„...tu, felix Austria nube!”

„Bella gerant alii; tu, felix Austria nube!
Nam quae Mars aliis, dat tibi regna Venus.” – élcelődtek a 15. század végén, 16. század elején a fegyveres harcokban edződött, birtokaikat, országaikat jobbára csatákkal szerző, vagy elvesztő kortársak a szorgalmasan gyarapodó Habsburgokon.

      „Ám hadakozzék más; te, szerencsés Ausztria, nászt ülj!
     Másnak Mars, teneked Venus ad országokat.”

A csipkelődő disztichon szerzője – Georg Stadtmüller, a müncheni egyetem professzorának feltevése szerint Mátyás magyar király – jogosan számított arra, hogy sokan ismerik Ovidius heroidáit, a hősnők leveleit, s a parafrázist hallók az egyértelműbb eredetire gondolnak. 1500 körül egyetlen koronás fő sem tarthatta magára nézve hízelgőnek, ha kétségbevonták öldöklési képességeit, vagy szóvá tették ódzkodását a háborútól. Ovidius asszonyai hősök helyett otthonülő férfira vágytak. A középkorban sem lehetett másképp, de a harcoskedvű férfiak nem hallgathattak sem a marasztaló könyörgésre, sem a saját szerelmes kedvükre. Laodamia levele az Ilionnál elsőként partraszálló és eleső Protesilaust siratja: „Fortius ille potest multo, quum pugnat amore. Bella gerant alii, Protesilaus amet!” „Hisz sokkal hevesebb szerető, mint harcos e férfi. Protesilaus, más vívja hadát, te szeress!”. Az eredeti vers csúfolódó átírója már nem a panaszra ügyelt. Természetesen minden uralkodó vágyott arra, hogy házassággal növelje országa területét, s adóztatható alattvalóinak számát, de ha az áhított célt nem sikerült elérni, vagy a hozomány kevésnek bizonyult, hamar szóhoz jutottak a fegyverek. Senki sem szerzett azonban olyan óriási birodalmat kimerítő és kockázatos háborúk nélkül, mint a Habsburgok. Az ágyban dúló csatákra, s az ölbehulló eredményre utaló gúnyversikét nyilvánvalóan sértő szándék, de még inkább irigység ihlette. A kevésbé szerencsések irigysége.

Vénuszról, vagy szerelemről ritkán lehetett szó a Habsburgok között, akiket a család későbbi elnéptelenedése, s az egyetlen túlélő, Mária Terézia házassága után kizárólag Lotharingiainak kellene nevezni, hanem egy jól bevált, s következetesen végigvitt politikai gyakorlatról. A 17–18. századra az epés disztichon kötelező családi törvénnyé vált. Ellentmondott a szerelemre való hivatkozásnak az is, hogy az „isten kegyelméből” uralkodók jegyessé érett gyerekei között számos olyan, vagy koronkint csak olyan akadt, akiért egy épeszű, hozományra nem túl éhes ifjú késsel a torkán is habozva mondta volna ki a boldogító igent. A politikai gyakorlat olyannyira gyökeret vert, hogy háttérbe szorította a még az őskorban felismert, és szigorú szabályként továbbhagyományozott házassági higiéniát is.

A Habsburgok nem tiltották a rokonok közötti frigyeket. Az ősök negyedik generációját összeszámolva eleinte tizenhat személy helyett többnyire csupán tizenkettőt lehetett felsorolni és a korabeli egészségügy színvonala mellett ennek is tulajdonítható, hogy az 1371 és 1570 közötti 35,6 évnyi átlagéletkor az 1571 utáni kétszáz esztendőben 25,2 évre süllyedt, és száz főhercegi gyermek közül csak 55 érte meg a 20. életévet. A spanyol ágban azután szokássá vált, hogy az ősök száma a kívánatos felére csökkent, ezért 1500–1700 között mindössze 22 személlyel gyarapodott a család, az osztrák ág 1503 és 1780, azaz I. Ferdinánd születése és Mária Terézia halála közti időszak 100 családtagjával szemben.

A spanyol Habsburgok hamar degenerálódtak, s degeneráltságukat átörökítették a Bourbonokra. Az osztrák ág egyetlen egészséges utódja, svájci, német, olasz, francia, spanyol, balti-lengyel, svéd, angol és holland uralkodóházak leszármazottja, Mária Terézia, szinte egész Európa anyósává vált, bár tizenhat fia és lánya közül négy igen korán, kettő kamaszkorban esett áldozatul a betegségeknek, kettő pedig apácának ment. Elsőszülött fia, József, utód nélkül halt meg. A trónra várományos és az örökösödésről gondoskodó Lipót pedig Bourbon lányt hozott a házhoz. A frigyből született Ferenc 1784-ben, tizenhat évesen, nagybátyja udvarába költözött, hogy ott fejezze be tanulmányait. II. József éles szemmel ismerte fel a jövendő uralkodó tulajdonságait: „Ferenc inkább lassú természetű, alakoskodó, egykedvű, nyilvánvalóan döntő szenvedélyek nélküli. Mindamellett úgy tűnik, mintha valamiféle energia lakozna benne. Korához képest sokat tanult elméleti és gyakorlati téren, de minden gépies, diktálás utáni írás és semmilyen önálló gondolat.”

Ferenc szellemi színvonala meg sem közelítette felvilágosult nagybátyjáét, vagy a kor kérdései iránt fogékony, széles látókörű apjáét, II. Lipótét. Fanyar humora megvédte ugyan a nagy csalódásoktól, de tanárai, több éves kitartó magoltatással, csak egy elfogadható ügyirat-kezelési ismeretet, név- és arcmemóriát fejlesztettek ki benne, s később a humor sem segítette át a kormányzás nehézségein. Egész életében bizalmatlanul viselkedett a nálánál okosabb emberekkel szemben. Gondolati szárnyalásuk összekuszálta izzadsággal szerzett tudását, döntési javaslataik pedig csak növelték határozatlanságát. Kivételes kötelességtudattal vette kézbe ugyanakkor az aktákat. Minden hivatalnoka, minden alattvalója bizonyos lehetett benne, hogy beadványát elolvassa, s ha nem ütközik a fennálló törvényekbe, akkor jóváhagyja, vagy jogos kérés, panasz esetén helyt ad neki. Ferenc rendületlenül hitt a jogrendszer államfenntartó erejében. „Justitia regnorum fundamentum” – mondogatta, s maga is betartott minden rendeletet, szabályt, még a bécsi rendőrfőnök utasításait is. Kicsit csodálkozott, amikor az 1819-ben bevezette a forgalom zökkenőmentessége érdekében a jobbirányú közlekedést – amelyet Ferenc József 1852-ben balirányúra változtatott – de zokszó nélkül alávetette magát. Gyalogsétáin kitért a szembejövők elől, kocsikázáskor pedig besorolt a Práterben vonuló oszlopba, s nem előzött akkor sem, ha sürgető szükség gyorsabb mozgásra késztette. A jog szent volt számára, és elégedetten vette tudomásul, ha alattvalóival szemben pereket veszített.

Bürokratikus aprómunkával töltötte napjait. Hitte, hogy úgy gondoskodhat a legtökéletesebben alattvalói jólétéről. Clemens L. Metternich – aki Kaunitz – Rietberg herceg, osztrák államkancellár leányával kötött házassága révén emelkedett az osztrák politika irányítói közé – jellemzése szerint azonban: „...Az volt a legnagyobb hibája, hogy tulajdonképpen nem kormányzott, hanem nap mint nap adminisztrált. Azért cselekedett így, mert egyedül az adminisztrációt ismerte, a kormányzásról ugyanakkor fogalma sem volt...”. Nyilatkozott persze élesebben is, de csak önmagának: „...Mint egy kukac, befúrja magát az iratcsomó egyik oldalán, s kijön úgy a másikon, hogy közben nem történik semmi...”.

Ferenc, uralkodói alkalmatlansága ellenére, mélyen átérezte személye rendkívüli fontosságát. Egyszerű, vagy inkább az értelem határát súroló világképében az Úristen a katolikus templomban lakott, s csak magának volt felelős az emberiség sorsáért, míg az osztrák császárnak a bécsi Hofburgból kellett irányítania alattvalóit, s jólétükért csak az Úristennek tartozott számadással. A 18. század uralkodóházainak nézeteit követte évtizedekkel a francia forradalom után is. Hiába omlott össze a korábbi, az uralkodói legitimitásra alapozott, s a nemzeteket, birodalmakat magánbirtokként tekintett politikai struktúra, Ferencben ideálként éltek tovább az idejétmúlt elvek. Az volt a véleménye, hogy a császári korona az egyetlen kötelék a többszörösen elkülönült és önmagukban is többnemzetiségű királyságai között, de csak úgy, hogy – II. Józseftől eltérően – az uralkodó külön-külön is viseli valamennyi országa felségjelét, és szuverenitását az egyes országok rendi alkotmányai korlátozzák. Ezért ragaszkodott élete alkonyán Ferdinánd koronázásához Pozsonyban, s egyidejűleg a magyar rendi alkotmány megújításához.

Nem tűrte ugyanakkor sem a nép, sem a haza, sem a nemzet fogalmak használatát. Csodálkozva kérdezte: „Népek? Az micsoda? Én nem tudok semmit népekről. Én csak alattvalókat ismerek.” A Napóleon elleni háború idején saját kezűleg húzta ki a harcba hívó felhívásból a haza szót, s helyettesítette a császár szóval, mert a haza emlegetése az uralkodó alárendelt állami funkcióját hirdette volna. A nemzet kifejezés pedig szerinte kétségbe vonta, hogy a birodalom földje és lakossága a Habsburg-család örökletes birtoka. Ezért még a bécsi várszínház homlokzatáról is levakartatta a . Józseftől adományozott korábbi feliratot, s az „Udvari-Nemzeti Színház” helyébe „császári, királyi Udvari-Várszínház”-nak neveztette el. A Burgtheater azóta sohasem viselte a nemzeti nevet.

Ferenc apróságokban is arra törekedett, hogy felvilágosult nagybátyjával szemben a pőrén dinasztikus felfogást állítsa előtérbe. II. Józsefnél még az állam fejlődése volt a cél, amelyet az uralkodó, mint az állam szolgája követ. Ferenc az államot a dinasztia jólétét szolgáló eszközzé süllyesztette. A katonai ranglista jól érzékeltette Ferenc gondolkodásmódját, de azt is, hogy a fordulathoz megvárta a franciáktól megtépázott hatalma teljes visszaállítását. A tiszti névtárból Napóleon végleges leveréséig és a Szent Szövetség létrehozásáig hiányoztak a rendfokozattal nem rendelkező Habsburgok, még I. Ferenc is. A felsorolás az Udvari Haditanáccsal kezdődött, amelyet a katonai főhivatalok tagjai követtek, majd a tábornokok, s végül alakulatok szerint a tisztek. Az 1816-os állapotokat és felfogást tükröző 1817-es névtárban azonban már a Habsburg-család tagjai álltak az élen. Összes címükkel és rangjukkal, idegenből hozott feleségeikkel és férjeikkel egyetemben. Az utolsó Habsburg-csecsemő után következhettek az Udvari Haditanács és a főhivatalok vezetőinek, beosztottjainak a nevei, majd a tábornokoké és a tiszteké.

A Schönbrunn építése idején megjelenő főurak csoportja

A Freyung a 18. században

A dinasztia támaszai

A 19. század első évtizedeiben az állam még félreérthetetlenül azonosult az uralkodóval a lakosság túlnyomó többségének tudatában. Ausztria nagyhatalommá emelkedésével egyidejűleg a történelmi nemesi családok mellett gazdag városi polgárok, zsoldosvezérek, európai bankházak tulajdonosai, az új birodalmi hivatalok iskolázott jogászai – legtöbb esetben tehetős polgárok gyermekei – jutottak jelentős földbirtokokhoz és nemesi címekhez. Az ellenreformáció, a harmincéves háború, Wallenstein és a felkelők javainak elkobzása, a török elleni felszabadító háború Magyarországon, lehetőséget nyújtottak a vagyonképzéshez és a feudális uralkodó osztály átrétegződéséhez a katolikus és Habsburg-hű nemesség javára. Az ő létszámukat gyarapították a Német-római birodalom Ausztrián kívüli államaiból, illetve Spanyolországból és Dél-Itáliából érkező, az ellenreformáció és a különböző győztes háborúk hasznából részesülni akaró családok. Népes csoportot alkottak 1711 körül VI. Károly császár – III. Károly király –, majd 1736 után Lotharingiai Ferenc kíséretének Bécsben letelepedő tagjai. A francia forradalom elől menekülő főnemesek jelentős része is a Habsburgok környezetében keresett biztonságot, hozzá hivatali vagy katonai rangot. Az európai arisztokrácia tagjai a napóleoni háborúk után is szívesen álltak a dinasztia szolgálatába, mert a dunai birodalom nagyhatalmi helyzete látványosabb előmenetelt kínált, mint az öreg kontinens törpe államai. Az idegen családok szívesen kötötték sorsukat a Habsburgokhoz. Hűségükért és szolgálataikért cserébe, a birtokadományokon túl hatalmat jelentő hercegi, grófi, bárói címeket nyerhettek, tagjai lehettek a társadalmi hierarchia legfelső szintjét jelentő aranygyapjas rend, a szuverén máltai- és a magas német lovagrendnek, valamint a Szent István rendnek, a hölgyek pedig megkaphatták a legelőkelőbbeknek kijáró csillagkeresztes dáma címet.

Az udvar mellett felsorakozott előkelő famíliák már nem az otthoni földbirtokos szomszédokkal házasodtak, hanem a legkülönbözőbb nációk főnemesi fiaival és leányaival, s tökéletesen elvesztették kapcsolatukat a saját népükkel. Légüres szociális helyzetükben kiszolgáltatottjai lettek a dinasztiának, amely azonban megfelelő módon pótolta a hiányzó hazát: ezt a címekkel és rangokkal jutalmazott, továbbá a kizárólag 1740 előtt nemességet szerzett réteget feljogosította az „első társaság” elnevezés használatára, s biztosította számára az udvarképességet, azaz az udvarnál való állandó megjelenési jogot. A dunai birodalmon belül csak a magyar és a lengyel főnemesség őrizte meg az otthoni, a néphez fűződő kapcsolatait és befolyását, s ha korlátok között is, de megszakítás nélkül képviselte, sőt védte a nemzeti érdekeket. Akárcsak Észak-Németország és Anglia nemessége vagy a Hansa városok patríciusi rendje. Utóbbiak összehasonlíthatatlanul hosszabb ideig, egészen a 20. század közepéig meg tudták őrizni zárt közösségeiket és vezető politikai szerepüket, mint a bécsi udvar mellett és az udvarból élő arisztokrácia.

1740 után ehhez az első társasághoz zárkózott fel az elsősorban német polgári vagy paraszti sorból származó szegény vagy kevésbé vagyonos, elsősorban katonai, majd hivatalvezetői érdemekért nemességgel jutalmazottak tömege. Mind a Habsburgokkal csaknem egyidős arisztokrácia, mind az 1740 előtti régi, mind az 1740 utáni új, az ún. katonai- és hivatalnoki nemesség, amelyet az udvari szóhasználat „második társaság”-nak nevezett, a legszilárdabb támasza lett a hatalomnak, annak ellenére, hogy az arisztokrácia és a régi nemesség csak egymás között házasodott, és szigorúan elzárkózott lefelé, a második társaság felé. A legfelső rétegből származtak az uralkodó legbefolyásosabb tanácsadói, a legmagasabb hivatalok vezetői és a hadsereg legfontosabb beosztású parancsnokai, mai fogalmazással az uralkodó elit. A funkciók szétosztásában a származás döntött, azaz a Habsburg-család és az előkelők közötti hatalommegosztás. A kölcsönös függés sajátos vonása a soknemzetiségű birodalomban, hogy mind az alpesi országból, mind a történelmi, azaz a kereszténység felvételétől évszázadokon át egységes államiságú – magyar, lengyel, cseh és horvát – nemzetekből viszonylag kevés család került az állam működését meghatározók közé. A hivatalnoki és a katonai felső vezetés képzettségi szintje között ugyanakkor kimutatható bizonyos különbség. Az előbbi éppen a túlcentralizált állam irányítási feladatai miatt egyre több kiművelt emberfőre tartott igényt, ugyanakkor a vagyonos arisztokrácia és a régi nemesség, az előjogok alapján, szükségtelennek tekintette az egyetemi tanulmányokat, s inkább a katonai karriert választotta. Az államapparátus igényeinek növekedése német nyelvű újnemeseknek és a polgároknak kedvezett. Az előkelőbbek tudással szembeni előítélete a katonai iskoláknál is megfigyelhető: a bécsújhelyi tisztképző akadémián 1752 és 1897 között, tehát az alapítástól eltelt csaknem 150 év alatt, a legnevesebb arisztokrata és régi nemesi családokból mindössze 77 fiatal tanult, és a sikeres vizsgázók közül is csak heten érték el a tábornoki rangot.

A soknemzetiségű Ausztriában az igazi összetartó erőt a hadsereg jelentette, amelyben a fiatal férfilakosság tömegei szolgáltak, és amelyben az eltérő nemzeti vonásokat határozottan háttérbe szorította az egységes német vezényleti nyelv és a drill, illetve a szigorúan központosított bécsi hadvezetés. I. Ferenc abszolutisztikus államában a trón és a birodalom akaratának megvalósításához a legszilárdabb támaszt vagy a legnagyobb nyomatékot a legfelső parancsnoki kar adta, háta mögött az egész hadsereggel és a katonai sikerek félelmet keltő hagyományaival. 1804-ben a tábornagyok, táborszernagyok és lovassági tábornokok, tehát a legmagasabb rendfokozatúak mindössze 8 %-a tartozott az újnemesekhez. Az osztrák nemzetségeket csupán két Habsburg főherceg képviselte, a birodalmi németeket ugyanakkor 17 fő – szász, nassaui, württembergi, lotharingiai, Hohenzollern, Coburg stb. hercegek – a franciákat és itáliaiakat 9 fő, ha a Milánóból származó, eredetileg „della Tore”, később Franciaországban „de la Tour”-nak nevezett Thurn und Taxis családot is közéjük számítjuk. Velük szemben mindössze 5 szláv családi név – Czartoriski, Kaunitz, Kinsky, Kolowrat, Mittrowsy – és három magyar – Alvinczy, Erdődi és Sztáray – található. 1825-ben a háborús veszteségek ellenére a legmagasabb rangú tábornokok közül még mindig csak 11 %-ot ért el az újnemesek aránya az arisztokraták és régi nemesek 89 %-ával szemben, tehát a változás lényegtelen 1804-hez képest. Az országok szerinti származás figyelembe véve 12 %-ot tett ki az alpesi tartományok családjainak aránya, miközben 46 %-ot a német birodalmi, s 36 %-ot a francia és itáliai családoké. A dunai birodalom koronaországait egyedül a magyarok képviselték 8 %-kal.

Európában a Habsburgok hadserege élvezte a legnagyobb népszerűséget, annak ellenére, hogy 1740 és 1849 között ritkábban győzött, mint kikapott. Napóleon verhetetlennek hitt armadájának dicsőségét azonban akkor tépázták meg az osztrák seregek Károly főherceggel az élen, amikor minden már ország fegyveres erői alulmaradtak a küzdelemben. A népszerűség azonban nemcsak a franciák elleni győztes hadjáratoknak volt köszönhető, hanem a békeidőkbeli jelenlétnek is. A sárga selyemre hímzett kétfejű fekete sas ott lobogott a dunai birodalom minden nagyobb helységében és városában, hiszen a csapatok a soknemzetiségű állam rendőri hatalmát testesítették meg. A kaszárnya erőd volt a lakosság megfélemlítésére, a zászlók és a katonák ugyanakkor hatásos látványt nyújtottak a politikailag egyelőre teljesen közömbös tömegeknek, az alakulatok igényei pedig biztos piacot a helyi mezőgazdasági és kézműipari termékeknek. A hadsereg megkísérelte egységes néppé kovácsolni a Habsburgokkal szemben lojális, többnyire német nyelvű tisztek alatt az egymástól idegen katonákat. Ezeket a szerencsétlen páriákat azonban jobban összekötötte a drill, a napi fegyelmező botozásokat és vesszőfutásokat kísérő fájdalom és kölcsönös együttérzés, mint az uralkodóval szembeni odaadás, amelyre annyit hivatkoztak a Habsburg-dinasztia és a nép közötti közvetítő szerepet kisajátító parancsnokok. Eleget lehetett hallani az egységet kifejező német vezényleti nyelvvel kapcsolatos ellenérzésekről is, de a közhiedelem ellenére nem ez volt a hadsereg legsúlyosabb belső baja.

Egy, a tudásra fittyet hányó főúri kaszt uralta a vezető beosztásokat, akikről Stefan Zweig keserűen jegyezte meg, hogy a Habsburgok hadserege tehetségesebb tamburmajorokkal rendelkezett, mint tábornokokkal. A tisztikar felkészültsége, morális tartása és a népek összekovácsolásában játszott szerepe sem volt különb, mert változatlan formában tovább élt egy középkori eredetű, feudális szokás, az ezredtulajdonosi rendszer. Savoyai Jenő herceg nevetségesnek tartotta, az udvari haditanács 1768-ban hivatalosan megszüntette, s 1806-ban Károly főherceg is be akarta tiltani. A zsoldosok ezredese valamikor valódi tulajdonos volt, mert felállította alakulatát, felfegyverezte, felöltöztette katonáit, előléptette a tiszteket és a tiszthelyetteseket, biztosította az élelmet s vezette az egységet a harcban. A 19. században a többnyire tábornoki rangú ezredtulajdonosok még mindig az alárendeltek hűbérurai voltak, akkor is, ha az öregedés miatt fizikailag és szellemileg teljesen leépültek. Rigolyákkal terhelten ők határozták meg a csapat belső értékrendjét, előléptették századosi rendfokozatig a tiszteket, ítélkeztek a katonák felett, eskettek, végrendeleteket hitelesítettek, hagyatékra, örökségre felügyeltek, anyakönyveket írtak. Rokonaik, kegyenceik gyors karriert futhattak be anélkül, hogy tiszti vizsgát tettek volna, míg a parancsnokoktól eltérő értékrendet vallók, vagy protekciót nélkülözők, magas szintű tudásuk ellenére is, évtizedeken keresztül savanyodhattak poros garnizonokban, örökös beosztott tisztként.

A katonai és rendőri feladatok mellett, különösen 1815 utáni békés évtizedekben, a hadsereg az uralkodó dinasztia hatalmát dicsőítette a gyakori parádékkal is. E hatalom látványos bizonyítékai voltak a színpompás egyenruhák, a felszerelés és mozgás lenyűgöző egyöntetűségei, a tábornoki és vezérkari fövegeken lengő zöld tollbokréták – Sigmund Freud szerint papagájtollak a kincstári sündisznó frizurák kompenzációjaként – és az elsőrangú katonazenekarok. Egy-egy városi főtéren megtartott díszszemle mindig szenzációként hatott. Tömegeket vonzott, s arra késztette a polgárokat, hogy versenyre keljenek eleganciában a hölgyektől megcsodált tisztekkel. Az 1815 utáni Európában alig akadt jobban öltözött városi társaság, mint a dunai birodalomban.

A belső ellentmondások ellenére a hadsereg tisztikara képezte az abszolutisztikus államnak politikailag elkötelezett felső rétegét, s később is megtartotta vezető pozícióját, akkor, amikor az ún. politikamentesség kötelező törvénnyé vált. 1815-től a máltai- és a német lovagrend hagyományait követve alakult ki szokásként a „Te” megszólítás, a testületi összetartozás kifejezője, hiszen a hadsereg tisztikara a Napóleon elleni háborúk során úgy összekovácsolódott, és olyan fontos államfenntartó erővé vált, hogy külön rendként léphetett fel, mint katonai réteg. Minden polgári származású tiszt, s a hosszú háborúk veszteségei miatt nagy számban akadtak ilyenek, számíthatott arra, hogy 30 év kiemelkedő teljesítmények nélküli szolgálat után, vagy korábban, a bátorsággal szerzett Mária Terézia-, Vaskorona-, Lipót- és a Szent István rendekkel egyidejűleg a nemesi címet is elnyeri. Hasonló előjogokhoz a hivatalnokok csak kivételesen jutottak. A hadsereget az uralkodó legbiztosabb támaszának lehetett tekinteni. s hogy ez a várakozás nem teljesült egyértelműen, annak maga a legitimitáshoz, a merev belső status quohoz ragaszkodó metternichi rendszer volt az oka. Az uralkodó és a feudális uralkodó osztályok hatalmát 1848 előtt elsősorban az abszolutizmus bomlasztotta szét felülről.

1804-ben az osztrák császárság születési évében a legmagasabb beosztású hivatalnokok 89 %-a arisztokrata és régi nemes volt, és az itáliai Franz Colloredo herceg kancellárhelyettes irányítása alatt állt. A szociális származás mellett azonban a nemzetiségi eredet is lényeges vonása a vizsgálatnak. Az alpesi tartományok nemzetiségei 45 %-ban képviseltették magukat, a többi birodalmi német vagy magyar és cseh családokhoz tartozott. A legmagasabb rangú hivatalnokok csoportjában 25 esztendő alatt a túlnyomóan arisztokratikus kép lényegesen megváltozott. Az európai történelem két fontos eseménye, a görög szabadságharc és a párizsi júliusi forradalom közötti esztendőre, 1829-re érezhetően megnőtt a polgárok ausztriai befolyása: elérte a 27 %-ot. A származása alapján jelentéktelennek tekintett, de gazdaságilag egyre erősebb társadalmi osztály politikai jelentőségét és az államvezetéshez fontos szakképzettség súlyát jelezte ez az adat, s egyben a nemesség hivatali befolyásának csökkenését is. Figyelemreméltó, hogy a kispolgári tömegek első képviselője is megjelent a vezetésben. Egy iglaui szabómester fia, Karl Friedrich Kübeck, tudása révén államtanácsosi rangot szerzett.

A hivatalnoki apparátus arisztokratikus szemléletű működését azonban nem veszélyeztette a polgárság előretörése. A központi vezetést egy csehországi földbirtokos, gróf Franz Kolowrat tartotta kézben, akit Metternichhel szembeni gyűlölete miatt – tévesen – csaknem liberálisnak tekintett a korabeli közvélemény. Észak-Itáliában és Magyarországon pedig egy-egy Habsburg-főherceg kormányzott. Nemzetiségi eredetet vizsgálva megállapítható, hogy az alpesi tartományok családjai mindössze 13 %-kal képviseltették magukat, míg a különböző német államokból 23 % származott. A többiek szláv, itáliai, francia nemzetségek felnőtt gyermekeiként érkeztek Ausztriába. Még egy aragóniai is akadt köztük, gróf Alois Ugarte. Magyar eredetű egyedül az erdélyi közigazgatás élén álló báró Josika János volt. Mind a katonai, mind a hivatalnoki elit tehát a társadalmi helyzet és az ország szerinti származás alapján nem a hazát, hanem az uralkodót szolgálta. A tisztikar és az alsóbb rendű hivatalnokok között ugyanakkor súlyos feszültségeket okozott, hogy az erősen centralizált államban II. Józseftől az 1848-as forradalomig nem a katonai vezetés élvezte a szerepének megfelelő megbecsülést a hatalom támaszai közül – a háborúk idejét leszámítva –, hanem a legfelső hivatalnoki réteg. Ennek elsősorban a Szent Szövetség által létrehozott kollektív biztonsági rendszer és a súlyos osztrák gazdasági helyzet volt az oka. Nem látszott indokoltnak a hadseregfejlesztés, és pénz sem volt hozzá. A közigazgatás nem bizonyult feltétlenül megbízhatónak.

A takarékos osztrák állam díjtalan állásokat, ún. „Planstelle”-ket létesített, s a fizetésre rá nem szoruló személyek az itt eltöltött tíz évi szolgálat után, a származási előjog segítségével, rangos beosztáshoz és busás jövedelemhez juthattak. Ezt az éles kontraszelekciót a magasabb végzettségű, ugyanakkor a szerény havi bérre rászoruló hivatalnokok nehezen tűrték. A durva különbségtétel is hozzájárult ahhoz, hogy a középszintű beosztottak hagyományos munkamorálját, amitől a lakosság óriási többsége szenvedett, a „mi tudunk várni” mottó fejezte ki. A bürokrácia behálózta a hatalmas dunai birodalom legutolsó szögletének életét is, hiszen az volt a feladata, hogy a soknemzetiségű államban valamiféle egységet, illetve inkább az ügyintézés egységességét teremtse meg. Decentralizált centralizmus lett belőle, részben a koronaországok, tartományok viszonylagos önállósága, részben a hivatalnokoknak Metternich államában elfoglalt kivételes helye miatt. A „Hofrat”, az „udvari tanácsos” cím, amelyet 1765-től magas beosztású állami alkalmazottak kaphattak – szavatolta az adott igazgatási területen a dinasztia hatalmát, s a hatalom a protekciót. Nemcsak arisztokraták, főispánok, hanem vezető beosztásokat és Hofrat címet elnyert polgárok is beavatkozhattak a bíróságok, az adó- és ingatlanügyeket intéző szervek, a hivatali apparátusok munkájába úgy, hogy rendelkezhettek a beosztottak egzisztenciája felett.

A vesztegetés járványszerűen terjedt el a birodalomban. A bécsi tartományi bíróság börtönében például a foglyok megfelelő díjazás ellenében nemcsak könyvhöz, alkoholhoz, különleges vendéglői koszthoz juthattak, hanem még szeretőt is tarthattak kényelmes bútorokkal berendezett celláikban. Szokássá vált, hogy apák a fiaikat azért küldték közszolgálatra, hogy néhány évi hivatali munka közben elegendő korrupt partnerrel ismerkedjenek meg, és a nekik nyújtott szolgáltatásokkal teremtsenek maguknak kedvező anyagi viszonyokat, vagy szerezzenek a szolgáltatásokért cserébe egy jól fizető gazdasági állást. Még a költségvetés fedezetére 1787-ben bevezetett lottójátékból is nagy-nagy magánjövedelemhez lehetett jutni, hiszen a szegények reményeit kifejező pénzek felett hivatalok őrködtek. Több tucat kézen keresztül mentek át az összegek, míg az államkasszába kerültek, és a politikailag megbízható – legfontosabb feltétel a hivatali munkához – beosztottak sokszor tévedtek a maguk, vagy „felsőbb”, udvari tanácsosi utasításra mások javára. Jól berendezett kávéházak, korcsmák, sütödék születtek így egy-egy ismerős jóvoltából, aki a személyi kapcsolatok rendszerében mindig megfelelően honorálta a hivatali vezetőktől kapott támogatást. Még a Rotschildok és a többi bécsi bankár, a Sinák, a Kőnigswarterek, az Eskelesek is nagy összegű csúszópénzeket fizettek a hivatalok jóindulatáért. Metternich sem ingyen járta ki a bécsi Salomon Rotschildnak a bárói címet. Az 1848-as bécsi forradalom egyik fő szellemi előkészítője, Eduard von Bauernfeld, a hatalom ellenes paprikajancsi históriák szerzője és állami alkalmazott, Franz Schubert barátja, az 1830-as években joggal írhatta: „Reszkess te nagy Ausztria a kicsi hivatalnokaidtól!” A fejlődést akadályozó, a változó igények célszerű kielégítésére alkalmatlan apparátus maga tette egyre erőtlenebbé az államot, s fordította a rendszerrel szembe még a konzervatív értelmiséget is. Egyik vezető képviselőjük, korábban Metternich hűséges híve, a költő Franz Grillparzer írta 1839-ben a kancellárról „A beteg hadvezér” c. gúnyos költeményében:

A trón és a soknemzetiségű birodalom összetartó erejét képezte a katolikus egyház is, Európa leghatalmasabb vallási birodalma, ha a hívők számát tekintjük. Ugyanakkor Itáliában négyszer több plébános jutott egy főre, és Franciaországban is másfélszer annyi, tehát az egyház befolyását nemcsak a másvallásúak, – a másik két országban alig jelenlévő protestánsok, zsidók és görögkeletiek – száma csökkentette. A 18. század utolsó harmadától, a klérus sem volt feltétel nélküli támasz. II. József, saját államában a lelki rendőrség szerepét osztotta a papságra, hogy ott is érvényesítse az uralkodói hatalmát, ahol a bürokrácia és a hadsereg befolyását nem lehetett kimutatni. Az e feladattal megbízott lelkiatyákat azonban éppoly szigorúan ellenőrizte, mint a többi belső rendfenntartó erőt. II. József megtiltott minden közvetlen kapcsolatot a püspökök és Róma között. Csak nyílt levelezést engedélyezett, amelyet a cenzúra után az állami főhivatalok továbbítottak. Előzetes hozzájárulást kellett kérni a püspöki pásztorlevelek kiadásához. Szigorúan tilos volt egyházi büntetésben részesíteni akár a klerikusokat, akár a hívőket. A plébánosoknak össze kellett adniuk a párokat a vegyes házasságok esetén is, különben állami megtorlásra számíthattak. Az uralkodó írta elő a teológiai tanterveket, és nevezte ki a professzorokat, meghatározta, hogy miről szabad beszélni hittanórákon és a miséken, még azt is, hogy mikor és mennyi gyertyát lehet gyújtani a templomokban. Minden szerzetesrendet feloszlatott a gyógyító és oktatórendek kivételével, s mintegy 700 kolostort szüntetett meg, hogy kaszárnyáknak adja át a helyüket. Ugyanakkor minden egyházközségnek – a hiányosan ellátott területeken újakat kellett létrehozni, így Magyarországon pl. csaknem ezret – hivatalos anyakönyveket kellett vezetnie a házasságokról, a születésekről, a keresztelőkről és a halálokról, amiért a korábban jobbára koldusszegény papok rendszeres fizetést és öregkorukban nyugdíjat kaptak. Állami hivatalnokok lettek tehát, nem főpapoktól függő klerikusok, és állami célokat kellett követniük: a birodalmi egységet és a forradalmi gondolatok visszaverését. I. Ferenc, illetve a vallási dogmákkal szembenálló Metternich számos területen enyhítette ugyan II. Józsefnek a rendőregyház létrehozására tett intézkedéseit – részben visszatérhettek a jezsuiták, a püspökök felügyelete alá került vallásoktatás stb. –, de az állami jelleget nem oldotta fel. Az osztrák trón és az osztrák oltár közötti, az utóbbi számára kényszerű szövetségben zavaró tényezőt jelenthetett a katolikus világegyház, illetve a papi hierarchiát a Habsburg-birodalmon kívülről irányító pápai hatalom léte. A megszorító intézkedések miatt az osztrák klérus nehezen azonosult az uralkodó céljaival.

A régi Hofburg bástyafala, előtte a glácisz, hátul a Linién belüli városrész

18. századi kút Bécs belvárosában

Ferenc Károly és Zsófia

Első felesége halála után Ferenc is Bourbon leányt hozott a házhoz. Közeli rokont, hiszen a menyasszony, Mária-Terézia, nápolyi-szicíliai hercegnő apja a vőlegény anyjának fivére volt, anyja pedig II. Lipót nővére, tehát Ferenc nagynénje. Összesen négy feleség közül egyedül ez a kétszeresen is unokatestvér Bourbon-hercegnő bizonyult csak termékenynek. Hat fiatalon elhunyt gyermek, Leopoldine, az őrült leány, a brazil császár később sokat vert hitvese, valamint a napi húsz epileptikus rohamot is elszenvedő s a lakájok által vonszolt Ferdinánd mellett a neurotikus-nimfomániás Mária Lujza és a gyenge elmebeli képességű Ferenc Károly lett többek között a boldog frigy gyümölcse. A spanyol Habsburgok sorsa kísértett újra. Ferenc Károly fizikumából alig lehetett következtetni az előrehaladott tragikus folyamatra. Kis termetű, de egészségesnek tűnő ifjú volt. Csak deformált koponyája, egykedvű, néha kimondottan bamba arckifejezése árulta el a házassági higiéniát tagadó család újabb, fokozatos degenerációját.

Miklós cár 1835-ben ismerkedett meg a főherceggel, és ezt írta róla: „Ez a fiatalember olyan, mintha fejlődése megakadt volna. Ha tizennyolc évesnek mondhatnám, nagy reményeket fűznék jövőjéhez. Kétségbeejtő, hogy már harminc éves is elmúlt.” Ferenc Károlynak azonban legalább érteni lehetett a szavát, nem torzult el az arca, s a száját sem felejtette el becsukni, mint időnként a bátyja. Jóindulatú fickónak tűnt, akit a vadászaton és a színházon kívül komolyan alig érdekelt valami, ha egyáltalán érdeklődött is komolyan valami iránt. Soha nem keltett feltűnést különleges teljesítménnyel, soha nem okozott környezetének nehézséget, hacsak azzal nem, hogy unos-untalan mindenkitől tanácsokat kért. Szeretett a Bécs közeli Laxenburgban időzni, a hatalmas park közepén álló, lovagvár utánzatú kastélyban, amelyben fegyverek, félhomályos szobácskák, életnagyságú babák idézték a múltat, s maga sem tűnt sokkal élőbbnek, mint a toronyban elbujtatott, mechanikusan mozgó, páncélos vitézek figurái. Ferdinánd azonban felülmúlta öccsét tiszta óráiban: szenvedélyesen gyűjtötte az érméket, aquarelleket, növényeket, s élt-halt a gőzvasútért. Ferenc Károlynak erős egyéniségekre volt szüksége, akik kézben tartották, naponta felkészítették valami tennivalóra, irányították, s előre megmondták, hogy miről milyen véleménye legyen. Ilyen volt Sophie von Wittelsbach, azaz Zsófia Friderika Dorottya bajor hercegnő.

A Wittelsbachok több, mint hétszáz esztendeje uralkodtak Bajorországban, először palotagrófként, majd 1180-tól a hercegi címeket is hordhatták Barbarossa Frigyes jóvoltából, míg ugyanebben a században a Habsburgok még csak huzatos lakótoronyban élő, szegény elzászi-svájci ördögök voltak. A bajor királyi koronára azonban pontosan hatszázhuszonöt évet kellett a Wittelsbach családnak várnia. Miksa József herceg, francia ezredes vadonatúj címének akadt egy szépséghibája: Napóleontól kapta fegyveres támogatásért, rendíthetetlen hűségéért cserébe. A frissen koronázott király 1805-től Tirolban és Voralbergben bizonyította be háláját a korzikainak, ahol könyörtelenül lépett fel az osztrák csapatokkal és az Andreas Hofer vezette felkelőkkel szemben. Nem mulasztotta el természetesen e két osztrák tartomány alapos kifosztását sem, nehogy saját költségvetéséből kelljen fizetnie hadi kiadásait. Napóleon bukásának közeledtén idejében átpártolt Ausztriához. A legitim uralkodók közössége cseppet sem vette zokon korábbi ballépését. Maguk is könnyen kötöttek békét egymással, amit gyakorta házassággal is megpecsételtek. A rokoni szálak ellenére ugyanakkor mindig készen álltak újabb háborúval kikényszeríteni politikai céljaikat, területi igényeiket.

Miksa igazi házi zsarnok volt, akárcsak egy megfellebbezhetetlen őrmester a katonák előtt. Minden tiltakozást legyűrve adogatta férjhez leányait. A porosz trónörökös, a szász uralkodó, egy bajor és egy szász herceg után az első házasságából származó Charlotte révén a megözvegyült I. Ferenc apósa lett. Zsófiát pedig Ferenc fiának, Ferenc Károlynak szánta. Céljához a császárnővé emelkedett s Karolina Auguszta nevet felvevő Charlottét használta fel. A müncheni udvar fegyelme töretlen hatással működött.

A remek fellépésű, fess bajor király meglehetősen ellentmondásos nézeteket vallott. Imádta a hegymászást, szívesen elvegyült az egyszerű emberek, különösen az egyszerű lányok és asszonyok között, muzsikált is nekik, ha kívánták, templomba kísérte őket, anélkül, hogy mélyen vallásos lett volna, elkobozta a papi birtokokat, s a pápa felháborodása ellenére is tudomásul vette a bigottan katolikus Bajorországban a vegyes házasságokat. Szabadelvűséget azonban csak a köznapi életben tűrt el. A kormányzásból száműzte a parlamentarizmust, a liberalizmust, a polgárok beleszólási jogát, s ennek, ha kellett, katonásan hangot is adott. Leányai neveléséből szigorúan kiirtott minden felesleges ideált, romantikát, lírát, nehogy valaha is érzelmeik rabjaként cselekedjenek. Puritán életvitel, kötelességtudat, szigorú belső fegyelemmel párosult akaraterő, klasszikus műveltség és vallásosság – ezeket a célokat tűzte ki Miksa a gondosan kiválogatott tanárok, nevelők számára. Nem emelhetett kifogást munkájukkal szemben.

Zsófiát cseppet sem lehetett feltűnő szépségnek tekinteni, de kereked formái, fiatalsága, kicsattanó egészsége ígéretes, vonzó nővé varázsolták. Szabálytalannak tűnő arcvonásait loknik, fürtök, tincsek koronázták, akár el is lehetett volna hinni, hogy egy cukorkás doboz csalogató reklámképe elevenedett meg. 1824-ben, Tegernseeben zajlott le az úgynevezett jegyesi bemutatkozás, vagy inkább jegyesi szemle, ahol a résztvevőknek el kellett hitetniük magukkal a jövendő szerelmet és az örök hűséget. Zsófiának ez nem sikerült. Anyja, a királyné is alaposan meghökkent, amikor a korábban küldött és megszépítő kép helyett a valóságot vehette szemügyre: túl hosszúra nyúlt fej, lefittyedő ajak, zavart beszéd. Így írt róla: „Ez egy bon garcon, igyekszik jót tenni. Mindenkit tanácsokért nyaggat, mais il est terrible... Engem halálra untatna... olykor-olykor szeretném megütni...”. Karolina Auguszta azonban megoldotta apja gondját, amit a család nőtagjai okoztak: „Azt mondják, hogy Ferenc Károly képzett, de a királynénak egyáltalán nem tetszik, és a legkevésbé a húgomnak. Ennek ellenére a házasságot szemmelláthatóan meg kell kötni. A partik olyan ritkák.” Zsófiával külön is szót váltott. Intelligenciájára, akaraterejére gondolt akkor – vigasztalta –, amikor a viaszként formálható, gyenge Ferenc Károly mellé ajánlotta, hiszen egyszer császárné lehet, vagy legalábbis egy császár anyja. Mellettük maga uralkodhatna. Tudta, hogy utálkozó húgának úgyis teljesíteni kell az atyai parancsot. Legalább a hasznot lássa benne. Zsófia így búcsúzott hazulról:

„Elhatároztam, hogy boldog leszek, és az leszek!”

„A birodalom csak békében európai szükségszerűség.”

Évszázadokon keresztül Habsburgok viselték a német-római császár koronáját, ha Lotharingiai Ferencet, Mária Terézia férjét is a családhoz soroljuk. Kivétel természetesen akadt, egyszer, az osztrák örökösödési háború idején, amikor egy Wittelsbach került a számos államból álló Németország élére. Ez az öt esztendő azonban kevés volt ahhoz, hogy elűzze az osztrák politikából a német birodalmi vezető szerep tudatát. A német-római császár udvari tanácsa Bécsben székelt, a császár állandó helyettesének, a mainzi érseknek a képviselője, mint főkancellár, ugyancsak az osztrák fővárosból vigyázta az uralkodókat, a rendeket és a Habsburgokat összekötő laza szálakat. A császárnak kötelessége volt megvédenie a Rajnát Franciaországgal szemben, fenntartania a birodalmi befolyást Itáliában, s a belső békét Németországban az egymással örök konfliktusban álló fejedelmek között.

A francia forradalom, majd a napóleoni háborúk lerombolták a csaknem ezer esztendős intézményt. II. Ferenc a német-római császári cím helyett 1804-ben I. Ferenc néven felvette az osztrák címet, de birodalmi vezető szerepére továbbra is igényt tartott. 1792 és 1815 között a háborúk fő terhét Ausztria viselte, még akkor is, amikor Angliának és Franciaországnak kellett volna csak hadban állnia az éles érdekellentétek miatt. A brit kormány jól fizetett: Austerlitz évében minden katona után 12 font sterlinget, megközelítőleg 100 Guldent, azaz forintot, a száz napos uralom idején is még 10 font sterlinget. A pénz átutalásából, átváltásából a frankfurti „vörös pajzsos ház” (Gebäude zum roten Schild) felének bérlője, a textil- és élelmiszerkereskedő Meyer Amschel és népes családja úgy meggazdagodott, hogy létrehozhatott egy Londonra, Párizsra, Bécsre, Frankfurtra és Nápolyra támaszkodó pénzügyi birodalmat. A Rotschildok nem a Waterlooból küldött postagalamboknak köszönhették mesés vagyonukat. 1811 és 1816 október között több, mint 20 millió font sterlinget váltottak át magas jutalékért, és juttatták el a pénzt a szárazföldi hatalmakhoz. Ausztria azonban a bőséggel guruló font sterlingek ellenére – 1815-ben pl. 1,8 millió, azaz 15 millió forint – gazdaságilag teljesen tönkrement, s évtizedekig nem tudta kiheverni az államcsődöt. Angol pénz, vagy a bankházak kölcsöne nélkül nem viselhetett hadat. Érdekeltté vált a tartós békében, illetve egy kollektív biztonsági rendszer létrehozásában.

A britek megerősödtek a hosszú háborúk alatt. Európa kevésbé volt fontos számukra, mint a gyarmatok, hiszen csak 1792 és 1795 között 40.000 főt vesztettek el Nyugat-Indiában, a francia gyarmatok elfoglalása közben. Annyit, amennyit Wellington összesen kapott, hogy kiverje Spanyolországból Napóleont. A City urai 1815-re megkaparintották S. Lucia, Tobago, Guinea egy része, Mauritius, a Jóreménység-foka, Szent-Ilona. Ceylon, Málta, számos Jóni-sziget és Helgoland fölötti uralmat, s az uralommal járó gazdasági hasznot, végül Hollandiát, hogy egy európai hídfő is védje a világbirodalmat. Pedig elég volt hozzá a csatorna és a hajóhad. Oroszország lélekszáma és anyagi erőforrásai ellenére a Napóleon elleni szövetségben vált csak igazi európai hatalommá, de 1815-től minden, a kontinens életét érintő kérdésben számolni kellett vele, elsősorban akkor, ha a Boszporuszhoz és a Dardanellákhoz vezető balkáni utakról volt szó.

A szövetségesek katonai ereje nem tudta leverni a felvilágosodás, az angol parlamentarizmus hosszú gyakorlata és a francia forradalom által létrehozott, illetve a háborúk során elterjedt új eszméket a vallás, a sajtó és véleménynyilvánítás szabadságáról, a jogegyenlőségről, az államhatalom szétválasztásáról és az ennek biztosítékát jelentő képviselőházról. Ez a liberalizmusnak nevezett irányzat tagadta, hogy az államok az uralkodók magánbirtokai, s tagadta azt a puszta érdeket leplező elvet is, hogy az uralkodók csak az istennek felelősek a tetteikért.

Az európai egyensúly mindenekelőtt az Ausztria és Poroszország közötti egyensúlyon nyugodott. Az angolok 1731-ben csak feltétellel egyeztek bele a Pragmatica Sanctióba: Mária Terézia sem Bourbonnal, sem olyan herceggel nem léphetett frigyre, aki birtokaival túlságosan megnövelte volna a Habsburgok európai befolyását. Később a franciákkal együtt a leghatározottabban tiltakoztak II. Frigyes és Mária Terézia tervezett házassága ellen. Néhány évtized múlva Kaunitz államkancellár is az európai beavatkozástól rettegve beszélte le II. Józsefet a két ország egyesítési tervéről. Anglia nem tűrhette egy állam európai hegemóniáját. Ez volt az egyetlen veszély, a szigetországgal szembeni agresszió egyetlen lehetősége. A Napóleon elleni felszabadító háborúk ugyanakkor megerősítették a porosz, az osztrák és más német polgárokban és értelmiségiekben élő új eszméket, az összetartozási tudatot. A francia hegemónia megszűnése után bennük született meg a birodalmi egység terve, ami a németek európai hegemóniáját jelezte. Ez az ideológia eleve antidinasztikus, tehát forradalmi volt, mert a legélesebben elutasította a megosztottságot, a különböző német államokban kiépített családi uralmakat, a közös hazától pedig a szabadságjogok kiteljesedését várta. August Heinrich Hoffmann von Fallersleben, a breslaui egyetem germanisztika professzora a himnusszá csak 1922-ben emelt „Német dal”-ban ezt a politikai célt fogalmazta meg tömör jelszóként:

A polgári és értelmiségi honfitársakhoz hasonlóan azt hitte, hogy elegendő Limburg (Maas) és Dél-Tirol (Etsch/Adige), Kelet-Poroszország (Memel) és Schlewig-Holstein (Belt-csatorna) közötti területek lakosságának összetartozási tudata az új eszméken alapuló és a parlamenttel ellenőrzött államhatalom létrehozásához. Hofmannak büntetésül el kellett búcsúznia a katedrától, a népi propagandává izmosodott polgári-értelmiségi követelés pedig beleveszett 1866-ban Königgrätz, majd 1870-ben Sedan és Metz után a nacionalista mámorba, végérvényesen elfeledve minden forradalmi eredetet. A század első évtizedeiben azonban a német lakosság számára rokonszenves politikai célok még súlyos veszélyt jelentettek a trónjaikra éppen visszaültetett jelentékeny vagy jelentéktelen dinasztiák számára.

Metternichnek tehát a Napóleon elleni végső győzelem után az osztrák gazdasági összeomlás s így a korlátozott katonai lehetőségek, a lappangó francia revánstörekvések, Oroszország erőfölénye és hadseregének közelsége, a liberális eszmék, a német államokban mozgalmi jelképként ragyogtatott fekete-vörös-arany színek és a mögöttük megbúvó forradalmi és az angol érdekeket is sértő német birodalmi célok ellenére kellett megóvnia a Habsburgok örökségét. Gondolnia kellett az itáliai birtokok veszélyeztetettségére is az éledő olasz nemzeti mozgalommal szemben, amelynek létét a porosz Zollverein hasonmásként létrejött, Szardínia, Toscana és Róma közötti vámszövetség is bizonyította. Ausztria mintegy 625 000 km² területű, kereken 30 millió lakosú, soknemzetiségű birodalom volt a kontinens közepén, egy katonaföldrajzi szempontból nyitott ország, összefüggő természetes határok nélkül, amelyek védelmét a peremországok, Galícia, Bukovina, Lombardia és Velence sebezhetősége miatt nehezen lehetett szavatolni. Metternich érdeme az összetorlódott gondok megoldása. A megoldáshoz kulcsot adó, jól hangzó ötlet azonban egy asszonyé.

Barbara Julianne Krüdener, egy baltikumi földbirtokos lánya, fiatal éveiben roppant változatos, sőt viharos életet élt, miután faképnél hagyta diplomata férjét. Talán már előtte is. Negyvenedik évét betöltve szenvedélye vallási rajongásba csapott át. Látomásai voltak. Maga az ördög is megjelent előtte Napóleon képében. 1815-ben elhitette a misztikumra hajló Sándor cárral, hogy az Úristen küldötteként megmentette az emberiséget, és kötelessége létrehozni az ördöggel szemben egy Szent Szövetséget. A rajnai szabadkőművesek felvilágosult ivadéka, Metternich, felismerte az orosz uralkodó zavaros szövegében rejlő ötletet: Istennel és egyházi tanításokra emlékeztető politikai propagandával igazolni az alattvalók előtt az uralkodói legitimitást. Ha ugyanis a politika a valláshoz tartja magát, akkor az eredményt Isten akarja és megfordítva is. Az európai biztonság nem a béke utáni törekvéssel érhető el, hanem a francia forradalom előtti uralkodóházak korábbi, Isten kegyelmére hivatkozó legitimitásával. Ezt azonban nemcsak külön-külön hirdetett jogi vagy valláserkölcsi kategóriákban kell megfogalmazni és általános érvényűvé kikiáltani, hanem kollektív biztonsági rendszert teremtő nemzetközi megegyezéssel is. Minden uralkodó állama – vallotta – egyetlen rendet méltányoljon, az uralkodók kölcsönös szolidaritását, ami nem jelenti mindenütt a teljes megelégedettséget, nem zárja ki a konfliktusokat, de korlátozza a célokat. Egy európai háború hatására ugyanis felerősödhetnek a lappangó liberális, nemzeti törekvésekben rejlő centripetális vagy centrifugális erők, s ezek veszélyeztetik igazán az európai biztonságot, egyben a Habsburgok örökségét. Németország különböző német népcsoportok halmaza különböző koronás fők alatt, Ausztria különböző nemzetiségek halmaza egyetlen uralkodó alatt. Rendszert és egyben európai egyensúlyt fenntartó erőként kevés a korona, a bürokrácia, a hadsereg és az egyház. A birodalom csak békében európai szükségszerűség. Ehhez a kölcsönös szolidaritás az igazi biztosíték – állította a kancellár.

Metternich kollektív biztonsági rendszere merev status quot hozott létre Európában is és a dunai birodalomban is. Ingatag status quot is, mert minden uralkodónak évtizedeken keresztül a másik, szerződésben kimondott egyetértésére kellett számítania. Anglia ugyanakkor megbuktatta a legitimitás elvét görögországi és dél-amerikai beavatkozásaival – az utóbbi idézte elő a Monroe-doktrína meghirdetését –, és a Risorgimento is népszerű lett a szigetországban. Oroszország sem habozott felrúgni a szultáni legitimitást a Balkánon. 1827-ben pedig az angol, az orosz és a francia flotta szétverte a török szultán flottáját Navarinónál. Ingataggá vált az osztrák belső status quo is, hiszen Metternich – s utána sok más államférfi – figyelmét elkerülte, hogy a politikai vezetés művészete éppen a változó körülményekhez mért változó célkitűzésekben rejlik. Akkor is, ha ez kockázatokkal jár. Kudarcra van ítélve ugyanakkor az a politika, amely a bürokratikus rutinra épít. Az utóbbi gyakorlat – a legélesebb hangú kultúrkritikusok egyike, Karl Kraus szerint „bürokreténizmus” – követői csak a középszerűt részesítik előnyben, a kockázat nélküli kiszámíthatóságot, a felelősségtől való irtózást. A bürokrata vezetők a változtathatatlant igazgatják, akkor is, ha a kor mást követel.

