SZÁZ SZÉP KÉP - Vaszary János: Aranykor

Fiatalkori önarckép (1887)

ÉLETRAJZI ADATOK

Életrajzi vallomás Vaszary naplójából

Vaszary János (Kaposvár, 1867. november 30. - Budapest, 1939. április 19.): festő. A Mintarajziskolában Székely Bertalan növendéke volt. 1887-ben beiratkozott a müncheni akadémiára, de fejlődését főleg a Hollósy-kör irányította. 1899-től Párizsban a Julian Akadémián tanult. Stílusát ettől kezdve a párizsi festészeti irányok alakították. 1891-ben Rómában járt, majd rövidebb hazai tartózkodás után 1893-ban ismét Párizsba utazott. Kezdő korszakában úgyszólván egy időben a szecesszióhoz közelítő gobelineket tervezett és realisztikus életképeket festett (Részes aratók, 1901; Szolgalegény, 1902). 1905-ben Olasz-, Spanyol- és Franciaországban járt tanulmányúton. Ettől kezdve vált uralkodóvá művészetében a kolorit (Pihenő nógrádi búcsúsok, 1905). Stílusa egyre oldottabbá vált, s az impresszionizmus felé fordult (Álarcos bál, 1907; Tatai strand, 1909). A háborút realista katonaképekben örökítette meg (Vonuló foglyok, 1915 körül). 1920-ban a Képzőművészeti Főiskola tanára lett. Ekkor alakult ki jellemző stílusa, amelyet a spontán vázlatos festés jellemzett. Birskörték (1918) és Ébredés (1921) c. képei mutatják friss festői temperamentumát. 1926-ban a Tihanyi Biológiai Intézet részére faliképeket készített. E korszakának fő műve a Parkban (1928) c. képe. 1930-tól stílusa még oldottabbá, vázlatosabbá vált. Főleg R. Dufy és Van Dongen művészetének tanulmányozása érződik munkásságán. Ez idő tájt már igen nagy hatással volt a fiatalokra, a Képzőművészek Új Társasága (KUT) egyik vezető mestere, majd az Új Művészek Egyesülete (UME) alapítója lett. Több művészeti díj birtokosa volt, így 1898-ban társulati díjat, 1902-ben pedig állami kis aranyérmet nyert. 1906-ban és 1912-ben a Nemzeti Szalonban, 1909-ben, 1920-ban és 1924-ben az Ernst Múzeumban, 1928-ban pedig az UME rendezésében mutatta be kollektív anyagát. 1929-ben Genovában aranyérmet nyert. 1933-ban a debreceni Déri Múzeumban, 1960-ban a budapesti Magyar Nemzeti Galériában volt gyűjteményes kiállítása. Művészeti elveit több cikkben is összefoglalta.

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon
http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/

1867-1939

Vaszary János pályájának indulása sokban hasonlít Rippl-Rónaiéhoz, bár festői karakterük alapvetően különböző. Mindketten a francia művészettől tanulva hoztak új színt, új hangot a magyar festészetbe. De míg Rippl-Rónai nyugodt, szemlélődő természetű volt, akinek festészete mindvégig megtartotta alaptulajdonságát, a képi dekorativitást, Vaszary nyugtalan, szüntelenül újat kereső egyénisége állandóan változtatta festői stílusát. Nagy átvevő és átadó szellem volt, aki szinte évente hozta az újabb festői irányok hírét, ha nem is mindig a legjelentősebbekét. A festészeti törekvések széles skáláját járta be, pályáján a legellentétesebb irányok váltják egymást a naturalizmus aprólékos rajzosságától az expresszionizmus heves színélményeiig. Egy maradt csak változatlan művészetében: kiinduló pontja mindig az adott természeti látvány, mely minden felfokozott színhatás ellenére is megtartja formavilágának realitását.

