Csontváry kézírása |
CIKKEK, DOKUMENTUMOK | |
| Feleky Géza: Csontváry képei | ||
| Lehel Ferenc: Emlékezés Csontváry Tivadarra | ||
| Lyka Károly: Csontváry | ||
| Romváry Ferenc: Csontváryról - hitelesen | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
A régi, üres Műegyetem második emeletén, hat-nyolc kopár terem falára függesztette Csontváry vagy ötven festményét. Néhol egyetlen képnek kell elfeledtetnie az egész nagy falterületet, és egyszer-másszor csakugyan eltűnnek a szemlélő elől az idomtalan vaskályhák és a hatalmas méretű falitáblák.
Furcsa művészet ez, amit Csontváry csinál. Legtöbb képe a panorámafestők alkotásaira emlékeztet, néha viszont nagyra növekedett, kimagyarázhatatlan rejtélyességű grottesk oltárpredellákon födik el félig a várost a vizesvályú peremére telepedő óriási, kísérteties hollók. A természet évezredek óta egyformán ismétlődő jelenségeinek, már ezerszer megfestett nagy vízeséseknek borzalmas pontossággal föstött másai mellett valósággal lángoló felhőtömegeket és mélyét mutató tiszta tengervizet látunk. Látjuk az Akropolist holdas éjjelen, majd fehér villanyfény világít be az erdő mélyébe.
Csontváry mindent lefest, ami elé kerül. A mindennapos voltánál fogva unalmas jelenségektől éppen olyan kevéssé riad vissza, mint a különlegességük miatt természetellenesen ható véletlenektől. Utánozza a természetet ott, ahol az a legkevésbé tűri el az utánzást, és utánozza az emberi kéz egyszerű formájú alkotásait. Igazán mindent lefest, amit csak meglát, olyan értelemben is, hogy a részleteket sohasem hanyagolja el, a sokféleségben nem igyekszik rendet teremteni. Neki nincsen más szerepe a természettel szemben, mint hogy felfogja a dolgok végtelen sokaságát, és eszközeivel utánozni próbálja őket.
Mert Csontváry nem akar teremteni valamit, ami az egész természetet fogja majd jelenteni. Az utánzás a célja, a megtévesztő utánzás. Szinte megható türelme, kitartása, ha nem is értékes a cél, és kilátástalan is a küzdelem. Láthatólag örül minden kis lépésnek, ami előreviszi. Gyerekes örömmel eljátszadozik a perspektíva törvényeivel, és elárad rajta a rajongás, ha kigyullad valamelyik színe. Amellett mintegy újra fölfedezi magának a legegyszerűbb, legközkeletűbb eljárási módokat is. Egész technikája nagyon kezdetlegesnek, roppant elmaradottnak látszik, és mégis néha érthetetlen ügyességek sikerülnek neki. Az alkonyatba bevilágít egy ablaksor úgy, hogy szinte keressük a gyertyát a kép mögött, hullámok gyűrűznek lassan tova, vagy a giccsfestők ismert itáliai alkonyata egyszerre teljes pompájában ragyog felénk.
Csak ott van a bökkenő, hogy a természet ezt a sok dolgot legalább éppen olyan jól és könnyebben megcsinálja. De nyugtáznunk kell azt, hogy Csontváry nagy bűvészkedéseket tud véghezvinni, igazán egyszerű eszközökkel.
Festésmódja egészen primitívvé lesz, amikor egzotikus, délszaki országoknak különös tájékait és különös szertartásoktól összegyűjtött embereit vonultatja a szemlélő elé. Egy-egy szín, egy-egy folt valahogyan Gauguinre emlékeztet, egy olyan Gauguinre, akinek látása stilizálatlan maradt.
A természet uralkodik ezen a művészeten, az ember csak reprodukálni igyekszik lázas erőfeszítéssel valamelyik szögletét vagy pillanatát.
Forrás: Nyugat, 1910
Lehel Ferenc: Emlékezés Csontváry Tivadarra
...Hadd idézzem én szeretett Mesteremnek, a legszuggesztívebb magyar festőzseninek emlékét, aki az emberek közönségességéért egyre fogyatékosabb táplálkozással vezekelt, míg végre abban a bizonyos májusban úgy döntött, hogy leveszi a kezét az emberekről, és megszakít minden földi összeköttetést.
Haláláért nem keresem senki felelősségét, bár úgy tudom, hogy Mesterem, mint egy "fölülről jött sugallat küldöttje" száz esztendeig szándékozott élni, amiből pedig igen keveset, mindössze 66 évet töltött volt ki. Bizonyos azonban, hogy megváltoztatva szándékát, halálát önmaga rendelte el, mikor megértette, hogy emberfölötti energiája mellett, amellyel magát kormányozta, nem rendelkezett azzal a tehetséggel, hogy a tömeget magával ragadja.