A Szent Szövetség meghiúsította a létrejötte előtti negyedszázadban önmagukra ismert generációk reményeit. Adott azonban egy ingatagsága ellenére is hatékonyan működő európai biztonsági rendszert, egy lehetőséget, hogy a feltörekvő polgárság gazdasági céljai pusztító háborúk nélkül valósuljanak meg. Amikor végül az önmagát túlélt Szövetség rombadőlt, Ferenc József kísérelte meg fenntartani alapelvét a trón és az oltár között még Metternich életében megkötött egyezménnyel, a konkordátummal. Holott jóval korábban maga a kancellár jósolta a következőket: „Nem vagyok próféta, és nem tudom, hogy mi lesz. Öreg orvos vagyok azonban, s meg tudom különböztetni a múló betegséget az elmúlást okozótól. Az utóbbinál vagyunk most. Addig tartjuk szilárdan magunkat, amíg lehet, de a kimenetel nem kétséges.”

A Práter kocsikorzója

A kongresszus táncol

1814-től Európa nyugalmának, a kontinens békéjének központjává Bécs, a császárváros vált. A kongresszus hónapjaiban lakóinak száma meghaladta a 230 000 főt a mai Gürtel helyén húzódó Linienwallon belül. Ezt a 12 láb (3,6 m) magas, kihegyezett cölöpsorokkal megerősített falat Savoyai Jenő javaslatára I. Lipót még 1704-ben emeltette sebtiben a portyázó kuruc lovasokkal szemben. Később a falat egy másfél öl (2,8 m) mélységű árok tette nehezebben megközelíthetővé. A röviden csak Liniének emlegetett, Duna-csatornától-Duna-csatornáig húzódó védelmi gyűrű belső vámhatárként is működött – még az erdőről hozott rőzse után is 10 % fogyasztási adót kellett fizetni –, hogy korlátozza a falakon belüli letelepedést. Húsz évvel később mégis már több, mint 300 000 fő élt itt, a falakon belül, a mai I., III.-IX. kerületek helyén. A bécsi ipar – vasöntő, lakatos, hangszerkészítő, bútor, bronzárú, bőr, fa, selyem, stb. – és a szolgáltatások vonzására tízezrek áramlottak a fővárosba pénzt keresni. Nyomor, meghatározatlan munkaidő, botbüntetés lett az osztályrészük. A törvények csak 1842-ben tiltották meg a 12 év alatti gyermekmunkát, a munkanapot pedig 12 és 16 év között 12 órában, azon felül 16 órában engedélyezték férfiak és nők számára egyaránt. Ezek a tízezrek a fogyasztási adóvonalon túl kerestek szállást, felduzzasztva a korábbi falvak, mint Hernals, Meidling, Ottakring, Hütteldorf, Penzing, Favoriten, stb. létszámát. A vízhiány tartósan súlyos gonddá vált. Vízvezetéket a rómaiak építettek itt először, ami ezer esztendőre feledésbe merült. Egy 16. századi nagy tűzvészkor fellépő vízhiány hatására I. Ferdinánd német-római császár Hernalsban létesíttetett egy vezetéket, amit a 18. században újabb 18 követett. Közülük az utolsó, az Albertini féle, 1804-ben készült el Hütteldorf és Bécs között. A lakosság nagy része mégis a Duna felé lejtő, szivacsos rétegekben ásott gémeskutakból merített, amelyek a tömeges szennyezés hatására lassan fertőzöttekké váltak. A Wien folyócska szennyvízelvezető csatorna lett, az időről-időre kitörő kolerajárványok szülőhelye, hiszen Bécs egyik nagy piacán, a kor legnagyobb lakóháza, a 25 000 m² alapterületű, Freihaus nevű bérkaszárnya mellett, a – még ma is működő – Naschmarkton árusító kofák a Wien vizével frissítették portékáikat.

1814 szeptemberétől Bécs a pompa, a ragyogás városa lett. Sorra megérkeztek a győztes uralkodók, akiket a Linie, továbbá a belvárost övező bástyák és a várfalak előtt elhelyezett óriási oszlopok és szobrok üdvözöltek. Többségüket a 82 éves építész, Johann F. Hetzendorf von Hohenberg, a Gloriette alkotója állította fel. A város 6600 lakóházának – ezidőtt Pest-Budán 60 000 fő 5600 házban lakott, miközben egyedül a bécsi Freihausban 3000 fő – és középületének ablakai esetenkint díszkivilágításban ragyogtak. Az elővárosi főutakon transzparensek függtek, rajtuk komolyan hitt jelszavak: „Béke, dicsőség, új idők kezdete!” „Ausztria mindenek felett, ha csak akarja!” Egy Kugler nevű iparos 550 fiút és leányt öltöztetett fehér atlasz-selyembe, hogy így köszöntse az uralkodókat. Mások virággal díszítették házukat. A várfalakról is virágfüzérek lógtak. A belvárost védő bástyák tetején kialakult korzó és a bástyák előtti 300-500 m széles glácisz, azaz az elővárosok és a várfalak közötti, az ágyúk számára kilövést nyújtó, szabadon hagyott térség tarkállott a limonádé árusok sátraitól, az új, romantikus divatra váltó emberektől. A férfiak egy része feszes nadrágba bújt, mint a katonák, mások a pantalló hosszú uralmát indították el. A hölgyek a szoros, antik viseletre emlékeztető ruhák helyett buggyos, felfújt ujjú, drapériával, szalagokkal bőven díszített költeményekben pompáztak, s kocsiskalapra hasonlító fejfedőkkel koronázták arcukat. 1814 szeptemberétől 700 uralkodó és miniszter érkezett a kongresszusra feleségestől, gyerekestől, akiket újabb hullámokban, mintegy 100 000 vendég követett valósággal elárasztva a várost. Az árak csillagászati magasságokat értek el, a munkabérek és fizetések azonban nem. „Tisztek és hivatalnokok éheznek a legszigorúbb önuralommal. Filléreket kérnek kölcsön, mert senki sem bíz rájuk egy forintot. Tíz alacsonyabb kategóriájú hivatalnok közül nyolc heteken keresztül nincs abban a helyzetben, hogy marhahúst vegyen családjának” – írta a cenzúrától megkímélt besúgói jelentés, hiszen csak a besúgók lehettek őszinték. A háztulajdonosok azonban néhány hónap alatt új házat építhettek a vendégszobák ellenértékéből, s a fogadósok, boltosok is mesés vagyonokat gyűjtöttek össze.

A magas rangú vendégek és kongresszusi meghívottak, a porosz, az orosz, a bajor, a dán, a württenbergi és badeni uralkodó, valamint a többi német választófejedelem és népes családja, valamint még népesebb kísérete, mintegy 700 fő, elözönlötték a Hofburg termeit, és ettek-ittak az óriási asztalok mellett. A bécsi udvarnak napi 600.000 forintjába és a személyzet óriási erőfeszítésébe került illő módon kielégíteni a különleges igényeket, és ellátni az örökké éhes és szomjas tömeget. Szerencsére a bölcs Metternich idejében visszamenekítette Bécsbe a Napóleontól 1809-ben hadizsákmányként lefoglalt, 80 személyes császári aranykészletet, így a felségek hozzájuk méltó, csillogó és művészien cizellált késekkel és villákkal fogyasztották az Alt-Wiener porcelánokon talált étkeket. A többi résztvevőnek azonban meg kellett elégednie az ezüstneművel. A spanyol etikett szigorú terítési szabályai - minden evőeszköz a tányértól jobbra, a kötelező virágtenger és a hegyikristály, jáspis és más féldrágakő asztaldíszek, amelyek ma is láthatóak a Kunsthistorisches Museum földszintjén - valamint a felszolgálás zökkenőmentessége - személyenként két tálaló, egy italkínáló és egy tányérváltó - növelte a pompát. A nyársakon sült, vagy óriás fazekakban párolt, főzött szárnyasok, lábasjószágok, vadak és halak, továbbá saláták, gyümölcsök, torták, bonbonok, elsőrangú borok, pezsgők, konyakok azonban nemcsak a hivatalos meghívottaknak szereztek felejthetetlen kulináris élményeket, hanem a mészárosok, szakácsok, pincemesterek, konyhalányok és felszolgálók családjainak is. Az örökké kíváncsi Sándor cár figyelmét nem kerülte el, hogy egyszer az egyik szobalány akkora halat kötött bokán felül érő szoknyája alá, hogy kilógott a hal farka, máskor kiszámította, hogy a húsfeldolgozóba olyan szarvasokat is leadtak a szállítók, amelyek sohasem kerültek asztalra, sőt az egyik függönytől eltakart ablakmélyedésben egyszer elrejtett kosarat is talált, kibélelve tokaji aszúkkal és Lacrimae Christi palackokkal. Ferenc császár megköszönte a cár figyelmességét, megígérte, hogy felszólítja a bűnös asszonyságot, hogy legközelebb vagy hosszabb szoknyát, vagy rövidebb halat hordjon. Azután sóhajtozva jegyezte meg, hogy alattvalói csupa ilyen apró kellemetlenséget okoznak neki, nem úgy, mint a nagy Oroszországban, ahol bizonyosan csak nagy gondok akadnak.

A gazdagodó polgárok ámulattal élték át a furcsa hónapokat. Királykisasszonyok sétáltak közöttük a belvárosban és a bátyasétányokon és éppolyan embereknek tűntek, mint jómaguk. Királyok, választófejedelmek, hercegek, miniszterek mászkáltak a csak maguk által hitt inkognitóban az utcákon, megbámulták a téli tüzelőt a házuk előtt egyidőben aprogató lakosokat, megtöltötték a színházakat, a kávéházakat, a kocsmákat, a Pratert, mulattak a grinzingi borozókban és a nyilvánosházakban. Az öröm hivatásos tündéreihez ezrével csatlakoztak az önkéntes segítőtársak, s alig akadt vita a konkurrencia miatt.

Händel Sámsonját a spanyol lovasiskola óriási csarnokában mutatták be. Antonio Salieri egy koncertjén 100 zongoristának vezényelt ezrek előtt. 1814. november 29-én az akkor már erősen nagyothalló Ludwig van Beethoven vezényelte a Kongresszus tiszteletére a „Glorreiche Augenblick” című, szólistákra, énekkarra és zenekarra írt művét, amelyet az ujjongó VII. szimfónia követett. Az utóbbi helyett azonban az ezer muzsikus – közöttük Giacomo Meyerbeer és a kor más híres zenészei, zeneszerzői – részvételével játszott és Salieri intésére ágyúdörejjel kísért „Wellington győzelme avagy a Vittoria melletti csata” szimfónia aratott igazi sikert. A főpapok, közöttük Consalvi bíboros, a pápa küldötte, óriási szabadtéri miséket celebráltak. Az egyiken tömegek ünnepeltek 14 000, Lipcsét megjárt gránátost. Jó időben délutánonként, esténként a Praterben, vagy az Augerten kertjében egyszerre 4000-5000 fő vehetett részt lakomákon, miközben színpadi emelvényekről a birodalom népeinek zenekarai és tánccsoportjai szórakoztatták a közönséget. Ezek azok a híres összejövetelek, ahol a Lombardiából hozott recept szerint indult hódító útjára az „escalope milanaise”, a panírozott borjúhús, vagy csirke. Ez a később bécsi szeletnek elkeresztelt ínyencfalat is hosszú történelmi utat tett meg Észak-Afrikától Spanyolországon át Lombardiáig, a mór, majd spanyol hódító csapatokat követve, s végül az osztrák okkupáló seregeknek köszönhette Bécsbe érkezését. Az eszem-iszom mellett a népek és a turisták ezreit napközben kötéltáncosok, tornamutatványosok, versenyző lovasok, tiroli lövészek, akik pózna csúcsára tűzött sasokra tüzeltek, hosszú- és rövidtávfutók, körhintások szórakoztatták. Blanchard egyik tanítványa, egy Kraskowitz nevű férfi léggömbbel szállt a magasba, a közönség ámulatára, amelyet a kongresszus valamennyi résztvevőjének zászlajával díszített. Esténként tűzijáték zárta a napot a szabadban, s utána ki-ki mehetett a kocsmákba, a grinzingi vagy sieveringi borozókba, bordélyházakba, esetleg bálokba, ha nem akart otthon maradni.

Biedermeier kornak nevezi az utókor a kongresszustól a forradalomig terjedő éveket egy Karesruhe melletti faluból, Durlachból származó humorista, Ludvig Eichrodt, 1855-ben teremtett szatirikus figurája nyomán. Gottlieb Biedermaier iskolamester alakja valóságos személyt testesített meg, a Badenben 1786 és 1841 között tanító, dilettáns versikéket és kedves népdalokat szerző, szerfölött törvénytisztelő Samuel Sautert. Ez a jámbor és apolitikus iskolamester, akinél Eichrodt a betűvetést tanulta, adott nevet annak az osztrák életvitelből és életfelfogásból származó közösségi tudatnak, amely még szorosan kötődött a németéhez, de már megtette az első lépéseket az önállóság felé. A bécsi polgárok mit sem tudtak arról, hogy sajátos szokásaik, kultúra- és életszeretetük, egyszerű hiedelmeik, szorgosságuk és felületességre való hajlamaik egykor külön történelmi korszakként vonulnak be az irodalomba és a képzőművészetbe. Számukra „rántottcsirke-éra” lett a becsületes neve a kedélyüket megörökítő népi romantika honfoglalásának.

Az udvari, egyházi és főnemesi körök életérzését tükrözte a pompakedvelő barokk, a görög történelemhez, a német mitológiához visszanyúló klasszikus romantika, vagy a hatalmat reprezentáló empire, de nem testesítette meg az osztrák polgárság szelíd érzelemvilágát. A nagy európai irányzatok között teljesen hazai földből kinövő stílus a népi hiedelmekből, a közvetlen hegyi környezet festői varázsából, a bécsi hétköznapokból merítette témáit. Mesebeli világ volt ez. A festő Moritz von Schwind, a Hamupipőke illusztrátora, a Staatsoper épületében a Varázsfuvola-ciklus falfestményeinek alkotója, vagy Ferdinand Raimund, a bécsi népszínmű és az alpesi ország tündérbirodalmának újjáteremtője éppúgy kifejezte a feltörekvő osztály ízlését, mint a Dunaparton a vasárnapi sörhöz elrágott ünnepi rántottcsirke, vagy otthon a falon egy divatot követő giccs. Polgártudat és lázadás, lehetne mondani az 1988-as bécsi kiállítás címét ismételve, ha összevetjük az új stílust a korábbiakkal. A polgárok tudatát azonban 1815-ben még elkápráztatták a közöttük elvegyülő előkelőségek, a kongresszusi pompa, a háború vége és a győzelem feletti öröm. A biedermeier még nem a lázadás stílusa, inkább a hétköznapit vágyakkal vegyítő s együtt kedélyesen elfogadható valóság tükörképe.

A kongresszus éjszaka táncolt. Karl Josef de Ligne herceg szerint jól táncolt, de egy lépést sem jutott előre. Ekkor lett híres a keringő, amelyet a bajorok és tiroliak nehézkes, 3/4-es ütemű kör- és párostáncként jártak az 1800 körül született „Oh, du lieber Augustin” dallamához hasonló ritmusban. Sajátos játékká módosult a polonéz, amelyet a párok inkább sétálva lejtettek hosszú sorokban a lépcsőkön, az emeleti folyosókon, az asztaloknál békésen kártyázó, vagy karosszékekben szundikáló öregurak és asszonyok között. Divat maradt továbbra is a merev menüett és a partnercserére invitáló francia négyes, a két hagyományos tánc. A fontos döntések sem tárgyalóasztalok mellett születtek, hanem a báltermek, szalonok oldott hangulatában. Metternich itt könnyedén vezethette le lassúbb észjárású partnerei érdekütközésekben felgyülemlett türelmetlenségét, a hódítóra váró asszonyokat pedig elkápráztathatta műveltségével, rendkívül széleskörű ismereteivel, sőt a saját ötletből létrehozott „Emberi butaságok” múzeumával is. Ezeken a tárgyaló helyektől távol eső összejöveteleken született újjá Európa. Szászország például egy kártyaasztal mellett, hombre játék közben menekült meg, s Lengyelország gyakorlatilag eltűnt a térképről egy álarcosbálon, ahol az országot képviselő mágnások elképesztő pompával szították fel a meghívottakban az irigységet. Egy ötletesen elvesztett kártyaparti többet használt a kiküldő állam érdekeinek, mint a követ rábeszélő képessége, s nagyobb sikernek számíthatott egy jó szakács gasztronómiai remeke ura borsos megjegyzéseivel fűszerezve, mint egy emlékirat, vagy bármily jól megalapozott érv egy fontosnak hitt megbeszélésen. Kialakult az európai előkelőségek napi életmódjának végső formája is, többnyire a 18. századi párizsi szokások felújításával és továbbfejlesztésével.

A kongresszus ideje alatt általában délután hatkor illett ebédelni, s a vendégek nyolckor visszavonultak, ha az étkezést nem követte fogadás. Este tíz órakor nyitottak a szalonok, ahol beszélgetni is és játszani is lehetett. Kedvelt maradt a hombre, bár az angolok csaknem mindenkit megtanítottak a bridzs ősére, a whistre. Időnként oly nagy tétekben folyt a játék, hogy a szalonok vendégei üres zsebbel mentek haza. Friedrich von Gentz, Metternich fő ideológusa, naplójában feljegyezte, hogy az egyik whist-partiban a robber, a nyerést jelentő pontszám elérésekor a szerencse valamelyik undok fia 500 francot vágott zsebre. Az angolok honosították meg a lapos nyergek mellett – amit azután napokon belül az egész kongresszus utánzott –, az éjfélkor, esetleg éjszaka egy órakor adott vacsora, a souper, vagy a 18. századi szokás, a „petit soupers”, az ülve fogyasztott kis vacsora helyett a büfét, a beszélgető, vagy játszó csoportoknak kínált különleges harapnivalókat és frissítőket.

A küldöttek, a hazai és a külföldi előkelőségek számára a kongresszus nem csupán politikai aktusnak számított, hanem a társadalmilag egyenrangúak szórakozással összekötött európai találkozójának is. „Kaiserin von Österreich” volt annak a szállónak a neve, ahova az attasék, a titkárok és a hadsegédek vonultak vissza nap, mint nap, hogy kicseréljék a politikusok környezetéből, főleg a kíváncsi hölgyektől származó információkat, csúfondáros pletykákkal tarkítva. A szálló óriási termei és kulináris élvezeteket bőségesen kínáló, kerek asztalai miatt Európa leghíresebb vendégfogadói közé tartozott. Magas kormánytisztviselők és arisztokraták ülték körül, csupa férfi, akik bárhonnan érkeztek is, semmilyen nemzetet nem képviseltek. Kozmopoliták voltak mind, franciák, oroszok, németek, angolok, olaszok együtt. Tökéletesen beszélték a francia nyelvet, tökéletesen ismerték a 18. századi szokásokat, s legtöbbjük kapcsolatot teremtett a szabadkőművesekkel is. Együtt jártak a török mintára berendezett Diana-fürdőbe felüdülni és élvezni a hallatlan komfortot, utána órákig sétáltak a Grabenen, a Bécs számára csaknem oly fontos utcán, mint amilyen Velencében a Piazza di San Marco volt. Itt zárult a legfrissebb hírek és pletykák cseréje, amelyek csaknem mindig tartalmaztak annyi valóságot, vagy annyira hihetőek voltak, hogy izgatottan tovább lehetett adni. Szállóige lett a „mi újság a Grabenen” kérdés. Az asszonyok kalandokat kerestek és találtak, s valamennyien körülrajongták Alexander Ypsilantit, aki orosz tisztként elvesztette egyik karját, s ezúttal Görögország felszabadításához keresett pártfogókat, vagy szent borzongással hallgatták az egykori sorstragédiák íróját, a léhaságot Savonarolaként ostorozó prédikátort, a szikár és magas Zacharias Wernert. Esemény volt a kongresszusi böjt, mert a megtért drámaíró síri hangja, dörgő szidalmai és jótékonyságot áldó szavai romantikus ellenpólust nyújtottak a gátlástalan örömök közben. Wernert nem zavarta a helyszín, így a Stephansdomban tartott áhitatos misék után elővárosi színpadokon is beszédeket mondott, ott, ahol az üzletet szimatoló színigazgatók a darabjait játszották, az aszkétizmust hirdető prédikátor nagy örömére és hasznára.

A kongresszuson megjelent családjával együtt Miksa József is, a Wittelsbachok közül az első király. Zsófia 11 éves gyermekként élhette át a csodálatos pompát, az uralkodók nyüzsgését, a színházat és más szórakoztató programokat. 9 év elmúltával jövendő férje cseppet sem vonzotta. Bécs azonban igen. Izgatta könnyed hangulata, levegője. Más volt a város, a Hofburg és a Schönbrunn, mint a provinciális bajor Nymphenburg, katonás, vagy inkább zárdai neveltetésének otthona.

A Kärtner Strassetól a glácisz felé kivezető kettős forgalom a kapun keresztül

A trónörökös születése

Ferenc Károly és Zsófia 1824. november 4-én Bécsben esküdtek egymásnak örök hűséget. Az újdonsült osztrák főhercegnő látványos bevonulással adta tudtára a Hofburg huzatos termeiben felsorakozott főrangú és kevésbé rangos meghívottaknak, hogy amilyen gyorsan csak lehet, trónörökössel ajándékozza meg a Habsburg-családot. Az ünneplésre összegyűltek sem hagytak kétséget afelől, hogy a loknis-fodros-édes teremtéstől ezt elvárják, sőt nem is várnak mást tőle, mint azt, hogy szülőágyról szülőágyra vándoroljon. Továbbá, hogy minden egyéb fontos elfoglaltságot, beleértve a gyermekei nevelését is, át kell engednie az udvari etikett vaskövetkezetességű felvigyázóinak. Zsófia rövid türelmi idő elteltével vesszőfutásnak érezte reggeleit. Először a szellemileg visszamaradt férje, majd a mindenről tájékozódni akaró udvarhölgyek, azután testvére, Karolina Auguszta, végül maga az uralkodó is feszülten érdeklődött hogyléte iránt. Örömteli kíváncsisággal, később furcsállva, majd egy esztendő múlva fásult beletörődéssel. A második év is elkezdődött, és az udvar szemében Zsófia kötelességmulasztó asszonnyá vált.

Az akaratos, ambiciózus főhercegnőt más kudarcok is érték. Addig kérlelte apósát, míg az hozzájárult, hogy Ferenc Károly résztvehessen az államtanács ülésein. Ifjú férjét azonban senki sem vette komolyan, Ferenc Károlyt pedig nem érdekelték a tárgyalások. Zsófia egy jelentős európai politikai központ jelentéktelen alakjává vált a főherceg mellett. Végre 1826-ban terhes lett, amelynek azonban spontán abortusz vetett véget. A következő évben anyja és testvére már gratulált a jövendő trónörökös érkezéséhez, amikor ugyanez megismétlődött. A közvetlen családi környezet nemzeti szerencsétlenségként fogta fel a sajnálatos eseményt. Az uralkodó saját orvosát, a Beethovent – és évek múlva érvágásokkal magát I. Ferencet is – halálba kuruzsoló Johann Malfattit bízta meg a gyermekszülésre alkalmatlannak vélt asszony gyógyításával. Szilárdan hitt az orvos érvágásainak, magnetikus altatásainak és fürdőinek hatásában. Néhány évvel korábban, 1822-ben, Malfatti és egy másik udvari orvos, dr. Franz Wirer fedezték fel Bad Ischl sós és kénes forrásainak gyógyhatását, s tették ismertté. Malfatti tehát nemcsak a szervezet ellenálló képességében bízhatott. Zsófia fürödni kezdett Bad Ischlben, ebben a hegyekkel, gesztenyeerdőkkel körülvett, üde levegőjű városkában, amely rohamos fejlődését az évente visszatérő hercegnőnek és kíséretének köszönhette. Addig reggelente csak egy lavor és egy szivacsos lemosdás jutott neki. Most fürdött, és reszketett, hogy alkalmatlannak bizonyul a szülésre.

Az először ünnepelt, majd a kimondatlan udvari ranglétrán egyre lejjebb csúszó fiatalasszony a kudarcokkal teli években a színházakban és barátai között oldotta fel a feszültségeit. A minden higiéniát nélkülöző Hofburg és a Schönbrunn óriási, egymásba nyíló termeiben reggeltől-estig valóságos tömeg hullámzott. Szolgálattévő tábornokok és tisztek, udvarhölgyek, látogató arisztokraták, diplomaták, miniszterek, az udvartartás felvigyázói és a személyzet: őrök, lakájok, ajtónállók – minden ajtónál kettő – felszolgálók, komornák és egyéb szolgák töltötték meg az épületet. Este pedig a család apraja-nagyja I. Ferenc körül gyülekezett, s ott múlatta idejét beszélgetéssel, zenehallgatással, mint akármelyik kispolgári családban. Csendes elzárkózásról alig lehetett szó. A színházi esték nemcsak szórakozást nyújtottak, hanem távolságot is a kevésbé kívánt, vagy túl gyakran látott emberektől. Évtizedek múlva a rosszul megvilágított, szűk és örökké huzatos páholyok játszanak majd szerepet Zsófia halálában. 19 évesen azonban egy 13 éves, állandó kísérő mellett teljes értékűnek érezhette magát.

Napóleon Ferenc Józsefben – a névből a politika az elsőt törölte –, a reichstadti hercegben szeretetreméltó, szikrázóan szellemes barátot talált. „Ausztria mindig lemarad, hol egy ötlettel, hogy egy évvel, hol egy hadsereggel” – idézte ironikusan apját a herceg, és Zsófia boldogan kapaszkodott a másik, Bécsben élő, jelentéktelenségre kárhoztatott idegenbe. Szigorú katolicizmusával nevetésre ingerelte néha a herceget, de sohasem érezhette bántónak társa derűjét. Rémült felháborodással vette például tudomásul a nymphenburgi neveltetésű hercegnő, hogy a Burgtheaterben rövidítés nélkül játsszák a Rómeó és Júliát, s azt is, hogy más darabokból sem húzták ki az illetlen mondatokat, szavakat. Franci, ahogyan Zsófia becézte, hónapokig utánozta megdöbbenését, és szavalta újra és újra a színész vagy színésznő hangján a rémisztő sorokat. Elválaszthatatlan barátok lettek.

Bécsben virágzott a színházi élet. Operát például három helyen is játszottak. A Hofoper mellett a Theater in der Josephstadtban és a Wiedner Theater-ben, vagy újabb keletű nevén Theater an der Wienben. A két utóbbit az 1820-as évek második felétől egy volt tiszt, Carl von Bernbrunn igazgatta, aki cseppet sem titkolta, hogy színésznőit háremhölgyekként kezeli, s már ezzel a pikantériával is tömegeket csábított az előadásaira. A két társulat prózai műveket is játszott, az ostoba Rinaldo Rinaldinitől Schiller és Franz Grillparzer művészi alkotásaiig. A Wiedner Theater eleve hírhedt volt, hiszen Schikaneder építtette a Freihaus udvarán előadott „Varázsfuvola” hasznából, míg Mozart nem lett gazdagabb. Schikaneder még a hírnévtől is meg akarta fosztani a szerzőt, ezért a címlapokon csak legalul és a legapróbb betűkkel szedette ki a nevét. A botrányt nem feledték el a Mozart zenéjébe szerelmes derék bécsiek. Hírhedett volt a színház a közeli Wien folyócska rettenetes bűzétől is. A közönséget izgatták a színházhoz fűződő történetek, a játszott históriák és az épület cseppet sem arisztokratikus miliője. Bernbrunn, a direktor, 17 házat építtetett a haszonból Hietzingben, a Schönbrunn tőszomszédságában. Zsófia és a reichstadti herceg egyetlen bemutatóját sem hagyták ki. Éltek-haltak a játékért, mint a bécsiek, akiket nem köthetett le 1848-ig az angolokhoz hasonlóan a parlamenti vitákat kirobbantó politika, mivel nem volt parlament, s nem juthattak szóhoz sem a közelmúltat vizslató történészek, sem a liberális elveket valló filozófusok, sem az államjog reformok után sóvárgó tanárai. A színház töltötte be a szellemi űrt, s éltette a nagy élményekre vágyók reményeit.

A két elválaszthatatlan barát tavasztól-őszig a Schönbrunnban lakott. Az udvari etikett cerberusai ki akarták utálni a harmadrangú herceget a palotából – minden főherceg megelőzte rangban – mondván, hogy elfogyott a hely. Zsófia átadta egyik szobáját. Naphosszat sétáltak a dombra is felkúszó hatalmas parkban, fel a kolini győzelem emlékét hirdető Gloriette-ig, verseket szavaltak, vagy csak kiöntötték egymásnak sorsuk miatti keserűségüket. Éjszaka is egymás közelében lehettek. 22 évesen azonban Zsófiának már védekeznie kellett a 16 éves, szenvedélyes ifjúval szemben, aki naponta virággal lepte meg, s követelte a gyermekkortól megszokott csókot.

Legszebb közös emlékeik a farsangokhoz fűződtek. Minden nevesebb bálon megjelentek. Bécs zenei életét Beethoven halála után jobbára idegenek uralták, akiknek muzsikáját nehezen fogadták be a hallgatók. Otto Nicolai, Gaetano Donizetti, Karl Maria Weber mellett a tősgyökeres bécsi Franz Schubertnek, a dalok hercegének is várnia kellett az igazi sikerre. Nem érte meg. A könnyen érthető melódiák diadala ez a korszak. Joseph Lanner gyorsította fel először a keringő ritmusát, hogy valódi páros táncként lehessen élvezni, és szakított a hagyományos osztrák harmonikából és fúvósokból álló zenekarral. A valcer vonóshangszerekkel szerzett átütő sikert. A korán elhunyt zeneszerzőt 20 000 ember kísérte ki utolsó útjára. Johann Strauss, a spanyol cigányok leszármazottja pedig egy kitűnően játszó szimfonikus zenekart vetett be a bécsi keringő népszerűsítésére, s a Volksgartenben tartott koncertjein belépődíjat szedett. Negyven évvel később az ifjabb Strauss csodálatos melódiái a kék Dunáról valójában nem a Bécstől kilométeres távolságban, sivár áradási területen húzódó folyamról szóltak, hanem a gyönyörű bajai vidékről: „Nachtigallen kamen auch an die Donau, an die Schöne blaue Donau.” Beck Izidor bajai költő emlékezett így ifjúkorára: „csalogányok is szálltak a Dunához, a szépséges kék Dunához.” A versorra egy mandzsettára írt zenei ötlet fogalmazódott meg, s csak később, hosszú kotorászások után, a szekrény aljából előkerülve kezdődött el a ma is második osztrák himnusz útja a csúfos bukás felé. Egy hírnévre vágyó bécsi rendőrfelügyelő ostoba szövege a bukás oka, amit Straussnak vállalnia kellett. Párizsban azonban a Dunáról valló és énekkar nélkül játszott dallamok a „Le Figaro” zeneértő tulajdonosa, Jean Hippolyte de Villemessant jóvoltából – vezércikk helyett a kottát közölte – világhírt hoztak a szerzőnek. Ekkor Bécs is végre magáénak vélte a sikert, sőt tartósabban hű maradt hozzá, mint a „Gott erhalte”-hoz. A bajai költőre pedig alig emlékezik valaki. 1828 farsangján ezt senki sem sejthette előre. Ferenc József, a reichstadti herceg, csodálatosan keringőzött Lanner és az idősebb Strauss muzsikájára, s fáradhatatlanul táncolt éjszakákon át. Az asszony boldogan hagyta, hogy vezesse, és repült vele.

Zsófiába egy másik, nálánál hat évvel idősebb fiatalember is beleszeretett. Napóleon egyik tábornoka svéd király lett, és elűzte a Wasa-dinasztia tagjait az országból. A volt trónörökös, Gustav, Bécsben élt. Remek fellépésű, erős alkatú és magabiztos ember volt, akit a szerencsétlenség komor hangulata különösen vonzóvá tett a romantikára hajló bécsi nők előtt. Egy kiemelkedő intelligenciájú, csupa derű és szenvedély ifjút és egy atlétikus, balsorsát méltósággal viselő férfit kellett Zsófiának nap, mint nap összehasonlítania ügyefogyott férjével. Gustav, ha tehette, órákat töltött barátnője meghitt társaságában, az asszony pedig örömmel tűrte a rajongását.

Bécsben az 1820-as években 28 nyomda, 50 könyvkereskedés, 18 műkereskedés, 10 litográfiákat árusító bolt működött, s 550 író, költő dolgozott csaknem 60 lapnak, folyóiratnak. 19 volt ebből politikai: 18 hivatalos szócsöve az egyes országrészek fővárosainak, és egy, az „Österreichischer Beobachter”, a kormány szóvivője. Jellemző a közlési vágyra, hogy 1848-ban néhány napon belül 227 vadonatúj újság bukkant föl a fővárosban, amelyek közül a publicitást áruló Presse maradt egyedül talpon. Addig azonban elképesztő információéhség uralkodott. Sokat lehetett megtudni a világról, sőt Ausztriáról is a külföldi lapokból, többnyire azonban egy-két hetes késéssel. A leveleket cenzúrázták. Így az olvasó emberek naponta több újságot is végignyálaztak, összehasonlították a cenzúra által átengedett híreket – a cenzorokat is ki lehetett játszani –, majd kávéházba mentek kicserélni az információikat. Asztaltársaságok alakultak. A leghíresebb az Oehlenschläger „Ludlam-barlang” c. drámája nyomán, amit a Theater an der Wien mutatott be, a „ludlamiták” nevet adományozta magának. Öt csípős, kézzel írt lapot adott ki. Tucatnyi tagja közé tartozott a drámaíró és költő Franz Grillparzer, a történész gróf Majláth János, a zeneszerző Weber és Salieri, mellettük a kor legnagyobb szatirikusa, Pest-Buda, Berlin, München és Bécs sznobjainak, dilettáns hivatalnokainak és művészeinek kíméletlen kritikusa, óriási verekedések hőse és szenvedő alanya: a lovasberényi Saphir Móritz.

II. József 1782-es türelmi rendelete után tömegesen vándoroltak be a zsidók a dunai birodalomba, elsősorban Oroszországból Galíciába – számuk a 19. század derekán megközelítette a teljes lakosság mintegy 4-5 %-át, a városokban ennél többet is – és a mindig létező antiszemitizmus hatására sorsközösségként élték át az asszimilációnak nevezett megalázó folyamatot. Gyermekeiknek tanulniuk kellett héberül, többnyire csak annyit, hogy a Talmudban fellelhető konkrét eseteket és imákat emlékezetfejlesztő gyakorlatok után el tudják mondani. A papírok azonban a héber hangokat gyakorta a megkülönböztető írásjelek, a betűk alá, fölé, vagy mellé helyezett mellékjelek nélkül, hanyagul adták vissza, s minden jóképességű zsidógyerek, aki folyékonyan olvasta a Talmudot, jó érzékre tett szert a szójátékok, az elképesztő és mégis találó asszociációk teremtéséhez. A zsidóknak az antiszemitizmus gyalázatos megnyilvánulásaival szemben naponta meg kellett védeniük az önbecsülésüket, ki kellett törniük gettóként átélt környezetükből, s lehetőség szerint még a hatalmi pozíciók megszerzésétől sem szabadott visszariadniuk. A hatalmat pedig jelenthette akár az uralkodók fölötti pénzügyi uralom, akár a társadalmi igazságot és egyenjogúságot hirdető filozófia és az elveket megvalósító államforma ígérete. A zsidó fiatalok csak speciális tudással remélhették elérni céljaikat, vagy az asszociációkból önként adódó viccekkel tisztíthatták meg magukat a nemtelen lealacsonyítástól. A kétértelműség, a nyelvi fordulatokra való hajlam minden zsidó számára a lélek páncéljának szerepét töltötte be. Saphir konverzációs lexikona, szellemes-csípős írásainak többsége, félelmetes megszólási képessége, amit a „Buch von uns Wienern” című könyvével bizonyított, ezt a fölényes nyelvi tudást adta vissza. A lovasberényi fiú csak a bécsi előkelő körökben „előcsahos”-nak nevezett Eduard Bauernfeld vígjátékírótól tűrte el, hogy a Burgtheaterben karikírozni merje. Salomon Rotschild a családi pénzügyi birodalom bécsi fiókjának a vezetője csak azért fizetett Saphirnak 2000 forint évjáradékot, hogy ne írjon és ne mondjon róla semmit. Metternich is hajlandó volt megfizetni ezt az összeget, – először próbaidőre és negyedévi részletekben – mert igencsak életvidám és pazarló asszonyt kívánt feleségül venni. Zichy-Ferraris Melánia és családja 400 000 francot kapott ajándékba Miklós cártól az esküvő alkalmából, és Saphir bizonnyal nem fogta volna be a száját a járadék nélkül. A rendőrség betiltotta a Ludlamiták asztaltársaságát, találkozásaikat azonban nem akadályozhatta meg. A pletykát sem tudta kiirtani. A ki-kivel variációk a kávéházi uraktól és az udvarhölgyektől az utolsó női fodrászig oda és vissza terjedtek. Zsófia első két fiát is hol Napóleon unokáinak, hol Wasa-fiúknak becézte a bécsi köznyelv.

Sem a mindenütt felbukkanó és elnémíthatatlan asszonyi szóbeszéd, sem a gonoszkodó férfiak kétértelmű megjegyzései nem feleltek meg a valóságnak. Zsófia szigorú önfegyelemhez szokott Nymphenburgban, fanatikusan hitt az uralkodó dinasztiák Isten előtti felelősségében, s eltökélten készült arra, hogy egy trónörökössel ajándékozza meg a birodalmat, s vele magát is a hatalommal. Mind egyénisége és céljai, mind a csupaszem-csupafül udvar áthághatatlan korlátokat emeltek bármiféle kaland elé. Fiatal volt, kedvelte a flörtöt, s ezt senki sem róhatta vétkéül neki.

Bad Ischlből hazatérve, 1829 őszén az asszony ismét terhes lett. Malfatti hírneve és állása forgott kockán. Bezárta Zsófiát a szobájába, az ablakokat sem engedte kinyitni heteken, hónapokon keresztül. Márciusban Zsófia fellázadt. Látni akarta Daniel F. Auber „A portici néma” című operáját. Malfatti csak gyaloghintóval engedte színházba menni. Tavasztól azonban a schönbrunni parkban Zsófiának szabad volt néha sétálnia. Népes kísérettel és biztonsági okokból a kíséret végén egy hordszékkel. Augusztus 16-án a bába riasztotta az udvart. A papok a kápolnába rohantak imádkozni, a főhercegek, a méltóságok és az udvarhölgyek a szülőszobába. A magasabb rangúak közvetlenül az ágy mellett állhattak, a hierarchia alsóbb lépcsőihez tartózók hátrább, mint egy nagyszabású fogadáson. Ez a szülés állami aktus volt. Legalább száz ember szorongott a teremben. Elmúlt a nap, eredmény sehol. A lakájok frissítőket hordtak szét, majd némi harapnivalót. Elmúlt az éjszaka is, sőt az egész 17-e. A szolgák egyre csak jöttek, és etették, itatták a kimerült várakozókat. Sokan aludtak. Székekben, kanapékon, a fal melletti szőnyegen. Mások rettenetes fáradtsággal küszködve álltak továbbra is az ágy körül. Az udvari fegyelem napközben fellazult. Az emberek ki-be járkáltak, vidáman beszélgettek, ette-ittak, szivaroztak, s csak akkor figyeltek fel néhány pillanatra, amikor Zsófia sikoltott egyet. A 18-ra virradó éjszakát azonban a látogatók nagy része rémálomként élte át. Egy fájdalomtól meggyötört asszony mellett, az állandó jajgatástól pillanatnyi nyugalom nélkül, s a hosszú várakozástól halálosan kimerülve kellett kitartani. Ekkor már nem lehetett elmozdulni. 1830. augusztus 18-án reggel 9 óra után fogó segítségével született meg a fiú. A többi gyermek, Miksa, Károly Lajos, a korán elhunyt Mária Anna és végül Lajos Viktor világrahozatala már nem jelentett szenzációt, s közönséget sem vonzott.

Az uralkodó legott szétkergette a két nap után „gálába öltözött kísértetek csődületét”, amint meghallotta az elsőszülött síró hangját. A gyermek a keresztségben a Ferenc József Károly nevet kapta, és anyjától a Franci becenevet.

Az 1830-as esztendőt I. Ferenc szerencsés évnek tekinthette. Mária Terézia halála után ötven esztendővel csaknem úgy tűnt, hogy az uralkodónő által újrateremtett Habsburg-ház fő ága kihal. Pedig nem volt olyan szerencsés az év. Február 28-án átszakadt a hetekig befagyott Dunán összetorlódott jéggát, és a víz percek alatt elöntötte Rossau, Leopoldstadt, Weissgeber és Erdberg elővárosokat. A Duna a Maria am Gestade, a „lépcsős Mária templom” alsó köveit mosta, ugyanúgy, mint a 14. században, amikor még a folyam fő medre a későbbi Duna-csatorna vonalában húzódott. Felnőttek, gyerekek tucatjai lelték halálukat a jeges árban. Nyáron kolerajárvány tört ki a fővárosban a Wien folyóba két oldalról befolyó szennyvizektől, ami átterjedt a környékre is és példátlan intenzitásúvá vált. A folyó egészségügyi rendezését csak 1906-ra oldotta meg Bécs. 1830 júliusában kirobban a párizsi forradalom, amely megbuktatta a Bourbonok hatalmát, és a liberális erőket támogatni kész Orléans-i Lajos Fülöpöt juttatta hatalomra. Egy Isten kegyelmére hivatkozó legitim dinasztia szenvedett vereséget Európa tűzfészkében, Franciaországban, a nagypolgárság előhadainak számító, még szervezetlen proletárok csapásai alatt. A Rotschild-ház a Bourbonok bukásával 17 millió forintot veszített. Augusztusban a brüsszeli opera „A portici néma” előadását követő tömegmegmozdulások Belgiumot elszakították Hollandiától. November 29-én felkelés tört ki Varsóban az orosz uralom ellen. Egy újabb, általános európai háború ezúttal a Rotschild-birodalom összeomlását jelenthette. Gróf Anton Prokesch von Osten, a görög szabadságharcot támogató osztrák diplomata 1830. december 7-én ezt írta naplójában: „Csak most függ igazán minden az anyagi eszközöktől, és ebben Rotschild szava súlyos, ő azonban nem ad pénzt a háborúra.” Metternich hatalma határát a hitelezők húzták meg. Salomon Rotschild Bécsben, testvérei közül Nathan Londonban és James Párizsban, aki egyébként hosszú ideje Lajos Fülöppel igen szoros, csaknem baráti viszonyt tartott fenn, tőzsdepánikot robbantott ki. Ausztria kénytelen-kelletlen elismerte az Orléans-i herceg királlyá választását.

Zsófia önbizalma újjáéledt. A dinasztia fő ága uralmának átörökítésével megszilárdította helyzetét az udvarban. Ezt maga I. Ferenc is megerősítette látványosan. A trónörökös születését 21 ágyúlövés adta tudtul mindenkinek. A Hofburg és a Schönbrunn termeiben minden tábornoknak és tisztnek tisztelegnie kellett a csecsemő előtt, s ha a cseperedő gyermeket a szolgálatára kijelölt asszonyok babakocsin sétálni vitték, a kapunál álló őrség dobpergés közben fegyverbe sorakozott. Származása előjogainak szigorú szabályait Ferenc József már gyermekkorában megismerte: nemcsak a közönséges halandók feletti, elérhetetlen, szinte égi magasságához szokott hozzá, hanem a Habsburg-család többi tagja feletti rangjához is. Nem mint ember, hiszen maga volt a megtestesült igénytelenség, hanem mint Isten kegyelméből uralkodó személy. Koronázása után még testvérei sem tegezhették, rokonainak csak szolgálati úton adott utasítást jelentkezésük idejére az óra és perc feltüntetésével, s a diplomatákon kívül csak gróftól felfelé fogott kezet. A csecsemőként élvezett kötelező tiszteletet pedig kiterjesztette minden főhercegre és főhercegnőre. Felháborodottan utasította vissza évtizedek múlva az óvatos javaslatot, hogy az uralkodóháznak csak nagykorú tagjai előtt kelljen az öreg tábornokoknak és a szolgálattévő tiszteknek vigyázzba állniuk. Pedig 1899-ben a századforduló előtti évben, a Habsburg-családnak már 29 férfi és 44 nő tagja élt, zömében az udvarban, és csaknem mindegyik bőséges gyermekáldásnak örülhetett. Megalázó volt, ahogyan egy pisis főherceg előtt a katonáknak viselkedniük kellett. Ferenc József megkövesedett szemlélete azokra az évekre vezethető vissza, amikor Zsófia 1830 és 1848 között gyermekből uralkodóvá nevelte, s amikor I. Ferenc Metternich közreműködésével a családot kivonta a polgári törvények hatálya alól.

Zsófia egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy gyermekét a főhercegek, vagy az uralkodó előtt fel ne vonultassa. Állandóan képeket festetett róla, s a képeket kifüggesztette a forgalmas termekbe, sőt még I. Ferenc szobájába is. Nap, mint nap látnia kellett mindenkinek, hogy trónörökös növekszik a szemük előtt, egy jövendő uralkodó, s hogy ő, Zsófia, az anyja. A trónörökös Ferdinánd házassága előtt Ferenc kénytelen volt figyelmeztetni a már-már kínosan becsvágyó menyét: „Kedves gyermekem, nagyon szeretlek, és mindig is szeretni foglak, de most semmiképp se fogd fel tévesen, ha nekem a jövőben Mária Anna miatt egy kissé tartózkodnom kell, nehogy túlságosan sok előszeretet mutassak ki irántad”. A rivális miatti döbbenetet Malfatti hamar eloszlatta, mondván, hogy Ferdinánd impotens és sohasem lehet a következő trónörökös apja. Ferenc Károly részéről Zsófia terveit semmilyen veszély nem fenyegette, hiszen tőle alig lehetett várni valódi uralkodói szerepet. Egyetlen erős egyéniség létezett csak az udvarban az asszony szerint, de Metternich épp elég öreg volt ahhoz, hogy Ferenc József idejében átvehesse tőle az irányítást.

A fiú jövőjével kapcsolatos tervek megerősítették Zsófia Nymphenburgból hozott gyűlöletét mindenkivel szemben, aki a legitimitásra alapozott hatalmat veszélyeztette. A francia, a belga, a lengyel és újabban az itáliai forradalmak, felkelések jelezték, hogy a dinasztia helyzete bizonytalan. Metternich fő ideológusa, a porosz Friedrich von Gentz, akit I. Ferenc a kancellár minden erőfeszítése ellenére sem nevezett ki államtanácsosnak – „szeretője van és három gyermeke van tőle” – lehetőnek tartotta két különböző berendezkedésű államrendszer egymás melletti létezését Európában. Zsófiát nem lehetett megnyugtatni. Gyűlölte a nemzeti önállóság gondolatát ébrentartó magyarokat, s a progresszív személyeken keresztül az egész „rebellis nációt”, a „liberális őrültségekhez” ragaszkodó angolokat, s 1830 júliusa óta mindenekelőtt a franciákat. „Isten bocsássa meg nekem, de cseppet sem zavar engem, hogy Párizsban kolera uralkodik – írta anyjának 1832-ben –. Bizony igaz, hogy szörnyűségesen tombol, és ezeket az utálatos franciákat kilengésekre készteti, hogy az embernek a haja égnek mered.” Egy másik levelében: „Minden ebből az alávaló, hitvány Franciaországból jön. Miért nem pusztítja el az Úristen Párizst, ami a kedvenc gondolatom...”.

Metternich nem ragadtathatta magát olyan szélsőségekre, mint Zsófia. Istenhez sem fohászkodott, hiszen a 18. század gyermeke volt. Azé a századé, amelyről – Charles-Maurice Talleyrand szerint – a forradalom után született generációk el sem tudták képzelni, hogy mennyire édes volt, s azé a századé is, amely a felvilágosodás korszaka lett. Illúziókat sem táplált Metternich. Előre látta a liberalizmus, a nemzeti mozgalmak térhódítását, s a legitimitásra alapozott hatalom végét: „Semmi sem áll csendesen... és a társadalom elérte a zenitjét. Ilyen körülmények között előrehaladni azt jelenti, hogy lefelé menni... Az én életem egy riasztó korra esik. Vagy túl korán, vagy túl későn jöttem a világra. Korábban élveztem volna az időt, később újjáépítenem kellett volna, ma arra szánom az életem, hogy korhadt épületeket támasszak alá.” Más eshetőséget nem látott, mint csökkenteni a várható érdekütközések hatásait, s feltartóztatni a végső soron feltartóztathatatlant. A politika számára a rend nagyobb és kevésbé véres játékteret kínál – írta –, mint a társadalmi mozgalmak. A francia forradalom és az utána követő évek tanulsága, hogy a mozgásba lendülő társadalmi erők képtelenek bármiféle kompromisszumra. Tehát idejében el kell fojtani őket, vagy végsőkig vitt harcra kell számolni velük. Metternich meg volt győződve arról, hogy a rendet a soknemzetiségű birodalomban egyedül az uralkodó személye és hatalma tarthatja fenn és semmi esetre sem a liberálisok törekvései. „Bécs nem Párizs. A császár minden, Bécs semmi...”.

Teríték a spanyol etikett szabályai szerint

Felkészítés az uralkodói szerepre

1835. március 2-án I. Ferenc gyenge szíve nem bírta ki Malfatti nyolc egymás utáni érvágását. A kis Ferenc József ártatlanul megjegyezte, hogy a nagypapát biztosan keresztre feszítették. Már tanult hittant, s a halálról csak egy összefüggésben hallott. A sors különös fintora, hogy Metternich az uralkodó elhunytával a korhadt épület mellé a beteg Ferdinándot is megkapta, és el kellett fogadtatnia, hogy a szerencsétlen ember Isten kegyelméből vált koronás fővé. Ambiciózus Habsburgok vitatták Ferdinánd családfői szerepét. Teljes joggal, hiszen két elvakult ellenségből, a Metternichből és a Franz Kolowratból álló koronatanács irányította helyette az államot, élén Ferenc testvérei közül a legalkalmatlanabbal, a közömbös Lajos főherceggel. Metternich a dinasztia összetartása, s ezzel a birodalmon belüli rend biztosítása érdekében megalkotta a szigorúan titkos, ún. „családi törvényt”. Ez a leghatározottabban kimondta, hogy a családfő a Habsburg-ház minden tagjának szuverén ura, a közönséges bíróságok helyett bírája, a főhercegek cselekedeteinek és gyermekeik nevelésének felügyelője. Rendezte továbbá a korona férfiági örökösödési szabályait, valamint a kiskorú uralkodó melletti, legközelebbi férfirokon régensi feladatát az ifjú nagykorúságáig. Erre Ferdinánd betegsége alapos okot adott.

A családi törvény legterjedelmesebb fejezete a Habsburgok vagyonjogi viszonyairól intézkedett. Mindenkinek lehetett magánvagyona, továbbá beosztásával, rendfokozatával járó fizetése. Ezen kívül létezett még az uralkodó kezelésében álló családi vagyon is, amely kisebb részben Habsburg-földbirtokokból (Mannersdorf, Béllye, Ráckeve, Laxenburg, Vösendorf stb.), nagyobb részben a lotharingiai hagyatékból származott. E hagyaték 1804-ben meghaladta a 13 millió forintot, amelyet az örökösök egymás között felosztottak. Az uralkodó kezében maradt összegek és birtokok alkották az oszthatatlan vagyont, amelynek értéke 1848-ban 8,120.379 forintot tett ki papírokban és 5,353.319 forintot ingatlanokban.

Lotharingiai Ferenc pénzügyi zseni volt. Kiadásainak és bevételeinek szaldója 1733-ban még csak 1.735 forint többletet mutatott fel. Mária Teréziával kötött házasságakor megkapta Toscanát Lotharingiáért cserébe. Az itáliai tartományt a hűséges Richecourt kormányozta helyette, aki évente csaknem egy millió forintot küldött urának. Ferenc telekspekulációkba kezdett, bankokat alapított Itáliában és Németországban, angol és belga vállalatokba fektette be pénzét, hadiszállításhoz textil és egyenruha manufaktúrákat alapított. Medici Anna Máriától származó örökségéből és nyereségeiből óriási kölcsönöket folyósított feleségének a poroszok elleni háború folytatásához. Cserébe Mária Terézia zálogba adta birtokait, amelyeknek termését Ferenc – akit kortársai csak „Geizhalsnak”, fösvénynek becéztek – uzsora áron eladta II. Frigyesnek. Pénzügyi remekművére osztrák államkölcsönügyletekkel tette fel a koronát. II. József 1765-ben, az apja halálakor örökölt részéből teljesen szanálni tudta a háborúkban tönkrement Ausztriát, s még maradt 6,5 millió forintja.

