Szobotka Imre (Zalaegerszeg, 1890. szept. 3. - Budapest, 1961. máj. 24.): festő, Munkácsydíjas (1955) - 1910-14 között az Iparművészeti Iskolában, később Párizsban tanult, ahol a kubizmus hívévé szegődött (Zöldségárus). Hazatérve a nagybányai tradíció és a kubizmus egységét kereste az impresszionizmus és kubizmus formajegyeinek ötvözésével. Képeit finom színvilág, lírai hangulat jellemzi. Több ízben járt tanulmányúton Párizsban, Hollandiában. 1921-ben a budapesti Belvederében, 1929 - 1931-ben a Tamás Galériában, 1961-ben a Csók Galériában rendezett gyűjteményes kiállítást. Rézkarcban is kimagasló eredményt ért el.
Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon
http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/
Zalaegerszeg, 1890 - Budapest, 1961
Festő és grafikus. Budapesten az Iparművészeti Iskolában kezdte tanulmányait. Itt Újváry Ignác volt a tanára. Ezután Rómában, Velencében és Párizsban, az Académie La Palette-en folytatott tanulmányokat. A nagybányai művésztelepen is dolgozott, de igazi iskolája a francia főváros volt, ahol 1911-ben megismerkedett a kubistákkal, s hatásuk alá is került. Eleinte az absztrakt kubizmus kerítette hatalmába, később a színt, majd a fényt is belekapcsolta festői effektusai közé, ami visszavezette a formák térszerű ábrázolása felé. Az I. világháború Bretagne-ban érte a művészt. Ekkor születtek Paul Claudel "L'Annonce faite a Marie" c. művéhez készült - kubista szellemű - akvarell illusztrációi. A fény által nagy síkokra redukált aktjait, városképeit 1921-ben a Belvederében állította ki franciaországi internáltságából való hazatérése után. Korai, kubista felfogású alkotásai után, formaadása tovább egyszerűsödve, derűs színharmóniákra épített nagybányai, zebegényi, balatoni, zsenyei tájképeket festett. 1913-ban Párizsban mutatta be műveit, 1921-ben Budapesten, 1926-ban pedig Hágában és Amsterdamban. 1929-ben Nagybányán is szerepelt egy csoportos bemutatón. Ebben az évben és 1931-ben a Tamás Galériában volt gyűjteményes kiállítása. A KUT tagja volt. Rézkarcai a modern magyar grafikai termés javából származnak. 1930-ban elnyerte a Szinyei Társaság tájkép-díját, 1941-ben a Szinyei Társaság nagydíját. Munkásságáért Munkácsy-díjjal jutalmazták. Több alkotását a MNG őrzi.
Forrás: Szabó Ákos-Kállai Tibor: Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona
Kállainé Virágh I., Nyíregyháza, 1997, 367-368. oldal
Szobotka Imre (1890-1961) festőművészt legtöbb méltatója - Kmetty Jánossal együtt - a kubizmus hazai kezdeményezőjeként jellemezte. Munkásságáról ma még leginkább a kortársi kritikák alapján lehet tájékozódni; œvre-jének egyetlen eddigi számbavétele a Magyar Nemzeti Galéria 1971-es emlékkiállítása volt.
1905-ben kezdte tanulmányait az Iparművészeti Iskolán Újváry Ignácnál. Két, Olaszországban töltött nyári szünet után 1910-ben Párizsba ment, ahol legjobb barátaival, Bossányi Ervin festővel és Csáky József szobrásszal együtt őt is magával ragadta a kubisták akkori első közös fellépése. Rövid itthoni tartózkodás és németországi, belgiumi utazás után visszatért Párizsba. 1913-ban már kiállításon szerepelt, munkáira Apollinaire is felfigyelt. Négy évi termékeny párizsi munkálkodását követte az első világháború éveiben további négyéves franciaországi tartózkodás, bretagne-i internálás, ahol ugyancsak folytatta a festést. Évtizednyi idő után hazatérve, merőben idegennek érezte az itthoni közeget, de nem mondott le arról, hogy megértesse magát. "Az utat visszafelé úgy kellett megválasztani, hogy a talaj mindenestől ki ne csússzon a lábam alól" - írta. A Belvederében rendezett 1921-es tárlatán legújabb képeit mutatta be, amelyek a "visszafelé" úton is a kubizmus termékenyítő, végső soron egész pályáját meghatározó hatását bizonyítják.
