Jakovits József: Vajda Lajos síremlék-terv	ÉRDEKESSÉGEK
	Éber Miklós: Vajda Lajos sírja
	Vajda Lajos Emlékmúzeum
	Vajda Lajos Stúdió
	Feleségéhez írott leveleiből...
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Éber Miklós: Vajda Lajos sírja

Az elhunyt ősök emlékének, földi maradványainak tisztelete és ápolása szerves része az emberi kultúrának. Különösképpen indokolt ez egy nemzet nagyjainak esetében, akik életművükkel jelentős mértékben meggazdagították annak - és néhány kivételes esetben az egész emberiségnek - szellemi kincsestárát.

Azok az egyre számosabbak, akik ismerői Vajda Lajos életművének, őt és művészetét feltétlenül ezek közé sorolják. Teszik ezt függetlenül attól, hogy mi, magyarok összességünkben ez idáig jórészt véka alá rejtettük ezt a világraszóló kincsünket.

A valódi örökös értékek azonban a tapasztalat szerint előbb-utóbb odakerülnek az őket megillető helyre. Akkor is, ha a történelem tanúsága szerint ehhez olykor hosszú évtizedekre, esetleg évszázadokra van szükség. Példák erre El Greco, J. S. Bach, Jan Vermeer, J. S. Chardin vagy akár Mattis-Teutsch János először feledésbe merült és csak jóval később újrafelfedezett életművei.

Vajda Lajos művészetének a kor sem életében, sem pedig a halálát követő csaknem fél évszázadban nem volt kedvező. A közelmúltban 100 vezető magyar értelmiségi - írók, zenészek, rendezők és művészettörténészek - részvételével lefolytatott véleménykutatás azonban Csontváry Kosztka Tivadar mögött már Vajda Lajosnak adta a második legtöbb voksot arra a kérdésre, hogy kit tartanak az 1892 és 1964 közötti korszak legkiválóbb magyar festőművészének. Azt is tudni kell azonban, hogy a szentendrei Vajda Múzeum látogatottsága és műveinek aukciók során elért árai még nem - vagy csak aligha - tükrözik ezt a szellemi elitünk körében a jelek szerint már térfoglalt értékítéletet.

E sorok írója csaknem két év óta igen intenzíven foglalkozik Vajda Lajos életművével. Ennélfogva nem teljesen meglepő az, hogy a minap eszébe ötlött Vajda Lajos sírja is. A sír fellelése a továbbiakban azonban, meglepő és váratlan módon, ugyancsak nehézményesnek bizonyult. Sem a Vajda Múzeum illetékesei, sem azon művészettörténészek, akik írtak róla, sem Vajda közeli barátjának, Bálint Endrének a fia, sem műveinek jelentősebb gyűjtői vagy a hagyatékból származó műveit rendszeresen áruló galérista nem tudtak ez irányú felvilágosítással szolgálni. A Vajda-hagyaték örököse pedig elzárkózott a felvilágosítás elől.

Ilyetén körülmények között csak intenzív nyomozói munka látszott eredménnyel kecsegtetni. Az első nyomra Bálint Endrének az 1972-ben - azaz 31 évvel a Vajda halála után - megjelent Vajda Lajos emlékkönyvben található visszaemlékezésében bukkantam. Legyen szabad itt az ő szavait szó szerint idéznem:

"Fájdalmasan gondolok egyik utolsó találkozásunkra: néhány nappal halála előtt felesége elvitte az Új Szent János Kórházból a Rákóczi úti albérleti lakásába. Vajda Lajos a felvonó rácsos ajtajához támaszkodott. Nem lehetett több harminc kilónál, szinte odatapadt a rácshoz. Csodálkoztam, hogy van benne még élet. Szemei lázasan csillogtak, és az alatt a pár nap alatt, míg ott a hatodik emeleti szobácskában feküdt, volt még ereje Kállai Ernővel a művészet kérdéseiről beszélgetni, és kibírt még egy "expedíciót" is, mert felesége a budakeszi Erzsébet királyné Szanatóriumba szállította, valami csodára várva még. De másnap már körmei lilásodni kezdtek, és az utána következő napon, 1941. szeptember 7-én Vajda Lajos harminchárom éves korában elment. Azután már csak a falusi temető hullaházában láttam kiterítve. Olyan volt, mint egy gótikus márványrelief, a csontok tiszta rajzolataival és a formák nemesen elnyúlt tagoltságával, mintha még halálában is gondja lett volna a Formára."

