SZÁZ SZÉP KÉP - Vaszary János: Aranykor

CIKKEK, DOKUMENTUMOK

Dömötör István:
Vaszary János háborús rajzai

Dr. Lázár Béla: Vaszary János

Egy marék színes folt, halk ritmusba fogva; él, remeg, fojtottan kacag rajta minden egyes szín, de egyik sem él külön életet, csak szolgálja a másikat; mily izgatóan érdekes, amint meglessük az olvasásba merülés titkos pillanatában a szép, szőke lányt, ki a sötétkék karszékben előrehajolva, jobbkezére támasztott fejjel néz a széles, fehér lapokra, miközben a fény kedves színjátékot rendez rózsás arcán, felkapja a párna piros reflexeit, odadobja a fülecimpájára s végigkúszik arcán és ajakán. A kékeszöld blúz a zöldeskék háttérbe olvad. Finom tónusfátyol alatt halk színmelódia ébredez. A mélységes csönd, melyben bódító illatok szállonganak, a mindent sejtető széles előadás, mely részletekről nem fecseg, a mozgás közvetlensége és igazsága, a maga merész arabeszkjével: mindez valami finom, delikát hatásban egyesül...

Önviaskodásban, nehéz stációk után, idáig jutott el Vaszary, kinek művészi fejlődését, tehát az idegenben szerzett benyomásoknak egyéniségébe való beolvasztását, érzései és értelme küzdelmeit, lírikus fellobbanásait nyomon követő önkritikáját a Nemzeti Szalonban nemrég bemutatott kollektív kiállításán szemlélhettük.

Ha azt kérdezzük: mi az új a művészetében? Azt feleljük: a maga érzéseihez új formákat keresett. Az idegen benyomásokat lelkébe olvasztotta. De a maga egyéniségét igyekezett épen megőrizni, egyre jobban kialakítani, hogy annál jobban ragyogjon, mint a nemesen csiszolt gyémánt! Nem mint Millet, aki egyszer megtalálva önmagát, fejlődésében befejezett, - Vaszaryt impressziói fokról-fokra vezetik, mindig új és mindig más. Amit már Reynolds ajánlott hallgatóinak, ő a nagy mesterektől csak elveket és nem fogásokat, az alkotás törvényeit és nem a mesterség ügyeskedéseit tanulta el, hogy ezeken építse fel a maga rendszerét, alakítsa ki vízióját, formálja technikáját, az érzelmi hatásokat részleteire szedve, alkotó elemeire bontva, hogy ilykép a maga egyénisége egyensúlyát megteremtse.

Mely utakon jutott odáig?

I.

Az első stáció Bastien-Lepage volt. Sajátságos, - mily nagy volt a hatása e legkevésbbé sem forradalmi szellemnek, s mily lázba hozta a nyolcvanas-kilencvenes években a fiatal festőnemzedéket, egész Európában. Ami a nagy úttörőknek, Courbetnek, Manetnak, Whistlernek, Monetnak nem sikerült, azt Bastien-Lepage megalkuvó művészete egy csapásra elérte, megtörte az akadémikus iskola uralmát, a természet közvetlen tanulmányozására buzdítva. Mikor 1884-ben meghalt, az impresszionizmus törekvései iránt fel volt keltve az érdeklődés.

Az 1867-ben született Vaszary, minekutána a mintarajziskolában Székely Bertalan vezetése alatt szigorú rajzkultúrában nevelkedett, 1888-ban Münchenbe került az akadémiára, ahol a hagyományok tiszteletére, pontos modell-festésre, szigorú kompozícióra oktatták. Ez időből ösmerjük egy önarcképét, szinte rajz, csupa forma, éles kemény kontúr, végigtanulmányozott részlethalmaz. Szürke háttér, szürke tónus. Erőslelkű, keménynyakú, nagy akaraterővel bíró ifjú ember veti felénk kutató, tiszta tekintetét De még merőben akadémia. Nem sokkal később azonban belekerült ő is a Bastien-Lepage-lázba, már Münchenben, az ifjú festők tanyáin, az 1889-iki kiállítás Bastien-Lepage kollekciójánál, aztán Parisban, hol minden Julien-iskolás az ő nagyságát hirdette.

Mit jelentett akkor Bastien-Lepage?

Az új látás bevonulását az akadémiákba, felfrissülést, megújhodást, a mohos szabályok és szabályos kompozícióktól való megszabadulást. Jelentette Manet és társainak igazságát, nemcsak a reális tárgyakhoz való ragaszkodást, ami Courbet-hagyomány, hanem első sorban a realizmust a festői meglátásban, nemcsak a színek világában, mint Courbet, hanem főleg a világítás, a fény hatásának megfigyelésében. Az akadémia és a modern fénylátás igazságainak összeegyeztetésében Bastien-Lepage az első eredmény. Bastien-Lepage már Manet szemével látta a mindent egybefoglaló fényt, mely felbontja a formákat, megoldja a kontúrokat, egységet alkot a legnagyobb tarkaságból, színt teremt, színt változtat és egységes tónusfátyolt borít a színes jelenségekre. Künt a szabadban, a szétszórt világításban, reliefjüket vesztik a tárgyak, melyeken csodás reflexek játszadoznak, világosak és színesek lesznek tőlük az árnyékok, tüzet kapnak a színek, s friss és delikát színértékek vibráltak a tárgyakon az azúrkék és arany kettős fluidumában, amelyen a tárgyak és jelenségek elmerülnek és átitatva csodás színhatásokat teremtenek.

De Bastien-Lepage lelkében kegyelettel őrizte az iskola hagyományait is, melyeket az új igazságokkal szeretett volna összeegyeztetni. Nem vonta le tehát az új igazság végső következtetéseit, nem tagadta meg a kontúrokat, a tárgyak reliefjét sem, s nem tömegekkel, pusztán foltokkal, s azok színértékeivel dolgozott, nem volt következetes a színek értelmezésében sem, mindössze világosszürke tonalitásba helyezte a helyenként erősen hangsúlyozott helyi színeket is. Ilykép természetes, hogy rajza száraz, kemény, aprózott maradt, halmozta a formákat, melyeket pedig az adott világításban széles, nagy színfoltoknak kellett volna helyettesítem De éppen ez az, a miért sikere volt az akadémikusok közt is, s elnevezték francia Holbeinnak, míg az impresszionisták eklekticizmusát gúnyolták, s Degas diabolikus erővel nevezte el a plein air Bouguereau-jának.

