói válságba kerül. A város vezetői érzik, hogy a korábbi, a művészek és köztük fennállott jó együttműködés megszűnt. A Vásárhelyi Művészek 1926-os kollektív kiállításának nyitása alkalmából a polgármester még önkritikát is gyakorol, de minden marad a régiben egészen 1934-ig. Ekkor jelentkezett ismét a szülőváros, rendezni akarván Tornyaival szemben fennálló adósságát. 1934 áprilisában a Vásárhelyi Friss Újság folytatásokban közzététette Faragó Sándor újságíró tollából Tornyai életrajzát. 1934-ben megalakult a Tornyai Társaság. Nagy jubileumi kiállítást és ünnepi előadást, hangversenyt rendeztek alkotói tevékenységének 50. évfordulója alkalmából. A város havi 100 pengő életjáradékot szavazott meg részére. Mindez mélyen meghatotta az idős mestert. Olyannyira, hogy elhatározta, minden tulajdonában levő művét Hódmezővásárhelynek adományozza. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, mert Tornyai ekkor már Hódmezővásárhelyen élt, a művek pedig a felesége által lakott Horánszky (ma Makarenkó u. 9.) utcai műtermében maradtak. Egyetlen gyors megoldásként fiktív váltótartozás vállalása és annak végrehajtása útján lehetett hozzájutni a művekhez. Az aláírt, de ki nem egyenlített váltótartozás behajtása végett 1936. június 6-án megjelentek a bírósági végrehajtók Tornyai műtermes lakásában. Tornyainé tiltakozott, sőt a rendőrséghez is fordult, de alakilag minden szabályszerű volt, így megkezdődött a végrehajtás a műteremben levő Tornyai-művek jegyzékbe foglalásával. Ezt a munkát csak részben végezték el június 6-án, mely szombatra esett. Hétfőn azonban, amikor folytatni kezdték a jegyzékbe vételt, derült ki, hogy jelentős mennyiségű festmény eltűnt a műteremből. A végrehajtás során lefoglalt műveket Hódmezővásárhelyre szállították, és Tornyai június 9-én 90 művét, köztük a legjelentősebbeket (Nagy Juss, Bús magyar sors, Gémeskút, Vihar, Csizmahúzás, Csokorkötés) Hódmező­vásárhelynek adományozta. Tornyai következő gesztusként június 13-án, szintén közjegyzői közre­működéssel 426 művét ajándékozta szülővárosának. A sajtóközleményekben többszörösen szerepelt úgy, hogy Tornyai végrendelkezett, Hódmezővásárhely város azonban nem végrendeletileg, hanem ajándékként vált a művek tulajdonosává.

A második ajándékozási szerződés 4. pontja külön utal az elveszett képekre: "Tornyai János kijelenti, hogy a Hódmezővásárhelyen levő s a jelen, valamint a dr. Földes Béla hódmezővásárhelyi királyi közjegyző előtt egyidejűleg 149/1936. ügyszám alatt kelt szerződéssel ajándékozott festményein kívül még nagyobb számú s művészi szempontból igen értékes kép van tulajdonában, melyeket azonban jelenleg illetéktelenek bírhatnak jogellenesen s szándéka szerint ezeket is Hódmezővásárhely város közönségének kívánja majd a jövőben külön okirattal juttatni." Ezzel egyidejűleg pedig feljelentést tett a rendőrségen ismeretlen tettes ellen ezerharminc alkotása, majd későbbi módosítással, hétszáz műve eltűnése miatt. Nem sokkal később Tornyai kórházba került, felesége itt meglátogatta, és a korábban megromlott, megszakadt viszony a házastársak között helyreállt. Ennek eredményeként Tornyai szeptember 14-én ajándékozási szerződéssel és külön végrendelettel is feleségének juttatta összes műveit. Ezt követően szeptember 17-én a súlyos beteg művészt felesége Budapestre szállíttatta, aki ott szeptember 20-án elhunyt. Az özvegy előbb, szeptember 24-én a sajtóban úgy nyilatkozott, hogy nincs követelése Hódmezővásárhely várossal szemben. Majd, minden bizonnyal a javára tett végrendeletet megismerve, október 9-én pert indított a város ellen. Az ügy az akkori legfelsőbb bíróságig, a Kúriáig eljutott, és a hosszú pereskedés vége az lett, hogy az elajándékozott művek a városé maradtak, Hódmezővásárhely pedig vállalta, hogy az özvegynek élete végéig havi 125 pengő járadékot fizet.

