1884-95 - Olaj, vászon, 47,6x60,6 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
| Hoffmann Edit írása | ||
| Rajnai Miklós elemzése | ||
| Kampis Antal elemzése | ||
| Végvári Lajos írása | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
1884 tavaszán ... elkezdi Oculi-képét is, melyet tíz év múlva fejez csak be s végre a Hóolvadás-t. Ezt az ég kivételével késszé is érlelte s szintén tíz év múlva fejezte be.
A Hóolvadás Szinyei legszebb tájképei közé tartozik. Tiszta naturalista kép, de a művész kilépett már a múlt évi Patak-tanulmányok józan, természetutánzó világából. Megtalálta a középutat, felismerte, hogy nem kell magát egészen megtagadnia. A nyirkos föld sötét, meleg barnája, a hó fehérje és az előtér vöröse - valami elhullott állat, amin hollók lakmároznak - újra tökéletes összhangban egyesülnek. S az egész kép, noha teljesen hű a valósághoz s meggyőzően valóságízű, távol van attól, hogy szellemtelen másolása legyen a természetnek. Régi képeinek megejtő költőisége újra kivirult. Szinyei nem áll már az európai művészet élén, az irányítás lehetősége már kisiklott kezéből, de még mindig nagy művész és Munkácsyn kívül kétségtelenül az akkor élő legnagyobb magyar tájfestő. Ha ezen az úton megmarad és legalább most végre kitartással és folytatólagosan dolgozik, régi fényéből még sokat visszahódíthatott volna. Határozottan szerencsésebb korszaka ez, mint amikor a Pacsirtát festette és munkája most időszerűbb. De Szinyei a saját értékét nem volt képes meglátni, újra feltört belőle a bizalmatlanság önmaga iránt, megint meghátrált a legeredményesebb munka idején; csüggedten feladta a harcot - és evvel megint kiesett tíz hosszú év az életéből. ...
1894-ben ... feléledt munkakedvvel befejezte a tíz éve abbahagyott ... Hóolvadás-t s új képekbe fogott. ...
Forrás: Hoffmann Edit: Szinyei Merse Pál, Magyar Szépművészeti Múzeum, Bp., 1943, 36. oldal
A "Hóolvadás" csak a "Majális" festőjének szívében foganhatott. Nem azért, mintha bármi külső jel utalna a két kép rokonságára, hanem amiatt az életerő miatt, ami más és más formában benne feszül mind a kettőben.
A kompozíció egyszerű. Az ég vékonyabb, a táj szélesebb téglaformájú részt foglal el a képből. A két rész közé a horizont egyenes vonala von éles határt. Ennek kihangsúlyozott vízszintese az ég és föld mértani szabályosságú foltjával együtthatva a csöndes nyugalom érzetét kelti a szemlélőben. A táj mindenki előtt ismerősnek tűnő, bármelyik falu határában megtalálható szántóföld-részlet. Nemrégen még téli álmát aludhatta, a vidám koratavaszi nap azonban felcsiklandozta álmából, leszaggatta róla fehér hósubáját, s csak itt-ott hagyott rajta néhány hófoszlányt, fehér rongyot. Embernek nyoma sincs sehol, az életet az a néhány madár képviseli, melyek egy oszladó állattetemen lakmároznak a vízmosás medrében.
A tájat - ha azt tekintjük, hogy csak csupasz föld és néhány hófolt, amit rajta láthatunk, kopárnak, élettelennek lehetne mondani. Szinyei ecsetje azonban csodát művelt. Nála az élettelen anyag, a puszta meztelen föld is életről, bőségről, buja termékenységről beszél, mégpedig meggyőzőbben, mint sokaknál akár a kalászoktól aranyló búzatábla. A "Hóolvadás" zsíros barna termőföldje nem maga az eleven élet ugyan, de az eleven életek milliárdjainak lehetőségét hordozza magában, s Szinyei éppen azzal tette ezt a kopár tájat szinte a termékenység szimbólumává, hogy a földnek ezt a legértékesebb vonását, óriási teremtőerejét maradéktalanul sikerült éreztetnie. A képen inkább, mint Szinyei bármelyik más alkotásán az egész mondanivaló a színek nyelvén szólal meg. A kép uralkodó két színe: a tavaszi ég világos, hideg kékje és a szántóföld rozsdás, meleg barnája, melyek kellemes ellentétet alkotva egymás hatását fokozva csendülnek össze.