A nyom, amelyre bukkanni véltem, a falusi temető hullaházának említése volt. Ez alatt feltevésem szerint csak Budakeszi lehetett érthető. Első utam, ezt a nyomot követve, a Budapesti Zsidó Hitközség vidéki temetőket nyilvántartó irodájába vezetett. Amit ott megtudnom sikerült, az korántsem volt biztató: a vidéki zsidó temetők legtöbbjéről - ott, ahol zsidó lakosság csak a múltban volt - szinte semmit sem tudtak. Ez Budakeszire is vonatkozott.

Ezután feleségemmel kimentünk Budakeszire, ahol némi kérdezősködés után sikerült rátalálnunk egy teljesen elvadult és jórészt romokban heverő kis zsidó temetőre. Ott mi minden olvasható sírkövet szemügyre vettünk, de - a ruházatunkba tapadt számtalan bogáncstól eltekintve - eredménytelenül.

E sikertelenségtől elkedvelt hangulatban másnap végül is feleségemnek támadt egy mentő ötlete: forduljunk a kérdéssel Bíró Gáborné Horvát Klárához, akit már korábban felkerestünk mint Vajda Lajos még egyetlen élő személyes jó ismerősét. Kiderült, hogy ő éppen Mátraházán üdült. Délben felhívtam az üdülőt, és Bíró Kláritól, aki részt vett Vajda Lajos temetésen, rögtön megtudtam, hogy a temetés a rákoskeresztúri zsidó temetőben volt. A "falusi temető" hullaházának említése Bálint Endre által tehát e tekintetben félrevezető nyom volt. Ennek ellenére lehetséges az, hogy Bálint Endre jól emlékezett vissza, és Vajda holtteste a szanatóriumból először, ha csak átmenetileg is, a budakeszi temető halottasházába került.

Erre fel mi azonnal kimentünk a temetőbe, de balszerencsénkre az iroda, mely felvilágosítással szolgál a sírok helyéről csak 1 óráig tartott nyitva. Így tehát másnap délelőtt ismét felkerestük a temetőt, ahol az irodában a név és az elhalálozás napja alapján azonnal közölték velünk a sír helyét: 17/C parcella, 4. sor, 17. sír. A sírt magát azonban ennek ellenére sem volt könnyű megtalálnunk. A megadott parcellát és magát a keresett sírt is teljesen elvadult, gondozatlan állapotban, lehullott falevelektől és folyondároktól teljesen eltakarva találtuk csak végül meg, miután már-már azon voltunk, hogy feladjuk a keresést. De végül is siker! Az egyik sírdombon a lombok és folyondárok alól két elkopott, kifakult betűs és alig olvasható márványtábla került elő: Vajda Lajos és felesége Vajda Júlia nevével. Az egyiken ez áll:

VAJDA LAJOS
FESTŐMŰVÉSZ
1908-1941
álmodott dolgozott alkotott
ÖRÖKKÉ SIRATJUK

A másikon pedig ez:

VAJDA JÚLIA
FESTŐMŰVÉSZ
1913-1982

A jelek szerint a sírnak már nagyon régóta nem lehetett látogatója. Erre elhanyagolt, elvadult állapotán kívül abból is következtetni lehetett, hogy nem találtuk rajta a zsidó szokás szerint minden sírlátogatás során ráhelyezett kavicsokat. Ez az ősrégi hagyomány abból az időből származik, amikor a zsidó nép a sivatagban vándorolva így, a tetemek fölé, a sírokra helyezett kövekkel védte azokat az időjárás és a vadállatok elől.