1867-ben született Kaposváron. Tizennyolc éves korában beiratkozott a budapesti Mintarajziskolába Székely Bertalanhoz, akitől elsősorban mesterségbeli alapismereteket, szigorú kompozíciós elveket tanult. 1887-ben Münchenbe ment. Ekkor készült önarcképét plasztikus formák, részletező előadásmód jellemzi. A kép dinamizmusa, belső feszültsége, a tekintet elszántsága nagyszerűen kifejezi a művész egyéniségét. Vaszary megismerkedett Hollósy Simonnal és körével, és őrá is hatott Bastien-Lepage festészetének az akadémizmust és a szabadban festést egyeztetni próbáló "finom naturalizmus"-a. Majd Párizsba ment, ahol a dekoratív törekvések keltették fel figyelmét. Az 1900-as években főleg népi életképeket festett a szabad természet fény- és világításbeli hatásait megjelenítő plein-air stílusban (Pihenő nógrádi búcsúsok, 1905). Hasonló témájúak gobelinjei is. 1905-ben Olaszországban és Spanyolországban járt. Elhagyta képeinek tompa sárgás vagy zöldes szürke tónusait, színei felderültek, festészete ekkor került legközelebb az impresszionizmushoz. Ellenhatásként rövidesen újabb fordulat következett művészetében. A fény formabontó hatása helyett a tárgyak, alakok testiségét, a szerkezet szükségességét hangsúlyozta. Törekvése megegyezett a korszak leghaladóbb magyar művészeinek, a "Nyolcak" csoportjának felfogásával, de Vaszarynál ez a szakasz is csak rövid ideig tartott (Fürdő fiúk, 1911).

Az első világháborúban haditudósítóként vett részt. Drámai hatású képekben ábrázolta megrázó élményeit (Vonuló foglyok, 1915 k., Katonák hóban, 1915 k.). Kompozíciói döbbenetes erővel tárják elénk az ember kiszolgáltatottságát, küzdelmét a háború és a természet csapásai ellen.

A háború után megváltozott festészetének témaköre. Eddigi pályáján legtöbbször a falu világa, a népi életképek adták a témát. Ennek helyébe most a nagyváros ábrázolása lépett. Ekkor bontakozott ki igazán kolorizmusa, képeinek a tiszta színek ellentétére épített feszültsége és ragyogása. Rendszerint fekete alapra helyezte a színeket, hogy mély tüzük és csillogásuk a legjobban érvényesülhessen. A vastagon felrakott festék dinamikus, szaggatott felülethatásokat adott (Lovasok a parkban, 1919, Színpadi jelenet, 1923).

A 20-as évek vége felé felhagyott a fekete alapozással, a vastag, zsíros festékfelrakással. Az átmenetet új korszakához akvarelljei vezették be, és ez a hatás sokszor még olajképein is érezhető. Aláfestés nélkül, közvetlenül a fehér alapra festett, széles, nagy síkokból felépített képei szinte vázlatszerűen könnyedek. A világos, üde színek közül néha kiragyog egy-egy sötétebb folt. Festői eszközei leegyszerűsödtek, az áttetszően levegős színek nagyvonalúságot, eleganciát tükröznek (Parkban, 1928, Rapallói öböl, 1934). Majdnem minden évben elutazott Párizsba vagy Olaszországba. Útiélményei, az előkelő fürdőhelyek, olasz tájak, pompás virágcsendéletek jelennek meg képein. Különösen érdekelték a nagyváros fényei. A villanyfényben a meleg színek is hidegebb árnyalatukban szerepelnek, a formák rajzosabban jelentkeznek, a megfogalmazás keményebb (Nagyvárosi fények, 1929, Párizsi emlék, 1937). Élete utolsó éveiben festett képein (Dinnyés csendélet, 1938, Ősz, 1938) ismét felfokozta a színeket, virágcsendéleteinek dús, eleven vegetációja kolorizmusának káprázatos erejét mutatja. 1939-ben halt meg.

Forrás: Nagy Ildikó: Rippl-Rónai, Vaszary, Szőnyi
Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1967, 15-16. oldal

(Kaposvár, 1867. nov. 30. - Bp., 1939. ápr. 19.)