Metternich az oszthatatlan vagyon kamatainak felhasználását a mindenkori uralkodóra bízta. Ezen kívül a családi törvényben az állami költségvetés terhére nagyvonalúan gondoskodott a családtagok évi apanázsáról. Az uralkodó fivérei és fiai évi 75.000, leányai és nővérei 42.000, a többi főherceg 45.000, a főhercegnők 20.000 forintot kaptak. Amennyiben az udvarnál laktak, egyharmaddal kevesebb járt nekik. A hozomány 200.000, illetve 100.000 forintot tett ki. Ugyanakkor az 1840-es évek közepén egy bécsi hivatalnoknak évi 400 forintból kellett megélnie családostól, akárcsak egy hadnagynak, gyermekmunkáért 8 krajcár, felnőtt segédmunkáért a koszt és kvártély mellett 18 krajcár napi bér járt. Csak Bécsben, 1845-ben, 56.000 személy szegényes vagyona esett áldozatául a hatósági végrehajtóknak. A kárvallottak zömükben családfők voltak. A Hofburg pompájával szemben az elővárosok nyomora állt. Minden 1000 megszületett gyermek közül kevesebb, mint 500 érte meg a tizedik évét. Nyugat-Európában ekkor már 27 év volt a feleződés. A Habsburgoknak tett gesztusok ellenére Metternich mégsem élvezte a családtagok rokonszenvét. Zichy Melánia, a kancellár harmadik felesége így írt naplójában: „Számomra világos, hogy ez a császári család sohasem szerette, sohasem becsülte Metternichet... Ezek az ostoba emberek nem tudták, hogy ki volt, és ez őt a szerencse napjaiban gyakran bántotta. Itt emlékezem meg arról, hogy Zsófia néhány évvel ezelőtt Nizzában azt mondta: senkinek sem szabad elhinnie, hogy az egyéniségeknek bármiféle jelentősége lenne, s azt, hogy ő, a főhercegnő bármikor láthatta az egyik embert a másikkal helyettesíteni, anélkül, hogy az a világon a legcsekélyebb különbséget idézte volna elő.”

Ferenc József gyermekkori nevelésében eleinte két fontos vonást lehetett megkülönböztetni: kínosan rendszerető nevelőnők mellett megszokta, hogy játékszereire ügyeljen, s játék után kötelességtudóan elrakja őket, az ajándékozó rokonoktól pedig eltanulta, hogy minden fontos dolog katonai természetű. Már kétévesen játékkardot, puskát, kenyérzsákot hordott és sokszor unatkozó környezetével együtt ablakból leste a napi őrségváltást. Ötéves korában vezényelni tanult egy szolgálatára kirendelt magyar tizedestől, aki néha igencsak tömören fogalmazott, s hozzászoktatta a kisgyereket a magyar nyelv egyes vaskos kifejezéseinek használatához. A fiú vasárnaponként seregnyi játszótársat kapott, közöttük az Erdődi és a Széchenyi család leszármazottait, az ír eredetű Eduard Taaffét, akivel hosszú életében végig tegeződött, Coronini, Metternich és Liechtenstein fiúkat. Versenyt futottak, fára másztak, várat rohamoztak, sorakoztak, meneteltek, míg asztalra nem került az óriási torta. Legendák születtek arról, hogy a hatéves trónörökös egy ajándék puskával azonnal a feketébe talált. Tény azonban, hogy mindig jól tudott lőni.

1836-ban Metternich rávette Zsófiát, hogy fia neveltetését bízza gróf Heinrich Bombellesre, egy tüntetően katolikus, sőt jezsuitákhoz vonzódó és velejéig royalista katonára. Az akkor 47 éves gróf anyja egykor XVI. Lajos udvarhölgye volt, apja a királyi Franciaország tábornoka. A család a forradalom kitörése után Ausztriában telepedett le. Metternich tudta, hogy Bombelles kapitányában úgy megbízhat, mint saját magában. Azt látja, hallja, gondolja és akarja, amit ő lát, hall, gondol és akar, tehát sem utasítania, sem ellenőriznie nem kell. Meg volt győződve arról, hogy rendkívüli dinasztiahűségével Ferenc Józsefben kialakítja és kialakíttatja a nemzetek feletti abszolutisztikus állam kormányzási ismereteit. Zsófia teljesen egyetértett Metternich nevelési célkitűzéseivel és elfogadta Bombelles jelölését. Véleménye szerint az elsőszülött Habsburgok örökösödési joga Ferdinánd esetében az egész dinasztiát anakronisztikus helyzetbe hozta, s veszélyeztette a legitimitásra alapozott uralom létét. A gond megoldása Ferenc Józsefre várt, s ebben Zsófia és Metternich azonosan vélekedtek. Bombellest a bécsi liberális körök gyűlölték. Júdásnak, főgazembernek, minden gonoszság eredetének titulálták, 1848-ban pedig távollétében jelképesen felakasztották. Zsófiának hasonló okok miatt kellett a kapitány. Bizalma ellenére azonban beleszólt a tanárok kiválogatásába, ott ült a legfontosabb órákon, s hallgatta a magyarázatokat. Mindenekelőtt a történelem tanítását ellenőrizte. A tananyagnak elsősorban a császári család dicsőséges múltját kellett tartalmaznia, majd a legitimitásra alapozott kormányzati hatalom dicséretét, végül a szabadság, szabadelvűség, forradalom, alkotmány, mint ördögi találmányok elátkozását. Más foglalkozásokon is részt vett. Szinte egész nap kísérte ünnepi feketébe öltözött fiát óráról-órára. Számos kép készült a tanáraitól körülvett diákról, és Zsófia nem hiányzott sohasem a képekről.

Ferenc József hat évesen heti 18 és fél órát tanult. Leckéire és szabadidejére gróf Johann Coronini-Cronberg felügyelt, egy katonába oltott hivatalnok, egy pedáns, kötelességtudó, pontos, igénytelen, szófukar, szorgalmas, munkától megszállott, egyhangú és unalmas férfi. „A mundér-raktárból hozták, olyan kincstári” –állapította meg a környezete. Ilyenné kellett válnia neveltjének is. Ferenc József oktatása egyre inkább idomítás jelleget öltött. Hét évesen heti 32, néhány esztendő múlva 50 óra tanulás volt az osztályrésze. Reggel hattól este kilencig latin, görög, magyar, cseh, lengyel, francia, olasz nyelvek, hittan, írás, olvasás, rajz, matematika, torna, vívás, tánc, úszás, lovaglás stb. leckék követték egymást. Később kiegészítésül zene, csillagászat, könyvelés, filozófia, amelyet későbbi bizalmasa és gyóntató atyja Othmar Rauscher oktatott, továbbá logika, jog, technológia, természetrajz csatlakozott a korábbi feladatokhoz. Ugyanakkor egész nap Ferenc Józsefnek minden tanárában az elöljárót kellett látnia, hogy megszokja a feltétlen engedelmességet, a tiszteletet és a tartózkodó magatartást. Cseppet sem furcsa, hogy a megállás nélküli munka miatt ideges gyomra sűrűn tiltakozott. Bombelles és Zsófia a tananyag helyett a táplálékot csökkentette. A többször és keveset enni gyakorlat egy életen át szokás maradt.

A fiú elég jó nyelvérzékkel rendelkezett. Olaszul és franciául könnyebben, csehül és főleg Aczél Mária, gyermekkori nevelőnője, majd Nemeskéri Kiss Pál kanonok jóvoltából magyarul is elfogadhatóan meg tudta értetni magát. Szeretett rajzolni, s talán a könyvelésen kívül ezt a tárgyat érezte magához a legközelebb. A matematika nem tudta lekötni. A német irodalmat azért nem szerethette meg, mert tanára sem kedvelte a költészetet. Magoltatott és Ferenc József az elemzés és elmélyedés helyett rengeteg verset tanult meg kívülről. Az olvasáshoz sem szokott hozzá. A tankönyveken kívül alig vett valamit a kezébe. „A falu jegyzőjé”-t azonban elolvasta, ráadásul magyarul. Idegen tárgyaknak érezte a zenét és a művészettörténetet is. Ugyanakkor kitűnően megtanult lovagolni és táncolni, amivel elkápráztatta környezetét. Összességében nevelésének alapvető módszertani hiányossága a túlzott bőséggel adagolt információkban és a reggel hattól az este kilenc órás ágybemenetelig tartó, szigorú időbeosztásban keresendő. Az ismereteket alig lehetett rendszerbe foglalni, az önálló gondolkodás kialakítására, az önfejlődésre pedig kevés idő jutott. Ferenc József ki volt szolgáltatva az erős napi programoknak. A módszertani fogyatékosságok ellenére mégis a legjobb képzést kapta valamennyi főherceg között, és 15 évesen, amikor elérte a középiskolának megfelelő végzettséget, felülmúlta tudásban mind az arisztokrata, mind a régi nemesi családok gyermekeit. Bombelles és Coronini teljesítette feladatát az ambiciózus és fáradhatatlan Zsófia segítségével.

Ferenc József nagyapjának testvére, Károly főherceg, a kor legképzettebb katonáinak egyike, korán felismerte az ifjú nevelésének alapvető hibáját. Metternich és Zsófia azonban elzárkózott volna kritikus megjegyzései elől, ezért kerülő úton kívánt hasznára lenni a serdülő rokonnak. Franz von Hauslab ezredest, a kiváló vezérkari tisztet, térképészt és festőt javasolta Zsófiának, hogy képeztesse ki vele a fiát a legmagasabb szintű katonai tudományokra. „Aki önmaga is dolgozott, sohase követel lehetetlent. Minél inkább hasonlít az iskola az élethez, annál jobb. A cél, hogy a legrövidebb idő alatt sokat tanuljon, elsősorban azonban az önállóságot ismerje meg a munkában. Szóbeli elméletek és magyarázatok helyett a saját elgondolásokra és öntevékenységre kell építeni...” – írta. Szokatlannak tűnt Károly főherceg javaslata, mert trónörökös még nem kapott a családban rendszeres tiszti képzést. Coronini a gyermeket szigorú fegyelemre, pontosságra, katonás tartásra szoktatta, de rangjához illő ismereteket nem adott neki. Ferenc József azonban már 13 évesen dragonyos ezredesi rendfokozatot viselt. Zsófia és Metternich helyeselték az ötletet, pedig Károly főherceg, zseniális hadvezéri képességei és a reformok iránti fogékonysága miatt mindig gyanús személy maradt az udvarnál.

Hauslab rövidített gyalogsági, lovassági, tüzérségi és műszaki újonckiképzést hajtatott végre tanítványával, természetesen közlegényi egyenruhában és felszereléssel. Ezután raj-, szakasz-, század- és zászlóaljparancsnoki feladatok következtek mindegyik fegyvernemnél, alárendeltek bevonásával. Ferenc József kedvelte a katonásdit s közben játszva megtanulta a szolgálat különböző apró és fontosabb feladatait, s a parancsszavakat. Hauslab maga csak néhány tárgyat tanított, a többit munkatársai vették kézbe. Ugyanakkor az ezredes minden egyes gyakorlat előtt hadtörténelmi példákkal tette érthetőbbé az adott feladat jelentőségét. Ferenc József a lovasság működését jellemző ismeretekkel a legközönségesebb kincstári lovakon barátkozott meg, kaszárnyai körülmények között. Ez a fegyvernem vált számára a legkedvesebbé. Kitűnően vezetett egy egész dragonyos ezredet mind szemlén, mind erőszakos felderítéskor, vagy rohammal befejeződő gyakorlaton. Jól képzett törzstiszt lett belőle. Négy esztendő alatt fáradhatatlan katonaként viselte el a néha szokatlanul erős megpróbáltatásokat, s Hauslab büszke lehetett rá. Magasabb szintű hadtudományi ismeretekre azonban nem jutott idő. A kiképzést félbeszakították az 1848-as események.

Ferenc József a rárótt napi munkát kora reggeltől kivételes lelkiismeretességgel végezte el, s ezt a szokását élete végéig megtartotta. A szellemi és testi erőfeszítéseket néha utazásokon pihente ki, néha, mint minden egészséges kamasz, a bálokon, végeérhetetlen táncok közben és rajongó lányok gyűrűjében. Időnként elment apjával vadászni, s helyette kilőtte a vadat, vagy színházba kísérte anyját. Ízlését jellemezte, hogy például Meyerbeernek „A katonai tábor” című operája valósággal lenyűgözte, míg Zsófia egyszerűen irtózott a bordaloktól, huszárdaloktól, gránátosok indulóitól, a tüzérek karától, a dübörgő harci kórusoktól, meg a sok katonától és a fináléban belovagoló porosz királytól. Hasonló ízléskülönbséget okozott köztük gróf Sándor Móric bravúrja is Bad Ischlben. Metternich veje, az „ördöglovas” fogadásból három óra alatt felvágtatott a közeli Schafbergre és vissza. A fiút elképesztette az őrült, de férfias teljesítmény, anyja pedig iszonyodva nézte az értelmetlenül tönkretett lovat. Ferenc József kivételes rajz- és karikírozó képessége révén környezetében azonnal észrevette az elütő, feltűnő vagy torz vonásokat, akkor is, ha nagyobb társaság vette körül, és mindenkire figyelnie kellett. Erősen vizuális emlékezőképessége megőrizte ezeket a szimpatikus vagy antipatikus élményeket, amelyek évek-évtizedek múlva is hatottak, ha véleményt alkotott valakiről. A formális jegyek erősebben befolyásolták ítéleteit. Szangvinikus természetűnek lehetett volna nevezni, vagy extrovertáltnak, míg elegendő fájdalmas tapasztalat bölcsebbé és visszafogottabbá nem tette.

1847 november közepétől maga Metternich tanította a 17 éves ifjút a közigazgatás és a kormányzás művészetére, a hangsúlyt az utóbbira helyezve. Európa békéjéről, a megőrzött külpolitikai egyensúlyról, a forradalmak által létrehozott szerencsétlenségekről épp úgy szó esett a vasárnapi leckéken, mint a liberális reformok lehetetlenségéről. A kancellár szívesen elemezte a napi események mögötti diplomáciai titkokat, az elkövetett hibákat és következményeiket. Intelmeiben felhívta tanítványa figyelmét arra, hogy a reformok politikája a legnagyobb veszélyeket idézheti elő. A liberális erők mögött lappanganak a radikális, nacionalista tömegek, s ezek csak a hatalom megingására várnak, hogy megalkuvás nélkül keresztülvigyék akaratukat. Európa és Ausztria számára a legnagyobb szerencsétlenség csak a nacionalizmus diadala lehet, mert ez az egész kontinenst elborító, vég nélküli háborút és a birodalom szétesését jelentené. A kormányzás művészete, hangzott az intelmekben, az alulról jövő tömegmozgalmak elfojtásának művészete. Metternich ugyanakkor nem ismertette az ifjúval a válság látható jeleiből levont következtetéseit, s a dráma elkerülésének lehetőségeit. A hiányos politikai neveltetésért azonban elsősorban Zsófia és Bombelles a felelős, mert nem adták az ifjú kezébe az elmaradott osztrák viszonyokat bíráló, vagy támadó, külföldön kiadott irodalmat. Jövendő uralkodóként szüksége lett volna arra is, hogy tartós európai tanulmányutakra menjen, elsősorban a gazdaságilag fejlett nyugati országokba. Így nem kapott lehetőséget arra, hogy ismereteit összevesse a valósággal, illetve a hazai állapotokat az idegen országokéval. Formálódó véleménye közvetlen környezete felfogásához alkalmazkodott, amit a leglojálisabb történészek is provinciálisnak, esetleg régimódinak neveztek, de modernnek, vagy az újszerűt frissen befogadónak soha. Ferenc József élete végéig ragaszkodott a fiatal éveiben kialakult – kialakított – világnézetéhez, kiváltképp annak monarchikus elemeihez, és a kényszerítő körülmények hatására is csak némi módosításokra volt hajlandó.

Főhercegi családi kép 1834-ből

MÁRCIUS ELŐTT

A rossz termés miatt 1845-ben radikálisan emelkedtek az élelmiszerek árai. Munkászavargások robbantak ki Bécsben és más nagyvárosokban. 1847 tavaszán az éhező munkanélküliek kifosztották az elővárosok üzleteit. Június 1-jétől az újabb rossz termés miatt az egész birodalomban ismét áremelkedések bőszítették fel a lakosságot. Októberben a korábbiaknál is hevesebb roham indult a kenyérboltok, sőt a gyárosok házai ellen is. A tömegek a Linién belül is fosztogattak. Kivezényelték a katonákat, de a tiszthelyettesek megtagadták az engedelmességet, s a katonák sem léptek közbe. A hirtelen felállított bécsi népkonyhák csak enyhítették a nyomort, s alig csökkentették a haragot. A birodalom egészén végigsöpört az éhínség, mint egy járvány. Ezrek és ezrek tengődtek füveken, fakérgeken, szeszfőzdék moslékán, különösen a hegyes vidékeken. Koldusok és rablóbandák lepték el az utakat és a városokat. Skorbut, himlő, tífusz pusztította a legyengült szervezetű embereket. Galíciában a parasztok hátbatámadták a felkelő nemességet, és felgyújtották az udvarházakat. A magyar nemesség egyre hangosabb szószólója lett a társadalmi reformoknak. Itáliában végsőkig éleződött az osztrák ellenesség. Bécsben orkán, majd felhőszakadás pusztított, s a víz újra elöntötte az alacsonyan fekvő területeket. Rövidesen ismét kolerajárvány lépett fel. Az elővárosok közbiztonsága gyakorlatilag megszűnt. Friedrich Hebbel, aki 1845-ben költözött rövid időre Bécsbe, s élete végéig ott ragadt, írta félelmében: „nekünk németeknek a legteljesebb barbársággal kell szembenéznünk.”

Ferenc József még csak figyelmesen hallgató, szorgalmas tanítvány volt. A kancellárban a vasárnapi leckéken alakult ki a végső meggyőződés, hogy az ifjút, 18. születése napján, Ferdinánd lemondatásával és Ferenc Károly, a jogszerinti utód félreállításával egyidejűleg uralkodóvá kell választani. Egy tiszta lappal induló koronás fővel vélte elkerülni a forradalmat.

A 19. század első felében a Habsburg-birodalom véglegesen elvesztette a gazdasági fejlettségben élvezett korábbi versenyképességét Franciaországgal és Németországgal szemben. Az osztrák bel- és külpolitika évtizedeken keresztül egy újabb forradalom megelőzését és elfojtását tekintette fő feladatának, miközben Európa nyugati felén már a feudalizmus maradványainak felszámolásáért folyt a harc, s nem a feudális termelési viszonyok megrendítéséért. A konzervatív-bürokratikus államvezetés gyakorlatilag autarkiára kárhoztatta a birodalmat, elzárta a gazdasági lépéstartás lehetőségétől, az óriási piacokat és fejlettebb technikát ígérő német vámszövetségtől. Az udvar és a gazdag földbirtokos réteg szövetsége azonban változatlanul szilárd maradt, mert a birodalom keleti felének mezőgazdasági termékei jó piacokat találtak az osztrák- és cseh ipari központokban. A fejletlen ipart birtokló polgárság pedig – átmenetileg – az udvar lojális és szorgalmas adózó támaszává vált a külföldi konkurenciát korlátozó vámrendelkezése miatt.

Az „éhező negyvenes évek” eseményei azonban jelezték, hogy a feudális kötöttségekkel terhes mezőgazdasági termelés képtelen megszüntetni a tartós élelmiszerhiányt. Mária Terézia és II. József reformjai 17,8 %-ban maximálták a betakarítás utáni beadási kötelezettséget. A napóleoni háborúk kezdetétől a kötöttségek szigorodtak, s a háborúkat követő tartós béke alatt sem enyhültek. A jobbágyi beszolgáltatások mértéke elérte a teljes termelés 60 %-át is. A paraszti munka termelékenységét jellemzi, hogy Ausztriában egy négyzetmérföldnyi jó termőföldön 21.000 véka (1 véka = 55 l) gabona termett, míg a rosszabb minőségű württembergi talajon pl. 34.200 véka.

A dunai birodalom ipari fejlettségéről csak néhány termék esetében lehetett beszélni. 1830 és 1850 között a teljes ipari termelési érték 60 %-át tette ki a németországinak. Az osztrák és cseh ipari központok zömükben kézművesek műhelyeiből álltak, s a hadsereg, illetve az igen gazdag rétegek luxus igényeit elégítették ki, míg a német gyáripar árutömege a középrétegeket vonzotta vásárlásra. A bécsi „brilliáns-földek” – Neubau, Schottenfeld – selyem –, illetve Jablonec üveg-, tükör- és bizsuipara például vonzó minőségű fogyasztási cikkeket bocsátott piacra, a legtöbb termék színvonala és mennyisége azonban meg sem közelítette a pontos és finom munkára képes német gyáriparét. Az elmaradottságot jelzi, hogy az 1840-es évek végén a Habsburg-birodalom kohói 130.000 t vasat öntöttek, míg Franciaország 525.000-öt, Németország pedig 215.000-öt, s csaknem ugyanennyit Belgium is. A birodalom vasúthálózata ugyanebben az időszakban 1000 km²-ként 4,5 km-t tett ki, Németországé azonban 10,8 km-t, Belgiumé pedig 29,5 km-t. Az évi átlagjövedelem aránya is tükrözte a növekvő hátrányt. Az osztrák, cseh és észak-itáliai, tehát a gazdagabb országrészek lakosai fejenként 55 forinthoz jutottak, ami vásárlóértékben csaknem háromnegyede volt a németországinak, de harmada az amerikai, s negyede az angol átlagjövedelemnek. A közvetett és közvetlen adókból, vámokból és monopóliumokból származó állami bevételek zömét a hadsereg, a rendőrség, a hivatalnokok tömege és az udvartartás fogyasztotta el, s nem a technikai fejlődést elősegítő infrastruktúra kiépítése. Ugyanakkor az adóbevételek többsége az iparűzők és kereskedők befizetéseiből származott.

Az anyagilag gyorsan erősödő polgárság egyre szilárdabb önvédelmet tanúsított a politikai jogtalanságot jelentő cenzúra, spiclirendszer és rendőrterror ellen, s egyre hangosabban fogalmazta meg érveit a gazdasági haladást fékező udvari politikával szemben. A vezető szerepet tehetségük és szorgalmuk révén meggazdagodott vállalkozók játszották. Ignaz Bösendorfer zongoragyára európai hírűvé vált. Anton Dreher schwechati sörgyára rohamosan növelte termelését, és tartós és olcsó sörrel látta el a bécsi piacot. A csehországi Smiricéből érkezett Adolf Mautner-Markhof az élelmiszeriparban vált ismertté. Heinrich Draschénak vagyont hozott a laaerbergi téglagyára. A Rajna mellől származó Alfred Krupp és Alexander Schoeller alpakka evőeszközök előállításával szerzett hírnevet és gazdagságot. A Johann Nepomuk Reithoffer által alapított Wimpassing kaucsukgyár – ma Semperit – nadrágtartókkal és fűzőkkel árasztotta el nemcsak a belvárost, hanem a Linie mindkét oldalán fekvő településeket is. Franz Wertheim szerszámok, majd cigarettapapír előállításából gazdagodott meg. 1848-ban felfeszítették vasszekrényét és kirabolták. Ezért alkotta meg átfúrhatatlan acéllemezek közé töltött hamu illetve gipszbetéttel betörés és tűzbiztos páncélszekrényeit, amelyekkel egyedülálló szakmai és kereskedelmi tekintélyt szerzett magának. Michael Thonet 1830-ban a Rajna melletti Boppardban fedezte fel a fa hajlításának módját, és Bécsbe jött bútort gyártani. Megalakultak az első részvénytársaságok is: a Duna-Gőzhajózási Társaság, amelynek első hajója 1830-ban 14 óra 14 perc alatt érkezett Bécsből Pestre és 48 óra 20 perc alatt vissza; és megszületett a híres angol kikötői korcsmárosról, Lloyd-ról elnevezett biztosítási és hajózási társaság is. Új bankárcsaládok emelkedtek fel a Rotschildok mellett: a Todesecók, a Königswarterek, a Sinák, az Eskelesek és a Heniksteinek. Magyarországon elsősorban az arisztokrácia művelt tagjai vállalták az úttörő szerepet a cukor-, szesz-, és malomipar fejlesztésében, mint a Batthyányiak, a Széchenyik és a Zichyk. Rajtuk kívül szerény mértékben polgári vállalkozók is nevet szereztek, mint például a gépgyártó Ganz Ábrahám, Vidats István, Schlick Ignác és mások.

A század közepén a 150 leghíresebb bécsi vállalkozó közül kevesen származtak a koronaországokból: 78 fő a fővárosban született, 33 fő Németországból érkezett, míg angol 3, svájci 4, olasz 2 volt és egy-egy fő jött Belgiumból, Hollandiából és a Baltikumból. Cseh-morva területről ugyanakkor 19 fő, Magyarországról pedig 8 fő származott. Valamennyien anyanyelvi szinten beszéltek németül, vagy az volt az anyanyelvük. Zömükben nőtlen fiatalemberként telepedtek le a fővárosban, s bécsi feleséget szerezve hamarosan ismertté váltak a társadalmi életben is. Természetesen az ún. második társaságéban, amelyet addig az újnemesség alkotott. Az udvar mellett és az udvarból élő főnemesség és a régi nemesség zárt kasztja, az uralkodó feltétlen támaszát jelentő első társaság ezekben a forradalom előtti évtizedekben egyre görcsösebben ragaszkodott lefelé a társadalmi záróvonal fenntartásához, a kimondatlan házassági tilalomhoz, felfelé pedig a forradalommal szemben biztonságot ígérő Habsburg-családhoz. A stabilitás azonban csak látszat volt. Az uralkodásért felelős államtanács, azaz az egymás ellen intrikáló, csendes vagy nyílt harcot folytató Metternich és Kolowrat, illetve a megoldandó problémákat vagy vitás kérdéseket egyszerűen elnapoló Lajos főherceg csak a farsangi bálok dolgában értett következetesen egyet. Éles határvonalat húztak a „kamarabál” és a „Bál az udvarnál” meghívottjai között. Az elsőre az uralkodóház tagjain, idegen fejedelmeken, királyi hercegeken és hercegnőkön kívül csak az udvarnál legbensőbb viszonyban álló, előkelő származású és magas állású urak és hölgyek jelenhettek meg, a másodikra pedig az udvarképes személyek kaphattak meghívót.

Az udvarképesség a bécsi udvarban származási minősítést jelentett, amelyet három, egymástól eltérő próba egyikének kellett bizonyítania 1869-ig. Ekkor Ferenc József megszüntette a korábbi különböző értékrendeket, és csak az egyiket, az úgynevezett német próbát tette érvényessé az Osztrák-Magyar Monarchiában. Az udvarképes címre pályázónak apai részről nyolc, anyai részről négy nemesi őst kellett igazolnia, s közülük egyik sem szerezhette maga a nemességet. A magyar próba mindaddig apai és anyai részről egyaránt hét nemesi generációt követelt meg, míg az olasz próba esetében a jelöltnek elég volt csak az apa császári és királyi kamarási és az anya csillagkeresztes dáma címét igazolnia, vagy a velenceiek esetében azt bizonyítani, hogy nagyszülei be vannak írva a hajdani köztársaság „Arany könyvébe”, a „Libro d’oro”-ba. Hiába tartotta például Salomon Rotschild az osztrák államot a víz fölött – a gyakori kölcsönök közül pl. 1843-ban 40 millió, 1847-ben 80 millió forint nagy részét a bankár adta – s hiába vásárolt óriási földbirtokokat frissen szerzett bárói címéhez, nem kaphatott meghívást sem a kamara, sem a bál az udvarnál összejövetelre. A merev feudális hierarchiához, az idejétmúlt társadalmi viszonyokhoz való görcsös ragaszkodás pedig a birodalomban együttjárt a kormányzati hatalmat kezében tartó Metternich és Kolowrat passzívitásával, a hivatali bürokrácia akadozó működésével, illetve a gazdasági-, a politikai és a kulturális élet kíméletlen rendőri felügyeletével.

Ahogy nőtt a tehetős polgárok vagyona, úgy erősödött a természetes szövetségesnek számító értelmiség, diákság állampolgári felelősségtudata is, amelyet a feudális állammal, joggal, filozófiával, az egész intézményrendszerrel szembeni kritika igazolt. Tömegével jelentek meg külföldön, elsősorban Németországban az osztrák viszonyokat elítélő röpiratok, s jutottak be a cenzúra és súlyos pénzbüntetések ellenére a birodalomba. A német kiadók időnként remek üzleteket üthettek nyélbe. A hamburgi Hoffmann és Campe cég egyik osztrák ellenes brosúráját például a prágai rendőrfőnök vásárolta meg az utolsó szálig, s hazavitte megsemmisíteni. Elutazása után rögtön lehetett nyomni a következő kiadást. A polgári kritika azonban nem volt mindig igazán támadó. Bécs bástyáin s a gláciszon túl, az elővárosokban szegény kispolgári, vagy teljesen nincstelen munkás tömegek éltek. Semmilyen jól szervezett spiclirendszer, semmilyen rendőri hatalom nem tudott hatékonyan felügyelni a házak udvarain, a hátsó gazdasági épületekben tízezerszám működő műhelyek, boltok életére, az éhezéstől, az alacsony munkabér vagy jövedelem harmadát felemésztő lakbérektől, bérleti díjaktól, vagy a drágaságtól elkeseredett kisiparosok, kiskereskedők, proletárok hangulatára. Az „éhező negyvenes években” a tömegharag kitöréseire akadt elég példa.

Erősödő nemzeti mozgalmak is bomlasztották a konzervatív-bürokratikus államszervezetet. Az olasz függetlenségi törekvések mellett újra és egyre hangosabbá váltak az egységes Németországot követelő jelszavak, amelyek Ausztriát a német állam részeként, a Habsburg korona nem német országait pedig külön államokként emlegették. Különösen a jénai egyetem gyakorolt erős nemzeti, sőt nacionalista hatást. Johann Gottfried Herder, az egyetem professzora, felébresztette az érdeklődést a német és szláv népköltészet iránt, s hatalmas népdalgyűjteményében összekapcsolta az egyetemes és az ősi nemzeti értékeket. Tanítványa és követője az 1806-tól ugyancsak jénai professzor, Heinrich Luden történelemfilozófiájában jelentős szerepet juttatott a népi eredetnek és a néphagyományoknak. Jénai tanítván Frantisek Palacky, a cseh nemzeti történetírás úttörője, az ausztroszlávizmus megalkotója, továbbá Jan Kollár szlovák népdalgyűjtő, a pánszlávizmus egyik elméleti megalapozója és a szlovák nemzeti mozgalom kiemelkedő alakja. A jénai egyetem hatása ismerhető fel az illirizmus térhódításában, amely ősi szerb-horvát szálláshellyé nyilvánította Velencét, sőt Rómát is, és a fél Kárpát-medence felé nyújtózkodó, a dáko-román múltra hivatkozó hódítási tervekben is.

Ezeket a romanticizmusba hajló, abszurd elméleteket s a mögöttük megbúvó szándékokat eltakarták, sőt háttérbe szorították az egy nyelvhez – nyelvcsaládhoz tartozók jobbára kulturális mozgalmai, továbbá az alkotmányt és a liberális szabadságjogokat követelők politikai törekvései. Hirdetésükhöz, elterjesztésükhöz nemzeti tudományos intézetek, városi olvasókörök, klubok, különböző egyesületek kínáltak színteret. Bécsben a legjelentősebb hatást az írók és művészek „Concordia” nevű klubja, illetve a magas állami hivatalnokokat, professzorokat, ügyvédeket, a pénzügyi-, ipari és kereskedelmi élet vezetőit összefogó, s V. Ferdinánd egykori tanítója, báró Franz Sommaruga udvari tanácsos által védett „jogi-politikai olvasókör” gyakorolta. A magyar nemesség vezéralakjai pedig a kulturális és politikai törekvéseken túl, számbeli erejüket, s az udvarhoz fűződő előnyös viszonyaikat felhasználva a leghatározottabban bírálták a polgári átalakulást gátló gazdasági korlátokat, elsősorban a jobbágyrendszert.

Az állami stabilitást a katonai-rendőri feladatokat ellátó hadsereg biztosította, amelyet a birodalom katonai vezető szerve, a csapatok sürgető javaslatait elsüllyesztő, bürokratákból álló Udvari Haditanács csak akkor szándékozott bevetni, ha az események a politikai erőfeszítések ellenére is kicsúsznak a kontroll alól, és akkor is csak az uralkodó, Ferdinánd utasítására. A negyvenes évekre a Waterloo idején még büszke, 700.000 fős sereget a költségvetési gondok és a megszállott takarékosság több, mint felére csökkentették. A békelétszámú ezredek parancsnokai pedig a pénzhiány miatt, a maradék nagy részét szabadságra küldhették – a katonák a téli éhínség idején önként visszatérhettek és megkapták napi két font kenyérfejadagjukat – és a szolgálatot 20-25 fős századokkal látták el az előírt 200 fő helyett. Egyedül Észak-Itáliában állomásoztak intakt csapatok. Igaz, a 75.000 fős sereg a feltöltöttségét a helyben kényszerrel verbuvált 25.000 olasz katonának is köszönhette. A birodalom többi részében – Magyarország, Erdély, Galícia, Csehország, Morvaország a katonai határőrvidék – egy-egy (papíron) 30.000 fős hadtest vigyázott a dinasztia birtokára. A Haditanács ugyanakkor elmulasztotta szabályokkal rendezni a nagy kötelékek harckészültségének fenntartását, a csapatösszevonások és a kiképzési évet lezáró, hadtestmanőverek módjait. A túlságosan is általános előírásokat az országnyi területek biztonságáért felelős hadtestparancsnokok akár figyelmen kívül is hagyhatták. A dunai birodalomnak nem kellett élet-halál harcot folytatnia semmilyen ellenséggel, ezért a néha megtartott összevonások mindössze közös táborozást és a főhercegek előtti, látványos parádékat jelentették. A császári, királyi haderő tábornokai és tisztjei a szó szoros értelmében elpuhultak a semmittevéstől. A csapatok fegyelmét fenntartotta ugyan a Nyugat-Európában már múltnak számító kegyetlen bánásmód, a parancsnoki állomány morális tartását azonban aláásták az állami pénzhiánnyal indokolt alacsony illetmények, a társadalmi presztizzsel kiálló ellentétben álló lakásviszonyok, a gyakori koplalások és a garnizonok szokásrendjei. Bigot de Saint Quentin tábornok jól ismerte az ezredek belső életét, a tisztek összetartozási tudatát: „...Az ivás volt a bajtársiasság egyetlen megnyilvánulása. Vedeltek. Istengyilkos módon vedeltek. Mindenki vedelt. Öreg és fiatal, elöljáró és alárendelt. A kártya volt a másik időtöltés. Semmi más nem számított.”

Egyedül Joseph Radetzky tábornagy tartotta fenn észak-itáliai serege harckészültségét. Rendszeresen gyakorlatoztatta csapatait, külön-külön ezred, hadosztály, hadtest kötelékben és minden nyáron manőverre vonta össze seregét a bevehetetlen erődnégyszög – Verona, Mantua, Peschiera, Legnano – területén. Lombardiában és Velencében a társadalom minden rétege megvetette és bojkottálta a Habsburg haderő tisztjeit. A teljes társadalmi kirekesztettségben élő tisztikar helyőrségenkint kiválasztott magának egy kávéházat, ahova szabadidejében járhatott. Itt a tábornokoktól a hadnagyokig mindenki tegeződött, gavallérként viselkedett, Radetzky haragjától rettegve kerülte a lármás italozást, és a félhomályos termekben csak példamutató tapintattal és bajtársiassággal múlatta az időt. A leghíresebb szórakozóhelyen, Veronában, a kaszinóként működő „Café Piazza Bra”-ban például olyan emelkedett tiszti testületi szellem alakult ki, amely feledtette a kirekesztettséget, a társadalmi bojkott pedig háttérbe szorította az esetleges nemzeti különbségeket. A jó értelemben vett csapatszellem az olasz forradalom idején jelentősen hozzájárult Radetzky seregének győzelmeihez.

Ferenc József ifjúkori rajza dalmáciai útjáról

A FORRADALOM

Az európai forradalmak már 1848. január 1-jén elkezdődtek, amikor Milánóban „szivar-zavargások” törtek ki. Először csak a Virginia, egy rövid és csaknem fekete szivar, az osztrák dohánymonopólium szimbóluma esett áldozatául szilveszter másnapján a bojkottnak, és néhány, az utcán Virginiát füstölő úr a randalírozó fiataloknak. Utána a tüntetők leverték a legkönnyebben elérhető helyre, a dohányboltok portáljára kifüggesztett kétfejű sasokat. A rend helyreállítására tett katonai lépések köznevetséget okoztak, hiszen úgy tűnt, mintha a kedvenc élvezetüktől megfosztott férfiakat kellene védeni a nikotin ellenes mozgalomtól. Néhány nap múlva fegyveres felkelés tört ki Genuában, Livornóban, majd Szicíliában és Nápolyban. A bécsi tőzsde rendkívüli idegességgel reagált a hírekre. A liberálisok az osztrák államadósságokra hivatkozva eltúlozták a távírókon, külföldi lapokon beszivárgott tudósításokat, a lakosság pedig megrohamozta a bankokat, hogy a papírpénzt fémpénzre váltsa át. Metternich komolyan aggódni kezdett. A bécsi „szabadgondolkodó polgárok szóvivője” néven ismert, de csak „előcsahosnak” titulált Bauernfeld türelemre intett: „a politikailag fontos még nem következett be.” Nem sokat kellett várni. Február 22-én Párizsban munkások és diákok verekedtek össze a kivezényelt katonasággal. Másnap az összecsapások hevesebbé váltak. Gróf Apponyi Rudolf, a párizsi osztrák követ képtelen volt felfogni az események jelentőségét, és 900 meghívót küldött szét az esti fogadásra. Napközben barikádharcok törtek ki, s 24-én Lajos Fülöp Angliába menekült. Salomon Rotschild távirón kapta meg öccsétől a tájékoztatót, a köztársaság kikiáltásáról, és csak Metternichnek adta tovább: „Eh bien mon cher, tout est fin” – válaszolta az öreg kancellár. Az udvar az augsburgi Allgemeine Zeitungból értesült a forradalomról. Ferenc József olvasta fel az újságot, és anyja riadtan kommentálta: „Ez 1793 megismétlése.” Röviddel korábban együtt olvasták mindketten Alphonse de Lamartine drámáját a girondisták kivégzéséről, a francia királyi család tragédiájáról.

Metternich örökké azt hangoztatta az udvarban, hogy a liberálisoknak még a kisujjat sem szabad odanyújtani, mert azonnal az egész kezet akarják. Ferenc József vasárnapi iskolájában újra összefoglalta intelmeit. Szerinte 1789-nek természetesen folytatása volt 1793, s ugyanígy az 1830-as júliusi forradalomnak az 1848. február 23–24-i párizsi radikalizmus, amelynek a szocializmus lesz az örököse, és „a szocializmus mögött az anyagi anarchia áll, amely a káoszt jelenti – azaz a puszta semmit.”

A bécsi forradalom először papíron tört ki. Kossuth Lajos március 3-i, pozsonyi beszédét követően a bécsi olvasókörök, klubok és egyesületek reformjavaslatokkal, felterjesztésekkel, alattvalói hangon írt kérelmekkel árasztották el az államtanács tagjait. Még nem történt semmi, de külföldön már elterjedt a hír, hogy Metternich lemondott. A fővárosban Bauernfeld megkérte egyik igen tehetséges, ifjú ismerősét, Alexander Bach ügyvédet, hogy foglalja össze a földbirtokosoktól a vezető hivatalnokokon keresztül az értelmiségi körökig terjedő ellenzék főbb követeléseit. Lajos főherceg, az államtanács elnöke pedig a rendőrfőnöktől nemcsak azt a magabiztos ígéretet kapta, hogy ura a helyzetnek, hanem a letartóztatandó bujtogatók hosszú névsorát is. Metternich elutasította a nyílt harcot a polgársággal szemben, helyette reformok bevezetésével akart időt nyerni. Zsófia azonban elérkezettnek látta a pillanatot a semmit sem értő és semmit sem sejtő Ferdinánd leváltására, s fia uralkodóvá választására. Útjában volt azonban az öreg kancellár, akit felelősnek tartott a robbanásig feszült helyzet kialakulásáért és akiről úgy hitte, hogy keresztezné a válság levezetését célzó lépését.

Március 13-án, hétfőn kellett volna megnyílnia az alsó-ausztriai tartományi rendi gyűlésnek, hogy megvitassa a követeléseket. Diákok, polgárok hatoltak azonban a terembe, az elővárosi tömegek pedig a bécsi várba, s kövekkel, bútordarabokkal dobálták a felsorakozott katonákat. Albrecht főherceget, a városparancsnokot is fejbetalálták egy széklábbal. A tábornok tűzparancsot adott ki. Az első sortűz után öt halott maradt a menekülők mögött. Valaki félreverte a Stephansdom harangjait. Újabb tömegek rohantak a belvárosba. Kifosztották az őrszobák, a rendőrség és a vámhivatalok fegyverraktárait, felszaggatták a gázkandelábereket, meggyújtották a kiáradó gázt, hozzá néhány középületet, és barikádokat emeltek. A Hofburgban mindenki rémülten várta a folytatást, két embert kivéve. Ferenc József öccse, a hatéves Lajos Viktor leírhatatlan örömmel figyelte az ablakból a felfordulást és szivarokkal, almákkal dobálta a kapukat vigyázó katonákat. Zsófia pedig ellentmondást nem tűrve ragaszkodott a családi tanácskozáson Metternich távozásához. A döntés kihirdetését követő jelenetben Metternichnek arcizma sem rándult meg, még akkor sem, amikor Lajos főherceg közölte, hogy nem garantálják biztonságát és követelte, hogy hagyja el az országot. A jelenlévő báró Josika Sámuel így írt a családtagok viselkedéséről: „Már nem volt többé a nagy államkancellár, s máris úgy tettek-vettek, mintha sohse lett volna itt.”

Az éjjeli órákban a 75 éves, bukott államférfi még tanácskozott Alfred Windisch-Grätz herceggel a fegyveres ellenforradalom szervezésének módjairól, amikor Mária Anna, Ferdinánd hitvese hivatta. Ez az igénytelen, ápolónői szerepét buzgó vallásossággal és kötelességtudattal teljesítő asszony, aki 17 éves házassága alatt csak egy-két szót tanult meg németül, és 45 évesen hamar elfáradt az állandó készenléttől, csak nyugalomra vágyott. Metternich tudta, hogy a csupa akarat, ambíció, hangerő Zsófia mellett Mária Anna sohasem lehet az udvar irányító alakja. Órákon keresztül érvelt, míg végre sikerült rávennie, hogy semmiképpen se engedje másnap lemondatni férjét. Hajnalban útnak indult. Ezer dukátot és egy hitellevelet kapott Salomon Rotschildtól úti kiadásokra, mivel egy fillér készpénze sem volt, majd Esterházy Helén grófnő, Ludwig Taaffe gróf, Josika báró és mások segítségével kiszökött a fővárosból. Útközben az osztrák és német helyőrségparancsnokok megtagadták védelmét, sőt a segítséget is. Hólyaggyulladás okozta gyötrelmei ellenére megállás nélkül kocsizott végig Európa rázós útjain. A liberalizmusa miatt gyűlölt s menedékül kiszemelt Anglia előtt csak Hágában, gróf Esterházy Móric osztrák követ házában kapott orvosi kezelést és megfelelő ellátást. Metternich életrajzírója, Heinrich von Srbik szerint a dinasztia tagjai közül egyedül Ferenc Józsefnek okozott fájdalmat a régi Ausztria összeomlása és a „kancellár tragikus sorsa.” Zsófia tíz nap után levélben biztosította Metternichet legőszintébb együttérzéséről, és arról, hogy a bánattól könnyezve gondol minden nap a család szeretett barátjára és balsorsát megosztó hitvesére. Bécsbe visszatérve, Zichy Melánia, a kancellár hitvese egyszer meghívta magához Zsófiát, és hangos és tömör véleményt mondott az anyacsászárnő jelleméről.

Ferenc Józsefet a márciusi napok eseményei nemcsak megfosztották nagyrabecsült tanárától és a vasárnapi óráktól, hanem megkérdőjelezték a tanultak helyességét is. A felfordulásban Windisch-Grätznél talált biztonságot. Hozzá futott megrendülten akkor is, amikor az államtanács elhatározta az alkotmány megadását, s izgatottan kiabálta, hogy Ferdinándot rávették az aláírásra. Elkísérte az uralkodópárt egy belvárosi sétakocsikázásra is. Halottsápadtan figyelte az ujjongó, kalaplengető polgárokat, s a könnyező Ferdinándot, amint meghatottan integetett, és mondogatta: „Szeretett jó népem, mindent megadok nektek!”

Az engedékenynek tartott uralkodóval szemben Ferenc József azokkal értett egyet, akik az ellenforradalom támadását készítették elő. Udvarhoz hű magyar főnemesek is tartoztak közéjük, pl. gróf Apponyi Antal, gróf Zichy Ferenc és báró Josika, akik első lépésként a magyarországi nemzetiségek, elsősorban a horvátok fellázítását tartották szükségesnek. Josikának március második felében, még a magyar kormány hivatalba lépése előtt, sikerült aláíratnia Ferdinánddal az újnemességhez tartozó, bigottan lojális Joseph Jellasics határőr ezredes kinevezését horvát bánná és tábornokká. Ez a bécsi Theresianumot végzett, kivételes matematikai és gyenge rímfaragó képességgel megáldott katona egyszerű politikai nézeteket vallott: ellensége volt minden uralkodói hatalmat megkérdőjelező forradalomnak és mozgalomnak, s ellensége volt minden magyar függetlenségi törekvésnek. Parancsnoki majd politikusi tisztségében magas fokú képzettséggel és kegyetlenségbe hajló rigorózussággal látta el feladatát. Időnként a kegyetlenség állandósult, hiszen gyógyíthatatlan gyomorfekély kínozta éjjel és nappal, s a forradalmat követő megtorláskor nem volt szüksége önfegyelemre.

Bécs egyre veszélyesebbé vált az udvar számára az elővárosi tömegek növekvő radikalizmusa miatt. A trónörökös nevelője, Bombelles javasolta, hogy a főhercegeket küldjék Észak-Itáliába, Radetzky táborába, mert egyedül ott lehetnek teljes biztonságban. Az öreg tábornagy még a támadók nyomása alatt állt, s nem örült, amikor a magas vendégek megérkeztek. „Ami nekem a legdrágább, szívem vérét bízom az ön hű kezére, vezesse gyermekemet az ön pályáján, akkor jól és becsülettel halad...” hangzott Zsófia kísérőlevele. Radetzky neheztelve válaszolta, hogy nem kevesebb, mint hat ifjú főherceget kapott, és súlyos teher vigyázni rájuk a harctéri összevisszaságban, de Tirol felé még szabad az út, ezért vissza is mehetnének. Megírta azt is, hogy a trónörökös visszautasította a távozás lehetőségét. A tábornagy sokat tapasztalt, okos ember volt. A levéllel igazolhatta magát, ha valamelyik vendégével történt volna valami. Ugyanakkor kihasználta a trónörökös maradási szándékát is: bemutatta a jövendő uralkodónak a Metternich alatt presztizsét vesztett hadsereg birodalmat és dinasztiát fenntartó erejét és saját egyedülálló hadvezéri képességeit. Beosztotta az ifjút parancsőrtisztnek d’Aspre von Hoobruk hadtestparancsnok mellé.

Május 6-án Veronát támadták a túlerőben lévő olaszok. Elfoglalták a város előtti Santa Lucia települést és d’Aspre hadtestének oldalát fenyegették. Súlyos tűzharc robbant ki, majd az osztrákok rohammal megfutamították a támadókat. „Első alkalommal hallottam az ágyúgolyókat fütyülni körülöttem, és olyan boldog vagyok...” írta Ferenc József az anyjának. Radetzky megkönnyebbült, hogy a trónörökösnek nem esett semmi baja, s annak is, hogy végre az osztrákok felé fordult a hadiszerencse. Ha kiverték volna Észak-Itáliából, egyenesen Bécs ellen vitte volna ezredeit.

A tűzkeresztség és a diadal felszabadította Ferenc Józsefet a tüntetések, az utcai harcok, a család és az udvar kétségbeesésének és tehetetlenségének hatása alól. A hadjáratban a reménytelenség, a káosz és a birodalom közeli szétesését jósló események után bizonyosságot szerzett: a csak rosszat jelentő forradalommal szemben elsősorban fegyverrel kell küzdeni, s ha felbomlik az állami alá- és fölérendeltségi viszony, meglazul az állampolgári fegyelem, mindaddig helyreállítható, ameddig a hadsereg mentes marad a külső hatásoktól. Kapcsolata megerősödött a tisztikarral a menetek, a tábori szolgálat, a közös vacsorák során. Hatott rá az is, hogy ifjú törzstisztként beilleszkedett a katonai kötelességteljesítés gépezetébe, átélhette személyes felelősségét, és az éjjel-nappal tartó készenlét örömét.

A Maria am Gestade, „a lépcsős Mária” templom

A kamarilla

A bécsi forradalom tehetős polgári és liberális nemesi szárnya hiába elégedett meg a hatalomból kapott résszel, az elővárosi kispolgárok és munkások tömegei, a különböző diákszervezetek és fegyveres egyetemi zászlóaljak kiélezett politikai harcban igyekeztek a maguk javára fordítani az erőviszonyokat. Utóbbiak május elejére, a választójogi harc ürügyén, macskazenékkel, kapudöngetéssel és családtagokat fenyegető küldöttségekkel futamították meg a Ferdinándhoz és a Habsburg-családhoz hű miniszterelnököt. Riadt és gyönge akaratú utódjára is hasonló sors várt. Az uralkodói hatalom megrendülése miatt a családi tanács a menekülés mellett döntött. Zsófia előreküldte egyik bizalmasát Tirolba, hogy súlyos összegekkel és rábeszélő képességével teremtsen alkalmas környezetet az udvar számára.

Az innsbrucki „szobácska”, spanyolul „camarilla” 1848 május második felétől az ellenforradalom központja lett, és a „szobácska” úrnője Zsófia. Metternich egyik diplomata kollégája, az 1848-ban miniszterelnökként működő Johann Philipp Wessenberg alkalmazta feltehetőleg először a kamarilla kifejezést a néhány főből álló udvari összeesküvő csoportra, amely mögött ott álltak a tábornokok, az arisztokraták és a főpapok. Bécsben a társadalom csaknem minden rétegét magával ragadó forradalom akadályozta a reakció újjászervezését. Innsbruck azonban az utca ellenőrzése nélküli mozgásteret kínált. A felelős miniszterek háta mögött, titokban működő kamarillát Zsófia, a körülmények és az egyéni vonások kedvező egybeesése miatt, vonhatta teljesen a befolyása alá. Mária Anna nem tudott németül, és intelligenciája is némi kívánnivalót hagyott maga után. Ferenc Károlyt, sőt Lajos főherceget sem lehetett bonyolult politikai manőverekre igénybe venni, még akkor sem, ha megfeledkeztek közömbösségükről. Albrecht főherceg, a következetes ellenforradalmár, Radetzky seregében harcolt. János főherceg pedig, a család egyik liberális fekete báránya – István nádor a másik – az újonnan megválasztott osztrák birodalmi gyűlésben képviselte a nyilvános szerepléstől féltett uralkodót. Zsófia mellett állt ugyanakkor tanácsadóként Bombelles, aki Metternich londoni leveleiből szerzett útmutatást a követendő politikához. A bukott kancellár figyelmeztette Ferdinándot is, hogy hallgasson Bombelles tanácsaira, és ne tegyen semmilyen további engedményt a liberálisoknak.

Zsófia megnyerte magának Mária Annát, akin keresztül befolyásolni tudta Ferdinándot. Kapcsolatot teremtett Windisch-Grätz-cel, a prágai pünkösdi felkelés leverőjével, Radetzkyvel, aki Észak-Itáliában kezébe ragadta a kezdeményezést, és a horvátok magyarellenes nacionalizmusát kiaknázó Jellasiccsal. Velük elképzelhető volt valamiféle fordulat, vagy visszatérés a március előtti időkhöz, de csak átmenetileg. A korábbi abszolutizmus végleges visszaállításához tömegbázisra is szükség lett volna: a tehetős polgárságra, a parasztságra és a nemzetiségek nagy részére. A polgárság hatalomban való részesedését egyelőre nem fenyegette a proletariátus, a parasztság még a forradalmároktól várta és remélte a jobbágyfelszabadítást, a nemzetiségek többsége pedig még nem jutott el a magyarellenes fegyveres harc vállalásáig. Zsófiának és Mária Annának a Ferdinánd feletti befolyása is azonnal megszűnt, ha magasan képzett és határozott politikus kért vagy követelt valamit. Ezzel azonban az asszony is számolt. Júniusban titokban felhatalmazta az Innsbruckba látogató Jellasicsot a Magyarország elleni támadásra, s biztosította feltétlen bizalmáról és támogatásáról. Hiába íratta alá gróf Batthyány Lajos az uralkodóval a Jellasicsot leváltó okiratot, s hiába jelentette meg a sajtóban a leváltás hírét, a horvát bán a titkos felhatalmazással a zsebében csak nevetett: „Most saját szakállamra fogok cselekedni, és valami értelmesebbet hozok össze, mint megkötött kezekkel.” Rövidesen Windisch-Grätz elküldte hozzá adjutánsát összekötő tisztnek, s megkezdődhetett a felkészülés az Innsbruckból irányított akció végrehajtására. Batthyány pedig kétszeresen is Zsófia gyűlölt ellensége lett, hiszen keresztezte a Jellasiccsal kapcsolatos terveket, ráadásul innsbrucki tartózkodásakor ellentmondást nem tűrő hangon utasította rendre az asszonyt Ferdinánd előtt, hogy ne zavarja az uralkodó és kinevezett miniszterelnöke közti tárgyalásokat.

