Mednyánszky László: Hóolvadás (1896-99) |
MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR | |
| Tájfestészet | ||
| Az intim tájtól az impresszionizmusig | ||
|
Naturalizmus - realizmus - plein-air festészet - impresszionizmus |
||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Az emberiség a legrégebbi időktől kezdve megfigyelte és ábrázolta természeti környezetét, sokáig azonban csupán egy-egy kiragadott részlet szimbolikus rögzítésére szorítkozott. A hellénizmus óta a lakóházak tájképes falkép dekorációja is elterjedt. A táblaképfestészetben a XV. század elején Hubert és Jan van Eyck figurális kompozícióin tűntek fel először olyan mély távlatú, pompás tájhátterek, amelyek folytatására csak néhány évszázad múlva került sor. A modern értelemben vett realisztikus tájkép a XVII. századi Hollandia szülötte, míg az ideális tájfestészet francia származású mesterei: Claude Lorrain és Nicolas Poussin Rómában működtek. Mindkét irányzat magyar követői fontos szerepet játszottak a műfaj hazai megerősödésében, de csak a múlt századtól kezdve, mert korábban nemigen beszélhetünk magyar tájfestészetről. A XVIII-XIX. sz. fordulóján terjedő felvilágosodás a közvetlen tapasztalat, a megfigyelés elsődlegességét hirdette. A topográfiailag pontos tájleírás hűvös objektivitásával a természettudományok segítőjévé vált. A szinte érzelemmentes, részletező természetlátás sokáig továbbélt a veduta festők és a tájrajzolók között, mint azt Libay Károly Lajos életművének nagy része (pl. Regensburg, 1849), vagy id. Markó Károly 1820-30 közötti korai grafikái és festményei (pl. Visegrád, 1826-30) tanúsítják. A klasszicizmus másik kedvelt műfaja a barokkban elterjedt ideális tájkép, mely id. Markó Károly és követői révén Magyarországon még a XIX. sz. második harmadában is népszerű volt (pl. Markó Károly: Halászok, 1851).
A klasszicizmus hideg észkultusza ellenében gyorsan megerősödő romantika eszmeáramlata majdnem az egész század folyamán befolyást gyakorolt a magyar művészetre. Legkorábbi képviselője, Kisfaludy Károly már 1822-től, tehát a francia romantikával szinte egy időben festette szenvedélyes hatású, mozgalmas kompozícióit tengeri viharral (Tengeri vész, 1820-as évek), az elemek drámai összecsapásával. Felfogása inkább az északi népek heroikus, a természet fenyegető erejét hangsúlyozó tájfestészetével rokon, mintsem a későbbi magyar romantikus tájfestészet érzelmességével.
A hatásos csoportosítást, a világításbeli ellentéteket kereső romantikus festő egyre behatóbb természeti megfigyelései, fogékonysága a légköri változások festői rögzítése iránt (Brodszky Sándor: Vihar a Balatonon, 1870 körül; Lotz Károly: Ménes a zivatarban, 1862; Lotz Károly: Alkonyat, 1870) lassanként magával hozta a tájfestészet átalakítását, melynek következtében a múlt század utolsó harmadára Magyarországon is megszületett a naturalizmus és a realizmus tájábrázolása. Előzményeire már a romantika fénykorában, az 1830-as évek közepén találunk példát a fiatal Barabás Miklós itáliai vízfestményein (Lago Maggiore, 1834, stb.). Velencei tanulmányútja idején nem csak a helyi kolorista hagyományok hatottak rá, hanem egy skót festő barátja révén első kézből sajátíthatta el az angol akvarell tájfestés pompás módszerét, mely befolyással volt a francia festészet újító irányzataira is.
Az 1860-as évektől mindenütt terjedő világos festés a műtermi világítás, az ú. n. galériatónus évszázados egyeduralmának megrendülését hozta magával. Az akadémikus szabályokkal gúzsba kötött idealizáló festésmód merevsége többé nem volt alkalmas a megízlelt szabadabb felfogás kifejezésére. A művész már nem csak kívülről szemléli a tájat, az életet, ezért egyre nagyobb szerepet kap festményeiben saját élményvilága, személyes környezete. Nem a múltra, hanem a jelenre tekint. Művészetének immanens jellege témaválasztásából éppúgy kiviláglik, mint a romantikából a realizmus, majd az impresszionizmus irányába fejlődő stílusából. A művészeti műfajok hierarchiája fokozatosan átalakul és a tájkép főszereplővé válik.
