Hevesy Iván: Szobotka Imre képei
Szobotka Imre az egyetlen magyar festő, aki fejlődése során egész az absztrakt, programszerű kubizmusig is eljutott, hogy abból kiindulva kísérelje meg új út keresését.
1910-ben került ki Párizsba és ott ismerkedett meg az egészen fiatal, alig néhány éves festői mozgalommal, amelynek célja volt Cézanne örökét következetesen továbbfejleszteni: rendet, konstrukciót mutatni meg a külvilágban és szuggerálni a teret a formák felépítésében. És 1910 körül már odáig fejlődött ez a probléma, hogy a fejlődés válaszútra állította munkásait. Kiküszöböltek már a képből mindent, ami a valóságnak csak esetleges vagy szubjektív, tehát nem lényeges eleme. Elmaradt a tárgyak színes külseje és e külső változatossága, elmaradt minden érzéki szépség és minden hangulati elem. Objektív térszemléletet akartak kifejezni, semmi többet. Mindebben el is mentek addig a határig, ameddig a tárgyak megadott formája megengedte az absztrahálást. A részletek eltorzultak és pőrére vetkőztek, hogy megláttassák az egész organizmusát, de az egész még hasonlított mintaképére: a természetre.
Szobotka az első párizsi évek alatt teljesen magába élte ezt a kifejlődött, de utolsó szavát még ki nem mondott kubizmust. Átvette, mert az ő törekvései is hasonló irányban mentek és mert érezte, hogy benne a piktúra legfontosabb problémájának fog mélyére szállni. Biztos tehetsége azonban az odaadások első mámorában is megőriztette vele látásának függetlenségét. Nem megismert teória neki a kubizmus, hanem akkori énjével azonosuló élmény. Kép- és térszerkesztése természetesen azonos a többi kubistáéval, de a problémák megoldása már az első években is önálló erejű. Feltűnő képeiben, ellentétben legtöbb kubistával, a színek élénksége és lényeges kifejező szerepe. A kubistáknál általában kevés szín szerepel, az is tompa, szürke és fakó. Egyezményes jelek bizonyos kiterjedési irányok jelölésére Szobotka képein zseniálisan van felhasználva és a kubista problémának szolgálatába állítva az élénk kontrasztszínek mozgató: közelítő és távolító ereje. A színeknek ez a térkifejező alkalmazása kissé talán áttöri az absztraktul szerkesztő kubizmus elveit, de végeredményben igen hathatósan segíti a probléma szuggerálását. És ez a fontos. De hamar megérezte a művész, hogy módszere rikoltó tarkaságra vezet és óvatos lett. Mert bármily erős legyen is érzéke a színharmónia iránt, a kubista kép színeit színharmónia és dekoratív hatás szempontjából rendezni nem szabad, a probléma megoldását kockáztatná vele. Kevesebb és diszkrétebb színhez folyamodik és bebizonyítja, hogy azokkal is eléri ugyanazt az eredményt.
Eközben, a háború kitöréséig, Picasso és a kubizmusnak többi kutatója megtette a további, logikailag következetes utat a kubista probléma elvi tisztaságú megoldása felé. A természet formáinak utolsó emléke is eltűnt, a többi esetlegesség után az anyag éreztetése is elmaradt a képből. A formák téri viszonylatai maradtak és a kubista festészet egy misztikus, metafizikai geometriává alakult. Szobotkát azonban ettől a végső, kockázatos úttól visszatartották erősen reális piktori készségei. Kezdte érezni, hogy a kubizmus bár nagyon fontos probléma, amelynek megoldása nélkül tovább menni nem lehet, de csak egy probléma, amely mellett a festészet többi követelő feladatait sem szabad elmellőzni. Szobotka útja elvált a kubista iskolától és egy realisztikus, szintetikus kísérlet felé hajolt. Jöttek a háború és az internálás évei: a zárt élet nagy elmélyülésekre adott alkalmat. A képek még nagyon absztraktak, de már nincs bennük az a nyugalmas higgadtság. Forrongóak és nyugtalanok. Fest egy sorozat illusztrációt Claudelnek egy misztériumához: kubisztikus felépítésben, expresszionisztikus szenvedéllyel.