Július második felében János főherceg nem vállalhatta tovább az uralkodó alteregójának szerepét, mivel a frankfurti parlament német birodalmi kormányzóvá választotta. Innsbruckba írt első levelében Ferenc Józsefet kívánta utódjaként látni az osztrák birodalmi gyűlésben. Zsófia és Mária Anna habozott. A második, ezúttal ingerült hangú levél sürgette az udvart, hogy küldje Ferenc Józsefet, vagy akár Ferdinándot Bécsbe, ellenkező esetben az uralkodónak le kell mondania, s át kell adnia a helyét a testvérének. A két asszony kérdésére Windisch-Grätz ellenezte Ferdinánd lemondását, mert Ferenc Károlyt alkalmatlannak tartotta az uralkodói szerepre az egyre zavarosabb helyzetben, Ferenc Józsefet pedig a tiszta lap képviselőjének tekintette. Véleménye szerint a legitimitás elvének helyreállítása érdekében az ifjú nem kerülhetett semmilyen kapcsolatba az uralkodó hatalmát korlátozó forradalmi szervekkel, illetve addig nem kerülhetett utódlására sor, amíg az osztrák minisztertanács és a birodalmi gyűlés Bécsben az utca ellenőrzése alatt működik. Zsófia elfogadta, mint kisebbik rosszat az udvar visszatérésére tett javaslatot.

A kamarilla legszívesebben azonnal fegyverrel kényszerítette volna térdre a rebellis fővárost, és Zsófia nem is hallgatta el ezt a fenyegetést az Innsbruckba látogató bécsi küldöttek előtt. Augusztus közepén az udvar mégis sereg nélkül érkezett. Haraggal vegyes mérsékelt lelkesedés és a polgári fegyveresek Nussdorftól a Hofburgig húzódó sorfala fogadta. Zenekarok is játszottak. Az útvonal mellett az idős Johann Straussnak a custozzai diadalt ünneplő, vadonatúj indulóját, a vidám támadási kedvet sugárzó „Radetzkymarschot”, az elővárosokban pedig az ellenpontot, az apjával politikailag is szembenálló ifjú Johann Strauss „forradalmi indulóját”. A zenéjével és ritmusával magával ragadó utóbbit 1848 októberétől 1918 októberéig nem lehetett előadni a birodalom területén, s a szerző is igyekezett elfelejteni fiatalkori botlását. Az udvar visszatérésekor Windisch-Grätz Bécs alól Csehországba vonta csapatai nagy részét, hogy a fővárosi radikális erőket egy újabb forradalomra bátorítsa. Ezzel meg akarta fosztani a mérsékelt engedményekre hajló kormányt a működés lehetőségétől, magának pedig ürügyet akart teremteni a fegyveres leszámoláshoz. Figyelmeztette a Ferdinánd mellé főhadsegédként beosztott összekötőjét, hogy „...amennyiben a császár személyét bármilyen veszély fenyegeti, úgy gyűjtsön össze annyi alakulatot, amennyit tud, és vezesse őfelségét, de nem menekülve, Kremsen keresztül Olmützbe. Ezután meghódítom Bécset, őfelsége le fog mondani unokaöccse, Ferenc József javára, majd elfoglalom Pestet.”

Az udvar és a főnemesség távolléte súlyos gazdasági gondokat okozott számos szolgáltatási ágban. Az ipari termelés is akadozott. Munkások tömegei kerültek az utcára. Tízezrek hordták közmunka címén a földet a Praterben egyik helyről a másikra. Az államkassza a bevételek híján kiürült. Az árak emelkedtek. Augusztus 21-én 5 krajcárt ért egy napi lapátolás. Következő reggel végeláthatatlan sorok indultak a belvárosba ásóval, kapával, lapáttal felfegyverkezve. Nem hatalmat, csak néhány krajcárral többet akartak. A Hofburgot katonaság vette körül. A Pratersternnél a nemzeti gárda belelőtt a tömegbe. Másnap megismétlődött a vérfürdő. 24-én a helyőrség 10.000 munkást terelt össze, s mint a hadifoglyokat, vidékre kísérte. A birodalmi gyűlés a tömegmegmozdulásoktól is tartva megszavazta a Lajtán túli részekre érvényes jobbágyfelszabadítást. Ezzel a parasztok megkapták, amit reméltek, és ettől fogva távol maradtak a radikális célokat követő városi mozgalmaktól.

Katonailag végre kedvezőnek látszott az ellenforradalmi erők helyzete. Csehországban Windisch-Grätz győzött, Észak-Itáliában Radetzky, Horvátországban pedig Jellasics befejezte mintegy 35.000 főnyi határőrségének összevonását, és készen állt a magyarországi bevonulásra. A kamarilla nyomására Ferdinánd megtagadta a horvát bán leváltására, és a magyarországi csapatoknak a Batthyány kormány iránti engedelmességre kiadott saját utasítását. Jellasics pedig parancsot kapott a Dráva átlépésére. A magyarországi alakulatokban szolgáló katonáknak és tiszteknek maguknak kellett eldönteniük, hogy a korábbi, vagy a korábbinak szögesen ellentmondó parancsot hajtják-e végre. A többség az uralkodói szószegésből csalódottan Aulich Lajoshoz hasonlóan döntött: „A király megparancsolta, nekem, a katonáknak – utasította vissza egy év múlva a tábornok a hadbíró vádját –, hogy esküdjek fel az 1848-as alkotmányra. Én felesküdtem. A király nem tartotta meg esküjét. Én megtartottam.”

Jellasics túlbecsülte erőit, s arra sem számított, hogy a szerveződő honvédség fegyveres segítséget kaphat a magyar lakosságtól. A pákozdi kudarc elvette a kedvét a támadó hadjárat folytatásától. Október elején a magyar-osztrák határra ért 20.000 főre csökkent seregével. A kamarilla sürgős támogatást kívánt nyújtani neki, ezért október 5-én a 13.000 főnyi bécsi helyőrségből két olasz zászlóaljnak, másnap egy gránátos zászlóaljnak kellett útba indulnia Magyarország felé. A katonák fellázadtak. A nemzeti gárda, az egyetemi zászlóaljak és az elővárosi nincstelenek melléjük álltak. A legvéresebb harcok a Stephansdomnál és a környékén tomboltak. 7-én hajnalban Ferenc József riasztotta anyját, majd az egész udvart, hogy meneküljenek. Két óra múlva mindenki úton volt. A kétségbeesett kapkodásban egyedül Zsófia őrizte meg hidegvérét, s az ékszerek mellett annyi készpénzt is ládába csomagolt, amennyiből hosszú időn keresztül fizetni lehetett az udvartartás költségeit. 7000 gyalogos és lovas fedezte a karavánt az olmützi várig, ahol Windisch-Grätz szavatolni tudta mindenki biztonságát. 20.000 nemes, tehetős polgár, hivatalnok menekült el ugyanezen a napon a fővárosból. Közöttük a radikálisok egyik volt vezéralakja, Alexander Bach miniszter is. Az erőviszonyokat felmérve egyelőre jobbnak látta nyomtalanul eltűnni. Salzburgban bujkált két hétig, s csak akkor bukkant fel újra, amikor Bécset körülzárták a csapatok.

Az udvari hintók útját a katonák jelenléte és a vezénylő tábornok parancsai ünnepi felvonulássá változtatták. Az uralkodót méltató albumok szerint a falvakban népviseletbe öltözött parasztok sorakoztak fel hódolatuk kifejezésére, a városok bejáratainál diadalkapuk és kulcsokat átadó méltóságok várták az érkezőket. Évtizedek múlva Ferenc József leánya, Mária Valéria, azonban környezete visszaemlékezései alapján tudni vélte, hogy valójában nem volt ünneplés, sőt a városokban gúnyolódó polgárok, fütyülő diákok és utcagyerekek kísérték a fogatokat. Olmützbe menekültek azok az államférfiak is, akik szerepet kívántak játszani az ellenforradalom oldalán az abszolutizmus konszolidációjában, mint a miniszterelnök Wessenberg, a reálpolitikára hajló, de a magyar függetlenségi mozgalmat elutasító gróf Franz Stadion, vagy a polgári származású Karl. F. Kübeck, aki a hadiállapot kihirdetését és Windisch-Grätz diktátori kinevezését javasolta. Felbukkant Windisch-Grätz sógora is, Felix Schwarzenberg herceg, aki sebesülten tért haza Észak-Itáliából. A lehető legjobbkor érkezett. Az ellenforradalom teljes győzelméhez, tehát a március előtti viszonyok visszaállításához és Ferenc József uralmának megteremtéséhez Zsófia túl liberálisnak tartotta Wessenberget. Windisch-Grätz számára II. József is forradalmár volt, a hivatalban lévő miniszterelnök pedig még inkább. Sógorát ugyanakkor képesnek tartotta arra, hogy a fegyveres rendteremtés után kemény kézzel restaurálja a legitim uralkodói hatalmat, alattvalókká süllyessze az állampolgárokat és kormányozható körzetekké a birodalmat alkotó nemzeteket. Zsófiával egyetértésben Schwarzenberget javasolta a kormányelnöki tisztségre. Kinevezése előtt azonban le kellett vernie a bécsi forradalmat.

Zsófia és Windisch-Grätz egyetértett abban is, hogy az alacsony származású és gyanúsan nacionalista beállítottságú horvát bán csak alárendelt szerepet játszhat. Ezért az utóbbi hadserege fölött a herceg vette át a főparancsnokságot. Jellasicsnak tétlenül kellett ülnie a Schönbrunnban, amíg Windisch-Grätz megérkezett. Pedig azt hitte, hogy egyedül is megvalósíthatja dédelgetett álmát:”...Bécs falai alá vonulok, és ágyúimmal tapasztom be ennek a gyáva és gyengeelméjű népségnek a száját.” Október 23-án 70.000 katona és 200 ágyú sorakozott fel a főváros körül. A falak mögött 25.000 nemzeti gárdista, fegyveres egyetemista, kispolgár és proletár készült a védelemre. Ellenállásuk hamar megtört. 1809-ben Napóleon tüzérsége csak ijesztgette a bécsi lakosságot ahhoz képest, amit Windisch-Grätz bosszúból művelt. Három nap alatt lakónegyedek tűntek el a föld színéről. A megtorlást Jellasics granicsárjai fejezték be. 2000 halottat követelt a harc, három elesett és huszonhét sebesült katonával szemben. Utána embervadászat következett. 144 fő kapott halálos ítéletet. Csak 24-et hajtottak végre. Akasztani nem lehetett, mert a hóhérok megszöktek.

A nemzeti gárda harca a Taborstrasseban Windisch-Grätz csapataival 1848. október 6-án

A trónralépés

Joseph Redlich, Ferenc József életrajzírója, elmarasztalta Schwarzenberget, aki Radetzky táborában konzervatív politikai nézeteivel és arisztokratikus szokásaival teljesen megnyerte magának az ifjú trónörököst. Ítéletében azonban kissé túlzott, amikor kijelentette: „...Felix Schwarzenberg herceg, a miniszterelnök volt Ferenc József új császári dicsőségének tényleges megalapítója... Ő volt a nagy birodalom egész politikájának irányítója minisztériuma megalakításától halála napjáig. Mindenesetre ő volt az egyetlen ember, aki mindent uralt az udvarban és akire a császár úgy hallgatott, mint senki másra. Ezért Schwarzenberget terheli egyedül a történelmi felelősség mind a fiatal uralkodó gyakorlati neveléséért, mind a miniszterelnök politikai akcióiból származó, az ifjú nézeteit befolyásoló hatásokért...”.

A herceg óriási földbirtokokkal rendelkezett Steiermarkban, Cseh- és Bajorországban, és vagyonához, rangjához illően dölyfös, ellenvéleményt, ellenállást nem tűrő arisztokrata volt. Vértes kapitányként függesztette fel katonai karrierjét, s rangját megtartva lépett át Metternich biztatására a diplomáciai szolgálatba. Üres, egyedül a nőkért és a rulettért bolonduló, környezetét hangosan megvető emberként ismerte meg Európa. Pétervárról menekülnie kellett a dekabrista vezetőkkel fenntartott kapcsolatai miatt. Lisszabonból a tömegharag üldözte el. Londonban elcsábította a lordpecsétőr világszép feleségét, s a per elől Párizsba szökött. Lady Ellenborough méltónak bizonyult hozzá: egy leányt szült neki, és faképnél hagyta. A herceg később Berlinben, Pármában, Torinóban és Nápolyban szolgált, és csak utolsó állomáshelyén dolgozott küldetéséhez méltóan. Rendszeres tanulmányokra sohase jutott ideje. Legfeljebb anatómiával és misztikával foglalkozott behatóan, ha a pisztránghorgászat, a nők és a szerencsejátékok nem kötötték le. A kortársak a fölötte nagy orrán kívül más kiemelkedőt nem találtak benne. A tudást titkára és bizalmasa, az egyszerű viszonyok közül származó Joseph Alexander Hübner, a későbbi rendőrminiszter kölcsönözte számára. Egy modern állam életének megszervezéséről fogalma sem volt, pedig eleget élt Angliában és Franciaországban. Hivatala átvételekor Hübner szerint még azt sem tudta, hogy milyen irányzatokat képviselnek a különböző pártok. A kalandokban kiégve kevés, de keményen egyértelmű érzéssel rendelkezett. Közöttük a becsvágy és a cinizmus állt az első helyen. Politikai nézeteit társadalmi helyzete és vagyona határozta meg. Gyűlölte a forradalmat, mert léte alapjait fenyegető kihívást látott benne. Gyűlölte a népet, mert kétségbevonta az ősi szokásokat, azt, hogy a tömegeknek az engedelmesség a dolga, az uralkodóé az uralkodás, a tanácsadóké pedig a hatalom számára szükséges ismeretek nyújtása. Gyűlölte ugyanakkor a főnemesi „fuserokat” is, ahogyan nevezte őket, mert gyávaságból és ostobaságból hagyták a forradalmat kitörni és utána odébbálltak. Amikor Windisch-Grätz felsőházat szeretett volna létrehívni, azt válaszolta: ”Ausztriában a főnemesek között nem lehet négy embert találni, aki képességeivel igazolná a felsőház létének jogosságát.”

Scwarzenberggel szemben éles és rokonszenvesebb ellentétet képviselt az intelligens gróf Stadion, a bürokratikus irányítás esküdt ellensége és a galíciai úrbéri viszonyok eltörlője. Alaposan ismerte a dunai birodalom problémáit, s az alkotmányosság fenntartásával vélte megoldani a súlyos válságot. Schwarzenberg ugyanakkor nem akarta abbahagyni a kamarillának a Ferdinánd felhasználásával folytatott játékát, mert a magyarok elleni háború kimenetelét még nem lehetett megjósolni, a polgárság is erősnek érezte magát, és ragaszkodott az alkotmányossághoz. A polgárok megtévesztése miatt vette át Stadion javaslatait, s hívta össze Kremsierbe, az olmützi érsek nyári rezidenciájába a birodalmi gyűlést. Stadiont azonban nem akarta miniszteri székben látni. Ahhoz túlságosan okosnak tartotta. Bach jobban megfelelt neki, mert a barikádoktól érkezett és forradalmi múltja miatt könnyen engedelmességre lehetett kényszeríteni. A kormány többi tagja is alárendelte magát Schwarzenberg akaratának. „Remek kabinet – jegyezte meg az angol követ –, csupa miniszterelnökből áll.” Egyelőre azonban Windisch-Grätz, a bécsi győztes maradt a birodalom erős embere. Vétójára a barikádminiszter helyett Stadion kapta meg a belügyi tárcát, Bach pedig csak azt igazságügyit.

Az első ellenforradalmi kormánynak még hordania kellett egy ideig a liberális jelszavak fügefalevelét, de a reakció végső győzelméhez már nem volt szüksége az engedékenységével hitelét vesztett Ferdinándra. Ferenc Károlyra sem, akit egyetlen katonai vezető sem fogadott el az állam jövendő fejeként. Schwarzenberg november közepén közölte a miniszterekkel, hogy az uralkodó kész a lemondásra, de egyelőre csak Mária Anna beleegyezését bírta. Rövidesen kiderült, hogy Ferdinándnak esze ágában sem volt megválni a hatalomtól. Ferenc Károly pedig még nálánál is makacsabbul ragaszkodott jogaihoz. Heteken keresztül harcolt Mária Anna is és Zsófia is a férjével, hogy Ferenc József trónra léphessen. Zsófiának végre apósa szellemét idézve sikerült rávennie Ferenc Károlyt az öröklési jog visszautasítására, míg Ferdinándot Mária Anna az utolsó nap reggelén kényszerítette rá az aláírására. Bach nagy pillanatai következtek. Különböző törvények léteztek a birodalomban a nagykorúságról, ezért a „barikádminiszter” először nagykorúsíttatta az ifjú trónörököst. Ezután hangzott el Ferdinánd lemondó nyilatkozata két nyelven, mert Mária Annának franciául kellett a szöveget ismernie, végül az új uralkodó kinevezése. Itt hangzott el először az emlékezők szerint Ferenc József szájából a jelmondat, a „Viribus unitis”, az „egyesült erővel”. Ha a korabeli történészeknek hinni lehet, akkor a jelszót Joseph C. von Arneth numizmatikus adta kölcsön a latin nyelvben tájékozatlan uralkodójának, mellyel a nehéz időkben a gyermeket irányító Windisch-Grätz, Schwarzenberg, Radetzky és Jellasics egyesült erejét akarta kifejezni.

Az új uralkodó neve a régi maradt, de új jelentéssel. Zsófia és Ferenc Károly szerette volna felvetetni a II. Ferenc nevet a nagypapa emlékének tisztelegve. Schwarzenberg húzódozott a Metternich kormányzását és Metternich árnyékuralkodóját idéző név ismétlődésétől. Használata – szerinte – akadályozta volna az ellenforradalmi irány elfogadtatását. Ferenc mellett a felvilágosult és reformpárti II. József nevének felvétele ugyanakkor egyszerre utalt a hagyományokra és a haladásra, ami szélesebb politikai közmegegyezést idézhetett elő. A miniszterelnök javaslatát mindenki elfogadta, s Ferenc József, engedelmes fiú lévén, csak rövid ideig ellenkezett. Végül anyja biztatására még örült is saját régi nevének.

1848. december 2-a Zsófia hercegnő életének legboldogabb napja volt. Hófehér, habos selyemszövetből készült ruhába öltözött, hajába vörös rózsát tűzött, nyakára égszínkék türkizekkel és színtelen ékkövekkel díszített colliert csatolt. Tizennyolc éve készült erre a napra. Megérkeztek a családtagok, a miniszterek, Windisch-Grätz, akit Zsófia túláradó hálával köszöntött, és Jellasics, aki Zsófiának kezet csókolhatott. Megérkezett az ifjú is, halottsápadtan, izgatottságában könnyekkel a szemében. Leopold Kupelwieser, a bécsi klasszicizmus professzora és áhítatos vallási képek alkotója megörökítette a reggeli órákban lezajlott történelmi eseményt. Áruló kép lett belőle. Leleplező karikatúra. Az új uralkodó trónraléptét és csaknem 70 esztendős hatalmának kezdetét olyannak ábrázolta, amilyen volt. Mária Anna mutatta a bizonytalan tartású Ferenc Józsefnek az utat a trónszék felé, amin Rudolf koronája és jogara feküdt. A becsvágyó Zsófia jobbjával kézenfogta a kis „Francit”, baljával pedig vállánál fogva tolta a koronázási jelvény felé. A trónszéket három kardját markolászó hadfi vette körül. Elől Radetzky, aki nem is volt jelen a szertatáson és Windisch-Grätz, majd hátul a kidüllesztett mellű Jellasics. Még két jelentéktelenségre ítélt figura bukkant fel a háttérben. Ferdinánd és Ferenc Károly, akiknek azonban a kép tanúsága szerint alig volt közük az eseményhez. A bátortalan, kézenfogott és irányított gyermek mellett az energikus anya és a katonai erő marcona képviselői kapták a legnagyobb hangsúlyt. Zsófia tombolt, amikor meglátta a képet.

A katonák tüntetést vernek szét a Praterben

A gyűlölet születése

A Ferenc Józseffel szembeni, évtizedekig lappangó, csak időnként felszínre törő gyűlölet és ellenszenv az ellenforradalom győzelmeivel egyidőben született. Ausztria, Csehország, Galícia és Észak-Itália lakossága korábban megismerkedett az udvar bosszújával, mint Magyarország, pedig Windisch-Grätz számos olyan parancsot adott ki Pest-Budán, amelyek vérengző voltát esetenkint csak a nevetségesség múlta felül. Jellemző erre egyik hírhedetté vált rendelete, amelyben így fenyegetőzött: „...aki a Tiszántúlra korrespondeál, agyonlövetik, ha pedig zsidó, akkor még annak községe azonfelül 20.000 forintot fizet, mivel bizonyos, hogy a zsidók a magyarok kémei és a rebellisek szállítói.” A herceg azonban ritkábban akasztatott és nőket sem korbácsoltatott, mint a később jóságossá magasztosított Radetzky, sőt időnként még kegyelmezési jogával is mert élni. Míg Schwarzenberg utasítására az ellenforradalom katonai bírósága halálra ítélte és kivégeztette Robert Blumot, a frankfurti szövetségi parlament mentelmi jogot élvező képviselőjét, addig Windisch-Grätz futni hagyta a miniszterelnök másik áldozatát, az ugyancsak képviselő Julius Frőbelt.

Prágában és a várostól egy óra járásnyi körben, illetve Csehország valamennyi városában Albrecht főherceg hadiállapotot hirdetett ki, amelyet Ferenc József csak 1853-ban szüntetett meg. Bécs várfalakon kívüli népe, a belvárosi forradalmat radikálisan továbbfejlesztő erő nem feledte el Jellasics granicsárjainak vérengzéseit, az októberi napokban megölt 2000 férfit, asszonyt és gyereket. A megfélemlített lakosság október végétől idegennek, leigázott, ellenséges népnek érezhette magát saját otthonában. Erről a megszálló csapatok parancsnoksága gondoskodott, amely nemcsak kihirdette az ostromállapotot, hanem harcászati záróvonalat is húzott a bástyákkal védett belváros és a gláciszon túli települések népe között. A Linién és a várfalakon ágyúcsövek meredtek fenyegetően a házcsoportokra és az utakra. A korzóként használt bástyákon erős kerítéssel körülvett „fegyverterek” épültek 20-30 fős különítmények részére, hogy azonnal tüzet nyithassanak az alant közeledő tömegekre, vagy a bástyákon gyanús módon viselkedő polgári csoportokra. A „fegyverterek” legénysége egészítette ki a belvárosban az egyetlen zászlóalj befogadására alkalmas, „am Salzgries” kaszárnya védőrségét, míg meg nem épült a város keleti falánál az 1900-ban lerombolt Ferenc József laktanya, majd a Südbahnhof melletti emelkedőn az Arsenal. Az augsburgi Allgemeine Zeitung tudósítója szerint azonban: „Az ágyúk ellenére, amelyeket a bástyákra ültettek, nem állítom, hogy az elővárosok nyugodtak maradnak, ha változik a hadiszerencse, vagy egy őrülten vakmerő magyar felkelő csapat Bécs közelébe jut.”

A bécsi proletárok nagyon számítottak a magyarokra, és a sörözőkben gyakran tartóztattak le reményeket kimondó férfiakat. A város teli volt várakozással. Az utcákon cseh járőrök tartották fenn a rendet, írástudatlan, német nyelvet nem értő katonák, akik naponta hosszú eligazítást és szigorú menetparancsot kaptak, természetesen németül. A szerencsétlen emberek a szűk sikátorokban szuronytszegezve haladtak előre elő-, oldal- és hátvédeket alkotva, és megkísérelték kibetűzni az utcaneveket, mert segítségre nem számíthattak. Csak arra voltak képesek, hogy összegyűjtsék a piros ruhákat, szalagokat, kalapokat vagy nyakkendőket hordó, „forradalmi” szakállt, vagy pörgekalapot viselő járókelőket, s durva „Kummensmit!” „Gyüjjék velem!” felkiáltással becipeljék őket az őrszobára. A bátran politizáló lakosok letartóztatásához a spiclik tömegei nyújtottak segítséget, hiszen a 2500 őrizetbe vett személy mellett tízezrek rettegtek a megtorlástól a forradalom alatti magatartásuk miatt. Több ezren feljelentőként vásárolták meg szabadságukat, a házmesterek, hivatalnokok pedig csak rendőrségi besúgóként őrizhették meg állásukat. A feljelentettek kivégzései még 1853-ban is előfordultak, bár ritkábban, mint 1848 végén, 1849 elején. A katonai hatóságokat nem érdekelte sem az alkotmány, sem a büntetőjog. Az ítélkezést a puszta önkény irányította. Így küldött például a bécsi rendőrfőnök számos egyetemi diákot 7-19 évi sáncmunkára. A spiclirendszer eredménye volt, hogy a korcsmárosok, a pincérek hamar búcsút mondhattak munkájuknak, ha a vendégek az alkohol hatására lármásabban viselkedtek, vagy hangosan értékelték a vendéglőkben egyébként tilos újságokat. Az asszonyok, a leányok és az ifjak kötelező szemináriumokon vettek részt, amelyeken főleg jezsuita prédikátorok ígérték meg a pokol kínjait tüzes szavakkal, ha a hallgatók nem akadályozzák meg férfi családtagjaik politikai tévelygéseit. E tévelygéseket megelőzendő tiltotta meg a rendőrfőnök, hogy a dohányboltok és italkimérő helyek vasár- és ünnepnapokon a délelőtti misék idején nyitva tartsanak, s a kávéházak is csak a 16 órás délutáni istentisztelet végéig fogadhattak vendégeket. Az örömlányok korábbi utcáiban erkölcsi tisztaságra ügyelő detektívek nyüzsögtek, s azonnal letartóztattak minden e helyen felbukkanó, s ráérősen sétáló asszonyszemélyt. Sötétedés után nőknek tilos volt egyedül utcára menni, az esti 9 órás kapuzárás után pedig még társaságban sem volt tanácsos.

A hadvezetés meg akarta védeni a katonákat is a polgárok, a proletárok befolyásától, ezért a legénységi állomány legfeljebb öt fős csoportokban mehetett kimaradásra egy káplár, vagy megbízható katona vezetésével és a csoportoknak együtt kellett visszaérkezéskor jelentkezniök a kapunál is és a zászlóaljnál is. Városi tartózkodásuk alatt kerülniük kellett a civilek által jobban látogatott vendéglőket és a tiltott helyeket. A városparancsnokság járőrei szinte tízpercenként ellenőrizték a tiltott és a gyanús italkiméréseket, s értelmetlenné tettek minden rendelkezést megszegő próbálkozást. Bálokat csak farsang idején lehetett tartani. A fiatal tisztek azonban csak néhány összejövetelen vehettek részt, azokon, amelyeken a vendégsereg összetétele garanciákat nyújtott a liberális eszmék tagadására. A többi tiltott rendezvényt a helyőrségügyeletes különítményei ellenőrizték, nehogy a fiatal tisztek nemkívánatos kapcsolatokat teremtsenek. Az engedélyezett bálokon is szigorú szabályokat kellett betartani. A tiszt nem tehette le a kardját, csak akkor, ha táncolni indult, s csak egy meghatározott asztalnál, amely mellett ott kellett állnia néhány fegyvereket védő katonának. A tánc végén a kardot újra fel kellett kötni, s ez az önvédelemre intő procedúra a bál befejezéséig tartott.

A városi rendet biztosították az 1848 végétől sötétzöld uniformisba bújtatott lovas és gyalogos rendőrök, akiket a gúnyolódó népnyelv többnyire „Zaruck”-nak hívott. Megbízható embereket csak Csehországban talált a kormány, akik a gyanús bécsi csoportosulásokat jó cseh tájszólásban „zurück!” helyett „zaruck!” szóval oszlatták fel. A rendőröknél sokkal nagyobb befolyással rendelkeztek Johann Kempen von Fichtemann táborszernagy csendőrei, akik 1848 előtt már Észak-Itáliában tapasztalatokat gyűjtöttek a fegyveres elnyomás területén. A pénzügyi csőddel küszködő államnak 5 millió forintba került mintegy 13.000 csendőr szolgálatba állítása. A városokban és a falvakban egyaránt felbukkantak ezek az öles termetű, kiszolgált altisztekből, később sorozott katonákból kinevezett rendfenntartó közegek, akikhez hasonlót nem ismert Európa. Mai szemmel elképzelhetetlen hatalommal rendelkeztek. Többel, mint a korabeli angol rendőrség detektívjei, de az utóbbiak műveltségi színvonala nélkül. Joguk volt embereket letartóztatni, verni, elzárni, lakásokat átkutatni, fegyvert használni. Denunciációik ellen nem lehetett ellenbizonyítékokat benyújtani, durvaságaik, tettlegességeik ellen panaszt tenni. A birodalom csaknem egész lakossága kiszolgáltatottja lett a testület önkényének. A csendőrök ugyanakkor gyakorlatilag felette álltak mind a katonai, mind a hivatali szerveknek az alá- és mellérendelés ellenére, hiszen az előbbiek ellenőrizhették az utóbbiakat, fordítva azonban nem. A hadsereg vezetését sértette ez a lehetőség. Ferenc József 1851-ben a leghatározottabban visszautasította azt az óhajt, hogy a csendőrség ne avatkozzon be a hadsereget illető kérdésekbe. „A csendőrség sérthetetlen, tőlem személyesen felállított hatalom, amelynek kötelessége a fennálló törvényeket minden irányban betartani és tekintet nélkül a társadalmi állásra, ennek követésében mindenkitől támogatást kapni.” Még Jellasicsra is megharagudott, amiért a bán kifogásokat emelt a csendőrök alkalmazása ellen az általa vezetett határőrvidéken. „Nincs szükségünk ott rájuk, a határőrök is meg fogják tenni ugyanazt...” jelentette ki a dinasztia hatalmának egyik támasza. Durva rendreutasítás értette meg vele a maga és országa valós helyét a birodalomban.

A Ferenc Józseffel szembeni tartós gyűlöletnek a magyarországi megtorlás az egyik legnyomósabb oka. Az ifjú uralkodó anyja a demokratákat, a parlamenti képviselőket, a felkelő hősöket csak felakasztva szerette volna látni. Schwarzenberg, az uralkodó első hadsegéde, Karl Grünne tábornok, illetve a Habsburg-család többsége, hasonló elvakultsággal kívánt leszámolni a legitim hatalmat megrendítő mozgalmak résztvevőivel. Gróf Grünne Burgundiából származó ősei valamikor Lotharingiai Ferenc kíséretében érkeztek Bécsbe és a leszármazottak mindig megbízható hívekként szolgálták a Habsburgokat. A tábornok István nádor szolgálatában állt, de 1848-ban idejében Zsófiához pártolt. Schwarzenberg mellett ő gyakorolta a legerősebb hatást az ifjú uralkodóra, s a bécsi köznyelv szerint ő volt az udvar rossz szelleme. Nyalka, arisztokrata lovastiszt volt, negyvenéves, képzettség nélküli katona, aki az élet legösszetettebb gondjait is le tudta egyszerűsíteni néhány harcászati szakkifejezésre. A trónváltozás napjától főhadsegédként képviselte az uralkodó mellett a hadsereget és nemcsak továbbította Ferenc Józsefhez a katonai felterjesztéseket, hanem tanácsokat is adott elintézésükhöz. Zsófia feltétlen bizalmasának számított és az asszony támogatásával korlátlan befolyásra tett szert.

Az ifjú uralkodóban azonban nemcsak szülői és környezeti hatások miatt alakultak ki kegyetlenséggel határos szigorú vonások. Élete története igazolja, hogy közönséges bűnözőkkel szemben mindig több megértést és megbocsátást érzett, mint az uralkodói hatalom politikai ellenfeleivel szemben. Nem volt olyan korlátozott hatású zavargás a birodalomban, amelyről ne kért volna azonnal jelentést és amelynek elfojtását ne tartotta volna sürgető állami feladatnak. A magyarokkal szembeni ellenérzés pedig trónralépése napjától hajlott koráig végigkísérte. Gróf Tisza Istvánt igazán hívei közé sorolhatta, s becsülhette energikus, erős egyéniségét, politikusi képességeit. Mégis így nyilatkozott róla 1910 körül: „Minden tiszteletem Tiszáé, ő napjaink legügyesebb magyarja! De kérem! Magyar! Többet végülis nem követelhetek tőle!” Belső indíttatásai és a bosszúálló környezet követelései 1849-ben együtt hatottak.

Amint megérkezett a sürgető katonai segélykérésre a Pétervárról küldött biztató válasz, a minisztertanács napirendre tűzte a magyarországi megtorlás formáit. 1849. május 14-én és 15-én, két napig tartott a vita. Ferenc József hangulatához alkalmazkodva Bach akasztásokat, deportációt, vagyonelkobzást és pénzbüntetést követelt. Bosszúja indoklásául kifejtette, hogy a rebellisek óriási száma miatt értelmetlennek találja a börtönbüntetéseket. Elsősorban a honvédség tagjait akarta deportálni, méghozzá egy Európán kívüli országba. Schwarzenberg alapjában véve egyetértett vele, de még egy amerikai száműzetést sem tartott végrehajthatónak, hiszen bármikor vissza lehetett térni onnan. Helyette Észak-Ázsiát, Szibériát vagy Kamcsatkát javasolta. Bach és báró Philipp Krauss, a pénzügyminiszter, ellenkeztek, mondván, hogy Európa rossz néven venné az orosz fegyenctelepekre történő szállítást, még akkor is, ha Oroszország beleegyezne. Inkább kérjen Ausztria a cártól egy körzetet Észak-Szibériában, ahol osztrák zászló és osztrák őrök jeleznék az osztrák felségterületet és itt őriznék a deportált honvédsereget. A minisztertanácsi ülésen döntés született a magyar szabadságharcosok vagyonának lefoglalásáról is.

Az orosz segítség hírére Ferenc József a Bécsen kívül fekvő és 14.000 katonától védett Schönbrunnba költözött. Itt írta alá Julius J. Haynau altábornagy kinevezését táborszernaggyá és a magyarországi hadak főparancsnokává. Haynau Észak-Itáliából érkezett Radetzky ajánlásával. Az öreg tábornagy hálás volt neki, mert visszavonulása közben fékentartotta Veronát. „A város fedezésére nem hagyhattam ott egy hadtestet – írta Ferenc Józsefnek – otthagytam hát egy katonát, Haynaut.” A hízelgő kép mögött egy hidegen mérlegelő, kegyetlen ember lapult. 1848. augusztus 10-én, amikor már az osztrákok is és a piemontiak is aláírták a fegyverszünetet, a tábornok szörnyűséges bomba- és gránátzáport lövetett a körülzárt Peschierára. Ez a rombolás alapozta meg rémhírét Itáliában, amelyet rövidesen – Radetzky hátát fedezve – Brescia ostromával és a hódítást követő vérengzéssel tett Európa szerte hírhedetté.

Hermann Reuchlin német történész leírja, hogy 1848-ban először Schwarzenberg, majd d’Aspre csapatai szenvedtek súlyos vereséget a dezertált olasz katonáktól és a fegyverkovácsairól és ágyúöntőiről híres város lakosaitól. „...Mindkét parancsnok továbbította magángyűlöletét a katonai vezetéshez. Bresciának az egész, osztrákoktól megszállt Észak-Itália megfélemlítésére rettenetes bosszút kellett szenvednie. A bosszú legmegfelelőbb angyala Haynau volt, akit katonái csak Einhaunak – bökőnek – hívtak ... Március 31-én felszólította a város vezetését, hogy feltétel nélkül adja meg magát. Ha délig, jelentette ki, nem tüntetnek el minden barikádot, úgy rohammal veszem be a várost és engedélyezem a szabad rablást, a létező valamennyi szörnyűséget és a házak elpusztítását ... A város vezetése 48 óra haladékot kért, hogy megértesse a fanatizált lakossággal a következményeket. ... Délután Haynau az elesett Nugent tábornok ezer, és saját háromezer gyalogosával (közöttük két zászlóaljnyi magyarországi katonával) megrohamozta a keleti és a déli kaput. A felkelők kétségbeesetten védekeztek a barikádok mögött. A rohamoszlopok házról-házra nyomultak előre. Magukkal hozott terpentinnel leöntötték az épületeket és a gyerekekkel, nőkkel, öregekkel együtt gyújtották fel őket. Haynau parancsára nem kegyelmeztek meg sem a sebesülteknek, sem a betegeknek. ... Egy púpos inas lángoló ruhájában addig szorított görcsösen egy katonát, amíg együtt el nem égtek ... Hajnalig tartott a szabad rablás, az erőszak. Iszonyatos dolgok történtek. A foglyokat az erődben lőtték agyon, a promenádon akasztották fel ... Haynau olyan elismerést aratott heroizmusával az udvari háborús pártban, hogy hamarosan rábízták a magyar hadműveletek vezetését...”.Bresciában még száz évvel később is szokás volt, hogy déli harangszókor az anyák így hívták ebédre elkódorgott fiaikat: „Gyertek haza ördögfajzatok! Jönnek a magyarok!”

Haynau bűntettei mellett már szinte eltörpültek a Velence elleni ostromot megelőző, Ferraráig terjedő, általa elrendelt szervezett fosztogatások. Amikor Bécsbe indult, Radetzky megkönnyebbülve jegyezte meg: „Olyan, mint a beretva. Használat után azonnal gondosan tokba kell dugni.”

Viribus unitis. Leopold Kupelwieser festménye

Postakocsi Bécs határában a Spinnerin am Kreuz mellett

Hulljanak mint a mákfejek!

Julius J. Haynau Kasselben született 1786-ban Jakob J. Richter néven, Hessen-Kassel későbbi választófejedelme, I. Vilmos és a Haynauban született Rebecca Richter zsidó patikuslány törvénytelen fiaként. Vilmosnak több, mint negyven házasságon kívüli leszármazottja volt. Becsületére legyen mondva, hogy valamennyiről és valamennyi anyává tett szépasszonyról főúri módon gondoskodott. Rebecca felvehette a Rosa von Lindenthal nevet, s elegendő pénzt kapott, hogy megszökhessen az első ifjú kapitánnyal. Jakobból Julius lett, katonai iskolába került, ahol a törvénytelen gyerekek megalázó sorsát élte végig. Durva, kötekedő, önfejű tisztként lépett osztrák szolgálatba. Varnhagen von Ense együtt dolgozott a 23 éves ifjúval, s visszaemlékezésében így írt róla: „... Haynau az 1809-es háború után a Vogelsang ezredbe kívánta magát áthelyeztetni, hogy annak kitűnő ezredese, gróf Bentheim alatt szolgáljon; én azonban jobban tudom az okát. Bentheim meg volt győződve arról, amiről én még ma is, hogy Haynau osztrák százados egyszersmind jól fizetett rendőrspicli volt és nevezetesen Pfuelt, Wilhelm Willisent és engem 1812-ben elárult a franciáknak. ... Elvetemült gazember volt. A Vogelsang ezredben, amelyben együtt szolgáltunk, őt mindenki minden rosszra képesnek tartotta.” v. Pfuel és W. Willisen is kora legnevesebb hadműveleti tisztje volt és a katonai tudományok mestere. Előbbi zseniálisan elemezte az éppen befejezett hadjáratokat a Militär-Literatur-Zeitung szaklapban, utóbbi a „Theorie des grossen Krieges” c. művével Clausewitz tudóstársának számított. Haynau fel sem érhetett hozzájuk. Varnhagen, a katonai biográfiák elsőrangú művelője megjegyezhette volna még, hogy az osztrák százados nemcsak a franciáknál súgta előre magát. Haynau temesvári elöljárója 1847-ben így minősítette beosztottját. „Haynau 61 éves, de hetvenesnek látszik, beteges. Alaposan ismeri a katonai szolgálatot, de dicsőségét keresi a szabályok kihegyezésével, azért, hogy olyan embereket, akik neki nem tetszenek, bevádolhasson. Ezeket kiszámított nagy gyűlölséggel gyötri. A katonai tudományokban igen járatos, de katonai tisztességét majdnem sértő fösvénység jellemzi. Erkölcsi tulajdonságai miatt mindenki szeretné, ha eltávolítanák, mert senki sem kíván vele érintkezni a szolgálatban. A legjobb volna talán nyugalomba helyezni.” A tábornokot összeférhetetlenség miatt tartós szabadságra küldték. Haynau Grazban telepedett le. Az itáliai forradalom hírére azonban szolgálattételre jelentkezett Radetzkynél. Ferenc József nagyra becsülte Peschierában, Bresciában és a Veneto tartományban elkövetett kilengéseit, a forradalmárokkal szembeni brutalitását. A legalkalmasabb embernek tartotta Magyarország fékentartására. Radetzky ajánlása megerősítette ítéletében.

I. Miklós, a cár, és Iván Fjodorovics Paskievics, a Magyarországra vezényelt orosz csapatok parancsnoka egyaránt enyhe bánásmódra figyelmeztette az ifjú uralkodót, s arra, hogy a bosszú káros és ezért fölösleges következményekkel járna. Joggal felvethető, hogy vajon Miklós az Oroszország ellen felkelő lengyeleknek is megbocsátott volna-e? Valószínű, hogy nem. A hatalom a múlt század közepén épp oly véresen torolta meg az ellene irányuló mozgalmakat Európában, mint az angol, francia, holland gyarmatosítók a bennszülöttek lázadásait. Ferenc József is bosszankodva söpörte félre Paskievics levelét. Nem hagyhatta azonban válasz nélkül: „Kétségkívül, tábornagy úr, ha én szívem hajlamát követhetném, sűrű fátylat vetnék a múltra. De lehetetlen elfelednem, hogy többi népem iránti tekintetből nekem szent kötelességeim vannak, és hogy birodalmam általános jóléte oly határokat szab nekem, amelyeket nem szabad szem elől tévesztenem.”

Az uralkodó sem készült másra, mint Paskievics Lengyelországban. A történelem véres iróniája, hogy a tábornagy a válasz kézbesítése után a cárhoz fordult közbenjárásért: sürgősen lépjen fel a magyar tisztek és honvédok enyhe elbírálása érdekében. Miklós pedig Metternichet kérte meg, hogy emelje fel a szavát az értelmetlen szigorral szemben. Az öreg kancellár, aki hatalma tetőfokán gyakran borzalmas módon tétette el láb alól a lombardiai összeesküvőket, a legsúlyosabban elítélte a hadbíróságok felállítását, különösen pedig a Batthyány ellen indított pert. Az erőszak e korábbi hívei talán okultak valamit az európai változásokból, s abból a szenvedélyes szabadságszeretetből, amit Magyarország 17 hónap alatt felmutatott. Wessenberg kesergését azonban annyira sem méltatta figyelemre a bosszúra vágyó ifjú uralkodó, a Habsburg-család, a Schwarzenberg-kabinet és az elvakult katonai vezetés, mint Paskievics vagy Metternich érveit. Szeptember 18-án mondta a félreállított osztrák miniszterelnök: „Magyarországgal szemben úgy tűnik, óriási gyűlölet halmozódott fel. A gyűlölet azonban nem békít ki. Napóleon maga mondta egyszer: Van valami, ami többet ér, mint a gyűlölet. Ez a megbocsátás!” Választ nem kapott.

Az uralkodó Haynauhoz küldte Grünnét, hogy tájékoztassa szándékairól. A bosszú indoklásául Lamberg és Latour meggyilkolását, a forradalmi magyar kormány ítélkezését, különösen Zichy Ödönnek az udvari körökben rendkívüli felháborodást keltő kivégzését nevezte meg, továbbá a debreceni trónfosztási határozatot, az osztrákok helyett az oroszok előtti fegyverletételt és a korona eltüntetését. Ki nem mondva azonban a kamarillának a forradalmak elsöprő hatásával szembeni félelmét, a fegyver és a hódítás jogának elismertetését. Másfél évszázaddal korábban I. Lipót Eperjesen állíttatott vérpadot egy esetleges magyar ellenállás megtörésére. Számos ártatlant kínoztatott meg szörnyűséges módon, sokat bebörtönzött, huszonnégyet pedig kivégeztetett. „...reddere Hungariam miseram, deinde catholicam, denique germanicam.” „Magyarországot először koldussá, majd katolikussá, és végül németté kell tenni...” – hangzott az indoklás. Haynau hasonló szóbeli utasítást kapott Grünnén keresztül: „...a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.”

A parancs végrehajtására készülő Haynau Radetzkyhez, 1849 augusztus végén írt levelében körvonalazta terveit: „...egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell elbánni a lázadókkal, és hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani. A magyarok háromszáz év óta mindig lázadók, csaknem valamennyi Habsburg király idején törtek ki forradalmak. Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”

A megtorlás természetesen a birodalom más területein is hasonló kegyetlenséggel folyt. Észak-Itáliában a rendfenntartó erők – amelyről az utasítást adó Ferenc József dicséretére szakosodott, az „apologia imperatoris” elvét zengő és Radetzky nimbuszát féltő osztrák történetírás másfél évszázadig hallgatott – nemcsak halálos ítéleteket és sáncmunka büntetéseket szabtak ki, százával, hanem előszeretettel botozták a felkeléssel gyanúsított olasz arisztokrata családok férfitagjait, a sebesülteket rejtő asszonyokat pedig nyilvánosan levetkőztették, megkorbácsolták, véres hátukat ecettel lemosatták, majd megfizettették a szivacs és az ecet árát. Aki jajgatott, újabb verést kapott, újabb lemosással.

Nemzetközi felháborodás tört ki. A cár bosszúságában magyar huszártábornoki egyenruhába öltözött és még Ferenc Józsefet is ebben fogadta, nem hallgatva el bírálatát. A világhírű francia történész és külügyminiszter, Alexis Clérel Tocqueville figyelmeztette az udvart a megtorlás súlyos következményeire. Henry J. Palmerston angol külügyminiszter a felháborodott angol közvélemény hangján fejezte ki véleményét: „Az osztrákok a legnagyobb vadállatok azok közül, akik valaha a művelt emberek nevét birtokolták; kegyetlenkedésük Galíciában, Olaszországban, Magyarországon és Erdélyben csupán az afrikai és haiti négerek eljárásához hasonlítható. Ausztria kormányzói (államférfiaknak nem nevezhetők) odáig vitték, hogy császárjuk különböző területein csak addig uralkodik, ameddig a három szomszédos hatalom megengedi. Olaszországban csak addig úr, ameddig Franciaország akarja. Magyar és lengyel területen csak addig úr, ameddig Oroszország akarja. Német tartományainak birtoka olyan eszméken és érzéseken fordul meg, amelyeket Ausztria miniszterei nehezen kapcsolhatnak egybe, s ellenük is nehezen védekezhetnek.”

Az uralkodó húsz évesen elég erőt érzett magában ahhoz, hogy a nagy temetői rend elérése után megvalósítsa célját: a népek birodalma helyébe egy fekete-sárga színű és érzelmű, egységes államot létrehozni egyetlen uralkodó parlament által nem korlátozott hatalma alatt. Látványos lépés volt az abszolutizmushoz vezető úton a katonai-rendőri-csendőri diktatúra bevezetése mellett a márciusi alkotmány 1850. augusztus 20-i részleges, majd december 31-i teljes felmondása. Egy Ferenc Józseftől kinevezett, hat osztrákból és két magyarból álló birodalmi tanács lépett a feloszlatott kremsieri parlament helyébe, amely az eléterjesztett törvényjavaslatokat csak véleményezhette. Zsófia lelkesedett, fia pedig optimizmussal és önbizalommal telve írta: „A hajókorláton át vízbe dobtuk az alkotmányosságot és Ausztriának már csak egy ura van. Mostantól azonban még szorgalmasabban kell dolgoznom.”

Roppant egyszerűnek tűnt az egész. Ferenc József a vezetés művészetét úgy képzelte el, mint egy jól szervezett csapatmunkát: a miniszterek hivatalnokaikkal előkészíttetik a határozatokat, a rendeleteket, a törvényeket, a kinevezéseket, ellenőrzik az elvégzett munka szabatosságát, majd előterjesztik hozzá az iratokat, ő pedig aláírásával dönt. Fogalma sem volt arról, hogy ez nem kormányzás. Kora reggeltől késő éjszakáig íróasztala mellett ült, egyetlen aktát sem hagyott másnapra elintézetlenül, audienciákat adott, konferenciákon elnökölt, mindenütt és minden időben úgy viselkedett, mintha a birodalom valamennyi gondja az ő vállain nyugodna. „Atlas Austriae”-nak vélte magát. Grünne pedig azt hitte, hogy dicséri: „Az úr rendőrminiszterként telitalálat lenne, mert mindent lát és mindent tud.”

Felix Schwarzenberg

Az egykori Nordbahnhof várócsarnokának oszlopsora.

Kikapcsolódások

Egészséges szervezetnek örülhetett az uralkodó. Ki tudta pihenni magát társaságban, éjszakába nyúló bálokon. A hölgyeknek elragadó látványt nyújtott egyenruhában: fehér zubbony tábornoki vállapokkal, vörös nadrág, karcsú magas fiatalember. Olyan volt, mint egy elsőbálozó hadnagy a tisztté avatás után. Ferenc József szenvedélyesen keringőzött, megfeledkezve aktahegyekről, minisztertanácsi ülésekről, fogadásokról, az éppen aláírt halálos ítéletekről. Táncolt magyar csárdást és lengyel mazurkát is, amit vagy másfél évre száműzött az udvar, meg kotillont, polonézt, francia négyest és más, hagyományos táncokat. Hercegnők, grófnők, serdülő lányok rajongtak érte, hiszen remek társaságbeli fiatal volt és az udvari pletyka szerint nem tartozott senkihez. Még a szigorú etikett is alig tartotta vissza őket attól, hogy ne ragadják magukkal táncba, vagy máshova. A szünetekben lesték a tekintetét, az ajkát, hogy azonnal kitalálják kívánságait, s ugorjanak teáért, limonádéért, tejért, vagy egy csokoládébonbonért.

A farsangi szezonban, amit a forradalom miatt 1849-ben az első társaság kénytelen-kelletlen kihagyott, a „bál az udvarnál” mellett a leghíresebb összejövetelnek a világszép Lori Schwarzenberg hercegnő estjeit, az operai álarcosbált és Zsófia udvari kamarabálját tartotta mindenki. Az utóbbin játszott az ifjabb Johann Strauss zenekarával, s itt honosította meg a fegyelmet szerető Zsófia utasítására az időre mért táncokat. A karmester ütem közben is álljt parancsolt, ha lejárt az öt perc. Ferenc József elragadó partnert talált a keringőt imádó, temperamentumára és gyémántjaira büszke Zichy Melániában, Metternich feleségében, akit az ifjú lovag rendszerint az utolsó taktusnál könnyedén a magasba emelt. A legkedvesebbek közé tartozott a vonzó Hunyady Juliska grófnő is, amíg fel nem bukkant az első „édes Elisabeth”, a mutatós Ugarte grófnő, egy aragóniai származású, cigányos szépség. Néhány hetes ismeretség után az egyik estén kilenc keringőt forogtak-pörögtek végig, majd kétszer a kotillont. Ferenc József egy percre sem tágított a nálánál nyolc évvel idősebb asszonytól, aki a büféterembe vezette, onnan a pálmakertbe, ahol a sűrűn álló növények mögött egy tapétával jól rejtett ajtócska lapult. Szolgák hada leste az időt a visszatérésig. Zsófia másnap kihallgatásra rendelte az udvarhölgyet. Nagylelkű volt. Egy gyönyörű brilliánssal lepte meg a boldogságtól sugárzó Ugartét. Majd fájdalommal tudatta, hogy az asszonynak Brünnben élő apját kell ápolnia hosszú ideig. Szerelmes nőt nehezen fegyelmez egy másik asszony. Az „édes Elisabeth” Ferenc Józsefhez rohant, de Zsófia erre is gondolt. „Az uralkodó vadászni ment – alázatoskodott a kamarás –, és csak két hét múlva tér vissza!”

Ugarte távozása után a fiatalembert unokanővére, József főherceg és egy württembergi hercegnő lánya, a szépséges Erzsébet ragadta magával. Az asszony csak két évvel volt idősebb és már özvegy. Erzsébet bája és szelíd jósága az uralkodót gyakran kerülő utakra térítette. Kocsija szinte naponta elhajtott a Palais d’Este előtt, ahol a kis rokon élt. Működésbe lépett a pletykatermelő szolgálat és ontotta Zsófiának a híreket. „Együtt lovagoltak reggel a Práterben”. „Ma őfelsége nagyon hosszan nézett a szemébe.” „Háromszor csókolt kezet egymás után.” „Megállt és meglátogatta.” Zsófia utasítást adott az udvarhölgyeknek, hogy reggelente számoljanak be Erzsébet minden lépéséről. Bécsben már eljegyzésről suttogtak, s a fiatalasszonyt kocsikázásai közben kalaplengető, éljenző polgárok köszöntötték. Apja és az először Magyarországból, majd a birodalomból is kitiltott testvére, István nádor, hallatlan népszerűségnek örvendett a tömegek körében. Éledezett az illúzió, hogy Erzsébet jó hatást gyakorol majd az uralkodóra. Zsófia pedig hangos kis botrányra készült. Erzsébet viselkedéséről azonban egyetlen elmarasztaló hír sem érkezett. Más utat kellett választani. Egy meglepetésszerű látogatás alkalmából a főhercegnőnek szembesülnie kellett az eltökélt anya érveivel: Ferenc Józsefnek politikai okok miatt külföldön kell menyasszonyt keresnie, Erzsébetnek pedig sürgősen búcsút kell mondania az özvegyi sorsnak. Zsófia azonban úgy adta elő érveit, mintha bánatos fia bízta volna rá elutazása előtt. Ferenc József valóban hosszú körutat tett meg ezidőtt a birodalom tartományaiban. Visszatérve nagyon meglepődött, hogy a főhercegnő elhagyta Bécset. Magyarázatot kért a Palais d’Estében Erzsébet anyjától, a württembergi hercegnőtől. A válasz után Zsófiához rohant. Anyja tágranyílt szemekkel hallgatta az újságot, majd csodálkozva közölte: úgy hallotta, hogy az ifjú és szépséges özvegy férjhez kíván menni Triesztben egy herceghez, s bizony helyesen mondta, hogy nem akarja gyászban eltölteni legszebb éveit. Ferenc Józsefnek meg Erzsébet kívánságára – folytatta – teljesítenie kell a családi törvényben előírt kötelességét, tehát engedélyeznie kell a házasságot és ki kell fizetnie a hozományt. Az ifjú mélyen megalázva érezte magát. Szó nélkül faképnél hagyták egy másik férfiért, s ráadásul megértőnek és lovagiasnak kellett lennie. Eldöntötte, hogy mindent megad, sőt szerencsekívánatait is elküldi. Más szemmel nézte azonban ezután a nőket. Grünne, Zsófia unszolására, szállítani kezdte a „higiénikus hölgyeket”. Állítólag a merénylő Libényi János nővére is engedett volna Grünne üzleti ajánlatának, amiért cserébe naponta használhatta az udvari hintót, fényűző lakásban élhetett és a Hofoper csillagaként ragyoghatott bátyja letartóztatásáig. Neki nem esett bántódása a merénylet után. Gazdag jutalommal tűnt el Bécsből.