Törekvései összhangban vannak azzal, ahogyan a festők Európa-szerte a kubizmusból merítettek, túllépve annak tiszta alkalmazásán. Ezt mutatja a Falak Budán (1920) racionális rendje; az édesanyjáról festett Zongoránál (1920) című képen a világos prizmákba tört formák, az ezeknek alárendelődő finom tónusok és mindenekelőtt a bonyolult szerkezet: kissé rálátásos nézőpont fogja össze a profilban ülő alakot, a képsíkra majdnem merőleges zongorát és a háttér ablakos csendéletét. E korszak egyik összegező alkotása a Kettős önarckép (1920), ahol a jobb alsó térfelet elfoglalja a nagy önarckép-vászon, mögötte a bal felső sarkot a festő hasonlóképpen szembenéző feje. Merész térbeállítás, színekből épülő, síkokkal jelzett formák jellemzik ekkori aktképeit is. Kiállításának minden számottevő kritikus komoly figyelmet szentelt; kiforrott művészként méltatták.
A húszas években igen sok kiállításon vett részt, olyan csoportos tárlatokon is, ahol többek között Derkovitscsal, Egryvel, Kmettyvel, Perlrott Csaba Vilmossal, Bokros Birmannal szerepelt együtt. 1924-ben alapító tagja lett a KUT-nak, tagja volt a Magyar Rézkarcolók Egyesületének. 1920 körül kezdett el rézkarcokat készíteni: itthon ugyanúgy sikert aratott velük, mint a magyar grafika 1925-ös amerikai tárlatán. Kiállított Amszterdamban, Hágában, Koppenhágában, Nürnbergben, Oslóban is, és mindenütt elismerés fogadta. Szobotka Imre későbbi pályájára is érvényes Kállai Ernő 1925-ös jellemzése Új magyar piktúra című könyvében: "Szobotka az elvont szín és formatagozás Párizsban folytatott tanulmányait arra használja, hogy ... a légköri fényszóródás, reflexjáték és tompítás legdifferenciáltabb árnyalatait is nyomon kövesse ... a Cézanne által fölérzett és a kubizmusban öncélúvá szabadult tektonikát Szobotka magyar viszonylatokhoz mérten ritka mesterségbeli kultúrával állítja a maga elmélyült természetábrázolásának szolgálatába."
A húszas évek elejétől több ízben dolgozott Igalon, festett Sopron és Szolnok környékén, később Szentendrén; 1927 nyarán Zebegényben dolgozott, ahova többször visszatért a harmincas évek közepén és a negyvenes évek elején. Az 1929-es, 1930-as nyári hónapokat Nagybányán töltötte. A harmincas években sokat szerepelt külföldön (így 1938-ban a velencei biennálén), részt vett csoportos tárlatokon, és gyűjteményes kiállításokon számolt be további munkáiról: 1929-ben és 1930-ban a Tamás Galériában, 1938-ban a Fränkel Szalonban, 1943-ban és 1944-ben a Műbarátnál. 1930-ban Malom című festményére megkapta a Szinyei Társaság tájképdíját, 1941-ben pedig a társaság nagydíját.
A sokféle vidéki tartózkodás minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy közvetlenebb kapcsolatba kerüljön a természettel. S ez a munkáin is erősen érződik. Színei kivilágosodtak, a formák némileg lágyultak, de a cézanne-i indíttatású plaszticitás mindvégig megmaradt; legoldottabbnak tetsző sárgái, zöldjei is mindig tisztán szerkesztett formákat jeleznek. A húszas évek második felének több képén szembeötlő az Aba-Novákkal rokonítható mesélőkedv, amely azonban téveszthetetlenül egyéni hangon jelentkezik: ilyenek a Piac (1924-1926), Holland tűzijáték (1923-1927), Kolduló rokkant (1929-1930), Lacikonyha (1929-1933). Olyan képei is akadnak, amelyek hangulatilag közelítenek Szőnyihez, mint az 1930-as Vadalma című festményen a fatörzshöz támaszkodó kislányalak. Festett rálátásos tájakat a Duna-kanyarból: ezek között az első és a nyolc évvel későbbi szinte azonos szelleműek. Főként azonban a falu érdekelte; ebben a témakörben több volt a változás. A szinte posztnagybányaias tájábrázolástól a már-már egzotikus hangú stilizálásig is eljutott (Almaszüret, 1930 k.; Vízhordók, 1935). A Gresham-körrel való kapcsolata nyomán festészete kétségkívül tovább oldódott, a szerkezet rejtettebb lett; különösen pasztelljein, így a negyvenes évek elején alkotott balatoni képein. 1943-as tárlatán főként pasztelleket állított ki. A tiszta és világos színadás, a gondos megmunkálás mellett azonban mindvégig megőrizte az egyéni stílusára annyira jellemző szerkezetiséget.
