Kállai Ernő: Az Európai Iskola III. kiállítása
Korniss Dezső munkáinak van egy első pillantásra szembeszökő, lényeges értéke: az alakító- és kifejezőeszközök míves szépsége, az a Franciaországban régen közhagyománnyá vált, nálunk viszont ritka belle peinture, mely nemcsak a képfogalmazás összhangzatos egészében, de az anyagkezelés a faktúra minden apró mozzanatában megnyilvánul. Gyöngéd és biztos festői tapintása a pigment leheletnyi foltjait is érzékletesen lüktető életre kelti, és a sűrűbb, szövevényesebb színrétegekből is átható lelki sugárzást, távolba, mélybe vonzó, sejtelmes varázslatot fakaszt.
Korniss Dezső ízig-vérig érzékletes festői temperamentumán múlik, hogy legsejtelmesebb látomásaiban, legmerészebb szürrealista képzettársításaiban sem érezzük a metafizikai tudat mérhetetlen szakadékok fölött feszülő éberségét, azt a tragikus űrt emberi lélek és egyetemes lét között, melynek a modern művészet, nálunk pl. Vajda Lajos művészete annyi félelmetes nyomát viseli. Kornissban is megvan az érzék létünk irracionális mélységei iránt. Az ő formáló és jelenítő képzelete is tudat alól fölrévülő lelki sugallatokra hallgat. De Korniss lelke mélyén a létérzések ösztönös egyensúlya, keletien bölcs és vegetatív harmóniája uralkodik. Ennek a harmóniának a csöndes, nyugodt lélegzete tölti be és fogja körül művészetét. Ez készteti arra, hogy ne kalandozzék túl a festői jelenítés szemmel tapintható síkján. Ezért van az, hogy látomásai olyan lágyan és engedékenyen simulnak egybe a színek és formák vizuális talajával. Az elvontabb szerkezeti törvényeken alapuló kompozíciókból és szabadabb festői fogalmazásokból is olyan szívbeli közvetlenség, olyan tiszta lírizmus, a nagyvonalúságban is annyi könnyed báj és kellem szól hozzánk, mint a régi népdalokból, amelyeknek egyébként Korniss rendkívüli zenei érzékkel bíró, avatott ismerője és éneklője.
Korniss meghitt lírizmusa a tempera- és olajfestményekben is kis formátumokra hajlik. Monotípiái és linómetszetei meg éppenséggel miniatűr-szerűek. Technikai ötletessége, érzékeny idegzetű míves kultúrája, ízes festői anyagtapintása különösképpen ezekben az apró mesterművekben remekel, amelyekben a formai alapgondolat konstruktív logikája a színváltozatok sokárnyalatú, ínyenc finomságú játékával társul.
Forrás: Esti Szabad Szó, 1946. jún. 9. in: Kállai Ernő: Művészet veszélyes csillagzat alatt
(Válogatott cikkek, tanulmányok), Corvina Kiadó, Bp., 1981, 342. oldal
Pilinszky János megnyitó beszéde Korniss Dezső kiállításán
(Elhangzott 1965. augusztus 29-én Székesfehérvárott, az István Király Múzeumban)
Szükségszerűen hézagos és rövid leszek, de igyekszem legalább egyszerűen és világosan beszélni. Megpróbálom nagyjából nyomon követni Korniss művészi fejlődését, s a magam módján megjelölni néhány, legalábbis számomra fontosnak tűnő állomását.
A gyerekkorral kezdeném, valamennyiünk gyerekkorával. Gyerekkorunkban egy olyan intenzív világban élünk, mely semmire sem hasonlít, s a puszta érvényessége erejével hat ránk. Még nem tanultuk meg a világot nevén nevezni, de épp ez a gyerekkor csodája, mely felér egy passzív teremtéssel. Később erre a megismételhetetlenül elsődleges világra a hasonlatok rendszere tapad. Mondjam azt, hogy humanizáltuk az istenit? A világra rátapasztottuk szakasztott mását, a valódira egy "mintha világot", a teremtésre a valóságot. A képek, a kultúrák végül befalazták az eredetit: azt, amit a gyerekkor kreatív ámulatában láttunk utoljára.
