Az 1900-as párizsi világkiállítás ezüstérmének oklevele a Hóolvadásért	ÉRDEKESSÉGEK
	Részlet Gál György Sándor: Majális Szinyei Merse Pál élete c. regényéből
	Szinyei Merse Pál fonyódi nyaralása A művész unokájának visszaemlékezése
	A Szinyei Merse Pál Társaság
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Részlet Gál György Sándor: Majális c. életrajzi regényéből
Részlet a VII. fejezetből

Dr. Koronghi Lippich Elek miniszteri tanácsos, a Közoktatásügyi Minisztérium képzőművészeti osztályának vezetője ajtaján fiatal festő kopogtatott.

- No, mi járatban, Tivikém? - kérdezte a miniszteri tanácsos Zemplényi Tivadartól.

- Méltóságos uram, bármilyen csodálatos is, én most nem azért jöttem, hogy a régen beígért Ráth-díjat szorgalmazzam...

- Ne is sürgesd, mert megsúghatom neked: az már a tiéd!

- Szóval azért jöttem, méltóságos uram, mert Szinyei Merse Pali bátyámról akarnék méltóságoddal beszélni. Eperjesről kilátogattam hozzá Jernyére. Ebédeltünk, nem kímélve sem a tálat, sem a borosüveget, Pali bátyám azt mondja: van itt nála annyi eszköz, állvány, szűztiszta vászon, finom külföldi festék, itt csak korhad, porosodik az egész... ha kedvem van, vigyem el. Így mondja: "Viheted a bemázolt vásznakat is, legföljebb lealapozod újra..." Gondolom: üsse kő, nézzük meg a sok ócskaságot. Valóban, fölfeszítünk egy ódon, nyikorgó ajtót - csak így mondhatom: kifeszítettük, mert a rozsda megkötötte már a sarokvasakat meg a zárnyelvet is. Persze por, piszok mindenütt. Azt hiszem, tíz esztendeje nem járt ott egy lélek sem, nem nyúlt ő azóta ecsethez, pedig még csak ötvenéves. Mondom: lássuk az ócska vásznakat! Szinyei valamit motoz a sarokban, köhög, prüszköl a felszálló portól, aztán odadob elébem valamit. Megnyálazom a tenyerem, letörlöm a vásznat. Ide hallgasson, méltóságos uram: csoda nyílt meg előttem! Én ilyen szép képet magyar festőtől még sose láttam. Szinyei rám mordult: "Jó lesz?!" "Hogy jó-e? Csak nem akarja ezt elpusztítani, bátyám?" "Mire tartogassam?" "Arra, hogy ezt a képet felvigyem Pestre, és bemutassam az okosoknak. Mi is a kép címe?" Csak a bajsza alatt dörmögi: "Hóolvadás." Hát én aztán mindent megpróbáltam, ami egy embertől kitelik. Kapacitáltam. Könyörögtem. Elmagyaráztam neki, hogy mióta ő elbujdosott, s faképnél hagyta a világot, azóta nagy változás történt. Keleti már nem mindenható, s az emberek már nemcsak a történelmi képekért bomolnak. Mindhiába, Szinyei hajthatatlan. Vigyem a vásznakat, az egész fölszerelést, őt hagyjam békén...

- Persze otthagytál mindent.

- Természetesen.

- Barátságban váltatok el?

- A lehető legjobb barátságban.

- Ha visszamennél hozzá, befogadna?

- Tárt karokkal.

- Volna egy ötletem. Pár hét múlva lemész Szinyeihez. Azt mondod neki, a környéket akarod festegetni. Ő jobban ismeri a járást: jöjjön veled. Segítsen. Ötlettel, tanáccsal.

- Értem, méltóságos uram...

- Tehát tudod, mi a teendőd.

- Tudom. Kedvet csinálni az öregnek a festéshez. Addig-addig...

- ...amíg ő maga is kezébe kapja az ecsetet, palettát, s már nem tanácsot ad, hanem dolgozik.


A tervek ritkán valósulnak meg úgy, mint ahogy azt az ember kifundálta.

Szinyei harapós kedvében volt, mikor Zemplényi megérkezett. A magyaros vendéglátásban semmi hiba. Reggel hatkor olyan reggeli, hogy egy kákabélű pestinek egész napra elegendő. Ebédnél inas szolgált fel, némán, gyorsan és fáradhatatlanul.

De a házigazda legtöbbször kimentette magát: most erre a tanyára ment, máskor erdőbirtokát látogatta, egyszer a csépléssel volt elfoglalva, máskor egy távoli szőlejét kereste fel. Így ment teljes egy hétig. Zemplényi várt, mint a türelmes vadász, aki tudja, hogy a zsákmány úgysem kerülheti el sorsát. Egy vasárnapon aztán nem volt semmi kifogás.

- Velem jössz, Pali bátyám?

- Hová?

- Szinye-Újfalu irányában cserkésznék kicsit, de nem puskával, csak vázlatfüzettel meg akvarellfelszereléssel...

- Ne kívánd... Így hét végére elfáradok, s jólesik kicsit heverni a kanapén, újságot olvasni, mert ez az egy úri passzióm még megmaradt: német és francia újságokat járatok.

- Hát csak úgy gondoltam, te ismered a vidék minden rejtett szépségét, amit a fölületes turista, még ha teljes esztendeig is tartózkodik itt, sosem ismer meg.

Szinyei nagyot sóhajtva öltözködik. Csizmát húz, felölti könnyű vadászzubbonyát, darabig gondolkozik, aztán legyint.

- Puskára semmi szükség...

De a vizslát azért viszik magukkal. Az ott szaladgál, kereng körülöttük, fölverve a tarló madarait, aztán vad csaholással vágtat valami láthatatlan zsákmány után: tán pocok vagy hörcsög került az útjába. De hát a négylábú vadász is ráun hamarosan a hangoskodásra. Csodálatos csend veszi körül őket. Ez a csend is, mint a régi mesterek zenéje, sok-sok szólamból szövődik: valahonnan nyájkolomp hallatszik, szaggatottan, hol távolodva, hol közeledve, ahogy a könnyű szél feléjük tereli vagy eltéríti a hangot. Még távolabbról kútnyikorgás, valahol szekér csörömpöl, de ezt a neszt is kettévágja a csend; csak a felfüstölő por jelzi, hogy a kocsi túljutott a hallóhatáron.

Zemplényi leszúrja a vadászszéket, oldaltáskájából festékdobozt, füzetet, ecsetet és aprócska vizesedényt vesz elő. Aztán dolgozik, teljesen önfeledten. Legalábbis mímeli, hogy kiszakadt teljesen a világból. Pedig a zsákmányt: Szinyei Merse Pált figyeli.

Az csak áll mellette, aztán megszólal, de inkább önmagához intézi a szavakat, mintsem a vendéghez:

- Az emberek sok ostobaságot fecsegnek össze. Azt mondják: a természet kimerült. Meddővé lett. Már átadta minden kincsét a művészetnek. Nincs már mit kérned tőle. Szamárság! A természet kimeríthetetlen. Ha leföstöd, mindig másképp fogod ábrázolni, mint az előtted kísérletező sokezernyi piktor. Ha áhítatosan elmerülsz szépségében, olyan csodákat kínál, mintha a tájat te látnád először. Előtted senki más. Biztosan ismered a regét a mesebeli Antaioszról, akivel senki fia nem tudott birokra kelni. Mert ahányszor földhöz vágták, tulajdon édesanyja, a Föld új meg új erőt adott neki. Hát ilyen a művész is. Ha képzelete kiapadt, ha szorgalma veszélyben, ha nem találja önmagát, s ami ezzel sokszor egyet jelent: nem találja útját a közönséghez - akkor Antaioszként rá kell borulnia a földre, a csodára, ami itt él és zsendül körülöttünk.


Ezen a vasárnapon igen jól esett az ebéd.

Olyannyira, hogy Szinyei egész kivételes lépésre szánta magát. Fölvitte vendégét az emeleti traktusba. Mióta nincs asszony a háznál, a fogadószobákat zárva tartották.

Most Szinyei fellépkedett az igencsak nyikorgó lépcsőkön - berozsdásodnak azok is, mint az emberi tagok, ha kiesnek a gyakorlatból -, aztán feltárt egy kétszárnyú faragott ajtót, majd előresietett, s széthúzta a függönyöket.

- No, ifjú barátom, nézz csak körül! Mikor még festő voltam, s földanyám meg-megújította erőimet, ilyesféle képeket festettem...

Zemplényi megállt a szoba közepén, s bár ép, életerős ember volt, szédülni kezdett, még a szíve dobogása is felgyorsult. Első tekintete két csodára esett: a Lilaruhás hölgy. Micsoda nemes szépség! Minő diadala ez a művészetnek a múlandóság felett! Aztán a Majális...

Zemplényi csak áll, szóhoz sem jut, de a könny kiserked a szeme sarkában.

- Bátyám, ezek mesterművek...

Szinyei csak legyint.

- Ezt nem mi döntjük el, drága barátom. A tudósok, akiknek mi a térdükig se érünk.



Harmadnap ismét kinn a szabadban. Egy késői táblát még nem arattak le: ott zöldell-sárgállik előttük, telehintve égőpiros pipaccsal.

- Ezt kellene lefesteni, bátyám!

- Várj, megmásszuk a dombot, ott még több a pipacs, s igen hívogató a téma, mert a zöldhöz és piroshoz társul a dűlőút poros fehérje. Az olyan szép, hogy tán még magam is megfesteném.

Zemplényi alig mer megszólalni. Most pontosan az az érzése, mint a horgásznak, aki inkább csak érzi, mintsem tudja, hogy a hal pedzi már a csalétket, s ha most el nem riasztják, feltétlenül be kell a horgot kapnia.

Csak nagy sokára szólal:

- Megfelelő lesz számodra az én akvarellkészletem?

- Nem. Hozok majd állványt, vásznat... Én mégiscsak az olajat kedvelem.

És a hét végén kész a színvázlat. Ez bizony varázslat.

Olyasmi, mint amikor a régi fáraósírokból egy búzamagot vesznek elő, górcső alá rakják, s kiderül: halott. Éppolyan halott, mint a múmiák. Aztán a búzamag, megcsúfolva minden tudományt, csírázni kezd, életre kél, megcáfolva mindazt, amit az élet lényegéről valaha is tanultunk. Úgy látszik, így működik a művészi talentum elásott, halálra ítélt, látszólag meddő magva is.

Szinyei olyan lázasan dolgozik, olyan lenyűgöző frisseséggel, hogy Zemplényi nem hisz a szemének.

Miután a vázlat elkészült (melyet az évek során egész sorozat követett: Pipacs a búzában, Pipacstanulmány, Pipacsos mező; néhány év múlva újabb és újabb variánsok: Pipacs a mezőn, Pipacsok a záporban, Pipacsos táj parasztlánnyal, Pipacsok és fehér felhők), Szinyei leporolja a félrehajított vázlatokat, s befejezi rendre a félbehagyott műveket: befejezi a Rokokót, a Hóolvadást, az Oculit, sőt új művekkel és témákkal kísérletezik: Önarckép bőrkabátban, Szinyei Merse Rózsi, a művész kislányának arcmása, Ibolyatanulmány, Falu, Almavirág.

Augusztus végén maga Lippich jelenik meg a Szinyei-birtokon. Jön, hivatalos küldetésben.

- Kedves Pali bátyám, a Műbarátok Egyesülete nevében jöttem. Majd tizenöt éve, hogy hátat fordítottál nekünk, s nem küldesz be egyetlen vásznat sem.

- Mert nincs mit.

- Zemplényi Tivadar másképp vélekedik...

- Szóval kémkedett nálam - fordítja tréfára a szót a házigazda.

- Így van: kémkedett, méghozzá az én megbízásomból. Államrezonból. Mert igenis, országos érdek, hogy egy nagy művészünk ne Pató Pált játsszék...

A házigazda felvonja a vállát.

- Beszéljünk nyíltan, őszintén. Új generáció nőtt fel. Új emberek, akik azt sem tudják, hogy a világon vagyok. Ha nevem bekerül a kiállítási katalógusba, a publikum java része nem tudja, hova tegyen: hát ez meg kicsoda? Ki is ez a Szinyei Merse Pál? Ki magyarázza meg nekik, hogy ki voltam, mivé lettem, és hogy most ki vagyok?

- A képeid magyarázzák!

- Eddig nagyon rossz tolmácsnak bizonyultak, és nem is egy ízben.

- Mindezt a harag mondatja veled.

- Bennem semminő harag nincs. Ha volna, mindjárt azzal kezdeném a beszélgetést, hogy ezt a témát vegyük le a napirendről, s cselekedjünk úgy, ahogy a Pulszkyak tették velem: vitassuk meg az idei termést meg a tavalyit meg az azelőttit. Ha haragudnék, bizonyára így ütném el ezt az egész históriát: az árpa hogy fizet? De hát, ismétlem, bennem semmi indulat nincs. Én csak úgy vélem: rossz diák vagyok. Megbuktam a vizsgán, megbuktam a pótvizsgán, be kell látnom: magasabb osztályba nem léphetek.

Lippich úgy tesz, mintha nem is hallaná Szinyei érvelését.

- Zemplényi három képről beszélt: a Hóolvadásról, a Pipacsos rétről meg az Oculiról. Láthatnám?

- Hogyne láthatnád! Egyik se olyan rossz, hogy el kellene titkolnom a világ elől.

A műteremben valóban ott függ mind a három kép. Lippich most hatalmi szóval dönt:

- Nem is a magam, még csak nem is a közvélemény, hanem a kormány nevében felszólítalak, hogy három képedet: a Hóolvadást, a Pipacsos rétet és az Oculit juttasd el az őszi tárlatra. A képek helyét te határozod meg. Elhelyezésükre vonatkozóan minden megjegyzésed parancs. Sőt közlöm azt is, hogy őfelsége a király magyar festő magyar jellegű munkáját óhajtja megvásárolni. Az első kép, amit ajánlani bátorkodunk: a te munkád lesz!

- Megtisztelő...

- Komolyan mondod ezt, vagy ironizálsz ?

- Nem, egyáltalán nem gúnyolódom. Csak azon gondolkozom, mióta visszavonultam a világtól, hazám fiai okosodtak-e meg úgy, hogy meg is értenek engem, vagy én fejlődtem-e vissza olyannyira, hogy most már egymásnak valók vagyunk.

Lippich elengedi a füle mellett Szinyei keserű szavait, már búcsúzkodik is, s csak a vonat lépcsőjéről szól vissza:

- Majd küldök megfelelő embereket, már úgy gondolom, múzeumi alkalmazottakat, akik a csomagolást szakszerűen intézik. A jövő hét derekán itt lesznek, készülj fel a fogadtatásukra, s lehetőleg ne dugd el a képeket a padláslomok közé!


Az 1894-1895-ös őszi-téli tárlaton valóban ott vannak Szinyei képei is.

A kritika egyelőre várakozó álláspontra helyezkedik.

A közönség is.

Aztán felbolydul az egész város, de mindenekelőtt a művésztársadalom: őfelsége I. Ferenc József, Ausztria császára, Magyarország apostoli királya meglátogatja a tárlatot. Vele van szárnysegéde, az illetékes miniszter, az államtitkár és persze Lippich, aki kirendelt szakértőként ügyködik.

Őfelsége - a napisajtó, a hetilapok és a művészeti folyóiratok egybehangzó tanúsága szerint - ruganyos léptekkel halad el a képek előtt, midőn Lippich tenyér mögött suttogva az államtitkár értésére adja, az viszont továbbsuttogja a miniszternek, s végül a kegyelmes úr közli Magyarország, Szlavónia, Horvátország, Galícia, a Szentföld, Tirol, Karintia és persze mindenekelőtt Ausztria felséges urával, hogy a kiállításon szerepel egy kép, ami egyenesen a budai Várba kívánkozik. Ez a vászon Szinyei Merse Pál úr, egy hétszázéves família leszármazottjának Oculi című képe.

Őfelsége megállapodik a vászon előtt.

- Sötét...

- A festőművész, felséges uram, alkonyati hangulatot akart kifejezésre juttatni.

- És a vadász? Az milyen szándékkal tartózkodik az erdőben?

- A vadász - vadászni óhajt, felséges uram!

- Ilyen rossz látási körülmények között? Ez nem praktikus!

- Parancsára, ezt közölni fogjuk a művésszel...

- Nem, hagyják a képet úgy, ahogy van, szállítsák fel a palotába. A Szinyeiekről azt hallottam, derék emberek. A derekasságot meg kell jutalmazni.


A királyi vásárlás megmozgatta a tollforgatók fantáziáját is. Szinyei Merse Pál, talán életében először, egyhangúan elismerő bírálatot kapott. Egyik kritikából sem hiányzott a megjegyzés:

"Szinyei Merse Pál a visszavonultság éveit arra használta fel, hogy művészetét, kifejezőeszközeit tovább fejlessze. A legmagasabb elismerés és jutalom nem is maradt el: Oculi című képét őfelsége a király vásárolta meg..."

Forrás: Gál György Sándor: Majális : Szinyei Merse Pál élete
             Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1975, 182-192. oldal

Szinyei Merse Pál fonyódi nyaralása

Nagyapám, Szinyei Merse Pál jernyei otthonában leginkább gyönyörű maga ültette parkját festette, vagy kocsival közelítette meg az ottani szép helyeket. Fonyódi nyaralásakor 70 éves volt és nagyon lényelemszerető, tehát olyan helyet kerestek számára, ahol közel voltak a szép témák. Az első gimnáziumot végeztem akkor. A család autón végigkocsikázta a somogyi partot, és a végén Fonyód mellett döntött, a bérbe vehető Velits-villát választotta ki. Itt nyaralt nagyatyám 1915-17-ben, két éven át és nyolc gyönyörű képet festett. Pál bátyámmal mi vittük mindig a festőállványt, vásznat és a festékes kazettát. Utána mindig el kellett tűnnünk, mert nem szerette, ha mun­kája közben nézik. A Velits-villa, amelyet béreltünk, sokszobás, teraszos épület volt, külön konyha­épülettel és személyzeti szobákkal, fent a fonyódi hegyen, gyönyörű kilátással, szemben a bazaltkúpos badacsonyi heggyel. Többholdas nagy kert is tartozott hozzá, teniszpályával. A vízre építve két nagykabinos fürdőház közül az egyik nekünk, a másik a Sirály panziónak szolgált. Mellette kis kőmóló. Fonyódról egy kétevezős csónakot béreltek nekünk, amire bátyámmal a házilag készített indián sátorból kis vitorlát szereltünk. A bélatelepi villák mind magánvillák voltak, a strandjuk messze tőlünk. Nagyapámnak Fonyód felé menve a parton apám csináltatott egy külön kis fa festőházat, melynek az eleje széthúzható volt.

1917-ben nagyapám meghívta egyik tanítványát, Molnár C. Pált, részben azzal a céllal, hogy legyen valaki fiatalabb is velünk, mert fiatalság jóformán alig volt. Pali sokszor emlegette később, hogy álmaiban velem és bátyámmal álmodott, mert sok rossz fát tettünk a tűzre. Molnár C. Palit jól választotta nagyapám, mert kitűnő művész lett belőle.

Tulajdonképpen nem szerettem Fonyódot, mert legfeljebb 10 percig volt szabad fürdenünk. Mi volt ez egy 12 éves gyermeknek? A Balaton partja Fonyód község és Bélatelep állomás közt teljesen kopár legelő volt.

Abban az időben a nyaralók élelmezését főként a Somogy megyei falusi asszonyok látták el. Kendőből vagy a kötényükből csavartak egy karikát a fejük tetejére és azon volt a súlyosan megrakott nagy kosár. Bámultuk szép egyenes tartásukat és művészi egyensúlyozásukat. Minden villának megvolt a maga ellátó asszonya, és így nagyon jól éltünk. De sohasem tudtuk megérteni, hogy lehet a fejen nagy kosarat, a kezükben meg a nagy tejeskannát vinni. Persze, mi is megpróbáltuk, negatív eredménnyel.

Nagyatyám festészetére egy érdekes adatot mondok el. Édesapám kitűnő riporter fényképezőgépet vett, mert apja arra kérte, hogy a viharos Balatonról és a közel eső tájakról készítsen felvételt, hogy a hullámzást a fényképen is lássa. Van egy fényképem, amit apám készített, teljesen pontos mása a Balatoni kilátás című képnek. Nagyatyám ezt a képet a helyszínen, a kis kápolna mellett festette. Bátyámmal vittük oda a festéshez valót. Ez a fénykép is azt bizonyítja, hogy minden képén a természethűségre törekedett. 1980-ban fiam levitt a Balatonhoz. 63 éve nem voltam Fonyódon és izgatottan lestem, megtalálom-e a nekem valamikor oly kedves Velits-villát. Megtaláltam, de hogyan? Filmszínház lett belőle. A kert elvadulva, alig tudtam a kedves zárt teraszhoz jutni, azt is félig romosan találtam. Minden benőve iszalaggal, gyommal. A konyhaépületben egy család lakott, megkérdeztem, ez volt-e a Velits-villa? Azt mondták: igen. Azt hiszem, arra a helyre nem filmszínház és elvadult bozót való, hanem például egy nagyteraszos vendéglátóhely, ahonnan az egész Balatont végig lehet látni. Írtam is a helyi tanácsnak, hogy tudják: két nyáron át itt volt vendég Szinyei Merse Pál.

Fonyódi gyermekemlékeimet egy fájdalmas élmény is zavarja: kis strandunk mellett pár lépésnyire voltak a vasúti vágányok és állandóan mentek a katona-vonatok. A "marhavagonban" utazó katonáknak integettünk talán egy utolsó "Isten hozzád"-ot.

Soraimmal bizonyítani szerettem volna; Bernáth Aurélon kívül Szinyei Merse Pál is felfedezte, hogy a fonyódi part milyen gyönyörű és milyen nagy lehetőségek vannak ott.

Szinyei Merse Félix

(Magyar Nemzet, 1983. július 19.)

Forrás: http://konyvtar.fonyod.hu/szinyei.htm

A Szinyei Merse Pál Társaság

A két világháború közötti periódus egyik legjelentősebb művészeti egyesülete, 1920 kora tavaszán alakult. Az alapítók mind közeli kapcsolatban álltak Szinyeivel. Programjuk Szinyei emlékének ápolása, valamint a művészet pártolása olyan szinten, hogy a fiatal tehetségek ne kallódjanak el, segítsék érvényesülésüket. E tekintetben névadójuk derékba tört festőpályája mint elkerülendő példa lebegett a szemük előtt. Lényegében a posztbányai festészet, a Gresham-kör művészeinek szószólói.

A társaság nagy népszerűségre tett szert, tagjainak száma és társadalmi bázisa egyaránt növekedett. 1923-ra fővárosi egyesületből országossá nőtte ki magát. Ezzel párhuzamosan alapítványok és adományok segítségével jelentős vagyonra tett szert. A társaság művészetpolitikájának érvényesítésére legjobb eszköznek a díjazási rendszer bizonyult. A díj erkölcsi értékét, megbecsülését jelentette, hogy művészek adták művészeknek. A társaság afféle elit szervezetté vált, tagságát a korábbi évben díjazott művészekből gyarapította.

Az irányítás stabilitását biztosította, hogy az elnökség 20 év alatt nem változott. Az elnök Csók István, a társelnökök Lyka Károly és Petrovics Elek, a főtitkár Jeszenszky Sándor, majd Sidló Ferenc, a titkár Pátzay Pál volt. 1925-ben megalakították támogató egyesületüket, a Szinyei Merse Pál Társaság Barátainak Körét. Erre a tehetős társadalmi bázisra támaszkodva vált lehetővé, hogy ugyanebben az évben megindították a Magyar Művészet című folyóiratot.

A társaságot az állam is támogatta. A kultuszminisztérium felkérésére kiállításokat szerveztek külföldön a magyar művészet megismertetése érekében. Ebben a korszakban a művészeti élet félhivatalos irányítójává váltak, Réti István és Lyka Károly személyén keresztül a főiskolai ifjúság eszmei irányítását is gyakorolták.

A Szinyei Merse Pál Társaság 1945 után is működött, az 1940-es évek végén szüntették meg a többi társasággal együtt.

Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/muveszet/