Vaszaryt példaadása egyidőre fogva tartotta. Ájtatos szívvel, nyitott szemmel s megtisztított palettával ment ki a természetbe ő is, s kereste a napfény játékát, a tiszta színeket, s halmozta a részleteket. Szürke tónusát a mestertől kölcsönözte, de mindinkább igyekezett tőle szabadulni. Már 1896-ban kedvenc problémájához érkezett, s a Pásztorsípot fúvó pásztorgyerek, vidám kecskéi társaságában, egy zöldessárga reflexjáték, a fák koronái között besütő napfoltok illanása, amint odatapadnak a pásztorfiú fejére, nyakára, vállára, aranysárga tüzükkel éles ellentétet alkotva a sárgászöld színharmóniával. Aprólékosan megfigyelt részlethalmaz az egész, mint a Bárányfelhőkön, ahol az előtér virágjai szinte botanikus hűséggel ábrázolvák.

A botanikus hűség hamis igazságát azonban jókor felösmerte, a részletek pontossága - tudta jól - nem kárpótolhat az egész, az ensemble hazugságáért, a fotografikus, "becsületes látás" érzéstelensége rideg prózává süllyeszti a művészetet, elveszi tőle a természet interpretálásának jogát, "a természet szolgai vagy túlságosan pietásos utánzata nagy akadály". Íme az igazság, amit már ekkor felösmert, a Bastien-Lepage-kultusz tetőfokán, egy nagy művészi szenzáció hatása alatt. Megösmerte Puvis de Chavannes-t.

II.

Ez volt a második stáció. De sokkal jelentősebb. Egy új világ tárult szeme elé s azt látta, hogy a részlethajszoló igazság mellett van még más igazság is, hogy a naturalisták "a természettel való örökös konkurrenciában kopizálókká lettek", pedig az érzés, "a természetben levő nagy harmóniák" megérzése: a stílus az, mely a művészetet az élet fölé, a művészt művészete fölé emeli, mely megadja néki az erőt, hogy azt lássa meg a természetben, ami érzésének megfelel, s ez elemeket egybekapcsolva egy új természetet 'teremtsen, abba teljesen beleolvadjon, minden mellékgondolat, minden feltétel nélkül, a lélek' minden lendületével, hogy kiérezzük belőle a lelket.

"A stílus megjelenése - hirdeti rajongással művészünk - a korokban nagyszerű, boldog időszakot, a nemzeteknél szerencsével bevégződött kultúrát, egyeseknél tökéletességet jelent."

A stílusteremtés titkának kutatására tért át. A naturalisztikus iskola igazságain megerősödve most már a lényeges kiemelésére, a lelke érzéseit hordozó formák kikeresésére, a lényeget alkotó formarészletek hangsúlyozására, az egyszerűsítésre, minden stílus titkára törekedett. Ez pedig csakis a részletek tökéletes ismerete alapján érhető el. De aki elérte, világát megnagyobbította. Mert egységet vitt be a változatosba. Rendbeszedte a rendetlenül szétszórtat.

A stílust kereső - erre Puvis de Chavannes tanulmányozása vezette - a maga érzéseinek felösmerése után. keresi az érzést kifejező formákat, rajzban is, színben is. Absztrakttá teszi a vonalat, nemcsak szépséget ad neki, hanem jelentőséget is, felbontja elemeire és arabeszkekké kombinálja, melyek ritmikus és harmonikus hatásukkal működésbe hozzák képzeletünket, s érzésekbe ringatják lelkünket. Botticelli vonaljátékának titkát érezte át Rossetti és kereste ki újra a természetből; Whistler Rossetti hatása alatt eleinte szintén a botticellies vonalakat leste el a természetből, miközben ráakadt a maga vonalára, a modern vonalra, mely csupa finom, elegáns, megnyúlt görbe, sietős előrehajlás, érdekes görbület, izgalmas terpeszkedés és felfelé törekvés.

Mindezek a célzatok, titkos földalatti csatornákon, beszivárogtak Puvis művészetébe, hogy megtermékenyítsék és új típusba szökjenek. Az 1896-iki Szalonban néhány száz krétarajza új meggondolásokra serkentette a fiatal művészeket.

Mintha Ingres leheletszerű vonala - valamivel megnyúlva, megtestesedve, elterpeszkedve - kélt volna új életre! Csupa számítás a konstrukciója, megalkotva a tér kedvéért, melyet be kell töltenie, - nem azért, hogy megtöltse, hanem hogy harmóniákat teremtsen, egyensúlyt, nyugalmat, architektonikus egységek keletkezését segítse elő. A kontúr ereje lépett előtérbe, de abban eltér Ingres kontúrjától, hogy nem leheletszerű finomságokkal, hanem számító szemmel lerakott méretekkel akar hatni. Mindez a természettől van elvonva; a hullámok érintkező vonalai, a hegyek kőzetrétegei, a fakorona a háttér levegőegében: arabeszkeket alkotnak, mindegyik kifejez valamit, érzést, hangulatot, főleg, ha alapelemeikre vezetjük őket vissza. Ezt tette Puvis, s ezt megértette Vaszary is, aki ezidőtől kezdve rajzában egyszerűséget, kifejező képességet, a kontúr lendületeit, a főformák viszonylatainak biztos visszaadását kereste.

A főformák biztos elrendezését látjuk Borulás (1894) című festményében is, melynek egyszerűsített kompozíciója az újabb megösmerések eredménye. Ez irányú tanulmányok végső eredménye a hatalmas masszákban komponált Jegenyék (1903), melyekben már tömör egységekbe omlanak a tömegek.

Rajzegyszerűsítéseit az egy tónusba lefokozott színek ritmusával kapcsolta egybe. Az inspirációt ehhez is Puvis-től vehette, jóllehet egy hosszas fejlődés eredménye, mely Courbetból indult ki. Rembrandt s Hals tanulmányozása alapján ösmerte fel Courbet az egységes tónusban rejlő szépséget, mely a modern művészetben is stílteremtő erőnek bizonyult. A stílus egybefoglalás. A tónus egység - e szabadon változtatható fátyol - a fény végtelen melódiája, mely minden színt egybefoglal, a szín tüzet itt fokozza, amott tompítja, végigsimítja szelídítő kézzel, hogy egységes hatásokat hozzon ki. Puvis leegyszerűsített formáit halvány, tompa, levegős tónusegységbe állította be, melyből semmi sem hangzott ki, halk, megtört, fojtott zokogás a melódiája, valami névtelen bánat, valami mély sóvárgás, valami ösmeretlen tisztaság vágyódás. Átlátszó színek, a szürke, kék, zöld, sárga uralkodása, ritka színösszetételekben, újságával elragadó viszonylatokban, melyek a japán kakemenok színharmóniáira emlékeztetnek. S valóban él e színfoltokban valami titkos lélek, a japán Kokoro, melyet a dolgok esszenciájának nevezhetünk, kifejezve a tárgyakban lappangó Végtelent, Szellemet, Istenit. Még pedig a japánok módján, melynek típusa a szőnyeg, ahol a tónusok foltokat alkotnak, s e foltok ritmusba szövődnek, s e ritmus halk, elfojtott melódiákba.