Időközben Bíró Klári visszatért Budapestre, és kérésemre elmondta mindazt, ami megmaradt emlékezetében Vajda Lajos temetéséről: A temetés éppen 1941. szeptember 10-ére, felesége, Vajda Júlia születésnapjára esett. A koporsó a halottasházban, zsidó szokás szerint, le volt már zárva. Virágok helyett, Vajda Lajos kívánságára, csupán zöld növények szolgáltak utolsó ajándékként díszül. A halottat a sírnál egy fiatal rabbi búcsúztatta. A gyászolók, akik Vajdát utolsó útjára elkísérték feleségén kívül: Ámos Imre és Anna Margit, Bálint Endre, Bíró Gábor és felesége, Korniss Dezső, Mándy Stefánia, Szín György és még néhányan mások, összesen talán 20-25 személy. Olyanok, akik a Vajda házaspárhoz közel állottak, de akikre több mint 60 év távlatából Bíró Klári már nem tudott visszaemlékezni. Arra azonban igen, hogy a temetés után a gyászolók egy része Ámosék lakásán Vajda Lajos tiszteletére hanglemezről meghallgatta az ő kedvenc zenedarabját: Beethoven D-dúr hegedűversenyét.

Feltevésem szerint mindezek érdekes és értékes adalékok Vajda Lajos életéről és annak utolsó fejezetéről.

*

Alig néhány év múlva, 2008-ban megünnepelhetjük majd Vajda Lajos születésének 100. évfordulóját. Úgy vélem, hogy nemcsak neki, de magunknak is tartozunk avval, hogy addigra méltó síremléket állítsunk neki. Szentendrén, egy periférikus lakónegyedben, van már ugyan egy utca, mely Vajda Lajos nevét viseli, de erről nemcsak a város számos látogatója nem szerez tudomást, hanem még a legtöbb szentendrei lakos előtt is ismeretlen.

Aktuálisnak tűnik ezen esetleg változtatni, és azonkívül a város központjában, a Dumtsa Jenő utca 6. számú házon, amelynek szűk, sötét és fűtetlen padlásán alkotta világraszóló remekműveinek többségét, egy emléktáblával megemlékezni róla.

Ha Magyarországon is létezne, mint Párizsban, egy Panthéon a nemzet legjobbjai számára, és Vajda Lajos esetében a zsidó szabályok, melyek szerint nem szabad megzavarni a halottak nyugalmát, ennek nem állnának útjában, akkor az ő hamvainak egyértelműen ott volna a helye. A fővárosnak azonban más lehetőségek is rendelkezésére állnak ahhoz, hogy megemlékezzen Vajda Lajosról.

(A szerző 1933-ban született Budapesten, 1956 óta Svájcban él. A XX. század második fele magyar festészetének jelentős műgyűjtőjeként az elmúlt években több tanulmányt írt Vajda Lajosról; jelenleg a festőről szóló könyvén dolgozik.)

Forrás: Élet és Irodalom 48. évfolyam, 41. szám
             http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=FEUILLETON0441&article=2004-1011-1141-33EMRV

Vajda Lajos Emlékmúzeum

1979-ben a Kulturális Minisztérium megvásárolta a művész özvegyétől, Vajda Júlia festőművésztől a hagyaték egy részét, és 1980-ban 100 alkotást a Ferenczy Múzeum tulajdonába adott egy később létesítendő emlékmúzeumban történő bemutatás céljából. A kétszintes lakóépületet 1982-ben sajátították ki. Az átalakítás tervezője Száva Pál, a szentendrei Városgazdálkodási Vállalat Tervező Csoportjának építésze volt. A kiállítást Mucsi András és M. Várhelyi Vanda művészettörténészek rendezték, 1986. december 22-én nyílt meg. 1991-ben Vajda Lajos munkái az emeleti részre kerültek Kiss Joakim Margit művészettörténész rendezésében, míg a pincében Mazányi Judit művészettörténész rendezett állandó bemutatót az Európai Iskola elnevezésű művészcsoport szentendrei mestereinek munkáiból.

A képi gondolkodás területén Vajda Lajos (1908-1941) forradalmian új dimenziókat nyit a magyar képzőművészetben. Szellemi érlelődésének színhelyei: Szerbia, Szentendre, a budapesti Képzőművészeti Főiskola, Kassák Munka-köre és 1930-34 között Párizs. Néhány korai, kubista szerkesztésű csendélet, városkép és konstruktivista kompozíció után Párizsban fotómontázsokat készít. (I. terem)