Meg kell még jegyeznünk, hogy a "Hóolvadás" Szinyei régen elkezdett és félbehagyott vásznai közé tartozik. 1895-ben csak az eget festette át rajta, egyébként már 1884-ben kész volt. Így tehát nem tekinthető teljes egészében újabb munkássága eredményének.
Forrás: Rajnai Miklós: Szinyei-Merse Pál, Képzőművészeti Alap, Bp., 1953, 21. oldal
. . .
Ámde 1894-ben vendég érkezett Jernyére. Fiatal festő, Zemplényi Tivadar. Szeretetre méltó, kedves ember. Szorgalmas. Elve, hogy állandóan dolgoznia kell, nehogy az ihlet órája a festőállványtól távol találja. A házigazdának tetszett. A szorgalom is, meg a szorgalom láttatja is. Zemplényi a szabadban festett. Rögtön kész képet. Nem vázolt, nem tanulmányozott előbb, és nem dolgozta ki nagyban azután. Szinyei ráébredt, hogy egykor ő is próbált ilyet. Sőt arra is, hogy ő volt a feltaláló. A kezdeményező. Ráébredt, hogy ő is piktor. Zemplényi előtt megnyilatkozott. Megmutatta neki a kerti műteremben falnak fordított régi műveit. A Majálist is. Zemplényi őszintén bámult. Bámult és lelkesedett.
Vallomás és számonkérés: a Hóolvadás. Sivár, terméketlen, de végtelenbe vesző sík földek. Középütt kíméletlen egyenességgel rohan szembe egy vízmosta árok. Jön valahonnan, ahonnan nem jöhet semmi, és fordul valahova, ahova nem fordul semmi. Jobb partján s az árok fenekén az olvadó hó szürkével mocskos fehér csíkjai, köztük a didergő talaj kemény, barna, hasogatott bordái, a bal part lankás simáján reszkető indulása valami élet zöldjének. Az árok elején pedig, hótól már szabadultan, egy fekete madaraktól megtépett dög pirosan málló cafatjai. Nem műteremben, hanem szabadtéren, a látvány előtt készült, szenvedélyes és több mint impresszionista festmény. 1884 kora tavaszán ilyennek látta Szinyei nem a motívumot, de a világot magát. Döbbenetes, baudelaire-i borúlátvány. Nem csoda, hogy eget ez alkalommal nem festett a föld fölé. A vigasztalan barnák fölé nem húzhatott vigasztaló, tiszta tavaszi kék eget, sem engesztelő, megindító bárányfelhőket. 1884-ben nem látott eget maga fölött Szinyei Merse Pál, a festő... És megint letette ecsetét. Ezúttal tíz esztendőre.
Szinyei pedig kimosta ecseteit, leporolta a palettáját. Előbb megint a régibb tervekkel foglalkozott. A Hóolvadás fölé is festett egy közömbös eget. És elindult a természet, a közvetlen látvány meghódítására, csodálatos hadjáratára
Forrás: Kampis Antal: Szinyei Merse Pál (A művészet kiskönyvtára 100.), Corvina Kiadó, Bp., 1975, 26-28. oldal
...Mintha önmagát szimbolizálná ez a sivár, terméketlen táj, melyet vízmosta árok repesztett ketté. A szomorú és céltalan üresség tragikumát fokozza az előtérben látható dög, melyet varjak marcangolnak. A motívumok szűkössége, a barnák lehangoló együttese egyedülálló és a magyar festészetben páratlan hangulatot teremt. "1884 kora tavaszán ilyennek látta Szinyei nem a motívumot, de a világot magát. Döbbenetes, baudelaire-i borúlátvány" - írja Kampis Antal. A kép tragikumát később azzal enyhítette, hogy halványkék eget és meleg tónusú felhőket festett a horizont fölé.
Ezzel a képpel ismét lezárult művészetének egy szakasza. Tíz évig nem nyúlt ecsethez. ...
Forrás: Végvári Lajos: Szinyei Merse Pál, Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1986, 74. oldal