Ez a törekvés nyilvánvaló Vaszary e korszakbéli művein, elkezdve a Bizánci Madonnán (1897), az Otthon faliképén: A Hír-en (1899), az Arany kor-on (1900), az Esti hangulat-on (1901) át az Erdőszéle (1901), a Tavaszi vetés (1903), az Őszi alkony (1903), a Pihenő (1902), a Víztükör (1902) koráig.

A színeknek ritmikus összecsengését kereste, a fátyolos hangú melódiákat. A tónusnak feláldozta színeit, hogy orchestrális hatásokat teremtsen. A bizánci Madonnának zöldes-sárga, kissé brutális tónusfátyola áttetszőbbé, fénnyel átitatottá válik a Hír-en, majd ismét porhanyósabb, ólmosabb lesz az Aranykor patinás bronzligurain, hogy finom, delikát lágyságot nyerjen a Víztükör alig megingó felületén. Itt Vaszary sejtelmes lelke, melyet eddig mitologikus, prehisztorikus, biblikus víziókban igyekezett kifejezni, megtalálta a megfelelő formavilágot. Az Aranykor széles, összefoglaló előadása, a Hír rajzbéli ereje nem feledtetik el e kísérleteknek - minden sokatigérő voltuk mellett - jelentékeny fogyatkozásait, főleg azt, hogy erősen benne éltek a Mester szellemében, kiváltkép ez utóbbi, hol a színegység nyugalma a tárgy izgalmas voltával sem állott összhangban; a Víztükör-ben ereje teljességében szabadon nyilatkozik meg, intenciói elérve, kifejező képessége teljes harmóniában, előttünk az egy ritmusban hullámzó felület tökélye. S mik eszközei? A tónusfátyol finomsága, mely csodálatos gazdagsággal van árnyalva. A föld és víz színegysége, mely csak hajszál-finomságú árnyalatokban tér el. Sárgás-zöld a fa lombja, de minő puhán zöld; sárgászöld a víz tükre, melynek ragyogó tisztaságában hosszas imbolygó elmerüléssel tükröződik a fa koronája, mély zöld árnyékokban, a napfény felé világosodva, a sárgás-zöld ezüstös árnyalataiban egybeolvadva. A velenceiek meleg arany tónusai helyett a spanyolok ezüstös hideg harmóniáihoz vonzódott. Nem érdekelte a velencei titok, - nem kereste a színek tiszta összecsengését, - ellenkezőleg színszegény volt, hogy mély harmóniákba foghassa érzéseit. Az alkony félhomályosságát kereste tehát, a mikor a letört fény nagy masszákba foglalja a tárgyakat s nem a színek, hanem a tömegek valőrjei emelik a térérzetet. Ilyenkor sárgásbarna pára-fátyol rezeg végig a tájon, geometrikus vonalakban futnak össze a fák a víz partján, a víz tükrén a nap utolsó sugarai játsszák kései játékukat, hogy az átlátszó felületen felrezegtessék a part fáit. A víztükröződést Vaszary vízre hajló szemmel figyelte s látta, hogy a fák fényértéke lent a víz mélyében nem egyezik meg pontosan a föld felületén rezgő fény teremtette színértékekkel. Ezt a valőrkülönbséget aztán dekoratív hatás teremtésére használta fel. Finom arabeszket teremtett e differenciákból, az ég a legvilágosabb, a felhők sötétebbek, a föld és víz mind fokozatosabban mélyül. Mintha sötét éjszakában halk sordino-játékkal zokogna a hegedű, s mind elhalóbbá válna panaszjajjá...

A hideg, fanyar, szürke harmóniák titkait is kutatta, s a szürkés-barna csíkos fal előtti sárgás-szürke pamlagon ülő nő, amint hanyag, nonchalant mozdulattal előrehajlik, pusztán tónusegység-tanulmány. Háttér, test, ruha, haj - minden szürkében van tartva, de e szürkében mily finom a változatosság, amint tüzet kap az arc és váll húsa, fényt az ing kivillanó fehérsége, s e letompított színjátékban hogy hullámzik az egységes ritmus! Majd még mélyebben száll alá a harmóniák világába, s játszani kezd a g húron, mint a fésülködő leányt ábrázoló interieurben, ahol csak a halvány rózsaszínű és fehér rózsacsokor a kékes asztalkendőn ad némi pozitív színt, egyébként a szürkésfekete és fehér ellentéteire van felépítve a harmónia, melyet a fény tompa párás ködbe merít, ebből a fésülködő nő testének s a mellette ülő fekete kalapos nő meztelen vállainak hússzíne gyöngéd, sejtelmes színekben, finom féltónusokban, lágy átmenetekkel emelkedik ki. Dekoratív érzékének finom mor-ceau-ja: a rózsacsokor. Kevés színnel ily sokat mondani csak Fantin-Latour s néha Whistler tudott. Virág-csendéletei egyáltalján a delikát színharmóniák gyönyörű példái. Most fekete háttérből piros rózsák virítanak szürke üvegtartóban, zöld levelekkel élénkítve. Tompa tűz ég fojtva a pirosban. A zöld levelek halk színárnyalatokban olvadnak a háttérbe. S minő színes mégis az egész!

III.

A stílust teremtő eszközök között - láttuk - mindezideig csak a rajzot és a színt használta fel, de mindegyre közeledett a harmadikhoz is: a fényhez, a szabadon áramló, reflexeket teremtő, színt befolyásoló, mindenüvé behatoló, örökös mozgásban lévő fényhez, mely a tárgyakat a természeti törvények által meghatározott módon egybefoglalja, s korlátlan zsarnokként érzése, szeszélye, változó hangulata alá rendeli az egész mindenséget.

Kétfélekép lehet látni a fényt a természetben, félig behunyt szemmel, ahogy Rembrandt látta, amikor az egy pontra koncentrált fény erejét a körülötte settenkedő sötétség fokozza; vagy tágra nyitott szemmel, amikor a fény végig rezeg előttünk az egész látóhatáron, színt ad mindennek, s felélénkíti az árnyékokat is; így látott már Turner, s az impresszionisták, visszaadva a fény rezgő karakterét.

Ez a probléma: a színt teremtő fény játékának visszaadása kivezette Vaszaryt zöld erdő belsejébe, melybe bevillan a napsugár, hogy a zöldessárga reflexek végtelen gazdagságában megfürössze a napsugártól végig-csókdosott első emberpárt, hatalmas meztelenségükben, érzéki megjelenésük szépségében; majd Évát gyermekies szűzi tisztaságában, amint finom formám napfoltok játszadoznak; csupa forma, melyeknél a színek nem gyűrhetők le egykönnyen a tónusfátyol alá, a reflexek viharzása megakadályozza azt. Monumentális egyszerűséget a részletek igazságával egyesíteni sem Roll-nak, sem Besnard-nak, s így nem meglepő, ha Vaszarynak sem sikerült. Az ellentétes színek, az össze nem hangolt részek szétesnek, az Ádám és Éva nem egységes, az Éva nem egyszerű, de kolorisztikus erőben nagy haladás mind a kettő.