Vajon fájt-e neki, mikor rászakadt a világ közönyének fölismerése, miután ma született bárányként oly sokáig hitt azokban, akiket barátainak tartott? Mit érzett, mikor rájött a tehetetlenségére a "közönséggel" szemben? Mert abban nem kételkedem, hogy egyedülmaradásáért csakis magát okolta. Bizonyosan a mellébe hasított a csalódás, hiszen ember volt, aki minden magával eltelt őrültsége mellett is ismerte a kétséget, "aki folyton küzdött önmagával és küzdelmét nem tudatta a világgal, aki álmában is nyugtalankodott - s önmagával megelégedve nem volt", amint ezt önmagáról elárulta A Lángész, Ki lehet és Ki nem lehet Zseni? című írásában, amit egy tizenhatodrét ívnyi terjedelemben tízezer példányban kinyomtatott. Rettenetesen fájt neki a kudarc, sőt egy pillanatra annyira leverte a lábáról, hogy, amit róla lehetetlen volt elképzelni, megalázkodva mások támogatását kereste. A kommünben az éhezés elvitte a művészek szakszervezetébe. Ott nagy gaudiummal fogadták. Lehet, hogy fölvették a művészek kataszterébe az első osztályba, de az is lehet, hogy nem vették föl, és lehet, hogy arra utasították, hogy hozza el és mutassa be munkáit a bizottságnak. Ezt akkor másoktól is megkívánták, csakhogy őneki 20-30 négyszögméteres vásznai voltak. Mindezt majd a történetírás kutassa ki, valamint azt is, hogy kiutalták-e neki a művészsegélyt? Bármit is tettek vele, neki az már nem ártott és nem használt, mert májusban Tivadar festő meghalt.
Így, hogy az emlékeimet forgatom, eszembe jut, hányszor és kitől mindenkitől hallottam növendékfestő koromban, hogy amióta az impresszionisták meghódították a közönséget, azóta nem lehetséges többé félreismert zseni, mert minden tehetség előtt nyitva áll az érvényesülés útja. Csupa olyanok mondták, akik konvencionális személyük előtt természetesen mindenütt sima utat és nyitott ajtót találtak. Nos, úgy látszik azonban, hogy az impresszionisták győzelme éppenséggel nem biztosította az utánuk következő nemzedéknek, posztimpresszionistáknak könnyű sikerét, ellenkezőleg, ezeknek, ha lehet, még keményebb falat kellett áttörniök az érvényesülésért. És bizony még ezeknek a győzelme sem biztosítja a jövő tehetségek szabad útját. A mai fiatalságnak helyzete pedig még nehezebbnek látszik. Sőt a posztimpresszionisták előretörése nem hozta magával még csak a saját nemzedékük teljes érvényesülését sem, amint ezt az Odilon Redon példája mutatja, aki pedig a XIX. század végének legfinomabb koloristája, legmélyebb lelkű rajzolója volt. Barátainak minden erőlködése megbukott a "közönség" részvétlenségén, úgyhogy emlékkiállítását, mely három év előtt a Louvre Art Décoratif osztályának egész földszintjét elfoglalta (felejthetetlen élményem), látogatottság hiánya miatt be kellett zárni.
Hogy történhetik meg ilyesmi? Hát ez mindig így volt, amióta világ van. Az életben való érvényesüléshez külön, speciális tehetség is kell, vagy legalábbis egy impresszáriónak, műkereskedőnek tehetsége. A művész, akiben nincs meg ez a különös adomány, mondjon le minden földi örömről, és elégedjék meg az égi gyönyörrel, amit neki az alkotás fölmagasztosító érzése szerez. Minden alkotó tehát, ha a földi életben boldogulni akar, iparkodjék erőt venni gyámoltalanságán, legyen praktikusabb, vagy törődjék bele népszerűtlen, elhagyatott sorsába, amellyel a szegénység is jár, ha éppen nincs öröklött vagyona. Jól tudta ezt az én Mesterem, annyira, hogy az egyik ok, amiért magát zseninek tartotta, éppen az volt, hogy mielőtt elkezdett festeni, előbb tizennégy éven keresztül mint patikus kis vagyonkát gyűjtött, melynek járadéka az ő függetlenségét biztosítsa. Sajnos, a járadék hadikölcsönben elúszott. De amíg meg is volt, a függetlensége csak az életet biztosította neki, de nem mentette meg az elhagyatottságtól, ami excentricitása miatt részül jutott neki. Alkotásai oly intenzív titokzatos erőt sugároztak, hogy minden ál-műértőt visszataszítottak, és csak a legkevesebb lelket vonzották magukhoz.