A színház is Ferenc József pihenő helyei közé tartozott. Mivel aktákon kívül mást alig olvasott, halálra unta magát a szerinte olyan „jelentéktelen figurák”, mint Goethe, vagy Shakespeare darabjain. Az ifjú a Torquato Tassot egyszerűen borzalmasnak nevezte, az Othellot ostobának, és a Szentivánéji álomból mindössze a szamárfejű színészen talált valami szórakoztatót. Nagyon szerette ugyanakkor a könnyen érthető, vidám történeteket, jókat nevetett a buta tréfákon, s ilyenkor erősen hasonlított az egyszerű örömöket kedvelő, tanulatlan bécsi kispolgárokra. Magáénak vallotta a kor népszerű szerzője, Ferdinand Raimund filozófiáját, melyet a „Paraszt, mint milliomos”-ban hallott, hiszen a két főszereplő megbirkózott a szegénység és a gazdagság próbáival, de egyik sem találta meg az igazi szerencsét. A boldog szegénység azonban a boldog gazdagsággal azonos értéket jelentett számukra. A darab summája, a tiszta, a megelégedett és főleg dologszerető szív, az ifjú világszemléletében hálás visszhangra talált. Raimund „A tékozló” című színműve is közel állt hozzá. A Paprikajancsi ivadék Valentin felemelkedése cselédből mesteremberré mintha bécsi kedélyességgel idézte volna a birodalom népei jólétének növeléséről mondott és szentül elhitt saját szavait.

Johann Nestroy támadó komikuma, filiszter ellenessége már zavarta Ferenc Józsefet, különösen akkor, ha a szerző a szinte udvari írónak számító Hebbelt parodizálta. Mégis összehasonlíthatatlanul jobban mulatott darabjain, mint a „borzalmas” Torquato Tasso vagy az „ostoba” Othello előadásán. Az olyan felségsértésként hangzó kijelentéseket is hajlandó volt nevetve megbocsátani, amilyent Nestroy Holofernesze kardot rázva bömbölt a világba, mint Hebbel egyenruhás katona Holoferneszének bohóc hasonmása: „...itt van az istengyár. Amit most paganéttal csinálnak, azt mink, ősrégi időkbeliek, karddal végezzük ... Tessék, milyen pökhendiek mindjárt a királyok, mihelyt Holferneszeik vannak, akik meghódítják számukra a világot.” Hahotázva figyelte páholyából azt a jelenetet is, amelyben Nestroy Holoferne Hebbel melldöngető hadvezérét ismételve így hencegett: „Én vagyok a természet fénypontja, én még csatát nem veszítettem, én vagyok a szűz a vezérek között. Szeretném egyszer magamra uszítani magamat, csakhogy meglássam, melyikünk erősebb: én-e, vagy én.” Nestroyt persze lehetett nézni, sőt nevetni is lehetett rajta, de nem lehetett udvari támogatásban részesíteni. Ez már nem fért össze az uralkodó kultúrpolitikai nézeteivel.

A drámaíró egész életében keményen dolgozott, és színészként Wenzel Scholz társaságában a Volkstheatert a legnépszerűbb színházzá emelte. Párizsból hozatta darabjait, s mint egy vázra, ráépítette az osztrák valóság mitológiai vagy népmesei mását, hozzáírta a legjobb bécsi élceket, tréfákat, a közelmúltban megtörtént ismert eseteket, s ha nem talált találót, hát teremtett. Végül két főszereplőre osztotta az egészet. Az alacsony, kövérkés Scholz, állandóan az örök szenvedő, Werther jelmezében – sárga nadrág, kék frakk – kényelmes búbánattal panaszkodott, mint egy rosszul fizetett állami hivatalnok, mellette a magas, sovány Nestroy fürge észjárással és pogány szavakkal, a fennkölt hangon szóló társakkal ellentétben rettenetes bécsi dialektussal, sokszor pedig meghökkentő hallgatással rombolta az előírt állami ideálokat, vagy tette nevetségessé Hebbel mellett a hősi páthosz más német képviselőit, kiváltképp Meyerbeert és Richard Wagnert. A híres-hírhedett színház a tulajdonos Carl von Bernbrunn halála után a látszólag kezelhetetlen Nestroyé lett. A bevételből azonban nem születtek hietzingi villák, mert a szókimondó írót végül egy szelíd asszony lecsendesítette és a hasznot szépen magára költötte.

Zenerajongó Ferenc Józsefről aligha lehetne beszélni. Az ifjú uralkodó szinte sohasem látogatta meg a klasszikus muzsika bécsi műhelyét, az 1831-ben megnyitott, sötét és kényelmetlen „unter den Tuchlauben” hangversenytermet. A Hofoperben azonban illett megjelennie, s legalább egy felvonást végighallgatnia, hiszen Bécs továbbra is az európai zenei élet egyik központja volt. Itt mutatták be először Friedrich von Flotow „Martha” című operáját, s itt arattak sikert például Meyerbeer tömegjelentekkel, kórusokkal, hősi balettekkel tarka zenedrámái, mint 1850-ben a Próféta, vagy 1855-ben az Észak csillaga. Nagyobb örömet okoztak azonban Ferenc Józsefnek az érzelmes és könnyen érthető daljátékok, a nevetésre ingerlő operaparódiák, a Hervé, majd Jacques Offenbach frivolitásával versenyre kelő dalmát zeneszerző, Franz von Suppé darabjai. Az utóbbi által teremtett derűs, szentimentális bécsi operettek lettek az uralkodó igazi színházi kedvencei az örök művészi élmény, a katonazene mellett. A fúvóshangszerek, elsősorban a klarinét tökéletesítésével a Hofburg előtti déli zenés őrségváltáson újszerű hangokat lehetett hallani, amelyek naponta tömegeket vonzottak. Ferenc József szívesen fogadta az érkező és a távozó alakulatok tisztelgését, s hallgatta az ezredzenekar ünnepélyes kürtjeleit és indulóit. Nem érzett azonban hasonló örömöt a Haydn, Mozart és mások által vasár-, és ünnepnapi misékre írt magasztos dallamok közben. Ezt a zenét csak az áhítatot keltő szertartás részeként követte figyelemmel.

Az istenhitről és a világról vallott felfogását uralkodói módon rendezte, mivel legitimitását az előbbi biztosította az egyházi főméltóságok ideológiai és személyi támogatásával. Othmar Rauscher, egykori filozófia-tanára, 1853-ig a seckaui püspök, majd bécsi érsek, s a konkordátum megkötése után bíboros, ezekben a forradalom utáni években játszott egyre jelentősebb szerepet környezetében. Ferenc József Istenhez fűződő személyes viszonya alig különbözött az alattvalók és a közötte fennálló viszonytól: alázat, kötelességteljesítés, megbízhatóság, a törvények feltétlen tisztelete, a parancsok követése, amelyet kiegészített a formális egyházi előírásokhoz való ragaszkodás. Mint uralkodó betartotta a liturgia szabályait. Sohasem mulasztotta el a részvételt az ünnepi körmeneteken és gyakran megjelent a tábori miséken is. Ferenc József úgy hitt Istenben, mint uralma isteni eredetében, hiszen személyében a szigorúan szervezett földi világrendet képviselte, s tisztelte ennek égi mását.

Az ég és a föld közötti úgynevezett misztikus jelenségek azonban nem illettek ismeretei rendszerébe, gyakorlatias logikájába. Az ötvenes években elárasztotta Bécset a szellemidézés divatja, s vele a legkülönbözőbb társadalmi állású sarlatánok és médiumok tömege. Zsófia is rendezett spiritiszta asztaltáncoltatást a legszigorúbb családi környezetben, s faggatni próbálta a múlt és a jövő titkait. Ferenc József remekül mulatott mind a szobát végigkocogó asztal látványán, mind a kővé dermedt résztvevők borzongásán, s végtelen jókedvében asztaltáncoltató versenyt akart rendezni a Hofburg legnagyobb termében. „Óriási hecc lenne” – nevetett az anyja szemébe, s megrökönyödött Zsófiának meggyőzően játszotta el a hitetlen szerepét.

Igazi, életét végigkísérő szórakozást, kikapcsolódást azonban egyetlen szenvedélye, a vadászat nyújtott. Állandó irodai munkája a nagyvárosokhoz elsősorban Bécshez kötötte. A feladatok és a protokoll által szabályozott élete elől időnként egy-egy vadlesre vagy jó vadászterületre menekült. Bécsből könnyen elérhette a közel fekvő Reichenaut. Ezért gyakran úgy szervezte meg napi elfoglaltságát, hogy este odautazott, aludt egy-két órát, majd lámpás kíséretével leterített néhány vadat. Rövid kirándulásai során ismerte meg a közeli Mürzsteg mellett a Schneealpe „Suszterszék” nevű, csaknem 1800 m magas sziklacsúcsát, ahol Európa leggazdagabb siketfajd és nyírfajdkakas állománya fészkelt. Két-három óra hegymászás után el lehetett érni a tetőt. Ferenc József szívesen vállalta ezt a kis izommozgató fáradalmat, s még azt sem engedte meg, hogy felszerelését kísérete cipelje. 1852 és 1889 között ezen a területen 406 siketfajdot és 43 nyírfajdkakast sikerült elejtenie. Mürzsteg más lehetőségeket is kínált: hegyi kecskék és zergék tömege élt a környező hegyekben. Ezért az uralkodó felépíttette itt állandó szállást kínáló vadászkastélyát, amely élete végéig egyik legkedvesebb tartózkodási helye lett. Hosszabb kikapcsolódásra néha a Bad Ischl közelében álló, 1691 m magas Traunstein és „Schlafende Grinechin” „Alvó görög nő” hegyekhez, néha pedig az eisenerzi Alpokba utazott, ahol Wiessenbachl, Radmer környéke csábított magashegyi vadászatra. Rendszerető ember lévén, Ferenc József állandó programot alakított ki, amely évtizedeken keresztül változatlan maradt: reggel hat órakor indult valamelyik kilövőhely felé, két-két és fél órás kapaszkodó után érkezett a leshez, ahonnan délután két órakor kezdett leereszkedni szállásához. Az évek során a birodalom számos területét járta be puskájával, s joggal szerzett magának kitartó gyalogos, fáradhatatlan hegymászó és biztoskezű lövő hírnevet. Vadász volt a szó legjobb értelmében, s nem mészárolta tömegesen az állatokat, mint később a trónörökös Ferenc Ferdinánd. Az ötvenes évek és a századforduló közt Mürzsteg, Eisenerz és Traunstein környékén összesen 1200 hegyi kecskét, zergét és 1700 nagyvadat lőtt ki.

A győztes csapatok okozta nyomorúság

OLDÓDÓ ELUTASÍTÁS

Libényi merényletét felháborodva fogadta a brutalitástól irtózó közvélemény, a gyors gyógyulás okozta megkönnyebbülés pedig némileg enyhítette a bécsi polgárok körében az uralkodóval szembeni gyűlöletet. Zsófia tartós hangulatváltozásra vágyott. Mindenki számára elfogadható emlékkel akarta megörökíteni a megmenekülés feletti örömet, amelynek dicsőítenie kellett az uralkodóházra és a lakosságra egyaránt kiterjedő isteni gondviselést. A templom és a gyűjtés ötlete az anyáé volt, az adakozók lajstromozásának és a pénz beszedésének feladata a sokkal tehetségesebb, ezért riválisnak tekintett testvéré, Miksa főhercegé. 300.000 fő iratkozott fel a listára, hogy forintjaival igazolja az uralkodó családja iránti feltétlen lojalitását, katolikus meggyőződését és buzgalmát, a polgártársaknak pedig művészetszeretetét és mecénási képességeit. Zsófia, Ferenc József és Miksa azonban válogattak az adományozók között. A Theater an der Wien, az udvari ítélet szerint a „rosszhírű és vallástalan színház”, be akarta mutatni a Tannhäusert, s a direktor felajánlotta a Votivkirche – a fogadalmi templom – építéséhez a premier teljes bevételét. Miksa visszautasította a „szász forradalmár” operájának bemutatásából származó hasznot, a cenzúra pedig Ferenc József rosszallásáról értesülve évekre betiltotta a zenedrámát Bécsben.

A bécsi polgárok pénzén és munkájával harminc évig épített és 1566-ban elkészült bástyák, várfalak és a glácisz már régóta fojtogatták a fővárost, hiszen rohamosan nőtt a lakosság létszáma – 1850-ben 444.000 fő és az évi gyarapodás megközelítette sőt esetenként meghaladta a 10.000 főt – s akadályozta a demográfiai, illetve az ipari fejlődéssel együttjáró modernizációt. A városi vezetés már egy évtizede igényt tartott mind az üres gláciszra, mind a katonailag haszontalan védművek helyére. Követelésük azonban csak akkor valósulhatott meg, amikor a Ferenc József laktanya, majd az Arsenal építésével a csapatok a várfalak nélkül is elegendő védelmet nyújtottak az elővárosi tömegek dühével szemben. A Votivkirche stratégiai okok miatt épült a gláciszon, távolabb a még álló bástyáktól. Példaként szolgált a jövendő Ringstrassénak. A köznapi néven Ringnek nevezett út szélessége lehetetlenné tette a barikádok emelését, s biztosítani tudta a katonatömegek gyors mozgását. A körút egyenes szakaszokkal épült, hogy lehetőség nyíljon az ágyútűzre, vonalát sehol sem metszhették az elővárosok felől befutó sugárutak, csak belétorkollhattak. Ezért hasonló feladatot töltött be, mint korábban a várfalak: a Hofburg és a belváros védelmét. A nagy társadalmi záróvonal-szerep csak később, az építkezések teljes befejezése után vált nyilvánvalóvá.

A Ringstrasse katonai védelmi feladata nagyon is indokolt volt. Az évi, mintegy 10.000 főnyi bevándorló elsősorban szláv nyelvterületről érkezett, magával hozta a rettenetes szegénységet és az éhezők elvadult szokásait, a gyermekáldást és a korábbi lakóhelyi morális értékrendeket. Bécs külvárosainak megdöbbentő nyomorát adatok igazolják: Milánóban egy házra 31 lakos jutott, Budapesten 33, Prágában 44, a birodalom fővárosában pedig – a belvárost is beleértve – 55 lakos. Munkát lehetett találni – a napszám jó esetben elérte a 60 krajcárt, azaz az 1 forintot –, de lakást nem. Tömegek háltak a szabad ég alatt az utcákat eltorlaszoló kocsikon, akár egy cigánytáborban, vagy istállókban, szénakazlakban, pincékben. A magas árak sem riasztották el a munkát keresőket. A legjobb gyümölcstermő években például 10 szem szilva, vagy egy szem fonnyadt barack 1 krajcárba került és a családfenntartó apának a feleség mellett átlagosan 6-8 gyerekről kellett gondoskodnia. A Linién belül, a vámvonal miatt, még nehezebb volt az élet, hiszen a hús kilója 6 krajcárral, a liszté 3-6 krajcárral került többe. Még a 80-as években is elkeseredett tömegharc folyt a vámok eltörléséért. A Linién túli olcsóbb árak természetesen nem jelentették azt, hogy ott valamivel jobban éltek, hiszen az egy főre jutó fogyasztás a felét sem tette ki a várfalakon belüli fogyasztásnak.

A gláciszon építendő templom, a Votivkirche 1000 dukátos tervpályázatát a fiatal Heinrich Ferstel nyerte meg, aki egy középkori gótikus katedrálist álmodott a várfal előtti üres területre. Egy olyan háromtornyos, teljesen kőből épült templomot, amely az ájtatossága mellett, vagy inkább helyett a központosított s megdönthetetlen Habsburg hatalom örökkévalóságát kellett, hogy reprezentálja. A kor talán legnevesebb művészettörténésze, a Kunsthistorisches- és Naturhistorisches Museum, illetve a Burgtheater egyik építésze, a forradalmár Gottfried Semper, találóan írta az Isten házával folytatott politikai propagandáról: „A történelmi folyamat a neogótikát olyan irányzatként mutatja, amely keletkezését és lényegét tekintve restaurációs ... Ezek az „újgótok” a legszorosabb kapcsolatban állnak egy igen tevékeny politikai-vallásos párttal – ugyanazzal a párttal, amely ... az elfajult jezsuita stílust találta ki.” A templom üvegablakainak készítői, Ferenc József utasítására a középkori eredetre való hamis hivatkozást a Habsburgok évszázados kultúrmissziójának, sőt Miksa mexikói kalandjának dicsőítésével egészítették ki. Így a pénzhiány miatt kéttornyúra sikeredett Votivkirche nemcsak közös hálaadás a gondviselésnek, nemcsak kezdete a fojtogató várfalak lerombolásával és a glácisz beépítésével meginduló modern városfejlődésnek, hanem egy múltra figyelő hatalom dicsőítésének, a neogótikát, klasszicizmust, neoreneszánszt felölelő historizmusnak is.

A merényletet, illetve a gyors gyógyulás feletti örömet Zsófia önmagának is megörökítette egy karkötővel, amelyen gyémántokból kirakott szív, vércsöppre emlékeztető és vércsöpp nagyságú rubin, s hegyi kristályba foglalt véres hajtincs emlékeztetett nap, mint nap az eseményre. Az anya felfogta a veszélyt, ami az ifjú uralkodóra leselkedett. Sürgette fiát a házasságra, hogy utódokkal biztosítsa a dinasztia fennmaradását. Az első, politikailag tökéletes partnert a szász királyi család kínálta. Sidonia hercegnő katolikus volt, de csúnya és beteges. Rövidesen meg is halt. A vőlegényjelölt ekkor maga indult menyasszonyt keresni. IV. Frigyes Vilmos világraszóló pompával fogadta Berlinben az első, vendégként érkező Habsburg uralkodót. Túláradó örömmel mutatott meg minden nevezetességet, s hívott meg az ismerkedési estélyekre minden fontos személyiséget, csak lányát, a bájos Anna hercegnőt nem. Zsófia levelekkel ostromolta királyné testvérét, Elisét, hogy hozza össze a fiatalokat, és a legnagyobb titokban nyerje meg leányát a házasságnak. Anna protestáns hite nem zavarta, hiszen lélekben már megszervezte a leány katolikussá keresztelésének remek ceremóniáját is. Poroszország vezető körei azonban ekkorra már eldöntötték, hogy kiszorítják Ausztriát Németországból, s a Hohenzollernek alatt létrehozzák az egységes német birodalomnak nevezett óriás Poroszországot. A kosarat jelentő válasz megfogalmazása előtt azonban Annának gyorsan bele kellett szeretnie egy jelentéktelen hercegbe, és mindenekelőtt ragaszkodnia kellett evangélikus hitéhez.

A kudarc után egy új jegyes felkutatásához Bajorország kínált pompás vadászterületet. A Wittelsbachok szigorú katolicizmusa és Zsófia testvére, a rokonházasságot kötött Ludovika egyaránt elősegítette a gyors kapcsolatteremtést. A jelölt a tizenkilenc éves Heléne, vagy otthoni becenevén Nené, nyúlánk, megfontolt és hallgatag leány volt, kész tiszteletet parancsoló uralkodónő, vagy legalábbis olyan, akire nagynénje vágyott. Zsófiát csöppet sem zavarta, hogy Nené vérrokonságból született – a lány elmebeteg és nyomorék nagyapja, továbbá a Wittelsbachok között II. Lajos és testvére Ottó is látványosan bizonyították a degenerációt – sőt még Ferdinánd rohamairól is megfeledkezett, ha a dinasztikus frigyre gondolt. Ludovikával madarat lehetett volna fogatni, hogy leányát ilyen óriási tisztesség érte. Nővére pedig hamar el akart jutni a végkifejlethez. Bad Ischlben találkozott a két család augusztus 18-a előtt, hogy együtt ünnepeljék meg Ferenc József huszonharmadik születésnapját. Erzsébet csak azért került az utazók közé, mert Nenének egy bizalmas társra volt szüksége, és jelenléte az üdülőhelyen egy kudarc esetén eloszlathatta a csúf szóbeszédet.

Erzsébet 1837. december 24-én született és csaknem tizenhat évesen olyannak tűnt, mint egy várva-várt karácsonyi ajándék. Elragadó kamaszlány arcából kék gyermekszemek világítottak, de lobogó sötétszőke haja, majdnem érett formái már sejtetni engedték az ígéretes nőt. Tizenhat évesen nem lehetett igazán szépnek nevezni, de csak rá kellett nézni és örülni, hogy rövidesen a legszebbé válik. Erzsébet egyelőre mindebből alig értett valamit. Apja lánya volt, a népnyelven csak „Hallodri” „Csélcsap” Miksa bajor hercegé, akit utazásokon, ivászatokon, citerajátékon, rímfaragáson, lovakon, félrelépéseken és vadászatokon kívül csak „Sissi, a világ legelragadóbb teremtménye” érdekelte. A herceg, jóindulatú atya lévén, engedte dolgozni, sőt sikerélményhez jutni a házitanítókat is, és felesége, Ludovika nevelői buzgalma elé sem emelt komoly akadályokat. A sziklacsúcsokra, az erdőkbe, a lovastúrákra azonban nem tudott elindulni kisebbik lánya nélkül. Erzsébet nemcsak a legkedvesebb gyermeke volt, hanem elválaszthatatlan társa is. Együtt vándoroltak naphosszat a fenséges bajor hegyekben, együtt lovagoltak ki és versenyeztek néha őrült vágtában mérföldeken keresztül, együtt énekeltek erdei barangolásuk közben papokat botránkoztató dalokat, és pihenőül egymásnak olvasták fel először verseiket. Erzsébet egyszerű vidéki lány volt: érzelmes, szeretetrevágyó, ugyanakkor hallatlanul akaratos, szabályokat, kötöttségeket gyűlölő, ráadásul a kor nőideáljaival ellentétben fizikailag kitűnően edzett. Nené tiszteletet parancsoló, inkább merev tartásával szemben maga volt a megtestesült természetesség, s az alig lefojtott, a robbanás határán felgyülemlett energia.

A possenhofeni látogatók augusztus 16-án érkeztek Bad Ischlbe, természetesen a többi kocsi késése miatt kofferok nélkül, hogy a két nővér jó ideje előkészített színjátéka döccenőkkel induljon. Átöltözésről szó sem lehetett, s ez nagyon zavarta a császárnői címre készülő Nenét és az izgatott Ludovikát. Erzsébet a kötelező ujjongások és bókok elől azonnal a szomszédos gesztenyésbe rohant, hogy a fákkal, a rohanó Ischl és Traun folyókkal ismerkedjék. Teázás közben előkelően fagyott s a hiányzó garderobe miatt panaszos maradt a légkör. Szerencsére a helyőrségi lovasezred zenekara akkora zajt csapott, hogy társalgásra alig volt szükség. Azután minden az előzetes tervek szerint haladt. Vacsoránál Nené ült Ferenc József mellett s még beszélgetni is tudott, míg Erzsébet az asztal végén kapott helyet, s azon mulatott, hogy nővére vőlegényjelöltje majd felfalja a szemeivel. Az ünnepi bálon az anyai utasításokra híven hallgató nővér hófehér estélyi ruhában jelent meg, homlokán csodálatos borostyánok világítottak, míg rózsaszín muszlinba öltözött húga minden szándék nélkül gyémántnyilat tűzött a hajába, amely egy szívet szúrt át. Ferenc József a díszt jeladásnak vélte, s a második kotillon után az egész udvar tudta, hogy ki az igazi jövendőbeli. Másnap Nené ült az asztalvégen.

Délután a vendégek kikocsiztak a Bad Ischltól 12 km-re, 1500-1800 m magas hegyek között fekvő, hangulatos Wolfgangseehez, a regensburgi püspökremetéről elnevezett tavacskához. Ferenc József, Zsófia és a két hercegnő ült az első kocsiban. Erzsébet ekkor értette meg az ifjú arckifejezéséből, hogy bármilyen jelentéktelennek érzi is magát, Nené helyett ő a kiválasztott. Néhány óra múlva Zsófiának is szembesülnie kellett a végső döntéssel: a mindeddig engedelmes fia az általa kijelölt és a viselkedni tudó unokahúg helyett egy éretlen kamaszt szemelt ki a Habsburg-ház uralkodónőjévé és unokái anyjává. Ellenkezni semmi értelme sem volt. Ráadásul Ferenc Józsefet meg kellett házasítania, és Ludovikát sem haragíthatta magára. „Igazad van – mondta a rajongó ifjúnak – Sissi nagyon bájos, csak sárgák a fogai. Igazán megmoshatná néha alaposabban is.” Majd íróasztalhoz ült és néhány sort írt nővérének. Ludovika a levél elolvasása után magához hivatta Erzsébetet: „Ferenc József arra kér, hogy legyél a felesége. Tudnád szeretni?” Inkább döbbenet, mint csodálkozás látszott a lány szemeiben. Kis csönd, aztán egy egészséges örömkiáltás következett: „Igen! Hogy lehetne nem szeretni ezt a férfit!” Ettől kezdve Erzsébet az udvari etikett szabályai szerint nem tegezhette nagynénjét és egyben jövendőbeli anyósát, nem lovagolhatott kedve szerinti ideig, és legfőképpen nem versenyezhetett többé apjával; nem táncolhatott akárkivel a possenhofeni vagy müncheni bálokon, még farsang idején sem, nem tölthette idejét a korábbi módon a megszokott egyszerű társaságban és még jó néhány nem kezdetű utasítást kellett betartania. A leány nehezen tűrte a béklyókat, s hogy emiatt 1853 karácsonyán még a látogatásra érkező Ferenc Józseffel is összetűzött, arra a komor arccal elutazó vőlegény és a gyászos hangulatban visszahagyott hercegi udvar a bizonyíték. Tény, hogy Ferenc József sem látogatott el többé színházba, társaságba, táncmulatságokra, farsangi bálokra, csak akkor, ha a birodalom uralkodójaként meg kellett jelennie. Egyedül a testmozgást kínáló vadászatról nem mondott le. 1854. április 12-ig, házassága napjáig, ez maradt egyetlen szórakozása.

Erzsébet a Ferenc József névre frissen átkeresztelt gőzössel hajózott Nussdorfig, ahonnan rózsafüzérek hálója alatt, a szó szoros értelmében százezernyi ujjongó ember sorfala közben kocsizott a Schönbrunnig. Szépségéről és természetességéről legendák keringtek szájról-szájra. Mégsem a mesebeli hercegnő gyönyörű külseje volt az igazi ok az ünnepléshez. Az esküvőt általános amnesztia előzte meg. Elsősorban a börtönbe zárt magyar szabadsághősök előtt nyíltak meg a kapuk, majd mindenki kegyelmet kapott, akit 1849-ben, vagy utána ítéltek el. A tömegek szemében Erzsébet lett az elnyomottak, az üldözöttek jótevője, a személyes szabadság biztosítója, a száműzöttek hazavezetője, a boldogabb jövő előhírnöke. 1854. április 12-én az ifjú uralkodónő csaknem népszerűvé tette Bécsben is és az egész birodalomban is a gyűlölt „vörös nadrágos hadnagyot”, ahogyan a polgárok és proletárok a Habsburgoktól mindeddig idegen katonai erőszak első számú képviselőjét nevezték. Ferenc József elsősorban a néppel szemben bevethető hadsereget tekintette uralma támaszának. Mindenki tudta, hogy nem ismer könyörületet, akárcsak jól kiválasztott tanácsadói sem, s a rendszer ellenes hangulat ismét közel hozta egymáshoz az 1848 kora őszén szembefordult munkaadókat és munkavállalókat. A házassággal oldódni látszott az uralkodóval és az udvarral szembeni elutasítás.

Erzsébet a rokonházassághoz megkapta a pápai engedélyt, hiszen az egyházi törvények tiltották az első unokatestvérek közötti frigyeket, s apjától az 50.000 forint értékű hozományt, Miksa anyagi helyzetéhez képest lélegzetelállító összeget. Ludovika is kitett magáért: leányát 54 ruhával, 6 hálóinggel, 16 kalappal, 6 kabáttal, 8 könnyű köpennyel, 5 palásttal, 168 inggel és blúzzal, amiből legalább egy tucat batisztból készült és a legfinomabb Valenciennes csipke díszítette, tovább 168 pár harisnyával 72 alsószoknyával, 60 bugyival és 120 pár kesztyűvel bocsátotta útjára. Ferenc József messze túltett a szülőkön. Menyasszonyának egyszeri meglepetésként 100.000 forintot ajándékozott, s ugyanilyen összegű évjáradékot utaltatott ki számára, továbbá móringként 12.000, arany és ezüstpénzben kiszámolt dukátot. Kitűnő parti lehetett tehát a dunai birodalom fess és gavallér uralkodója. Erzsébetnek 1854 áprilisában több irigye és ellensége volt az európai dinasztiák és arisztokrata családok asszonyai-lányai körében, mint jóakarója. Valóságos álomnak tűnt ez a valóságban megkötött házasság. Hosszú boldogságot ígért.

Vadászat után Mürzsteg mellett

A Duna a Wachau bejáratánál

Gazdasági fellendülés, a dinasztia tömegbázisának növekedése

A Schwarzenberg-, majd Kübeck-féle abszolutizmus erősen korlátozta a polgárok 1848-ban kivívott szabadságjogait. Bár a forradalmakat és szabadságharcokat eltipró hadsereg tiszti állománya, a politikai terrort megvalósító rendőrség és csendőrség, illetve a korlátlan engedelmességre kényszerített hivatalnoki kar szilárd védőgyűrűt vont az udvar körül, a társadalmi rengések ellen hatékonyabb intézkedésekre volt szükség. A létfeltételeket kellett javítani, hogy helyettesíteni lehessen a hiányzó politikai szabadságjogokat. Egy felülről végrehajtott, valóságos forradalomnak tűnő reformfolyamat zajlott le az ötvenes években a dunai birodalomban, amely kiterjedt a közigazgatásra, az igazságszolgáltatásra, a pénzforgalomra, az iskolai oktatásra, és a gazdasági élet csaknem minden területére. Anglia, Franciaország és Poroszország után több évszázados-évtizedes késéssel végre a Habsburg-korona országai is a modernizáció útjára léptek. Az abszolutizmus célul tűzte ki a belső és a külső integrációt, azaz az egységes gazdasággal rendelkező birodalom megteremtését, amely előfeltételként szolgálhatott a német-római császárság örökébe lépő, középeurópai vámszövetségnek. Schwarzenberg a Német Szövetség helyébe lépő, Habsburg vezetésű, 70 milliós birodalomról álmodott, amikor megkezdte a kemény kézzel megrendszabályozott, központosított államhatalom kiépítését. 1852 tavaszán azonban a korábbi kicsapongó élet utóhatása, egy agyvérzés vitte el. Álmait a miniszterelnöki funkciót átvevő Ferenc József és barátjává emelt minisztere, Bach kívánta megvalósítani. Lehetetlen vállalkozás volt, hiszen a birodalom a nyugati országokhoz képest kimaradt a textilipar kiépülését kísérő technikai fejlődésből, a vasúthálózat növelésével összefüggő, a szénbányászat, a vas- és acélipar nyújtotta korai előnyökről. Ferenc József azonban rendeleteivel eltörölte a belső vámhatárokat, megerősítette az 1848-as jobbágyfelszabadítást és a katonai fölény birtokában kikényszerített Poroszországtól egy tizenkét évre érvényes kereskedelmi szerződést. A német iparvidékekre áramlott a magyar gabona, a cseh- és alsó-ausztriai cukor, miközben a német gyárosok nem használhatták ki fejlettebb technikájuk, tömegtermelésük előnyeit, mert az elmaradott osztrák-magyar vasút- és úthálózat, illetve az alacsony értékű osztrák fizetőeszközök elegendő védelmet nyújtottak a behozatallal szemben. Ugyanakkor a vámkorlátok csökkentése feleslegessé tette a csempészetet, s ez is hatalmas nyereséget hozott az olcsó nyersanyaggal és munkabérrel dolgozó osztrák és cseh iparnak. Egészen 1862-ig, amikor Poroszország is csatlakozott a francia-angol szabadkereskedelmi egyezményhez.

A jobbágyfelszabadítással a földesurak a birodalom osztrák felén 226 millió, a magyar felén 188,7 millió forint kármentesítési összeghez jutottak. Közülük a Schwarzenberg család 1,870.000, Franz Liechtenstein herceg 1,110.000, Alois Liechtenstein herceg 409.000, Attems gróf 860.000, az admonti apátság 690.000 forintot kapott, s hasonló összegekkel lettek gazdagabbak a magyar, cseh és lengyel mágnások is, mint például a Zichy, a Károlyi, az Esterházy, a Barkóczy, a Chotek, a Kinsky, vagy a Sapieha család. A kármentesítésből szerzett vagyonokkal változtatni lehetett a termékszerkezeten, és élelmiszeripari üzemeket lehetett létrehozni. Elsősorban a cukorrépa hódította meg a termelőket: a hetvenes évek közepére Csehországban 159, Morvaországban és Sziléziában 56, Galíciában 4, Alsó-Ausztriában 5 és Magyarországon 17 cukorgyár működött. Gyors ütemben fejlődött a malomipar is, különösen Magyarországon. Pest-Buda a kiegyezés utáni évekre a gabona- és a lisztkereskedelem központja lett. A gyáralapítók között a vagyonos polgárság mellett éppúgy meg lehetett találni a Schwarzenberg, a Liechtenstein, a Zichy, a Károlyi, az Esterházy, a Barkóczy, a Chotek, a Kinsky vagy a Sapieha családneveket – egyéb történelmi nevek mellett –, mint a bankalapítók, vagy az első mezőgazdasági gépeket importálók között.

Elsősorban a cukorgyáraknak köszönhető a nyereséget hozó földművelési kultúra elterjedése. Korábban szinte elképzelhetetlen fellendülés következett be, különösen Cseh- és Morvaországban. 1850-ben még katasztrofális gabonatermés, parlagon heverő földek, sivár legelők jellemezték a tájat, amely az évtized végére teljesen megváltozott. Látóhatárig húzódó óriási gabona-, cukorrépa és lucernatáblák között álltak a mezőgazdasági nagyüzemekké változott földbirtokok központi épületei az igás- és tenyészállatok istállóival, s egyéb gazdasági építményekkel. Jól járható utak könnyítették meg a cukorrépát szállító ökör- vagy lovasfogatok haladását. Köröskörül cukorrépatermelő parasztporták sorakoztak, melyek nemcsak az eladott répa árából gyarapodtak, hanem az őszi és téli feldolgozásból is, amelyben szinte az egész család részt vett, továbbá a takarmányozásra felhasznált répaszeletből és melaszból, amellyel nemcsak a szarvasmarhákat etették, hanem libákat is hízlaltak. Magyarországon kevésbé volt tapasztalható a cukorgyárak előnyös hatása, de a vegetáló jobbágyokból vállalkozóvá vált parasztok termelési kedvét és szakértelmük növekedését bizonyítja, hogy néhány évtized alatt a rozs és az árpa terméseredményei másfél-kétszeresére, a búzáé, a kukoricáé, a burgonyáé és a cukorrépáé három-hatszorosára emelkedtek. A mezőgazdasági termelés egészének elmaradottságát azonban szembeötlően bizonyítja, hogy még a századfordulón is a dunai birodalom több millió parasztgazdaságának mindössze 7 %-a rendelkezett gép- vagy lóvontatású géppel. A túlnyomó többségi régi, primitív földművelő eszközökkel rendelkezett. Az elmaradottság kimutatható a terméseredmények összehasonlításából is: a gyengébb talajú német síkságon hektáronként egynegyeddel-egyharmaddal több búzát, rozst, árpát, árpagyöngyöt és burgonyát takarítottak be, mint a Habsburg-korona országaiban. A mezőgazdaság azonban a gyengébb hozamok ellenére is jelentős élelmiszertöbblettel javította a városok, az ipari központi ellátását.

Ferenc József uralmának első évtizedét gazdaságilag sikeresnek kell mondani: véget értek az éhező esztendők, sőt a létszámban növekvő lakosság élelmezését is biztosítani lehetett, az iparosításhoz rendelkezésre állt a munkaerő és a tőke, egyre erősödött az ipari termékek iránti kereslet, s a vállalkozók számíthattak a beruházások gyors megtérülésére. Különösen kedvező feltételeket kínáltak az ipari fejlődéshez Cseh- és Morvaország, illetve Szilézia nyersanyagokban gazdag területei. Egyes földbirtokosok szénbányák és kohók fölött rendelkeztek, amelyek termelését az állam lekötötte a vasútépítéshez. A kármentesítési összegekből növelni lehetett a kapacitást és új eljárásokat lehetett meghonosítani. A technikai fejlődést jelezte, hogy a szállítás megkönnyítésére a bányavágatokban síneket fektettek le, a fejtésnél robbanóanyagot és gyémántfúrókat alkalmaztak, új bányabiztonsági rendszabályokat vezettek be, különösen a világításban, a nyersvasöntéshez kokszot használtak, az acélgyártáshoz Bessemer eljárást stb. Az állam koncentrált erőkkel építtette a vasutakat, a mérnökök pedig egyes szakaszokon világszenzációt kiváltó sikereket mutattak fel. Egy 1841 decemberében aláírt rendelet alapján Matthias Schönerer matematikus, majd Carl von Gegha, a hegyi út- és vasútépítés szakértője, készítették a terveket a Bécs-Trieszt közötti vasút legnehezebb, a Gloggnitzból a Semmeringen át Mürzzuschlagba vezető 55 km-es szakasz kivitelezéséhez. Gegha 1848. augusztus 8-án indította el a munkálatokat, amelyhez a forradalmi tömegektől szorongatott bécsi kormány a tartós foglalkoztatottság és a magas bérek ígéretével ezerszám irányította a fővárosi munkanélkülieket. 1853. október 23-án egy Lavant nevű hegyi mozdony járta be először Európa első, 460 m szintkülönbségű, 15 alagúttal és 16 viadukttal megépített hegyi pályáját.

Világszínvonalat ért el a higany-, a só- és a grafitbányászat, az üveg-, a porcellán-, a majolika-, a bútor-, a hangszer-, a malom-, a szesz- és a vegyipar, és jelentős sikereket könyvelhettek el más termelési ágak is, amelyek csak a hazai ellátásra rendezkedtek be, mint például az építőipar. Az állam, lakói számát tekintve nagyobb volt, mint Franciaország, s csak 85 %-át tette ki a németországinak, ipari termelése ugyanakkor csak a felét érte el a két ország külön-külön vett termelésének. Az európai kereskedelmi forgalomban való részvétel sem mutatott fel 1860-ban 10 %-nál nagyobb részesedést. A dunai birodalom árui az iparilag fejlettebb északi országrészekről a német vámterületen keresztül a nemzetközivé nyilvánított elbai vízi úton jutottak el Hamburgba, s onnan tovább Angliába, a tengerentúlra vagy keletre. Az elbai víziutat dél felé a Triesztig húzódó vasútvonal folytatta, amely az Elbával együtt a birodalom kereskedelmének, egyben ipari termelésének tengelyét képezte, s amelybe a Kelet és Nyugat felé egyre elmaradottabb vidékek vasúti-, vízi- és közúti hálózata csatlakozott. A sínhálózat teljes hosszát tekintve azonban az ötvenes évek végén Anglia, Franciaország és Németország messze megelőzték Ausztriát, a vasúti sűrűség tekintetében pedig még Belgium és Hollandia is.

Ferenc József uralma első évtizedének sikereit azonban nemcsak a birodalom elmaradottsága homályosította el, hanem a hovatovább elviselhetetlen költségvetési hiány is. A deficit óriásira nőtt. 1854-ben el kellett adni az állami kézbe vett, s veszteségesnek hitt vasutakat, így például a Pest-Szolnok-Debrecen, az Olmütz-Prága, a Brünn-Böhmisch Trübau, a Krakkó-Felső Szilézia, a Bécs-Graz-Laibach közötti szakaszokat. Az 1836-ban alapított „Kaiser-Ferdinand-Nordbahn” részvénytársaság, azaz a Bécs és a galíciai sóbányaközpont, Bochnia közötti vasútvonal továbbra is megmaradt a Rotschild-család, a Bécs-Győr közötti pedig a nagy vetélytárs és csaknem halálos ellenfél, a Sina család kezében. A különböző európai bankárfamíliák, amelyek Metternich korában a Rotschildok nyomása alatt erőtlenek maradtak, de a forradalmak alatt és után elegendő pénzt halmoztak fel, koncentrált támadást indítottak a frankfurti „vörös pajzsos ház”-ból származó pénzügyi birodalom ellen. A leghatékonyabb segítséget III., a Rotschildok szerint azonban csak a harmadosztályú Napóleontól kapták.

Franciaország köztársasági elnöke nemcsak császári címre vágyott, hanem pénzügyi sikerre is. Semmit sem értett azonban a közgazdaságtanhoz. Ezért a párizsi Rotschildok ellenfelei – Emile és Isaac Pereire portugál bankárok, James Rotschild korábbi tanítványai, azután Achille Fould, Napóleon strómanja, Salomon Heine hamburgi bankár, Heinrich Heine nagybátyja, a Napóleon körül csoportosuló arisztokraták, mint Leuchtenberg hercegnő, Galliera herceg, Morny herceg, Napóleon féltestvére, továbbá a bécsi Georg Sina, David Eskeles és mások – könnyen rávették az elnököt, hogy a francia állam támogassa a „Société de Credit mobilier” nevű, szociális demagógiát hirdető bankház megalapítását. A tulajdonosok az egész francia, majd az osztrák ipart és a hitelügyleteket is ellenőrizni akarták. Olcsó részvények tömegének eladásával elhitették a kispénzű tőkebefektetőkkel, hogy övék a tulajdon és az ellenőrzés joga. A tervezett 40.000 darab 500 franc névértékű részvény helyett néhány napon belül 120.000 darab kelt el, és a kurzus 1600 francra nőtt. A részvénytöbbség azonban a Pereire testvérek, illetve Napóleon nevében Fould kezébe került. A bank alapítási lázában zajlott le a nagy népszavazás: a tartós békét és gazdasági fellendülést ígérő Louis Napóleon császári címére 8 millió francia adta le voksát, s csak 250.000 fő volt ellene. A „Credit mobilier” főbb részvénytulajdonosai közül Fould, Georg Sina, Davis Eskeles, a Pereire testvérek és Napóleon féltestvére, Morny herceg, továbbá az Arnstein bakház Bécsben megalapították a „k. k. privilegierten österreichischen Staatseisenbahn-Gesellschaft” részvénytársaságot, amely megvásárolta az állami vasutak egy részét. Az alapítóknak még a párizsi osztrák követet, báró Alexander Hübnert is sikerült megvesztegetniük, hogy vonja be az üzletbe az új francia császárt. Napóleonnak egy Oroszország elleni háborúhoz szüksége volt Ferenc József birodalmára szövetségesként. Háborút folytatott egyidejűleg a Lajos Fülöppel összenőtt Rotschild házzal szemben is. A „Credit mobilier” és bécsi leányvállalata a Kübeck és Metternich tanácsait félresöprő Ferenc József hozzájárulásával 77 millió forintért megvette a 94 millió forintért felépített északi vasutakat, ami a frankfurti család történetének legnagyobb vereségét jelentette. A Rotschildok erre létrehozták a „Credit-Anstalt” bankházat, amely maga köré gyűjtötte a leggazdagabb földbirtokosokat, köztük a Schwarzenberg, a Fürstenberg, az Auersperg, a Chotek, a Barkóczy és a Zichy családokat, és megszerezték a lombardiai, majd az itáliai háború előtt közvetlenül a Bécs-Trieszt közötti vasutakat. A hatvanas évek elején a Zichy, a Kinsky és a Sapieha családok a Rotschildok segítségével megalapították az „Angol-Osztrák Bankot” is, amely rendkívüli sikerét az amerikai polgárháborúnak köszönhette. A hosszantartó és pusztító hadműveletek elől az amerikaiak jelentős része külföldi, elsősorban angol pénzintézetekbe menekítette tőkéjét, amely a szigetországból az angol érdekeltségű fiókházakba áramlott tovább. A „Credit mobilier” és osztrák érdekeltsége nem élt meg húsz esztendőt, míg a „Credit-Anstalt” ma is létezik.

Bécs az ötvenes években újra Európa elsőszámú központja lett, akárcsak 1815-ben, s ez is Ferenc József uralmának sikerét erősítette. Ezúttal azonban kevésbé a birodalom hatalma, mint inkább az udvar előkelősége miatt. Párizs, a korábbi központ, Napóleon elnöksége alatt, majd a koronázás napjától csak az ancien régime rossz utánzata lehetett. Az uralkodók egymást „Monsieur mon Frére”, testvér uramnak szólították, de Miklós cár goromba szavaitól kezdve III. Napóleonnak csak „Sire et bon ami” járt. A parvenü uralkodóval szembeni ellenszenvet bizonyította először egy Wasa hercegnő, majd egy Hohenzollern hercegnő kosara. Napóleon nyolc millió francia megalázásáról szónokolt, s „a haza parvenü fiának” nevezte magát, amikor korzikai nagybátyja egykori spanyol katonájának lányát, Eugenia Montijot oltárhoz vezette. Megfenyegette ugyanakkor Ferenc Józsefet, mert Mária Henriettát, József nádor lányát Lajos Fülöp unokájához, II. Lipót belga királyhoz adta. A házassági bonyodalmakból a Rotschildok húztak hasznot. Anselm Rotschild felesége a francia uralkodó mellé állt. „A férfi szerethet egy asszonyt, anélkül, hogy méltányolná, de csak akkor választja élettársául, ha tiszteli és becsüli.” Természetesen azonnal akadtak néhányan, akik a megjegyzést gondosan továbbították Bécsből Párizsba, s III. Napóleon Rotschild ellenességéből emlék sem maradt. Az európai arisztokráciának ugyanakkor még Ferenc József ifjú felesége sem volt elég előkelő, mert egyik nagyanyja nem fejedelmi családból származott, csak egy közönséges hercegnőnek nevezhette magát. Erzsébetet azonban bájosabbnak vélte az úri társaság, mint Eugeniát, akinek egyébként csak a grófi cím jutott. A francia főváros fénye nem lehetett méltó ellenfele Bécs ragyogásának.

Montet bárónő, Joseph Fisson Du-Montet osztrák, majd francia tiszt felesége, aki mindkét városban otthont talált, de csak a dunaparti metropolisz szalonjaiban érezte igazán, hogy a Gothai almanach Európájához tartozik, így hasonlította össze Párizst és Bécset: „Bécsben ősi udvar található, valódi nemesség és előkelő luxus, gazdag, élvezni tudó polgárság és egy nép, amely komolyan veszi a derűt és a táncot, amelynek jámbor érzései vannak és értelmének csípős tréfái. Párizs a látszatok városa, a szikrázó hitványságé, a csalárd gavalléroké, a hamis gyémántoké, a hibás gyöngyöké, az áljámborságé, a lelkesedésé, amely csak órákig tart, és az egynapos kormányoké.” A bárónő elegáns bécsi világában elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy kitüntetésekkel elhalmozott hadfi, vagy egy sokszoros milliomos bankár, esetleg egy ünnepelt író mindennapos vendég lehessen az Esterházyak, a Schwarzenbergek vagy a Czartoriskyk szalonjaiban. Benedek Lajos tábornoknak, egy soproni orvos fiának, bármilyen bátor és bármennyire Habsburg-hű katona volt, egész életében el kellett viselnie megalázó másodrendűségét az előkelő származásúakkal szemben, még akkor is, ha utóbbiak a harcban gyávának és aljasnak bizonyultak. Az első társaság éles határvonalat húzott a második társaság felé nemcsak a házassági kapcsolatokban, hanem többnyire a napi érintkezés szintjén is, a polgárság elől pedig még merevebben elzárkózott. A mindenkor egyenruhás uralkodó hangsúlyozta ugyan szoros kapcsolatát a fegyveres erőkkel, különösen annak tisztikarával, a polgári vállalkozókat, a művészeket, a tudósokat és a nem arisztokrata tábornokokat azonban nem engedte közel sem magához, sem udvarához. Más volt, mint Napóleon vagy IV. Frigyes Vilmos porosz király, aki mindennapos vendégei, az építészek, az irodalmárok, a festők és a nagyiparosok mellett Alexander von Humboldot és Leopold von Rankét, a kor leghíresebb tudósait is legjobb barátai közé sorolta s megtisztelve érezte magát ezért a barátságért.

Bécs is, akárcsak Párizs, azokhoz a városokhoz tartozott, amelyek a császári udvarnak, az udvar körül és az udvarból élő arisztokráciának, főhivatalnokoknak, katonáknak köszönhette gazdagságát és fejlődését. A fővárosban elfogyasztott uradalmi javadalmak, fizetések, illetmények, a másokat túlszárnyaló, kérkedő luxusra kiadott pénzek egyre növekvő keresletet támasztottak a legkülönfélébb árucikkek iránt. Az ipari fellendülés együtt járt a tömegtermelés elterjedésével, a kereskedelmi hitelügyletek szaporodásával, és a vállalkozók, a nagykereskedők, a bankárok nyeresége is a fővárosba áramlott. Az ötvenes években egyre inkább az ő mesés vagyonuk kölcsönzött fényt Bécsnek, még mielőtt a bástyák és a glácisz helyén megépültek volna a Ringstrasse és az új főváros monumentális palotái. A vagyonok nagy részét Ferenc József költségvetése nyelte el államkölcsönök formájában. Az udvar fenntartása, a birodalom külpolitikája, sőt puszta léte a polgárság bizalmától függött. Cserébe az ifjú uralkodó nemcsak magas kamatokat fizetett a törlesztések mellett, hanem címeket is adományozott. Többé nem lehetett követni a 18. századi gyakorlatot, amikor a német-római császár a Fries bankár-család fejét grófi rangra emelte, mert túl hosszúra nyúlt az érdemekért hálára számítók sora. Mivel a Rotschildok Metternich idején bárói címet kaptak, hasonló módon emelkedhettek a többiek is – névleg – a politikailag uralkodó főnemesi réteg tagjainak közösségébe. Heinrich Drasche, Franz Wertheim és Alexander Schoeller gyárosok, Eduard Todesco és Jonas Kőnigswarter bankárok, Philipp és Friedrich Schey nagykereskedők és néhányan mások a hiányzó állami szociálpolitikát pótló alapítványaik és a kormánynak nyújtott kölcsöneik elismeréseként bárói rangra emelkedtek. A többi gazdag polgár a szegényeknek adott támogatásért és bizonyos adókulcsot meghaladó jövedelemért cserébe igényt tarthatott a Vaskorona-rendre, vele együtt a nemesi előnévre, s a címmel járó kiváltságra, a második társasághoz való tartozásra.

A gazdag polgárok elsősorban azért vásároltak nagybirtokokat, hogy olcsó nyersanyagokhoz jussanak, de a földtulajdon a társadalmi felemelkedésben is szerepet játszott. Így hordhatták például a Schey testvérek a báró koromlai Schey nevet. Elterjedt a főnemesi életstílus is a nagypolgárság körében. Divatba jött a vidéki udvarház, a nyári rezidencia, esetleg villa, a versenylótartás, a vadászat minden formája, a kereskedelmi viták és becsületbeli ügyek párbajjal történő elintézése, a nyelvtanulás, a származástan és a művészetek iránti érdeklődés. Anselm Rotschild mecénása volt a kor leghíresebb festőinek, Hans Makartnak és Gustav Klimtnek, Anton Dreher sörgyáros kitűnt hegymászó bravúrjaival, a Springer család versenylóistállóval büszkélkedett. Franz Wertheim színházat tartott fenn házában, amelyet időnként megnyitott a szélesebb közönség előtt is, palotáját pedig a Schwarzenberg-tér és a Ringstrasse sarkán úgy építtette meg Heinrich Ferstellel, a Votivkirche megálmodójával, hogy látványos művészi párja legyen Ferenc József öccse, Lajos Viktor szemközti palotájának. A polgárság meghódította a múltat is, amikor rendeléseket adott neves szobrászoknak, hogy a királyokat, hercegeket, grófokat megörökítő emlékművek sorát egészítsék ki az ipari fellendülés úttörőinek alakjaival. Salomon Rotschild szobra a későbbi lerombolt Nordbahnhofnál állt, Adolf Mautner-Markhofé a III. számú gyermekkórháznál, Kolumbus Kristófé és Adam Smithé a Kereskedelmi Akadémia előtt, s hasonlóképp történt vidéken is, hiszen emlékművet kapott többek közt Zsolnay Vilmos Pécsett és a fegyvergyártó Josef Werndl Steyrben.