A színeket, a tiszta, a meg nem tört színeket, s azok gazdag reflexjátékát visszahódította hát a művész. Természetesen a delikát előadás rovására, s igen nehéz munka után, melyet Vaszary semmikép sem akart megkönnyíteni. Ellenkezőleg, feladatait folyton komplikálta. Az Ádám és Éván a zöld- és hússzín reflexjátékához harmadik elemnek hozzávette a nő vörös haját, mely piros reflexeket dob a rózsaszínű, zöldes fénybe merített hússzín tónusába, ami még jobban darabokra szaggatja a tónus egységét. A napbarnította arc téglavörös tónusát is számtalan tanulmányon kutatta, s ez időből való a Részes aratók (1901) is, e jellemtanulmány, egy sor jellemző fejforma, néhány nehéz, csontos ököl, erős, szúrós pillantás, az életből ellesett jelenet, színes gazdagságában visszaadva; az Öreg emberpár, a búslakodó vasárnap délutáni hangulatban, a hangulat erejét, a kifejezés mélységét a két gondosan megfigyelt, szinte meg-modellált marokban fejezve ki.

Így került Vaszary érintkezésbe a magyar népélettel, a színek tüzének fokozása közben, s mind rajongóbb érzéssel kutatta a földön heverő parasztfiún játszadozó napsütés tüzét, a fűben pihenő búcsús asszonyok csoportját, amint színes ruházatukra rávillan a faágak közül ki-kicsuszamló napfény, hogy a piros pruszlikot, a kékes, piros fejkendőt, a zöldes viganót, a fekete kötényt, a vörös nyakszalagot egész tüzes erejükben felragyogtassa, valami meleg aranysárga tónusegységbe foglalva. A tónusegység, itt, künn a szabadban, nincs erősen éreztetve. Most szinte tisztán, alapszíneire bontva, kereste a színek tüzet, minden lefokozás, egymásba hangolás nélkül, a színt a szín kedvéért.

De meg lehetne-e őrizni a szín tüzét, erejét, szépségét benn, az interieur finom, koncentrált világításában is? Amikor százszor látott, mélyen megfigyelt benyomásait dolgozhatja fel? Az elmerülést, a magamegfeledkezést, a ritka, de jellemző mozgást, a fény által hirtelen teremtett meglepő színakkordokat? "Ezeknek mélységes erejével nem versenyezhet semmiféle kieszelés." Itt maguktól adódnak a csodák. Eletet nyernek az élettelen tárgyak. Szinte azok kerülnek a középpontjába az érdeklődésnek. Amikor a műterem egy képének kékeszöld holdfényhatásától megkapva, hirtelen feláll a feketeruhás, szőke asszony. Háttal van felénk fordulva, de az érdeklődő nézés intenzív ereje benne van ebben a pillanatszerű, hirtelen hajlásban. Szőke haja és a lila és piros puff, melyekre támaszkodik, felfogják a fényt, mely zöld bársonygallérjának meleg ragyogását is előidézi, egyébként tinóm puha tónusba olvad minden. Intim hangulat árad felénk, mint a nagy nyitott szekrényes szobából, ahol elevenné válik az életnélküli tárgy, ami szinte eltolja az érdeklődést az alakról a környezetre, a tárgyakra, a bútorokra, - a színek, a világítás, a belőlük felénk áradó melegség, intim közvetlenség folytán, így fogta fel gróf Batthyány Lajosné arcképét, ahol a legexquizitebb színek, a beáradó napsugár ezüstös fénye zsongják körül az álmodozásban ellesett alakot, él körülte a barna almárium ragyogása, az asztalon levő zöldessárga vázában a piros virágok mosolya, s a zöld kerevetre dobott sárga párna kacagó jókedve, amint versenyre kél az ablakból besugárzó napfénnyel, mely elkószál a virágok között, rásüt a szőke asszony hajára és bujókát rendez a tenyerére támasztott homloka körül.

A szép színek, a piros rózsa, a sárga puff, a politúra bársonyos barnája, a kerevet haragos zöldje: - az interieur iránt keltik fel a figyelmet. A színakkord élénkebbé válik. Egy zöld bársonykalapos, lila ruhás nő, az ölebet kebléhez szorítva, áll a szürke ajtó előtt, fekete boája, fekete karmantyúja csupa pozitív szín, mind egybehangzik a toalett színeivel, valami finom, ritka színgyönyört teremtve a szemnek. Ez az intim mélység, a nagy csönd, a melyben csak a színek adnak hangot, meglesi az interieurt, hol a lila ruhás nő alszik a kereveten, előtte ölébe s a háttérben egy fekete ruhás nő olvas. A mozdulatok közvetlenségének erejében rejlik a művész hatásának titka. Egyszerűség, s az egyszerűségben csupa raffinált ízlés, - íme színes interieurjeinek fő-jellemvonása.

De ez élénk színakkordokra is mihamar fátyol borul. Valami ködszerű, pókhálófinomságú fátyol, mely legfrissebb alkotásainak is megadja a nemes patinát, elveszi a színek rikító erejét, s az izzó vöröst, élénk pirost, hideg kéket is szép ezüstszürke egységbe foglalja. Spanyol utazása emlékein látjuk ezt a finom fátyolt. A bádogtetős madridi Jézustemplomán, noha falai pirosra festvék, a háztetők meg vörösek, éppen úgy, mint a villanyfényben ragyogó báli előterem álarcos közönségén, hol a szürke árnyékokból, az ezüsttónusos fény kékesen erezett foltjaiból alakul ki. Tónusfátyol borul az ikervári parkrészletre is, s benne a kékruhás, vöröshajú és a lilaruhás, fehérkalapú nőre, amint az élénkzöld, friss gyepen sétálnak, melyet csak elől tompít le sárgászöldre a ráverődő napfény.

Tónusfátyol fokozza le a tengerparti fövényben ülő nők élénk színeit, a piros blúzt, a kék széket, a sárga kalapot, melyek tüze ragyog, de nem perzsel. Még a legcsattanóbb kontrasztot feltüntető képén sem, mely egy zöld fák s zöld gyep közé ágyalt piros madridi palotát ábrázol, rikító a hatás, a kék égen úszó fehér bárányfelhők, az árnyékban tüzet vesztett zöld gyep a színek erejét lefogják. Ebben a színfelfogásban, a ritka, apárt színhatások keresésében nyilatkozik meg sajátos festői ízlése,

ich liebe, was niemand erlesen,
was keinem zu lieben gelang:
mein eignes, urinnerstes Wesen
und alles, was seltsam und krank...

IV.

Nemcsak az, hogy mit keressen ki a természetből, érzéseket mi keltsen fel a lelkében, művészi érdeklődését az is lekötötte, hogy mindezt mikép fejezhetné ki a maga módján? Felismerte, hogy az érzés és a technika teljes egysége a műremek titka.