A "közönség" mindig idegenkedett a rendkívüliségektől, és csak a magához közelebb állót szereti. Minél kimagaslóbb a zseni, annál kevesebb valószínűsége van az érvényesülésre, annál nagyobb szüksége van önadminisztráló ügyességre, hogy elhelyezhesse egy-egy darabját. Csontváry azonban hallani sem akart szétforgácsolásról. Ő külön múzeumot követelt képeinek. Harsány, nemegyszer nyers lelki kitörései előtt a tömeg értetlenül állt. Ehhez járul, hogy Mesterem rettenetes erőfeszítést kívánó vállalkozását csak utolsó képein tudta egységesen megoldani. A megoldatlan képei minden nagyszerűségük mellett kiszolgáltatták őt a nem értők gúnyjának. Legkönnyebbnek látszott autodidakta voltát hánytorgatni, és rajztudatlanságát fölróni. Azonban ő, ha későn is, de végzett akadémiai tanulmányokat Münchenben, Karlsruhéban, Párizsban, és iskolás rajzai ugyanolyan korrektek, mint bármely komoly, törekvő, nagy tehetségű növendék tanulmányai. Ő tudatosan tért el ezek konvencionális formájától, és megvetette a "holt perspektívát". Persze amilyen mértékben távolodott ő el a konvencióktól, olyan mértékben távolodtak el az emberek tőle.
A Magányos cédrus, mellyel magát szimbolizálta, hatméteres átmérőjű törzsének inas gyökereivel szívósan kapaszkodik a hegyoromba. Lába alatt a gomolygó ködből körös-körül hegyóriások dugják ki fejüket tiszta havasi levegőt szívni. A cédrust viharok tépték, de semminő szélvész nem csavarhatta ki. A kéreg lerongyolódott a küzdelemben ágairól, melyek csupasz fehér karokként babonázólag nyúlnak égnek. A boltozat tündöklő smaragdzöld selyemhuzattal bevonva, mely fölül kékbe, aláfelé fehérbe hajlik át. Szerte a lenyugodott naptól megfestett citrom- és narancsszín felhőcskék úsznak a kék-zöld-fehér színlétra hűvös átmenetében, holnapra ismét harcias szelet ígérve. A legnagyobb és legtüzesebb sárga felhőt egy kis barna felhőrongy keresztezi rafináltan. E színmelódia kitanultsága nem fokozható, a csoportosítás pedig monumentális, lenyűgöző, anélkül hogy leverő volna. Az egész látvány inkább varázslatos, és benne a naturalisztikus hatás úgy összeolvad az ornamentális jelleggel, ahogyan ez a legkevesebb művésznek sikerült.
Mindenkitől megkülönbözteti őt a teljes naivitása, amely a mesterkéltség árnyékától is ment, amellyel a finánc Rousseau-t kivéve senki sem rendelkezett. De hol van Rousseau a Csontváry monumentalitásától, hol az ő erőtlen színezése az én Mesterem ragyogó koloritjától?
Halálának tizedik évfordulóján talán sikerülni fog egy párizsi kiállítást rendeznem alkotásaiból. Mindenesetre francia publikációmban dokumentálom, hogy Csontváry Tivadar egyike volt a posztimpresszionista festés legjelentékenyebb előfutárainak, aki messze túlhaladta a Gauguin törekvését. Nemzedékének, ha nem is vezére, irányítója, de sorsának megérzője és jövőjének tükre volt.
Forrás: Magyar Művészet, 1929
Milyen lehet egy őrült festő művészete?
A kérdésre egy kiállítás válaszol, amely Csontváry festményeit mutatja be az Ernst Múzeumban.
A nagyközönség nem ismeri ezt a nevet, a festők annál jobban. Hiszen napról napra közéjük telepedett a Japán kávéházban, és fejedelmi gőggel adta elő fantasztikus terveit. Ez régen volt, hiszen Csontváry már tíz éve halott. Művei, amelyekkel 1905-ben lépett először a nyilvánosság elé, eldugva hevertek azóta. Most, hogy újra itt vannak, megállapítható, hogy Csontváry stílusa már akkor körülbelül ott tartott, ahova expresszionista német és párizsi művészek csak most jutottak el. Csontváry művészeti célzatait mintegy igazolta az idő. Míg élt, őrültnek tartották. Holta után nagy tehetségű festőnek ismerik el. Hogyan lehet ez?