A Tornyai által hiányolt művek pedig nyugodtan pihentek öt évtizedig a padló alatt. Joggal merül fel a kérdés, miért nem kísérelte meg az özvegy a művek értékesítését az eltelt hosszú idő alatt, hiszen nem élt valami fényesen, évekig komoly fizikai munkát végzett? Két tényező is motiválta magatartását. Egyrészt a per során ismételten azt vallotta, hogy nincsenek nála Tornyai-festmények. Másrészt ennek következményeként attól tartott, hogy életjáradékát elveszti, ha nyilatkozatának valótlansága kiderül. (Az özvegy egyébként, a minden bizonnyal a második világháború alatt általa elrejtett, szintén padló alatti lisztről, cukorról, rizsről is megfeledkezett.)

A lelet történetéhez tartozik még az is, hogy Puskás László festőművész 25 ezer Ft jutalmat kapott a Magyar Nemzeti Galériától. A lelet további sorsát illetően a döntés a művelődési miniszter kezében van. Az eddig kialakult álláspont szerint a művek zömét illetően a Magyar Nemzeti Galéria és a Tornyai János Múzeum jött számításba, de nem hagyhatók figyelmen kívül, legalább egy kiállítás mértékéig, a művek keletkezési helyének (Baja, Szentendre) közgyűjteményei sem.

Naplójából tudjuk, hogy Tornyai eredetileg csak önmaga számára készített, publikációs szándék nélküli "feljegyzéseknek" tekintette a lelet döntő többségét képező kisméretű (15x20 cm, illetőleg 22x27 cm) festményeket. Később azonban megváltozott az álláspontja, mert mindegyiket szignálta, némelyiket kétszer, lent bal és jobb oldalon is (83, 92, 118, 257 stb. sorszámúak). A kisebb méretűek nagy részének anyaga egyrétegű falemez. Ezek közül néhány szivardoboz-fedélből lépett elő festményalapul. A nagyobb méretűek között vannak többrétegű furnérlemezre festett művek is. Mindezeket alapozás nélkül készítette Tornyai, és itt is, mint eddig ismert más festményein jó érzékkel komponálta be a műbe, kihagyásos módon a fa eredeti színét, erezetét. Tornyai utolsó éveinek művei között és a felleltek sorában is találkozunk két oldalon festettekkel. Néha bizony nehéz eldönteni, melyik is az "igazi".

A leletegyüttesbe tartoznak még a festményeken túl fényképek, írásos dokumentumok, továbbá ami ezeknél is fontosabb, és amiről az eddigi publikációk alig tettek említést, Tornyai három évtizeden át vezetett naplója. Az előkerült dokumentumok közül már ismert volt a fotókópiában a periratokhoz becsatolt Munkácsy-, Zichy-, Feszty-, Benczúr-ajánlólevél, most már azonban eredetiben állnak a kutatás rendelkezésére. A napló rendkívül fontos adatokat közöl Tornyai életútjáról, és eligazít festményei keletkezésének idejéről is. Emellett azonban azért is figyelmet érdemel, mert a szűk esemény rögzítésen túl számos esetben megjegyzéseket, észrevételeket is tett Tornyai a kor művészeti életével, kortársaival kapcsolatosan. Ez Tornyai emberi, művészi arcának és ars picturájának az eddiginél teljesebb megrajzolását teszi lehetővé. (A napló 1936 nyarán tűnt el Tornyai akkori vásárhelyi lakásáról. Az idős, beteg mester feljelentést tett emiatt, a nyomozás azonban eredménytelenül zárult. Már akkor is valószínűsíthető volt, hogy a feleség vette magához, más ugyanis az időben nem járt a lakásban. Mivel Tornyai szókimondása a kettejük kapcsolatát illető bejegyzésekben is fellelhető, félő volt, hogy az özvegy megsemmisíti vagy megcsonkítja a naplót. Szerencsére nem így történt.)