Le kell előbb gyűrni a rakoncátlan anyagot az által, hogy teljesen kiismerjük természetét s érzéseink szolgájává kényszerítjük. Akkor aztán temperamentumunk szabad érvényesülésének semmi sem áll útjában.

Ez volt Vaszary gondolatmenete, s a manupropriája kialakítására nagy gondot fordított. Lépésről-lépésre megfigyelhetjük, mint küzdött eleinte az olajjal, annak ólmos, nehéz, materiális jellegétől megszabadulni nem tudva, míg végül a folytonos gyakorlat réven egyre az ecsetvezetés leplezetlen voltára ügyelve, a benyomás hirtelen visszaadását, érzéskitörései közvetlen megőrzését, a benyomásnak egyszerre való megrögzítését éri el, hogy a lélek minden izgalma, a meglátás minden esetlegessége, a jellemfelismerés minden fokozata otthagyja nyomait a vásznon. Ekkor ura lesz mesterségének s annak minden részletét hozzáidomítja érzéseihez.

Palettája kialakulására is nagy gondot fordított; már párisi korszakában visszament az alapszínekre, megtisztítva azt az aszfalttól, kerülve az aláfestést, egyenesen a preparált vászonra dolgozva, eleinte világos, később lefokozott színharmóniákat teremtve, hogy aztán mind nagyobb szerephez juttassa a tiszta színeket. A sokféle szürke, melyeket hol cinóberrel, hol umbrával tett melegebbé, alapja palettájának, melyet a zöldessárga, a kékes narancssárga, a sárgás indigó, a kékesvörös alapszínek egészítenek ki, mindinkább erősbödve tűzben és így tisztaságban is, hogy kolorisztikus érzéseit annál szabatosabban kifejezhesse.

Mint Whistlernél, különösen régebbi műveinél, melyek még közel állottak Courbet-hez, Vaszarynál is nagy a szerepe a feketének, mely nála nem a fény egy fokozata, hanem igazi, pozitív szín. Mily mély hatásokat tud a feketével elérni, bársonyos puhaságával, mély szonorikus erejével, teltségével és lágyságával. Vaszary feketéje most átláthatlan sötétség, melyből finoman szűrődik át, a leggyöngédebb féltónusokban; a nő fekete ruhája, éreztetve a test kerekded formáit, puha, lágy átmenetekkel (Nők tükörrel); mily finoman differenciált texturás részleteken, pl. a kékes székben ülő fekete kalapos nő kezén, hol a ruha feketéje és a selyem félkeztyű feketéje biztosan megkülönböztetett hatások (Leány feketében); s míg bársonyosan mély a fekete kalap a sárgásszőke leány fején, addig lágyan üde a nyakába vetett finom fekete t üli (Leány fekete kalappal). Mindezt a megkülönböztetést nem a lokális színek felrakásával, hanem a tónusok biztos értékelésével éri el. Egyik Interieur képén a kereveten nyugvó nő lila szoknyáján mily éles a valőr-különbség és a színtörés megfigyelése, ezzel nemcsak harmóniát, hanem reliefet is adva a tárgynak. Egyáltalán nem színkontrasztokkal, hanem színes árnyékokkal, egyenesen fénnyel árnyékol, a világos szín kiegészítő színeivel, különösen plein airben.

Nézzük meg pl. a nógrádi búcsúsok egyik alakjánál az egyik asszony kezét, ahol a testszínre napfolt hull, s ha ehhez a legfőbb fényhez viszonyítjuk a többit, látjuk, mint megy át a fény mind sötétebb fénybe, ami a karnak megadja a domborulatot. Fénnyel modelliroz és a féltónus fényértékeivel. Elősegíti ezt ecsetvezetésének biztonsága, mely kerülve kerüli az ötvényezett színeket, az egymásba dörzsölt, sima festékfelrakást, de energikus vonásokkal, széles foltokban a formák mozgását nyomon követi, szinte az ecsetvonásból alakítja ki. Különösen érdekes volt ezt alakjain megfigyelni, pl. egy előrehajló vetkőző nőn, hol a hajlás irányát nyomon követte az ecsettel, mintegy ezzel is elősegítve szemtapintó érzésünket.

Íme, így tudta Vaszary érzéseit és kifejezési eszközeit harmóniába hozni, hogy ezentúl egészen víziói megteremtésének, szubtilisan sejtelmes, izgatóan sajátos hangulatai, a látományszerűen felfogott világ ritka pillanatai megrögzítésének élhessen.

A modern magyar művészet fejlődésében jelentős stádium ez.

Forrás: Művészet, 5. évf., 5. sz., 1906
http://epa.oszk.hu/00000/00009/00029/281-290-vaszary.htm

Dömötör István: Vaszary János háborús rajzai

Vaszary János a sajtó-hadiszálláson töltötte a háború első szakának hónapjait. Hírlapírók, festők és fényképészek egész serege közt. Amikor hazajött s Tatán - a dunántúli magyarok e kedves városkájában - beszéltünk vele: nem talált szavakat azoknak az érzéseknek megnevezésére, mindannak elmondására, amit a háború, mint valami őrületes seprű, eléje sodort. Pedig a sajtó-hadiszállás többi tagjával együtt, a tűzvonalba csak akkor került, amikor az már kihűlt. Ami itt-ott még párolgott benne: az az elvonult csata már oszlásnak induló nyoma volt. Egyszer történt, hogy leszámolva a veszedelemmel, ütközet alatt tapasztaltak végig egy lövészárkot. S ekkor is arccal a földnek, csúszva, négykézláb, mint a medvék. Kiegyenesedni s belenézni a nagy, tátongó, színes ürességbe, amelynek peremén lángok csapnak föl? A vezető kapitány erre csak annyit mondott: "Die Russen schiessen."