A magyar realista tájképfestészet egyik legfontosabb fejezete Paál László tragikus hirtelenséggel lezáruló életműve. Nála a természetábrázolás nem csupán a gondosan megfigyelt részletek objektív rögzítését jelenti, hanem többet, megrázóbbat: egyéni érzéseinek a tájra való kivetítését (pl. Reggel az erdőben, 1875). Művészetének ez a gazdag érzelmi töltete avatja őt a barbizoni iskola egyik legértékesebb képviselőjévé. Munkácsy Mihály több műfajban alkotott jelentőset. Életművének egyik legérdekesebb vonulatát képezi alig valamivel több, mint ötven tájképe (pl. Colpachi park, 1886), melyek többségén feltűnnek figurális képeinek drámai hangsúlyai.
Munkácsy és Paál László Franciaországban kialakított nagyszabású realista tájfestészete egyelőre visszhangtalan maradt a hazájukban dolgozó honfitársaiknál, sőt Lotz Károly és Székely Bertalan ilyen irányú munkássága sem talált követőkre. Még kevésbé méltányolták Szinyei Merse Pál szinte eszköz nélküli, keresetlenül üde festői nyelvezetét és újszerű témáit. 1868 - 69-ben készült vázlatainak (pl. Hinta, 1869; Mályvák, 1868-69) merész eredetisége mutatja, milyen önállóan talált rá a képegységet biztosító komplementer és kontraszt színek hatására, illetve a színek fénytelitettségét jelző valőrök problémájára, egy csapással meghódítva ezzel a plein-airhez, sőt az impresszionizmushoz vezető utat, melyen azonban még magányosabban kellett haladnia, hiszen egész Közép-Európában ő volt az első, aki így festett.
Szinyei Merse erőteljes színvilágát még sokáig értetlenség fogadta, az új természetszemlélet azonban lassanként mégis elterjedt a hazai kiállításokon is, elsősorban Mészöly Géza bensőséges, intim tájfestészetének (pl. Falu vége, 1875) köszönhetően. Az 1870-es évek végén Mednyánszky László is megkezdte hangulatos, sejtelmes tájlátomásainak kiállítását. Különlegesen izgalmas, egyéni megoldásokkal telitett természetpoézise a táj legapróbb zugát is átlényegítő világlélek kereséséből és kifejezési vágyából ered (pl. Dunajeci tájrészlet, 1893 körül). Zaklatott ecsetkezelésű, belső nyugtalanságát tükröző tájképeiben megelőlegezte az expresszionizmus rendkívüli kifejezőerejét is.
A tájfestészet kiteljesedésében komoly szerepet vállaltak a művésztelepek. A XIX. század második felében Európa majd minden régiójában alakultak olyan művésztársulások, amelyek egy-egy szép fekvésű városka vagy falu vonzáskörzetében művészteleppé szerveződtek. E telepek szükségszerűen váltak a plein-air szülőhelyeivé, hiszen az ott alkotó művészek a képeket a természeti motívum előtt kezdték festeni, és többnyire ott is fejezték be. A sort Barbizon nyitotta meg, mely Paál Lászlón kívül Mednyánszkyt is odavonzotta. Magyarországon legkorábban Szolnokon alakult ki művésztelep jellegű spontán szerveződés. Az 1896-ban alapított nagybányai művésztelep pedig szinte fél évszázadon keresztül hatást gyakorolt a magyar festészet további alakulására. A telep legjobbjai, Ferenczy Károly és Iványi Grünwald Béla a Szinyei Merse Pál által elkezdett irányt kiteljesítették és úgy váltak impresszionistává, hogy néhány év múlva megközelítették a posztimpresszionizmust is. Velük egyidőben az alföldi festők: Koszta József és Tornyai János olyan szuggesztív drámai erejű életműveket, hoztak létre, amely az egyéni módon, de félreérthetetlenül Munkácsy irányát teljesítették ki.
A modern művészet születésekor komoly szerepet kapott a szintetikus látásmód, mely már Ferenczy Károlynál is jelentkezett. A természet esetlegességei mögött nagyobb összefüggéseket kereső festői tudatosság vezetett a posztimpresszionizmus egymástól különböző életműveinek létrejöttéhez, sőt az ezután született áramlatokhoz is, melyek alapjaiban módosították a festők természetéhez fűződő viszonyát és ilyen módon magát a tájképet is. Nagybányának egy rövid időre még ebben a vonatkozásban is gyűjtő szerepe volt, mert többek között innen indultak, illetve ide tértek vissza a neósok, akik vitáikkal, újító mozgalmukkal felpezsdítették az egész hazai művészeti életet.