Korniss művészetének első mozdulata, hogy leszakította az eredetiről ezt a "mintha világot", a hasonlítottról a hasonlatot. A természet megnevezett tájairól a meg nem nevezett parcellákra vágott át. Kalligrafikus képein a betűkről leszaggatta a szótári jelentést, hogy egy másik, önkéntelen természetüket érje tetten, a betűk jelentése mögött a betűk mimikáját. Ezzel a mikrokoszmosz és makrokozmosz új tájaira érkezett el, a természet szűzi, megnevezetlen tájaira. Ember nem lakta vidékre. Ahumánus volt e gesztusa? Mégse. Egyrészt azért nem, mert nem rombolni akart, hanem új érvényességeket felszabadítani, másrészt pedig azért nem, mert ezekre az új területekre csakis önmagáról való lemondás útján juthatott el, s van-e ennél emberibb gesztusunk?
Ez volt az első lépés: egy új érvényesség, új természet meghódítása. A természet azonban csak parcellája az univerzumnak, s mint ilyen, mindig különböző marad tőlünk. Ez volt a reneszánsz balfogása is, hogy az univerzumot összetévesztette a természettel. Az egyoldalú spiritualitásból a természetbe menekült, a görögök példájára, holott a görögök egyáltalán nem a természet, hanem a mindenség polgárai és szövetségesei voltak.
Ma különben hasonló jelenségnek vagyunk tanúi. A technika leválasztott bennünket a természetről, hogy most a bolygók világában épp a technika segítségével találkozzunk ismét vele. Ez azonban a művészetben csak a félreértések számára jelenthet tágulást, s lényegében a természetből a természetbe vezet. A szellem, kellő érzékkel, a természet helyett inkább az univerzumot választja szállásául. Mert az univerzum egy darabja, bármekkora is, mindig természet marad, s tökéletesen más, mint az egész. Van Kornissnak itt egy képe, mely félreérthetetlenül ezzel az egésszel kötelezi el magát. Ez szellemének következő lépése: a természettől az univerzumig. A szertelen résztől az egészig. Mert szemben a természettel, az univerzum a mi legszelídebb, legbensőségesebb, legemberibb szállásunk.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyülnek szeliden,
s nézik-nézik a csillagok
- ahogy azt József Attila írta már.
S ezzel elérkeztünk Korniss művészetének harmadik állomásához, melynek lényege a szabadság. Olyan szabadság, melyet csak a legkülönbek tudtak kivívni a maguk számára. Egy régi keleti történet szerint a pusztában élő aszkéta meghallotta, hogy a király nála is szentebb. Elment hát udvarába, hogy tanuljon tőle. Legnagyobb csodálkozására a királyt terített asztal mellett, vidám társaság közepette találta.
Tudom, mit gondolsz rólam, szólt hozzá idő múlva az uralkodó, de tévedsz. Te ugyan mindenedről lemondtál, de ragaszkodol az aszkézisedhez. Én azonban lemondtam a lemondásról is, és szabad vagyok már.
Így jut vissza Korniss egy új érvényességen, egy új természeten, s az univerzum intimitásán át ismét figuratív világunkba. Ahogy a honvágy hozza vissza a sarkvidéki expedíciót. De ebben a visszatérésben ezentúl benne van már a teljes világ, s egyet jelent az elvágyódás és a honvágy, a végtelen terek és a csukott szem, az ember minden eshetősége és dicsősége.
És ezzel be is fejeztem mondanivalómat. A teremben remekművek vannak jelen. Ráértek várni, de legalább én nem akarom megvárakoztatni őket.
Engedjék meg hát, hogy a kiállítást megnyitva valamennyiünk nevében köszönetet mondjak Korniss Dezsőnek.
[Megjelent: Új Írás, 1983. december, 93-94. (Közreadja: Jelenits István.) Lásd még: Láttuk (Új Ember, 1965. szeptember 19.)]