Azután kezdődik egy érdekes folyamat. Ha a kubizmus lényegét az egészen absztrakt architektonitásban határozzuk meg, akkor így kellene mondanunk: módszeres, megfontolt visszavonulás a kubizmusból. De ha nem a módszert nézzük, hanem a probléma magját, akkor így: a kubizmus eredményeinek realizálása. Az út, amelyet ebben a folyamatban végigjár Szobotka művészete, nem a fordítottja annak, amelyet a naturalizmusból a kubizmus felé haladtában megtett. Akkor sorban hullajtotta el a természet külső gazdagságait, hogy tisztán láthassa az ösvényt egy igazság felé. Most visszajön, hogy a megtalált igazság fényénél járva be az ismert utakat, újra felszedegesse, ami akkor még idegen kolonc volt. Megtanulta, hogy a konstrukció és a térbeliség az, ami a természetbe az emberi lélek egységét beleviszi, de ezek semmivel sem rekesztik ki az élet eleven változatosságát. És fest tájképeket, amelyek absztraktak, hogy szuggerálják a kiegyensúlyozott rendet, amellyé a művész lelke rendezi a világot, de reálisak is, hogy ragyogjon a világ húsa-vére. Az akt: formák harmonikus szervezete de puha, rugalmas test és eleven izomzat, térben kiterjedő, felépített organizmus, de a szín és fény látomása is. De az érzéki formának és a lelki formának egymást nem zavaró és egymásnak ellent nem mondó szintézise nem mindig sikerül még Szobotkának, éppen a probléma nehézségei és újsága miatt. Sokszor egyenetlenek a képek: például: színszerű, foltszerű háttérből emelkedik a plasztikus, téri hatású akt. Vagy: valamelyik piktori mellékprobléma, szín- és fényeloszlás, előtérbe kerül és elnyomja a főfeladatot. Igaz, hogy Szobotka feladata igen nehéz: óvni kell magát egyrészt a kubizmus sematizmusától, másrészt a naturalizmus mechanikus reprodukáló voltától. Két látszólagos ellentét között kell megtalálnia az egyensúlyt. Ha ezt megtalálja, erre biztosíték kitűnő tehetsége, még egy dolog lesz hátra: elérni azt, ami az egész új piktúrából hiányzik még és ami fő feltétele a művészet megújhodásának: hogy aktív, vallásos tartalommal telítődjék meg a kép és több legyen, mint az életnek szubjektív, vagy objektív konstatálása.
Forrás: Nyugat, 1921. 12. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00295/09017.htm
Szobotka Imre a szelíd kubisták fajtájából való, abból, amelyikhez mestere, Jean Metzinger is tartozik. Szelíden kubistának lenni tulajdonképpen ellentmondó volna, ha arra gondolunk, hogy a kubisták - és éppen Metzinger is, Albert Gleizes-zel közösen írt könyvében - Cézanne-ban tisztelik apjukat. ("Cézanne-t megérteni annyi, mint a kubizmust megsejteni. Immár jogosan mondhatjuk, hogy a mi iskolánk és előzője között csupán intenzitásbeli a különbség.") De Cézanne nem éppen szelíd temperamentum volt, hanem viharzó lélek. Az önmagukat kínzók, a magukat ízekre szaggatók közé tartozott. Ha az emberi test domború formáit szenvedélyes festményein szétszedi, eredeti összefüggéseket megszakítja és más arányok szerint illeszti össze részeiket az alkotás indulatának foka szerint, az ami benne önmagukra emlékezteti a kubistákat, az ábrázolt jelenség egész volumenét átjáró lendület. És minden kései műve lelket rengető vajúdásnak eredménye. Metzingerék főként azt a szándékot érzik ki Cézanne-ból, hogy a természettől lehetőség szerint függetleníteni igyekezett magát. Meg lehet, de akkor az a folyamat nagyon önkéntelenül ment végbe benne. Teorizálás nélkül, hatalmas érzés erejétől hajtva. Abban a művészi irányban, amelyet kubizmusnak neveznek, az elméleti végiggondolásnak elhatározó a része. És ez a fő oka annak, hogy művészeinek alkotásai kevésbé meggyőzőek, mint Cézanne-éi, kinek képei úgy hatnak, mint megannyi felordítás. Hozzája, a szertelen szenvedélyűhöz képest szelíd tanítványai csak játékos gyermekek. Művészetükkel gyermek módjára eljátszadozók.
