A taorminai görög színház romjai (1904-05) |
A MŰ SZÜLETÉSE | |
| Németh Lajos könyvéből | ||
| Vadas József könyvéből | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
A BAALBEK KELETKEZÉSÉNEK TÖRTÉNETE
Csontváry önéletrajzi jellegű feljegyzéseinek és a még életében rendezett kiállításokon szereplő, általa datált festmények tanúsága szerint 1903 telén járt először Közel-Keleten. Útjának indoka ekkor még nem a keleti kultúra és mítosz utáni vágy volt, szándéka csak részben volt rokon a romantika óta divatossá váló orientalista festők szándékával. Ekkor ugyanis minden gondolatával, tettével a nagy elhivatásnak a realizálását kereste, ennek a kulcsa pedig a monumentális Tátra-kép megfestése volt. Közel-keleti útja kezdetben még e keresésnek volt a függvénye. Mikor 1880. október 13-án a mitikus belső hang a festőpályára kényszerítette, sőt megjósolta neki, hogy Raffaellónál nagyobb művésszé, elsővé az elsők között válik, már a megalkotandó nagy mű igézetében élt. Kelety Gusztávhoz írt 1881. február 3-i keletű levelében meg is írja, hogy megpróbálta lerajzolni a Tátrát és körvonalazódott benne, hogy minek a megfestésére hívatott: "... legközelebb szeretném a Kárpátok hosszú láncát papírra tenni, de úgy, hogy ragyogjon a hó s minden sziklafolt határozott kifejezéssel is bírjon, mint ez a reggeli órákban a napsugarak általi megvilágításnál látható, s ha már az ecset is oly hűséggel szolgálna, mint a rajzón kezemben, akkor tán első teendőmnek ismerném a magas Tátrát virradatkor - amikor is néha-néha gyönyörű rózsaszínbe tűnnek fel - s ilyenkor a sziklacsoport valóban dísze hazánknak - azt lefesteni". Mikor ugyanezen év húsvétján a Vatikánban megtekintette a túlhaladásra ítéltetett Raffaello műveit, húsz évet engedélyezett magának a felkészülésre. 1900-tól kezdve tehát mind többször kereste fel a tátrai motívumot. 1902 nyarát is a Magas Tátrában töltötte: "... a Tarajkán és Szilágyi Dezső emlékénél állapodtam meg. Innen gyönyörködtem a nagy tarpataki vízesésben, a Lomnici csúcs és társainak büszkeségében; a középormon levő eleven sziklák világítása és a mélységeknek kifejezhetetlen távlata hatott rám".
1903 nyarán ismét a Tátrában járt: "kiszépítem az első rajzot, a Tarajkáról nézve a nagy vízesést; háttérben az összes ormokkal s a kiálló sziklákkal, de az egyméteres rajz nem elégített ki". Keserűen meg kellett állapítania "a nagy monumentális feladatra még gyenge voltam".
A nagy Tátra-motívum mellett, a másik "nagy motívum" a taorminai görög színház volt. Nem sikerült ennek megfestése sem: "Visszavágytam Taorminába, s amikor ott is arról győződtem meg, hogy egy két méter hosszúságú napkeltében készült festménnyel célt nem érek s ezzel a világ elébe nem léphetek: a vászon megsemmisítésével szembekerültem a pozitívummal, és kértem a további felvilágosítást: e szóvita közben az a meggyőződés kristályosodott ki az egészből, hogy világkörüli útra kell mennem, s mit még nem láttam, meg kell néznem." E nagy utazás során megfordult Schaffhausenben, ahol képet festett a vízesésről, majd "Basel, Amsterdam, Haarlem, Hága, Rotterdam hosszabb tanulmányozásával Antwerpen, London, Brüssel, Páris, azután Madrid, Toledo, Sevilla, Granada, Cordova, Malaga s Gibraltár volt a végpont a tengerrel. Gibraltárból angol hajón viharban tengerre szálltam, azzal az elhatározással, hogy Bethlenemben a Jézus-születése éjtszakát a helyszínen figyelem meg és az impresszió alapján festek egy világraszóló képet."
1903 telén tehát eljutott Alexandriába, Kairóba, majd Szuezbe, Jaffába, onnan vonaton december közepén Jeruzsálembe érkezett, a karácsony éjjelét pedig Bethlehemben töltötte. A látottak kisszerűsége azonban nem inspirálta a világraszóló kép megfestésére. Ezzel szemben Kairóban, a naplemente tanulmányozása közben rábukkant "a sokat keresett napút színek világító fokozatára". E felfedezés után festette a jeruzsálemi Panaszfalat ábrázoló sokalakos képét, majd az új felfedezés birtokában már nem volt akadálya a két nagy motívum, a Tátra- és a taorminai kép realizálásának.
1904 nyarán neki is kezdett a Tátra-képnek és megoldotta a taorminai panorámát is. 1905 szeptemberében rövid ideig be is mutatta műveit a városligeti Iparcsarnokban.