Hazatérve a szintetikus kubizmus tanulságait hasznosító csendéleteket alkot. 1935-36-ban Korniss Dezső festőművésszel beszélgetve - Bartók és Kodály munkásságát példaként tekintve - megszületik az ún. szentendrei program, melynek lényege a közvetítés múlt és jövő, keleti és nyugati gondolkodás között, szintézis teremtés különböző kultúrkörök metszéspontján. Szentendrén és környékén végzett motívumgyűjtő körútjaikon Vajda és Korniss a népi kultúrákban töredékeiben még élő ősi világképet kutatták. Vajda a montázs elvére épülő konstruktív szürrealista módszerrel a jelekké egyszerűsített hétköznapi és szakrális tárgyakat sokszor népi motívumokkal szerkeszti egységbe, s ezzel a megismerés új nézőpontját kínálja fel. A program egy régió vizuális identitástudatának, egyben a modern, európai léptékkel is mérhető magyar képzőművészetnek a megteremtését célozta meg (II. és III. terem). A megszerkesztett és ezáltal birtokbavehető világ ideájától Vajda 1937 táján a fasizmus és a sztálinizmus árnyékában búcsúzni kényszerül. Elindul magányos útján, hogy a lélek mélységeiben kapjon választ kínzó kérdéseire. Útját humánus arcukat rémmé maszkírozó figurák, gyilkos fogakat eresztő növények, soha nem látott tájak kísérik, míg el nem érkezik utolsó nagy szénrajzaihoz, amelyekben a kavargó ősállapotú struktúrákat elemi erők kényszerítik formába, ahol a véletlen a törvényszerű (IV. terem).

Forrás: Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága
             http://pmmi.hu/muzeumok/vajda/index.htm

Vajda Lajos Stúdió

(Szentendre, 1972-)

A VLS az 1970-es, 1980-as évek egyik legfontosabb autodidakta, alternatív művészeti csoportosulása, amely új dimenziókkal bővítette a szentendreiség fogalmát. A VLS előtörténete a kecskeméti Purgatórium Klubhoz (1966-1968) kötődik, itt ismerkedett össze és kötött lelki testvériséget fe Lugossy László és ef Zámbó István. Kettőjük gondolkodásmódja és életstílusa, az anarchizmus, a sci-fi, a szürrealizmus, a dadaizmus és a hippiség sajátos keveréke alapvetően meghatározta a szentendrei társaság indulását. Az első Szabadtéri Tárlatok (1968-1969) és az 1970-es botrányos Nalaja happening után a zabolátlan dadaista lelkület Vajda Lajos szellemi örökségével párosult, és 1972-ben hivatalosan is létrejött a VLS, 1973-ban pedig megnyílt a VLS Pinceműhelye. Az 1970-es évek közös tárlatait a konvencionalizmus elutasítása, a nonkonformizmus és az életművészet hirdetése jellemezte. Az 1980-as évek elején ef Zámbó és fe Lugossy Wahorn Andrással és Bernáth(y) Sándorral megalapította a legendás A. E. Bizottság zenekart. Az 1980-as években az egyre ismertebbé váló és egyre bővülő VLS nagy tematikus kiállításokat (Új Vegyes, SZAFT) rendezett, melyekre barátaikat is meghívták. Az 1980-as évek második felében művészeti szabadiskolát nyitottak, és az 1990-es évek galériás életébe is integrálódtak. Az évek során a VLS kezdeti groteszk, neodadaista irányvonala új impulzusokat is magába olvasztott. Ezek közül a vajdai-kornissi program a leglényegesebb, a "konstruktív szürrealista tematika", amely meghatározza a "vajdás művészet" spektrumának szélső pontjait: a geometrikus-konstruktív és a szürrealista-neoprimitív irányzatot. E kettő mellett az 1970-es évek konceptualizmusa és az 1980-as évek új szenzibilitása jelent meg jelentősebb súllyal a "vajdások" munkáiban. A VLS fontosabb tagjai közé tartozik még Matyófalvi Gábor, Holdas György, Aknay János (alapítótagok), Agócs Attila, Wahorn András, Bereznai Péter, Csajka Gábor Cyprián, Mikó F. László, Bernáth(y) Sándor, Bukta Imre, Győrffy Sándor, Lois Viktor, Haász István, Imreh Tibor, Joláthy Attila, Selényi Károly István, Tóth István, Balogh István Vilmos, Gubis Mihály, Borgó György Csaba, Krizbai Sándor, Kis Tóth Ferenc, Vincze Ottó és Szirtes János (a sorrend belépésük laza időrendjét takarja). Az 1980-as évek végén érték utoljára friss hatások (együttműködés a MAMŰ tagjaival) a VLSt. 1991-ben rendezték utolsó jelentősebb csoportos kiállításukat (Unicornis, a MAMŰ-vel közösen). 1992-ben Aknay, Bereznai, Kis Tóth, Matyófalvi és Vincze Pentaton Csoport néven állított ki. Az 1990-es években a közös szellem elkezdett háttérbe szorulni, a VLS Pincegalériában inkább egyéni kiállításokat rendeztek, egységes arculatról már nem beszélhetünk.