A kritikákban egyre több szó esett képei nyugodt szépségéről. Kitűnő gyűjtők, mint Oltványi Imre, Fruchter Lajos vásárolták munkáit. Műtermében őrzött képei - alkotásainak többsége - Budapest ostroma alatt elpusztultak. A felszabadulás után új lendülettel fogott munkához: 1947-ben már új képeit állította ki.
Forrás: A magyarországi művészet története 7. kötet: Magyar művészet 1919-1945
Főszerk.: Aradi Nóra, szerk.: Kontha Sándor
Akadémiai Kiadó, Bp., 1985, 385-386. oldal (Fejezet írója: Aradi Nóra)
(Zalaegerszeg, 1890. szept. 3.-Bp., 1961. máj. 24.)
Perlrott-Csaba Vilmos, Ziffer Sándor, Dénes Valéria mellett Szobotka Imre festményei jelzik Matisse képszerkesztési elveinek hatását a század elején Párizsban tanuló magyar fiatalokra. Szobotka később az orfikus kubizmus fény-szín architektúrájának egyik legszenvedélyesebb kísérletezője lett. 1905-10-ig a budapesti Iparművészeti Iskolán tanult, majd 1910-14-ig Párizsban a "La Palette" szabadiskolán folytatta tanulmányait. Már 1913-ban szerepelt a Salon des Independants kiállításán. Pályakezdését és elmélyült tanulmányait az első világháború szakította meg. 1914-19-ig egy bretagne-i faluba, Saint Brieuc-be internálták. A háború befejezésekor hazatért Magyarországra. Nehéz körülményei ellenére állandóan és sokat festett. Kubista festészetét itthon nem értették. Zegzugos utcákat körvonalazó sötétszürkés, barnás háztetőket, tűzfalakat és családja tagjait festette (Zongoránál, 1920; Ablakban, 1920). E korszak főművei a Kettős önarckép (1920) és a Fekvő akt (1921). 1921-ben a Váci utcai Belvedere-szalonban 66 művéből rendezett kiállítás gazdag anyaga jelzi a kubizmus problémáit teljes mértékben magáénak valló, de a nagybányaiak természetelvű festészetéhez is vonzódó, gyermekkorától erősen Székelyföldhöz kötődő festő korai fejlődésvonalát. 1923-ban részt vett a Belvedere "Új festők, új szobrászok" csoport kiállításán. 1924-ben a KUT alapító tagjai között volt. A KUT kiállításain kívül Nürnbergben, Oslóban, Koppenhágában, Amszterdamban, Hágában, a XXI. Velencei Biennálén és számos egyéni kiállításon szerepeltek képei. A húszas évek elejétől, az itthoni újabb benyomások hatására lassan változik festészete: a kubizmustól a természetelvű ábrázoláshoz kanyarodott vissza. Képei kivilágosodtak, színesedtek: (Fésülködés, 1926; Piac, 1924-26; Tűzijáték, 1923-27). A földeken dolgozó parasztok ábrázolása jelentkezik ekkortól egyre erősebben művészetében (Igali gémeskút, 1922; Cséplés, 1933). 1929, 1930 nyarán Nagybányán járt, majd a harmincas évek elején Szentendrén, Zebegényben élt. Jelentős művei: Zazar-parti táj, 1929; Kerekeskút, 1935. Minden vonala, színfoltja fedi a valóságot, anélkül hogy naturalista aprólékosságokba bonyolódna. Élete végén a zsennyei alkotótelepen dolgozott, pasztellel tájképeket festett. 1947-ben Perlrott-Csaba Vilmossal és Gráber Margittal szerepelt közös kiállításon az Ernst Múzeumban. 1949-ben a Népművelési Központ kiállítási termében volt tárlata, 1971-ben az MNG rendezte meg emlékkiállítását.
Forrás: 20. századi magyar festészet és szobrászat / Főszerk.: Csorba Géza
Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1986, 275. oldal (Szabó Lilla írása)