Családja - a Bakony vidéki Zsedényi-nemzetség - szántóvető, kisiparos família. A művész kaposvári gimnáziumi tanár apja Vaszar községből származott el, innen a későbbi családi név. Vaszary János már kaposvári gimnazista korában rajzolt, s ezt folytatta 1882-85 között a kolozsvári piarista gimnáziumban. 1885-87-ig Székely Bertalan és Keleti Gusztáv tanítványa volt a pesti Mintarajztanodában. 1887-89-ig a Müncheni Akadémián Hackl és Löfftz növendéke, de inkább Hollósy és Bastien-Lepage szemléletének hatása alatt festett finom naturalista képeket (Önarckép, Virágáruslány). 1889-90-ben Párizsban a Julian-akadémián tanult, 1891-ben nagybátyjával, a 48-as szemléletű Vaszary Kolos hercegprímással Rómába utazott, akinek 1892-ben festette meg arcképét, és ezzel mutatkozott be a közönségnek a Műcsarnok 1893-as tavaszi tárlatán. 1893-94 között ismét Párizsban tartózkodott, ekkor festette Feketekalapos nő c. képét. Hazatérve 1895-1905 között a nemzetközi szecessziós stílus (Bizánci Madonna, Aranykor, Ádám és Éva) és a naturalizmus hulláma jelentkezett művészetében. Az utóbbi a magyar tájakhoz és népélethez köti (Öregek, Részesaratók, Szolgalegény). Faliszőnyegeket és tárgyakat is tervezett szecessziós stílusban. Az 1900-as párizsi világkiállításon ezüstérmet, az 1902-es torinóin dimplôme d'honneur-t nyert. 1905-ben Dél-Franciaországon át Spanyolországba utazott, ahol kis méretű, vázlatos, impresszionista képeket festett (Kávéház előtt, Espada, Corrida Madridban, Bolero). 1906-ban kivált a Műcsarnokból, a MIÉNK egyik alapító tagja lett, és megrendezte első önálló kiállítását a Nemzeti Szalonban. 1910-14 között művészetében szigorúbb komponálási mód, rajzos szerkezet jelentkezik, a Nyolcak stílusához hasonlóan (Szintetikus vonalak, Lázár feltámadása, Fürdő fiúk, Egyensúly). Az I. világháború alatt haditudósítóként a sajtóhadiszálláson dolgozott és részt vett annak mindhárom kiállításán. Művészetében dokumentatív, összefogott valóságábrázolás jelentkezik. (Katonák a hóban, Vonuló orosz foglyok, Frontra induló katonák, Temetés az Uz-völgyében). 1918-20 között ún. kék-korszakában drámai képeket festett, biblikus témák aktualizálásával beszélt a háborús évekről (Golgota, Levétel a keresztről, Jézus siratása, Siratóasszony). Ugyanekkor tüzes színű képeivel új festői periódust is elindított (Birskörték, Reggelizőasztal, Fekvő nő). 1919-ben gyűjteményes kiállításon mutatta be műveit az Ernst Múzeumban. 1920-24 között ún. fekete alapos vagy cirkusz-korszakát méltatói művészete csúcspontjának tartották. 1924-ben ismét az Ernst Múzeumban volt önálló kiállítása. 1925 után fokozatos változás ment végbe festészetében, mely letisztulva az egyszerűség felé halad ún. fehér alapos utolsó korszakában (Hotel hallban, Táncospárok, Veréb, Parkban, Városi világítás, Korzó). 1920-tól a Lyka Károly által újjászervezett Képzőművészeti Főiskola tanáraként működött mint a legnyitottabb nemzetközi szempontú pedagógus. Tevékenysége elősegítette a két háború közötti magyarországi modernista és baloldali képzőművészeti törekvések kialakulását. 1932-ben nyugdíj nélkül eltávolították a főiskoláról, 1933-tól haláláig Rázsó Klára magániskolájában tanított. A Szinyei Társaság, a KUT, az UME s más művészeti egyesületek meghatározó jelentőségű vezéralakja, illetve tagja volt. Hírlapi művészeti publicistaként is tevékenykedett. 1961-ben volt emlékkiállítása az MNG-ben.

Forrás: 20. századi magyar festészet és szobrászat (A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának katalógusa)
Főszerk.: Csorba Géza, Képzőművészeti Kiadó, Bp.,1986, 290-291. oldal

Vaszary János naplójából

A kaposi lankás vidéken, a keceli hegyen volt egy kis szőlőnk, présházzal, gyümölccsel és jókora szántófölddel. Lenyúlt az alatta elhúzódó völgybe, melyen ér futott keresztül: a túloldalt titokzatos, hűvös erdő koszorúzta - a távolban egy várszerű tornyos kastéllyal.