Csontváry kétségtelenül őrült volt. Oly dolgokat művelt, amilyeneket normális, józan eszű ember nem szokott cselekedni. Még hagyján, hogy minden idők legnagyobb művészének mondotta magát. Ez esetleg beteges önérzetnek volna minősíthető. De csinált egyebeket is. Történeti nagyságnak érezvén magát, csak a királyokkal, parlamentekkel állt szóba. Világjáró útjairól, amelyek Párizs és Jeruzsálem között sodorták összevissza, táviratokat küldött Ferenc József királynak. Egyszer Dalmáciából ezt sürgönyözte a magyar parlamentnek: "Jövök. Tivadar." Természetesnek találta, hogy az egész világ hatalmasságainak szeme rajta pihen. Hogy válaszok nem jöttek, azt észre sem vette. Óriás méretű vásznai közt, egy marék aszalt szilván tengetve napjait, folytatta töretlenül és rendületlenül festőmunkáját. Húsz-harminc négyzetméteres képek is keletkeztek így. Egy ízben lépéseket tett aziránt, hogy kibérli a Keleti pályaudvart egy különösen nagy méretű kép festése céljából. Ferenc József betegeskedése idején egyre küldözgette a parancsokat a király helyes kezelésére vonatkozóan. Nincs vége azoknak a furcsa históriáknak, amiket Európa különféle országaiban elkövetett. Nem volt normális agyrendszerű.
Azonban kétségtelen a nagy festői tehetsége. Legjobb munkáin csodálatos színharmóniák lepik meg az embert, oly harmóniák, amilyenek másutt nem láthatók. Kifejezőereje is, minden darabosság mellett, rendkívüli. Nagy tájain önálló felfogás és szilaj akarat, rendkívüli ízlés és féktelen bátorság a legfeltűnőbb jegyek. Kétségtelen, hogy java műveiben az átlagon messze felülemelkedő művészeti értékek rejlenek. Körülbelül azt mondhatjuk, hogy nyilvánvaló őrültsége éppen nem sorvasztotta el művészi tehetségét. Lehet valaki őrült, s lehet emellett nagy tehetségű művész. Nem Csontváry volt az egyetlen, akinek művei ilyfajta véleményre késztetik az embert.
Úgy látszik, hogy az idegéletnek lehetnek oly állapotai is, amikor a művészösztön csorbítatlanul sáfárkodhatik logikus gondolatmunka híján is. A logikus gondolkodás nem feltétlenül szükséges segítőtársa a művésznek. Lehet a lélekben egy oly kifejezésre késztető erő is, amely egymagában is elégséges oly alkotómunkára, amely bennünk, többi emberben, visszhangot kelt. Éppen ezt az erőt szokták művésztehetségnek nevezni.
A Csontváry-kiállítás e tekintetben is ritka érdekességű és nagyon tanulságos.
Forrás: Új Idők, 1930. 42. sz.
Romváry Ferenc: Csontváryról - hitelesen
1994-ben Pécs és Budapest után Stockholmban, Rotterdamban és Münchenben került bemutatásra a közel teljesnek mondható Csontváry életmű.
Helyénvaló tehát - a valóságnak megfelelően - mérleget készíteni. Sajnos vannak kárörvendő, fogadatlan prókátorok, akik tájékozatlanságból, irigységből, vagy csupán ártó szándékkal a tények ellenében igyekeznek "tájékoztatni". Ennél is szomorúbb tény a közömbösség és az, hogy mondvacsinált álproblémák homályosíthatják el a kétségtelen eredményeket. Azt, hogy megtörtént az "évszázad restaurálása", az életművet sikerült az enyészettől megmenteni, az eddigi legnagyobb gyűjteményes kiállítást itthon és külföldön megrendezni, a Csontváry iránti érdeklődést felkelteni, a Csontváry-kéziratokat megjelentetni.
A csak titkon remélt világsiker elmaradt, jóllehet Csontváry hosszas hazai és nemzetközi elszigeteltségének ismeretében ez hiú ábránd volt csupán. Most sem történt frontáttörés, miként nem volt folytatása az 1949-es párizsi és az 1958-as brüsszeli visszhangos szakmai sikernek. Nem csak Csontváry az egyetlen, számonkérhető egyetemes érték. Szinyei Merse Majálisa, Madách: Az ember tragédiája, Erkel Bánk Bánja, de Arany János, Ady Endre, József Attila, Móricz Zsigmond, Pilinszky János, továbbá Medgyessy és Ferenczy Béni, valamint Egry József és Kondor Béla életműve is ide sorolható. Ezzel szemben a valóság, hogy ma a külföld számára legismertebb festőnk Kádár és Scheiber! Talán csak Bartók az a szerencsés kivétel, amely erősíti a szabályt! Csontváry 1963-as székesfehérvári revelációja legalább meghozta a hazai nagy frontáttörést, és ez immár végérvényesen tartósnak bizonyult. Csontváry már Munkácsy hazai ismertségét is túlszárnyalta!