Forrás: DIA
http://www.irodalmiakademia.hu
Frank János beszélget Korniss Dezsővel
(Korniss Dezső, a modern magyar festészet egyik legtekintélyesebb mestere hatvanéves. Az Európai Iskola alapítói közé tartozott, ennek keretében rendezett kiállítást 1947-ben és 1948-ban. Évtizedes szünet után Hollandiában állított ki Bálint Endrével együtt, majd 1965-ben volt gyűjteményes tárlata Székesfehérvárott. Az utóbbi években több rajzos filmet, továbbá kisebb méretű murális munkákat készített. Nagyobb szabású köztéri alkotása a márvány Eszperantó kút a Rác Fürdő mellett.)
- Több mint négy évtizedes munkádról még kérdezni is nehéz, kezdjük a könnyebb oldalán: milyen műveken dolgozol most?
- Befejeztem az Illuminációk című filmet, illetve egy rajzfilm technikájú képsorozatot. Már a felvételek is elkészültek a Pannónia Filmstúdióban. 1945-ben kezdtem festeni ezeket, és miután mind az ötszáznak nem adhattam külön címet, elneveztem őket illuminációknak. Így hívják a kódexek szöveg közti illusztrációit meg a képes iniciálékat. Az illumináció nálam olyasmi, mint a napló, nem verbálisan, hanem festészettel írt napló. A film címe is ez: Egy festő naplója. Állóképek követik egymást, a forgatókönyv szerint hosszabb vagy rövidebb ideig láthatók, az egyes tételeket záróképek választják el egymástól. A zene: Corelli.
Tavaly kaptam megbízást a balatonfüredi Auróra Szálloda három külső falának mozaikdíszítésére. A falfelület majdnem húsz folyóméter hosszú. Sikerült hagyományos, eredeti velencei mozaikot szereznem, öt színt használtam a szürke alapon. Éppen most fejeződtek be a felrakás munkái.
- Keveset hallani rólad. Vagy húsz éve. Inkább csak suttogást, teljes elutasítást vagy dicsőítést. A képeidről a legkevesebbet.
- Valahogy rossz gyerek lettem, és úgy jártam, mint amikor valaki az iskolában vagy a katonaságnál (hat évig voltam legénységi állományú katona) rosszul kezdi. Az ilyent aztán a jóisten sem húzza ki a pácból. De mindig optimista voltam, mindig volt bennem annyi vitalitás, hogy kitartsak. Mást nem is tudtam volna csinálni, mint hogy dolgozzam; állandó levertségben, szomorúságban csak lefelé megy az ember.
- És most jöjjön a nehezebbik kérdés. Festői önéletrajzod?
- Tizenhárom éves voltam, amikor elkezdtem rajzolni és festeni a Lehel téri Podolini-Volkman Iskolában. Tizenöt éves koromban a belga-holland segélyakció keretében Hollandiában töltöttem egy évet. Ott összeismerkedtem a de Stijl csoport egyik tagjával, Huszár Vilmossal; az ő műtermében már fogalmat alkothattam magamnak az európai avantgarde festészetről. A holland környezet tiszta, kemény, puritán "konstruktivitása" döntően hatott rám.
Tizenhét éves koromban beiratkoztam a Képzőművészeti Főiskolára, Csók- és Vaszary-növendék lettem. Mestereim célja a kortárs művészet megismertetése volt, elsősorban a párizsié. Éltem a buzdítással. A főiskolai négy év alatt végigkóstoltam a modern művészet addigi majd minden eredményét.
Már 1926-ban - negyedmagammal - avantgarde csoportot alkottunk. Később Vajda Lajos is csatlakozott hozzánk. Ez a kis kör hosszú viták során alakult, kovácsolódott össze. A légkör feszültséggel volt tele, és ezt még fokozta az is, hogy itthon alig tudtunk valakihez kapcsolódni. Külföldön csak én jártam. Moholy-Nagy, Kassák, Péri László művészeti mozgalmának ismerete nélkül, tőlük függetlenül kezdtük a munkát. Ők külföldön voltak, a Dokumentum számaihoz sem jutottunk idejében. Amikor a csoportunk már kialakult, dolgozott - bár csak műhelymunkát végzett -, akkor csatlakoztunk Kassákhoz, a Munka-körhöz. Ez az együttműködés egy évig tartott.