Most, hogy e sorokat írjuk, Vaszary János ismét útban van új állomások felé, ahonnan bizonyára gazdag és beszédes rajzmappával fog hazatérni. Annál is inkább, mert a sajtó-hadiszállás tagjaira új rend lesz érvényben. Nincs benne titok, megmondhatjuk, hogy egyes hadseregrészekhez osztják be őket. Ennek keretein belül mozoghatnak majd, együtt mennek, együtt táboroznak a mozgó katonavárossal. Persze, valahol a trén ponyvás szekereinek árnyékában, vagy mögöttük, de olykor mégis közelebb a harc lüktetéséhez. Aminek - az új rendnek - főleg festők vehetik majd hasznát. Több módjuk lesz az alaposabb és talán gyakoribb munkára. Eddig ugyanis abból, hogy a sajtó-hadiszállás tagjai egy vezényszóra ültek autóikra s a hírlapírók a festőkkel együtt indultak vidámnak nem mondható szerepük végzésére: az utóbbiak rendszerint a rövidebbet húzták. Mednyánszkyról mondják, hogy sokszor el-elmaradozott valamely országút kanyarodásánál vagy erdőszélen. Úgy kellett előkeresni s volt példa rá, hogy napok múlva tűnt elő, szuronyos népfölkelőktől kísérve, akik nagy diadallal hozták, abban a hiedelemben, hogy orosz kémet fogtak. Mednyánszkytól ez a társairól való megfeledkezés korántsem tüntetés volt. Egyszerűen a művész szenvedelme, aki a maga útját járja az eléje táruló, halálosan megbolygatott világban s nem tud megválni látványaitól, amelyek a dolgokat a legfurcsább zavarban és keveredésben, eddig nem ismert oldalról mutatják. Az író és a festő kétféle, egymástól erősen különböző mesterségéből és természetéből következik, hogy míg például a limanovai csatamezőn a tudós Hoen ezredes, a sajtó-hadiszállás főnöke a hírlapírókkal valahol elől járt és magyarázott: a festők - köztük Vaszary János - folyvást meg-megálltak, lenyűgözve és izgatva tartotta őket az, amin az írók már rég túlhaladtak. Ezek pár pillantással a képek egész sorozatát jegyezhetik meg maguknak, ami később, a dolgozószoba asztalán elevenül fog feltámadni az írótoll alatt. A festő nem mehet tovább, amíg egy képpel el nem készül, neki nyomban a helyszínén kell munkához fogni, ha meg akarja őrizni a benyomás frisseségét. A stílus pedig, amivel legtöbbször élhet, a telegrammé. Néhány odavetett vonás, amely nem akadhat meg a részleteken, nincs ideje, hogy eljátsszon a finomságokkal. Csak a magot akarja adni, a kép pőre lényegét.

Vaszary János rajzai mind ily sebtében történt följegyzések. Az eszköz, amellyel készültek, majd mindig a fehér-fekete hatásait nyújtó ceruza és toll. Az akvarellbe mártott kis ecset csak ritkán jöhet szóhoz. A színeket, az olajfestéket, a piktura teljes orkesztrumát itt otthon kell hagyni. Ami elvégre stilszerű is. Ez a háború, amely ahogy megtámadja és felfüggeszti a kulturmunkát: a festő kezébe szintén csonka fegyvert ad. Az egész fegyvert más kezek tartják. A honvédek.

Vaszary János haditudósító. Aki netán fennakadna e szón: nézze meg rajzai közt a limanovai huszárt, aki elnyúlva, a báb teljes mozdulatlanságával fekszik a saraglyán, utolsó, szegény, dísztelen nyoszolyáján a galíciai pusztaságban. A szótlan magyar, ha beszélhetne, távolról se tudná közölni mindazt, amit így kifejez arról a küzdelemről, amikor rövid lovassági karabélyok, sőt puszta öklök órákon át csaplak le szívós orosz koponyákra, mint valami szörnyű pöröly. A limanovai éjszakának nem illusztrációja ez, hanem néhány vonásba sűrített kivonata. - A sokszorosítás az eredeti rajz hatásán csökkent. Hiányzik belőle a nadrág vörös foltja s a mentére ejtett kék szín.

Másik ily rajz: a menekülők. Kikapott kép egy vasúti váróterem életéből, amelytől nem messze már dobog a föld, hallani a tompa, félelmetes morajt. Az emberek mint fáradt, és ázott verebek verődnek össze. A hajszától megriadtak s már-már közömbösek, a gond és rémület óráitól fásultak. Mögöttük egy élet, amelytől válni kell, a meleg kandalló, a jó mód, vagy az apró ház tarka párnája, amire - ki tudja, - tán már rávetette magát az ellenség furiája. De előttük is a vak sors, a sötét bizonytalanság. Ernyedt tagokkal ülnek, tépelődve és várva. Közben új alakok jönnek. Mindegyik más és más idegállapot, ruhájuk, tartásuk, mozdulatuk mind más világra és érzésre vall. A levegő nyomasztó. Tele van valami ismeretlen szorongás fantomjaival. Mintha kívül a küszöbön, a hideg novemberi széllel érkező végzet zörgetne. Vaszary Jánosnak saját szavaira támaszkodunk, amikor azt mondjuk, hogy a művész sehol sem érezte jobban a háború érintését, mint itt, a menekülők várótermében.

Csakugyan, a háború művészeti dokumentumaihoz szükséges-e okvetlen, hogy a festő résztvegyen a katonák akciójában? Egy családi szekrény például, amely lábaival ég felé, kifordult ajtókkal és kettéhasítva áll valamely elhagyott mezőn a pirosló alkonyatban, házak, amelyek holttetemekként omolnak egymásba, falvak és utcák, amelyek a leggroteszkebb módon teregetik ki bélésüket, szennyüket és vagyonukat: vajjon ez enyhébb és békésebb dokumentum-e, mint a csatakép? Kifogyhatlan változatú sor, millió kép az, amit így perget a festő elé a földult és szívén döfött élet. Vaszary János háborús csendéleteknek nevezi őket, amelyek magát a harcot megelőzik, vagy kísérik, de amelyeken épúgy ott van a háború szignuma, mint a rét fülledt levegőjében a közelgő vihar szaga s kidőlt fatörzsekben és letépett sürgönydrótokon, tomboló aratása.

A sajtó-hadiszálláson fényképészek is vannak, akik némi fölénnyel tekintenek a festőkre. Már mint fényképészek. Ha az ember a festői mesterség arisztokratikus múltjára gondol, azt hihetné, hogy fordítva van. De nem. Fényképészek azok, akiket külső körülmények megtévesztő varázsa, ily meggyőződésbe ringat.

Náluk t. i. található egy formás masina, amely a modern technika vívmánya, a Kodak-gyár kitűnő márkáját viseli s az a régóta ismert tulajdonsága, hogy röpke perc alatt megörökíti a ráparancsolt, érzékeny lemeze elé terelt képet. Szinte nyeli egyiket a másik után. Pontosan, tévedés nélkül. Már most hol marad a festő, az ő kuszált és csak sorjában húzható vonásaival, vagy ecsetével, amely előbb festékbe mártandó s aztán meg kell nézni, hogy a szín hová kerül? Még hagyján, ha valaki - mint Vaszary János - e munka időtartamát temperamentumosan a legrövidebbre szorítja; az egész kép egységét tekintve s azt foltokban adva vissza. De mit tegyen az, aki - mint Vadász Miklós, - cizelláló természet? Akinek vonásait gondos mérlegelések előzik meg, aki egy részlet finomságaihoz tapad, ezt emeli ki, a többit halványan jelzi, elhagyja, vagy aki az egész képet bizonyos egyforma térképszerűséggel írja. Hol marad az ily rajzoló ahhoz a fényképmasinához, amelyben már tizenkét felvétel zörög, amikor ő még az első számú rajzlappal bíbelődik? Ezen a ponton a fényképészek tényleg úgy nézhetnek a festőkre, mint az a jockey, aki már a pihenő felé tart, amikor társai még a célkarikát tépik át. A gyorsasági rekord a sajtó-hadiszálláson az övék.