1905 őszén utazott másodízben a Közel-Keletre: Damaszkuszban és Bejrútban járt. Megfordult Jeruzsálemben is, két 1905-ös keletű jeruzsálemi képe tanúsítja ezt. Önéletrajzi emlékezése szerint ezután Damaszkuszban keresett nagyszabású terveihez méltó festői motívumot, ott hívták fel a figyelmét Baalbek szépségére: "Amint Damaszkusz utcáit járom, s a vidéken is szorgalmasan kutatom a nagy motívumot, előáll görögnek látszó ember s olasz nyelven mondja: Ön uram nemde egy nagy festményhez keresi a motívumot, de ezt Damaszkuszban nem találja, most jövök Baalbekből, ahol a templomot a legszebb világításban láttam, siessen oda, most van az ideje, a keresett motívumot ott találja.
Másnap hajnalban a naptemplommal szemben levő Hotel Victoriában álmomból felriasztott egy fény, mely tűzvörösen húzódott le a magas Libanonról, belángolta a Hellios oszlopait aranylehelettel s átkarolta a Bachus, Antonius és Vesta templomait világító színekkel. Önmagától előállott az 1880-iki kinyilatkoztatás tartalma, vagyis a világ legnagyobb naput plein air motívuma.
A motívum, helyesebben a látlat 350 m hosszú volt: ehhez járult a kőbányában fekvő 21 méteres áldozó kő, mely a festményt költőileg kiegészítette, így került Párisba a nagy kristálypalotába, a közönség elébe, s a kritika röviden - ez a munka a világot túlszárnyalta."
A párizsi bemutatásra 1907. június 7.-július 7. között került sor a "Grande Serre de la ville de Paris", azaz a jégcsarnok termeiben. E kiállítás záróképe volt az 1906-ra datált Baalbek, a kiállításon más 1906-os keletű festmény nem szerepelt. A katalógusban tipográfiailag a kép címét oly hangsúlyosan szedette és emelte ki, hogy félreérthetetlen volt, főműnek, szintézisnek tekinti.
1908 novemberében Budapesten a városligeti Iparcsarnokban rendezett kiállítás katalógusában a kép az ugyancsak megtisztelő 1-es sorszámot kapta, címe: Naptemplom Baalbekben (Syria) 30 □ méter, 1906. Az 1910-re tervezett, de nem realizálódott berlini kiállítására a katalógus elkészült, ebben a festmény ismét az 1. sorszámot kapta, a cím azonban részletesebb: "Nr. 1. Baalbek (in Syrien), Sonnentempel mit Bacchus, Antonius und Vestatempel mit dem 21 m langen Steinblock und der Kaiser Wilhelm II. Treppe. Bei Sonnenaufgang (Ölgemälde, 32 qum.)". Ugyanez év májusában a régi József Műegyetemben rendezett kiállításon pedig ismét zárókép, 42-es számmal: Naptemplom Baalbekben (Szíria).
A párizsi kiállítás után Csontváry ismét visszatért Közel-Keletre: "a nyarat a libanoni cédrusoknál töltöttem, ahol cédrusokat festettem", majd két hónapot Aleppo városában időzött.
Az önéletrajzi feljegyzéseken, a későbbi szórványos reflexiókon és a festmények dátumainak tanúságán túl még egy kis fennmaradt jegyzetfüzet szolgáltat adatokat szíria-libanoni utazásairól. A könyvecske 1936 februárjában Lehel Ferenctől került Szegedre, dr. Szalayhoz, majd később Bedő Rudolf vásárolta meg. A könyvecskében színekre vonatkozó megjegyzések, arányszámítások találhatók, némelyikük egyértelműen a cédrusligetben készült, az utolsó írt lapon 1907-es dátum olvasható. Néhány mondattal jellemzi az utazása közben látott tájakat, falvakat. Eszerint Baalbekből indulva érintette Lebwe, Ras Baalbek, Kuseir, Kattine helységeket, azonkívül eljutott Homsba, említi többek között Hadide, Tejibe nevét is. Jóllehet közvetlenül nem ír a bscherre-i cédrusligetről, néhány számítás, vázlat és közvetett hivatkozás azonban bizonyítja, hogy járt ott. Ennek az útnak lehetett az eredménye a két cédruskép mellett az Áldozati kő Baalbekben című, kőoltárt ábrázoló festmény: az oltár mögött cédrusok és ciprusok. Stíluskritikailag e kép a Baalbek és a cédrusképek közötti időbe helyezhető el, erre utal a kép szimbolikája is. E második libanoni útján már nem a "nagy motívumot", hanem egyértelműen a mítoszt kereste, illetve építette tovább azt a mítoszt, amelynek első rendszerbe foglalása a Baalbek volt.
Forrás: Németh Lajos: Baalbek, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1980, 9-15. oldal
Csontváry eredendően vonzódott a természet monstrumaihoz. Magas hegyek, félelmetes vízesések, tüzes vulkánok igézték meg képzeletét. Még mielőtt maga is átélt volna egy olyan tengeri vihart, amely Jónás prófétához hasonlóan őt is megleckéztette, ráébresztette arra, hogy amit lát, az nem csupán csodálnivaló szépség. 1903-ban ősszel nagy nyugat-európai útra indul, Hollandián, Párizson át megy Madridba, majd hajóra száll Gibraltárban, úticélja a Közel-Kelet: "Betlehemben a Jézus születése éjszakát a helyszínen figyelem meg és az impresszió alapján festek egy világraszóló képet." A tengeren azonban olyan féktelen viharba kerülnek, hogy Csontváry már a halálra is felkészül, hiszen ezt kérdi magától: "Vajon miért kellett az életemet megszakítanom, hogy itt ebben a rettenetes viharban nyomtalanul tűnjek el?"