1929-ben a csoportunk növendék kiállítást rendezett a Műcsarnokban. Kitört a hivatalos botrány, vizsgálatot indítottak ellenünk Kornis Gyula államtitkár (nem rokonom!) vezetésével. Még képviselőházi interpelláció is lett a dologból. Bennünket viszont azonnal felvettek a KUT-ba.
Ezután mentem Párizsba, és 1934-ben Szentendrére. Aztán jött a háború, a frontra mentem, két évtizedes munkám itthon elkallódott. A háború után kettőzött erővel dolgoztam fel az új művészeti hatásokat, be kellett fejeznem azt, amit Szentendrén kezdtem. Következett az Európai Iskola közössége és mindaz a sok festmény, rajz, ami itt gyűlik a szobámban, és lassan már kiszorít bennünket.
- Kérhetném életpályádat képzőművészeti terminológiákban?
- Azon a botrányos műcsarnoki kiállításon komor, tragikus hangú képeket állítottunk ki. Én konstruktív szürrealizmusnak kereszteltem őket. Ez fából vaskarika, de legalább pontos meghatározás. Ez a korszakom - variációkkal - még sokáig tartott. 1927-1929-ben a képarchitektúra, a tömegelosztási problémák foglalkoztattak. Párizsban - 1930-ban - hallottam Bartókot zongorázni. A népi, a humánum, az európaiság ötvözete volt ez a koncert. Hazajöttem, és ebben a szellemben kezdtem a munkát. Nem népművészetet akartam, még csak nem is motívumokat, hanem forrást, alapot kerestem. Bizonyos törvényszerűségeket akartam letenni. A magyar zene pentaton és homofon. A festészetben ennek - úgy vélem - a síkszerűség felel meg. A cifraszűr díszítése a virágból absztrahálódott, de színeiben csapongó, anti-naturális formák ezek, és csak meghatározott helyekre kerülnek minták a sík tiszta környezetében. 1946 óta festek kalligráfiát, ezt is a magyar folklórból, az írásos motívumokból vezettem le.
- A felszabadulás után az Iparművészeti Főiskola tanára voltál. Ottani működésedről sokat hallottam interjúalanyaimtól, az egykori főiskolásoktól és önkéntes tanítványaidtól. Legtöbbjük művészete távol áll a tiédtől, de hangsúlyozottan mesterüknek vallanak.
- Mindössze egy évig tanítottam. Negyven növendékem volt. Ha valaki fogékony volt, megpróbáltam belehelyezkedni az ő saját világába. Megmondtam azoknak, akik hízelegtek és utánozni próbáltak, hogy nem akarok Korniss fiókákat nevelni.
- Újabb terveid?
- A film és a mozaik elvette az időmet, mostanában keveset festettem. A korábbi statikus felfogással, a stabil szerkezettel szemben a képeim már régóta vizuálisan "instabilok". Nem vagyok merev absztrakt, ha úgy tetszik, figurát keresek. Jelen pillanatban lehetne kapcsolódni a pop-arthoz, de én nem akarok popot csinálni. Az én figurativitásom másfajta lesz, mint azoké, akik nem mentek - vagy nem mehettek - keresztül az izmusokon. Ma nem látok semmiféle iskolát. Végigjártunk minden utat, és végül szintézisnek kell következnie. De ezzel végeredményben nem mondtam semmi újat.
(Korniss hosszmetszetben és keresztmetszetben sokrétű oeuvre-je voltaképpen egységes. Végigvonul benne az optimizmus, a világosság, a majdnem pedáns tisztaság. Kassák írta róla negyedszázaddal ezelőtt, hogy "rafináltan egyszerű", de olyan rafináltan, tegyük hozzá, hogy első látásra még a szakember is csak az egyszerűséget érzi ki a műveiből. Mint ahogy az interjúban nehéz volt kérdeznem, most summázni is nehéz Korniss Dezső munkásságát. De mint ahogy művészetének elutasítása is a vége felé jár, a sznob apologizálás megszűntét is várjuk. Jöjjön helyette ennek a - dehogyis befejezett - oeuvre-nek méltó megbecsülése.)