Elsőrendű szerepe volt Csontváry hazai elismertetésében Németh Lajosnak, akinek fő műve, alapvető Csontváry-monográfiája nyomán számos kutató járult hozzá a valós értékek feltárásához. A siker részeként könyvelhető el az életmű megmentőjének, Gerlóczy Gedeonnak a szuverén döntése nyomán létesített önálló pécsi Csontváry Múzeum puszta léte is. A Csontváry Múzeum 1973 óta több millió hazai és külföldi látogató számára tette elérhetővé Csontváry művészetét. Ennek a nyilvánosságnak tudható be, hogy 1987-ben holland részről felvetődött egy amszterdami Csontváry-kiállítás lehetősége. A hollandok megkeresésére a Művelődési és Közoktatási Minisztérium kijelölt egy szakemberekből álló grémiumot, mely 1989 decemberében hozta meg döntését és elfogadásra ajánlotta javaslatát; Csontváryt be lehet és be kell mutatni Európában, vállalva a szállítással járó kockázatokat.
Ezzel egyidőben a Firenzében élő Burmeister Katalint bízta meg a minisztérium a kiállítás külhoni menedzselésével. Mint magánember vállalt összekötő szerepet, munkáját a stockholmi, rotterdami és müncheni fogadó fél 10000-10000 DM-val honorálta. 1988-ban sikerült megszerezni a párizsi Pompidou Center és a londoni Barbican Gallery szándéknyilatkozatát. A Csontváry-kiállítás azonban mindkét helyen elmaradt, mert nem tudták kivárni a hosszan elhúzódó honi döntési procedúrát. A fordulat 1990 szeptemberében következett be, amikor Fekete György h. államtitkár határozott döntésével felgyorsította a folyamatot: A kiállítás gondozását a pécsi múzeum körébe utalta és Németh Lajos javaslatára jelen sorok íróját minisztériumi megbízottként teljes intézkedési jogkörrel ruházta fel. Ezt követően megtörtént a három restaurátor kijelölése, a minisztérium részéről pedig a fedezet biztosítása. Végre sor kerülhetett - évszázados az adósság - a végveszélybe került képek konzerválására, restaurálására holland és magyar szakmai felügyelet mellett, részben a hollandok anyagi támogatásával. Párizs és London azonban végérvényesen visszalépett, míg a hollandok kiállítási szándékuk fenntartása mellett sokáig nem tudtak helyszínt megjelölni. Próbálkozásainkat, ajánlásainkat sorra visszautasították Amszterdamban, Hágában, Berlinben, Frankfurtban, Rómában, Firenzében, Milánóban, Párizsban, Londonban, Tokióban, Montrealban, Seattle-ban, Tel Avivban, Madridban, Valenciában... a sor még folytatható. Sajnos sok negatív előítélettel is szembekerülhettünk. Példaként említendő Dieter Honischnak, a berlini National Galerie igazgatójának véleménye, szerinte Csontváry művészete csupán provinciális attitűdnek tekinthető. A franciákat államközi szerződés kötötte - volna -, azonban miniszteri levélváltás ellenére sem mutatkozott semminemű múzeumi fogadókészség. Többen személyes ismeretségüket is latbavetve "házaltak" Csontváryval. Így Beke László és Passuth Krisztina is számos párizsi intézményt megkeresett, sajnos sikertelenül. Senki sem vállalta egy Európában ismeretlen festő bemutatását. Tudomásul kell venni, az az életmű, amely félszáznál alig többet számlál, nem teszi érdekeltté a múzeumokat, az aukciósházakat, a műkereskedőket, a gyűjtőket. Furcsa, de ez is mérlegelendő szempont. Még ma is érvényes tehát Lehel Ferenc 1922-es monográfiájának mottója: Csontváry "egy ismert festő, kit föl kell fedezni".
Elsőként Brémából Salzmann igazgató jelentkezett, aki korábban Pécsett ismerhette meg Csontváry művészetét. 1992-ben végre a hollandok is nyilatkoztak: helyszínként Hertogenboscht jelölték meg. Egy sajnálatos, minisztériumi keresztbe szervezés következtében azonban mind a német, mind pedig a holland fél egyidejűleg visszalépett. Új helyzet állott elő, végül is Stockholm, Rotterdam és München mutatott fogadókészséget.
Közben itthon szakadatlan folyt a munka, a teljes életmű restaurálására. De csak nagy harc árán sikerült egyes gyűjtőket rávenni arra, hogy engedélyezzék - államköltségen - a képek rendbehozatalát. Volt, aki ezt elfogadta, de utólag megtagadta a képek külföldön való szerepeltetését, voltak, akik még a budapesti kiállításhoz sem járultak hozzá, míg egy múzeum és két gyűjtő nem engedélyezte magát a restaurálást sem.