A magyar avantgárd törekvések expresszionizmus felé mutató megoldásaiból főként Nemes Lampérth József (pl. Tájkép, 1917) és Mattis Teutsch János (pl. Tájkép, 1910-es évek) természetfelfogását érdemes kiemelnünk. Mindketten a Kassák Lajos körül tömörülő aktivista mozgalom tagjai voltak. Már szó sincs természetutánzásról, költői atmoszférateremtésről, egyedül az autonóm képi világ belső törvényei érvényesülnek. A tájképfestészet a végpontjához érkezett: ami ezután az absztrakcióval következik, az már a tájkép tagadása.
A posztimpresszionizmus korának több magányos művészegyénisége működött Magyarországon. Rippl-Rónai József tájképei a dekoratív képépítkezés érdekes megoldásait nyújtják (pl. Alföldi temető, 1894). Csontváry Kosztka Tivadar művészetében a tájkép többrétű, gazdagabb tartalomhoz és sokkal összetettebb szerephez jutott, mint a korszak bármelyik mesterénél (pl. Római híd Mosztárban, 1903). Gulácsy Lajos pedig a földi valóság fölé emelkedő költői fantáziavilág káprázatát kereste és ezzel a szürrealizmus magyar előfutára lett.
A magyar táj változatossága a két világháború közötti időszakban is nagyszerű festői életműveket ihletett: a Balaton párás, remegő atmoszférája Egry József csodálatos fénysugaras képszimfóniáit (pl. Visszhang, 1936) , a Duna-kanyar Szőnyi István gyengéd költészettel teli színharmóniáit (pl. Zebegényi részlet, 1935-36), Szentendre a konstruktív képépítkezés puritán mesterét, Barcsay Jenőt ihlette meg (pl. Dombos táj, 1934). Az Alföld végtelen távlatai, izzó hőségei, csontdermesztő fagyai, a magyar paraszt szófukar állhatatossága tükröződik az alföldi festők máig is tevékeny generációinak feszes ritmusú képein.
A tájfestészet sosem halhat el: mindig lesz mondanivalója számunkra az életterünket jelentő természetről és az általa kiváltott gondolatokról, hangulatokról.
Írta: dr. Szinyei Merse Anna
Forrás: Képzőművészet Magyarországon
http://www.hung-art.hu/vezetes/tajkepek/index.html
Az intim tájtól az impresszionizmusig
Részlet Bellák Gábor: Magyar tájképfestészet a 19. században c. cikkéből
A klasszicizmus és a romantika univerzális vagy nemzeti programmal telített természetfelfogása és tájábrázolása mellett már a késő 18. századtól kezdve megfigyelhető az európai tájképfestészetben az a tendencia, amely a tájban elsősorban az egyéni szépérzék kielégítésének, s ezen keresztül az erkölcs nemesítésének médiumát látja. "Szép iránti érzékünk sehol nem lel annyi kielégülést, mint az élettelen természetben" - írta Johann Georg Sulzer (1793) egyetemes művészetelméletének tájképről szóló fejezetében. A táj, amely a civilizációtól megcsömörlött ember számára az utolsó menedék, a korszak festészetében is gyakran jelenik meg valamiféle modern Árkádiaként, melyben a legegyszerűbb lélek is megnyugvást talál. A tájnak ez a szubjektív, hangulati alapú szemlélete teljesedik ki a barbizoniak festészetében, s ennek hatása hosszan él tovább a 19. század során. Az intim tájképen semmi nem zavarja a szemlélő nyugalmát: a természet békés arcát mutatja, a megvilágítás egyenletes, nincsenek szélsőséges természetei jelenségek, de nincsenek történeti referenciával bíró motívumok sem. A magyar festészetben Mészöly Géza volt ennek a műfajnak a legjelentősebb képviselője. Jellemző módon - bár bécsi tanulmányi évei alatt sokat járt az alpesi Ramsauba rajzolni (itt kínálta meg Kelety Gusztávot is eperrel, s ezzel mintegy ismeretlenül is "megvette" magának a kritikus jóindulatát) - Mészöly alig festett hegyeket, jól érezvén, hogy a hegy még a legszelídebb és legsemlegesebben fölfogott formájában is őriz valamit a "fenséges"-nek abból az erejéből, ami épp az intim szemlélődés nyugalmát veszélyezteti. Mészöly, miközben szép csöndesen fölfedezte a magyar festészet számára a Balatont és a dunántúli tájakat, nagyon nagy lépést is tett egy modernebb tájfölfogás felé. Mészöly tájképei ugyanakkor, minden természetességük ellenére mégis "megrendezett" kompozíciók, s ezt leginkább a gondosan csoportosított, népviseletes staffázsalakok jelenlétén mérhetjük le.