A lelet művészettörténeti jelentőségű gerincét azonban a festmények képezik. Ezzel kapcsolatban alap­kérdésként merül fel, hogy módosítja-e és mennyiben a lelet Tornyai életművének megítélését. A válasz reálisan az, hogy alapvetően nem, de részben megalapozott az újraértékelés. Legegyszerűbben és legközvetlenebbül azáltal, hogy az életmű mennyiségét mintegy egynegyedével emeli a lelet. Ennél a mennyiségi ténynél azonban sokkal fontosabb, hogy megváltoztatta Tornyai munkássága jellegének arányait. Nem kisebbítve Tornyai szenvedéllyel, hevülettel, drámai töltéssel alkotott alföldi műveinek jelentőségét, rá kell mutatni arra, hogy az ettől eltérő bajai és szentendrei művek százai között a magyar festészet nem egy gyöngyszemét találjuk. Az eddigi kutatás a szentendrei korszakot tekintette az idős mester palettája kiszínesedése, impresszionisztikus megújulása idejének. Most azonban kiderült, hogy a bajai korszak a szakirodalom által 20-30-ra becsült műnél sokkal termékenyebb és gazdagabb. (A leletben mintegy 300 mű eredeztethető Bajáról.) És ebből a gazdag termésből az is egyértelművé vált, hogy ez a színesedés, a korábban általa szinte egyáltalán nem használt színek (zöld, piros, sárga) megjelenése már Baján kezdődött. Pontosabban a váltás kiteljesedése második bajai tartózkodásához, 1929 nyarához kapcsolható. Az ugyanis, hogy egyszerre, egy időben festette volna a "régies", komoly-komor bajai képeket és az üde-friss erőteljeseket, igen valószínűtlen. Az első, 1928-as bajai tartózkodásának kedvező élményei, Szász Géza meleg baráti fogadtatása, gondoskodása, az ottani kiállítás komoly sikere, továbbá későbbi feleségével ekkor kibontakozó harmonikus érzelmi kapcsolata mind hozzájárultak alkotói önbizalma visszatéréséhez, jó közérzete megerősödéséhez. Egykori élet- és festőtársának, Márinak ugyan lírai sorokban öregsége melegség iránti igényével indokolta alkotói változását: "...én most már egészen másképp festök, csupa színt meg napfényt, sárgát, rózsaszínt. Azért, mert kell a nap nekem öreg vagyok, oszt fázom..." A fázás éppen erősíthette volna is korábbi komolyságát, súlyosságát, de a fent vázolt kedvező életkörülmények segítették elő az "őszikék" létrejöttét. (Az "őszikék" hasonlat ez esetben csak a másodvirágzás időbeliségére vonatkozik, mert Tornyai utolsó éveinek e több mint félezer művében nincs semmi visszatekintés, borongás, melankólia, hanem a természetben, a mindennapokban lelt öröm és életigenlés.)