A hét legnagyobb méretű vászon, nem kis anyagi ráfordítással, alumíniumból készült rugós vakrámára került. Ez a konstrukció a rugók beállításának eredményeként követi a vászon természetes mozgását, amely a festékréteg sérülésének minimálisra csökkenthetőségét teszi lehetővé. A három restaurátor, Czakó Ferenc, Petheő Károly és Tarai Teréz csak az eredeti, a hiteles állapot visszaállítására törekedett, megtisztítva a képeket az évszázados szennytől, begyógyítva a korábbi külső, művi beavatkozások sebeit. Az egyes munkafázisok pontosan és visszapergethetően dokumentálva lettek, így egy későbbi beavatkozáskor bármikor feltárhatóvá válnak az eredeti részletek, a most esztétikailag kiegészített festékszigetek. A minisztérium messzemenőkig figyelembe vette a restaurátorok munka közben kiérlelt, tapasztalaton alapuló szakértői véleményét, így két nagyméretű kép hengeren történő szállításához, külföldi kiállításához nem járult hozzá. A Baalbek és a Mária kútja Názáretben Pécsett maradt. Egyedül csak a Taorminai görög színház romjai volt a három nagyméretű kép közül kockázatmentes, tehát hengerlés nélkül szállítható.
Az 1994 márciusában megnyíló budapesti gyűjteményes kiállítást megelőzte a pécsi, a restaurált képek fokozatos és egyidejű bemutatásával. A Magyar Nemzeti Galéria földszinti teremsorában helyet kapó kiállítás a súlypontokra koncentrált, ami a fő művek hangsúlyos kiemelésében nyilvánult meg. Ezen belül fontos szempont volt a kronológia és a lokális kötődések követése, valamint az esztétikai szempontok érvényesítése. A kedvezőtlen terembéli kötöttségek ellenére, úgy érzem, sikerült az életmű logikai ívelését érzékeltetni. Számos olyan kép is bemutatásra került, amely még nem, vagy legfeljebb ha jó hatvan évvel korábban szerepelt kiállításon. Losoncról, Pozsonyból, Prágából és Stockholmból is sikerült képeket kölcsönözni, eddig ismeretlen, időközben előkerült, elveszettnek hitt képeket bemutatni.
A stockholmi kiállítás csalogatója egy broderier-kiállítás volt, egy népszerű svéd textil-kiállítás. A Svenska Dagbladet és a Dagens Nyheter egészoldalas figyelemfelkeltő, színvonalas írása a kiállítás napján jelent meg. Az 1916-ban épült, némiképp a budapesti Műcsarnokra emlékeztető, Carl Bergsten által tervezett Liljevalchs Konsthall főtraktusában és baloldali teremsorában kapott helyet Csontváry. A rendezés részben követte csak a kronológiát. A fő művek koncentráltan a negyvenméteres nagyterembe kerültek, a szemközti főfalon a Taorminával. A többi terem mérete is jó rálátást tett lehetővé. A tetőtéri ablakok megfelelő fényviszonyokat biztosítottak, a mesterséges világítás pedig jól egészítette ki a halványuló kinti fényeket. A Konsthall igazgatója, Folke Lalander és a kiállítás rendezője, Romváry Ferenc nyitotta meg a tárlatot. A megnyitón résztvevő többszáz - főként kint élő magyar - érdeklődő körében osztatlan elismerést keltett a kiállítás.
Rotterdamban Fodor Gábor holland miniszter kollégájával együtt nyitotta meg a kiállítást. Az 1992-ben felavatott, Rem Kolhaas és Fumi Hoshino tervezte szupermodern Kunshal tulajdonképpen egy tetőtéri ablakokkal megvilágított, mobil paravánokkal háromszor-három részre osztott hatalmas csarnok. A középső nagy térbe került a Taormina, vele szemben a Tátra, kétoldalt a cédrusok és a jeruzsálemi képek. Két oldalon jórészt a kronológiát követve, egy-egy képet hangsúlyozottan kiemelve sikerült a képeket elrendezni. A grafikai kabineteket fényszűrő molinóval fedték be. Az egyidejűleg ugyanebben az épületben lévő Dácia aranykincsei c. kiállítás hallatlan nagy publicitást élvezett. A román részről jelenlévő delegációban számos szakember kapott helyet, tele volt a város a plakátjukkal és az épület tetején lévő mobil reklám felváltva reklámozta a Dacia kincseit a Heineken Beerrel. Magyar részről egy nemzetközi kuratórium elnökeként Hollandiában tartózkodó Néray Katalin vett csak részt a vernisszázson. Semminemű sajtóvisszhangról nincs tudomásunk.