(1968)
Forrás: Frank János: Szóra bírt műtermek, Magvető Kiadó, Bp., 1975, 232-236. oldal
Rózsa Gyula: Egy magyar nábob
(részlet)
(Korniss Dezső-művek a Nudelman-gyűjteményből. Modern Képtár Vass László Gyűjtemény, Veszprém, 2006. július 6. - szeptember 30.)
...Adva van egy 20. századi festő, aki kicsit késve, de még nem későn kubista-konstruktivista volt, aki aztán, a háború után szürreális lett, később kollázsokat készített, ugyancsak a szürrealizmus technikája szerint, hogy legyen egy akciófestészet-korszaka, közvetlenül a hard edge-periódus előtt.
A Nudelman-magángyűjtemény tökéletesen alkalmas a Korniss-életmű bemutatására; most Veszprémben. Főművekkel képviselteti az első fontos korszakot, azt a bizonyos első szentendreit, amikor Vajda és Korniss Dezső hatalmas vállalkozásba kezd, hogy a bartóki példa nyomán megteremtsék a festészet magyar-közép-európai egyetemes nyelvét. A főművek nem remekművek. Ez csak akkor nem tetszik szakrilégiumnak, ha lefejtjük róluk az egész életművet utólag befedő ikonborítást, továbbá figyelembe veszünk tényeket, egyebek közt azt, hogy harmincötben Korniss huszonhét éves. A Szentendrei motívum III., más néven Citerás csendélet jó kép. Komoly-szép színekkel, mívesen jeleníti meg a legendássá vált motívumokat, a kést, a kancsót, a felülről látott tányért, ezúttal hámozott alma helyett fodrozódó szárú hagymával. Az asztal barnája különösen szívhez szóló, és a citera tünékeny ábrázolása mesteri. Csak éppen ezt a citerát leszámítva a tárgyak még nem forrnak össze kompozícióvá, túl szabályosak, túl sematizáltak, és éppen a tündöklő színességük miatt hatnak akként, mintha egy tányérképletet, egy késképletet, egy kancsóképletet applikáltak volna a síkkompozícióra. Dekoratív. Meglévő súlyát csökkenti az az egyszínű absztrakt tér, amely minden oldalról körbeveszi, és amelybe nem sikerült kimozdíthatatlanul belehelyezni a Szentendrét képviselő felhőt és házoromzatot. Ez az űr bizonytalanítja el egyelőre a Szentendrei motívum IV., más néven Befejezetlen csendélet finom és erős kubista kompozícióját is, amely lebeg, erejét veszti az égszínkék mindenségben, amelyben ráadásul fehér bárányfelhők úsznak. Nem kell Vajda párhuzamos szentendrei-szigetmonostori kompozíciójára hivatkozni, hogy kitessék a hiányérzet oka - Vajda "bartóki" lapjait mindig átfogja valami titkos fájdalom -, elég helyben az apró Szentendrei házat felfedezni. A Malom mellékcímet viselő nagyarasznyi olajkép a sziluettre csupaszított sémájával, ám szabálytalan-érzékeny vonalaival, ólomszürke egével, drappos vigasztalanságával érzelemnek, rációnak, e ráció finom kétségességének teljes, bizonyos egysége.
Nincs mit csodálkozni a némelykori bizonytalanságokon. A festő huszonhét éves életkorán kívül magyarázat lehet mindaz, amit eddig az életkorig megélt és éppen meg kell élnie. Kornisst addigra már kitagadta a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola, az egyetlen modern-szocialista közösség, a Kassáké, vagy ha nem kitagadta, szétfoszlatta kötődéseit, akárcsak az új progresszív művészek felbomló, ideiglenes közössége. Tessék elképzelni - megpróbálni elképzelni - a magányát egy tehetségnek és intellektusnak, aki szocialista elkötelezettségű és az avantgárd eszmények követője a harmincas évek Magyarországán. Mindehhez a politikai perspektívákat, a világpolitikáét és a hazaiét. A jelentések a szocializmus állásáról - Korniss még negyvenhatban is szerepelt az MKP művészeinek kiállításán - egyre kiábrándítóbbak, ennek a művészetnek közege, közössége és közönsége (pláne: vásárlója! támogatója!) nincsen. Vajdát a végzete és a géniusza a sikoltó remekművek magasába kényszeríti, a szentendrei program befejezetlenül marad, Korniss pedig egyedül. Ez a magány, ez a légüres tér veszi körül a festőt némi rövid közjátékokat leszámítva a következő negyven esztendőben; lehetetlen, hogy az elátkozott művész állapota ne hasson ki az életműre. Negyvennégyben megfesti a Gyászt, ha az egész életmű mércéjével mérjük, talán az első hiánytalan és tökéletes Korniss-képet a látszólag hideg objektivitásával és hűvösen megrendítő, fenséges jelképiségével, aztán háború, hadifogság és újrakezdés a módszerek és szemléletek kibomló pazarságával.