(Hornyik Sándor)

Forrás: http://www.artportal.hu/lexikon/muveszeti_iranyzatok/vajda_lajos_studio

Feleségéhez írott leveleiből...

Szentendre, 1936. július 23.

...Kedd délután van. Délelőtt egy képet fejeztem be: három alak van rajta, vörös alapon indigóval van festve, erős, vastag kontúrokkal, azt hiszem, "Három nővér" lesz a címe (ha egyáltalán fontos, hogy címe legyen). Most ilyenkor egy kicsit mindig boldog vagyok, mint általában hogyha sikerül kifejeznem magam, ha érzésvilágomat formába önthetem. Ha kész vagyok valamivel, képes volnék azt órák hosszat elnézni, szemlélni, és álmodozni tovább a képélményt, mert érzem ösztönösen azt, hogy sohasem kész egy kép azzal, hogy megfestjük, s letesszük az ecsetet. Néhány nappal ezelőtt festettem két kis "krisztusfejet", egyiket olajjal, másikat pasztellel, mind a kettőt egy falusi pléhkrisztusról festettem meg; természetesen az eredmény mindig más, mint amit szemmel láthatunk, témáim is egészen mások, mint a többi festőké. A tájkép most egyáltalán nem érdekel; inkább a figurális témák, természetesen mindez absztrahálva. Valami új témakört keresek, építek ki magamban; a dolgoknak a titkos, elvont lényegét akarom kibontani. De mindig a konkrétból, a ,"való"-ból kiindulva keresem a dolgok ősformáit. Tegnapelőtt kezembe került egy román parasztasszony fényképe, s amint nézegettem a képet (a fejét), egyszerre csak kezdett bennem kialakulni egy új, egészen más kép; rögtön pasztellt kerítettem elő, s hozzáláttam a látomás megformálásához, amellyel kb. 1 óra alatt készültem el, az eredmény egészen furcsa volt, és azt hiszem, ezt a metódust ezentúl többször fogom megismételni. Képeim eléggé egyhangúak, egészen kevés színnel festek; vörösokker, égetett, háromféle fekete, venyige, csont és elefántcsontfekete, cinksárga, indigó, körülbelül ezek most a kedvenc színeim.

Csak a helyiség, ahol dolgozom, rettenetes, sötét, piszkos padlás (nem tudom, nem írtam-e már erről), ahol rettenetes a hőség (természetesen majdnem meztelenül kell emiatt dolgoznom), az orrom előtt öntik ki a szennyes vizet, ruhaszárító köteleken pedig diszkrét fehérnemű darabok lógnak fejem fölött: az asztal lábához, ahol a festékeim vannak kirakva, egy kacsa van odakötve, hogy el ne szabaduljon, mérhetetlen szemét és egy kis padlásablak, akkora, mint a tenyerem; egyszóval túlságosan középkori a milieu, legnagyobb bajom az, hogy nincs egy tiszta üres falam, ahol láthatnám a képeimet, hogy hogyan hatnak.


Szentendre, 1936. augusztus 11.