A bajai korszak kettős indulása igen jól érzékelhető néhány mű összevetésével. Az átmenet egyik érzékletes példája az ismert Szivárvány a Sugovica felett című vászna. A korábbi súlyos, sötét uralkodó színvilág, tónus itt barnára váltott át, és megjelent a sárga és zöld világos árnyalata is a kis tanya falán, környezetében. Az egész mű kompozíciós rendje, térbelisége és aránya azonban az elszigeteltséget, magára hagyatottságot fejezi ki. Közelebb menve a leggyakoribb motívumhoz, Tornyait Baján leginkább szűkebb környezete, a Pető-szőlőbeli ház és annak udvara foglalkoztatta. Az udvar jobb szélén épületrész, hátterében kerítés és néhány fa, előterében álló nőalak látható. Az álló nőalak szinte kivétel nélkül a szín hatásában igen "hálás" piros ruhát viseli. (Ez a "jelmez" megmaradt a szentendrei korszakban is.) Ez a helyszín és a beállítás a változó fényben, megvilá­gításban egész sorozatot képez. Önkéntelenül idézik fel bennünk e művek Monet Roueni katedrális-sorozatát. A sorozat többségén a figura az épített és természeti környezettel nagyjából azonos színértékű képépítő elem. Az egyik variánson azonban a halvány, pasztellszínben visszafogott környezetből kiugró, piros ruhás nőalak szinte vonzza magához tekintetünket (Udvarrészlet oromfallal, 148.). A bajai udvar színeinek élénk áradásából csak egy-egy "kakukkfióka" válik ki. Ilyen az egyetlen szín, a kékeslila, párás finom árnyalatában megoldott Ködös kert (143.). A bajai udvaron kívül azonban a környező szőlő is megmozgatta Tornyai palettáját. Ezt megjelenítő eddigi műveinek (Szőlőben, Szőlőhegy ősszel, T. J. M., 64.4., illetve 55.305.) mélybarnái, fáradtzöldjei a szürke hétköznapok gondterhes, már-már nyomott atmoszféráját tolmácsolták. Az ugyanerről megfestett leletbeliek (470., 471., 484. jelzés) a természet gazdagságát, szinte paradicsomi örömét sugározzák.

Amit Tornyai festésmódja a kis méretekhez alkalmazkodva lendületéből vesztett, más oldalról visszanyerte koloritja dinamikájában. Előnyére vált ez a dinamizmus, és jól érezhető a Szobabelső 2 faktúrán a munka öröme is. Ez a X-lábú asztalos szobasarok-motívum eddig is több változatban volt ismert, de a mostanitól eltérően pontos, tárgyias hűséggel, a szegénység szemérmes, szomorú megoldásával megfestetten. A mostani "talált tárgy" az eddigieknél elevenebb, mozgalmasabb, életérzésben pedig már-már bohémságot, de mindenképpen azt tolmácsolja, hogy lehet jól, vidáman, örömteljesen élni ezek között az egyszerű tárgyak között is.

Tornyait utolsó éveiben az impresszionisztikus tájfestés mellett másik fontos festői problémaként leggyakrabban a belső térbe beeső fény érzékeltetése foglalkoztatta. Ez jelenik meg az ablak melletti szögre akasztott kabáttól, a figura hátán, térdén, a virágokon, kosáron, a kisszék lábán végig e korszakának legismertebb művén, a Csokorkötőben is. Foglalkoztatta a probléma Baján és Szentendrén egyaránt. Stíluskritikailag ugyan alig-alig, de a helyszínek ismeretében jól elkülöníthetjük a Baján és a Szentendrén fogant szobabelsőket. Az álló, háromosztatú ablakok bajai, a fekvők szentendrei helyszínt jelentenek. Egyszer-egyszer ülő nőalakkal teszi teljesebbé enteriőrjét, máskor és többször pusztán a falak és persze a levegő, esetleg egy-egy tárgy által érzékelteti a belső tér atmoszféráját. Megoldása olykor keményebb, határozottabb, villózó reflexekkel (Szentendrei műterem, nyitott ajtóval, 44.). Máskor finom árnyalatok által teszi bensőségessé, a benne élők iránti együttérzésének kifejezőjévé a falakat (Szentendrei műterem, 1.).