Korniss a felszabadulást követő negyven évben megajándékozza a magyar piktúrát a modernizmusok és újabb modernizmusok hibátlan példáival. Alapélménye a szürrealizmus és a konstruktivizmus pályája legelejétől, ezek szuverén felhasználása emelte főművé már a Gyászt is, és ezek uralkodnak, hol felváltva, hol kettős hatalomban a negyvenöt utáni színpompás korszakon. Színtiszta, zengő konstruktivista kép nincs a kiállításon - olyan, mint a pécsiek gyanús-vidám Kántálókja -, de ott van a Bölcsővariáció, amelynek a hajlékonysága, az elegáns szeszélye, az oldottsága és a titokzatossága csupa geometriára visszavezethető színes formából kavarja ki absztrakt játékosságát. És ott van a Mezei Vénusz negyvenhétből. Ezt a komoly, asszonyos és komisz vásznat szokás úgy emlegetni, mint előtanulmányt a következő évben alkotott nagy Tücsöklakodalomhoz, holott csámpássága és tánca, frivolsága és fenyegetése, bogaras, sisakos, maszkos szürrealizmusa önmagában mély, felkavaró és nyugtot nem hagyó. És - procul este profani - nem utal Miróra. Mert innen, hazai felkészültséggel, a felszabadulás és a miből való felszabadulás élményének birtokában valljuk, hogy a Tücsöklakodalom a béke hatalmas örömünnepe. De nem kell kívülről látnunk ahhoz, hogy tudjuk: köze van a katalán mester halhatatlan Bohócfarsangjához. Korniss életműve, láthatjuk, folyamatos újrakezdés. Mozgatóereje, energiaforrása hirdetve-nem hirdetve, demonstrálva vagy nem demonstrálva csaknem mindig a valóság, az itteni valóság. Ám a felgyorsult időkben (vagy éppen ellenkezően, a lefojtott korszakokban) ez az energia külső hatásokat sodor magával. Az eredmény mindig etikus, mindig mesterigényű, mindig hibátlan. De sokszor emlékeket, reminiszcenciákat keltő. Ez látszik a korszak másik híres műve, a Laokoón vásznán is. Elragadó, kétértelmű, sokértelmű és frivol. De játékossága egy kicsit a Miró, egy kicsit a kentaurokat provokáló Picasso játékossága is.