Ez a kis, kedves tájék volt nekünk az ígéret földje. Hányszor rohantam ide, mint a versenyfutó, az iskola padjaiból és hányszor feküdtem a hegyoldalban, eltűnődve a lenyugvó nap bronzarany csudáján.

Most már tudom, hogy az én ténfergéseim, ellenállhatatlan benső vonzódásom a természetnek ehhez az egyszerű és romantikus zugához, nem volt más, mint egész életemre való egyesülésem optimista hitvallásommal, ami nekem napsugarat, színt és szabadságot jelentett.

A friss tavasz és a korai nyár tündéri szépségekkel köszöntött be. A harmatos pázsit, melynek minden egyes fűszála mint hegyes dárdák meredeztek az ég felé, az átható illatú mezei virágok, a tücskök és kabócák álmosító cirpelése, az erdő mélyén legelésző nyáj egyhangú kolompolása, az avar folytonos zizegése semmiségek és mégis nekem - el nem halványuló élményeim. Hányszor néztem fájó szívvel az ablakon keresztül az iskola padjából, hogy a közeli dombok alján vagy a piactéren boldog emberek járnak-kelnek a napsütésben és nincsenek ideláncolva, mint én, a fogoly az iskola (...) félelmes rabszolgatartó parancsára. És micsoda boldogság és izgalom volt a szombat délutáni kirándulás a ropói és nádasdi erdőkbe "növényezni" herbáriumom és bogarászni a rovargyűjteményem számára.

Az iskolát mindig amolyan fogházfélének tekintettem: akkor még nem kegyeltem túlságosan a könyveket, és csak az apám időnkénti komoly fenyegetése, hogy iparostanoncnak ad, ha nem tanulunk - nógatott egy kis szorgalomra. Jobb szerettem a kertünkben és a ház körül ődöngeni: macskát füröszteni, tököt kivájni és belőle emberfejet formálni, a harmadik és negyedik szomszéd kerítésén keresztül-kasul zsiványost játszani és ijesztgetni, cirkuszi produkciókat, erdő-mezőn barangolni és ceruzával rajzolgatni... egy forró nyári délután a lefüggönyzött, félhományos szobában kisöcsémet kellett ringatnom a bölcsőben: a bölcső monoton, lassú mozgása, a függönyön itt-ott beszűrődő fénysugárban táncoló aranypor csillogása, rezgése, misztikus hatása, mint a jelképes nyár megjelenése, ma is élénk emlékem - hisz ma is a forró, arany (...), tündöklő nyár szerelmese vagyok. De nem tudtam az illusztrált képeskönyvek elbűvölő, hipnotikus hatása alól sem szabadulni: a ceruzával és színes vízfestékkel babráltam folyton - embert-állatot rajzoltam természet után és komponáltam mozgalmas csataképeket.

A családban és a rokonságban az a hiedelem volt elterjedve, hogy nemesi nevünk tulajdonképp Zsedényi, és a Vaszary név csak úgy ragadt reánk, hogy két ősünk: István és György Vaszar községből bevándoroltak Keszthelyre és származási helyükről csak mint a két vaszarit emlegették. Egyszer Vaszary Kolos hercegprímást megkérdeztük, hogy hogyan áll a nemességünk, amire nevetve mondta? "Ha nemesek lettünk volna, nem fizettünk volna füstpénzt és nem szállásoltak volna be hozzánk katonát". - "Azonban a családban valaki számára jogom volna a báróságot kérni". Címeres pecsétgyűrű is létezett a rokonságban: kettéosztott pajzs felső részében három csillag, alól kardot tartó kéz. A nemesi diploma persze sohasem került elő. Az ipszilont nevünk végén először Vaszary Kolos hercegprímás használta mint fiatal tanár: azelőtt csak az egyszerű i járta.

