A Magyar Képzőművészeti Lexikonhoz készült kérdőív (1915)	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	A Magyar Képzőművészeti Lexikonhoz készült, Czigány D. által kitöltött kérdőív (1915)
	Bölöni György: Czigány Dezső
	Hevesy Iván: Czigány Dezső Ady-portréja
	Kassák Lajos: Czigány Dezső 1883-1937
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

1915-ben a Szendrei János és Szentiványi Gyula által szerkesztett Magyar Képzőművészeti Lexikon első, egyetlen kiadott kötete nyomtatásban közölte a festő életére és munkásságára vonatkozó, addig megjelent, legrészletesebb adatokat. A szerkesztők által küldött kérdőív kérdései és Czigány válaszai az alábbiak voltak:

Czigánynak a kérdésekre adott válaszai több meglepő adattal is szolgálnak. "Tanítói" között említi Rippl-Rónai Józsefet, akivel tudomásunk szerint mester-tanítványi viszonyban nem állt. Hollósy és Ferenczy után, külön mondatban írta le Rippl-Rónai nevét, melyben elismeri, hogy hatással volt művészi fejlődésére. Az általa legjelentékenyebbnek tartott saját műveire vonatkozó kérdést először egy kérdőjellel válaszolta meg, majd utólag a Bárczy István tulajdonában lévő Ady-portrét nevezte meg. Arra a kérdésre, hogy megjelentek-e már életrajzi adatai és hol, csupán kérdőjellel felelt, pedig ismernie kellett Bölöni György kizárólag vele és művészetével foglalkozó cikkeit, valamint az 1912-ben megjelent Nemzeti Szalon Almanachot is.

Forrás: Rum Attila: Czigány Dezső, Rum Attila [Magánkiadás], Bp., 2004, 138-139. oldal

Bölöni György: Czigány Dezső

Czigány Dezső különféle képeinek összetartozandóságát két tulajdonsága adja meg: a hangsúlyozott karakterkeresés és a színek különös, érzékiesen megválasztott ellentéte. Akármilyen új kifejezési módokat keres és fog találni a piktúrája, akármilyen új megjelenési formákat, sötét színekből átcsap a világosabb felé, a realisztikusabb természetszemléléstől átmegy bizonyos stilizáltságba, talentumának ez a két emelőrúdja, és annál tartalmasabb, komolyabb és értékelhetőbb lesz az a piktúra, amely tőle ezután születik, minél logikusabban és őszintébben domborodnak ki ezek a tulajdonságai.

Valamelyik portréját kell csak elővennünk, hogy ezeket az érdekességeit közelebbről megismerjük. Nála nem az a cél, egy-egy meglátott arc vagy egy, a természetben meglátott tárgy a maga összes jellegzetes tulajdonságaival a képre kerüljön. Megpillant és megfog egyetlen karakteres vonást az arcon, a száj hajlását, önkéntelen összecsucsorítását, a homlok dudorodását, valami feltűnő jellemvonást, amely az ő szemében előtűnik azon az arcon vagy egyszerű tárgyon, s ezzel fog kiindulni a képein. Tulajdonképpen ez a karikaturisták eszköze, de náluk ez, művészetük teljességében, a lényeg marad, nem is törekednek tovább, csak arra, hogy egy igen karakteres vonással, ennek túlzásával leszögezzék valakinek a vonásait. Czigánynál ez csak a festői felfogásnak kiindulópontja, egy lendülés, mellyel felvetheti magát a nyeregbe, egy módja a szemlélődésnek, de nem a végső célja. Azzal, hogy egy dudorodó homlok, erősen meresztett, bámuló szem, barázdás orca vagy más efféle a vászonra vetődik, még nincs megoldva a kép, csak adva vannak egy értékes festői talentummal megtalált eredői annak, hogy most már felépülhessen festménye. Mindez nem megy nála túlzás nélkül, s ebben a túlzásban van bizonyos teátrális vonás, amely megint állandó ismertetőjele, mert saját magából, az emberből fakad. Ez a kissé színpadias túlzás teszi például azt, hogy Ady Endre sovány arca erős, szinte spiritisztikus transzponálást kap, és ezeknek a túlzásoknak űzése hozza magával, hogy bizonyos pillanatnyi megjelenések úgy kerülnek fel a képeire, mint a legállandóbb, örök, elpusztíthatatlan jellemvonások.