S mégis: a limanovai huszár az, akit nem tudok felejteni s az a hosszúköpenyeges úr szintén foglalkoztat, aki egy tönkrement pénzember kétségbeesésével áll a menekülők várótermében. Pedig a legkülönbözőbb fényképfelvételek egész tömegét láttam a háborúból. Köztük olyanokat, amelyeket csak dugva szabad nézni. Katonákat, akiknek megfagyott tagjaira kemény kérget vont a hó, ló-dögöket, amelyek felhasított zsákok módjára hevernek a sárban, kémeket, akiket négyével-ötével tart a zsineg a fán. Különös azonban, hogy e képeket szomszédom - érzékeny, nőies lelkével - megrázkódva, sőt undorodva tolta el, s ugyanekkor Vaszary rajzát a holt huszárról hosszan nézte, a szemében merengés ült s hangjában valami megnyugvással párosult fájdalom rezgett, szólván, hogy "szegény fiú". Vajjon akkor is így szólt és nézett volna-e, ha rajz helyett ugyanezen elcsendesült vitézről felvett fénykép került volna kezébe? Kétséges, nem hiszem.

A valóságban, Limanova vérrel boronált földjén ez az elesett harcos - ahogy Vaszary leírta - egészen más volt. Kerek fej, tömpe, húsos orral. Szűk homlok, amelyre ijesztően tapadt a kócos, szöghaj. A nyak duzzadt, a vastag, formátlan kezek puffantak. Az arcon foltok, a félig csukott szem üveges, az ajkakon valami leírhatlan, torz vonás. A fényképező masina, a kifogástalan lencse persze mindezt visszaadta volna, irgalmatlan hűséggel. Egyformán, válogatás nélkül. Magát az alakot ép úgy, mint környezetét, a limanovai mező kis darabkáját, amelyen a nemrég ott tombolt csata még fölszedetlen foszlányokat hagyott, s amely egy láthatlan ravatalos terem gyászával borult, hősi magyarokra. De a művészi rajzzal ellentétben, épen itt van a fénykép inferioritásának egyik nyitja, amikor mindent meg akar mondani, s a fantázia számára nem hagy semmit, a valóságot adja, s mégis adós marad az élet látszatával. Ez természetesen nem tagadása a fénykép mai jelentőségének. Objektiv ismereteink számára rendkívül hasznos szolgálatokat nyújt, gyors és pontos munkájának a sztratégia sokat köszönhet. De talán sehol se annyira helyénvaló rámutatni, mint Vaszary János s általában a művészek háborús rajzainál, hogy mennyire más a fényképező s a művész világa. Mert mit várjunk egyebet a sajtó-hadiszállás tagjaitól, íróktól és festőktől, ha nem azt, hogy kezük alatt élő és titokzatos erővel alakuljon át a nyers, merev és brutális valóság? Miért vannak ott, ha nem azért, hogy a tények rideg siralmát meghatódásunkkal enyhítsék? Ha ez hiányozna szerepükből: munkájuk könnyen ahhoz az állatfajtáééhoz lenne hasonló, amely Afrika éjszakáit teszi borzongóvá. A zoologia e különös fajtát hiénának nevezi.

Forrás: Művészet, 14. évf., 1. sz., 1915 (Magyar művészek a csatatéren)
http://epa.oszk.hu/00000/00009/00097/001-048-harcter.htm

Elek Artúr: Vaszary János

A nagy nyugtalanságnak, mely negyedszázad óta korunk egész szellemi életét vihar módjára rengette, Vaszary János talán legjellemzőbb képviselője művészeink között. Senki sem változtatta annyiszor arculatát, senki sem lepett meg váratlan fordulásaival annyiszor mint ő. Azok közé a festőink közé tartozik, kik úgyszólva pályájuk elején kész művészek voltak már, legalább is mesterségbeli tudással annyira fölszereltek, hogy a tanulás gondja nélkül vethették magukat művészi céljaik után. A siker is korán melléje állott, lelkének eredendő nyugtalansága mégsem hagyta békén. Érett férfiú korában akárhányszor olyan tájékozatlanul látszott megtorpanni és tétován körülnézni művészete pályáján, mint ahogy csak fiatalok szoktak. S valóban lelkének nem egy tulajdonsága java férfikorára is megmaradt fiatalosnak. Mindenekelőtt a nagy érzékenysége, mely az emberi ízlésnek, törekvéseknek, egyszóval a korok és korszakok irányának minden egyensúlyzavarára hasonló mozdulattal felel. És ami az érzékenységnek származéka: a nagy fogékonyságával, mellyel egy-egy pillanatnyi tétovázás után eggyé tud válni az újabbnál újabb művészi törekvésekkel, vagyis új szemmel nézni, új célokat látni, új eszközöket keresni önmaga kifejezésére. Fiatal művészekre hasonló megtántorodások alkalmával azt szokás mondani, hogy önmaguk útját keresik. De Vaszary esetében sincs másképp: deresedő fővel, ifjúi hittel és akarattal önmaga útját keresi ma is.

Vajon rátalált-é ezúttal? Tavaly lepett meg mindenkit Ernst-múzembeli gyűjteményes kiállításán művészetének legújabb ábrázatával. A példátlan erejű színek kikeverőjével ismerkedtünk meg rajta. Hol rejtőzködött benne annyi esztendőn át, lelkének micsoda kamrájában a színességnek ekkora érzéke? Mi nyomatta el véle ezt az eleminek érződő ösztönét, és hogyan takaródzott ki benne ennyire váratlanul? Minderre nem tudunk megfelelni, de nem is fontos a válasz ahhoz képest, hogy Vaszary ezúttal úgy látszik, valóban rátalált önmagára. Még soha nem állottunk olyan meggyőzötten Vaszary művei előtt, mint ezúttal. Úgy érezzük, hogy a színesség az ő érzékelésének birodalma és hogy minden színek között megtalálta azokat, melyek érzéseit a legközvetlenebbül szemléltetik, sőt úgy szólva hiánytalanul kifejezik. Vannak emberi alakok, melyeknek szépsége olyan viseletben érvényesül igazán, mely a testhez tapad, világosan feltünteti a test szerkezetét és külön-külön érzékelhetővé teszi a formák szépségét. Vannak azután olyan emberalakok, melyeknek sajátos szépsége csak a színek kontrasztjai, a föl- és lefokozott erejű színek környezetében válik nyilvánvalóvá. Vannak halovány arcok, melyeknek rejtett szépsége csak úgy világlik föl, ha a diadém és nyaklánc színes tüzű drágakövei csillámlanak meg rajta. Vaszary János mint elképzelő és mint alkotó mintha ugyanennek az optikai törvénynek hatása alatt élne. Amíg szélesen ömlő, nagy foltokban széttáguló színességgel igyekezett kifejezni magát, sohasem éreztük színeiben az ösztön és az érzés elemi erejét. Most, hogy az árnyékból és a feketeségből kivillanó színfoltokba koncentrálja színes mondanivalóját, színei közvetetlenül kifejezett élményeknek hatnak és teljesen meggyőzik a szemet és az ítéletet.