Az első és a második társaságból is kimaradt lakosság, amely az abszolutizmus alatt többnyire csak a színházakban találkozhatott saját politikai véleményével, udvar és arisztokrácia ellensége miatt a polgárok mögött sorakozott fel. Friedrich Karl zu Schwarzenberg, a lipcsei csatában győztes hadvezér legidősebb fia, aki zsoldosként harcolt Európa csaknem valamennyi háborújában, sőt idegenlégiósként még Algériában is, és önmagát csak „Landsknechtnek” becézte, haragosan írt a bécsiek polgárkedvelő szerzőiről és művészi igényeiről. „Dühít ez a publikum, amely örökké axiómaként tekinti, hogy egy suszter csak becsületes fickó lehet, egy gróf pedig erkölcstelen és szívtelen lump, egy grófnő kevély és féktelen kokett, egy polgárszajha pedig Lukrécia.” Ferenc József teljes mértékig osztotta a „Landscknecht” véleményét, és ritkán nézett meg úri társaságot ostorozó darabot. Nestroy mitológiai és népmesei elszólásait még hahotázva tűrte, de kihúzatta Schiller „Wallenstein” című művéből a Gallasok grófi famíliáját szidalmazó sorokat. Kivételes esetnek mondható, hogy később lelkesen tapsolt Ohnet „Vasgyáros” című művének, amely így tartósan a Burgtheater programján maradhatott, és sikerdarabként komoly nyereséget hozott.

A Votivkirche

A Ringstrasse a dinasztia hatalmának kifejezője

A birodalmi nagyságot és egységet egy új Bécsnek kellett hirdetnie, úgy, mint a legtöbb európai városnak, amelyek jobbára a század közepén szabadultak meg középkori erődpáncéljaiktól és öltöztek át kényelmes és látványos pompába. A felhagyott várfalak, bástyák és glácisz helyén a kor híres építészei, mint a bécsi Karl Hasenauer, Heinrich Ferstel és Eduard Van der Nüll, a pest-budai August Siccard von Siccardsburg, a koppenhágai Teophil von Hansen, a württembergi Friedrich Schmidt és a hamburgi Gottfried Semper működésbe hozhatták építési fantáziájukat, hiszen bőséggel álltak rendelkezésükre az anyagi eszközök. Ferenc József városfejlesztési szándékait megelőzte Georges Eugéne Haussmann, Párizs prefektusa, aki egész lakónegyedeket romboltatott le és helyettük francia gloire-t dicsőítő sugárutakat és körutakat teremtett. Kétszer annyi pénzért, mint a dunai birodalom központjában, hiszen kártalanítania kellett a kisajátított épületek tulajdonosait is. A bécsi tanács a lerombolt erődítmény helyét és az ágyútűz számára szabadon hagyott sávot négyszögölenként 500 forintért eladta az uralkodó kegyére számító, az arisztokráciával versengő újgazdagoknak. Közben heves viták zajlottak le a Habsburg-család és a tanácsi képviselők között a tulajdonjog felett, hiszen három évszázaddal korábban az egész várat a töröktől fenyegetett polgárság emelte önmaga számára, a dinasztia azonban magántulajdonának tekintette a régi Bécset. A vita végül megegyezéssel zárult. A Habsburgok is részesedtek a haszonból, s közülük Albrecht főherceg vált a leghírhedettebbé uzsoraáraival: az Opera és a Burggarten közötti falszakasz és árok helyét négyszögölenként 775 forintért engedte át.

Az új Bécs nem a Duna mellett fekszik, mint Budapest, pedig a nagy folyam ott hömpölyög mellette. Bécs az Opera mellett fekszik. Ez az áttört falfelületével szinte vibráló hatású épület úgy szimbóluma a városnak, mint Londonnak a banknegyed, Párizsnak a Louvre, és Berlinnek a 30.000 katona parádéjára is alkalmas Unter den Linden. A régi zenei nagyság a század hatvanas éveiben is vonzotta a világ leghíresebb muzsikusait. Itt vezényelt Meyerbeer, Peter Cornelius és a „Die heilige Nacht” szerzője, Ferdinand Hiller. Itt élt Johannes Brahms és Anton Bruckner, és itt találkozott gyakran Richard Wagner és Liszt Ferenc. A hatvanas években virágzott ki teljes pompájában a bécsi operett is, és ért el egy évtized múlva már drámai hatásokat, mint Johann Strauss a Denevérben, amelyet Hans von Bülow épp oly klasszikusnak nevezett műfajában, mint Wagner Nibelung-gyűrűjét az operában. Sokaknál még ma is megdönthetetlen az a hit, hogy a Ringstrasse építése az Operával kezdődött. Pedig a Duna-csatornától a Duna-csatornáig, azaz az Augartenbrückétől az Aspernbrückéig húzódó és fura módon közismert nevét sehol sem viselő körút végénél hamarabb megépült a Ferenc József kaszárnya, amely később a hadügyminisztériumnak adta át a helyét. Ellentétes oldalon emelkedett a Rossauer laktanya, s a háromszög csúcsán az Arsenal, hogy három új erőd is védje a Hofburgot és a belvárost a Salzgries-, a Stift-, a Heumarkt- és az Alser-kaszárnya mellett a Linién túli proletárok dühe ellen. A körút különböző nevei – Schottenring, Burgring, Opernring stb. – a korabeli ágyúk kartácstüzének megfelelő hosszúságokat különböztették meg, s a Ringhez tartozott még Ferenc József utasítására a Parlament és az Alser-Strasse közötti felvonulási tér, a csapatok gyülekeztetésére szolgáló terület is.

Az építészek nem válogattak. Saját fiatalkori vonzódásaik is hatottak, amikor bőséggel merítettek az elmúlt korok stílusaiból. Még az sem zavarta őket fantáziájuk működése közben, hogy az utolsó szót mindig Ferenc József mondta ki, hiszen ő volt a legfőbb építészeti felügyelő. Az uralkodó saját szakértő gárdát állíttatott fel a belügyminisztériumban egy Franz von Matzinger nevű, rigorózus hivatalnokkal az élen, aki évtizedeken keresztül szállította uralkodójának a befutott homlokzati és alaprajzi terveket, a pénzügyi kihatások javaslatait, a betartandó szabályokat és ellenőrizte a munkálatokat. Neki köszönhetők az 1859-ben kiadott szigorú építési előírások, amelyek közül kettőt feltétlenül ki kell emelni: a tetőzetet téglapadozattal kellett ellátni, és az építkezéshez csak olyan égetett téglát lehetett használni, amely agyag mellett szitált folyami homokot is tartalmazott. A második világháború bombázásai során derült ki, hogy Bécs hálás lehet Matzingernek az előírásokért. Nem is emlékeznek rá. Ferenc József a legnehezebb időkben is megszakítás nélkül felügyelt a Ring építésére, és nemcsak stílusvitákban döntött az egyik, vagy a másik építész javára, hanem olyan részletkérdésekben is, hogy mi díszítse a paloták homlokzatait, vagy belső tereit.

A birodalom nagyságát hirdető pompa túl sok művészt követelt, s nem mindig az elsőrendűek kaptak megbízást. Historizmusnak nevezik a legjobbak és a középszerűek teljesítményét, amellyel pótolni lehetett a Ringen, a belvárosban, a Belvedere és a Schönbrunn környékén, azaz az uralkodói család lakhelyei közelében építkező újgazdagok hiányzó történelmi tradícióit. Ez a Ferenc József művészi hozzáértését jelző és mindenki más számára követendő stílus a kőbevésett vagy téglából formált neoantik, neogótika, neorenaissance, neobarokk. A harmad-negyedosztályú építészek ugyanezt a stílust követték a Ring és a Gürtel közötti lakónegyedek építésekor, csak mészből, cementből, habarcsból teremtve, akárcsak Pest néhány kerületében. A parlament nemcsak azért lett egy görög templom mása, mert Hansen örökké az ókori Athénről álmodott, és a Rathaus sem azért gótikus, mert az egyetlen lombardiai hadizsákmány, Friedrich Schmidt, a milánói dóm építésének befejezése után csak gótikus épületet volt hajlandó tervezni. Az uralkodó óhajára a parlament stílusának hirdetnie kellett a megvalósult demokráciát, az oromzaton kiemelt Ferenc József alakjának és a tizenkét koronaország allegóriájának pedig az egyforma tógával a birodalmi egységet. A Votivkirche marcipángótikájának kínos szimmetriával és német józansággal kellett hitet tennie a Habsburg-birodalom örökkévalósága felett, miközben a templom nem tudta visszaadni az igazi gótika hangulatát, sőt a közvetlen előd, az angol whig párt nemesellenességét hirdető stílust sem, amely a Tudor-kori polgárság hatalmi térnyerésére emlékeztetett. Nestroy jóízűen kinevette „az osztrák Westminster” monumentalitását, mondván, hogy csupa olyan kimagasló államférfit és hadvezért dicsőít, aki nincs is ott eltemetve, az egy törökverőt, gróf Niklas Salmot kivéve. Csipkelődött az új egyetemi épület kötelező renaissance stílusa felett is, amelynek az olasz renaissance másaként a tudomány és a művészetek hajdanvolt bécsi virágzására kellett hivatalosan emlékeztetnie: „a nap ugyan már lehanyatlik a birodalom határain belül, de a sötétség, uralkodói parancsra, elkerüli Ausztriát.” A Rathaus a brüsszeli késő gótikát, a Börze pedig a középkori Itáliát idézte, hogy a műértő bécsi polgárság az évszázadokkal korábbi gazdagság és a hatalom gyakorlásában szerzett öntudat folytatójának érezze magát. A historizmus tartalma persze csak annyira lehetett igaz, amennyire igaz volt a létező demokrácia, és amennyire magabiztos az első társaságtól lenézett polgár öntudata, vagy amennyire a vadonatúj bérpaloták alapján hinni lehetett, hogy a bécsi Rotschildok, a Sinák és a Todescók a Medici család egyenes ági leszármazottai. Ráadásul a parlamentben a szörnyűséges akusztika miatt a képviselők örökké ordítottak, így a legkevésbé sem lehetett csodálkozni azon, hogy a hangos közbekiáltásokat túlszárnyaló szónoki mennydörgések közben egyre inkább elvadult a demokratikusnak mondott népképviselet hangulata. A bécsi kávéházi kedély szerint a parlamentben csak hallani nem lehetett, a Rathausban pedig látni, de a Burgtheaterben sem hallani, sem látni, hiszen az építészek a tanácsházát túlzsúfolták ablaktalan, kicsi irodákkal, az utóbbiban pedig csak a homlokzatra ügyeltek és a dekorációra, a célszerűségre azonban a legkevésbé.

Ferenc József önfeledt historizmusát koronázta volna meg a barokk „Neue Hofburg”, a birodalom szimbolikus középpontja, ami szimbolikusan sohasem lett készen, csak az egyik szárnya. A túloldalon, a Volksgarten felől állt volna a társa s a kettő között, Mária Teréziával szemben, Ferenc József birodalmi fóruma, természetesen hűséges alattvalók, hivatalnokok és tábornokok két méterrel lejjebb állított figuráival. A befejezetlen mű nem az egyetlen hibája a Ringstrassénak, ha eltekintünk a második világháborúban elpusztult palotákat helyettesítő szörnyszülöttektől. Az Opera bejárata alacsonyra sikeredett, sőt az előtte húzódó utat is fel kellett egy méterrel tölteni, ezért a főbejárat kocsifelhajtója nem emelte ki az érkező magas vendégek nagyságát. Ellenkezőleg. Hagyta elvegyülni őket a tömegben. Ferenc József rosszallását a sajtó elvhű publicistái saját érdemszerzésre használták ki, s a durva támadások miatt Eduard van der Nüll öngyilkosságot követett el, Siccardsburg pedig szívinfarktusban halt meg az Opera megnyitása előtt. Kötekedő modorban rótta meg az uralkodó a Heldenplatz közepén álló két győztes hadvezér, Savoyai Jenő és Károly főherceg lovasszobrának alkotóját is, az erfurti születésű Anton Fernkornt, aki hasonló stílusban utasította vissza „egy bizonyos dilettáns” beavatkozási kísérletét. Bolondok házába került, s onnan kísérték ki naponta az izmos ápolók dolgozni a térre, majd vitték haza az este beálltával. A szobroknak a közelmúlt súlyos vereségeit, Solferinót és Königgrätzet kellett volna feledtetniük, de a bécsieket kevésbé érdekelte a régmúlt dicsőség. Jobban fojtogatta őket a düh az értelmetlen háborúk, és a kudarcok miatt, s Ferenc József művészi hozzáértését sem fogadták máskép. Ezek a jóravaló emberek már nem rettegtek úgy a spicliktől, mint a forradalom után, és a sörözők, a Heurigerek oldott hangulatában pontos véleményt fogalmaztak meg uralkodójuk ízléséről. Állítólag Ferenc Józsefet úgy megrázták a művészi elhivatottságát értékelő hangok, az Opera építőinek halála, és a Fernkornnal szembeni magatartása miatti felháborodás, hogy a hatvanas évek második felétől igyekezett csak udvarias közhelyeket mondani tetszésnyilvánítása jeléül: „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.”

Az új Bécs építési láza szárnyakat adott a szobrászok, a díszítőelemek készítői fantáziájának is. A parlament, az egyetem, a Votivkirche, az új Burg és a Burgtheater, a múzeumok kariatidái, portréi, figurái közül mindenekelőtt a Mária Terézia emlékmű a legkiemelkedőbb, ha nem is a legjobb. Alkotója, a vesztfáliai Kaspar Zumbusch, a súlyos gondoktól gyötört Beethoven szobrának teremtése után kapta Ferenc Józseftől a megbízást, és csak sajnálni lehet, hogy az uralkodó a számos ragyogó lehetőség közül ezt a 24 portréval és lovasszoborral körülfogott, terebélyes asszonyfigurát fogadta el. Hasonló tévedés volt Carl Kundmann alig túlszárnyalható Schubert emlékműve után előírni az olasz flottát szétverő Wilhelm Tegetthoff szobrának fő jellemzőit. A hajóárbocra emlékeztető alkotást a bécsiek csak úgy nevezték: „a ruhaakasztó feltalálójának emlékműve.” A tengeri hatalom kevésbé sikeres szimbólumával szemben ugyanakkor Edmund Heller a szárazföldi hatalom, vagy a „török elleni harc” című alkotása a legelképzelhetetlenebb módon a Stephansdomban talált helyet. Sajnálatos, hogy a számos, s nem mindig sikeres munka mellett néha több klasszikus érték bújik meg észrevétlenül az udvarokon, vagy az épületek szem elől eltakart oromzatain, s felállításuk óta többnyire csak a verebeknek és galamboknak szereznek létezésükkel örömet.

Csak úgy lehetett az építészet, s az építészetben fellelhető pompa a birodalmi egység hirdetője, ha minden város követte Bécs példáját. A fővároshoz hasonló vidék kialakításának gondolata még Metternich kormányzása alatt kapott hivatalos pecsétet, s végrehajtására az „Udvari Építési Hivatal” felhatalmazást. Vezetője az abszolutisztikusan irányított államban a maga területén korlátlan hatalommal rendelkezett. Paul Wilhelm Sprenger, egy Sziléziából származó hivatalnok-építész, akinek munkásságából Bécsben a fővámház épületét és az Augustinerkirche tornyát érdemes kiemelni, maga tervezte a dunai birodalom vasútállomásait. Ezek az egyszerű, de praktikus téglaépületek, ha még nem bontották le őket, ugyanúgy néznek ki ma is Galíciában, Tirolban, Erdélyben és Csehországban mint Magyarországon. A Ringstrasse építése idején azonban már nem egy építész irányította a birodalom modern városképeinek kialakítását, hanem a megrendelő, tehát az állam, vagy a város, vagy a nagyobb vállalkozásokat kézbentartó mecénás. Ezek a megrendelők magas beosztású urakként Bécsből hozták haza a stílusigényt, mint ahogyan az építészjelöltek is Itália mellett, vagy helyett a birodalmi fővárosban kapták meg ízlésük kialakításához az utolsó lökést. Otto Wagner, aki Siccard és van der Nüll tanítványa volt és a Grabenhof, valamint Länderbank építésével tette híressé a nevét, a birodalmi gyakorlat ismeretében nyugodtan mondhatta, hogy a Monarchiában elég négy-öt igazi művész, aki az építészproletárok nagy létszámú tömegét dolgoztatja.

A pompát sugárzó paloták mellett városi kertek, sétaterek, fasorok nőttek ki a földből, példát mutatva városrendezésből az egész birodalomnak. Az új Bécs születése azonban mindenekelőtt a higiénia forradalmát indította el. 1863-ban olyan szárazság volt, hogy a vízvezetékek összesen napi 900 m³ vizet szolgáltattak, amely mindössze 20.000 ember ellátásához volt elegendő. A lakosság száma ugyanakkor meghaladta a 650.000 főt. A főváros közelében pedig nem lehetett olyan bővizű forrásokat lelni, amelyektől természetes eséssel lehetett volna elvezetni a vizet. Csak a Höllenthalban található, a III. Károly király által 1732-ben, egy vadászaton felfedezett és Ferenc József tulajdonát képező Kaiserbrunnen, illetve a Schneeberg túlsó tövében eredő, a Hoyos grófok birtokában lévő Stixenstein források ígértek elegendő ivóvizet. A tulajdonosok mindkettőt átengedték a városi tanácsnak. 1873. október 24-én a Schwarzenbergplatz közepén álló, óriási szökőkút jelezte, hogy a 95 km hosszú és 95 cm átmérőjű vezeték vize Bécsbe érkezett, napi mintegy 50.000 m³ szállítva. 1874-re 573 km hosszú csatornahálózat épült meg. Ugyanerre az időre általánossá vált a közvilágítás – 40 millió m³ gáz fogyott el évente –, kövezett utak épültek, s az Am Hof, a Freyung és a Judenplatz állandó piaccá fejlődött, ahol 15-16 óra járásnyi távolságból naponta 1000 lovaskocsi hozta az élelmet a lakosoknak. Az új Bécs káprázatos város lett, példa Budapest és a birodalom többi nagyvárosa számára. 1872-ben, a Franciaország feletti német győzelem után az ötmilliárd franc jóvátételnek nevezett hadizsákmány nagy részét az ausztriai bankárok magasabb kamattal Bécsbe vonzották, és milliókat fektettek be a szegényesebben ellátott és provinciálisabban kinéző városok infrastruktúrájának fejlesztésébe, és pompát sugárzó, a historizmusnak hódoló palotasorok építésébe.

Ma már az egész Ringstrasse éppúgy műemlék a látogatók és az ott lakók számára, mint a befejezetlen Neue Hofburg. Az építészek elérték azt a célt, amit Wagner Bayreuthban akart. Az Opera, a Burgtheater, a Schottenringen felépült, majd leégett Ringtheater, valamint a parlament, az egyetem, a Rathaus és a két káprázatos múzeum nem azt sugallja, amit az egyik városi palota két allegorikus figurájának felirata: „meneküljetek a nyomasztó létből az ideálok birodalmába”, hanem minden kulturális örökség hatalmas szintézisét. A 19. század hatvanas-hetvenes éveiben azonban a bécsi többség számára az építkezések elsősorban munkaalkalmat jelentettek, sőt a vasútépítési láz csökkenésével a magyar kubikusok tízezrei számára is. Ők inkább a nyomasztó létet ismerték. Egy kisiparosnál dolgozó segéd évente megkereshetett 400-500 forintot is a gyári munkás 230-300 forintjával szemben. A gyári munkásnők átlagos fizetése – a történelemben ritkán találni mását – 260 és 360 forint körül mozgott, tehát meghaladta a férfiakét. A Linién belül a szoba-konyhás lakások bére ugyanakkor 260 forintot tett ki, s egy ágyrajáró is 60 forintot fizetett ki évente a pihenéséért. A nyomasztó jelent bizonyította, hogy egy öttagú családnak 1869-ben a puszta létfenntartási költségei elérték a 700-870 forintot. A családok azonban többnyire hét-nyolc főből álltak.

Mindenekelőtt a nagypolgárság igyekezett reprezentatív palotákkal felzárkózni a történelmi nevű és a belvárosban saját házzal rendelkező családokhoz. E két társadalmi csoport közötti szövetség lényegében a bankalapításkor alakult ki, mivel az arisztokrácia részt akart az ipari fejlődés irányításából és hasznából, de társadalmi helyzetével összeegyeztethetetlennek tartotta vagyonának a gyári termelésbe való befektetését. A konkurenciaharc azonnal kiderítette volna az első társasághoz tartozók alacsonyabbrendű tudását és alárendelt szerepét a polgársággal szemben. Utóbbiak felzárkózásához alkalmat nyújtottak a választások, amelyek során a földbirtokkal rendelkező tőkeerős csoportok egyenlő esélyt élvezhettek a hagyományos politikai tömegnek számító nemességgel szemben. Ferenc József Solferinótól kezdve tudatosan törekedett arra, hogy a nagypolgárságot bevonja az urak házának munkájába, kitüntetésekkel, címekkel halmozza el őket. Ezzel legitimálta a feltörekvő réteg jelenlétét a birodalom élén. A kiegyezést követően a magyar kormányok is tudatosan ösztönözték iparpolitikájukban az erősebb osztrák-cseh tőke letelepedését a birodalom Lajtán inneni felén. Csak azoknak adtak állami megrendeléseket, akik leányvállalatot hoztak itt létre. Az Osztrák-Magyar Monarchia vállalkozói a gazdasági egység híveiként érkeztek Ferenc József politikai táborába, s ezt az egységtörekvést fejezték ki a palotáikkal. Wertheimnek a Schwarzenbergplatz - Ring sarkán, a Lajos Viktor főherceggel együtt, Ferstel vezetésével épített háza csak az egyik példa volt. A Todesco bankárcsalád a Kärtner Strasse 51-ben, a Sina família a Hoher Markt 8-ban, a Rotschildok a Prinz Eugen Strasse 36-ban emeltek maguknak birodalmi helyüket sugárzó palotákat. Legszebbnek talán Theophil von Hansen 1945-ben elpusztult Heinrichshofja sikerült, szemben az Operával, amely három belső udvart körülfogó, egymástól teljesen független lakóházegységből állt, s fényes üzletek feletti első és második emeletet kariatidák és timpanonok díszítették. Hansen lenyűgöző sikerének hatását tükrözte Budapesten az Ybl Miklós által tervezett Fővámház, és az Oktogon illetve az Opera közti házcsoport is. A hatásokat azonban birodalomszerte fel lehetett ismerni.

A Ring egyébként sohse volt igazi bevásárló utca. A bástyák lebontása után azonnal korzó lett belőle, különösen a Schwarzenbergplatztól a Kärtnerstrasse első feléig. Az Opera ott áll, ahol valamikor a Kärtnertor, a várfalon átvezető kettős kapu terelte a forgalmat kifelé és befelé, talán a világ legelső egyirányú utcáját alakítva ki. Mögötte emelkedett korábban a Kärtner Theater, amelyet a bástyák lebontásakor szüntettek meg. Üresen maradt telkét Sacher Eduárd, a magyarországi Zselicen született vendéglős vásárolta meg, akit apja, Sacher Ferenc bor- és édességárus azért küldött Bécsbe, hogy próbáljon szerencsét az általa feltalált tortával. 1873-ban a telken felépült a párizsi lokálok frivolitását idéző Chambre séparée, ami vonzotta a gazdag közönséget. 1880-ban a már 37 éves fiatalember feleségül vette Anna Fuchsot, egy hentes és mészáros 31 éves leányát, s a hozományból, meg a mulató hasznából építették meg közösen a művészien régimódi Hotel Sachert, a bécsi klasszikus korzó egyik végpontját, ahol a Hotel Imperial mellett a legjobb kávét lehetett kapni. A legtöbb arisztokrata, pénz és iparmágnás második hazájának tekintette az elülső éttermet, a különleges kulináris örömök fészkét, neves politikusok és szerelmesek pedig az új Chambre séparée-t, az intrikák és titkos randevúk zegzugos félemeleti birodalmát. E birodalom felett uralkodott az örökké szivarozó, eredeti egyéniségű Sacher Eduárd, aki minden vendégét személyesen ismerte. Ha jókedvében volt, hagyta a szegénysorsú egyetemistákat, pénztelen hadnagyokat fillérekért gazdagot játszani a szeretett nő előtt, de kidobta a nagyzoló és hangoskodó milliomosokat, s miközben az elülső teremben csillagászati összegeket húzott ki a tömött erszényekből, a konyha melletti teremben néha ugyanazokat a kulináris csodákat szolgáltatta fel, ingyen, az érdemesnek tartott szegényeknek. Max Graf, a híres zenetörténész a „Legende einer Musikstadt”-ban így írt a szálló közönségéről évtizedek múlva: „Még látom a disztingvált Berchtold grófot magam előtt, ahogyan 1914 egyik nyári napján, egy Ringstrasse melletti hotel bejáratánál állt. Éppen aláírta a Szerbia elleni hadüzenetet. Hát ott állt, karcsú termetével, ironikus mosolyával, manikűrözött ujjai közt arany szopókás cigarettával, figyelte a tömeget, alkalmankint beszédbe elegyedett a járókelőkkel. Így lépett a finom Ringstrasse-társaság az első világháborúba, ami összetörte. Nevetve, tréfálkozva élt, nevetve, tréfálkozva halt ki.”

Zenés őrségváltás a Hofburgban

A Burgtheater lépcsőháza

Solferino

A polgári átalakulás hívei és a Habsburgok közötti, 1848-ban kirobbant harc nem dőlhetett el véglegesen sem a forradalmi erők felülkerekedésével, sem a honvédsereg 1849 tavaszi, meggyőző sikereinek időszakában, de az ellenforradalom fegyveres győzelmével sem. A katonai erőviszonyokat a nagymérvű kiegyenlítettség jellemezte, amit a legszembetűnőbben az bizonyított, hogy a Habsburgok a magyar honvéd haderőt, nemzetközi tekintélyük súlyos csorbításával, csak az orosz szuronyok segítségével verhették le. A magyar progresszió okos és igaz harcosainak táborát meggyengítette a fegyveres küzdelem és a bukást követő, kíméletlen megtorlás. A szellemi vezetők negyede elesett a csatákban, pusztult el hóhérkézen vagy várbörtönök nyirkos kazamatáiban, a másik negyede külföldre menekült, az itthonmaradottak közül a bátorságuk révén honvédtisztté emelkedetteket a győztesek büntetésül lefokozták és közlegényként besorozták az osztrák hadseregbe. Kevés olyan család volt, ahol ne sirattak volna legalább egy elesettet, rabot, távollevőt, vagy ne bújtattak volna üldözöttet. A nyomasztó és megalázó elnyomás és a belülről fájó gyász, levertség hangulatát találóan fejezték ki a győztes katonák nemtörődömsége miatt cenzúrázatlan Thomas Moore versek, az „Irish Melodies” kötetből. „Forget not the field, where they perished” – „Ne feledd a mezőt, ahol ők elestek” hangzott az egyik, amelyet mindhárom nagy költőnk lefordított és utánuk tízezrek ismételtek. Vörösmarty elégiája, Petőfi himnusza még közvetlenül a lázas napok előtt született, s az első bujdosó lett, a másik hősi halott, amikor Arany János a keserű búcsúztatót papírra vetette: „Eszünkbe jusson, hol veszett el hősink utódja, legjava, mind, mind! – s ápolt fényes reményünk sírjára szállván, elhala...”. A Habsburgok okozta rombolás azonban távolról sem kárpótolhatta a Habsburgokat azért a rombolásért, amelyet a magyar fegyverek okoztak a birodalomnak. Az 1848-as forradalom és szabadságharc soha ki nem heverhető csapást mért a nemzetek feletti, császári hatalomra, de ahhoz, hogy egyszerre elsöpörje a fennmaradása értelmét vesztett birodalmi rendszert, ahhoz nem rendelkezett elegendő fegyveres fölénnyel. „Peragit tranquilla potestas, quae violentia nequit!” „Véghez viszi a csöndes erő, amit az erőszak nem tud!” – bátorította Deák Ferenc az ötvenes években az ugyanazon sors osztályosait, a passzív rezisztenciában összesimuló, zárt, hazafias életet élő családokat. Tudta, hogy az erejét túlbecsülő uralkodó és tanácsadóinak hada vakon bocsátkozik majd a Habsburg hatalmat is veszélyeztető kalandokba és a vereségeit követő belső válságokban visszavezetheti az országot az állami szuverenitást szavatoló, 1848-as jogi alapokra. Határozott nyilatkozatával fékezte a sajtót, hogy meggondolatlan akcióival ne kompromittálhassa a kedvező lehetőségek kiaknázását és bátorította, hogy nyíltan szolgálja a nemzet ügyét. Nem hallgatott sem a magyar arisztokraták álrealisztikus, sem az emigránsok ábrándos ígéreteire és elutasított minden olyan bécsi, kiegyezési indítványt, amely nem az 1848-as, utolsó alkotmányhoz akart kapcsolódni.

Metternich 1815-ben a Szent Szövetséget inkább Ausztria hatalma fundamentumának szánta, mint az európai, konzervatív politika védőbástyájának, és ebben csak hű maradt az évszázados tradíciókhoz. A szövetségi politika a házassági politika folytatása volt, amellyel ki lehetett védeni a balszerencsés háborúk következményeit. Az elsőrangú európai hatalmi szerep elvesztése után Ausztriának azonos érdekű államokat kellett találnia. Schwarzenberg egy osztrák vezetésű, új Német Szövetséget akart, akár fegyveres erővel is, hogy a nagy Németország hadereje segítségével tartsa fenn az ostromállapotot Bécsben, Magyarországon, Észak-Itáliában, Poroszország ódzkodását pedig orosz segítséggel kívánta legyűrni.

A krími háborúban Ferenc József eltért a nagy elődök szövetségépítő, okos szabályától. Két határozott elképzelés között választhatott: szigorú semlegességgel lekötelezni Oroszországot vagy koalícióra lépni a nyugati hatalmakkal. A döntés után azonban következetesen ragaszkodnia kellett volna a választotthoz. A fiatal uralkodó e helyett tétovázott, majd mozgósított Oroszország ellen, végül akkor lépett szövetségre Angliával és Franciaországgal, amikor Szevasztopol már elbukott. Ausztriának úgy sikerült szétvernie az egykori Szent Szövetséget, hogy egyidőben ellenségévé tette Oroszországot, Franciaországot és Angliát is. Miklós cár egyszer két pezsgő között ránevetett a birodalom pétervári nagykövetére, gróf Esterházy Györgyre: „Tudja-e Ön, hogy ki volt Lengyelország két legostobább királya?” A zavart hallgatásra válaszolt: „Sobieski és én. Mindketten megmentettük Ausztriát és mindkettőnknek meg kellett bánnia.” Az orosz külpolitika legszigorúbb alapelve hatvan éven keresztül a könyörtelen osztrák ellenesség maradt.

Szövetségesek nélkül Ausztria nem kockáztathatott háborút. A forradalom után a trón egyetlen igazi támasza, az arisztokráciától vezetett haderő – 279 tábornok közül 9 főherceg, 3 német uralkodóház tagja, 11 herceg, 42 gróf, 67 régi nemes, és 129 újnemes, továbbá 18 polgári származású, de csak ez a 18 alacsonyabb rangú generális és néhány újnemes tanult valaha, valamilyen tisztiiskolán – a konzervativizmus rabjaként elmulasztotta a szükséges reformokat. Az uralkodóhoz közeli katonák megfosztották a hadsereget mindenféle polgári befolyástól, ami az 1848 előtti időben az Udvari Haditanács működésében néha előfordult, és a dinasztiához tartozó hadvezérek eszközét teremtették belőle. „A hadsereg – jelentette ki Albrecht főherceg – eddig (hála Istennek) hozzászokott, hogy a Habsburg-házat szolgálja és nem a liberális és absztrakt államot és ahhoz is, hogy a benne bizonyos mértékig megtestesülő hazáért vérezzen és haljon. Ma is hallható öreg katonák kiáltása: az osztrák ház harcosa voltam két-három, sőt négy császár alatt. Az ő szavaikban jelenik meg igazán élesen a Monarchia legitimitásának és halhatatlanságának lényege. A dinasztiát, az uralkodóházat pedig széles szakadéknak kell elválasztania minden alattvalótól. Közülük még a legmagasabbra jutottak sem lehetnek egyenrangúak a ház akár legkisebb főhercegével sem.”

A metternichi korszak hosszú mozdulatlansága alatt a hadsereg az alkalmazhatatlanságig megcsontosodott. A forradalmak felfedték működése hiányait és a keserves győzelem után csaknem minden területen meg kellett volna újulnia. A legfőbb hadúr alá rendelt, szigorú hierarchia kialakításában és a puszta létszámemelésben kimerülő reformok nem oldottak meg semmit. A társadalmi tradíciók védelme a változástól való irtózást jelentette a hadügyben is. „Egyetlen európai hadsereget sem jellemeztek annyira középkori vonások, mint a k. k. osztrákot – ítélte J. v. Wickede porosz tiszt a porosz, francia, angol és osztrák haderőt összehasonlító művében – de olyan sem akadt, különösen az 1848/49-es, végzetes periódus után, amelyik oly szorgalmasan fáradozott volna, hogy az újkor katonai újításait, azokat is, amelyek akár valamennyire is használhatónak bizonyultak, a legnagyobb igyekezettel elkerülje.”

A hadsereg, a dinasztia fegyveres ereje, a Szent Szövetség bukása utáni európai politikai változások idején sem volt valójában több, mint egy középkori zsoldoshadsereg. A trón támaszát, a politikamentesség álcája alatt, nem érinthették meg sem a nemzeti problémák, sem a polgári fejlődéssel járó feszültségek, sem az agrártársadalomból az ipari társadalomba való példátlanul gyors átalakulás jótékony hatásai, a technikai fejlődés, a szervezettség, a tömegtermelés szociális ideológiai, tudati következményei. A konzervativizmus korlátozta a haderő időbeli átfegyverzését, a kiképzés modernizálását, a tisztikar katonai tudása erősítését – a kadétok 43 %-a tudott pl. írni-olvasni a hadseregbe lépéskor, míg Poroszországban 97 %, Franciaországban 100 %, csak Oroszországban 11 % – a vezetés korszerűsítését. Európa egyetlen nyugati államában sem volt megengedett a viharos ipari fejlődéssel ellentétes tendencia: a hatalom stabilitása érdekében a haderő felső vezetésének nemcsak megbízhatónak, hanem stratégiailag képzettnek és csapatvezetésben gyakorlottnak is kellett lennie, függetlenül attól, hogy arisztokratákból állott-e, vagy sem. Az egykori osztrák tiszt, Eduard Bartels szerint azonban az 1848-at követő időszakban „...a kormány legfontosabb célja a keleti despotizmus fenntartása volt, amely alatt halmozódtak az elmulasztott lehetőségek és a dilettáns katonai próbálkozások”.

Deák jóslata 1859-ben következett be. A harcképességében leromlott és szövetségeseitől megfosztott osztrák haderő nem lehetett egyenrangú ellenfele az olasz egységért harcoló piemonti és francia koalíciónak. Előbbi még a Mária Terézia korában öntött ágyúkkal vonult hadba a modern, nagyobb hatótávolságú és pontosabb, vontcsövű Lahitte lövegekkel felszerelt ellenséggel szemben és zárt négyszögekben, szuronyrohamra felsorakozott katonákkal akarta elsöpörni a vontcsövű puskákkal gyakorlottan tüzelő, mozgékony francia csatárláncokat. Ráadásul az uralkodó, a tanácsadók, Abeblrecht főherceg, a katonai iroda és a külügyminiszter javaslatára, Észak-Itáliában mindössze 80.000 katonával indíttatott offenzívát a 160.000 fős szövetségesi haderővel szemben, úgy, hogy Gyulai Ferenc táborszernagy főparancsnoknak előbb meg kellett várnia, míg a franciák átkelnek az Alpokon vagy Génuába hajóznak és felsorakoznak a harcra. Az osztrák erők zömének, 200.000 főnek pedig a Rajnánál kellett volna Párizs ellen masíroznia, hasonló nagyságú, porosz segédcsapatokkal. A németországi osztrák hegemónia próbájának szánt döntést a bécsi vezetés egyszerűen ki akarta kényszeríteni Berlintől a Német Szövetség tanácsában élvezett fölényével. Poroszország megtagadta a háborús részvételt. Igaz, a porosz trónörökös, beteg bátyja helyett az uralkodó régensherceg, már egy évvel korábban megígérte a francia-piemonti koalíciónak a semlegességet. A porosz döntésre a német államok is megtagadták a harcot.

Az itáliai hadsereget csupa herceg és gróf vezényelte az egyetlen iskolázott és orvosfamíliából származó Benedek Lajost kivéve. „Nem is voltak katonák – írja róluk Otto porosz tábornok – azaz a legkevesebbet sem értettek a mesterséghez és egyszer sem érezték a szükségét, hogy ezt a hiányukat egy alkalmas környezettel valamennyire pótolják ... A főparancsnok, Gyulai sohasem szolgált hadjáratban, nem is volt a katonák közt tekintélye, és semmilyen zseniális szellem sem lakozott benne, nem is törekedett rá. Egyébként megértő, szorgalmas emberként, jó adag szarkazmussal, amellyel sok szabad szellemű katonát megsértett, világosan átlátta helyzetét: egy hónapig habozott az offenzívával. Meg akarta menteni a sereget a romlástól.” Magentánál a számbeli, haditechnikai és taktikai fölénnyel rendelkező, iskolázott tábornokoktól vezetett szövetségesek csak úgy tudtak győzni felette, hogy a jobbszárny hadtestét vezénylő Clam-Gallas gróf pánikba esett és hisztérikus rohamában otthagyta csapataival a csatateret. Fejvesztett félelmét 1866-ban, Csehországban is megismételte és fedezet nélkül hagyta a Königgrätznél összpontosuló Benedek seregét. Ferenc József leváltotta Gyulait, Clam-Gallast pedig megtartotta hadtestparancsnoknak, hogy a főparancsnoki pozíció átvétele után saját elitcsapattal is rendelkezzen. A magentai vereség alkalmat kínált a bűnbakká nyilvánított Gyulai szégyenének túlharsogásához, hogy elhomályosítsa Ferenc József esetleges vereségét, ami Solferinónál be is következett. Gyulai elegánsan kitért a megbecstelenítés elől. Leváltása után azonnal beállt önkéntes csapattisztként az egyik magyar gyalogezredbe, és végigharcolta az itáliai háborút.

A 29 éves ifjú hadvezér három tanácsadót vett maga mellé: Radetzky egykori vezérkari főnökét, az óvatos Heinrich Hess tábornagyot, a pótolhatatlan Grünnét és a támadó háború megszállottját, Wilhelm Ramming tábornokot. Javaslatukra azonnal 100.000 katonát vont Itáliába, a létszámfölény biztosítására, a semmeringi illetve a München-Innsbruck-Brenner vasútvonalon. Hess defenzívát javasolt a Mincio folyó mögött a biztonságos várnégyszögben, hogy a katonák kipihenhessék magukat, Ramming azonnali offenzívát sürgetett. Ferenc József habozott, Grünne hol egyik, hol másik javaslat mellett állt ki. Így a főparancsnok többször is átvezényelte csapatait a Mincion és többször is visszavonta. A katonák kimerültek az örökös oda-vissza meneteléstől és a hadtáp tehetetlensége miatti éhezéstől. Június 24-én, éppen a folyó túlpartján főzték a reggelire szánt, rekvirált marhahúst, amikor a franciák rájuk vetették magukat. Sem a fővezér, sem a törzse, sem a csapatok parancsnokai nem küldtek ki biztosítókat, hogy időben fellármázzák a hadsereget. A megszokás, hogy a marhahús reggel kilenckor osztható, és a háború csak utána kezdődik, összezavarta a legjobb osztrák haditervet is. Balszárnyon, a síkságon, a haderő zömének erős lovas- és gyalogoskötelékekkel át kellett volna karolnia a franciákat, míg a centrumnak és a jobbszárnynak erdős-dombos terepen feltartóztatnia az ellenség rohamát. A harcparancsot csak a balszárny nem hajtotta végre. Solferinótól délre az ügyetlenségéről híres gróf Franz Wimpffen 70.000 katonából álló hadserege előbb megette a húst, és csak akkor indult harcba, amikor Solferinónál és tőle északra már órák óta tombolt a csata. Wimpffen nem értette feladata fontosságát, az összefogott erő jelentőségét. A lovasságot részenként vetette be és őrölte fel, gyalogsága a kondérok mellől ezredenként avatkozott a küzdelembe és vérzett el. Mindössze 25.000 francia katona verte vissza csatárláncba bontakozva, a csatatér egyetlen, a lovastömegek sikert ígérő rohamára alkalmas sík vidéken, Wimpffen elszigetelt próbálkozásait. A messzehordó Lahitte lövegek pedig a távolban felbukkanó, az arcvonalhoz előremozgó oszlopokat szórták szét. Wimpffen több, mint kétszeres létszámfölénye a harcban alárendelt erővé silányult.

Ferenc József fővezéri szerepvállalása végzetes hibának bizonyult. Az ifjú nem rendelkezett sem hadműveleti-hadászati ismeretekkel, sem a nagyobb kötelékek vezetéséhez nélkülözhetetlen adottságokkal, de még a gránátbecsapódásokhoz és a közelharc borzalmas látványához szükséges gyomorral és önuralommal sem. Hisztérikus roham tört ki rajta, amikor Clam-Gallas Solferinónál álló hadtestére lecsapott a francia gárda tömege, és néhány zászlóalj megingott. Figyelembe sem vette, hogy jobbszárnya teljes győzelmet aratott, s a balszárny is elég jól ellenállt a nyomásnak. Indokolatlan kapkodással parancsot adott a visszavonulásra. Menekülése közben pedig Grünnére bízta a hadvezéri feladatot. Hiába állta az ellenséges tüzet a hadsereg, és hiába harcolt a zászlóaljak zöme keményen, „szamaraktól vezetett oroszlánok voltak”, ahogyan az emberek Ausztriában és Németországban a súlyos vereség után mondogatták. Ferenc József mellett a magasabb egységek parancsnokai is elemi stratégiai és taktikai hibákat vétettek, amit a tehetségesebb francia tábornokok alaposan kihasználtak. A szövetséges haderő elszántsága és harcképessége felülmúlta az osztrákét. Igazából azonban az északafrikai zuávok és turkok kegyetlensége volt utolérhetetlen: agyonverték vagy leszúrták az elfoglalt terepen tehetetlenül fekvő, ellenséges sebesülteket, elsősorban a horvátokat és magyarokat.

Az 1859-es hadjárat, különösen a solferinói csata leleplezte az arisztokrata tábornokok katonai alkalmatlanságát. Egyedül Benedeknek, illetve jelentős számban németekből és magyarokból álló hadtestének köszönhette az osztrák hadsereg, hogy nem szenvedett megsemmisítő vereséget. San Martino fennsíkján először megverte a vele szemben álló piemontiakat, majd amikor Clam-Gallas hadteste föladta Solferino dombjait, még több, mint négy óra hosszat tartotta eredeti helyét, és védte a visszavonuló tömegeket. A katonáknak egy rettenetes jégeső végén teljesen elfogyott a lőszerük, amikor a támadók újabb hulláma láttán Benedek odakiáltotta nekik németül is és magyarul is: „verjétek őket az istenit hát puskatussal!” Aztán együtt elvégezvén dolgukat, a siker után éljenző legénységnek ritkán hallott szavakat kiáltott: „csókolni való gyerekek vagytok”. A pokolba is követték volna. Benedeknek a siker nemcsak a táborszernagyi előléptetést és a Mária Terézia rendet hozta meg, hanem az arisztokrata tábornoktársak gyűlöletét is.

Walter Rogge, a Times haditudósítója, aki 1849-ben tárgyilagosan írt az olvasóknak Haynau működéséről, tájékoztatta az európai közvéleményt az osztrák hadvezetés alkalmatlanságáról: „Eduard Liechtenstein herceg a magentai csata estéjén megfosztotta a főhadiszállást a józan ész és az eltökéltség maradékától is, amikor ordítva rontott be a vezérkari főnökhöz: ‘minden elveszett’ és így a reális katonai helyzet alapján a harc még indokolatlan befejezését kényszerítette ki. Ugyanezen az estén gróf Clam-Gallas pánikszerű visszavonulásával a franciák győzelmévé változtatta azt az eldöntetlen csatát, amelynek másnapi folytatásához kedvező lehetőségek kínálkoztak. Solferino napján Scwarzenberg herceg, gróf Schaffgottsch, gróf Clam-Gallas és gróf Stadion hanyag és erélytelen hadtestparancsnoki tevékenysége jelentősen hozzájárult a kudarchoz, nem említve gróf Zedtwitzet, aki lovashadosztályával már reggel megkezdte a visszavonulást, és 28 lovasszázadával együtt fellelhetetlen maradt, amikor a csatamezőn szükség lett volna rá, nem említve továbbá gróf Franz Crenneville-t, Schafgottsch hadosztályparancsnokát, aki Solferinonál a legnagyobb nyugalommal töltött két órát ebédlőasztalánál, és a szakácsával veszekedett, miközben csapatai tűzben álltak...”.

Grünne sem ért többet tábornoktársainál. Egyébként sem érdekelték a háborúval kapcsolatos ügyek, részben, mert sohsem kapott hadműveleti képzést, részben pedig lekötötték Ferenc József istállójának lovai. Solferino napján, az uralkodótól ráruházott fővezéri pozíció átvétele után, három órán keresztül el sem mozdult mellőlük. Ezalatt nem írta alá a tekintély nélküli Hess parancsait sem. Így azokat nem is hajtotta végre senki. Az uralkodó öccse, Miksa főherceg, magából kikelve követelte a legsúlyosabb felelősségre vonást. Kijelentette, hogy az olyan fickókat, mint Grünne, herceg Liechtenstein, gróf Clam-Gallas, Wimpffen és a többi tábornok, rögtön a harctéren agyon kellett volna lőni büntetésül. Ferenc József durván visszautasította akadékoskodó öccsét. Semmilyen vizsgálatot nem engedett lefolytatni, és büntetést is csak azok kaptak – fogdát, lefokozást, azonnali tartalékállományba helyezést –, akik elemezni merték a vereség okait.

Poroszország végül megmentette Ausztriát a teljes bukástól egy mozgósítással és a Rajna-vidéken végrehajtott összpontosítással. A berlini döntés hátterében fel lehetett ismerni a Napóleon hatalmának túlzott megnövekedésével szembeni félelmet is, nemcsak a tömegek követeléseinek elfogadását. Ferenc József azonban nem használta ki a hadjárat felújításának lehetőségét. Elfogadta a kétfrontos háborútól megriadt Napóleon fegyverszüneti ajánlatát. A birodalom tizenkét hadtest közül kilencet vont össze Észak-Itáliában, a korábbi szerződések értelmében pedig az egyesített német haderőhöz legalább három hadtesttel kellett csatlakoznia. A gyarmatként kezelt Magyarország katonai megszállásáról azonban nem mert lemondani. Így nem tehetett eleget szövetségi kötelezettségének a Rajnánál. A villafrancai egyezmény a vereséghez képest elfogadható feltételeket tartalmazott és a végleges békét is hamar meg lehetett kötni: Ausztria lemondott Lombardiáról Peschiera és Mantua erődje kivételével, és a közép-itáliai államok – Parma, Modena és Toscana – osztrákbarát uralkodói sem térhettek végül vissza a trónjukra. Napóleon pedig megszerezte országának Piemonttól Savoyát és Nizzát.

Az életben maradott több tízezer katona hazatérése után derült ki otthon az az igazság, amit a hivatalos jelentések elhallgattak. Bécs lakossága ismét az uralkodó és családja ellen fordult. Solferino pontos képet rajzolt a birodalom vezetése, a hadsereg és a tábornoki kar használhatóságáról, sőt magának Ferenc Józsefnek, az egységesnek képzelt, túlcentralizált állam fejének a képességeiről is. Az ifjú uralkodó nem mert sem a Burgban, sem a Schönbrunnban megszállni, hanem meghúzódott a jól védhető és katonasággal alaposan megerősített Laxenburgban. Hetek múlva bújt először elő, és vett részt egy parádén. A polgárok nem vették le előtte a kalapjukat, az összeverődött tömeg pfujolta, vagy amint egy bukott színészt kifütyülte, majd véresre verte a kivezényelt bértapsolókat, ünneplő hivatalnokokat. A felháborodás rövidesen még nagyobb lett. Báró August Eynatten tábornok, a hadsereg ellátási szolgálatának főnöke öngyilkos lett, pedig Ferenc József nem is a hadtáp tökéletes csődjéért akarta felelősségre vonni, hanem csak vizsgálatot indított ellene vesztegetés gyanúja miatt. Ezt pedig a hadiszállítások tisztázatlan jogi és pénzügyi körülményei között ki lehetett volna védeni. Halála lavinát indított el. Eynatten búcsúlevele botrányt robbantott ki, amely érintette a Credit-Anstalt vezérigazgatóját, sőt a pénzügyminisztert, Bruckot is. Mindkettő követte Eynatten példáját. Gróf Széchenyi István titokzatos öngyilkossága is növelte a feszültségeket. Bécs utcáin, sörözőiben, csoportok éltették a liberális beállítottságúnak tekintett Miksa főherceget, követelték uralkodóvá választását, egyúttal a császár lemondását. Ferenc József belátta, hogy meg kellene szabadulnia legalább a koloncot jelentő emberektől. Bachot úgy menesztette, hogy kinevezte a legjobban fizetett diplomáciai beosztásba, a római követi méltóságba. A lakosságtól gyűlölt Kempent nyugdíjazta, és elrendelte a tábornoki kar katonai alkalmasságának vizsgálatát. Albrecht főherceg vezetésével bizottságot nevezett ki, amely Grünnéből, Schwarzenberg és Franz Liechtenstein hercegből, illetve Benedek Lajosból állt. Ferenc József azt hitte, hogy Benedek résztvétele miatt nem vádolják majd a bizottságot részrehajlással. Az arisztokrata többség tökéletesen alkalmasnak találta gróf Clam-Gallast, Liechtenstein herceget, gróf Folliot de Crennevillet, gróf Stadiont és mindazokat a főrangú katonákat, akiket felelősség terhelt az itáliai kudarcért. Hessnek azonban meg kellett válnia beosztásától, továbbá 5 táborszernagy, 60 altábornagy és 70 vezérőrnagy kapott parancsot nyugdíjazási kérelmére. Benedek dühösen tiltakozott a bizottság többségi határozatai ellen, s mérgében Napóleon „szabad utat a tehetségeknek” híres jelszavát osztrákosította: „freie Bahn den Degenerierten”, „szabad utat a degeneráltaknak.” A Grünne helyébe lépő adjutáns Crenneville figyelmeztette Benedeket, hogy jobban is megbízhatna az arisztokráciában. Alaposan meglepődött, sőt felháborodott, amikor a következő választ kapta: „Ezekkel a mágnás csirkefogókkal semmit sem lehet kezdeni. Nagypofájúak, gyávák és számítók ... Ez a mágnásbagázs akkor nyal a császár hátuljába, ha valamit kap érte. ...” Ferenc Józsefnek nagyon nem tetszettek a kihívó szavak, kormányzási gondjai azonban sokkal súlyosabbak voltak, semhogy azonnali megtorlásra szánhatta volna el magát a sikeres és rendkívül népszerű katonával szemben. Az államcsődöt kellett elhárítania, nehogy összeomoljon hatalma létalapja. Hogy hozzájuthasson a legégetőbb kiadásokra szánt 200 millió forint kölcsönhöz, amelyet az európai bankházak, elsősorban a párizsi, londoni és bécsi Rotschildok és a Pereire testvérek adtak volna, le kellett mondania az állami költségvetés önkényes felhasználásáról, és nem térhetett el a pénzügyekben a takarékossági előírásoktól. Anselm Rotschild jelentős szerepet játszott abban, hogy létrejött a még Schwarzenbergtől felállított, a korábbi Birodalmi Tanács helyett egy új, 38 főből álló, a főurak, főpapok és hivatalnokok mellett neves polgárokat is felölelő, megerősített Birodalmi Tanács, amely látszólag csak a költségvetést ellenőrizte. Puszta létezése is azonban az abszolutizmustól való eltávolodást jelezte. 1861-ben Anselm Rotschild lezárhatta a kölcsönügyletet, amikor közreműködése jutalmául az Urak Házának tagja lett.

Garibaldi ezer önkéntesével partraszállt Szicíliában, s elűzte a tehetetlen nápolyi királyt, akinek csak 19 éves felesége akarta vállalni Gaeta szigetén a harcot az osztrák segítség megérkezéséig. Ferenc József a katonai expedícióhoz újra kölcsönt igényelt. Ezúttal azonban az angol és a francia kormányok nyomására sem a „Credit mobilier“, sem a Rotschild ház párizsi és londoni fiókja nem állt a rendelkezésére. A pénzarisztokrácia meghúzta a hatalom határait. Az ifjú uralkodó haragosan írta anyjának: „Garibaldi rablásai, Viktor Emánuel tolvajlásai, az önmagát is túlszárnyaló párizsi főgazember sohsem látott szélhámosságai – a most békében és várakozáson felül szerencsésen eltemetett Birodalmi Tanács, a súlyos magyarországi állapotok, a tartományok kifogyhatatlan kívánságai és követelései stb. – töltik tele szegény fejemet annyira, hogy alig marad egy pillanatom magamra ... Ekkora aljasság az egyik, és ekkora gyávaság a másik oldalon azonban, mint ami most a világot kormányozza, még sohsem fordult elő. ... Ha Magyarország nem létezne, egész nyugodtan tekinthetnék a jövőbe....” Magyarország azonban létezett, és Deák követeléseit sem lehetett többé olyan becsmérlő módon visszautasítani, mint a magyar feliratokat még néhány esztendővel korábban.