Ilyen Szobotka Imre is (kiállítása a Belvedere-szalonban). Az életnek, formáinak, színeinek, a napfény játékának szelíden örülő gyermeki kedély. Mért kell neki azt, amit a természet gömbölyűnek és simának mutat, geometriás idomokba törnie? Hiába keressük, nem érezzük képein a belülről hajtó kényszerűséget, a magát megfékezni nem tudó lendületet, az akarat lázadozását korlátai ellen, valami elemi erejű fájdalmat vagy szenvedélyt. Ha a kubizmus, mint művészeti nyilvánulás lázadás a hétköznapi és a nyárspolgári ellen, akkor Szobotka képein önmagának ellentmondó törekvés. Mert ha például aktjairól - alapos képeinek legtöbbjének akt a tárgya - képzeletben eltávolítjuk a kubista réteget, a leghagyományosabb művészet marad meg utána: ugyanazok a természetet híven követő gömbölyűségek és egyéb véletlenségek, a motívumnak ugyanaz a hagyományos elrendezése a térében, melyet harminc esztendő festői gyakorlatából olyan jól ismerünk. A naturalista természetszemléletnek valami elegáns és világfiasan könnyed árnyalata. Ezen a merőben naturalista alapon annál sajátságosabb ellentmondásként hat a felületnek kubista értelemben való stilizáltsága.
Képein nem derül ki eléggé, hogy miért éppen a kubizmus stílusát választotta önmaga kifejezésére szerzőjük. A kubizmus térfogatot éreztető plasztikai törekvés, mint ilyen vagy nagy indulatnak, vagy egyszerűen az erőnek nyilvánulása. Szobotka elképzeléseiben kevés a keresnivalója, s nincs másképp: a tehetséges fiatal művésznek szabadulnia kell belőle, még minekelőtte modorrá merevítené meg üde tehetségét. Olyan stílusban kell elhelyezkednie, mely a finomságokra ráérző tehetségének kifejlődésére alkalmasabb. A napfénynek színeken átszűrődő és az emberi formákon meg-megtörő játéka iránt különösen finom az érzékenysége. Néhány szép tájképe azt mutatja, hogy a természettől bizonyos fokig elvonatkozni is tud. Mindebben sok a biztató és a szép jövőt ígérő.
Forrás: Nyugat, 1921. 23. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00306/09302.htm
Rabinovszky Márius: Szobotka Imre kiállítása
Ösztönös látása impresszionista, de józan képzelete arra ösztökélte, hogy szemlélhetővé tegye a rendszert. A rendszer: a kubizmus egy válfaja volt, a mértani viszonylatok hangsúlya azáltal, hogy a síkokból épített anyagot mértani körvonalak hálózták be. Ma Szobotka ott tart, hogy kubizmusának külsőségeit felszívta szerkesztő tudása és impresszionisztikus ösztönét tiszta rendszeresség tartja féken. Talán éppen a legutolsó félév folyamán lett Szobotka művészete egységes és kiegyenlített. Mikor vagy öt éve a Belvedereben állított ki, ingerlő ecsetvonásokkal, fölülnézetben odavetett akvereljeivel mereven helyezkedtek szembe a festői árnyalatszépséget csak nehezen leplezni tudó kubizált olajfestményei. Ma, a Tamás-szalon kiállításán, diszkrét mozgalmasságban tarkállanak pompás akvarelljei, tájak, aratástanulmányok, de a célzat már nem az: a folyékony remegés benyomását kelteni, hanem: a derűs folyékonyságba rendet vinni. Az ecsetfoltok külön-külön érvényesülnek, részben határozottan elválnak egymástól. A tér azelőtt a végtelenbe ködlött, most azonban egymás mögé sorozott rétegek jelzik a tér mélységét.
Olajfestményeiben már a festékanyag halmazállapota is fokozott elkülönülést eredményez. Új tájaiban síklap síklap mellé sorakozik, világosan, határozottan, de nem nyers éllel elválasztva. A tömör tárgyak geometrikusabb formájúak, pl. a lazább fáknál, melyeknél szabadon gördül az ecset. Az egyes síklapokon belül több árnyalatfokozat érvényesül és, hála Szobotka előkelő, hüvösen derűs színérzékének, elragadó gazdagságot kölcsönöz a képnek. Ezek az új tájak tökéletesen kiegyensúlyozott szerkezetek, de szerkezetük rejtett, egyensúlyozottságuk nem látszik.
Szőke, halványrozsdás, zamatos halványzöld színek fürdenek egy kiegyenlített nyugalmi világ híg, üde párájában. Lehiggadt, szép művészet Szobotkáé, megalkuvás és - most már - nyugtalanságok nélkül. Nehezen képzelhető művészet, mely több joggal kívánkoznék a modern polgári lakás keretébe.