Ugyanaz áll a színeire is, amelyekből szintén ilyen karaktert kereső szemmel válogatja ki a céljának legjobban megfelelőket. Nála nemcsak azért vannak a színek, hogy a kép kompozíciójának megadják a harmóniáját, nem azért, hogy finom és érzékeny ellentétekkel megadják a formák egyensúlyát, nála a színek önmagukért élnek, jobban mondva végső törekvése a színeivel, kiválogatott színeinek használatával az, hogy ezek, önmagukban, ellentéteikben, harmóniájukban a legidegesebb érzékies hatást váltsák ki az emberekből. Színeinek a képen felül, a képnél teljesített kötelességükön túl is vannak feladataik. Mély ultramarinok szerepelnek például csendéleteknél háttérül, fehér kancsó vagy fehér terítő lobban ki előlük, vagy tusfekete háttérből vörös virágok, sárga rózsák virítanak elő. Hatásra számítanak ezek a színek, úgy vannak kiválogatva, megrostálva, hogy mindegyikük egy izgalmas szín legyen, és minden egyes szín adja a legteljesebb értékét és tartalmát.

Czigány Dezsőnek nem témáiban, rajzolási módjában, formakeresésében, hanem főképpen a színeiben nyílik meg az egyénisége, amint erős, kissé rapszodikus, fel-fellobbanó koloristának mutatkozik. És nagyon érdekes így egymás mellé állítani társait, a nyolc festőt éppen kolorisztikus törekvéseikkel. Kernstok például a kép tárgyának egységes tónusára iparkodik a színeivel, annyira kolorista, amennyire kompozíciója egyes részeinek, alakjainak összefoglalása követeli. Márffynál felduzzadnak előttünk, csaknem rendszertelen gazdagsággal buggyannak elő a színek, Berénynél a kép egyensúlyát adják meg. Pórnál hangsúlyt alig nyernek, Czigánynál élik a legszabadabb életüket.

A talentuma sokszor enged meg szabadosságot magának, rakoncátlankodik, de színkereséseinél sikerül magát zabolázni. Pedig valami keleties, cigányos és sémitás színszeretet lakik benne, amely dúsan lobban, mindent színözönben lát, és különleges, ritkán előforduló színeket produkál. Piktúrája azért mégsem lépi túl a realitások határait, ha ezeken túlmegy, akkor játékokat enged meg magának, melyeket ő sem vesz komolyan, képei sohasem távolodnak messze a természettől, ott érezzük a hátunk megett a modellt, a tájat, pontosan a csendélet apró tárgyait, ami komoly érték benne, az sohasem megy át stilizáltságokba. Ez nem akarja azt mondani, hogy a stilizálás nem lehet cél, csak annyit jelez, hogy nem célja Czigány Dezsőnek, akinek másféle, vaskosabb, tárgyhoz kötöttebb, röghöz ragaszkodóbb szemlélődésre hajlik a természete.

Akármit dolgozik, akármi kerül ki a kezei közül, nincs dolga, mely nem érdekes, és amelyen nem egy gazdag festő talentuma jelenne meg.

(1911)

Forrás: Bölöni György: Egy forradalmi nemzedék, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1982, 419-421. oldal

Hevesy Iván: Czigány Dezső Ady-portréja

Igen kitűnő és okos gondolat volt Czigány Dezsőtől, hogy jó és olcsó reprodukcióban bocsássa közre Ady Endréről festett portréját, amely még 1908-ban készült. A képet, illetve a reprodukciót főként a pszichikai hatás, a par excellence arcképhatás szempontjából kell szemlélni és méltányolni, éppen amiatt a cél miatt, amelyet alkotója maga elé tűzött, amikor a sokszorosításokat közreadta. Czigány képe akkor ábrázolja Adyt, amikor már túl volt első nagy harcain és első nagy diadalain. Adyt mutatja meg egy kiteljesedett férfikor erejében, a költőt, aki tudja sorsának mélységét, érzi művészetének aktív, tettekké váló hatalmát. Befelé néz, elmélyülten az életnek sodró, végzetes hatalmaiban, önmagának víziós, szétfolyó, akaratából ki-kihulló örvényes érzéseiben, de már sejti, hogy költészete tett milliók szíve felé. Mélyről és szerencsével fejezte ki Czigány ecsetje ezt az Ady Endrét, aki már túl volt az első állomáson és felfelé tartott tisztuló erőiben, de még nem állott be nála a későbbi évek testi fáradtsága és beteg leromlása. Azt az Adyt állítja elénk, aki nagy korok találkozásában az ellentétes világérzéseket sűrítette csodálatosan széles és gazdag egyéniségében: ő épp úgy volt passzív, mint aktív, egyképp artisztikus művész és forradalmár igehirdető.