Az 1945-ben lebombázott Heinrichshof, az Operával szemben

A családi élet konfliktusai

A birodalom külpolitikai kudarcai és a kormányzati hatalom megrázkódtatásai mellett hovatovább a családi viszályok is elviselhetetlen feszültségeket okoztak Ferenc Józsefnek. Az abszolutizmus kényszerű lazulása, a mégoly formális engedmények dacára is, Zsófiában a végső katasztrófa képét idézte fel, s a politikai intelmeire korábban hallgató fiának nem sikerült eloszlatnia az aggodalmait. Az anya mindeddig nemcsak barátja, hanem legjobb barátnője is volt Ferenc Józsefnek, mert szerette, belsőleg nagyon ismerte és őszinteségét hálával viszonozta. Konfliktus soha nem robbant ki közöttük, mert Zsófia a fia kötelező tisztelettudását politikai és saját önző célokra is fel akarta használni. Ezért uralkodói hajlamai ellenére mindig taktikusan viselkedett. Ferenc József biztos lehetett abban, hogy titkait, gondjait, szándékait biztonsággal megvallhatja figyelő és megértő anyjának. Kettőjük viszonyában azonban ekkor kezdődött az eltávolodás, egyelőre csak a politikai kilátások megítélésének szintjén. Zsófia kifogásai csak a korábbinál is erősebb ragaszkodást tudtak kicsikarni a lelkiismeretfurdalást érző fiúból, de nem a politika megváltoztatását. E túlzott ragaszkodásnak Erzsébet lett a kárvallottja. Zsófia alig húszesztendős menyével szemben alaposan kiaknázta Ferenc József lelkiismeretfurdalását. Teljesen megfosztotta Erzsébetet az uralkodói háztartás és a gyermeknevelés ellenőrzésének lehetőségétől, s elérte azt is, hogy a feleség nem lett Ferenc József uralkodótársa, sőt társa sem, csak az „édes, kicsike Sissi”, a cirógatások és dédelgetések puszta tárgya. Erzsébet rövid idő alatt három gyermeket szült, s különösen Rudolf világrahozatala okozott gyötrelmeket neki, ezért viszolyogva utasította vissza a gyönyörű játékszer szerepet.

Ferenc József mindebből semmit sem vett, vagy akart észrevenni, és csak múló szeszélynek vélte felesége hangulatváltozását. Ha távol volt, továbbra is hosszú levelekben figyelmeztette naponta, hogy rendesen egyen, nehogy lefogyjon, éjszaka aludjon, és ne vágtasson, ne olvasson, ne írjon sokat, hanem óvja egészségét miatta, gyermekei és a dinasztia miatt. Még féltékenységének is aggódó érvekkel adott hangot: a Habsburg-család tekintélyét veszélyezteti – írta –, ha oly gyakran lovagol ki az egyik fess istállómesterrel. Zsófia is szóvá tette a napi lovaglásokat. Panaszait azonban súlyosabb érvekkel adta elő a fiának. Bosszantotta, hogy jelenlétében a tömegek a Stephansdomban a mise közbeni áhitat helyett Erzsébetet ünnepelték, a feltámadási körmeneten pedig ujjongva örültek jelenlétének. Felháborodott udvari szóbeszéd és uralkodói intézkedés követte a panaszokat: Erzsébet egy kórusablak mögött vehetett csak részt a szertartásokon, míg a Habsburgok továbbra is elfoglalhatták díszhelyeiket. Erzsébet szabadabb élethez és több tisztelethez szokott apja mellett Possenhofenben. Már gyűlölte Zsófiát és elviselhetetlennek tartotta az udvari életet. Egyelőre azonban magába zárta érzéseit. A férj és feleség között megszaporodtak az egyenetlenségek. Rövidesen kemény viták is kirobbantak. Környezetükben még senki sem sejtette, hogy házasságuk válságba jutott.

Erzsébet 1860 kora tavaszán megtagadta, hogy „édes, kicsi Sissi” legyen. Idegességét egyre hosszabb gyalogtúrákkal, egyre merészebb vágtákkal vezette le. Férje közeledése elől pedig szervezetét gyengítő böjtökbe, állandó köhögésbe menekült. Végül húga, a nápolyi királynő gaetai visszavonulását, majd trónfosztását követően csúnyán összeveszett tehetetlennek tartott férjével és faképnél hagyta. Hazament Bajorországba. Ferenc József születésnapjára azonban visszatért, nehogy szóbeszéd legyen a távollétéből és hiányoztak pompás lovai is – Possenhofen szegényes istállójával szemben a bécsi többszáz telivér paripát kínált – ugyanakkor a Zsófia elleni védelemhez magával hozta testvéreit is. A régi reggeli mustrák, rosszindulatú megjegyzések, ellenséges tekintetek mégsem szűntek meg. Ferenc József a felesége kedvében akart járni, s még a palota egészségügyi felújítására is elszánta magát, hogy ismét közel kerülhessen hozzá. Tagadhatatlan jelek bizonyították azonban legfrissebb kalandjait a „higiénikus hölgyekkel” és viszonyát egy lengyel grófnővel. Főnemesi asszonyok magas társadalmi állásuk velejárójának tekintették az ilyen botlásokat és mélyen hallgattak róluk. Erzsébet kétségbeesésében látványosan bezárkózott és köhögési rohamokban tört ki. Dr. Joseph Skoda, a modern diagnosztika egyik megalapítója, a városi egészségügy, különösen a fertőzésmentes életmód apostola hivatalosan tüdőbajt állapított meg nála, és az asszony kérlelésére Madeira szigetét jelölte ki gyógykúra céljaira. Skodának még Thun adott a forradalom után katedrát a bécsi egyetemen. Zsófia azonban emlékezett az orvos forradalom alatti szerepére és nem hitt neki. Egy újabb orvos megerősítette dr. Skoda diagnózisát.

A visszavonhatatlan igazság Erzsébetben hisztériával határos gyűlöletet robbantott ki. Ferenc József mélységesen megrendült felesége állapota miatt, s még az irdatlan messzeségbe és a látogatási tilalomba is beleegyezett. Zsófia „szerencsétlen útról” beszélt. Európa dinasztiái ugyanakkor nyíltan sajnálták a fiatalasszonyt. Viktória királynő a saját jachtját küldte az utazáshoz, Ferenc József pedig korlátlan hitellevelet adott a felmerülő kiadások fedezésére. Erzsébet nem köhögött se többet, se kevesebbet a szigeten, mint gróf Louis Rechberg, Ferenc József küldötte jelentette: „...Morálisan azonban a császárnő szörnyen nyomott, csaknem melankolikus, amint ez az ő helyzetében másként nem is nagyon lehetséges – gyakran csaknem egész nap bezárkózik a szobájába és sír.” Fél évig tartott Erzsébet kúrája s a hazafelé vezető út sem volt egyenes. Cadix, Sevilla, Mallorca után Korfuba vezetett. Az asszony ott is maradt volna, ha türelmetlenkedő férje elébe nem utazik. 188.935 forintba és 18 1/2 krajcárba került a gyógyulás – nyugtatta meg lelkiismeretét Ferenc József. Erzsébetet már az első bécsi fogadáson elérte újra a rosszullét. Szédült. Ennek ellenére növekvő ingerültségét ismét lovaglással vezette le. Skoda doktor komolyan aggódni kezdett, sőt még Zsófia is megijedt. Ezúttal Korfu szigete nyújtott otthont a betegnek. Az uralkodó néhány hónap után a katonai kabinetiroda volt vezetőjét, továbbra is főistállómesterét, Grünnét kérte fel, hogy látogassa meg feleségét és vegye rá a hazatérésre. Grünne egészséges és acélkemény asszonyt talált a szigeten, aki köntörfalazás nélkül kimondta a lesújtó véleményét anyósáról, férjéről, férje családjáról, a környezetébe besúgóként beépített udvarhölgyekről, az egész első társaságról, még a csillagkeresztes dámák erkölcseiről is. Grünne kudarca után a Wittelsbach család is kísérletet tett a békítésre. Zsófia kedvence, az előkelő tartású Helene, Thurn und Taxis hercegnőként látogatott Korfura. Neki végre sikerült rávennie Erzsébetet, hogy változtassa meg – legalább látszólag – a Habsburg-udvarról alkotott véleményét. Az örömhírre Ferenc József is elszánta magát, hogy Canossát járjon a békülés érdekében. „Isten óvja meg őt és védjen meg minket minden rossztól” – sóhajtozott az európai botránytól rettegő Zsófia. Eltökélt, energikus és ellenséges asszony fogadta az uralkodót az „édes, kicsi Sissi” helyett. Határozott nemmel válaszolt a könyörgésre, hogy szerezzen örömet a családnak és térjen vissza Bécsbe. Fele úton, Velencében találkozhatnak újra, s esetleg Ausztriában is, természetesen súlyos feltételek mellett – közölte az asszony. Ferenc József mindent megígért, még azt is, hogy Zsófia nem szólhat bele az udvartartás dolgaiba, a gyerekek nevelésébe, de még az udvarhölgyek kiválasztásába sem. Nem nagy örömmel tette, de nem volt más választása, hogy megóvja a legrosszabbtól, Erzsébet végleges távozásától a maga és az állam tekintélyét. Egy újabb Solferinóval ért volna fel Európa gúnyos káröröme.

Elsőként az öt éves Gizella és a három éves Rudolf örülhetett Velencében az anyjának. Nem sokáig, mert Erzsébet kevesebbet törődött velük, mint szenvedélyeivel, a lovaglással, az evezéssel, a tornával. Egy új passziót is meghonosított: fényképfelvételeket gyűjtött szép nőkről. Minden osztrák követnek ez lett a legfontosabb kötelessége, még az isztambulinak is, aki igen kínosan érezhette magát az utasítás végrehajtása közben. Mohamedán országokban akkoriban ritkán fényképeztek, háremhölgyeket még kevésbé, s a követnek még azt is el kellett hitetnie, hogy nem neki, hanem uralkodónőjének van szüksége a képekre.

Háromszor utazott Ferenc József Velencébe. Háromszor talált hideg fogadtatást nemcsak a feleségénél, hanem a velenceieknél is, akik lelkesen terjesztették II. Viktor Emánuel röpiratait, az „ország- és zsebtolvaj” osztrák uralkodóról, s lelkesen mutatták ki ellenszenvüket bombákkal és petárdákkal. Erzsébet pedig még egy hosszú possenhofeni üdüléssel adott nyomatékot férjével és a bécsi udvarral szembeni ellenszenvének, míg végre 1862-ben hazatért. 20.000 boldog polgár szorongott az út mellett az ünnepi bevonuláskor. Zsófia teljesen visszavonult a lakosztályába, és csak megbízható udvarhölgyeinek mert megjegyzéseket tenni a személyzet cseréjekor. Egyedül a Presse írt komisz kommentárokat a „megtért” feleségről. Ferenc József öccse, a csípős nyelvű Miksa fedezte a főszerkesztőt a cenzúrával szemben, és megvédte az otthoni, az anyjával és bátyjával szembeni éles összecsapásokban is.

Az uralkodó nem felejtette el Miksa Solferino utáni kritikáját, s a bécsiek hangos ellenszenvét, de Miksa sem bátyja ügyetlenkedését Solferinónál, tehetetlenségét a tábornokokkal szemben Bécsben. Vitáik elfajultak az osztrák hadügyi politika eltérő megítélése miatt is. Miksa ekkor haditengerészeti főfelügyelői pozíciót töltött be, s az itáliai egységmozgalmak további sikereitől, különösen az olasz hajóhadnak Dalmácia elleni fellépésétől tartva erősíteni kívánta a flottát. Bátyja ugyanakkor takarékossági okok miatt vissza kívánta fogni a katonai kiadásokat és – akárcsak uralkodása egész ideje alatt – semmi megértést nem mutatott a haditengerészet fejlesztése iránt. Technika ellenessége más vezetőknek is fejtörést okozott. Ferenc József megakadályozta például a modern hátultöltő fegyverek rendszerbe állítását – még hajlott korábban is elöltöltővel vadászott –, és csak rokona, Vilmos főherceg határozott fellépésére járult hozzá a hadsereg száz éves ágyúinak kicseréléséhez. Közvetlen környezete szerint a fizikailag kiváló adottságú férfi belsőleg meglepő gyorsan öregedett. Sohasem törekedett a kor nagy áramlatainak, kivált a birodalmat alkotó nemzetek és nemzetiségek törekvéseinek megértésére. Elutasította az új gondolatokat, a változásba vetett reményeket. A technikai újdonságoktól pedig egyszerűen rettegett és sohasem fogta fel a fejlődéssel együttjáró, társadalmi igények értelmét. Hajlottabb korában értetlenül állt a drót végére akasztott telefon előtt, amelyből hangok jöttek, kerülte a gyűlölt felvonót, inkább gyalog kapaszkodott fel az emeletre, és szenvedett az angol WC vízöblítőjének zajától. Egyre inkább bezárkózott az ifjú korában megértett és vallott ideálok, a módosítás nélkül követett, formális kormányzási gyakorlat páncéljába, hogy meg tudja védeni önmagát a viharos gyorsasággal változó világ számára idegen kihívásaival szemben. Elérte, hogy egzisztenciájukat féltő, közvetlen munkatársai csak semleges, vagy kellemes információkkal látták el.

Gyulai Ferenc tábornagy

A Capuletek és a Montague-k

Poroszország ellen Ausztria lényegében már 1850-ben megüzente a háborút, természetesen csak a külpolitikai zsarolás szintjén, úgy, hogy végsőkig élezte a két állam közötti feszültséget az ugrásra készen álló, szövetséges oroszok támogatásában bízva. 1853-ban ez az eszkaláció ismétlődött meg, amikor Ferenc József katonai fölénnyel kényszerítette ki a rivális állam kormányától az osztrákok számára kedvező kereskedelmi- és vámszerződést. Otto von Bismarck, frankfurti porosz követ gyakorta mérgelődött, hogy az osztrák politikusok úgy bántak hazájával ezekben az években, mind egy kalandor országgal. A lekicsinylést személyesen is éreztették vele nap, mint nap, s nemcsak az osztrák, hanem osztrák biztatásra, vagy példára a német árnyékkirályok küldöttei is. Bécs elleni gyűlölete ekkor erősödött meg, hiszen az 1848-as forradalmak leverését, a konzervatív erők győzelmét még örvendetes sikernek tartotta. Tárgyaló partnereinek egyike, Friedrich Thun-Hohenstein gróf, berlini osztrák követ és meghatalmazott miniszter, az oktatási reformot megvalósító Leo Thun-Hohenstein bátyja, például – írta Bismarck – azt kívánta, hogy „...mondjunk le Nagy Frigyes örökségéről ... Poroszországot ahhoz az emberhez hasonlította, aki százezer forintot nyert a sorsjátékon, s háztartását úgy rendezte be, mintha ez a szerencsés véletlen minden esztendőben megismétlődne. Azt válaszoltam, hogy ha erről Bécsben is úgy vannak meggyőződve, mint amilyen bizonyos ő a dolgában, akkor előre megmondhatom, hogy Poroszország még egyszer tenni fog a lutriba...”.

Poroszország 1815-ben gazdasági és stratégiai szempontból rendkívül fontos területeket kapott Németország nyugati és északi felén Varsó körzetéért cserébe. Az övé lett a Rajna vidékének jelentős része, a Szász Királyságnak majdnem a fele és a svéd birtok, Pomeránia. Olyan területek, amelyek évtizedek múlva óriási szerepet játszottak a németországi hegemóniáért vívott harcban. Erősítette a porosz vezetés egyeduralmi törekvéseit, hogy birtokai közé beékelődött Hessen-Kassel, Braunschweig és Hannover, a tengerparttól pedig Mecklenburg, Bréma és Hamburg vágta el országa nagy részét. Az elkülönült területek egyesítésének igénye a bécsi kongresszustól kezdve fő törekvésévé vált a porosz politikának. Mind az agrárreform kedvező hatásai, mind az ipari, különösen a német gazdaság fejlődését meghatározó nehézipari termelés gyors fellendülése, mind a krími háború Ausztria számára hátrányos következményei elérhető közelségbe hozták az évtizedes célok sikerét. Bismarck meggyőződéssel vallotta, hogy a két német hatalom közötti antagonizmust csak háborúval lehet feloldani, s minden más gyökeres megoldás „matematikai képtelenség”. Sürgönyeivel, javaslataival, emlékirataival halálra rémisztgette az osztrák katonai fölénytől rettegő, jámbor uralkodóját, IV. Frigyes Vilmost. 1857-ben még attól sem riadt vissza, hogy egy Ausztria elleni háborúhoz Franciaországot jelölje meg katonai szövetségesként. Azt az országot, amelyet forradalom szülte választójog alapján, többségi szavazattal elfogadott császár kormányzott, s egy olyan ország ellen, amelynek élén felkent, legitim uralkodó állt. Frigyes Vilmos hallani sem akart a konzervatív szövetséges és rokon Ferenc József elleni háborúról. Néhány hónap múlva azonban elméje elborult, és öccse, Vilmos herceg lépett régensként a helyére.

Poroszországot Ferenc József sohsem tartotta birodalmával egyenrangú hatalomnak, s ezt ki is nyilvánította. Elkövette továbbá azt a hibát, hogy 1859-ben a Frankfurtban székelő német szövetségi gyűlés szavazataival kívánta a franciák elleni háborúba kényszeríteni Vilmost, s az esetleges támogatásért cserébe még abba az engedménybe sem volt hajlandó belemenni, hogy a rajnai német hadsereget a régens vezényelje. Provokálta a berlini udvart azzal is, hogy Vilmos előzetes tájékoztatása nélkül nyújtotta át Piemontnak az ultimátumot. Ezt a lépést a porosz kormány úgy is magyarázhatta, hogy nincs szükség sem a véleményére, sem a segítségére. A semleges magatartás indokai mögött azonban a berlini kabinet már a német hegemónia közeli megszerzésének lehetőségeit fontolgatta. Ezen a szándékon még a közvélemény nyomására elrendelt mozgósítás sem változtatott.

Vilmos, az ízig-vérig katona, meg volt győződve arról, hogy állama érdekeit egyedül a fegyveres erővel tudja biztosítani. Nem rendelkezett szellemi hajlékonysággal, sokoldalú tudással, sőt még különösebb lényeglátással sem, de ismerte saját gyengéit, és jó tanácsadókat választott ki magának. A Hohenzollernek II. Frigyes és Voltaire kapcsolata óta megszokták, hogy katonákon, politikusokon és diplomatákon kívül tudósokkal és művészekkel is körülvegyék magukat, és hallgassanak véleményeikre. Ferenc Józsefnek mindez abnormális szokásnak tűnt. Nem tűrt meg közvetlen környezetében egyetlen olyan embert sem, akinek kétségbe vonta a személyével, vagy kormányával szembeni odaadását, aki nem tartozott az első társasághoz, a tábornoki karhoz, vagy a legfelső beosztású hivatalnokokhoz. Fiatal és hajlottabb korában is kitűnt zárkózottságával, csökönyösségével és befolyásolhatatlanságával. Minden kinevezéskor pontosan végiggondolta munkatársai hatáskörét, és csak a hatásköreiknek megfelelő információkat várt el tőlük, míg a döntéseket, különösen a végső döntéseket önmagának tartotta fenn. Gyűlölte a kéretlen tanácsadókat, és azokat is, akik ragaszkodtak egy általa már elfogadott véleménnyel szemben a saját véleményükhöz. Minden minisztere, különösen az uralkodóház melletti miniszter, továbbá a vezérkari főnök és a haditengerészet főparancsnoka azonban a tárcájával vagy feladatával kapcsolatos fontos kérdésekben a tájékoztatáson túl megoldásra is tehetett javaslatot, de csak a legszigorúbb szolgálati úton, s akkor is többnyire írásos felterjesztés formájában. Évente egyszer, ugyancsak szolgálati úton, jelentkezhettek a „titkos tanácsos” címmel megajándékozott magasrangú tisztek és hivatalnokok az uralkodó kabinetirodájánál, s megjelenhettek az uralkodó által kitűzött időpontban egy audiencián. Ferenc József egész élete alatt, báró Cirillo Kirigin-Mardegani, a császári kabinetiroda volt udvari tanácsosa szerint, több, mint 100.000 meghallgatást tartott. Megmondhatatlan, hogy ezeken a fülbesúgáshoz hasonló beszélgetéseken hány jótanács hangzott el, s ezek közül hány gyakorolt valamilyen hatást az uralkodóra. Bizonyos azonban, hogy Ferenc József egész életében gyanakvó volt minden változással és minden változást javaslóval szemben. Gyakran előfordult az is, hogy éppen akkor vonta meg a bizalmát valamelyik miniszterétől, amikor elfogadta a tanácsát. Így tett Schmerlinggel, majd Ferdinand Beusttal, s Andrássy Gyula gróf is megbukott azonnal, amint megvalósította az uralkodó régi vágyát, az osztrák-német szövetséget. Soha nem lehetett tudni, hogy a zárkózott, de csökönyössége és befolyásolhatatlansága miatt lobbanékony Ferenc József meddig engedelmeskedik a magára erőszakolt fegyelemnek és türelmetlenségében milyen hirtelen, végig nem gondolt döntésre szánja el magát.

A porosz királyi háznak a tudósokhoz, művészekhez fűződő kapcsolata tökéletes hasonmása volt a berlini társasági életnek, amely jámbor jóravalóságával csak a családi ünnepek örömét értékelte a kizárólag tisztek számára rendezett, s „Liebesmahl”-nak, szeretetlakomának nevezett, fékvesztett ivóversenyek mellett. Az utóbbi összejöveteleknek kellett feloldaniuk a szolgálat rendkívül merev alá-, és fölérendeltségi viszonyait, s kialakítaniuk a háborúban nélkülözhetetlen tiszti bajtársiasságot. A szalonokból éppúgy hiányoztak az európai udvarokban megszokott pletykák, szerelmi kalandok és intrikák, mint az előkelő életforma külső jelei, a pompa és a kulináris örömök. Tea, vajaskenyér, hideg hús és némi sütemény mellett a házi tűzhelyek melegét idéző beszélgetések a zenét, a költészetet, a technikai haladást és a német géniuszt s a hozzá kötődő jövőképeket részesítették előnyben a csiklandósabbnak tűnő témákkal szemben. Bismarck kitűnő kapcsolatteremtő képességekkel rendelkezett, de a szalonokat sohsem tévesztette össze a parlamenti üléstermekkel sem Frankfurtban, sem Berlinben. Szerinte az állami ügyeket férfiaknak kell egymásközt megtárgyalniuk. „Már 1847-ben azon voltam, hogy a kormány nyilvános kritikájának lehetőségére az országgyűlés és a sajtó törekedjék, hogy az uralkodó védett legyen attól a veszélytől, hogy nők, kegyencek, stréberek és fantaszták korlátozzák ítélőképességét.”

Bismarck ítélete a Poroszországban honos gyakorlat dicséretén túl legnagyobb ellenfele, Auguszta hercegnő, majd királynő, Vilmos felesége kritikáját is tartalmazta. A berlini társaság két ellenséges csoportra oszlott, a Capuletekre és a Montague-kra, ahogy önmagukat nevezték, s e két tábor közötti éles, egyre inkább politikai szembenállás valóságos szalonháborúvá fajult attól a pillanattól, hogy a fiatalkori alkoholista és – IV. Frigyes Vilmos szerint – „vértől bűzlő reakciós” Bismarck diplomáciai szolgálatba lépett. Az ellenfelek harci eszközként egyaránt használták a finom élceket és az övön aluli ütésekhez mérhető rágalmakat, háborújuk pedig kiterjedt a paloták parkettjétől kezdve a sajtóig, sőt esetenként a parlamentig is. Nem beszéltek egymással, hanem vitáztak, s nem adtak egymásnak engedményeket, csak elutasítást, ami egyébként szinte az egész porosz közéletet is jellemezte. William Gladstone egyszer aggódva kérdezte valamelyik porosz vendégét, hogy nem okozott-e magának gyógyíthatatlan torokbajt híresen hosszú parlamenti beszédével. Azt a választ kapta, hogy Berlinben lehetetlen egymással kapcsolatot tartania a pártoknak, s ez az egyetlen mód az érvek kifejtéséhez. A szalonháború célja az uralkodó feletti befolyás megszerzése volt, hiszen sem Frigyes Vilmos, sem öccse nem rendelkezett politikaformáló erővel, s mindegyiket el kellett látni tanácsokkal a döntések előtt, vagy dönteni kellett helyettük. A fontos katonai kérdésekben ugyanakkor mindegyiküknek sikerült hasznos megoldást találnia.

Vilmos még a rajnai tartományok helytartójaként működött, amikor felismerte Nikolaus Dreyse, sömmerdai lakatosmester hátultöltő puskájának előnyeit, és a tábornokok többségének tiltakozása ellenére – a gyorstüzelő fegyverrel hamar ellövi a legénység a lőszerét, hangzott a vád – 1863-ig 300.000 darabot rendelt belőle. További kísérletekre buzdította a porosz tüzérségi főfelügyelő maradiságától elkeseredett Alfred Kruppot – a tábornok még a temetésére is simacsövű bronz ágyúkat rendelt a díszsortűzhöz – és tucatjával gyártatta az acélból készült, vontcsövű lövegeket a tüzérség korszerűsítéséhez. Végül szabad kezet adott Albrecht Roon, eredeti családnevén de Ron hadügyminiszternek az Európa számára példamutató haderőreform, illetve Helmuth von Moltke vezérkari főnöknek a szerfölött furcsának tűnő hadászati és harcászati újítások végrehajtásához. Ausztriában hasonló képességű emberek helyett elsősorban előkelő származásúak emelkedhettek katonai vezető, vagy tanácsadói pozícióba. Vilmos hagyta munkatársait, kiemelkedő képességű alattvalóit dolgozni, sőt bíztatta is őket, mert még életében meg akarta szerezni az óriás Poroszországként elképzelt német birodalom császári koronáját.

Bismarck Párizsban teljesített szolgálatot, s így tanúja lehetett az 1860-ban megkötött angol-francia szabadkereskedelmi egyezmény kedvező hatásainak. Egy hasonló porosz-francia egyezményt azonban III. Napóleon csak úgy írt alá, hogy a záradék szerint Ausztria nem kaphatta meg Poroszországtól a legnagyobb kedvezményt. Bismarcknak tetszett a francia uralkodó szándéka, hogy porosz jóváhagyással űzze ki az osztrákokat Észak-Itáliából, hiszen éppen francia segítséggel vélte kiszorítani Ausztriát Németországból. Rábeszélte Vilmost a szerződés aláírására, amivel megfosztotta Bécset a katonai fölénnyel kivívott és csaknem egy évtizedig élvezett kereskedelmi előnyöktől, s egyben utat nyitott magának is a befolyásos politikai pozíciókhoz. 1862-ben a parlamenti viharok során veszélybe került Roon haderőreformja, ami a porosz hadsereg ütőképességét és rendkívüli fölényét biztosította volna. Az egész reform csak évi kilenc és fél millióval növelte a költségvetést, de a meglévő 400.000 főn túl további 300.000 fővel a hadsereget. 1862-ben az ellenzéki többség a Roon szerint csak „pofázdának” nevezett parlamentben először megtagadta a katonai kiadásokat. A vezérkar ekkorra már elkészítette a haditerveket az esetleges katonai puccs végrehajtására, a hadügyminiszter pedig rávette Bismarckot, hogy vállalja el a miniszterelnöki pozíciót. Bismarck Biarritzba utazott és ott várta a megbeszélt jelet. Vilmos pedig a parlamenti vereség miatti kétségbeesésében elkészítette lemondó nyilatkozatát fia javára. Szeptember 23-án, a szavazás napján a király a kezét tördelte idegesen Roon javaslatát hallgatva: „Nem fogadja el a kormányt, most bizonyosan nem vállalkozik reá; aztán nincs is kéznél...”. Egy órán belül Biarritzba érkezett a megbeszélt jel, hogy „A körte megérett.” Másnap Bismarck Berlinben volt, és elsöprő magabiztosságával bátorságot öntött a reményét vesztett királyba.

Az új miniszterelnök nemcsak határozott programmal érkezett, amelyet még frankfurti jelentéktelensége idején fogalmazott meg, hanem uralkodója megnyeréséhez kialakított színészi teljesítménnyel is. Hitt a hadsereg nagyhatalmi küldetésében, mert a katonák jobb puskákkal voltak felszerelve, mint az osztrákok, mert az ezredek, a hadosztályok és hadtestek parancsnokai évente többször gyakorolták a manővereken a háború lehetséges változatait, míg a jövendő ellenfél csak parádékra vonult ki, s mert Moltke lenyűgöző tudását egyetlen osztrák hadvezér sem közelíthette meg. A porosz vezérkari főnököt alig ismerte valaki, s még beosztott tábornokai is fel-felhördültek parancsait olvasva: „Ez mind igen helyes! De ki az ördög az a Moltke?” Bismarck tudta, hogy elérhető közelségbe került Németország egyesítése. Előbb azonban alá kellett rendelnie Vilmos akaratát a saját akaratának. Auguszta királyné, a trónörökös, szinte az egész berlini udvar valósággal katasztrófának minősítette az új miniszterelnök kinevezését. Az angol példára figyeltek csaknem valamennyien. Egy szabadelvű, a parlamentarizmushoz ragaszkodó és a parlamentarizmus áldásaival vonzó Poroszországot képzeltek el az egységes Németország magjaként, akárcsak a polgárság érdekeit kifejező képviselői többség. Vilmosnak pedig álmai netovábbja volt, hogy megszerezze magának legalább az észak-német államok hadseregeinek főparancsnoki tisztét. Bismarck ez utóbbit szentül megígérte. A célhoz vezető lépések értelmét azonban Vilmos többször nem értette meg. Előfordult, hogy ilyenkor miniszterelnöke nemcsak észérveket használt. Sírógörcsöket kapott. Néha zokogva rohant ki látványosan a teremből, hogy lelkiismeretfurdalást okozzon makacs uralkodójának, maga pedig megkönnyebbüljön. Gyakran fenyegetőzött öngyilkossággal is. Előfordult, hogy az emeleti ablakból a mélybe akarta vetni magát, mintha eszét vesztette, vagy berúgott volna. Hatásos eszközként használta a lemondását követő belpolitikai káosz, az uralkodói hatalom összeomlása rémisztő képét is. Fokról-fokra halványult Auguszta politikai befolyása a király egyszerű lelkében és erősödött Bismarck hatása, különösen az első sikerek láttán. A miniszterelnök egyszerűen megfosztotta a népképviseletet az adók és a költségek megállapításának jogától. Biztosította a szükséges kilenc és fél millió tallért a porosz haderőreform végrehajtásához, miközben Ausztria 30 millió forinttal csökkentette az 1860-tól amúgy is visszafogott hadi kiadásokat.

Erzsébet királynő Korfu szigetén, az Achilleonban, Gustav Krovy festménye

Sószállító bárka turistákkal Bad Ischl környékén

A frankfurti találkozó

Bécset gazdaságilag is és politikailag is sarokba szorította a porosz csatlakozás az angol-francia szabadkereskedelmi egyezményhez. Friedrich von Beust, szász államminiszter, habozás nélkül elfogadtatta királyával a berlini példa követését. A befolyásos osztrák gazdasági körök azonban megrettentek a messze fejlettebb német ipar várható fölényétől és a Német Szövetség birodalmi tanácsa mozgósításával makacsul védték érdekeiket. Magyarország mezőgazdasági termékeinek óriási piacot és gazdasági fellendülést hozhatott volna az egyezmény elfogadása, de a magyarok elkerülték a „Schmerling-színház”-nak nevezett bécsi parlament padsorait. Az ott ülőknek pedig nem volt fontos a magyar élelmiszerkivitel haszna. II. Miksa bajor király, egészségesen gyarapodó paraszti portákra és nagybirtokokra vágyott a München levegőjét szennyező gyárak helyett, a bajor iparmágnások pedig a fejlettebb technikához akartak felzárkózni. Ezért a szövetségesek kutatására érkező osztrákok elől a király a Riviérára szökött, míg a gazdasági vezetők egy észak-déli megbékélés mellett álltak ki. A német sajtó arról cikkezett, hogy Ausztria „korhadt és béna, pénzügyi viszonyai menthetetlenül szétziláltak, és hanyatlásra ítélve.” A német fejedelmek egy része már nem hitt „a dunai birodalom újjáépítésének lehetőségében”, mások úgy nyilatkoztak, hogy „ideje, hogy Németország az osztrák tehertől megszabaduljon.” Az osztrák gazdaságra mért porosz csapás, amelyet a franciákkal kötött egyezmény jelentett, rendkívül megnövelte a két német állam közötti háborús készültséget. Különösen érzékelni lehetett a kapcsolatok éleződését a vasútépítés területén. A dunai birodalom vezetése össze kívánta kötni Prágát a sziléziai Breslauval, amit Bismarck csak úgy akart elfogadni, ha vasutat porosz oldalon erőd zárhatja le, de a pálya szabad hadműveleti mozgást tesz lehetővé a Josephstadt-Königgrätz-Olmütz erődvonal áttöréséhez.

Ausztriában a politika és a cselszövés sokszor úgy összefonódott, hogy a befolyásos klikkek nem is törekedtek különbséget tenni a kettő között. Arra azonban az 1860-as évekig nem akadt példa, hogy egy halálra ítélt bécsi forradalmár álljon titkos szellemi irányítóként az udvari politikai csoportok egyikének élére. Julius Fröbelt 1848-ban Windisch-Grätz futni engedte, s a kivégző osztagtól megszabadult képviselő Amerikába ment dolgozni. Hazajövetele után ismét a német egység szolgálatának szentelte energiáit, ezúttal azonban nem forradalommal, hanem a német nagyhatalomnak vélt Ausztria támogatásával kívánta célját elérni. Anton Schmerling a külügyminisztérium német ügyek szekciójába dugta el a jótollú publicistát, s megbízta Ausztria németországi népszerűsítésének szervezésével. Fröbel még 1861-ben emlékiratban javasolta, hogy Ferenc József hívja össze Frankfurtba a harminckilenc testvérállam uralkodóit, s a liberális törekvéseknek engedve reformálják meg a Német Szövetséget. A szorosabb egység megvalósításához hozzanak létre egy öt fős fejedelmi tanácsot, amely a tartományi gyűlések 300 fős választott testületével együtt kormányozna.

A kudarcok után Bécsnek szüksége volt valamiféle diplomáciai győzelemre. Maximilian Thurn und Taxis herceg, a Bad Ischlben kikosarazott Nené férje, saját ambícióinak és felesége véget nem érő noszogatásainak engedelmeskedve, egy jutalmul kapható uralkodói címért cserébe vállalta a frankfurti összejövetel előkészítését. A gyűlés nyitányaként Ferenc Józsefnek látványos bevonulással kellett emlékeztetnie a német-római birodalom hagyományaira, hogy hangsúlyozza az egyenlők közötti elsőbbségi jogát. Az uralkodót csábította a gondolat, hogy a szent birodalom császárai utódjaként tüntesse fel magát. Két feltétellel támogatta sógorát: külügyminisztere nem tudhatott az előkészületekről, s a forradalmár Julius Fröbelnek le kellett mondania javára az ötlet kitalálásáról.

1863. augusztus 16-án plakátok tömege köszöntötte az évszázadok bevonulási pompáját elhomályosító látványt. Ferenc József úgy érkezett Frankfurtba, mint a német-római császári cím jogos örököse, és a sorfalat álló nézők azon töprengtek, hogy melyik kocsi hozza Nagy Ottó koronáját, s melyik templomban rakják rögvest a fejére. A városházát, a tehetős lakosok főúton fekvő épületeit azonban nemcsak virágfüzérek és zöld lombok díszítették, hanem a német államok többségében, kiváltképp Ausztriában betiltott fekete-vörös-arany színű nemzeti lobogók is, a liberális polgári egység szimbólumai. Nem kevés csípős tréfa és csendes hahota kísérte emiatt a zászlók alatt rezzenetlen arccal vonuló Ferenc Józsefet, s még az ifjú fejedelmek és öreg diplomaták is alig várták a szalonok esti nyitását, hogy napközben faragott élceiket közkinccsé tehessék. Az osztrák uralkodó számára Fröbel írta a beszédeket. Az első túl fellengzősre sikeredett, és a bátor fellépésével imponálni akaró Ferenc József újat íratott. A megrendelő utasítására a másodikban az a határozott felszólítás kapott erősebb hangot, hogy a résztvevők utasítsák el a Német Szövetség meglévő formáját a mindenütt tapasztalható követelésnek engedve, és fogadják el a delegált képviselők testületét a birodalom irányító szervéül. Ez egyben azt is jelentette, hogy Poroszország csak egyike lehetett a német államoknak, és semmiképp sem számíthatott vezető szerepre. Ferenc József nem alkudozni akart Frankfurtban, hanem fiatalos hévvel, kissé lármásan, de magával ragadni és hódítani. Hatásos beszédet tartott. A résztvevő fejedelmek azonban egyetértettek abban, hogy az ifjú uralkodó inkább hasonlított egy vakmerő kártyáshoz, aki egész jövőjét egy bizonytalan lapra tette fel, mint egy megfontolt, emberek millióinak sorsáért felelősséget érző államférfihez. Poroszország uralkodója még nem érkezett meg, és tőle függött a javaslat sorsa, nem a jelenlevőktől. Várni kellett.

Frankfurtban, akárcsak egész Délnyugat-Németországban, ahol a legerősebben hódítottak a liberális eszmék és a forradalom is hevesebb volt, mint a hűvös északon, a polgárság életkedve és közösségi szokásai kellemes alaphangot adtak a fejedelmek gyűlésének. Uralkodók, nagyszámú kíséretek, diplomaták és látványosságra vágyó idegenek árasztották el asszonyostól, gyerekestől a Majna-parti várost, abban a reményben, hogy tanúi lehetnek a csak hírből ismert bécsi kongresszusi örömökhöz hasonló eseményeknek. Bálok, társasági összejövetelek, ebédek, vacsorák, lóversenyek, vagy játékkaszinók között válogattak naponta a jelenlevők. Megtermett sváb nők suhogó krinolinja és a születési helyén, Franciaországban rég elfeledett kotillon lett a német elegancia kifejezője. A hatalmas szoknyáktól túlzsúfolt termek különös és az anyák szigorú figyelmét is elterelhető játékot kínáltak. Az ügyes táncosok és a megszólástól rettegő táncosnők kerülték a báltermek melletti szobácskák intimitását. Dévajságra, kacér provokációkra vagy tréfára nyílott elég alkalom a parketten is, és a táncrendben elbújtatott kicsi csokrok, amiket a kiválasztottak rendjelek helyett és rendjelek módjára viseltek, légyottokra hívó levélkéket is rejtegettek. Valami németes vonást azonban még a kotillonban is fel lehetett fedezni. Hatalmas körtánccal kezdődött, amelyet kedves figurákkal tarkított francia négyes folytatott, természetesen egy kackiás, előtáncos tiszt katonás parancsszavaira, hogy végül órák hosszat tartó forgatagba torkolljon, és egy boldog valcerrel érjen véget. Ekkor terjedt el a kétlépéses keringő is a mazurka és a redowa mellett, amelyek a párizsi farsangot derítették jókedvre, és ekkor bukott meg az 1848-as forradalom után másodszor, bár nem véglegesen, a cilinder, hogy átadja a helyét a megunhatatlan szalmakalapnak.

A fejedelmek az augusztusi hőségben sutba vágták mutatós mundérjaikat valamennyi rendjelükkel együtt, hogy szellős és világos lenvászon öltönyökbe bújjanak. Rövidesen minden tehetős frankfurti polgár követte a példát, és egyetlen uralkodónak sem volt szüksége gondos készülődésre az inkognitóhoz. A divat hamarabb megteremtette az egyenlőséget, mint az alkotmányok. A híres és drága virtuózok, például Liszt Ferenc, vagy a három oktáv hangtartományú mezzoszoprán énekesnő, Pauline Viardo-Garcia estjein, Baden-Baden térzenéin vagy játékkaszinóiban, ahol a ruletten a tét egy forint és hat Lajos arany között volt kötelező, semmi különbséget sem lehetett felfedezni a hercegek és a jómódú déligyümölcskereskedők között. Metternich uralkodói szolidaritásának emlékei már csak a szűk körű erdei piknikeken és a frankfurti Römer szálló nagytermében adott nagyszabású fogadásokon bukkantak fel újra, hogy véglegesen feledésbe merüljenek. A fejedelmek feszültsége egyre nőtt a napok múltával. Vilmos nem jött. Bismarck nem engedte Frankfurtba utazni. Hiába erőltette Auguszta királyné az urát, hogy kötelessége résztvenni az uralkodók gyűlésén. Bismarck hatásos érveivel szemben kudarcot szenvedett.

„...A szász király, minden diplomaták legokosabbika – írta naplójában a miniszterelnök – már várta urunkat, hogy legmélyebb szeretettel nyakába vesse az osztrák hurkot; amiben harminc német herceg írásban segített, s néhány hozzánk közelálló hölgy szóban; augusztus 20-a nehéz nap volt, szegény királyunk idegrohamot kapott, jómagam halottfáradt voltam, de vihettem egy levelet a szász királynak, ami Frankfurt számára harminc lógó orrot tartalmazott...”. Fölöslegessé vált tehát a Német Szövetség fejedelmi gyűlése, mindenki mehetett haza. „A magas társaság, amely Frankfurtban összejött, külsőleg több egyetértést mutatott, mint ami belsőleg lehetett...– írta Ernst von Koburg herceg, majd vihar előtti fülledtséghez hasonlította a búcsúzás előtti napokat, s így folytatta: „...Nagyon félek, hogy a német fejedelmek már többé nem látják egymást ilyen barátságban együtt, hanem csak tőrrel a kezükben.” Az osztrák külügyminiszter helyesen látta előre, hogy a német kérdésben Ausztriának és Poroszországnak kell megegyeznie, de Fröbel és Schmerling is jól sejtette, hogy inkább a Német Szövetségen belüli döntéssel kell a megoldást keresni, mert a két állam nem egyezik meg. A német probléma akut veszéllyé változott. A riválisok közötti politika alaphangját azonban Bismarck adta meg. Le akart számolni a Habsburgokkal.

1866 tavaszán Moltkéval egy igen rövid, néhány hetes hadjárat terveit dolgoztatta ki, a parlament megkerülésével eladta a Köln-Minden közötti vasút állami részvényeit 13 millió tallérért, majd – ugyancsak a parlament háta mögött – a bécsi, frankfurti és párizsi Rotschildok beleegyezésével 40 millió tallér értékű bankjegyet bocsátott ki. Április elején sikerült az üzlet. Két nap múlva Bismarck titkos szerződést kötött Olaszországgal, hogy legkésőbb három hónapon belül egyidejűleg megtámadják a kétfrontos háborúra alkalmatlan Ausztriát. Oroszország semlegességét a miniszterelnök még 1863-ban vásárolta meg a lengyel felkelés leveréséhez nyújtott segítségével, Franciaországét pedig néhány Rajna-menti erőd átengedésének ígéretével, amit sohasem akart megtartani. Ezután erőltetett ütemű hadi készülődésre kényszerítette Ausztriát a maga sajátos módszereivel. 1866 tavaszán a berlini szász követ egyik ebédjén a vendéglátó háziasszony csipkelődve faggatta jóétvágyú-jótorkú asztalszomszédját, hogy igazak-e háborús szándékai? Bismarck széles mosollyal válaszolt: „Természetesen! Kinevezésem első napjától kezdve egyetlen más gondolatom sincs. Hamarosan látni fogja, hogy jobban lövünk, mint az ellenfelünk.” A rémült asszony faggatására, hogy most melyik birtokára meneküljön a háború elől, a csehországira, vagy a Lipcse mellettire, a miniszterelnök szívélyesen felelt: „Csak azt ajánlhatom, hogy kerülje a csehországit, hiszen éppen a birtokuk közelében fogjuk megverni az osztrákokat, és több lesz a sebesült, mint amit emberei ápolni tudnak. Szászországi kastélyában azonban még beszállásolással sem fogjuk zaklatni, mivel Krautheim nem a felvonulási úton fekszik.” A hír eljutott Drezdába, onnan Bécsbe és Ferenc József azonnal elindította az első alakulatokat Csehország felé. Úgy, ahogy Bismarck elképzelte. Provokálni akarta ellenfelét, eljátszani, hogy Ausztria támadást készít elő Poroszországgal szemben és Vilmos ne Augusztára és híveire hallgasson, hanem a Montague-kra, Moltkéra, Roonra és rá.

I. Vilmos, porosz király

Königgrätz

Sem az osztrák haderő gyenge ütőképessége, sem a katonai költségvetés drasztikus csökkentésének következményei nem fékezték Ferenc József háborús szándékait. Valamit azonban tanult a solferinói kudarcból. Az erősen rövidlátó, ezért kitűnő vezérkari főnökét működni engedő Albrecht főherceg szerette volna átvenni az Északi-hadsereg főparancsnokságát. Az ifjú uralkodó azonban tudta, hogy Solferinó után egy újabb Habsburg semmilyen hadjáratot nem veszíthet el, egy alacsony származású tábornok azonban igen. Bízott ugyanakkor abban, hogy a bátorsága miatt rendkívül népszerű Benedek Lajos magával ragadja a rábízott százezreket, és félelmetes rohamokkal megtöri a poroszok erejét. Benedek kétségbeesetten tiltakozott a kinevezés ellen, hiszen Itáliában minden utat, hegyet és fát ismert, Csehországban ritkán járt, térképekhez nem értett, s az Északi-hadsereg katonái is idegenek voltak számára. Az uralkodó azonban nem tágított. Albrechtet a gyenge olasz sereggel szemben teljes sikerrel kecsegtető Itáliába küldte, Benedeket Olmützbe, a csehországi főhadiszállásra, maga pedig a Schönbrunnba vonult vissza. Csak egy távíróvonalon lehetett őt elérni, a Hofburgban székelő és a Grünnéhez hasonló katonai tudású Crenneville központján keresztül, de csak akkor, ha a katonai kabinetiroda főnöke szükségesnek tartotta. Így ország-világ előtt bizonyítani lehetett, hogy a kétfrontos háború eredményeiért vagy kudarcaiért a vezénylő tábornokokat kell dicsőíteni vagy elmarasztalni.

Június 20-án, amikor Olaszország hadat üzent Ausztriának, az egymással szemben álló koalíciók összlétszáma elérte az 1,260.000 főt. Csehországban 300.000 osztrák – közülük mintegy 85.000 fő Magyarországról származott – és szász gyülekezett 300.000 porosszal szemben. Ausztria német szövetségesei Hannoverben, Württembergben, Hessenben és Bajorországban 120.000 főt hívtak fegyverbe 60.000 porosz feltartóztatására, míg Itáliában és az Adriai-tengeren 180.000 osztrák indult támadásra 300.000 olasszal szemben. Hasonló nagyságú hadseregek a történelemben csak egyszer, 1813 őszén, Németország területén sorakoztak fel döntő összecsapásra, amikor Napóleon 500.000 francia élén kezdte meg hadjáratát az osztrákok és svédek csatlakozásával 750.000 főre növekedett szövetséges erők ellen. 1866. június 24-én, a hadüzenet után négy nappal, Albrecht csapatai már szét is verték Custozzánál a létszámfölényben álló olasz sereget. A siker a vezérkari főnök, a legvadabb harcban is rendíthetetlen nyugalmú Franz John vezérőrnagy érdeme volt, aki kockázatos, de megdöbbentő hatású elhatározásaival megfosztotta az ellenfelet a csaknem kivívottnak hitt győzelem örömétől.

Benedeknek nem akadt hasonló képességű társa, s ha lett is volna, tudatlan, de arisztokrata származású hadtestparancsnokai a legjobb haditervet is tönkretették volna. Az osztrák hadseregben a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely lehetőséget nyújtott a parancsok felülbírálására. Hasonló gonddal Moltkénak is küszködnie kellett. Három, egymástól messze felsorakoztatott hadsereggel tört be Csehországba, de 75.000-120.000 fős állománnyal látta el mindegyiket, hogy külön-külön is meg tudják védeni magukat Benedek összevont erejével szemben, s mindegyikkel távíró összeköttetést tartott fenn, hogy szükség esetén, a vasutat is igénybe véve, segítséget nyújtson. Két sereget azonban porosz királyi főherceg vezetett. Mindkettő a Capuletek közé tartozott, mindkettő őrültségnek tartotta az erők megosztását, s mindkettő hajlott a kapott parancsok felülbírálására. A fővezéri tisztet azonban Vilmos birtokolta. Vele szemben még fia, a trónörökös sem mert szembeszállni. Vilmos pedig a hadjárat alatt egyedül Moltkére hallgatott. Mindhárom hadseregnek az Elbához kellett áttörnie magát, hogy a döntő csata színhelyére különböző irányokból, de napra-órára pontosan érkezzen meg.

Benedek katasztrófáját nem egyedül a hátultöltő puska pusztító hatása okozta. Tény, hogy a Dreyse által konstruált fegyver tűzgyorsasága többszörösen felülmúlta az osztrák elöltöltő puskáét, de a tűzfölény keveset ért volna egy szétbontakozott, defenzív módon harcoló ellenféllel szemben. Az osztrák hadvezetés azonban szolgaian követte Ferenc József véleményét a közelharcról: „Radetzky is így győzött!” Az ezredek zárt zászlóaljoszlopokban közeledtek az ellenség felé, majd az utolsó száz méteren szuronyt szegezve indítottak rohamot. Moltke erről így nyilatkozott: „Józan számítások alapján, ugyanolyan körülmények között a legeltökéltebb támadási akaratnak is meg kell törnie az éppoly eltökélt akarat előtt, hogy nem szabad meghátrálni. Az új fegyver előnye csak álló harcban jut érvényre, így a mozgó fél hátrányos helyzetbe kerül, és az első vakmerő hurrá könnyen az utolsó lehet. Egy állás megrohamozása lényegesen nehezebb lett, mint a védelme...”. Kiadta a parancsot, hogy a katonáknak szétbontakozott alakzatban kell felállniuk, sokat kell lőniük és nem is kell különösebben célozniuk, hiszen a közeledő zárt tömegbe könnyű beletalálni. Egyszerű matematika volt az új harcászat szülője: egy porosz ezred percenként 15.000-20.000 lövést adhatott le az osztrák ezredek zászlóaljoszlopaira, amelyek átlag 600 m-es távolságból, a kartácstűz hatásán kívülről indultak támadásra, és a kiigazodásra is ügyelve percenként csak 80-100 m-t tettek meg. A roham hat perce alatt minden előremozgó katonára legalább 20-25 lövedék jutott. Benedek csaknem valamennyi hadteste elvérzett az elővédharcok során, amiben a parancsnokok is bűnösek voltak. A trónörökös 2. hadseregének pl. szűk szorosokon kellett áttörnie, és a több oszlopban közeledő alakulatokat könnyebben fel lehetett volna tartóztatni műszaki akadályokkal és tüzérséggel a meredek sziklafalak között. Ehelyett mindegyik megvárta ellenfelét a szurdokok kijáratánál, és a tüzérségi fölényt elhanyagolva a gyalogsági rohamokat erőltette a fedezékek mögé bújt poroszokkal szemben.

Moltke három hadserege közül július 2-án kettő, az elbai és az 1., a königgrätzi csatatér közelében pihent, a trónörökös 2. hadserege pedig mintegy 5-6 óra járással távolabb. Mindhárom kötelék parancsnoka utasítást kapott, hogy milyen irányból bocsátkozzon harcba az Elba előtti dombokon felsorakozott osztrákokkal, s hogy a trónörökösnek délelőtt 10 órakor kell oldalba támadnia a szemből lekötött ellenfelet. Benedek és törzse július 2-án egy rendkívül átgondolt és az osztrák tüzérség túlnyomó fölénye miatt sikerrel kecsegtető haditervet készített. Ferenc József azonban 3-án virradóra megbízottja, Friedrich von Beck és az általa befolyásolt Crenneville javaslatára, egy megbocsáthatatlan haragos pillanatában, leváltotta Benedek vezérkari főnökét is és hadműveleti főnökét is, és e két személy helyett kinevezett új tábornokok csak a csata kezdetén érkeztek meg a harctérre. Arra sem maradt idejük, hogy megismerkedjenek a helyzettel, nemhogy új elképzelést dolgozzanak ki. Hasonló ostoba döntésre az addigi hadtörténelemben csak egyszer, Lengyelországban akadt példa. Moltke tervét mégis egy véletlen csaknem kudarcba fullasztotta. A trónörökös az osztrák elővédek felmorzsolása után nem akarta követni Moltke utasításait, és csapataival el akart távolodni Königgrätztől. A harcban álló porosz balszárny szorongatott hadosztályparancsnoka azonban sürgős bajtársi segítséget kért a 2. hadsereg legközelebb álló dandárparancsnokától, aki hadvezére, a trónörökös parancsát megtagadva a csatatérre sietett. A Capuletek vezéralakja sem tehetett ezután úgy, hogy nem kapta meg Moltke parancsát, vagy tévesen kézbesítették számára az utasítást. Lélekszakadva követte engedetlen beosztottját. Csapatai rettenetes vérengzést vittek végbe a Benedek jobbszárnyán bevetett, egy erdei harcban győztes, de kifáradt magyar hadosztályok között. A magyarokat biztosító, és a porosz trónörökös feltartóztatására kijelölt osztrák kötelékek, az ún. bécsi háziezredek, parancsnokaik utasítására kitértek a támadók elől. Egyszerűen otthagyták a csatateret. Tétlenül nézték, hogy az érkező, pihent erők teljes lendületükkel elsöpörik a magyarokat, majd az egész osztrák-szász arcvonalat.

