Vissza a kezdőlapra


Nagyítható kép

Liliomos önarckép (1936)

A MŰ SZÜLETÉSE
 
Mándy Stefánia könyvéből
Önarcképek
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




Szentendre sajátos atmoszférája inspirálta Vajda Lajost nagy figuratív piktúrájának megalkotásában is. Mint tudjuk, az itteni szerb templomok ikonjai rendkívül mélyen hatottak rá. Vajda az ikonfestészetben látta a művészet legszigorúbb és legegyetemesebb törvényszerűségeinek egyik megvalósulását. A szentendrei ikonok egy jelentős részét emellett az egyszerű falusi festőknek ugyanaz a naiv-expresszív formavilága teszi Vajda számára oly vonzóvá, ami más népi alkotásokon is annyira megragadta.

A kubizmus, a konstruktivizmus és a szürrealizmus eredményei festészetében most ezzel a szemlélettel ötvöződve, egy mélyen humanisztikus emberábrázolás problematikáját szolgálják. 1935-36 táján, a fasizmus előretörése idején alkotja monumentális ikonos alakjait és önarcképeit. Ezek a sötét kontúrokkal körülfogott nagy pasztell- és olajfigurák megrendítő komolyságukkal, némán sugárzó erejükkel fordulnak a válságba jutott kor felé.

"Ikon-korszakában arról álmodozott, hogy jó lenne, ha képeit úgy helyezhetné a falra, ahogy az ikonosztázokon sorakoznak, szorosan egymás mellé - írja róla feljegyzéseiben felesége, Vajda Júlia. - Kollektív korok személytelen alkotói voltak az ideáljai: ennek dokumentálására képeit sohasem írta alá. Sóvárogva gondolt azokra a korokra, amikor a művészek közös műhelyekben dolgoztak. Nem a zseni volt az ideálja, hanem az ismeretlen alkotó."

Leányfej (1936) 
Nagyítható kép Az ikon-korszak hangulatát árasztja, de még nem viseli magán a későbbi ikonok hűvösebb szigorát az a pasztell leányfej, amelynek pettyegetett technikája más, ebből az időből származó képeken még hangsúlyosabb alkalmazásában található. Az itt szinte pehelyszerűen lebegő fehér pettyek fátyolos kontrasztot adnak a sötétbe vont arcnak. E jellemző pontozási technika egészen más funkciójú megjelenési formája lelhető fel a vonalrajzokon, ahol a ritkásan felrakott vagy itt-ott sűrűsödő pontok mintegy a test szilárd építettségét s egyúttal a formák sötétbe boruló fordulatait, a felületek egyenetlenségeit, vagyis az áttetsző rajz anyagszerű vonatkozásait érzékeltetik.

A gyengéden konstruált, líraibb alkatú női fejet követik azután a szigorúan szerkesztett ikonos kompozíciók. A puritán eszközökkel felépített alakok architektúrához simuló testetlensége itt a középkori művészet atmoszféráját idézi.

E korszak egyik legjellegzetesebb darabja a kék "Ikonos önarckép". Nem nehéz meglátni az átmenetet a pasztellcsendéletek egyszerű, tiszta kontúrú formaképzésétől ehhez a már teljesen síkban komponált emberi alakhoz. S mintha azoknak a képeknek a csendje is mélyebb életét élné ezeken az ikonos képeken.

Talán egyik legismertebb képe Vajdának a "Gyertyás lány", az ikonos periódus legtipikusabb darabja. Formafelfogásában az ikonos önarcképpel rokon. Itt a szuggesztív ünnepélyességet még fokozza a Vajdánál és az egész modern művészetben egyaránt szokatlanul hangsúlyozott szimmetria.

Plasztikus fej (1937)
Nagyítható kép Ekkoriban keletkezett a sajátos grafit-technikával rajzolt "Plasztikus fej" is. Formavilága mint valamennyi ikoné egyszerű, de plaszticitása megkülönbözteti azoktól. A csukott szemű arc maszkszerű archaizmusával is eltér a szó szoros értelmében vett ikonos kompozícióktól, s egészen más atmoszférát fejez ki.

Az ikonos korszak legfontosabb, s egyébként is páratlan darabja a "Felmutató ikonos önarckép". A mintegy sűrű pontokból szőtt figura s a rajta áttetsző másik, a felemelt kéz felmutató ujjaival hosszú, elmélyült tanulmányt igényel.

Ami formaképzését illeti, itt együttesen megjelenik az előző periódusok szinte valamennyi alakító módszere. A rajzok egyszerű, tiszta ritmikájának s a bonyolult motívumkapcsolásnak meglepő szintézisével találkozunk ezen a képen. Ugyanakkor a pasztellszínek sötét derengése és a pontozás a mondanivaló feszültségét érzékelteti. A kép jobb oldalán pedig már megjelenik az utolsó évek szénkompozícióinak egyik jellemző festői formaeleme is.

A jól ismert Vajda-önarckép modern módszerű egybekomponálása a szakrális jellegű pravoszláv Krisztus-ábrázolással a semmiféle dogmatikus vallást nem követő Vajda Lajosnál a hagyományok tágabb tartalmú feldolgozását jelenti. A felmutató ujjaknak, valamint a főalaknak, és rajta áttetsző árnyékának szimbolikus megjelenítése Vajda művészi és emberi mondanivalójának ugyanolyan pontos kifejezése, mint az egymást átható arcképek. Azzal, hogy saját vonásait az ikonok fennkölt mozdulatú sziluettjével egyesíti, egy mindenfajta barbárság ellen tiltakozó tiszta szellemű humanitás jelképét teremti meg.

Forrás: Mándy Stefánia: Vajda Lajos 1908-1941 ("A művészet kiskönyvtára" sorozat)
             Képzőművészeti Alap, Bp., 1964, 24-25. oldal



Önarcképek


Álarcos önarckép, 1935 Sötét önarckép, 1935 Fekete önarckép, 1935
Önarckép koponyával, 1936 Önarckép templommal, 1935(?) Borostás önarckép, 1937



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére