Rippl-Rónai József: Szinyei Merse Pál (1911)	ÉLETRAJZI ADATOK
	A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke
	Végvári Lajos írása
	Önéletrajz
	Időrendi áttekintés
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Szinyeújfalu, 1845. július 4. - Jernye, 1920. február 2.

Festő. Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja volt, aki támogatta Szinyei festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át. Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklin­nel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti Galériában). A következő években festette első jelentős művét, lírai Szerelmespárját (MNG), s ekkor kezdett foglalkozni fő műve, az egyik legszebb magyar kép, a Majális vázlataival, mely 1873-ban öltött végleges formát (MNG). Az európai festészetben igen fontos helyet elfoglaló ragyogó koloritú, életvidám plein air képe azonban nem érte el a megérdemelt sikert, s alkotója kedvét veszítve abbahagyta a rendszeres munkát. Hazajött jernyei birtokára, megházasodott, gazdálkodni kezdett és inkább csak kedvtelésből festegetett. Eközben is néhány remekmű került ki ecsetje alól, mint pl. a feleségéről festett Lilaruhás nő (1874, MNG). 1882-ben Bécsbe utazott és ismét nekilátott a komolyabb festéshez. Ekkor készült a Majálisnál kevésbé jelentős, de annak tematikáját idéző Pacsirta c. képe. Ez is kedvezőtlen, bírálatot kapott, ami mindinkább kedvét szegte. 1887-ben történt válása még tovább rontotta kedélyállapotát. Csak 1894-től állított ki ismét (Hóolvadás, Pipacsos rét). Végre az 1896-os kiállításon a Majális átütő sikert aratott, a fiatal nagybányai művészek törekvéseik előfutárát ismerték fel benne. A magyar plein air festészet megteremtője, a modern magyar piktúra első nagy képviselője a Nyugat-európai kortársakkal egy időben fedezte fel a szabad levegő, a napfény festői ábrázolásának problémáját s teremtette meg gazdag színvilágú, realista táj- és portréművészetét. 1897-ben képviselővé választották: 1905-ben nagy sikerű kollektív kiállítást rendezett a Nemzeti Szalonban, ugyanezen évben kinevezték a Képzőművészeti Főiskola igazgatójává, mely tisztségét haláláig megtartotta. 1907-ben részt vett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) megalapításában, több képével szerepelt külföldi tárlatokon s ott is döntő sikert aratott. 1919 tavaszán betegsége miatt visszavonult Jernyére.

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon
             http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/

A magyar plein-air festészet törekvései Mészöly halk szavú nyitánya után Szinyei Merse Pál (1845-1920) "Majális"-ában, ebben a páratlan szépségű, európai jelentőségű remekműben teljesedtek ki. A "Majális" szépsége, eleganciája és derűje egyedülálló nálunk a keserű-józan XIX. században. Pedig Szinyei életének tapasztalatai nem éppen szívderítőek. Egyéni sorsa, de főleg működésének értetlenkedő, sőt ellenséges fogadtatása mindenképpen kedvezőtlen mozzanat a derűs életszemlélet kialakításához. Mindennek ellenére Szinyei festészetét az élet szeretete és csodálata jellemzi. Ennek oka a természettel való különlegesen bensőséges kapcsolatában keresendő. Szinyei, ellentétben francia festőkollégáival, a természet ábrázolását nem végső menedéknek érzi, hanem a legalkalmasabb, mintegy magától értetődő feladatnak. Szinyei optimista művészete a természetábrázolásnak egyedülállóan magas foka; az utolsó száz év magyar művészei legfeljebb ha megközelítették, de soha el nem érték azt a hangulati és formai teljességet, tökéletes mesterségbeli tudást és azt a bravúros könnyedséget, természetességet, amely elsősorban a "Majális"-t jellemzi.

Szinyei Merse a vagyonos középnemességből származott, szülei gondos neveltetésben részesítették. Családját liberális 48-as nemesi politika jellemezte, amely természetesen ebben a környezetben a fiatal művész világnézete is lett. (Ezt fejezi ki az 1867-es Honvéd-albumba készített rajza.) Ennek ellenére nem választotta a történeti vagy az életképfestő hivatását, mint hasonló érzelmű kortársai. Művészetének fő témája a szűkebb családi környezet és a jernyei birtokot körülvevő hatalmas park: a szelíd, üde sárosi tájtól nyert ifjúkori élmények. A természet csendjének áhítatos, bensőséges művészi átélése indította meg leginkább fantáziáját és alkotó kedvét. Az ő életműve is alapjában véve tájművészet, mint Paálé. Realizmusa azonban másfajta, mint nagy kortársáé: a természetben nem a tragikus ellentmondások szimbolikus-valóságos kifejezését kutatja, mint Paál, nem keres vigaszt és feloldódást a természetben. Abban a korban, midőn sok írónk és művészünk meghasonlott önmagával és a társadalommal, művészetük felőrlődött, lassanként elhallgattak, Szinyei még képes a szépségről és a harmóniáról beszélni. Ezt a természet világában találta meg, mely az ő ecsetje nyomán visszanyeri "paradicsomi" szépségét, "boldogságos" és költői valósággá nemesedik. Szinyei művészete - derűje és bája - menekvés, egy olyan festői világ kialakítására való törekvés, amely "hasonlít" a valósághoz, abból táplálkozik, de a szépség és a szabadság idillikus jegyeit viseli magán, a humánum formálja hangulatát. Így jutott el a "terméketlen magyar ugar" szomorú világából Szinyei egy magateremtette ideális valósághoz, amelyben a szépség arányossága, az élet felfokozott öröme, a humánum az uralkodó princípium.

Éppen ezért München a jómódú fiatal festő számára nem a gyors művészi siker, a művészet útján való meggazdagodás csábító piaca volt, hanem az a másik, az otthoninál szebb világ, ahol a származásával járó előítéleteket, megkötöttségeket levetkőzhette, és a bohémvilág derűs, fesztelen életmódját élhette. Szinyei tragédiája, hogy Münchenben festett költői ábrándjait - a hazai kritika ellenséges hangját komolyan véve - maga is egy kissé haszontalan és értéktelen időtöltésnek kezdte hinni. Neveltetése következtében nem tartotta illendőnek, hogy a konvenciótól elszakadjon vagy vitába szálljon vele, s inkább elhallgatott, hogy csak akkor szólaljon meg újra a csalódott ember rezignált hangján, amikor a fejlődés az ő iránymutató műveit nemcsak igazolta, de a továbbiakban szinte példaképpé emelte.

Életének ezt a tragédiáját és felmagasztalását fő műve, a "Majális" idézte elő (1873). Mindaz, amit előtte és közvetlen utána alkotott, valamiképpen ezzel a festménnyel kapcsolatos; ami persze nem jelenti azt, hogy egyéb alkotásai kevésbé értékesek, mint a "Majális", csupán jelentőségük más természetű. Megszakításokkal kilenc évig tartózkodott Münchenben, s ez a kilenc év fejlődésében olyan egyenes vonalú, olyan céltudatos és következetes önneveléssel telt el, amelynek méltó eredménye lett ez a festmény. Bár művészi kiképzését Piloty mellett nyerte, említett Honvédalbum-beli rajzát kivéve, egyetlen történelmi kompozíciót sem alkotott. A Piloty-majmolás nem volt kenyere, mesterétől csupán a technikára, a komponálás módjára vonatkozó ésszerű útmutatásokat kapott és fogadott el. Már első müncheni műveiben megnyilatkozik artisztikus előadásmódja, választékos koloritja, a meghitt lírai hangulatok tolmácsolására való készsége. Ezt bizonyítja egy sor, családja tagjairól festett arcképe, amelyek a realista felfogás megkapó szépségű eredményei. Érdekes összevetni ugyanazon női aktról festett tanulmányát Benczúr Gyuláéval, hogy a természetesebb, festőibb hatásokra való törekvését világosan meg lehessen ítélni.

Fejlődése során a legnagyobb hatást - az akadémizmussal kolorista tendenciái miatt szemben álló - Böcklin, Courbet, valamint az ő műveivel együtt Münchenben bemutatott barbizoni festmények gyakorolták reá. Courbet-ban Szinyei csakúgy, mint barátai, Leibl s köre, a festői realizmus mesteri példáját látta, útmutatást, hogy a természet legkisebb részleteiben is felfedezzék a nagyszerűt, a költői szépségűt és a festői motívumnak valót. Böcklinnel való kapcsolata igen bonyolult. Az antik mitológiát megelevenítő, nagy fantáziájú, eleven, sőt néha túlságosan tarka kolorittal festő svájci német mesterben Szinyei elsősorban azt a művészt becsülhette, aki maga is szeretett volna lenni: egy a valóságból idilli szépségű világot formálni tudó koloristát, a valóság megnemesítőjét. Ez látszik 1868-ban készült "Faun és nimfa" című műven. De a következő évben már ismét eltávolodott - legalábbis tematikájában - Böcklintől, és plein-airben elhelyezett kétalakos életképeket festett: "Anya gyermekével" (1869, New York), "Szerelmespár" (1870). Mindkét festményen az alakok a természettel egységes hangulatban, egyetlen akkordban kapcsolódnak össze. A gyengéden megfestett táj Szinyei művein az emberi tartalmak nagyszerű visszhangjává válik. A jól megfigyelt részletek feloldódnak a felületek foltszerűen megfogalmazott nagyobb egységeiben, beleolvadnak a finom párás tónusba. A két befejezett alkotással egyidőben megragadó színvázlatokat is készített ("A hinta", "Ruhaszárítás"), amelyeken festésmódjának bámulatos biztonságát, színadásának tisztán csengő, újszerű harmóniáit csodálhatjuk. De 1870-72 közt semmit sem dolgozott, otthon élt ahelyett, hogy tovább haladt volna a megkezdett úton.

Münchenbe való visszatérése után egy kissé mindent elölről kellett kezdenie. A keresés időszaka következett, míg végre műteremszomszédja, Böcklin biztatására nagy lendülettel fogott neki az évek óta magában érlelt téma, a "Majális" megfestésének. Több színvázlat után - ezekben csupán a szituáció formai, aránybeli és megvilágításbeli problémáival foglalkozott - megkezdte nagy vásznát, amelyet több hónapon át műteremben festett. A festménynek az "Anya gyermekével"-nél és a "Szerelmespár"-nál - amelyek közvetlen előzményeinek tekinthetők - több mondanivalója nincs. Arról beszél, hogyan szabadítja fel a városból kiránduló fiatalság életkedvét az árnyékos domboldalon uzsonnázás közben a természet harmóniája, tavaszi pezsdülése. Az ember és a természet ezen a képen fokozottabban egyet jelent: nemcsak hangulatilag, hanem a motívumok jelentőségét illetően is. Csak annyit mutat meg, amennyi egyetlen pillanat alatt ebből a kis jelenetből felfogható, ennek értelmében az emberi és a természeti elemet nem választja szét egymástól. A látványnak ez a tagolatlan egysége azonban nem jelenti azt, hogy a "Majális"-on az ember csupán a színt hordozó tényezővé válik, hogy az alakok a környezettől csupán színes foltokat formáló felületükben különböznek. Szinyei nagy gondot fordított a rajzra, alakjainak majdnem plasztikus formát adott. Bár a nagy egységre és az idilli állapot érzékeltetésére való törekvés következtében, továbbá az alakok kis mérete miatt beható lélek-rajzra nem gondolhatott, a ruhák színei, az alakok tartása és arcvonásai mégis bőven áradó lírai érzelmeket közölnek, olyan érzelmeket, amelyek felfokozzák a természet okozta benyomásokat.

Szinyei művét azonban nem csupán felfogásának egyöntetűsége, kolorisztikus gazdagsága teszi rendkívüli és újszerű értékké, hanem a festés, az atmoszferikus megjelenítés újszerűsége is. A kompozíció legnagyobb része árnyékban van, ennek segítségével mint ellentéttel érzékeltette a napfény sugarainak heves zuhatagát. A fénynek ez a felfokozott intenzitása, a képek koloritjában való döntő jelenléte teszi Szinyeit a francia impresszionisták rokonává. Szinyei azonban nem ismerte a francia impresszionistákat, sőt műve az impresszionisták kiállítása előtt készült. De ha egyes megoldásbeli rokonságokban egyezik is velük, festészete mégsem tekinthető impresszionistának, mert alapvető elvi különbségek állnak köztük. Szinyei nem mond le az emberi tartalomról, sőt a természetet is az emberi érzelem körébe vonja, nemcsak az embereket, hanem a természet legkisebb részletét is realista módon ábrázolja. Művészetében az élet szépségeit szívósan igenlő fiatalos optimizmus, a valóság szépségének ünnepélyes költészete, a derű és a lélek békéje nyilvánul meg.

A "Majális"-t kortársai nem értették meg, mert nem volt csattanós mondanivalója, mert színeinek elevensége az akkor még szokásos aszfaltos festéssel, az ún. galériatónussal szembehelyezkedett. Nem látták meg, hogy Szinyei is a valóságról beszél, ez a valóság azonban nem a festő tudásának megfelelően módosult, egyszerűsödött, hanem a legnehezebb problémát, a napsütést, a fény és az árnyék valódi megjelenítésének, az ember és a természet együttes ábrázolásának legnehezebb problémáit vette ecsetjére.

A "Majális" félreismerése, külföldön és Magyarországon való megtámadása Szinyeit elkedvetlenítette. Ennek eredménye volt, hogy az ezt követő plein-air képek közül a megkapó hangulatú szabadtéri portré, a "Lilaruhás nő" (1874) tónusában már bágyadtabb, a "Pacsirta" aktja (1883) pedig keményebb, rajzosabb, konvencionálisabb. A hallgatás éveiben még néhány szép arcképe készült, melyeknek közvetlen előzménye a nemesre fogott tónusaiban Velázquezra emlékeztető, apját ábrázoló arcképe (1870). Ezt követi felesége bársonyruhás arcképe; velük Szinyei az emberi lélek nagy ismerőjének, a bensőséges lírai portré - Munkácsy arcképfestészetéhez fogható - kimagasló művelőjének bizonyul.

A "Majális" késői, 1896-os kiállítása és sikere után Szinyei ismét ecsetet ragadott, de nagyobb igényű művet már nem tudott alkotni. Kései művei között is akad néhány gyöngyszem, ilyen a "Hóolvadás", az "Őszi táj". Ezek felfogásuk természetességével, plein-air törekvéseikkel és egyszerű témaválasztásukkal a nagybányai iskola megértését segítették elő.

Szinyei Merse Pál a magyar festészetnek Munkácsy mellett legnagyobb mestere, akiben a magyar nép természetszeretete, derűje, a költői hangulatok iránti fogékonysága a legmagasabb formában nyilatkozik meg. Művészetének e zavartalan derűje és harmóniája avatja őt - festészetének európai viszonylatban is újszerű törekvései mellett - a magyar festészet kimagasló mesterévé.

Forrás: A magyarországi művészet története (Főszerk.: Fülep Lajos, szerk.: Dercsényi Dezső, Zádor Anna)
             Corvina Kiadó, Bp., 1970
             Végvári Lajos: A magyar művészet a XIX. század második felében c. fejezet, 436-439. oldal

Önéletrajz

1845 július 4-én születtem Szinye Újfaluban Sáros vármegyében. Nagyon régi magyar nemes családból származom. Atyám Szinyei Merse Félix Sáros vármegye első alispánja, utóbb főispánja kiváló férfiú volt. Középiskolát Eperjesen és Nagyváradon végeztem hol az érettségit is letettem.

Gyermekkorom óta szerettem rajzolgatni, olajfestékkel festeni azonban csak Nagyváradon a gymnasiumi szabad napokon Mezey Lajos festőtől tanultam. Itt ugyan csak másoltam, de Mezey felismervén tehetségemet rábeszélte Apámat, hogy kívánságom szerint festészeti pályára engedjen, mely egyedüli hő vágyam volt, sőt eltökélt szándékom, mert praemontrei tanáraimnak, kik érettségi előtt megbuktatással fenyegettek azt mondtam: Az nekem mindegy! nekem a maguk érettségiére szükségem nincs, mert én festő leszek! Legfeljebb Atyámat szomorítanák. Ez hatott, és áteresztettek. -

1864 tavaszán Atyám felvitt Münchenbe az akadémiára. Itt lassan és nehezen haladtam antiktermen, Malschulékon át. Rajzolni kellett volna megtanulnom, de nem sikerült, mert professoraim nem a helyes rajzra hanem a caligraficus contour-rajzra tanítottak, a mihez semmi ügyességem nem volt. Festékkel és színekkel már jobban tudtam elbánni, ott otthon éreztem magamat, s akadémiai collégáim között is mint colorista voltam ismeretes.

1867 őszén felvétettem Piloty mesteriskolájába. Piloty iskolája akkor volt fénypontján, ekkor voltak iskolájában legjelesebb tanítványai, úgymint Makart, G. Max, Leibel, Defregger, Benczúr, sőt még Lembach mint régi tanítvány is állandó összeköttetésben állott az iskolával. Ezen környezet nagy hatással volt reám, alkotásaik serkentőleg hatottak, de hiába próbálkoztam az ő irányukban valamit alkotni, semmi sem sikerült. Piloty grosse Historische Compositioneneket követelt, ez már pláne nem ment, s így múlt el a tél meddő kísérletekkel. Collégáim a fiatal óriások már görbe szemmel néztek, bár pajtásnak a Pályt szívesen fogadták.

Eljött a tavasz, - azt mondták nekem: "machen Sie Landschaftstudien nach der Natur". - Kimentem, kerestem, - nem találtam sehol olyat mint a "Landschaftnak" lenni kell, sem jó középtér, se jó háttér, hát még a kellő barna árnyékú előtér? - Sehol sem találtam olyant mint a milyent a "képekre" festenek, mert a természetben minden egészen más! - sokkal egyszerűbb, de mégis sokkal-sokkal szebb! - Hogy egyeztessem én azt most össze? Bennem kell a hibának lenni, - még nem látom úgy a természetet, a hogy a festőnek azt látni kell. Néztem, kísérleteztem és tűnődtem tovább. - De képet is kellett már kezdeni, - belekezdtem hát a "Faun"-ba. Gondosan megfestettem a férfi aktot, fejet, kezeket, s behelyeztem őt a tölgyerdőbe aranyos napsugár reflexébe; itt a Makartos aszfalt árnyékok, a "Goldton" a húson s.a.t. követelményeknek meglehetett felelni, anélkül, hogy nagyon eltértem volna az erdőben meglátott színhatástól.

A Faun elkészült nymphástól, kiállítottam Münchenben, kiállítottam Pesten, s lázas izgatottsággal vártam a kritikát. Sehol egy szóval sem említették! Haza vittem szüleimnek. Itt csodálkoztak azon minek festek én annak az embernek kecske lábakat?

A nyarat falun töltöttem, lovagoltam, vadásztam, s mivel fejemen maradt a müncheni nagykarimájú kalap, még művésznek is néztek. Ez volt négy évi tanulmányom eredménye.

A falun sokat jártam, keltem, s szüntelenül motoszkált fejemben hogy kell hát ezt a szép természetet látni és megfesteni a képen? Néztem a zöld gyepet a kék eget, az úszó fehér felhőket, a tarka virágot a sötét fákat. Láttam a tájat napfényben, színpompában ragyogni, láttam fátyol felhők alatt, árnyék nélkül: alakot, gyepet, fát, bokrot, szelíd színharmóniában összeolvadni. De hát lehet-e ezt így megfesteni? Szabad-e? Hiszen én még ilyet képen festve soha sem láttam. Merjek e én ilyenbe belefogni, - én kinek dolgait mindenki csak félvállról nézi? - Így tépelődtem tovább.

Eszembe jutott azonban valami! -: festő pajtásaim kik múlt évben Párisban jártak a világkiállításon csoda dolgokat beszéltek a francia festőkről: képeik nincsenek componálva, egészen olyanok mint a természet! - Minden egyszerű világos színekkel festve, a zöld gyep világos zölddel zöldre, a kék ég kékre, a piros kendő pirosra! - Megálljunk csak! Hiszen ez ugyan az amit én akarok! -

Így lettem én a francia festők utánzója, mielőtt még tőlük egy képet is láttam volna. - Abinvisis.

Otthon pár családi portrait befejezve vissza mentem Münchenbe. Szerencsére mindjárt első nap találtam atelieremben egy nagyon kedvemre való pléh darabot, melyet talán pajtásaim szándékosan oda tettek, hogy reá egy skitzet fessek, mert a "Skitzel von Sinai" bizonyos hírességre jutott az iskolában. Elővettem tehát a kis pléhet, kétharmadát befestettem világos zöldre, ez volt a gyep, erre a legpirosabb czinoberrel ráfestettem a kiterített pokróczot melyre oda vázoltam a fiatal mamát galambszürke selyem ruhában fekete selyem fichu-vel ŕ la Marie Antoinette ölében a pólyás csecsemő kinek a nagyobbik leányka rózsaszín ruhában mezei virágokat szór szalma kalapjából, ott hever a mama szalma kalapja, lila napernyője és kendője. Virító barackfa, nyíló bokrok és fák a parkban, hátul látszik a nyaraló, fehér fátyolfelhők sápadt kék ég, árnyék sehol, - s készen lett első plein-air skitzem.

Piloty feljött, megmutattam neki a skitzet mondván, hogy ezt akarom nagyban megfesteni. Ő helyben hagyta: "Sehr originell, es freut mich." - Hagyta a képet egészen kedvem szerint megfesteni, s ha bele is szólt, mindig belement az én intentiómba. Piloty feleségének is annyira tetszett a kép tárgyánál fogva hogy a farbenskitzet neki kellett adnom. Igazolásául mondhatom hogy ő csak ott oktrojálta saját manierját a hol önállóságot nem látott. - A figurális részt, drapériákat jól megfestettem mindig szem előtt tartva a kis skitz hatását. A tájkép könnyen ment, annyira tele voltam a természet friss benyomásaival; egészen hasból festettem, pedig nagyon realisztikusnak nézett ki. Most már collégáim is jobb szemmel nézték picturámat, - originell és colorist lettem. Kedélyes élczek is hullottak: "Sinai mit der senkrechten Wiesen." H. Lossow.

A műkereskedés 1869 tavaszán nagy lendületet vett, angolok és amerikaiak szórták a pénzt. - Wimmer műkereskedő képemet 1.000 forintért megvette még mielőtt befejeztem, de kikötötte hogy a Kunstvereinban ki ne állítsam. Directe Salonjába küldtem hát, honnan rögtön Amerikába vitték, sőt Wimmer duplicatumot is rendelt melyet csekély változtatásokkal meg is festettem. Pénzem volt tehát elég, de képeimet senki sem látta, ennek káros hatását nagyon éreztem később.

Kisebb képeket és skitzeket festve közben, mindig kerestem és kísérleteztem. Egy ilyen kis tájképet stakétás kertet kiállítottam a Kunstvereinban, ezt a vaskalapos kritika megtámadással tüntette ki: "Einer von der äusersten Linken". - Brávó! Hiszen már észrevettek! - Így ment ez tovább. Utazásra is telt már most, lementem Velenczébe, megbámultam Veroneset a régi plain-airistát. Nyáron megnyílt az 1869 ki müncheni internationalis kiállítás, hol először láttam francia képeket. Courbet, Corot, Millet. Valóságos forradalmat csináltak ezek nálunk fiataloknál. W. Leibl és én hangos simfelésbe törtünk ki a müncheni iskola ellen, Piloty iskolájából azonnal kiléptünk s haranguieroztuk a fiatalokat. Courbet személyesen is eljött Münchenbe közénk, s így minden erővel agitáltunk, s magunkkal ragadtuk a fiatal gárda nagy részét. Így fordult München a modern irányba.

Most már én is biztosnak éreztem magamat látva hogy mégis nekem van igazam. Ateliert nyitottam s dolgoztam önállóan a megkezdett irányban. Többek közt festettem a széna petrencén heverésző szerelmes párt, egy delicaton megfestett, tökéletes kis plein-airt 1870 tavaszán. Különös véletlen hogy ezen képem feltűnően hasonlít Bastien Lepage híres "Le foin" című képéhez, melyet ő köztudomás szerint 10 évvel később festett. Ez a véletlen játéka annál különösebb mert ki van zárva hogy egyik a másikat befolyásolhatta volna. Ez csak a rokonérzésű lelkek véletlen találkozása egy ponton. - Ez a kép szintén sehol sem volt kiállítva, kitört ugyan a német-francia háború, Münchenből haza kellett utaznom s a képet Wimmernél hagytam bizományban, ki azt Amerikába eladta.

Evvel lezáródik művészi életem első cyclusa. - Életmódom a müncheni korcsmaélet Benczúr és Sáska Mihály társaságában, később G. Maxal benső baráti viszonyban voltam.

Mint mondám megint hazajöttem a szülői házba s kizökkentem a kerékvágásból, itt senki sem értett engem s én senkit sem értettem meg. Atyám arczképét megfestettem jól, aztán egy oltárképet kellett festenem, mi elvette már minden munkakedvemet. Léha semmi tevésbe sülyedtem.

1872 tavaszán ismét visszamentem Münchenbe, itt oly erős művészi élet pezsgett hogy engem is mindjárt magával ragadott, régi collégáim örömmel fogadtak. Egyik a Neueste Nachrichten-ben anonce-t adott be "Der Paly ist wieder da!" - Hozzá láttam a munkához. "Fürdőház" czímű képem nagyon sikerült, a Kunstvereinban feltűnt s mindjárt el is adtam 700 forintért. - Más képemmel meg egész fiascót csináltam, ez rossz volt, megfúlt a tónusban. - De most már benne voltam s nagy munkakedvvel és energiával tovább dolgoztam. Megkezdtem a "Majálist". - A szerencsés véletlen éppen akkor hozott össze Böcklin-nel.

Böcklint akkor üldözték, kigúnyolták sőt bolondnak tartották. Ő azért olympiai nyugalommal s jó kedvvel festette szebbnél szebb képeit. - Estefelé kimentünk együtt a Franziskaner Kellerbe s a jó sör mellett kitárta előttem lelkét ezt a gazdag kincses bányát. - Életemnek legszebb és legboldogabb korszaka volt ez mikor ezen igazi művésszel, a múlt század legnagyobb festőjével mindennap benső baráti viszonyban élhettem. - Ment is akkor a munka lázasan, Böcklin animált "zöldebbre még zöldebbre" - csak az élénk erős színekkel lehet a napsütést visszaadni, lila, piros, sárga, kék, barna, - a fehéren a könnyű kék árnyékok játéka, a csillogó napfoltok, - mindig feljebb és feljebb a skálával! - Az alakokhoz modelt használtam, de a tájat egészen emlékezetből, nem is kellett stúdium, magam előtt láttam minden fűszálat, virágot, csak le kellett írnom. - Magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. - Bevallom azon kritikusokra gondoltam kiknek képem nem fog tetszeni. -

Mikor elkészült kiállítottam a Kunstvereinben. A publikum megrökönyödött, - a festők között azonban nagy szenzácziót csinált. Beküldtem az 1873 diki internationális bécsi kiállításra. Nagy reményekkel vártam a succée-t mert éreztem hogy jót csináltam. - De nem úgy volt, - teljes kudarczot vallottam. - Képemet malícziából oly magasra akasztották, hogy teljesen meg volt verve. Dühösen felutaztam Bécsbe s kivittem hogy képemet a kiállítás megnyitása után két héttel, mikor már minden cathalogusban is benn volt, vissza adták nekem, mert az intéző körök meggyőződtek a nyilvánvaló malícziáról. Másik képem elől a világos ezüst-szürke tónusú fürdőház elől a fehér gyps figurát szintén eltávolították.

Teljesen le voltam sújtva. Még az sem vigasztalt meg hogy a "Fürdőház" a jury által "für Kunst" bronze Medaillal kitüntettetett. A Majálist még egy időre Miethke műkereskedőnél hagytam, de aztán haza vittem, s felajánlottam Pulszky Ferencnek ajándékképen a Nemzeti Múzeum számára, feltételül csak azt kötvén ki, hogy a kép jó helyen helyeztessék el. Erre Pulszky félvállról azt felelte: csak küldje fel a fiatal ember, majd meglátjuk micsoda kép az.

Megjegyzem, hogy a bécsi kiállítás rendezése alkalmával meglátta képemet még jó helyen néhány budapesti újságíró, s több lapban nagyon dicsérőleg írtak róla, hát Pulszky uram tudhatta, hogy micsoda kép az. - Ennek folytán persze fel nem küldtem. - Legjobb képem még ajándékba sem kell! Ez végkép elkeserített.

(1873) Otthon maradtam s megházasodtam a családi boldogság mindenért kárpótolhatott volna. Ebben reménykedtem s egyelőre nem szándékoztam képekkel a nyilvánosság elé lépni. Lefestettem feleségemet, egy pár skitzet, - többi közt a "Tourbillont" - s más apróságokat, de munkakedvem mindig hanyatlott. Minek is fessek? Jobbat a Majalesnél úgy sem tudok festeni, az meg senkinek sem kell, - Hát nem festettem! - Gazdálkodtam, lovagoltam, lakházat építettem, kertet alakítottam, gyermekeim, családi ügyek egészen lefoglaltak. Így múlt el több év.

Családomban nem találtam azt a boldogságot a mit reméltem, ehhez három gyermekem dyphtheritisben meghalt. Szép új lakházam, kertem ragály fészek lett, honnan menekülni kellett, nehogy még élő gyermekeim élete veszélyeztetve legyen. - 1882-ben családostól felmentem Bécsbe, messzebb a családot bizonytalan jövőbe nem mertem vinni s ott volt Makart régi barátom, ennek révén megint be akartam állni a sorba pictornak. Itt festettem a "Pacsirtát", megkezdtem de be nem fejeztem a "Rococot". Kiállítottam a Majalest, Faunt, Pacsirtát s még néhány meglevő képemet. A bécsi kritika hidegen fogadott, a festők pedig vagy kicsinylőleg vagy ellenségesen viselkedtek. Már akkor kezdődött Bécsben a magyar gyűlölet. Eladásról szó sem volt.

Mivel hát sem nekem sem családomnak Bécs nem volt jó ismét haza mentem Jernyére. Képeimet: Majális, Faun, Pacsirta, feleségem arczképe 1883-ban kiállítottam Budapesten. Kelety Gusztáv volt akkor a hangadó kritikus, ő jónak látta felettem sajnálkozni: hogy a nagyreményű festő eltévelyedett s deliriun colorans-ban szenved. - A többi kritikus hidegen viselkedett, egy azért akadt, Berényi, ki meglátta a Pacsirtában a tavasz költészetét s dicsérőleg nyilatkozott. Eladásról itt már pláne szó sem lehetett.

Ezen újabb balsiker után természetesen végkép el kellett kedvemet veszíteni, s most igazán felhagytam a pictúrával. Jernyei atelieremben elraktároztam képeimet; s felé sem mentem; nagyon haragudtam ha kíváncsi vendégeknek atelieremet mutogatni kellett. Lemondtam!

"Hic ego sum barbarus, quia non intelligor." (Itt én vagyok a barbár, mert nem értenek engem.)

1887-ben elváltam nőmtől, ki remariaget csinált, magával vivén két leányomat az idegen családba. Fiam nálam maradt. Ez a családi katasztrófa végtelen sok keserűséget okozott. Anyagi gondok is súlyosan reám nehezedtek. Mondhatom nagy nehezen sikerült jó gyomromat s egészséges humoromat megmenteni.

1894-ben felkeresett magányomban Zempléni Tivadar, - nálam töltvén a nyarat - addig kapaczitált, míg ismét kezembe vettem az ecsetet. Befejeztem félbe maradt dolgaimat s a téli tárlaton kiállítottam az "Oculit", "Rococot", "Patakot" s egy kis őszi tájat. Ezek kedvezően fogadtattak, sőt az Oculit Őfelsége megvette. -

Megtört a jég, komolyan hozzá láttam a munkához, de ez nem ment úgy mint régen.

- Emlékezetből, - recte hasból való festés már éppen nem ment. - Szakítanom kellett régi eljárásommal, s neki ültem vásznammal ki, directe a természetnek; csak ez frissíthet fel, csak innen nyerhetek új erőt. Igaz is hogy a pictura olyan mint Anteus. Ha eltávolodik a természettől, elgyengül, hanyatlik. De ifjú erővel felvirágzik mihelyt direct érintkezésbe kerül a természettel, - az anya földdel, így volt ez minden időben. - A múlt században szemeink előtt játszódott le ez a processus. - A modern irány, a borzas fejű fiatal óriás legyűrte realismusával az aesthetikusok által mesterségesen construált akadémikus alkotmányt.

Hiába való minden okoskodás, picturát megtanulni nem lehet csak egy mestertől, s ez a mester a Természet. Ez a mi örökös mintánk. (Természet = külvilág)

Ez a mester azonban csak annak tárja fel gazdag kincseit a ki becsületes, őszinte és naiv, s hozzá mindig hű marad. Az megláthatja utolérhetetlen szépségeit. Ez meggyőződésem!

*

Tudom, hogy egyedüli erőm ez a szilárd meggyőződés. Tehetségem nem nagy, színérzékem jó, technikám egyszerű, routinról bravourról szó sincs ezt jól tudom. Magam sem tartom képeimet mesterműveknek, ezek csak útmutatók. Fog jönni a nagy tehetségű festő ki ezen a nyomon tovább haladva mesterműveket alkotand.

*

Kint, természet után festettem ezután képeimet az utolsó vonásig ott a helyszínén készre. Befejeztem a "Hóolvadást" egy régibb időben festett stúdiumot. Újakat is többet, de csak a "Pipacsból" lett kész kép.

1895 ben a téli tárlaton kiállítottam a "Hóolvadást" és "Pipacsot". - Ezek akkor semmi feltűnést nem keltettek.

1896 diki millenáris kiállításra minden meglevő képemet beküldtem, s itt teljes érvényre jutottam. - Különösen mikor Párisból hazajött a fiatal gárda, lelkesült, lármát ütött, engem banquettel ünnepelt, s a kritikát is magával ragadta, sikerem teljes volt. A "Hóolvadást" és a "Majálist" tartották legjobbnak. A Pacsirtát megvette Dr. Kohner Adolf, a Hóolvadást gr. Andrássy Gyula, a Majálist az állam, a Patakot br. Inkey és a Pipacsot (No. 1) Csáki B. Művészi hírnevem otthon meg volt állapítva s ezentúl a budapesti kritika mindig kitüntető elismerésben részesített.

Ez év octoberében voltak az általános képviselő választások. A héthársi kerületben országgyűlési képviselőnek választattam meg. A politikába egész lélekkel belementem, sikerült is a szabadelvű pártban positiót szereznem. Büszke vagyok rá, hogy Szilágyi Dezső barátságába fogadott s legmeghittebb gárdájához tartozhattam. A magyar festészet érdekében minden erőmből agitáltam hogy a művészeti oktatást reformáljam, s a párisi Julian mintájára école libre felállítására rábírjam a minisztert, de semmi sem sikerült; minden fegyverem visszapattant arról az erős chinai falról mellyel magát Benczúr és Kelety a hivatalos körök segítségével körül sánczolta.

Pedig milyen magas színvonalon álhatna ma a magyar nemzeti művészet, ha ezen felesleges sőt káros intézetek (Benczúr-iskola és Mintarajztanoda) helyett az École libre állott volna!

A politikai élet ugyan sok időmet rabolta el, de azért minden évben festettem egy pár képet és kiállítottam. 1897-ben kiállítottam saját arczképemet nyírfák között és egy esti tájképet. 1898-ban a "Falu alatt" czímű képemet.

1899-ben a tavaszi tárlatra beküldtem "Pipacs a búzában" (II) - ez nem jó kép volt, különösen nem sikerült a szivárvány. Ugyanakkor állítottam ki az Őszi reggelt - ezt megvásárolta az állam. Ősszel a Nemzeti Salonban állítottam ki arczképemet újra s több régi kis skitzet, ezek közül a "Tourbillon" nagy port vert fel. El is adtam őket.

1900. A Párisi nemzetközi nagy kiállításra elküldtem a Hóolvadást. Ez ott is feltűnt s megkaptam reá az ezüst medáliát. A téli kiállításon kiállítottam a "Reggelt", mit Ő Felsége megvett és az "Őszi tájat", melyet az állam az országos képtár részére megvett. Időközben régi képem a Faun szintén az orsz. képtár részére megvásároltatott.

Az országos képtárban van tehát a Majales, az Őszi reggel, a Faun és az Őszi táj. (Most ugyanoda megvásárolták az 1902 diki téli tárlatról "Pipacs a mezőn" III.) Sajnos mindezen képeim az országos képtár raktárában vannak eldugva. Mintha csak Amerikában volnának.

1901-ben értein el legnagyobb sikeremet. A Majalest elküldtem a müncheni nemzetközi kiállításra, ott nagy senzatiót csinált, - erős színes plein air 1873-ból. Amint értesültem, a nemzetközi jury egyhangú lelkesedéssel az I. oszt. arany medaliával praemirozta. 28 év múlva kaptam ezen nagy elégtételt. Ez kárpótol minden elszenvedett keserűségért. Sajnos életemnek ezen 28 évét mely életemnek java korát képezi (28-56 éves koromig) senki többé vissza nem adhatja, s a keserűségben elvesztett 28 évet semmi sem pótolhatja. - Evvel szeretném befejezni ezen írást, de nem lehet, - még van elpanaszolni valóm.

Szilágyi Dezső meghalt, - Széll hatalomra segítette a sárosi nemzeti pártot, ellenségeimet, s így nekem az új képviselői választásokon meg kellett buknom. Hasztalan töltöttem el az egész nyarat és őszt korteskedéssel, s vagyonilag is megrendültem. Ez évben Budapesten ki nem állítottam.

1902 Februárban Olaszországba utaztam, megnéztem Rómát, Nápolyt s Capri szigetére mentem kipihenni s elfelejteni a politikát - haza táviratoztak, 16 éves leányom halálos beteg lett, rögtön hazajöttem, viruló szép leányomat haldokolva találtam. - Másnapra meghalt. - Mély fájdalmamban csak a munkánál találtam vigaszt, - a nyár folyamán festettem a téli tárlaton kiállított képeimet. A kiállítás megnyitásakor ismét dühbe hoztak, minden képemet rossz helyre akasztották mert fényes - színes voltuknál fogva ártottak a szomszédnak. - Energikusan felléptem s jó helyre akasztották. - De mégis bosszantó hogy én ilyeneknek ki vagyok téve.

Végül még constatálnom kell, hogy én 1873-ban Bécsben bronz medaliát, 1900-ban Párisban ezüst medaliát, s Münchenben 1901-ben I. arany medaliát kaptam, de Budapesten semmit. - Én nem restellem, resteljék mások! -

Most már mindent elmondtam, kiadtam mérgemet, azért nem vagyok valami rosszmájú keserű ember. - Szeretek kényelmesen élni, jól enni s tudom humorral élvezni ezt a jó és rossz világot, mert az élet egészben még is nagyon szép!

Eperjes 1903 Január 7-én
Szinyei Merse Pál

Forrás: A Majális festője közelről (Szinyei Merse Pál levelezése, önéletrajzai, visszaemlékezések)
             Akadémiai Kiadó, Bp., 1989, 265-273. oldal

Időrendi áttekintés

1845. július 4-én	született Szinyeújfalun (Sáros m.). Nyolc testvére között a harmadik. Apja Szinyei Merse Félix földbirtokos, Sáros megye alispánja, majd főispánja. Anyja Jekelfalussy Valéria.
1853-ban	nagyapja halála után a család átköltözik a jernyei kastélyba.
1856-1863. július	Középiskolai tanulmányait végzi, előbb Eperjesen, majd Nagyváradon, ahol érettségit tesz. Itt egyidejűleg Mezey Lajosnál festeni tanul, ki felismervén tehetségét, rábeszéli szüleit, hogy fiukat művészi pályára adják.
1864. március 4-én	apjával Münchenbe érkezik, felveszik a Képzőművészeti Akadémiára, egyelőre ideiglenesen. Az antik osztályban rajzol.
1864. július végén	hazautazik vakációra, de csak egy hónapi késéssel, október 28-án érkezik vissza Münchenbe.
1865. áprilisban	megkapja a matrikelt, a végleges felvételt és Anschütz tanár festő osztályán dolgozik tovább. Piloty tanácsára tervbe veszi, hogy vakációra kintmarad, és a bajor hegyek közt egy tájképfestő társaságában táj-stúdiumokat fog csinálni. A terv meghiúsul, mikor hírül veszi, hogy Ninon nővére eljegyezte magát, és még a nyáron meglesz az esküvő. Erre a tanév végén hazautazik. De az esküvő őszre halasztódik és emiatt, meg a késői tokaji szüret miatt is csak decemberben tért vissza Münchenbe. E nyáron festi első arcképét atyjáról; csupán egy fejkép, mely azonban messze kiemelkedik eddigi iskolás tanulmányai közül, sőt sok későbbi munkáját is megelőzi.
1866. áprilisban	Wagner Sándor festő osztályára kerül. A vakáció alatt festi Jernyén Zsiga öccse csibukos arcképét, mely, mint atyja első arcképe érettségében, befejezettségében kiugrás eddigi s több későbbi műve közül.
1866-1867-ben	kompozíciós vázlatokat készít Piloty osztályába való felvétele céljából.
1867 októberében	Piloty felveszi a kompozíciós osztályra, ahol együtt van Benczúrral, Liezen-Mayerrel, Gabriel Maxszal, Makarttal, majd Leibllel. Itt közel egy éven át a "Faun és nimfa" kompozíción dolgozik. E képpel egy időben festi a "Vitorlás a starnbergi tavon" című képecskét, mely világos színeivel, az ezüstös fényű atmoszféra éreztetésével és szabad kompozíciójával, nagy korszaka előfutárának tekinthető.
1868 júliusában	a "Faun és nimfá"-t müncheni Kunstvereinben, majd Piloty kívánságára a bécsi nagy műkiállításon, végül Pesten a Műcsarnokban állítja ki, de nem kelt feltűnést; néhány lanyha dicsérő szó a kritikákban, de nem talál vevőre.
1868 októberében	festi meg az "Anya és gyermekei" első példányát. Lejtős völgy, pázsitos domboldalon telepedett le a kis család. E rálátásos, töretlen színű figurális tájképtől már csak egy lépés a Majális, de az még várat magára. Sajnos a kép nem kerül a nyilvánosság elé, mert egy műkereskedő még a műteremben megveszi és eladja Amerikába. Hasonló volt a sorsa a másodpéldánynak, melyet egy év múlva festett.
1869 tavaszán	készíti nevezetes vázlatait, a "Hintát" és a "Ruhaszárítás"-t. Húsvétkor rövid tartózkodásra Velencébe utazik, de szülei sürgönye csakhamar hazahívja, mert egy műveletlen ortografiával írott levélben valaki Schwiegertochterként mutatkozott be náluk. Bár ez barátainak éretlen tréfája volt, mégis kénytelen volt szülei megnyugtatására hazautazni, és csak három hónap múlva tért vissza Münchenbe. Ezalatt elmulasztotta a készülést és beküldést a müncheni nagy Nemzetközi Tárlatra. Helyette Benczúr, hogy Szinyei ki ne maradjon, miután mást nem talált, a "Faun és nimfá"-t küldte be.
1869 nyarán	a Nemzetközi tárlat francia osztályának szenzációja Courbet, aki személyesen is eljön Münchenbe. Nagy hatással van Szinyeire "Kőtörők" című képe, melyben igazolva látja törekvéseit. Leibllel együtt kilép a Piloty-iskolából és önálló műtermet bérel.
1869 őszén	a Hinta nagyban való kidolgozásával van elfoglalva, mikor sürgönyt kap, hogy apja tífuszban veszélyesen megbetegedett. Azonnal hazautazik.
1870. március végén	tér csak vissza Münchenbe, mert lábadozó apja helyett neki kell a gazdaságot vezetni. Folytatni akarja a Hinta festését, de mikor egy kollégája, a nők akkori divat szerint való öltözetére célozva azt mondja rá, hogy "Modebild" (divatkép), önbizalmát vesztve félbehagyja. Ezután festi a "Szerelmespárt", mely egy műkereskedő révén szintén Amerikába kerül. Vételárából rövid kirándulásra Génuába megy.
1870 augusztusában	megint termékeny munkakedvéből ragadja ki szülei kívánsága, kik a német-francia háború kitörése miatt hazahívják, bár az miben sem zavarta Szinyei életét. 19 hónapig marad otthon. Eleinte még dolgozik otthon: megfesti apja karszékes arcképét és Ninon nővére portréját, de azután egy oltárképen kívül, melyet kedvetlenül, apja kívánságára fest, felhagy a művészi munkával, és a vidéki élet örömeinek meg gazdaságának él.
1872 májusában	végre visszatér Münchenbe; átveszi Gundelfinger Gyula, majd Benczúr Gyula műtermét és épp, hogy elhelyezkedik, azon melegében, egy délelőtt alatt megfesti a Majális vázlatát. Műteremszomszédja Böcklin, kiben megértő, buzdító barátra talál. A Majális mellett festi a Fürdőházikót, mely az 1873-as bécsi kiállításon Kunst Medaillont kap, az Idyllt, a Rococót, és a két Műterem vázlatot. Kilenc hónap alatt készült el a Majálissal, melyet műteremben fest, a tájképet fejből, az alakokhoz barátai ülnek.
1873. március végén	a Majálist kiállítja a müncheni Kunstvereinben. Nagy feltűnést kelt a kép, különösen a művészet körében van sikere. Mint München első coloristáját emlegetik. De a Zeitschrift für bilbende Kunst támadja a Majálist, mint a modern naturalizmus egyik elriasztó példáját. A képet ezután beküldi a bécsi világkiállításra, mégpedig Piloty kívánságára a müncheni osztályra. Tévedésből azonban a magyar osztályra kerül, hol még rendezés közben látja egy pesti lap tudósítója, és mint a magyar osztály szenzációját említi. Közben a müncheniek megtalálják és magukhoz veszik a Majálist.
1873. május	Szinyei még Münchenben marad, hol eljegyzi korábban megismert földije Gundelfinger Gyula festő sógornőjét: Probstner Zsófiát. Ekkor festi a Tutzingi sétát.
1873. június 6.	Szinyei Bécsbe érkezik és a Majálist a már 14 napja nyitva levő kiállításon lehetetlenül rossz helyre akasztva találja. Felháborodásában e képet visszavonja és Miethke műkereskedő raktárában helyezi el. Hazafelé Pesten felajánlja a Nemzeti Múzeumnak ajándékba. Látatlanban nem fogadják el, előbb mutassa be. Ezen a feltételen is megsértődik. Hazamegy Jernyére és onnét mindjárt Krompachra menyasszonyához, hol minden bosszúságát, még a Majálist is elfelejti annyira, hogy csak nagysokára intézkedik hazaküldése iránt; ezzel tíz évre elzárja a világ szeme elől.
1873 októberében	megvolt az esküvő. A jernyei családi házban marad a fiatal pár, hol feleségét több ízben lefesti. Ezek között legnevezetesebb a Lilaruhás nő, mely 1874-ben készült.
1874 márciusában	Firenzébe akarnak költözni, Böcklin közelébe 25 ládába becsomagolva útrakészen állnak, mikor feljön hozzájuk halálsejtelmektől gyötört apja, és kéri, hogy maradjanak, hiszen jövendő unokáját már nem ismerné, ha elmennének. Erre maradnak.
1874. augusztus 18.	Megszületik fia, Félix, akit ezután elég rövid időközökben öt testvér, csupa leány követ. Egy közülük egészen kis korában elhalt.
1875 májusában	Gabriel Max barátja útján lakást bérel Münchenben, de apja egyre súlyosbodó állapota miatt az utazás elmarad.
1875. október 15.	Atyja meghal. Az osztozkodás, a reá eső birtok kezelése Szinyeit Jernyéhez köti. Régi szokás szerint az ősi kastély a legfiatalabb fiúnak jutván, Szinyei házat épít magának, kertet telepít, mely annyira elfoglalja, hogy 1876-ban csak egy erdei tanulmányt fest, és a következő évben semmit. De az ekkor telepített jernyei kert ad később bőséges motívumot a késői Szinyei-képekhez.
1878-80-ban	újból feléled festőkedve.
1881 őszén	két kislánya difteritiszben meghal. Családjával a fertőzött házból Bécsbe menekül, hova barátja, Makart hívta.
1882-ben	Bécsben festi a Pacsirtát.
1883 elején	a Pacsirtát, a Majálissal és több régi képével együtt előbb Bécsben, majd a pesti Műcsarnokban kiállítja. A kritika mindkét helyen elutasító, különösen Keleti Gusztáv "delirium colorans" megjegyzése kedvetleníti el annyira, hogy családjával, képeivel újból elzárkózik Jernyére.
1883-1884-ben	a lesújtó kritikák hatása alatt változtat eddigi munkamódszerén, abbahagyja a fejből való festést és a természet után való festést próbálgatja néhány képen, mint a Patakon, Oculin, Hóolvadáson. De ezután 9 évig nem vesz ecsetet a kezébe.
1887-ben	családi élete válságba kerül; Félix fiával egyedül marad.
1894 nyarán	Zemplényi Tivadar fiatal festő azzal a szándékkal megy Jernyére, hogy Szinyeinek kedvet csináljon a festéshez. Ez sikerül is; Szinyei egy darabig nézte fiatal társa munkáját, majd maga is munkához látott. Néhány abbahagyott képét befejezi és beküldi a téli tárlatra. Az Oculit megvásárolják a király számára.
1895. évi	téli tárlatra beküldi a Hóolvadást és az első pipacsos képét.
1896. évi	millenáris tárlaton már 8 képpel szerepel, köztük a Majális, Pacsirta, a Faun és nimfa meg a Hóolvadás kirobbanó siker: a sajtó nagy elismeréssel ír, a művészek banketten ünneplik Szinyei visszatérését közéjük. A Majálist az állam a Múzeum számára 1800 forintért megveszi, és többi képei is vevőre találnak a millenáris tárlaton. Sajnos a visszatérés egyelőre nem következik be, mert ez év őszén a héthársi kerület képviselőjévé választja. A politikai vitákban és küzdelmekben alig vesz részt, festőiskolai reformtervezete sem valósulhat meg. A pártélet négy éven át magához köti, és ez idő alatt mindössze négy képet fest. Ezekkel kezdődik a jernyei sorozat, művészetének utolsó periódusa.
1900.	A párizsi világkiállításon a Hóolvadás ezüstérmet nyer.
1901 júniusában	a müncheni nemzetközi kiállításon a Majális nagy aranyérmet nyer. A diplomát Lenbach és Uhde írták alá. Ez évben kibukik a képviselőválasztásokon, és ezután mind gyakrabban jelenik meg a művészek társaságában, míg azután körötte alakul ki a Japán asztal, művészeti életünk centruma.
1902 telén	Capriba utazik és ott alighogy munkához lát, táviratilag hazahívják Adrienne leánya halálos ágyához.
1904-ben	Saint Louisban a világkiállításon a Tourbillon című képére ezüstérmet kap.
1905. január 10.	A Nemzeti Szalonban Ernst Lajos Szinyei 96 művéből kiállítást rendez. Osztatlan siker mind a sajtóban, mind a közönség körében. Ugyanez évben Keleti Gusztáv halála után a Képzőművészeti Főiskola igazgatójává nevezik ki.
1908-1910-ben	a festők elitjéből alakult MIÉNK kiállítótársaság vezére Szinyei.
1909 tavaszán	a müncheni Galerie Heinemann kiállítást rendez a Piloty-tanítványok műveiből. A kiállítás clou-ja, szenzációja Szinyei Hinta vázlata.
1910. február 2.	A berlini Secessionban rendezett kiállításon Meller Simon bemutatja a modern magyar festészetet. Szinyei képei külön teremben, középen a Majálissal. Az egész német sajtó felfigyel a kiállításra, és Szinyeit mint a plein air festés kezdeményezőjét ünneplik.
1910. áprilisban	Szinyei-kiállítás a müncheni Heinemann Galériában, mely a Piloty-kiállításon keltett érdeklődés kielégítésére szolgál. A berlini anyag 36 képre kiegészítve kerül bemutatásra. Nagy érdeklődés a sajtóban, a művészek között és a közönség körében.
1910. májusban	a berlini Nagy Nemzetközi Műkiállításon bemutatják a Majálist, és aranyérmet nyer. E kitüntetés ekkor azért volt szenzáció, mert a német császár első ízben adományozott modern, plein airista művésznek kitüntetést.
1910. novemberben	a Műcsarnok téli tárlatán Szinyei Parkban című képével nagy aranyérmet nyer.
1910-ben	a pécsi Országos Kiállításon a képzőművészeti nagyérmet Szinyeinek ítélik oda.
1911-ben	a római nemzetközi művészeti világkiállításon, ahol Szinyei 19 művel, köztük a Majálissal vesz részt, a 10 000 lírás nagydíjat nyeri el, és felkérik, hogy önarcképét ajándékozza a firenzei Uffizi képtár halhatatlanok galériájának.
1912 májusában	az Ernst Múzeum megnyitásakor rendezi második gyűjteményes kiállítását, melyen ifjúkorától kezdve, egész művészi munkásságát bemutatta. Ekkor tüntetik ki a Szent István renddel.
1913 februárjában	a Kisfaludy Társaság Szinyeinek ítéli a Greguss-díjat - megosztva Benczúr Gyulával.
1914-ben	a Szépművészeti Múzeum új igazgatója, Petrovics Elek, külön Szinyei termet létesít, és rendezésére magát a mestert kéri fel.
1916-ban és 1917-ben	a háborús viszonyok miatt a nyarat Fonyódon tölti és balatoni képeit festi.
1918 nyarán	Jernyén festi utolsó képét, a Csöndet. Az októberi forradalom Jernyén éri. Novemberben érkezik vissza Budapestre, ahol mind többet betegeskedik.
1919. augusztus 20-án	visszatér Jernyére.
1920. február 2-án	meghal Jernyén, és ott temetik el.
1920. március 14-én	negyven nappal halála után Szinyei szűkebb baráti köréhez tartozó művészek és írók megalakítják a Szinyei Merse Pál Társaságot.
1920. március 24-én	hivatalos gyászünnep Szinyei emlékére a Szépművészeti Múzeumban.

Forrás: Végvári Lajos: Szinyei Merse Pál, Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1986, 82-84. oldal