Apám főgimnáziumi tanár volt. Vagyona bátyjával egy közös ház, ahol mi is laktunk, és a kis szőlőből állott. Népes családunk bizony szerény viszonyok között éldegélt. Apámat mindenki szerette és tisztelte. Szív embere volt: nem tudott megtagadni semmi kérelmet senkitől, és szívesen vállalt anyagi kezességet másokért - sajnos aztán ezen is úszott el kis vagyonunk. Hányszor kellett váltókkal kezes aláírásokért futkosni. Ha az iskolából előadás közben kihívtak, már tudtam, hogy mi lesz a megbízatásom. Ez a váltókkal való házalás valósággal elüldözött hazulról - és örültem, midőn másutt folytathattam a tanulmányaimat. A családban tekintélyt tartott és respektáltuk. Talán (...) első pillanatra zárkózott, kolerikus, érzelmes, lobbanékony, hirtelen természetű volt, de azonnal lehiggadt, szerette a társaságot. Humanista verseket írt, és egyéb irodalmi működése is maradt utána: nagyapánk szintén versfaragó ember volt - és kétségtelen, hogy a családban nagyon elterjedt művészi hajlandóságot tőle örököltük: a költészet és irodalom éppúgy, mint a zeneművészet kultusza, szinte magától értetődött nálunk. A vakációk alatt a gimnáziumi könyvtárban apám rendezte az anyagot és mi szívesen segítettünk neki. A könyvespolcokhoz plafonig érő létrákon mászkáltunk, hogy elhelyezzük és kiválogassuk a könyveket. Megtörtént, hogy a létra tetején, a címlap után jócskán belekóstoltunk a könyvbe is, hogy megszerettem, amit kisdiák koromban annyira untam. Faltam a könyveket; mindegy volt: regény, útirajz, bölcsészet, persze nem a számtant, latint, a szintakszist s amit be kellett magolni.

Ma is egyet jelent nekem: a könyv és a természet. A természet csodái mellett határtalanul vonzódom és ragaszkodom a nyomtatott betűhöz; s amit tulajdonképp nekem jelent: a természet és gondolat szabadságához.

Az iskolai fegyelmet, mely folyton útban állt boldog gyermekkori szórakozásaimnak, a szabadság erőszakos korlátozásának tekintettem - és azért gyűlöltem. Akkor még nem tudtam, hogy a könyv éppúgy a szellemi ízlés és étvágy próbája, mint a jó konyha a testi táplálkozásnak.

Anyám - hosszúfalusi Szabó Nelli - a Madonnák típusához tartozott. Atyja, szerencsétlenül, fiatal korában halt meg; vagyonos borkereskedő, nemesember volt. A pátenst Lipót császártól kapta egyik őse, valószínűleg mint hadi kitüntetést, mert címere egy fehér lóra felhágó vitézt ábrázolt, aki kezében levágott török fejét tartja. A címer mint olajfestmény az egyik szobában függött; mi, gyerekek nem respektáltuk túlságosan a nevezetes történelmi emléket, mert céltáblának használtuk gumipuska lövöldözésnél.

Anyámnak mind a három fivére pap volt - családunkat bátran papi családnak lehet nevezni. Különben apai ágon is könnyen össze tudok számlálni nyolc-tíz papot, akik között Vaszary Kolos hercegprímáson kívül szerepelt nem egy káplán, plébános, esperes, gimnáziumi tanár, szerzetes és világi.

Anyám a legjobb anya volt, a kiterjedt család nevelésében, gondozásában pihenést, fáradságot nem ismert; apánkat bizonyos komor tekintély zárkózottsága vette körül és tiszteltük -, de anyánkat csak szerettük. Sokszor emlegette, hogy anyja szigorú elvek szerint nevelte. Ezt a szigorúságot nem örökölte: de határtalanul kitartó, erélyes volt. Valószínű, hogy a művészet iránti hajlandóságot apánktól örököltük, de a konstruktív szellemet, az energiát, kitartást tőle. Úgyszólván minden pillanatát családjának szentelte; mindenkit meghallgatott, megértett, de senkit el nem ítélt. Fölényes, nemesen gondolkodó hölgy volt, nem tűrt semmiféle alacsonyságot. Derűs, kiegyensúlyozott, harmonikus kedélyét egész életén át megőrizte. A gyerekkori hangulatok és emlékképek tömege még ma is él bennem, de azért nem tudnám megkonstruálni azt az átváltozást, mely a homályos ösztönösségből tudatossággá fejlődött bennem a festészet iránt. A képekhez szinte vallásos tisztelettel vonzódtam. Hamar rájöttem serdültebb koromban, hogy jó lenne tudni, hogy hogyan is készül a kép, mire való a festék, papír, vászon. Nem kaptam választ, de annál inkább a festészet bűvös mágiája elhatalmasodott rajtam.