...Korniss most itt van, s mindennap együtt vagyunk. Oly furcsa az, hogy ha beszélgetni kezdünk, szinte egymás szájából szedjük ki a mondanivalónkat, annyira egyek vagyunk a minket érdeklő dolgokat illetőleg, ugyanaz a témakörünk, egyforma dolgokat szeretünk; de számomra azért mindez mégsem érthetetlen, mert természetes az, hogy azonos körülmények azonos eredményeket adnak, s mindezek dacára az is természetes, hogy egyéni különbözőségünknek megfelelően oldjuk meg a dolgokat. Hiszek abban, hogyha mi ki tudunk jönni egy jól megszervezett kiállítással, ennek feltétlen alakító és döntő jelentőségűnek kell lennie, és az is lesz. Bármilyen nyomorúságos körülmények között is élünk, meg fogjuk valósítani szellemi programunkat, még hogyha belepusztulunk is (ami könnyen lehetséges). Abból indulunk ki, hogy tradíció nélkül nem lehet semmit sem csinálni, s ez a magyar körülmények között csakis a magyar népművészet lehet, a többi, ami ezen kívül áll, az legnagyobbrészt értéktelen szemétlerakat (a szemétben itt-ott néha azért gyöngyöt is lehet találni), mely teljesen hasznavehetetlen, tehát eldobandó (vagy sötét helyen tartandó). Ugyanazt akarjuk körülbelül, amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak, azt hiszem, hogy a piktúra területén ilyen törekvések még eddig nem voltak, ha sikerül célt érnünk, akkor mi leszünk az elsők ezen a területen. Igen, nekünk az úttörők szerepét kell vállalni, és ennek azért érezzük fokozott szükségességét, mert a mai magyar művészetben mindenki visszafelé kacsint, mi is visszanézünk a múltba, de egészen más célzattal, azért, hogy még jobban megerősödjünk, s hogy a múlt értékeit megmentsük (ami még nem pusztult el), és a jövő számára adjuk át.

Az egész mai népművészet is már sajnos pusztulásnak indult a városi polgári "kultúra és civilizáció" áldásos hatásának következtében. Mindenfelé a falvakban tervszerűen pusztítják, irtják ki, ami régi és "elavult", ami "a mai időknek nem felel meg". Az emberekből kiveszett minden anyag- és formaérzék, valami sváb hermafrodita építőstílus Szent Bertalan éjszakát rendez a magyar falvakban, saját szemeinkkel láttuk, sajnos mi ebben a dologban nem tehetünk semmit sem, pedig de rengeteget kellene tenni, elsősorban be kellene tiltani minden újfajta építkezést, megakadályozni a régiek lebontását és tönkretevését, felkutatni az értékes tárgyakat, és összegyűjteni, ezeket rendszerezni, s ebből megalkotni a népművészeti múzeumot (nem néprajzit). Nagyon sok tennivaló volna itt, de lehetetlen megvalósítani a jelenlegi uralmi formák között...

Még valamit akarok ezekkel a gondolatokkal kapcsolatban mondani, és egyben felvázolni érdeklődési körünk kereszteződésének érdekes egységét (dialektikus valami). Adva van két ember: Korniss és Vajda. Születtek 1908-ban, "Nagy"-Magyarországon. Korniss görög katolikus székely, Vajda zsidó származású magyar, szerb hatásoktól befolyásolva. Korniss: született Székelyföldön, Vajda: Göcsejben (Zala megye néprajzilag érdekes vidéke). Etnológusok a két vidék (Göcsej és székelyek) között egységes vonásokat vélnek felfedezni.

Én, a nyugati származású, kulturálisan Oroszország és Szerbia felé tendálok (tehát Kelet felé). Korniss viszont, aki keleti származású, Franciaország és Hollandia felé (ahol gyerekkorában élt egy ideig). Mindebből világosan látszik, hogy törekvéseink arra irányulnak, hogy egy sajátos közép-kelet-európai új művészetet kialakítsunk - két nagy európai kultúrcentrum (francia és orosz) behatásain keresztül.


Szentendre, kedd délben, 1936 augusztus

...Nappal megvagyok valahogy (mert festek), de ha eljön az est, akkor egyszerre olyan borzalmas életuntság vesz rajtam erőt, hogy nem tudom, mit tudnék tenni magammal ilyenkor; hiába van itt most Korniss, mert ő is ugyanúgy érzi át a dolgokat, mint én, neki is éppoly keserves minden. Már itt van az ősz, és mindez az elmúlást jelenti, azután jön nemsokára a szörnyű tél (mint tavaly), nem is merek erre gondolni most. Erőszakkal szeretném megállítani az időt, ami lehetetlen. Szeretem nagyon az őszt, és mégis félek tőle ... mert tudom, hogy ha elmúlik a nyár, akkor a rossz idő beálltával már nem fogok tudni oly intenzíven dolgozni, mint most. Verőfényes, kristálytiszta az égbolt, amelyet a kis padlásablakon keresztül látok; a szél keresztülfúj a "műtermen", és megremegteti a rozzant tetőket. Ilyenkor ősszel mindig azokra az időkre emlékezem, amikor tizenhét éves voltam, hogy miért, azt magam sem tudom. Talán akkor kezdtem felérezni az életet, az én életemet. Természetemnek nagyon megfelel ez az idő, teljesen egy vagyok vele; ez az én időszakom. Flaubert "Novemberére" gondolok, minden mulandó, az örök élet is. Ezért kell a művészet, hogy mégis legyen valami, ami ellenáll idő múlásának, hogy legyen valami, amibe megkapaszkodhatunk, mert minden más mulandó.