Forrás: Nyugat, 1929. 3. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00460/14342.htm
Oelmacher Anna: Szobotka Imre (1890-1961)
Születésének 80. évfordulójára
Egyenletes művészi pályát járt be a ma 80 éve, 1890. szeptember 3-án született Szobotka Imre, s ezt a haladást még olyan súlyos kaland sem hátráltatta, mint a csaknem ötesztendős internálás az első világháború alatt Bretagne-ban. Mert ott is dolgozott, s éppen az élő francia irodalom ihlette, Paul Claudel Angyali üdvözletéhez készítette illusztrációit. Egyébként ez a fáradhatatlanság és életbátorság jellemezte élete minden szakaszában két világháború közötti progresszív piktúránk jeles képviselőjét, a KÚT alapító tagját.
Az Iparművészeti Iskolát végezte, majd 1910-től két barátjával, Bossányi Ervinnel és Csáky József szobrásszal együtt Párizsban folytatta tanulmányait. Cézanne világos színei, geometrikus alapformái megragadták a fiatal festőt, s egész életén, munkásságán nyomot hagytak. Két fejlődési állomásán kissé meglágyultak formái, atmoszférikus hatásokra is törekedett, de a szerkesztő elv, a dolgok plaszticitása, a tér jelentősége sohase sorvadt ki képeiből. A háború kitörése Bretagne-ban érte, azonnal internálták, és bár évekig elzártan élt, de - mint említettük - alkotó aktivitása nem csorbult a kényszerhelyzetben. Hazatérése után nagy lendülettel dolgozott, és már 1921-ben a Fónagy Béla vezette Belvedere két kicsi helyiségében gyűjteményes kiállítást rendezett, főleg franciaországi munkáiból. A húszas évek közepén Hollandiában, Amszterdamban és Hágában szerepelt megérdemelt sikerrel.
Itthon nyaranta Zebegényben dolgozott, s a környezet hatása letagadhatatlan. Berény Róbert és Szőnyi István olyan minőségű mesterek voltak, akiknek véleményét szívesen fogadta. De különös, hogy a Dunára csak úszni járt Szobotka, festeni a falut festette, a harsányzöld kerteket, présházakat, udvarokat. S ha a lombos kertek ábrázolásában már nem volt elsődleges az elemzett forma, a színek változataival mégis modellált. A nyári falu tündöklése hűvös színeit is átfűtötte, képei belső izzást nyertek, s ekkor kapta meg a Szinyei Társaság tájkép-díját. Ezeknek a termékeny nyaraknak a gyümölcseit a Tamás Galériában 1929-ben és 1930-ban mutatta be. Ezután két nyarat Nagybányán töltött, s az első nagy nemzedék által felfedezett, örökös ihletést adó táj valahogy tradicionális, de egészen modern megfogalmazást nyert Szobotka képein. Szilárd szerkezet tartja egybe a nagyon harmonikus tájakat, vízimalmot, falut, zúzdát, zuhogót, a lírává tisztult világot.
A KÚT megalakulása után sokáig nem volt gyűjteményes kiállítása, mert az évenként ismétlődő csoportos rendezvényeken belül volt alkalma egy-egy kisebb kollekciót bemutatni. A Képzőművészek Új Társaságát a fasizálódó államvezetés és az olasz novecentós orientáció képviselői részéről sok támadás érte, persze mindenekelőtt a magyartalanság vádja.
Erre felelt a KÚT az 1936-os kiállításon, egyrészt a katalógus bevezetőjében: "Elveit, céljait nem adta fel, de kitágította kereteit, és a jelen kiállításán maga köré fogadott és bemutat olyan művészeket is, akik jogi forma szerint nem, de a tehetség és a közös szellemiség jogcímén köréhez tartoznak." Nem szükséges neveket felsorolni, de tény, hogy több más fiatal mellett a Szocialista Képzőművészek Csoportja legjobb tagjait szerepeltették, s erre a gesztusra a haladó szellemű kritikusok nagy megértéssel reagáltak. Másrészt a kiállítás maga széles panorámája volt az akkori modern magyar művészetnek.
Szobotka ekkor szentendrei képeket állított ki, mert a főváros-közeli ódon és ugyanakkor eleven kisváros már sok-sok festőt vonzott. Ez időbeli képei már erősen a fény, a levegő formabontó tendenciájára épülnek. Sose lesz impresszionistává, de a valóságnak egyre több elemét veszi figyelembe.