Nem volt soha egyéb szándékom, vágyam: festeni akartam! Ez az autoszuggesztió nekem oly természetes volt, hogy annak ellenkezőjét nem is tudtam volna elgondolni.

A gimnáziumi művészi útbaigazítás nem létezett, vagy hihetetlenül primitív volt; unalmas lapminták és ornamens gipszek - sőt ezek is csak mint másolatok szerepeltek. Végtelenül untattak; ehelyett illusztrációkat másolgattam, a vásártéren parasztokat, állatokat, népies kosztümöket stb. És midőn az érettségi után - mert apám ahhoz ragaszkodott - a budapesti rajztanárképzőbe jöttem, tulajdonképp ott is ugyanazt a szellemet kaptam - csak nagyított kiadásban.

Ebben a főiskolában nem kaptam semmit, jobban mondva, amit kaptam, mind el kellett felejtenem. Valami végzetesen rosszul értelmezett természetszemlélet járta, határtalan múzeumi tekintélytisztelettel, hogy a zűrzavar teljes legyen. Székely Bertalan töprengő, doktrinér szelleme inkább elriasztó, mint lelkesítő volt; Keleti Gusztáv mindenkiből rajztanárt akart fabrikálni. Aki csak tehette, meglógott ebből a sivár, levegőtlen környezetből. Híradások jöttek Münchenből - sőt Párizsból. Ott minden másképp ment. 1887-ben Münchenben vagyok. Hacklnál rajzolni, Löfftznél festeni tanultam. Életnagyságú aktstúdiumokat készítettünk - a legrészletesebb, német naturalista szorgalommal. Úgy látszik, Holbein szelleme feküdt meg minket. A francia plein-airisták és kivált Bastien-Lepage nyugtalanított mindenkit. A Glaspalast-kiállítás francia újító szelleme szinte forradalmi benyomást keltett. Közbe-közbe Párizsból átutaztak magyarok, és lelkesedve beszéltek a francia művészetről, melyből itt-ott már láthattunk pár képet.

1889-ben Párizsban vagyok. A Julian-iskola virágzásának tetején volt. Mindenki ott tolong, szinte alig lehetett helyhez jutni. Kezdetben Bouguereau, Jean-Paul Laurens, majd Benjamin Constant és T. Robert Fleury műtermében dolgoztam. A mestereket ritkán lehetett látni, hetenkint egyszer-kétszer: Benjamin Constant egész éven át Amerikában portrékat festett - csak egyszer láttuk. Kisalakú, Ingres-papíron rajzoltunk, naturalisztikus, plasztikus modellírozás, de háttér nélkül, tehát még mindig akadémikus (...): a festett tanulmányok szintén ekkorák voltak. Ezzel szemben Münchenben aktokat életnagyságban rajzoltunk kétméteres papíron, és a modell hetekig ült, míg Párizsban csak egy hétig. A mesterek szelleme alig volt érezhető ezekben a nyüzsgő méhkasokban, ahol a rajok ki- és berepültek, és folyvást változott a tanítványok tömege. A francia bohém szellem persze eluralkodott és modellpihenő alatt lárma, veszekedés, durva tréfák állandóan szerepeltek - a munka alatt azonban szélcsend. Hetenkint voltak kompozíciók, rendesen bibliai tárggyal.

Rendkívüli tehetségekben nem volt hiány, és ezek hatottak is izgatólag és lelkesítettek, mindjárt éreztük azonban, hogy ezekben a stúdiókban tulajdonképp csak tréning folyik, de az egész életre szóló ajándékot, szellemi fegyvereket Párizs az ő csudálatosan színes, ragyogó élete, elsodró mozgása, kifoszthatatlan, újszerű formagazdasága nyújtotta.