Kifejeződésének eszköze is - a technikája - egészen sajátos. Semmi esetre sem véletlenül olyan bonyolult és mesterkedő, amilyen. A művész nyugtalansága és temperamentumának elemi ereje más festői eljárással talán nem is lenne annyira közvetetlenül megérzékíthető. Így minden ecsethúzásában az egész embert, lényének minden szenvedélyességét és lappangó brutalitását benne érezzük. Másrészt a bonyolult idegéletet élő modern ember száz finom számítása, minden rafinériája is kifejeződik általok. Vaszary János művészi pályájának e legutóbbi szakaszán fekete alapra festi képtémáit. Széles, néha a meszelőjére emlékeztető ecsethúzásokkal rakja föl reá a színeket nem egyenletesen, hanem hol áttetszetve rajtok a fekete alapot, hol befödve ezt a színes festék sűrűbb rétegével. Eljárása megfordítottja annak, melyet a középkor üvegfestői követtek, de az elv, melyen alapszik ugyanaz, s azért igen hasonló ahhoz a hatása is. A régi üvegfestmények színbeli varázsát az adja meg, hogy az üveget többé-kevésbé vékony fekete köddel futtatták be festői. Az üvegablak színei ezért megszűrve, derengőn világítanak. Csak az üveg födetlen részei rikoltanak bele a derengés enyhe szimfóniájába: hangjuk ereje megfokozottnak hat annak következtében, hogy köröttük ugyanazok a színek bágyatagul pislákolnak. Vaszary ugyanezt a hatást azzal közelíti meg, hogy színeinek erejét feketével töri meg, hogy mindent elsötétít a színfoltok körül, melyekben azután a színek lelke görcsösen felkacag. Eljárása amellett bizonyos grafikai technikára is emlékeztet: azokra a krétarajzokra, melyek fekete papiroson úgy keletkeznek, hogy a művész kihagyja a fekete alapon a formákat határoló vonalakat, vagyis mintegy negatíve rajzol: a fekete alapra bízza a rajzot és a mintázást.

Új stílusa kialakításának - minden kész hatása mellett - még csak az elején van Vaszary. De hogy jó útra került, azt stílusának a fejleszthetősége mutatja. Vaszary képei ugyanis inkább csak vázlatok, elképzelései jobbára megoldatlan kompozíciók, melyeken a forma áldozata a színnek. Milyen beteljesedése lesz ennek a nagy tehetségnek, ha színei számára megtalálja egyszer a méltó foglalatot, a hozzáillő formákat és a megfelelő kompozíciót, melyben a mostani részeredmények egésznek hatnak!

Forrás: Nyugat, 1920. 5-6. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00274/08174.htm

Farkas Zoltán: Vaszary János képei

Vaszary János nem tartozik az önmagukban megállapodó művészek fajtájához. Valahányszor egy-egy nagyobb kollekcióval a nyilvánosság elé lépett, mindig meglepő stílusváltozással zavarta meg művészetének barátait. Nyugtalan, folyton tovább és tovább törekvő lelke, szangvinikus temperamentuma nem tűr megállást, lassanként elunja a kifejezésnek azt a módját, melyet néhány éven át gyakorolt. Együtt akar rohanni azzal a sok változással, amely a mai ember külső életében olyan gyors egymásutánban követi egymást. Festőink között kétségtelenül a legidegesebb alkotó, akinek egy pillanatra sincsen nyugta, a legtürelmetlenebb, még önmagával és festményeivel szemben is. Talán öt éve lehet annak, hogy egyrészt brutálisan erős, másrészt meglepő finomságokban gazdag expresszive-naturalista csendéleteivel és alakos kompozícióval teljesen elszakadt egykori impresszionista ízű ábrázolásmódjától. Ezen a kiállításán is van még egy-két képe, amely, ha csak halványan is, erre a korára emlékeztet. De a túlnyomó többség majdnem teljes szakításról számol be. A térszerűség egykori hangsúlyozása eltűnt csupa egy síkra vetített színhangsúlyozást találunk, rendszerint keveretlenül egymásmellé odahányt harsogó világos színekből. A tárgyak testisége majdnem teljesen feloldódott, a ábrázolás módja még odavetettebb, még kevésbé kidolgozott, még befejezetlenebb, mint eddig volt. A fény és árnyék ellentétein alig van valami hangsúly, rikoltó, világos színek kavargó harca lett a döntő. A lehető legkevesebbre csökkentette a részletezést, egynéhány odavetett színfoltból vagy színvonalból alakítja ki a képet még akkor is, ha sok tárgyat zsúfol rajta össze. Ez a szűkszavúság külsőleg az impresszionisták módjára emlékeztet, de mégis távol áll tőle, mert fölötte erősen átalakítja a tárgyi elemeket. Valami lázas nyugtalansággal vájkál a jelenségekben, hogy a legnagyobb erővel kísérelje meg odavetni az élet rohanását. Ábrázolásai gyakran csak harsogó jelzések maradnak, amelyek mögé nem mindig könnyű ugyanazt a lelki tartalmat önteni, amit Vaszary érzett, úgyhogy gyors felvillanásukat, s színek, vonalak rakétaszerűen robbanó széthullását gyakran nem tudjuk képpé összekötni.

A mai Vaszary gyakran lemond arról, hogy az olajfestés jellegzetességét kihasználja. Mintha papírra nyomott, színes képekkel állanánk szemben, amelyek a lehető legegyszerűbb technikai eszközökkel akarják a lehető legtöbbet mondani. Amint képei katalógusának önmaga írta előszavából látszik, nemcsak ösztönösen, hanem tudatosan, mert azt hiszi, hogy a mai falak nem tűrik meg a sötét és nehéz olajképeket, hanem a nagy falsíknak megfelelő világos, freskószerű díszeket kívánnak, melyek felett könnyen átsurran a fény.

Ez a dekorativitásra törekvés erősen befolyásolja képeit, sőt erősen korlátozza is. De nem hisszük, hogy az utolsó szó volna, melyet kimond. Rippl-Rónai életében is volt egy ilyen korszak, mely akármilyen érdekes alkotásokra vezette is, nem tartott soká és utána Rippl ismét festőibb kifejezésmódokhoz tért vissza. Vaszaryban is volt elég ebből a festőiségből, lehet, hogy elérkezik ismét az az idő, amelyben öncélúbbnak fogja a festményt tekinteni, mint ma.

Forrás: Nyugat, 1930. 5. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00485/15028.htm