Münchenben, a harmincas évek "náci-reál stílusú" Haus der Kunst kisebb traktusában, a megállapodáshoz képest kisebb területen nyílt meg a kiállítás. A bazilikás rendszerű háromhajós nagyteremből s további három kisebb helységből álló kiállítótérben előre megépített, túlontúl öncélú paravánrendszer várta a rendezőket. Hubertus Gassner szemben a mi értékrendünkkel, sajátos szempontok szerint kívánt rangsorolni. A cédrusokat háttérbe helyezve a mesterséges fény és a természetes fény képi megjelenítődését kívánta hangsúlyozni, a képek önértékét figyelembe nem véve. A két fél közötti komoly szemléletbeli eltérést sikerült némi kompromisszumok árán közelíteni, végül saját szándékunkat érvényesíteni. Magyar szakember a rendezőkön és a Münchenben élő Barla Szabó Lászlón kívül nem vett részt a megnyitón. Gassner zseniális dilettáns terminus technikusát az újságcímek sorra átvették. Jelentősebb sajtóorgánum, mint az Abendzeitung, a Münchner Merkur, a Neue Zürcher Zeitung, a Frankfurter Allgemeine, a Salzburger Nachrichten és a Kunst&Kultur általában egy-másfél flekkben ismertette a kiállítást. Erdődy Gábor nagykövet és Christoph Vitali nyitotta meg a kiállítást.
Talán nem hangzik túl szkeptikusan, de a nagyjelentőségű életmű-restaurálás mellett érdemként említendő, hogy a képek sértetlenül, egyetlen karcolás nélkül, teljes épségben hazaérkeztek. Nem hallgatható el azonban az a tény sem, hogy a hétéves Csontváry program - restaurálás, kiállítás - nem egészen húsz milliója nagyságrendekkel múlja alul a Feszty-körkép helyreállításának sokszáz-milliós nagyságrendjét!
A kiállítás tudományos értékű, jelentős szakmai felfedezést is eredményezett. Czakó Ferencnek köszönhetően sikerült Stockholmban a közel három és fél évtizede ismert három, eddig önállónak vélt karton, az Allegorikus jelenet, valamint a Róka és hattyú és az Önarckép rigóval, valamint a két évtizede előkerült Háborús jelenet és a korábban Tanulmány néven ismert karton együvé tartozását bizonyítani (Új Művészet, 1994/12.). Ez a kétségtelen jelentős siker most mintha felejtődne. A pécsi Csontváry Múzeum kiállításán nyoma sincs a kései nagy szénrajzoknak, mintha azok nem is léteznének. Pedig a külföldi kollégák talán nagyobb érdeklődét tanúsítottak az eddig ismeretlen kartonok, mint a kiállítás egésze iránt! Ez is megtörténhet 1995-ben Pécsett, a kései rajzok összefüggése nem kap nyilvánosságot!
Az eredmények közé sorolható, hogy a kiállítássorozat kapcsán sikerült néhány korai rajz, valamint festmény hitelességét tisztázni, illetve megkérdőjelezni. S nem utolsósorban ez a kiállítássorozat ismételten Csontváryra irányította a figyelmet. Felbukkant számos eddig lappangó és elveszettnek hitt festmény, így a Halászat Castellammareban, amelyet sikerült a Csontváry Múzeum számára megszerezni, a magántulajdonban lévő Pirosruhás gyermek, az Itáliai városkép, melyet a Magyar Nemzeti Galéria vett meg, vagy a Prágában meglelt Olasz város, a stockholmi magángyűjteményben lévő Villa Pompeji Italia, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Gallériában lévő Fohászkodó öregasszony, a Losonczi Galéria Őz és a Tó hegyekkel c. festménye. S nem utolsó sorban állami tulajdonba került a Magányos cédrus és a Kocsikázás újholdnál Athénben. Hamis, vagy csupán Csontvárynak tulajdonított képek is szép számmal bukkantak fel, még a müncheni kiállítás alkalmával is szemléztünk Svájcban őrzött ál-Csontváryt.
A katalógus volt azonban a tényleges nagy fiaskó. A minisztérium kezdettől fogva elhárította magától a fedezet biztosítását és azt a rendező magánügyének tekintette. Pedig minden jól indult. Németh Lajos új monográfia megírására vállalkozott, melyben váratlan halála akadályozta csak meg. A veszteség szinte pótolhatatlan, magával vitte azt a rengeteg ismeretet, mely az első monográfia megírása óta benne felhalmozódott. Szabó Júliával, Keserű Katalinnal, Kovács Péterrel konzultálva alakult ki a katalógus végleges koncepciója: Csontváry írásai mellett, Kállaitól, Vaszarytól, Jászaitól, Tilkovskytól, Hamvas Bélától, Pilinszkytől közölt szemelvények és Németh Lajos korábban megjelent tanulmányaiból kerüljön be egy válogatás és felkért szerzők egy-egy dolgozata; kiegészülve részletes oeuvre-katalógussal, képleírással, bibliográfiával, kiállítási jegyzékkel, történeti-művészeti-életrajzi időrenddel, dokumentációval, térképpel. A fotózást Szelényi Károly vállalta, a kötet anyaga 1993 végére összeállt. A fedezetet a három három külföldi intézménnyel kötött előszerződés 100000 DM összege biztosította. Ezt kiegészítendő, a magyar és az angol mutáció költségeire a pécsi Ferlingpress Sajtóügynökség és Kiadványszerkesztőség közvetítésével a Publicitás Média-Képviseleti Kft. 12 millió forintra szerzett kötelezvényt a Paksi Atomerőműtől. A svéd fordítást a Stockholmban élő Szentjóbi-Szelényi házaspár 1993-ban átadta a Konsthal igazgatójának lektorálásra. 