Szentendre, 1936. augusztus 18.

...Most kedd reggel 6 óra van, újra itt ülök az ominózus padláson, nagymosás volt, és fejem felett ócska damoklesz kard helyett modern fehérnemű darabok lógnak megint, hogy teljes legyen a végzet. Fejem mögött pedig a perui "csodatévő" fekete "madonna" ereklyemontázsa lóg csendesen. A képeim mind egytől egyig a földön hevernek, mert nincs számukra hely, s csak így tudom őket jól síkban átlátni; az egyik mestergerendához hosszú létra van támasztva, mely a padlás felső területére vezet, és olyankor, amikor a képeimet messziről összhatásukban akarom szemlélni, akkor mindig felmászom a "díszpáholyba", innen egészen csodálatos kilátás nyílik egyrészt a képeim felé, másrészt a felső tetőablakon át a város szépségeiben kéjeleghetek. Így élem világom.

...Ilyenkor kora ősszel a legszebb a természet, s a város is ekkor mutatja meg igazi arcát, ez pedig furcsa keveréke valami olyasminek, amit nem lehet pontosan meghatározni. Kornissal gyakran szoktunk este napszállta után kószálni a város tekervényes utcáin; ilyenkor minden csöndes, nyugodt, a házak szorosan összebújni látszanak, minden silhouette-szerűen jelenik meg, az ég smaragdzöldben játszik, teleszórva apró gyémántokkal. Ahogy lépkedünk lassan a szűk sikátorokban, egy láthatatlan fényforrás a velünk szemközt levő falra misztikus árnyakat vetít; megdöbbenünk a csodálkozástól, s érezzük azt, amit csak vizuálisan lehet kifejezni, olyan az egész hangulata, mintha a mesékben járnánk, ahol lépten-nyomon csodák várnak, s ahol minden lehetséges. Álomba borult régi ódon szobákat látni, melyekben sejtelmes árnyak mozognak. Minden olyan (vagy hasonló), mint Chagall képein. Nappal mindez megváltozik, konkrétabb, durvább és valószerűbb, színesebb. Sajnos ezeket az esti álmodozásokat, azt hiszem, sohasem lehet majd megfesteni (fizikai lehetetlenség).

...Remélem, hogy nemsokára (mire mi közönség elé lépünk munkáinkkal) te is együtt dolgozhatsz velünk, és kvalitásos munkákkal gyarapíthatod majd mozgalmunkat. Oly szép lenne mindez, és én lennék a legboldogabb.

...Holnapután, azaz szerdán az egyik szerb templom tartja a búcsúját (szerbül: szlava), és ennek már előre örülök, mert délután mindig táncolnak (kólót) az udvaron, és szól a zene, ami csodálatosan szép, s ilyenkor mindig eszembe jutnak a gyermekkori emlékek, jaj de boldog lennék, ha te is itt lennél akkor, ilyent még soha nem hallottál, az biztos. Minderről kellene egy hangosfilmet készíteni, orosz technikával, a fejemben van az egésznek az anyaga, csak fel kellene dolgozni à la Pudovkin.


Szentendre, 1936. szeptember 3.