A szemlélő nézőpontjához igazított horizont, a nemzeti romantika szempontjából érdektelen témák: fák, erdők, tisztások, mocsarak, tanyák stb., a természetes szín- és fényhatások visszaadása iránti igény, s végül a szabadban való festés, a műtermi előkészítés mellőzése (legalábbis részben) gyökeresen új szemléletnek voltak jelei. Ez az új szemlélet volt előkészítője a realizmus és naturalizmus, illetve az impresszionizmus megjelenésének, a magyar festészetben pedig Paál László, Munkácsy Mihály és Szinyei Merse Pál képviselték először ezt az új hangot. Paál festészetének legkorábbi szakaszában még ugyanaz a narratív, a tájelemeket szépen számba vevő, leíró jelleg figyelhető meg, mint ami végső soron Mészöly festészetét is jellemzi. Paál 1869 és 1872 között, a düsseldorfi éveiben hagyja el az aprólékos festésmódot a szélesebb, folthatásokra építő látvány kedvéért. A Párizs környékén és Barbizonban alkotott munkáin pedig már új tematika jelenik meg: a sűrű, olykor szinte átláthatatlan erdő, mely alig engedi be a napfényt. Az impresszionisták nap- és fénykultuszával szemben Paál tájképfestészetének ez vonulata inkább a fény rabul ejtéséről szól. Annak a "fényminimumnak" a minél érzékenyebb és intenzívebb megragadásáról, ami még éppen láttatni engedi a dolgokat. Elvont, de mégsem spekulatív; érzéki, de egyidejűleg nagyon spirituális festészet ez, ami ráadásul minden "természetessége" ellenére mégis nagyon átgondoltan megrendezett kompozíciókban ölt testet. Az Út a fontainebleaui erdőben című képén a fák által keretezett, színpadszerűen kinyíló térben szinte fény és árnyék drámai küzdelmét látjuk.
A sok rokon vonás ellenére Munkácsy tájképfestészetében sok a narratív elem. Városi dámákkal benépesített erdei tájai szinte szabadtéri szalonképeknek hatnak, más tájképei, a földeken dolgozó parasztokkal, állatokkal inkább Millet realizmusához állnak közel. Többméteres falusi tájkompozíciói pedig a Krisztus-trilógia és a Honfoglalás monumentális, panorámaszerű felfogásával vannak rokonságban.
A modern magyar festészetre a korszak művészei közül mégsem a világhírű Munkácsy, hanem a csaknem elfelejtett Szinyei Merse Pál gyakorolta a legnagyobb hatást. Ha szabad ezt mondani a magyar festészet számára Szinyei fedezte föl a kék eget. Mintha hirtelen kinyitnánk minden ablakot, úgy árad be a friss levegő, úgy elevenednek meg az addig fakónak látott színek. Az ő festészetében jelennek meg először azok a tiszta színakkordok, amelyekhez hasonlóakkal az impresszionistáknál találkozunk, és ő láttatja először a napfénynek a testeket színes foltokká égető hatását is. Újszerű színkultúrájához új formakultúra is társult. Léghajó című kis képe mind tematikailag, mind absztrakt felfogásában teljesen újszerű az európai festészetben. Pacsirta című kompozíciója pedig olyan merészen ötvözi a tájkép és az akt műfaját, hogy a kép a felületét háromnegyed részben betöltő kék ég ellenére sem tűnik üresnek. Szinyei ugyanakkor festészetének alapvetően rurális témavilága, a klasszikus képegész integritásához való ragaszkodása miatt jócskán eltér az impresszionisták urbánus tematikájú, sokszor a formabontás felé billenő piktúrájától.
Forrás: Új Művészet, XVI./6. szám 2005. június
http://www.uj-muveszet.hu/archivum/2005/junius/bellak.htm
Naturalizmus - realizmus - plein-air festészet - impresszionizmus
A Magyar tájképfestészet (1800-1945) c. fejezetből
Naturalizmus
A naturalizmus a látható valóság pontos, objektív leírására, abszolút természethűségre törekszik. Nem szelektál a látvány lényeges és lényegtelen jelenségei között, minden részletet egyformán fontosnak tart. A XIX. sz. közepe óta működött naturalista festők számára a természet bármely igénytelen zuga megörökítésre alkalmassá válik. Elvetik az ikonográfiai és kompozicionális sablonokat, melyek az ideális tájképen még szinte kötelezőek voltak. A valóság optikai képének hűséges rögzítése céljából tudatosan elemzik a látványt, így a plein-air és az impresszionizmus kifejlődéséhez is hozzájárultak.