1993 novemberében Rubovszky Éva közvetítésével jutott el a kézirat a holland, a német és az angol fordítóhoz. Az intézmény igazgatója a svéd fordítást nem fogadta el, így a dominóelv alapján a lektori feladatot vállaló mindhárom intézmény a rá háruló költségek csökkentésében érdekeltté vált abban, hogy a katalógus szöveges része minimálisra redukálódjék. Ebben a magyar kiadó is érdekelt volt, hiszen így a nyomdaköltségek jelentősen lecsökkentek. Magánkiadóként sem Burmeister, sem pedig a rendező, Romváry Ferenc nem jöhetett számításba, így Feriing József kapott megbízást, a már lekötött 100000 DM és a paksiak 12 millió forintjának terhére a Csontváry-katalógus külön-külön svéd, holland, német, angol és magyar mutációjának kiadására. A fotós Szelényi Károly azonban szerződés és előleg híján megtagadta a kész felvételek átadását, a paksiak pedig ezt követően visszaléptek. Ferling a megbízás és a pénzek fölötti diszponálás biztonságában ellenőrizhetetlenné vált. Nem tudta átlátni és nem tudott úrrá lenni a helyzeten. Amikor ezt felismertük, már nem volt mit tenni, minden egy kézben összpontosult, szerző, szerkesztő, menedzser, fotós, tipográfus, tervező tehetetlennek bizonyult vele szemben. Érthetetlen kapkodás és állandó hitegetés volt a módszerére jellemző, elvonva a rendező figyelmét a restaurálás és a kiállítás napi feladatairól. Megjegyzendő, a Taormina restaurálásra csak a stockholmi kiállítás előtti napokban fejeződött be s ezenközben folyt a szélmalomharc korrektúráért, fordításért, színrebontásért. A katalógus ügyeibe Burmesiter is végzetesen beleártotta magát. A tervezőtől önkényesen elvette a munkát és egy ismerősnek adta át, kinek közreműködése egyértelműen fiaskóval zárult. A fordítások ellenőrizhetetlenné váltak, Kiadó önkényesen csökkentette a katalógus terjedelmét, kihagyta a dolgozatok többségét, elvesztette a fekete-fehér negatívokat, nyomás előtti napon biztosított csak színpróbát, a változtatás legcsekélyebb esélye nélkül. Korrektúrát sem a szerkesztő, sem a szerzők nem kaptak, nevem törlésének követelését nem teljesítette, nem általam írt előszót jelentetett meg a névaláírásommal! Szerkesztő tudta nélkül szakmailag téves adatokat tartalmazó írás jelenhetett meg a svéd katalógusban, melyben a Kis önéletírás Csontváry születési dátumaként 1859-et jelölte meg. Szándékosan mindig, minden az utolsó percre maradt, amikor már semmin sem lehetett változtatni. Megállítani nem lehetett ezt a folyamatot, mert ha nem készül katalógus, s az egyik érintett fél visszalép, bukik a kiállítás teljes köre, mert a költségek harmadolásának szerződésbe foglalt elve így a másik kettőre hárult volna. Tiszteletpéldányt nem kaptak sem a múzeumok, sem a magángyűjtők, sem a szerkesztő, sem a szerzők, sem a tervező, sem pedig a restaurátorok. Honoráriumot nem fizetett, s csak Burmeister kapott 10%, azaz 10000 DM jutalékot. A magyar és angol kiadás elmaradt, holott 1994 nyarára már a magyar változat tipográfiája is elkészült. A 100000 DM mellett pedig rendelkezésére állott újabb 4,5 millió forint a Népszabadság szponzori támogatásaként! A svéd és a német katalógus a kiállítás napján, a holland megnyitót követően két hét késéssel érkezett a helyszínre!
A történet itt befejeződik, de nem ér véget, a kutatók tovább munkálkodnak Csontváry titkának megfejtésén, a kéziratok közkinccsé válnak, pótszerként további nyomozás folyik a soha el nem tűnt írások után, talán sikerül újabb képeket agnoszkálni, talán egyszer a Hunyadi a nándorfehérvári ütközetben karton tulajdonosa is felfedi magát, talán megérjük, hogy a kései kartonokat Pécsett kiállítják, talán megkerül a Nagy önéletírás eredeti kézirata, de legalább a korábbi gépelt változata, talán, talán, talán. Van ám még tennivaló bőven, ne fecsérelődjék az energia hasztalan szélmalomharcban.
Forrás: Új Művészet, 7. évf. 1996. 1-2. sz. jan.-febr., 64-68. oldal