...Most egy idő óta egyáltalán nem festek semmit, inkább rajzolok sokat, gyűjtök anyagot a télire, hogy legyen min dolgoznom, ha már nem leszek itt. Tavalyi rajzaimból is rengeteg volt itthon, amivel egyáltalán nem voltam megelégedve, most ezeket újból elővettem, és átmontíroztam őket, így megkaptam a várt hatást, és ezáltal egészen új dolgok születtek meg. Furcsa ugye, hogy állandóan új és új ötleteim támadnak, sokszor megtörténik velem, hogy előveszem a régi dolgaimat, és azokat átdolgozom. Én nem tudok oly gyorsan dolgozni, mint mások, de ez nem is baj, tudniillik az én metódusom egészen más, sokáig rágódom egy-egy témán, állandóan új ötletek merülnek fel... Azokhoz tartozom, akik gondolkodnak is azon, amit csinálnak. A művészetben sokkal racionálisabb vagyok, mint az életben, ahol inkább az érzelmektől hagyom magam befolyásoltatni. Más típusú festők pedig, mint látom, inkább a "való" életben racionalisták, és a művészetük érzelmibb, tehát pont fordítottja annak, amit én meg Korniss csinálunk. Igaz az, hogy a művészetben egy bizonyos érzelemvilág kell hogy kifejezésre jusson, csak ezáltal az alkotás még nem jelenti egyúttal azt is, hogy kép.

Ezért mi inkább engedünk az érzésekből (ami nem jelenti azt, hogy mi száműzzük az emberi érzéseket a képből), és a fősúlyt inkább a konstruktivitásra, a kép térbeli alakítására fektetjük, ezért keressük az olyan témákat, amelyek szemléletünknek megfelelnek; tehát ami zárt - a formailag letisztult, kerek egységet. Architektonikus, mértani dolgok emberi figurával vagy anélkül. A tájkép, az szervetlen, ezért nem alkalmas mondanivalóink kifejezésére. Most azzal kísérletezem, hogy különböző tárgyak, más-más környezetből kiemelve, egy képsíkon összeszerelve, hogy hatnak (konstruktív szürrealista sematika). Ezenkívül próbálkozom azzal is, amivel eddig az orosz filmteoretikusok foglalkoztak; hogy hogyan hat egy tárgy, ha behelyezzük egy más, "idegen" objektumba. Például van egy szomorúfűzfa motívumom (melyet az itteni temetőben levő egyik sírkeresztről rajzoltam), és ezt vagy 12 különféle rajzon keresztül kopíroztam, és az eredmény egészen érdekes, mert mindenütt mást és mást fejez ki, mert mindig más tárgy mellé, másképpen van rárajzolva. Természetesen ezt csak tiszta kontúrrajzzal lehet elérni, és így egyetlen témából a rajzok végtelen sorozata válik lehetségessé.

...Amit a formanyelved kialakításáról írsz, abban teljesen igazad van, kedvesem, az egyáltalán nem baj, ha valaki kezdetben más hatások alatt dolgozik, ez majd mindenkinél így van. Én magam is így voltam, és még ma is bizonyos külső hatások kényszere alatt vagyok, de ezt talán már sohasem fogom levetni tudni, és talán nem is fontos. Az egész mindenség kölcsönhatásnak van kitéve, ez alól senki sem vonhatja ki magát, s nincs kivétel. Egyik ember vagy egyik kultúra, civilizáció, művészet megtermékenyíti a másikat, az élet törvénye ez.


Szentendre, 1936. szeptember 14.

...van vagy 20-25 képem, kisebb-nagyobb méretben, ezeknek egy részét még majd Pesten meg kell festeni, vagyis befejezni, és rengeteg rajzom, képtervek, amiket télen át szeretnék megfesteni, azért rajzoltam sokkal többet, mint festettem, mert Pesten nem tudok motívumot találni; és ezekből a rajzokból kell hogy dolgozzak majd. Az olajjal festett képeim mind figurálisak, a rajzok pedig szentendrei architekturális motívumok. Sajnos figurálisat csak fejből festhettem, mert bármennyire is csodálatosan szép fejű és alakú modelleket lehetne itt találni, ez egyelőre lehetetlen, pénz is kell hozzá, és az emberek nem hajlandók modellt ülni. Azt hiszem, hogy télen át fényképdokumentumokból fogok festeni (ezt már Cézanne is és mások is megtették, és miért idegenkedjem akkor én)...

...Persze ez az "örök" is mulandó, mint minden más, mint az élet, csak a lélek, az marad, és nem hervad el sohasem...

Forrás: Vajda Lajos emlékkönyv, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1972, 11-17. oldal