Az utca nappali és éjjeli élete, kirakatai, díszletei a legszorosabb kapcsolatot mutatták a festőművészettel. Éreztük, hogy festőnép között élünk. Művészi gyűjteményei, magánképtárai, a lépten-nyomon felbukkanó régiség- és műkereskedések és kivált nagyszerű kiállításaik - kézzelfoghatólag bizonyították Párizs mindent leverő fölényességét. Könnyű megállapítani, hogy a franciák ma is az egyedüli iskolamesterei a művészetnek. Az utcán, a kirakatokban, kiállításokon kaptunk legtöbbet. A nagy mesterek, kiknek nevei, mint a zászlók a standardokon, fennen lobogtak - könnyen megközelíthetőek voltak. Természetesen ez a művészi értékelés, mely ma már véglegesnek látszik, korántsem volt észrevehető. A Meissonier-csoport különválása tulajdonképp hatalmi kérdés volt, és Bastien-Lepage volt az első, aki a szabadban körültekintő naturalizmusával és a barna galéria palettával való szakítással az első csapást mérte az akadémikus festészetre. Ezt az átalakító művészi folyamatot a mi szemünkben Munkácsy akasztotta meg nagy tablóival és sikereivel, míg pl. Puvis de Chavannes érthetetlen mozgási pályán keringett és nem volt beilleszthető a félénken feltűnő impresszionizmusba. Manet-ről, Renoirról, Monet-ről a műtermekben nem esett szó, sőt az a csoport, mely Vuillard-, Denis-, Maillolból stb. állott és az élharcosok előretolt (...) voltak, csak olykor voltak láthatók egy-egy műkereskedői kiállításon.

Itthon a Műcsarnok Benczúrral megingathatatlan hatalmának delelőjén állt. Ha az ember külföldi útjáról egy időre hazakerült, ellentmondást nem tűrő akadémikus festészetbe ütközött. Menekültem. Párizsból, ahol influenzában megbetegedtem, hazajöttem és aztán Rómába mentem. 1891-ben. Az Örök Város nyomasztó nagyszerűsége szinte lesújtó. Persze, semmit sem találtam meg abból, amit Párizsban láttam és értékeltem. Kis akvarell plein-air stúdiumokkal próbálkoztam - és lemásoltam Raffael Madonna di Folignóját közel az eredeti méretekben.

A Via del Tritonén laktam a Monte Pincio közelében, egy apáca-pensióban, ahol nagyon sok érdekes utas fordult meg, akik a Keletről és Palesztínából jöttek hazafelé. Talán nem is kell mondanom, hogy mindennapi elfoglaltságom az ide-oda ténfergés, bámulat és az egyik csudálatból a másikba való vergődés volt. Róma évezredes távlatai mítoszával, véres császáraival, Európa-szerte katonai felvonulásaival, a kereszténység üldözésével és végül győzelmével: mindezek kőben, márványban, szobrokban, bronzban és vergiliusi versekben ott állottak hitelesen, kézzelfoghatóan előttem - amint akár az iskolai könyvekből tanultam. Minden hús és vérből való. Könnyű volt a reneszánsznak felépíteni a Péter templomot és palazzókat - akár Bramante, Michelangelo alkotásai -, midőn a Marcellus Colosseum, a Forum Romanum csudás ritmusa, lendülete és monumentalitása kikerülhetetlen realitásával ott vannak - csak fel kell használni őket, csak le kell másolni a nagyszerű harmóniát. A méretek, az oszlopsorok, boltozatok: készen.

Szó sincs róla, ezek az időtlen művészi benyomások semmiképp sem hatnak termékenyítően arra, aki most kezd bepillantani a művészet szentélyeibe, ahol egész más istentiszteletek folytak, mint napjainkban. Amit itt láttam, nem töredékek, nem titokzatos utalások, félbemaradt hősi hexameterek: megkonstruálható művészi valóságok, csak az a csudálatos, hogy ma már nem uralkodnak. Ehhez Róma barokkja, a pápák, pápaság kétezer éves történelme. A zűrzavar csak fokozódik. A nagy történelmi kultúrák itt mint a réteges, egymásra csúszott televény rétegek gazdag terméssel terültek el. Az összefüggés néha századokra megszakad, mint a római görög a gótikus előtt - vagy beékelődik, gyökér nélkül, mint a ravennai bizantinikus művészet -, a szicíliai mór, vagy éppen pun, mint a gyarmatpolitika velejárója.

Forrás: Régi és/vagy új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai (Szerk.: Mezei Ottó)
Komárom-Esztergom Megyei Önk. Múz. Ig., Tata, 1994, 23-27. oldal