Végül mégis szükségesnek látszott egy nagyobb összefoglalás, számvetés, ezért 1938 elején a Fränkel-szalonban nagyon szép, azt lehetne mondani: üde kollekciót mutatott be. Művészetéből szinte teljesen hiányzik a drámai vonás, az élet csendes szépségét hirdeti. Ennek a kiállításnak sajtóvisszhangja rendkívül kiterjedt és fenntartás nélkül elismerő volt, s az Új Nemzedéktől a Pester Lloydig minden esztéta elemző méltatást közöl. Az ötvenedik életéve felé haladó festő elért a kiteljesedéshez, stílusfordulóinak, festői szemléletének szintéziséhez. A művész erről így írt: "A természetszemléletnek túl kell nőni az egyszerű regisztrálás tényén. A festőnek tudatosítani kell a realitás mélyén rejlő összefüggéseket és vízióját az élmény közvetlenségével hívni életre."
Ez év őszén újra Hollandiában - felesége szülőföldjén - járt. A Pesti Naplóba jó stílusú rajzos riportot küldött, amelyben beszámol művészi élményeiről. Figyelemre méltó, hogy az előző évben nagy feltűnést keltett felfedezésről, a rotterdami Boymans Múzeum által megvásárolt Vermeer-képről (Jézus Emmausban) ezeket írta: "Annyit mégis, hogy nem hatott olyan elementárisan, mint híre után vártam volna. Először is, nyilvánvalóan ifjúkori munka, kompozíciója sablonos. A figurák sem egészen olyan átszellemültek - éppen, mert annyira közel állnak a klasszikus formalizmushoz. Az abrosz keményre vasaltsága, a posztóruha vastagsága és durva varrása, az egész plasztikája annyira kihangsúlyozza a realitást, hogy ennek páncélját a lélek nem tudja áttörni, ha érzem is létezését mögötte az arcokon." Tíz év múlva kiderült, hogy Van Maegeren holland festő megtévesztő hamisítványa. Mindezt csak azért érdemes felemlegetni, hogy a jó művész és művelt ember pompás kvalitásérzéket fejlesztett ki magában.
Hollandiából átment Londonba, ahol régi barátai és kollégái éltek. Az utazás mindig felfrissítette, új erőkkel telítette, s művészetének témái is szélesedtek, gazdagodtak. Szerette a pasztellkrétát, amit persze maga készített, hízelgő hamvassága megfelelt derűs, fuvolahangú piktúrájának. (Egyébként valóban saját készítésű fuvoláján zenélt.) De még az olajképein is mindig volt - kivéve az analitikus kubista periódust - leheletnyi gyöngyház-púder szín. Ezekre a hamvas szépségű képeire 1941-ben Kmetty Jánossal egyidejűleg Szinyei-díjat kapott.
A Műbarátnál 1943-ban rendezett kiállításán legtöbb képe pasztell-tájkép, Amszterdam, Zebegény és Szentendre varázsával telítve. Ekkor is szép kritikát kapott, és egy évvel későbbi, ugyancsak a Műbarátnál bemutatott munkái láttán bírálói választékosságát és költőiségét dicsérik.
De ekkor már 1944 februárja volt. Az első bombázások után családjával együtt a Duna-kanyarba húzódott, s életművét a Belgrád rakparton egy nagy raktárhelyiségbe helyezte el megőrzésre. Mikor egy esztendő múlva visszajöttek, legnagyobb kétségbeesésére üres, kiégett hodályokat találtak.
Mégis, elpusztíthatatlan vitalitása és újra csak a számvetés vágya összehozott egy kis szép anyagot 1947-ben az Ernst Múzeumban. Részt vett minden nemzeti kiállításon nemes hangú munkaábrázolásokkal, döntően a magyar vidékről. Zsennyén volt több nyáron át, s ebben a paradicsomi kertben természetes otthonossággal mozgott, mint olyan ember, aki érti a fák, füvek, madarak nyelvét. A Munkácsy-díj első fokozatát kapta 1954-ben, majd 1958-ban a Csók Galériában ismét gyűjteményes kiállítása nyílt. Hetvenedik születésnapjára a Szocialista Munkáért érdeméremmel tüntették ki, s néhány hónap múlva meghalt.
Halálának tizedik évfordulójára, jövőre a Magyar Nemzeti Galéria emlékkiállítást rendez, amelynek hivatása kiemelni a feledésből egy kitűnő, modern magyar festőt, megmutatni értékeit azoknak, akik nem ismerték, és kijelölni helyét a két világháború közötti haladó művészet vonalában.
(Magyar Nemzet, 1970. IX. 3.)
Forrás: Oelmacher Anna: A szocialista képzőművészet nyomában
Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1975, 388-390. oldal