Tornyai ritkán festett csendéletet. Néhány plasztikusan-monumentálisan formált és a környezetből kiemelt gyümölcs, virág fémjelezte ez irányú tevékenységét. Most új oldaláról ismerjük meg szűkebb környezetével fennállott kapcsolatát. Ezeken nem kiemel egy-egy tárgyat, hanem tárgyegyüttesekkel tolmácsolja mondani­valóját. Ezek leginkább a konyha, a háztartás mindennapi tárgyai. Tornyai szinte kerülte csendéleteiben a köznapian szép tárgyakat. (Érdekes e tekintetben az összevetés festőtársa és barátja, Endre Béla hasonló műveivel, aki viszont gyakran egy-egy népművészeti tárgy elhelyezésével fokozta az esztétikai hatást, az otthonosság érzését.) Festői nyelve, fogalmazása e művein kemény és mozgalmas. Távolról Nagy Balogh-reminiszcenciákat érzünk, mégis azzal a különbséggel, hogy a Nagy Balogh-i nyugalmas, kubisztikus egyszerűsítéstől, sűrítéstől eltérően Tornyai a formák teljes kibontásával mesterségbeli tudásának szinte virtuóz alkalmazásával tüntető hangsúlyosan állítja elénk táljait, kannáit, tányérjait. Ezek közül külön ki kell emelnünk tömörsége, ereje és különösen a kenyér aurás fénybevontsága által jelképi értékű A szentendrei mindennapi kenyér (8.) címűt. Tornyai eddig ismert aktjai környezet nélküliek, illetőleg homogén hátterűek. Egy mostanin (22.) a hátakttal azonos értékű szereplői a műnek a polcon lazán elhelyezett tárgyak.

Szintén a szentendrei korszak kiemelkedő alkotása a Zöld kabátos asszony (Mindennapi kenyerünket, T. J. M. 55.532.), melynek egy kevéssé expresszív, de az alkotás folyamatát jól érzékeltető vázlata is gazdagítja az anyagot (28.). Előkerült Tornyai egy legkorábbi, 1886-os dátumozású, tehát 17 éves korában édesanyjáról készített ceruzarajza is, melyen kivételes rajzkészségén túl már portréérzékenysége is felfedezhető (717.). Egyik ugyancsak igen korai és több változatban megfestett műve, a Népoktatás a tanyán, egy, az eddig ismerteknél nagyobb, érzelemteljes, bensőségesen színes, de a kor gyakori életképi édességét elkerülő változata (5.) is része a leletnek.

Nem hiányoznak a leletből az alföldi tájat megörökítő művek sem. Közülük kettő a klasszikus munkácsys, korai korszakot idézi. A Szivárvány (18.), bár vázlatos, Tornyai drámai tájainak legfőbb értékét hordozza: azt ugyanis, hogy az alak nélküli táj által is az emberről vall, meggyőzőn érzékeltetve, hogy akik e környezetben élnek, nem lehetnek az élet napos oldalán. A másik nagyobb méretű (80,5x98 cm), 3. jelzésű alföldi táj drámai lilás felhőit Mártély falu távlati képének horizontális nyugalma oldja.

Kisméretű alföldi tájjal is szép számban találkozunk. Ezek is beleillenek az utolsó évek színesebb, oldottabb hangvételébe, ezeken ugyanis az érő búzatábla meleg sárgája uralkodik. A velük rokon jellegűekről állapította meg Lyka Károly, hogy tenyérnyi helyen is lélegzik, él és remeg a végtelen búzatábla.

A több mint hétszáz mű lényegében egy, de változatos korszakát képviseli Tornyai életművének. Ennek a hatalmas anyagnak s benne a naplónak a feldolgozása, az életmű egészébe történő szerves beépítése a jövő feladata. A lelet eddig tisztázott történetének és műfaji, tartalmi fő vonulatának, jellemzőinek a művészet iránt érdeklődő olvasókkal való megismertetését azonban időszerűnek tartottuk.

Forrás: Művészet, 27. évf., 1. sz., 1986. január, 6-11. oldal

Tanács Gábor: Kétféle realizmus Vásárhelyen
Tornyai János és a Sensaria Képzőművészeti Egyesület

Tornyai János vállalása egyedülálló a képzőművészetben. Míg Monet tizenhatszor festette meg a roueni katedrálist, ő a Juss témájában készített el harminc festményt és körülbelül száz vázlatot - mondta Dömötör János művészettörténész Ópusztaszeren, a hódmezővásárhelyi festő kiállításának megnyitóján.