Ady kettősségét, éppen mivel művész munkája, Czigány arcképe tisztábban érezteti, mint Ady közforgalomban levő fotográfiái, különösen a legismertebb: a könyöklős kép, amely kissé dekadens és egyoldalú: passzív és mert érzelmekben túltengő: romantikus. Czigány munkája nem méltatlan arra, hogy megmutassa a százezreknek azt, aki a százezreket fanatizálni is tudta. Jelentheti nekünk Adyt és azt a halhatatlan energiát és forradalmi lelket, amelyet Ady szimbolizált. A tettekre indító művész képe, mely ott tárulkozhat minden helyen, mint szuggesztív eszmék szimbóluma: kitűnő példa arra, hogy megmutassa, ha még csak halvány felcsillanásban is, annak a lehetőségét, hogy a portré is bele tud kapcsolódni az egy igaz művészet, az etikus, tehát szociális művészet emberújító munkájába. A portré, amely a régi művészetben megrendelt arcutánzás vagy önmagáért való pszichológiai probléma volt, még kaphat új, nagyszerű hivatást: ragyogtatni, mint vezérlő szimbólumokat, azoknak a nagy egyéniségeknek kifejező és szuggesztív képeit, akik megmutatták, hogy tudnak élni mindenkiért, akiknek egyéni élete csak tisztultra és hatalmasra fokozott eszmét és cselekvést jelent.

Forrás: Nyugat, 1921. 24. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00307/09336.htm

Kassák Lajos: Czigány Dezső 1883-1937

Egyre fenyegetőbben és egyre elbírhatatlanabbul súlyosodik ránk a végzet. A világ legszűkebb köreiben is szinte egymásra halmozódnak a tragédiák. Tegnap a költő konok és okos fejével nekiszaladt a száguldó vonatnak, és ma a festő legyilkolta családját, s aztán maga ellen fordította a halálos fegyvert.

És kire kerül a sor holnap? Melyikünk végzete, hogy holnap öngyilkos legyen, vagy gyilkosság miatt a hóhér kezére juttassa magát?

Néhány héttel ezelőtt egy kiállításon találkoztam utoljára Czigány Dezsővel. Éppen olyannak látszott, mint amilyennek már sok esztendő óta ismertem, talán csak a ruhája volt kissé kopottabb, és az álla volt borostásabb a szokottnál. Mért csodálkoztam volna ezen? Tudtam, hogy nem azok közé a művészek közé tartozik, akik némi gazdasági jövedelemhez is hozzájutnak szellemi produktumaik ellenében. Apanázst kapott, de azon sincs semmi csodálkoznivaló, ha az ilyen kegyelmi kenyér egyszer csak torkán akad a segélyezettnek, talán éppen akkor, amikor ez is bizonytalanná válik a részére. Czigány nem beszélt ilyesmiről, és nem látszott rajta sem az elkeseredés, sem a kétségbeesés. A kiállított önportréja előtt álltunk, és én dicsértem a képet, mert tetszett nekem úgy formáinak kemény összefogottságában, mint színeinek komor harmóniájában. A könnyedebb formák és derűsebb színek felé mindig rosszul végződtek kísérletei. Örültem neki, hogy a Nyolcak-kal induló, nagy ígéretű piktor (aki hosszú évekig úgy tűnt, elvégezte feladatát anélkül, hogy beteljesítette volna magát, a fele úton kiégett) ilyen új hevülettel lángra kapott, s legutóbbi műveiben valóban értékeinek betetőzése felé közeledik. Úgy váltunk el egymástól, mint akik pezsdülő élettel és kiapadhatatlan alkotási vággyal vannak tele.

December utolsó óráiban bekövetkezett a tragédia olyan körülmények között, amilyeneket csak egy őrült tud felidézni, vagy az olyan ember, aki hosszú idő óta eltökélten és megfontoltan készülődik a tett elkövetésére.

Hogyan tudott fellázadni a sors ellen, amit évtizedeken át megadással vállalt? Honnan merítette hozzá az erőt, hogy gyilkos szándékkal szembeforduljon a családjával, a festészetével és zenéjével, szóval mindazzal, aminek egy életen át áldozott? Kétségtelen: a vadságig ingerlékeny, látható ok nélkül is komorságra hajló, démonikus szellemű lény volt - de mégis érthetetlen előttem, hogy a démon ennyire hatalmába keríthessen egy embert, aki naponta megfürdette lelkét Bach isteni zenéjében, s aki olyan buzgalommal ült le csellójához, mint amilyen szerény alázattal az igazi pap nyúl az oltári szentséghez. Hogyan történhetett, hogy egy órában minden összeomlott benne: a szemei rémképeket láttak, az ecset és a vonó revolverré változott a kezében? A valóság ténye kétségbeejtően megrendített. Ha érdemes hivő lélek lennék, bűnbocsánatért könyörögnék a számára. De így csak néhány érdemtelen sorban számot adok Czigány Dezső tragédiájáról, és kiállok a művészete mellé, amely botlásai és elbukásai ellenére is mesteri értékekkel ajándékozta meg modern festészetünket.

Forrás: Munka, 1938/58. in: Kassák Lajos: Éljünk a mi időnkben
             Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978, 185-186. oldal