Mit keresett Csontváry ezen a tájon, a Földközi-tenger déli-keleti partján? Dél, a Nap fénye vonzotta volna, mint Van Gogh-ot? Az is, de akkor megállhatott volna Nápolyban vagy Athénban. (Mindkettőről sok képet festett.) Valamiféle ősi, még romlatlan civilizáció után vágyott, mint Gauguin, aki így került Tahiti paradicsomába. Aligha valószínű, hiszen Csontváry nem érezte úgy, hogy menekülnie kellene az úgymond bűnös világból: őt nem ijesztette meg sem az elektromosság, sem a repülőgép. Ellenkezőleg: a technika áldásait annak az isteni képességnek a megnyilatkozásaiként fogta fel, amely képesség letéteményesének ő a zsenit tartotta és ezért szorgalmazta (írásaiban) védelmét-ápolását. Mint ahogy a napút sem jelent mást Csontváry saját - mármint késői írásainak - értelmezésében, mint "isteni összeköttetést", ráhangolódást az univerzumot mozgató, azt megteremtő erőkre és törvényekre.
De most még csak 1903-1904 fordulóját írjuk. A Betlehembe érkező festő Jézus szülőhelyét keresi (nem kis csalódással számol be tapasztalatairól), azt a világot járja, amelyben az emberi kultúra megszületett. Csak fokozatosan, képről képre lesz képes a már önmagában is sokat sejtető látvány dimenzióival és színeivel annak érzékeltetésére, hogy itt a tárgyiasult idővel szembesülünk. Elég egy pillantás a Taorminai görög színház romjait megörökítő két képre, hogy érzékeljük e változást: míg a "kis" Taormina a maradványokra mint csontvázra koncentrál, a "nagy" - a tengeröböllel és a hegyekkel a háttérben - az egyszerre alkotó és pusztító univerzumot érzékelteti. Az előbbi csak egy kődinoszauruszt mutat, a másik azt a mindent átható tényezőt is megjeleníti, amely ezt a monstrumot felfalta-erodálta. S nyilvánvaló, hogy a továbbiakban - legjelentősebb alkotásaiban - Csontváry ennek a hatalomnak hódol a legfenségesebb természeti képződményeket, illetve az ember alkotta csodálatos emlékeket megörökítő képeivel.
Az előbbire példa A Nagy Tarpatak a Tátrában című festménye, amelyet 1904-ben kezdett el festeni és a következő évben, egy keleti utazást követően fejezett be, az utóbbira az 1906-os Baalbek, amely az ókori Heliopolisz romjait örökíti meg. Ha ifjúkorának nagy élménye a Tátra volt (itt gyógyult fel egyetemistaként szerzett betegségéből, itt érte az isteni megvilágosodás, s itt kezdett el rajzolni is), a "napút" jegyében festő férfi Csontváry a görögül Nap városának elnevezett település romjaiban lelt művészetét kiteljesítő, vagy ahogy Ő fogalmazott, "nagy motívumra". Mindkét mű panoráma, miként a korban oly divatos körképek, amilyen a Feszty Árpád és munkatársai által festett Magyarok bejövetele. A két műfaj azonban úgy viszonyul egymáshoz, mint a televíziós szappanopera a zenedrámához. Azaz: Csontváry két képe, nagy mérete ellenére (az előbbi négy, a másik hét méteres), hallatlan sűrítmény - mind kompozíciójában, mind gondolatiságában. Hangulatilag egyik is, másik is himnusz a Teremtőhöz, aki ilyen csodák létrehozására volt képes. Nem elsősorban a Csontváryban gyerekkorában beléivódott vallásos érzület az, ami bennük megnyilatkozik; Csontvárytól, mint a realisztikus életképet - szinte Gauguin módjára - az élet egyik jelképes aktusaként, ez esetben az örökös megújulás jeleneteként értelmező Mária kútja Názáretben is mutatja, távol állt a misztikus áhítat. Deizmusa profán: nem a legfelső hatalom mindenhatóságát hirdeti, hanem annak teremtményeit dicséri mind a Tarpatak völgyéből kiemelkedő hegylánc eleven organizmusának, mind a tájat uraló Baalbek magasztos látványával. Még azt is megkockáztathatjuk: ünnepli. Mi másnak fogható fel, mint az élet, a folytonos küzdelem allegorikus ábrázolásának a tépettségében is diadalmas, a végtelen tenger és a magas hegyek fölé nyúló Magányos cédrus, e lét ünneplésének meg a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban. (Mindkettő 1907-ben született.)
Forrás: Vadas József: Csontváry, Corvina, Bp., 2002, 30-32. oldal