Nemrég két olyan kiállítás is megnyílt, amely Hódmezővásárhelyhez mint a hazai festészet vidéki központjához kapcsolódik. Tornyai János - az alföldi realizmus vezető alakja - képeinek az ópusztaszeri emlékpark Rotundájában szerveztek tárlatot, melyen eddig a közönség elől elzárt képeket és vázlatokat is kiállítottak. Külön teremben kaptak helyet a Juss témakörében készített művek. A halott asszony csekély hagyatékán veszekedő, szikár nyomorban élő rokonság öt figurája harminc éven keresztül foglalkoztatta a festőt. A kiállítást végignézve, az alkotás folyamata is nyomon követhető, mód nyílik belepillantani abba, hogyan használta a művész az életképfotókat, hogyan készítette el a vázlatokat, és milyen utasításokat, elvi kijelentéseket biggyesztett az egyes rajzok mellé - melyeket végül maga sem tartott be. Jó példa erre az a felszólítás, mely szerint a Jussnak feltétlenül sötét-világosnak, szakadozottnak, viharfelhőszerűnek kell lennie. Életének szentendrei korszakában Tornyai mégis megpróbálkozott színes Jusssal - ezekből is láthatunk kettőt a kiállításon.

A hódmezővásárhelyi Alföldi Galériában március hatodikán Valóságosabban címen nyitott tárlatot a Sensaria Képzőművészeti Egyesület. A csoport magját olyan festők/szobrászok képezik, akik 2000 körül végeztek a Képzőművészeti Egyetemen. Azonos korú és látásmódjában realista vonalat képviselő művészekről van tehát szó.

- Amikor mi végeztünk a főiskolán - beszél a csoportról Kondor Attila -, a nonfiguratív és a konceptuális művészetnek volt divatja. A mi realizmusunk az akkori művészi életben egy nagy feladat vállalásának: lázadásnak tűnhetett. Mi nem valamiféle posztmodern filozófia mentén jutunk el a valósághoz, mint például a pop-art festészetben. Más-más módon, de a csoport minden tagja úgy tekint a festészetre, mint egyfajta szellemi útra.

- A realizmus lényege - magyarázta Dömötör János a Tornyai-kiállítás kapcsán -, hogy a festő a látványból indul ki, melyet egyénileg átír. A megmunkálás részletgazdagsága vagy elnagyoltsága nem számít: csak az, hogy a művész a látott világból indul ki, melyet aztán drámaian vagy líraian értelmez.

A fiatal művészek Alföldi Galériában kiállított képei témájukban, az alkalmazott technikákban eltérőek. Markánsan elkülöníthetőek az egyes alkotók képei: mégis összeköti őket valami azonos viszony a képhez és a valósághoz.

- Most, hogy itt vagyok Vásárhelyen, átmentem, és ismét megnéztem Tornyai János képeit - meséli Horváth Roland festő -, és furcsa módon nem hatottak úgy rám, mint régen. Ahogy nézem a saját képeimet most, azt gondolom, hogy már nem ilyen sötét darabokat festenék. Ez a terem is világosabb, vidámabb hangulatú, mint hittem.

- Azért érdekelnek minket a régi festők munkái - fejezi be Kondor Attila -, mert az a fajta összeszedettség, a művészi munka és az emberi élet egysége olyan mértéket jelent számunkra, amit meg szeretnénk közelíteni. Nem utánozni szeretnénk őket. De azok a technikai kihívások, amelyek egy tájképnél vagy egy csendéletnél felmerülnek: örök kihívások. Ma is léteznek. Mégis mintha elvesztek volna: újra meg kellene őket hódítani.

Dömötör János, a nyugdíjas művészettörténész is ott van a látogatók között.

- Szép anyag - bólogat -, nagyon szép anyag. A fiatalokat is mintha ugyanaz foglalkoztatná, mint a régieket: a látvány, az ember és a természet kapcsolata. Én valami modernebbre számítottam.

Láthatólag örül, hogy nem úgy lett.

Forrás: Népszabadság, 2004. március 16.
             http://www.nol.hu/cikk/150719/