Korniss, ha ép szellemű közegben dolgozhatott volna, ha nyilvánosság, ha szellemi méltatás, ha anyagi elismerés kíséri a pályáját, bizonyára kibontja, kiteljesíti, egy-egy esetben talán el sem kezdi újabb és újabb korszakait. Káprázatos változásait mohón ünnepelték volna galériásai és méltatói, esetleg hosszabb megállapodásra késztette volna szellemi elvárás és műkereskedelmi érdek. Kornissnak azonban mindebből úgyszólván semmi nem jutott egész életében. Magának dolgozott, a maga parancsai szerint dolgozott, a maga parancsai szerint váltogatta kifejezési formáit. A kilencszázötvenes Síremlék - már a kitaszítottság és ellehetetlenítés mélyén vagyunk - az álságos gyászával, frivol álklasszicizmusával és mély színességével maga az egyéni, a hasonlíthatatlan, a kiérlelt szürrealitás. Folytatása nemigen látható, nem csak a veszprémi kiállításon. A csorgatásokat sokszor értelmezték, és védték az akciófestészet utánkövetésének vádjától. A kollázsokat - ezekből nem látható Veszprémben - nehéz említeni a negyed századdal korábbi, klasszikus szürrealizmus említése nélkül. Volt ekkor, a hatvannyolcig terjedő időben kalligráfia, színmező-festészet és animációs film - miért ne lett volna, ha a korszak egyik legnagyobb festője, tekintélyében évtizedek óta titkos vezér ki nem állíthatott, és bábfigurák festésével tartotta fenn magát? Egy nagy haszna volt ebből a hazai művészetnek. A hatvanas évektől - mindenki megemlékezik róla - az új avantgárd jelöltjei és elkötelezettjei, a szintén mellőzött-nemszeretett-kitagadott fiatalok mint a mesterükhöz jártak Kornisshoz. Ő pedig valóban nábobként, pazar bőkezűséggel ajándékozta meg őket az újabb és klasszikusabb avantgárd valamennyi élményével. Valamennyinek tökéletesen kidolgozott példájával.
Hatvannyolc-hetventől egy mesterpiktúra csodájával. És most álljunk meg lélegzetet venni. Minden kritikára, minden aggályosságra Korniss utolsó korszaka ad felhatalmazást. Kötelezettségnek is nevezhető volna, amennyiben a hatalmas egyéni teljesítmények léte diszciplinál. A rablók-pásztorok korszakával a hatvanéves Korniss Dezső olyat alkotott, ami valóban egyedül ragyog a magyar művészet csúcsain. Bizonyára az egyetemeséin is, de ennek felismerése nem csak minőség kérdése, mint tudjuk. Először is, megvalósította, tökélyre vitte és beteljesítette azt a bizonyos bartóki programot. Ő teljesítette ki azt, ami Vajdának nem adatott meg, s neki magának is csak harminc évvel később. Hogy miért akkor, arra egyelőre nincs sok magyarázat. Tény, hogy szűrmotívumokból, tekeredő tulipánalakzatokból, kacsokból és piros pöttyökből vörös-fekete Rablókat komponálni, olyan komikus és mégis olyannyira fenyegető, olyan adomázó és olyannyira ridegpásztor-szófukar jelenetet tömöríteni soha senkinek nem sikerült. Tény, hogy ágáló szürke-fekete tulipánokból, holmi elgurult szürke körből, aszimmetriából és nemzeti színekből bábszerű és életszerű arroganciát és mélységesen mély poézist fakasztani csak a kornissi piktúra volt képes. Tény, hogy Zászló-triptichon címen a megszentelt trikolórt csupaszon megidézni, sarokra rendezni, lehetetlenül elkeskenyíteni és vörösét blaszfémikusan narancssárgává, zöldjét sötétté változtatni, úgy ironizálni, hogy az az irónia pátoszosan felemelő, csak mesterfestészet képes.
Nem az a lényeg, hogy szó szerint merít a népi motívumokból, nem is az, hogy a hard edge metsző precizitásával zendít lírát Korniss - még az sem, hogy a pop-art zászlóparafrázisainak újdonatúj értelmet ad. Az a lényeg, hogy játékosságnak, mélységnek, egyszerűségnek és fenségnek, groteszknek és magasztosnak olyan tüneménye született hatvannyolc és a Korniss nyolcvannégyes halála közötti időben. Nagypiktúra, amelyet csak azért nem erőltetek Bartók-művek mellé, mert zeneügyben hiteltelen volnék. Nagypiktúra, amely - ehhez értek - visszamenőleg és előre is ellehetetlenít mindenféle csizmaillatú és vőfélybotos népieskedést a magyar festészetben.
A fő mű, az Allegro barbaro nincs a magángyűjteményben. De a teljessége minden harminccentisben ott van. És a nagy életmű, bizonyos, erről ismerhető fel.
Forrás: A Mozgó Világ internetes változata. 2006. szeptember. Harminkettedik évfolyam, kilencedik szám
http://www.mozgovilag.hu/2006/09/12rolrol5.htm
|