1880-tól az ú.n. finom naturalizmus terjedt el, mely a magyarok közül Ferenczy Károlyt (Hazatérő favágók, 1899), Iványi Grünwald Bélát (Nő a vízparton, 1897) és Csók Istvánt (Szénagyűjtők, 1890) érintette leginkább.
Realizmus
A realizmus a pillanatnyi jelenségekkel, a felszín tünékenységével szemben a valóság lényeges elemeit hangsúlyozza. A lényegi összefüggések sűrített kidomborítása céljából elkerüli a véletlenszerű elemeket, és mondanivalóját tömöriti. A tájfestésben részletmentesen, összefogott ecsetkezeléssel, nagy egységekben adja vissza az eléje táruló valóságot és gondja van a belső lényeg érzékeltetésére is.
Magyarországon a XIX. század harmadik harmadától kezdve terjedt el a realista szemléletmód, melynek napjainkig is számos követője ismeretes. Paál László (Reggel az erdőben, 1875; Erdő mélye, 1873), Munkácsy Mihály (Tájkép folyóval, 1880 körül; Colpachi park, 1886), Szinyei Merse Pál (Hóolvadás, 1884-95), Mészöly Géza (Falu vége, 1875), Mednyánszky László (Dunajeci tájrészlet, 1893 körül), Deák Ébner Lajos (Vadmályvák útja, 1880), Bihari Sándor, Fényes Adolf (Kisvárosi délelőtt, 1904), a nagybányai művésztelep festőinek mindegyike (pl. Ferenczy Károly: Hazatérő favágók, 1899), Koszta József (Vihar előtt, 1909), Rudnay Gyula (Nagybábonyi utca, 1921 körül), Tornyai János (Őszi reggel, 1907)-on kívül még számos magyar festő kapcsolódik, legalább munkásságának egy periódusában, a realizmushoz.
Plein-air festészet
A plein-air festészet a szabad levegőn megfigyelt fény- és színjelenségek visszaadásával kiszabadította a művészetet a műtermi festészet mesterkélt, zárt világából. A szabadtéri megvilágítás fény-árnyék játékai, a reflexek villódzásai gyors munkára késztették a tájfestőt, aki folytonosan változó egyszeri látvány színértékeit - valőrjeit (valeur) - rögzítette az addig megszokott, sablonos helyi színek helyett. Ezzel megnyitotta az utat az impresszionizmus kibontakozása felé.
A plein-air legfontosabb Közép-európai képviselője Szinyei Merse Pál (Léghajó, 1878, Virágzó almafák, 1902; Pipacs a mezőn, 1902). Mellette Mészöly Géza (Lido, 1883), Spányi Béla (Kálvária Bodajkon, 1880-as évek), a szolnoki festők (pl. Aggházy Gyula: Tájkép, 1878), a nagybányai művésztelep festői, főként Ferenczy Károly (Márciusi est, 1902), Iványi Grünwald Béla (Völgyben, 1900; Ruhaszárítás, 1903), Hollósy Simon (Parasztudvar szekérrel, 1912), Glatz Oszkár (Est a havason, 1897), Csók István (Tél a tavaszban, 1913), Réti István (Tájkép figurával, 1906 körül), illetve Zemplényi Tivadar (Útban hazafelé, 1897-98), majd Szőnyi István (Tájkép lóval, 1920) említhető.
Impresszionizmus
Az impresszionizmus a pillanatnyi benyomás gyors és eleven megragadása, a látvány természethű felületi visszaadása. A természetes fény változásainak illanó képe addig sosem látott színgazdagsággal és könnyedséggel jelenik meg a vásznon vagy papíron. A laza ecsetkezelés, az optikai színkeverés következtében a tárgyak körvonalai feloldódnak és jelentéktelenné válik plaszticitásuk.
Az 1870 körül Franciaországban kifejlődött impresszionizmusnak később számos helyi változata terjedt el, és ebből vált ki a neoimpresszionizmus is.
Forrás: Képzőművészet Magyarországon
http://www.hung-art.hu/vezetes/tajkepek/index.html