Az életben maradottakat egy tüzéralezredes mentette meg a pusztulástól, aki parancsnokai menekülése után minden fellelhető ágyút az Elba előtti dombokon állított fel, és zárótüzével feltartóztatta az üldözőket. A tüzérek ellen küldött porosz lovasság rohamát pedig magyar huszárok, cseh dragonyosok és lengyel ulánusok ezrei verték szét véres közelharcban. A gyalogság harci ereje azonban teljesen megtört a hátultöltő puskák félelmetes tüzében az értelmetlenül végrehajtott rohamok során. Gróf Leopold Gondrecourt vezérőrnagy, Rudolf trónörökös későbbi katonai nevelője, például először a munkácsi vadászok nagy részét kergette halálba, majd a königgrätzi ellentámadásban egy hadtest katonáit, mintegy 26.000 embert, úgy, hogy a hadtest húsz perc alatt 10.000 halottat veszített. Az osztrák hadsereg a néhány órás döntő csatában 50.000 embert hagyott a harcmezőn, amiért később Ferenc József Benedeket tette felelőssé. Hadbíróság elé állította, majd Grazot jelölte ki kényszerlakhelyéül és megtiltotta neki, hogy megírja az igazságot.

Este hét órakor érkezett meg a vereség híre Bécsbe. Az uralkodóról azt írták, hogy teljesen összetörte a fájdalom a dinasztikus, birodalmi célok kudarca miatt. Felesége és anyja az udvari etikettről megfeledkezve, teljes egyetértésben és iszonyú bajor tájszólásban szórták a rettentő igéket és jelzőket Bismarckra. Este az uralkodó a bánatához legjobban illő aranycsíkos vörös nadrágját és hófehér tábornoki zubbonyát vette fel, hogy az alvó főváros kísértetiesen kihalt utcáin az állomásra kocsizzon. Szászország bukott királya érkezett meg. Hamarosan a többi szövetséges német állam uralkodója is hasonló sorsra jutott. Bécs lakossága nem vállalta a frontváros szerepét az előrenyomuló poroszokkal szemben. Tömegek verődtek össze a Hofburg előtt. Ferenc József lemondását követelték. A főváros háború ellenessége és a poroszok közelsége miatt az uralkodó parancsot adott ki az udvari ezüst és porcellán étkészletek, a nemzeti könyvtárban őrzött ritka kéziratok és könyvek, s minden érték összecsomagolására, amit a poroszok vagy a lakosok biztosan elraboltak volna, s hajóval a már nem rebellisnek, hanem menedéket nyújtónak nevezett Pest-Budára indította. Majd a vonaton ugyanoda küldte Erzsébetet két gyermekével, hogy Mária Teréziához hasonlóan rázza fel a magyarokat a birodalom megmentése érdekében. Erzsébetet Pesten egy lenyűgözően kedves és okos öregember, Deák Ferenc várta a párizsi szalonok és hálószobák szívtipró lovagja, a negyvenes éveiben járó, elegáns Andrássy Gyula gróf társaságában. Három nap múlva egy elragadtatott asszony utazott vissza Bécsbe a kiegyezési ajánlattal, a Deák iránti mélységes bizalommal és Andrássy hangjának emlékeivel. Ferenc József uralkodóként és férfiként is megsértődött, és dühében elbocsátotta beosztásából felesége elővigyázatlan kísérőjét. Erzsébet felháborodott férje vele, Deákkal és Andrássyval szembeni bizalmatlansága miatt. Ferenc József engedett. Erzsébet ismét Pestre utazott a gyermekeivel, és július 17-én Andrássyval érkezett vissza. Rövidesen Deák is találkozott az uralkodóval, s megnyugtatta a megvert, és így a magyar követelésekkel szembeni politikai és morális kifogásoktól megfosztott uralkodót, hogy továbbra sem követel több engedményt, mint a vereség előtt, de kevesebbet sem: a pragmatica sanctióhoz való visszatérést, s egy önálló, parlamentnek felelős magyar minisztériumot. Az utóbbit azonban csak akkor lehetett volna elfogadni, ha Ferenc József Bécsben is enged a liberális polgári erőknek, közöttük a pénzügyeket és a sajtót uraló köröknek is.

Az uralkodó egyetlen használható tanácsadót sem talált a környezetében, aki a katasztrofális katonai helyzet, az akuttá vált magyar politikai viszonyok, és a fővárosi liberális törekvések fojtogató szorításából kiszabadította volna, és megtalálta volna a visszavezető utat a háború előtti magabiztos kül- és belpolitikához. Csak középszerű emberek vették körül, olyanok, akiket tüntető személyes hűségükért emelt magához. Bismarck, az elátkozott ellenfél dobott ekkor neki mentőövet.

Bismarck

A kiegyezés

A porosz miniszterelnök erős szövetségest akart Közép-Európában az orosz és a francia harapófogó közt, ehhez pedig szüksége volt a kiegyensúlyozott belpolitikai viszonyokkal rendelkező Ausztriára. A lehető legszívélyesebb modorával és a legkedvezőbb feltételekkel megnyerte a Nikolsburgban tárgyaló osztrák küldöttség rokonszenvét. Egyetlen négyzetkilométer idegen területre sem tartott igényt. Vilmosnak elakadt a lélegzete Bismarck békülékenysége miatt. Ő a háborút csak úgy tudta elképzelni, hogy meg kell semmisíteni az ellenfelet, azután pedig el kell venni a földjét, vagy legalább egy részét. A miniszterelnök megkísérelte tisztázni a várható veszélyeket: „Mit kellene Európának arra a helyére állítanunk, amelyet eddig Tirol és Bukovina közt az osztrák állam kitöltött? Az új képződmények ezen a területen tartósan forradalmi természetűek lehetnek” – mondta. A király nem értette meg a figyelmeztetését. Bismarck pedig, miután kifogyott az észérvekből, színpadi eszközökhöz folyamodott. Zokogva vetette földre magát, és uralkodója lábát átölelve rimánkodott megértéséért, majd az ablakhoz rohant, hogy a mélybe vesse magát. Utána térden csúszva, szinte hisztérikus kétségbeeséssel hajtogatta, hogy akkor vége a nagy álomnak, az egységes német birodalomnak és lemondással fenyegetőzött. Vilmos megdöbbent, hogy Bismarck megőrült, vagy berúgott, vagy ő követett el valami jóvátehetetlen hibát. További makacskodás nélkül hozzájárult a fegyverszüneti megállapodáshoz, majd a prágai békéhez, amelyben Ausztriának két követelést kellett elfogadnia: a Habsburgoknak le kellett mondaniuk a német hegemóniáról és Olaszország javára Velencéről.

Bismarck nagylelkűsége ellenére a vereség és a megkötött béke mélyen megrázta Ferenc Józsefet. Németországban korábban betöltött vezető szerepét, egy esetleges visszavágás lehetőségét csak úgy látta biztosítottnak, ha kiegyezik a magyarokkal. Hasonló nézeteket vallottak a revansra számító katonák is, míg a polgári liberális erők a kiegyezés megkötésével megszabadulhattak az abszolutizmustól, a Lajtán túli területeken kezükbe ragadhatták a politikai irányítást, ugyanakkor az egész birodalomban érvényesíthették gazdasági befolyásukat. Az uralkodó azonban semmiképp sem akart elfogadni egy jövendő függő helyzetet, sem a parlamentekkel, sem a nagy nemzeti és társadalmi csoportok vezéralakjaival szemben. Saját követeléseit azonban nem tudta megfelelő biztosítékokba foglalni. Bismarck – ezúttal tudtán kívül – másodszor is mentőövet dobott neki. Ragaszkodott ahhoz, hogy az elvakultan porosz ellenes szász politikus, Friedrich Ferdinand Beust, hagyja el örökre Drezdát. Röviddel a béketárgyalások után Ferenc József titokban felajánlotta a száműzöttnek a külügyminiszteri tárcát, s egyúttal a tanácsadói szerepet, amit Beust örömmel elfogadott. Egyikük sem tekintette véglegesnek a német kérdés bismarcki megoldását s a belpolitikai rendezést is a revansnak rendelték alá.

Beust javaslatára a kiegyezési tárgyalásokon a magyar félnek el kellett ismernie az uralkodó „hadúri” jogainak miniszteri ellenjegyzéstől való mentességét, a törvényekben megállapított felségjogokon túl pedig egy titkos záradékot, hogy a magyar kormány csak az uralkodó előzetes beleegyezésével hozhat fontos döntéseket. Ferenc József a titkos záradék nélkül is kivételesen széleskörű uralkodói jogokhoz jutott, olyanokhoz, amelyek Nyugat-Európában ismeretlenek voltak. Ehhez a kiegyezési törvényhez mereven ragaszkodott egész életében, és minden eltérést szószegésnek, hazaárulásnak, bűntettnek tekintett. Az alkotmányossághoz való visszatérés bejelentése, a „...birodalmi tanácsom mindkét házának hozzájárulásával elrendelem...” kifejezés nem formális megfogalmazás, hanem a legtisztább monarchisztikus lényeg. Az uralkodó soha nem engedett egy jottányit sem az általa korlátozott alkotmányosság előírásaiból, még akkor sem, amikor a nehezen kimódolt rend konfliktusba keveredett mind a kor új követelményeivel, mind a dunai birodalom belső fejlődéséből születő gondokkal szemben.

A birodalmi egység megrendíthetetlen maradt. Alátámasztotta a kiegyezés betű szerinti betartása és betartatása, a koronás Habsburgok Metternich titkos státuszától biztosított privilégiumai, a dinasztia körül felsorakozó, a birodalom társadalmi hierarchiájának értékrendjét meghatározó arisztokrácia, az ún. első társaság, a konzervatív viszonyokat felügyelő, a politikamentesség címén a modernizációval szemben ellenséges tisztikar, a múltból hozott, de a jövő államában is a birodalom működtetésével megbízott hivatalnoki kar. Egységteremtő erőként működött a trón és az oltár közötti szövetség is, különösen azután, hogy kiterjedt a nem katolikus vallásokra is, továbbá a közös pénz, a közös vámterület, az ipari fejlődéssel együttjáró gyarapodó, esetenként rohamosan gazdagodó és házasságok révén rokoni kapcsolatokat teremtő nagypolgárság is.

Az Ausztria és Magyarország között, 1867-ben elfogadott kiegyezés szerint Ausztria (Ciszlajtánia) és Magyarország (Transzlajtánia) a birodalom egyenjogú és önálló államai lettek, amelyeket államjogilag csak az uralkodó személye, a közös kül-, pénzügy- és hadügyminiszter, valamint a közös hadsereg kötött össze. Ciszlajtániához, amely 1915-ben kapta meg hivatalosan az Ausztria megnevezést, Alsó- és Felső-Ausztria, Salzburg, Tirol, Vorarlberg, Steiermark, Karintia, Krajna, Görz, Gradiska, Isztria, Dalmácia, Cseh- és Morvaország, Szilézia, Galícia és Bukovina tartozott, uralkodójukat pedig osztrák császárnak nevezték. Transzlajtánia Magyarországot, Erdélyt, Horvátországot és Szlavóniát jelentette, uralkodója pedig magyar király lett. A birodalmi egységet kifejező alaptörvény ugyanakkor megfeledkezett a lakosság 45 %-át kitevő szlovákokról, akikkel szemben mindössze 29 % német és 20 % magyar állt. Palacky, az ausztroszlávizmus korábbi hirdetője így nyilatkozott 1867-ben: „A dualizmus kikiáltásának napja egyúttal a pánszlávizmus születésnapja is a legkevésbé kívánatos formában. Voltunk Ausztria előtt is és leszünk utána is.”

A Habsburg birodalomból csak látszólag lett az, amit címerállata, az ellenkező irányba tekintő kétfejű, de egytestű sas évszázadok óta hirdetett: dualista állam. Heraldikailag persze pontosabb lett volna az egyfejű és kéttestű ragadozó madár, erre a bizarr ötletre azonban csak a vicclapok gátlástalan rajzolói jöttek rá. Az egymástól nem túlzott barátsággal elforduló fejek azonban mást is kifejeztek: a felvilágosult abszolutizmust képviselő II. József és a felvilágosultság nélkül abszolutizmust bevezető I. Ferenc politikai örökségét. Csakhogy ezt a dualista államot – sóhajtott Andrássy – mennyivel könnyebben lehetne kormányozni, ha csupa németből és magyarból állna, és micsoda szerencse lenne ez az egész számára.” Igaza volt. A Lajtán innen a jobbára zárt tömegben élő magyarok kormánya liberális jelszavakkal, de az állami centralizáció korbácsával uralkodott a többséget kitevő szlovákok, románok, horvátok, ruténok és szerbek felett, a Lajtán túl pedig – az alpesi tartományoktól eltekintve – a legerősebb nacionalista harcok színhelyén szétszórt németek kormánya ugyancsak liberális jelszavakkal, de az állami centralizáció korbácsával uralkodott a csehek, lengyelek, ruténok, horvátok, szlovének, szerbek és olaszok felett. 1867-ben azonban a kisember még nem érezte a nemzeti-nemzetiségi ellentéteket olyan erősnek, – talán egyedül az olaszokat kivéve – mint a századforduló felé, s a később kitörő harcok sem elsősorban a nagy tömegek között zajlottak le.

A kiegyezés kölcsönös engedményeken alapult és megfelelt a tényleges erőviszonyoknak. A magyar nemesség 1867-től ismét a központi és a megyei kormányzati uralom birtokához jutott, bár az 1848-ban meghódított hatalmat, amelyet 1849-ben elveszített, csak részben szerezte vissza. Ez katonai szempontból azt jelentette, hogy a magyar hadügy teljes önállósága helyett meg kellett elégednie a közös védelem Magyarországra háruló kötelezettségeinek teljesítésével. Ilyen megegyezésre azonban az országos politika irányításában az arisztokrácia helyére lépő középbirtokosság a forradalom kezdete előtt is hajlandó lett volna, az osztrák miniszterek pedig még a bécsi forradalom alatt, szorult helyzetben sem hajlottak elfogadására. A magyar kisnemesek és városi polgárok nagy csoportjai azonban – Kossuth csodálatos retorikával hódította meg a szíveket – árulásnak minősítették a művet. „Demokrata körök”, „Honvéd-egyletek” alakultak. Felizgatott tüntetők támadták forradalmi demagógiától tüzelve a politikai vezetést, sőt a kiegyezésben szakértőként közreműködő, volt honvédtiszteket is. Sem az emigrációban élő Kossuth, sem a Habsburgok elleni új szabadságharcra kész, hazai csoportok nem ismerték fel, hogy Magyarország gazdasági felemelkedésének érdekei és a dualista birodalom egészének érdekei 1867 után már korántsem keresztezték annyira egymást, mint 1848 előtt. Az illúziókergetés felelőtlenségével követelték az önálló hadsereget, a külön kül- és pénzügy megteremtését, és legfeljebb csak a tiszta perszonálunióhoz járultak volna hozzá. Teljesen mellőzték, hogy a szomszédban vészesen fegyverkezik a hódításokra kész Oroszország és hogy a déli határok közvetlen közelében marakodnak a balkáni szlávok, akik bármikor hajlandóak védőhatalomnak fogadni és üdvözölni a cári hadsereget. Ugyanakkor a bécsi vezetők többsége mindent megtett a magyar nacionalista düh szításáért a rebellisnek minősített magyarokkal szembeni osztrák-német felsőbbrendűség és hatalmi gőg kinyilvánításával. Az osztrák, a cseh és a birodalmi német arisztokráciából, az udvarhű katonai nemességből származó, vezénylő tábornokok – többségük 1848-ban a bőrén érezte a magyar katonai vitézséget – hallgatólagos jóváhagyással vették tudomásul a kiprovokált villongásokat, a német nyelvű tisztek magyarországi kilengéseit, megvédték őket, ha leverték a magyar közintézményekről a magyar felségjeleket, ha kávéházakban összecsaptak a magyar vendégekkel, ha összekaszabolták a magyar újságírókat, ha látványos botrányt okoztak ellenforradalmi, 1849-ben elesett tisztek magyarországi koszorúzásain és véres zavargásokat robbantottak ki. A századforduló felé pedig cseh arisztokraták és osztrák politikusok szervezték Ciszlajtániában a magyarellenes tüntetéseket demagóg jelszavak alatt: „Le a magyar zsidókkal!” „Összmonarchiát a dualizmus és Deák műve helyébe.” „Censeo Hungariam esse delendam!” Ők egyesítették Ciszlajtánia egymás közt veszekedő politikai csoportjait szilárd magyar ellenes tömeggé, bíztatták a magyarországi nemzetiségek magyar kormány elleni fellépéseit. Az államközösség fenntartásában és a látványos gazdasági fejlődésben érdekelt társadalmi erők vezetői, ahol csak lehetett elégtételt vettek a megsértett nemzeti önérzetért, igyekeztek csillapítani az ellentéteket, és annak ellenére kezelni tudták a közhangulat hullámzásait, hogy Magyarország egy dualizmus iránt elkötelezett országból a sérelmek hatására kuruc táborrá, egy Ausztriától elfordult állammá változott.

A königgrätzi csatatér a harcok után

Az udvari környezet

A Hofburg kolosszális épületegyüttesének külső szárnyai, amelyek erődfalként vették körül a Schatzkammer felbecsülhetetlen értékű kincseit, otthont adtak a Habsburg-család lakó- és dolgozószobáinak. Ferenc József hálóhelyisége, mögötte az észrevétlenül meghúzódó fürdőszoba, egy dolgozószoba, majd a belőle nyíló és Erzsébet appartement-jához vezető kis szalonok a belváros felőli oldalon feküdtek, a házaspár reprezentációs termei pedig a Ferenc császár szobrával ékesített Ferenc tér körül, a birodalmi kancellária-, az Amália- és a Lipót-traktusokban. Közülük a legszerényebb, a csaknem igénytelen módon berendezett lakótér, az uralkodó egyablakos hálószobája és a fürdője volt. Katonás egyszerűségű, polírozott ágya, ágyneműje, asztala, székei minden kényelmet nélkülöztek, a fürdőszobában pedig csak egy gumilavor szolgált tisztálkodásra. A berendezés jobban emlékeztetett a luxust kényszerűségből nélkülöző kispolgárok otthonaira, mint a tehetősebb hivatalnokok lakásaira. A technika újdonságai közül mindössze előbb a gáz-, majd a villanyvilágítás, s a meleg nyári napokon egy ventillátor kapott bebocsáttatást. Ferenc József leánya, Mária Valéria, ugyanakkor leírja, hogy a hálószoba tapétáját elborították a családtagok kisebb és nagyobb képei, s az uralkodónak tetsző, a 18. század stílusát idéző miniatúrák, akvarellek. Sehol egy tükör, sehol egy óra. Még a gazdagabban felszerelt birodalmi kancelláriában sem, ahol vastag és tarka perzsaszőnyegek és mély fotelek emlékeztették a kevés számú látogatót a velük szembeni figyelmességre. Az időt az uralkodó egyenruhájába rejtett és gyakran elővett zsebóra jelezte. Sem hangos óraütés, sem másmilyen zaj nem zavarhatta meg az elmélyült hivatali munkát. Aki belépett, csak szigorú pontosságával és nesztelenségével nyerhetett magának figyelmet és jóindulatot.

Az uralkodó a birodalmi kancellária dolgozószobájában töltötte a legtöbb idejét. Rendszerint négy órakor kelt, s csak akkor engedélyezett magának egy órával több alvást, ha előtte este nagyobb ünnepségen, vagy bálon vett részt, esetleg színházba ment. Ébredés után a gumilavorba állt, és hagyta magát szivaccsal lemosni, majd a belső szolgáló segítségével felöltözködött – javított fehérneműt sohse hordott, valamennyit „A” (ausgemustert, kiszolgált) pecséttel év végén a személyzet javára elárverezték –, azután imádkozott és fél ötkor dolgozni kezdett. Első reggelijét öt óra körül fogyasztotta el – tea vagy kávé, egy szelet kenyér, vékony szelet hús vagy sonka –, s utána elolvasta az újságokat egy szivar mellett. Minden nap 12,30-ig folyamatosan dolgozott, vagy beszámolókat hallgatott végig. Ekkor levest és húst, gyakran főtt marhahúst evett zöldséggel, vagy natúrszeletet, továbbá hagyományosan egy harapásnyi fehér kenyeret, egy zsemlyét és egy köményes, sós kiflit a szokásos kőkorsóban felszolgált sörrel együtt az íróasztalra helyezett tálcáról. Mindig gyorsan és keveset fogyasztott. 13-17 óra közt megszakítás nélkül végezte hivatali munkáját. Beosztottjai ugyanezt a napirendet követték, s még utazások, vadászatok alkalmával is pontosan megszabott időben jelentettek neki, vagy terjesztettek iratot eléje.

Ferenc József 17 órakor engedélyezett csak magának pihenőt és kikapcsolódást a diner, az estebéd közben – utána sohasem evett –, amelyen a családtagok mellett néhány arisztokratát, továbbá diplomatát, minisztereket, vezető beosztású hivatalnokokat és főpapokat is vendégül látott. Élete végéig ragaszkodott a spanyol etikett előírásaihoz: valamennyi ezüst evőeszköznek jobb oldalon kellett feküdnie. Veszített a táplálkozás közbeni együttlét a század első felében még fellelhető kedélyességéből, és az étekfogások is jóval kisebbek lettek. Ezek az estebédek inkább a szemnek és az ínyeknek kínáltak örömet, mint a gyomornak. Virágokkal, kettős abroszterítéssel, porcelánnal és ezüsttel gazdagon díszített asztalok mellett gyakorolták a résztvevők az önuralmat. Az uralkodó szinte rágás nélkül evett. Pillanatok alatt végzett egy fogással, a felszolgálók pedig azonnal elvették tányérját. Ez azt jelentette, hogy mindenkinek abba kellett hagynia a táplálkozást. A vendégek zöme éhesen kelt fel asztalától, amikor Ferenc József visszavonult. Korábban a férfiak még ülve maradhattak italuk mellett, s csak az asszonyok hagyták el a termet. A spanyol etikett katonás jelleget kölcsönzött az estebédeknek: a felszolgálók nesztelenül és szervezetten mozogtak a főudvarmester utasítására, az asztaltól felkelteknek a másik teremben kellett gyülekezniük, ahol konyakot, kávét kaphattak és mindenki annyi bonbont, amennyit akart. Az uralkodó figyelmességét jelezte, hogy a megjelent hölgyek haza is vihették a feltálalt édességeket. Sokan nem restelltek rejtett zsebeket varratni ruhájukra, hogy minél több nyalánksággal vigasztalják magukat a vidám társalgás, a flörtök és a jóllakottság teljes hiányáért. Egyedül Wekerle Sándor fejezte be mindig elégedetten a vacsorát. Túltett Ferenc Józsefen a gyorsevésben, ráadásul örökké bornemissza asztalszomszédot választott, s az ő poharát is kihörpintette, mire az uralkodó a magáéval végzett.

A dolgozószobából nyílott az audienciákra szolgáló terem, amelynek piros tapétáját Mária Terézia kora óta arannyal díszített fehér faburkolat keretezte. A falak mellett álló kárpitozott karosszékek és díszes asztalkák ünnepélyes jelleget kölcsönöztek a teremnek, hangulatot azonban nem: minden belépőnek éreznie kellett, hogy csak rövid meghallgatásra számíthat. A terem előtt fekvő helyiségek, mint az audiencia-előtér, vagy a szárnysegédi szobák, sokkal egyszerűbb berendezése a folyamatos szolgálatot és az alárendelt szerepet hangsúlyozták. Kiemelkedő pompájával hivalkodott ugyanakkor a ceremóniaterem, amelyben Ferenc József a birodalmi tanács üléseit nyitotta meg, s amely a családi ünnepségeknek és a Bécsbe látogató fejedelmek fogadásainak kínált csillogó környezetet. Az udvar és az első társaság itt tartotta évenként a „bál az udvarnál” elnevezésű farsangi összejövetelét. Ezeken legalább 700-800 személy vett részt, ezért a büfét a környező márvány-, vigadó-, lovag-, vagy testőrtermekben szolgálták fel. Utóbbiak közül különösen a vigadótermek szereztek különös jelentőséget, hiszen 1869-ben Ferenc József enyhítette a spanyol etikett szigorú előírásait: évente egyszer itt tartotta meg az „udvari bált”, amelyen megjelenhettek a második társaság és a gazdag polgárság tagjai is. A Hofburg uralkodói részéhez tartozott még az egyetlen sport, a vadászat eszközeit tároló fegyverszoba, amelyben Ferenc József gyakrabban és szívesebben tartott szemlét, mint a közelben fekvő, a legkülönbözőbb egyen- és civil ruhákat őrző garderóbban.

Különleges, Ferenc Józseftől szinte soha, s a családtagoktól is alig látogatott övezetnek számított a lenyűgöző méretű udvari konyha, udvari pince, udvari cukrászda, sőt még az udvari fehérneműraktár is. A konyha számtalan helyiségből álló kisvárosnak számított, amelyben többszáz ember és gyerek tisztította a húst, a zöldségeket, hordta a fát és fújta a tüzet, főzött, vagy forgatta a nyársat. A városi vízvezeték bevezetése óta a konyha is élvezte a folyóvíz előnyeit. A Hofburgban itt legalább fel lehetett lelni a csapokat, s a takarítást végre nem csak a vödörből végzett felmosás jelentette, hanem esténként egy gumicsöves locsolás is. A konyhához csatlakoztak a katonásan rendbentartott edény, evőeszköz, üveg és porcelántárak, amelyekben hófehér egyenruhába öltözött férfiak és nők teljesítettek éjjel és nappal szolgálatot. Mellettük sorakoztak a hab-, a lekvár- és a süteménybirodalom helyiségei. Az udvari cukrászda már Mária Terézia korában hírnevet szerzett gyümölcsfagylaltjaival és bonbonjaival. Itt készültek a torkos udvari dámák ebéd és vacsora között elfogyasztott nyalánkságai és a nagyszabású rendezvényekre a szobrászok által faragott tortaremekek is. A mai napig szívesen emlékeztetnek rájuk a Kohlmarkton álló Demel cukrászda kirakati csodái, pedig az utolsó családtag-tulajdonos, a kínosan hagyományőrző Berzeviczy Klára már 1965-ben meghalt.

Az udvari cukrász-birodalom hírnevével vetekedett a pincészet is, amelyet joggal lehetett nevezni katakomba-városnak, de borkincstárnak is. Ferenc József méltán lehetett büszke a legjobb tokaji évjáratokat őrző hordóira, hiszen Viktória királynő minden esztendőben számított egy becses születésnapi kóstolóra belőle. Ezekre a hordókra féltékenyen ügyelt az uralkodó. Családtagjai születésnapokon és karácsonykor számíthattak egy-egy rendkívüli ajándékra, például a kisasszonykorba lépett főhercegnők egy különleges csiszolt gyémántra, mások értékes keretbe helyezett miniatúrára, a főhercegek arab vagy angol telivérekre, de ezekből a kivételes ízű-zamatú tokajikból ritkán kortyolhattak. Többnyire meg kellett elégedniük a kevésbé híres évjáratú aszúkkal. A pincerendszer külön termeiben őrizték a vincellérek a hordós és palackos italokat, közülük külön a magyar vörös és fehér, az osztrák fehér és a külföldi, a görög, a francia, a portugál és a spanyol borokat. Hatalmas választékkal rendelkezett a likőrtár, amelyhez főleg angol és amerikai édes és keserű, színes és színtelen márkák tartoztak. Egy újabb terem polcain sorakoztak a francia konyakos üvegek, s egy másikban a többi ország égetett szeszes italai. A pincerendszer mélyebben fekvő helyiségei pedig a francia pezsgőknek nyújtottak otthont. Ferenc József keveset ivott. A legjobb minőségű tokaji mellett egyedül a sört szerette. Estebédhez azonban néha folyóbort rendelt, akárcsak volt lakájának, a nyugdíjba vonult és udvari borkimérésre engedélyt kapott Emerich papának a Hofburg szolgaszemélyzetéből verbuválódott vendégei. Szerette még a vöslaui ásványvizet, s kimerítő utazások vagy vadászatok közben a tejjel kevert konyakot.

A birodalom lakosságával az uralkodó alig tartott kapcsolatot. Sokat utazott, különösen augusztusban és szeptemberben, a kiképzési évet záró hadgyakorlatok idején, és ekkor számos várost meglátogatott, számos küldöttséget fogadott és rengeteg rövid beszédet tartott, de közvetlen kíséretén és a vendéglátó arisztokratákon és főpapokon kívül gyakorlatilag nem váltott szót senkivel. A megszokott munkanapokon a külvilággal elsősorban a főudvarmesteren keresztül érintkezett, aki csak az ő személyét szolgálta, s nem a birodalom egészét. Rajta kívül a szigorú időbeosztás és az elintézendő akták tömege miatt csak a katonai- és a polgári kabinetiroda vezetői és szolgálattevői léphettek naponta elébe. Ezeknek a személyeknek azonban ki kellett tűnniük feltétlen lojalitásukkal, anyagi és lelki kiegyensúlyozottságukkal, az előírt udvari rend mintaszerű betartásával, pontosságukkal, feddhetetlenségükkel, középszerűségükkel és hallgatagságukkal. A közvetlen katonai és polgári alkalmazottakon túl a miniszterek, az udvari orvos, a családtagok, az uralkodói és családi vagyon kezelője és a belső inas alkották még azt a környezetet, amelyben Ferenc József élete zajlott. A beosztottakat Ferenc József maga választotta ki a szolgálatra, s kevés intelme közül talán a csendre és a nyugalomra vonatkozót hangsúlyozta határozottabban. A főudvarmester éppen a nyugalom-igény miatt igyekezett kizárni az uralkodó életéből a zavaró zajokat, sőt a külvilág kellemetlen eseményeit is, pedig a Monarchia két államának ellentétes érdekei gyakorta teremtettek nehéz gondokat. A rendőrfőnöknek a főudvarmesterhez kellett felterjesztenie a napi jelentéseket, s ő döntötte el, hogy milyen híreket lehet az uralkodói íróasztalra helyezni. Ő olvasta el először a napi sajtót, és csak azokat az újságokat adta át elmélyült tanulmányozásra, amelyek nem zaklatták fel urukat. Elsősorban a császárt gyűlölő, liberális Moritz Benediktnek a Neue Freie Presseben megjelent és az uralkodói politikát támadó cikkei estek áldozatául a főudvarmesteri cenzúrának, miközben ugyanez a hofburgi cenzor nem restellt időnként Canossát járni a Fichtegasséban, az újságíró főhadiszállásán, akárcsak a miniszterek és a politikusok többsége. A Presse minden más újságnál hamarabb értesült a fontosabb udvari hírekről, törvényjavaslatokról, hivatali visszaélésekről, mint a többi újság, s ez félelmetes hatalmat kölcsönzött az éles hangú Benediktnek.

Ferenc József kedvelte az elszigetelt létet, és elzárkózása az öregkor közeledésével egyre erősebbé vált. Közvetlen közelében, a Hofburgon túl, rettenetes szegénységben élt a Linién belüli város 700.000-800.000 lakosa, s további 500.000 a falakon kívül. 30 %-ban csehek és csaknem 10 %-ban Galíciából bevándorolt zsidók. Ez a város éles ellentétben állt az udvari pompával. Az uralkodó nem vett tudomást róla. Rudolf trónörökös, a Habsburg-ház jövendő korszakának ígérete a megoldatlan társadalmi feszültségeket látva így írt: „Itt áll a királyság, egy hatalmas rom, amely máról-holnapra él, de végül el fog süllyedni. Évszázadokig maradt fenn, s ameddig a nép hagyta magát vakon vezetni, jó volt. Ezúttal elvégezte feladatát. Az emberek szabadok lettek és a következő viharban ennek a romnak el kell tűnnie.”

A nagyváros rengeteg gondot okozott. A Ringstrasse-korszakban óriásivá nőtt a lakáshiány. Egyetlen helyiségben kétszer annyian laktak, mint Párizsban, s egy szoba-konyhás munkáslakásban több család is élt. A belső övezet bérkaszárnyáiban tíz lakásra csak egy vízcsap állt rendelkezésre. A világ legnagyobb és legjobb konyhájának tőszomszédságában reggelire a pótkávéhoz egy szelet kenyér jutott, ebédre leves és zöldség, vacsorára kenyér és sör. Lóhús vagy felvágott csak vasárnap, vagy a fizetés napján. A bérek fordított arányban álltak a munkaidővel. Drasche téglagyárában nyaranta hat-hét forintot ért el egy heti kereset, télen kevesebbet, s ezt is többnyire fémlemezre nyomott bónban osztották ki, amelyet csak a gyári kantinban lehetett elvásárolni. Rosszabb minőséget drágábban. A tüdőbaj bécsi betegséggé vált, a prostitúció 14 éves kor felett 1873-tól engedélyezett foglalkozássá. A Neue Freie Presse méltán támadta ezeket az elviselhetetlen viszonyokat. Egy cikkében így írt: „A II. kerületben egy magánszállást találtak, amely a következőképp nézett ki: egy szoba és egy kamra a földszinten, nedves, nincs levegő, nincs fény; az ablakok a világítóudvarra nyílnak, ahova a ház valamennyi mellékhelyiségének az ablaka néz. Ebben a lakásban éjszakázik naponta tíz, tizenöt, húsz ember, többnyire ‘lengyel kereskedők’, kizárólag csak ortodox zsidók.” Egy másik újság a téglagyári munkások wienerbergi barakkjait írta le:

„...Fapriccsek, nyomorúságos régi szalma, ezen fekszenek a testek testekhez szorulva. Egy ilyen hálóteremben, ahol ötven ember alszik, lakik a sarokban egy házaspár. Az asszony két héttel ezelőtt ugyanebben a helyiségben, ugyanebben a bűzös párában, ötven félmeztelen és mocskos ember szemeláttára szülte meg gyermekét...”. 1869 december közepén a Ringstrassén 20.000 munkás gyűlt össze, és fegyelmezetten, ünnepélyes nyugalommal vonult a birodalmi tanács épületéhez, hogy az uralkodótól és a belügyminisztertől súlyos helyzetük javítását kérje. A tüntetés meglepte Ferenc Józsefet: a titkosrendőrség semmit sem tudott az előkészületekről. Néhány fő előadhatta a kérelmeket, utána a munkások hang nélkül hazamentek. Nyolc nap múlva a hatalom lecsapott. A bécsi tartományi bíróság egy tucat vezető ellen hozott halálos ítéletet, amit Ferenc József kegyelemből 6 évre változtatott. A szociális intézkedéseket azonban nem lehetett tartósan elodázni. Gróf Eduard Taaffe kormánya rendeleti úton 11 órára csökkentette a napi munkaidőt, s egy óra ebédszünetet írt elő, megtiltotta a gyermekmunkát, korlátozta a nők munkaidejét, bevezette a vasárnapi pihenőt, német mintára pedig a baleset és betegbiztosítást. A rendeletek végrehajtásának ellenőrzésére iparfelügyelői testületet állított fel.

Ferenc József Istennel legitimált földi hatalmának végességét a tömegek előtt a körmenetek igazolták, amelyek közül a legnevezetesebb az úrnapi, a Luther Mártontól elítélt és az ellenreformációtól felmagasztalt szentháromság-tant ünneplő processzió volt. A bécsi tömegek vágytak a vallásos látványosságra, s nem elsősorban a pompa miatt. A századfordulóig szilárd maradt az osztrák katolikusokban az az ősrégi hit, hogy a halottak tovább élnek a szeretett rokonokban és barátokban. Még a díszes temetési szertartások is azért váltak általánossá, hogy a gyászolók mindenki előtt tanúsítsák: a felravatalozott univerzális érzelmeket sugároz rájuk, s hogy a bánat egyben kapcsolat is a földöntúli jósághoz és szeretethez, ami az Úristenből árad. Ahogyan Jézus tovább él az egyházban – hitték a bécsiek –, úgy őrzik meg magukban a hátramaradt rokonok és a közelálló barátok a halott korábbi élő létét. Richard Coudenhove-Calergi, a Tokióban született osztrák politikus és író, a páneurópai mozgalom alapítója, korán elvesztette apját, s e bécsi hiedelemben talált már tizenkét évesen támaszt magának: „Akkor még nem tudtam, hogy az élők azok, akik oly gyakran veszni hagynak. A halottak mellettünk maradnak örökké. Mert akármilyen különös is, az a mély hatás, amelyet apám későbbi fejlődésemre gyakorolt, részben korai halálával magyarázható. Szívem legmélyén befejezetlen életét akartam folytatni és – amennyire ez lehetséges volt – véghez vinni.”

Az élet és halál közötti, keskenynek hitt mezsgyét Bécsben meglepő sokan lépték át önként, de a jelenség csak Rudolf trónörökös öngyilkosságát követően keltett nemzetközi figyelmet. A drámaíró és színész Ferdinand Raimund, a költő és festő Adalbert Stifter, a bécsi fizikus Ludwig Boltzmann, a galíciai társadalomkritikus Ludwig Gumplowicz és felesége, Eduard van der Nüll, az Opera építője, Franz von Uchatius, a modern ágyútípusok feltalálója, a híres neurológus Nathan Weiss, aki halálával Sigmund Freudot juttatta katedrához a bécsi orvosi fakultáson, majd a fizikus és filozófus Ernst Mach fia, a drámaíró és a salzburgi játékokat alapító Hugo von Hofmannstahl fia csak néhány név a halottak közül. Alban Berg is át akart jutni a túlsó partra egy kudarccal végződött szerelmi kaland után tizennyolc éves korában. A bécsiek tudatában élő, s a halálhoz fűződő különös kapcsolat felfedezhető a Kapuzinergruft létezésében is, amely 1633 óta örökíti meg a szarkofágjaival az elhunyt Habsburgok örökké fennmaradó kapcsolatát a Monarchiával, s az Úristen kegyelméből adományozott uralom révén magával az Istennel. Ugyanakkor az alacsonyrendűséget, a minden földi teremtménnyel, kivált a birodalom alattvalóival szembeni egyenrangúságot hangsúlyozta az a rítus, hogy az elhunyt nem juthatott korábbi társadalmi helyzetéhez méltó módon a kriptába. A halottas menetet a rend priorja fogadta a kapuban, s hangosan kérdezte, hogy ki kíván bebocsáttatást. 1916 novemberében például így szólt a válasz: „Ferenc József császár vagyok, Magyarország apostoli királya, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia, Lodoméria, Illiria, Jeruzsálem királya, Ausztria főhercege, Erdély fejedelme, Toscana és Krakkó nagyhercege, Lotharingia, Salzburg, Karintia, Steiermark és Krajna hercege.” A prior szigorúan felelt: „Nem ismerem őt. Ki kíván bejutni?” Ekkor hangzott el: „Szegény bűnös vagyok, aki bocsánatért esdekel” „Lépj be!” – hallatszott ki az engedély.

A vallásos látványosságok egyszerre szolgálták a bécsi lakosság lelki épülését és hirdették a hatalom oltárral és fegyverrel szentesített erejét. A körmeneteket gyakorlóruhába öltöztetett csapatok nyitották meg, mintha az elővédnek kézitusával kellett volna utat törne az utána következőknek. A bámészkodó tömeg szétnyílt, és a folyosón először a ferences-, a kapucinus, a dominikánus, az augusztinus- és a karmelita szerzetesek vonultak el. Őket fehérruhás szüzek tömege, majd a templomi zászlók erdeje követte. A bíborba és hermelinpalástba öltözött főpapok menete előtt kórista fiúk csoportja haladt litániákat énekelve, majd baldachin alatt a hercegprímás feltett süveggel és kezében a szentségtartóval. Mögötte lépkedett Ferenc József hajadonfőtt, azután az arisztokrácia tagjai és a tábornokok, illetve úrnapján a magas kitüntetéseket viselő méltóságok. A körmenetet ismét gyakorló uniformisba öltözött csapatok zárták, mint utóvéd.

A birodalom egységét szolgáló és hirdető pompához kitűnő alkalmat kínált Ferenc József és Erzsébet házasságának huszonötödik évfordulója is. 1879. április 27-én zajlott le az ünnepi felvonulás a Ringstrassén, akkor, amikor a már teljesen befejezett magánpaloták, az Opera és a Votivkirche mellett láthatók voltak az épülő parlament, az új egyetem, az új Rathaus, sőt a csak 1891-ben megnyílt Kunst- és Naturhistorisches Museum homlokzatai is. Hans Makart, a kor legdivatosabb festője tervezte a körút historizmusát hangsúlyozó menethez a történelmi kosztümöket. Ez az alig 39 éves férfi ekkor már világhírt szerzett magának „Caterina Cornaro”, majd a szenvedélyes színésznőt, Charlotte Woltert ábrázoló „Messalina” című festményével, előkelő bécsi hölgyek idealizált aktjaival és a balettáncosnők szoknyájának alapos megkurtításával. 1878-ban például 30.000 nézőt vonzott „V. Károly császár bevonulása Antwerpenbe” című képével a kiállításra, mert tucatnyi ismert asszony arcával és alakjával szembesülhetett mindenki. Makart a művészettörténelem talán legtöbbet kereső festője lett. A Karlskirche szomszédságában egy csarnok nagyságú műtermet rendezett be szerájnak 127.000 forintért, szőnyegekkel, háremhölgyek márványszobraival, plüss karosszékekkel, növényekkel, képekkel és csak a belépődíjakból 12.000 forintot szedett össze évente. Az uralkodó megrendelésére összeállított, s a „Nürnbergi mesterdalnokok” jelmezeit idéző történelmi alakok – 14.000 fő – 34 csoportban, öt órán keresztül vonultak április 27-én egymillió nézőt ejtve ámulatba. Utolsóként maga a tervező-szervező dekorátor léptetett el fehér lován fekete ruhájában a tömeg előtt, s leereszkedő meghajlással viszonozta az uralkodópár ünneplését is felülmúló, hisztérikus ovációt s a rajongástól elájuló nők látványát. Erzsébet nem állhatta mesterkélt szokásait és önimádatát. Egyetlen egyszer látogatta meg, akkor is bejelentés nélkül. Szótlanul álldogált a Caterina Cornaro kép előtt, majd elismerő megjegyzés nélkül a festő skót agarait kívánta látni. Az ezüstlakodalom napján pedig nyíltan kimutatta szerencsétlen és boldogtalan házassága miatti keserűségét. Mindössze egy hónapja tért haza Írországból, ahol Bay Middleton kapitánnyal hosszú és drága lovastúrákon vett részt. A szegedi rettenetes árvíz után éles hangú cikkek jelentek meg az állami vagyont pocsékoló asszonyról, miközben az alföldi város életbenmaradottjai fedél és élelem nélkül tekinthettek a kilátástalannak tűnő jövőbe. A kritika kényszerítette Erzsébetet a hazafelé tartó útra, nem Ferenc József iránti érzései, vagy a huszonöt éves évforduló. A felvonuláson hamuszürke arccal, hamuszürke ruhában, rezzenéstelenül nézte végig a kosztümös csoportokat, mint akinek semmi köze az egészhez. Mire Makart is ellovagolt, már szájról-szájra szállt a tribünökön: „aprés vingt-cinq ans de ménage” helyett „aprés vingt-cinq ans de manége”, azaz „huszonöt év közös menázsi”, tehát háztartás helyett „huszonöt év közös manézs”, tehát cirkusz, amit azután a műlovarnőre utaló lovascirkusznak is lehetett érteni.

Erzsébet királyné Deák Ferenc ravatalánál

A család

Hibái és a vele szembeni, meglehetősen sok fenntartás, vagy továbbélő ellenszenv ellenére Ferenc József, ez a „szorgalmas és fantáziátlan bürokrata”, mint néhányan nevezték, a lakosság szemében éppen puritánságával, állandósult szokásaival és kiszámíthatóságával vált a hosszú békés korszak és a békével együttjáró előnyök garanciájává, majd okává is. A gazdasági fejlődés hatásait nemcsak a Ringstrassén és a Monarchiában szerte a Ringstrasse-stílusban épült palotákon, városképeken lehetett lemérni, hanem a példát nyújtó szociális törvényeken, az életkörülményeket javító vízvezetékeken, csatornázásokon, vasutakon, kórházak és iskolák hálózatán, a halálozási arányok csökkenésén, a javuló élelmiszer- és iparcikk-ellátottságon is. Az uralkodó rendezett és szorgos élete ugyanakkor szöges ellentétben állt környezete könnyelműségével, az egész birodalom lakosságát irritáló udvari szokásokkal. Az első, vagy a legelőkelőbb társaság tagjai közül kevés főherceg és főhercegnő szerezte meg Ferenc József bizalmát, vagy kevés nyerte el magatartásával, munkájával tetszését. Mivel az uralkodóház tagjain, a német fejedelmeken és a birodalmi hercegeken kívül csak a grófi, esetleg bárói címet viselő arisztokrácia kerülhetett közel hozzá, és a többi bármilyen magas pozíciót betöltő értelmiségi is csak egy megszemélyesített hivatal lehetett –, ha például egy miniszter lemondott, azonnal elmerült a jelentéktelen alattvalók vagy állampolgárok tömegében –, az uralkodó gyakorlatilag magányos emberként élt e születési előjogoktól meghatározott közegben.

Közvetlen családtagjai közül Zsófia maradt a legbiztosabb támasza. Azután is, hogy Erzsébet megelégelte anyósa zsarnokságát, a Ferenc Józsefre nap mint nap ráerőszakolt kihívást, hogy válasszon az anyja, vagy az asszonya között. A feleség hosszú távollétei idején Zsófia teremtette meg az otthon melegét, de csak a saját érzései kifejezéséhez, ugyanakkor az udvari etikett merev betartásával gondoskodott arról is, hogy fia sehol másutt ne találhasson valódi feloldódást. Együttléteik alkalmat nyújtottak arra is, hogy legalább utólag elfogadtassa a fáradt, a törődött Ferenc Józseffel politikai nézeteit. A párizsi kommün idején például megerősítette eltökéltségét a fennálló rend védelmére, amikor az uralmat fenyegető veszélyekre hívta fel a figyelmét: „Ausztria túljutott tekintélye csúcspontján, gyorsan eltűnik a forradalom csapásai alatt az erkölcsi bátorság, az alapvető értékek és a vallás hiánya, a materializmus és az értelmetlen és hamis ideálok pusztító hatásai miatt, amelyek most a világot kormányozzák.” A trón és az oltár közötti szoros kötelékeket azonban Zsófia szerint nemcsak a keresztény tanokkal egyidőben született, veszélyes kommunisztikus eszmék feléledése fenyegette, hanem az olasz liberalizmus is, amely ördögi művét Róma megszállásával és nemzeti fővárossá nyilvánításával koronázta meg. Ferenc József vita nélkül magáévá tette ezt a véleményt is, de a pápai csalhatatlansági dogma elfogadására már nem volt hajlandó: 1870-ben megszűntnek nyilvánította az 1855-ös konkordátumot, és egy 1874-ben létrehozott új törvénnyel megfosztotta a katolikus egyházat korábbi túlzott befolyásától. Ezt már nem érte meg Zsófia, de megérezte, hogy egy teljesen új és idegen világ körvonalai bontakoznak ki. 67 évesen meglátogatta az örökké meleg és huzatos Burgtheatert, megfázott, éjszaka az erkélyen már láza miatt érezte forrónak a levegőt. Csaknem három hétig feküdt, súlyos betegen, s tizenhárom óra hosszat haldoklott. Festetics Mária grófnő, Erzsébet bizalmas udvarhölgye és kísérője 1872. május 28-ára virradó éjszaka megkönnyebbülve írta le: „Megszűnt a jelen és a múlt közötti legszorosabb kötelék. A császár fel- és alá járkál lent az erkélyén, ... ami lelke mély megrendülésére utal. Este kilenckor már ágyba szokott menni.”

Ezen az éjszakán magára maradt az uralkodó. Elvesztette tanácsadóját, vezérelvei megszemélyesítőjét és nyugalmat adó társát. Felesége odahaza a saját hipochondriájával volt elfoglalva, meg szépségével, a napi öt narancsból álló diétájával, amelytől később éhségödémát kapott. Lekötöttsége miatt kevés figyelmet szentelhetett Ferenc József, vagy Rudolf gondjainak. A trónörökös sohasem heverte ki és sohasem bocsátotta meg, hogy apja a dinasztiában hagyományos módszert követve kemény embert akart belőle faragni, s ezért a brutális katona, gróf Gondrecourt kezébe adta. Erzsébet kimentette ugyan a később tömeggyilkossá minősített tábornok karmai közül, és az osztrák közgazdaságtani iskola alapítójára, és a historizmus tévedéseinek kritikusára, Karl Mengerre bízta, de Ferenc József kívánságára el kellett fogadnia egy katonai nevelőt is, Bombelles tengernagyot. Az előbbi a zoológus Alfred Brehm és mások segítségével elsősorban a fiú természettudományos ismereteit bővítette, majd megszerettette vele a modern irodalmat és a publicisztikát, megértette a környezetvédelem fontosságát, és a tanulmányok segítségével egy liberális gondolkodású ifjút alakított ki belőle. Bombelles pedig a saját hajlamait követve elmerült Rudolffal az ital és a nők élvezetében.

Ferenc Józsefnek kötelessége lett volna ellenőriznie legalább időnként jövendő utódja életét, tanulmányait, szokásait. Anyjának is, aki fia halálát követően kisírta a két szemét és sohasem tért magához, utána kellett volna járnia Rudolf dolgainak, legalább részben annyira, mint Zsófia tette a maga buzgó módján Ferenc Józseffel. Erzsébet azonban a nevelői felügyelet helyett inkább töltötte idejét az otthonának érzett Gödöllő környékén, ahova a gyűlölt udvarból csak ura jöhetett vendégnek, és ahol a legvadabb falkavadászatokat lehetett szervezni, vagy Meranban, ahol szelídített majmokkal és medvékkel játszhatott, néha Normandiában, ahol egy Allen nevű lovaglótanár tanította ugratni, s majdnem gerincét törette el az ostorral megvadított ló idegessége miatt, vagy Angliában, ahol Middleton kapitánnyal tett egyetlen lovastúrája csekély 106.516 forintba és 93 krajcárba került. Számos flörtjét 1874 farsangján Bécsben egészítette egy újabbal. Titokban megjelent – a Festetics grófnő szerint feje tetejétől a talpáig királyi nő, mindenben finom és nemes, akiből azonban az életöröm hiányzik – a Musikverein termeiben tartott álarcosbálon, aranybrokát ruhában, vörösesszőke parókában, és megismerkedett egy, az állandó kísérője és bizalmasa, Deák Ferenc unokahúga, Ferenczy Ida által megfogott és páholyába szállított fiatalemberrel. Fritz Pacher hivatalnok csak jóval később jött rá a varázsos asszony kilétére. Ettől a pillanattól kezdve azonban nem kapott többé ilyen sorokat „...Jó pihenést kívánok Neked, az óra éjfélt mutat nekem. - Álmodsz ebben a pillanatban rólam, vagy küldesz vággyal teli dalokat a csendes éjszakában?...” – mert egyetlen sort sem kapott.

Erzsébet természetesen szívesen meghallgatta fia gondjait, szeretettel és segítőkészséggel állt mindig rendelkezésére, de Ferenc József többek között ezt az alakuló kapcsolatot rótta fel feleségének a közte és a fia között megromlott viszony okaként. Nem Rudolf szeretetének hiánya miatt, hiszen lelke mélyén tudta, hogy fia szereti. Az engedelmesség hiányzott az önálló ítéletekkel rendelkező trónörökösből. A családi törvény szerint Ferenc József korlátlan uralkodó volt minden családtag felett, és mindenkinek, így Rudolfnak is, számítania kellett nemtetszésére, sőt haragjára és valamiféle megtorlásra, ha tetteivel ellentmondott e paternalista viszonynak. Rudolf természete, világról alkotott képe nemcsak eltért apjáétól, hanem esetenként ellent is mondott neki. A felnőttkorba lépve tele volt tenniakarással, szenvedélyes bírálattal és változtatási szándékkal a Monarchia kül- és belpolitikájával szemben. Terveihez mind Bécsben, mind Budapesten követőket is szerzett. Ferenc József egy korai házassággal vélte levezethetőnek fia energiáit. 1881-ben elvetette vele a tizenhét éves és az első társaság által csak „flamand parasztlány”-nak becézett Stephanie-t, a belga király lányát, József nádor unokáját. A házasság szerencsétlenül kezdődött. A brüsszeli higiéniához és luxushoz szokott Stephanie a mézeshetekre átengedett laxenburgi kastélyban csak egy folyóvíz és angol WC nélküli középkori kínzókamrát látott, amelyben petróleumlámpa pislákolt és ontotta a bűzt és amelyben egy nyekergő mennyezetes ágy fosztotta meg még a kényelemtől is.

1883-ban a várva várt trónörökös helyett leány született, a családban csak „Erzsikének” nevezett Elisabeth, aki később Brioni szigetét szerezte meg hozományul magának, s palotát építtetett rajta, hogy fiatal tengerésztisztekkel Bécsig hallható mulatságokat tartson. Rudolf már Bombelles mellett megízlelte az asszony és az alkohol kínálta örömöket. Csalódottságában sógora, Philipp von Coburg herceg hatására újra kezdte a feslett életet. Trónörökösi címe, vezérőrnagyi rangja és hadosztályparancsnoki kötelezettségei ellenére morfinista lett. Fényes nappal ócska bordélyházakba járt, nemi betegséggel fertőzte meg feleségét úgy, hogy Stephanie soha többé nem gondolhatott gyermekre. Elég ok, hogy végleg eltávolodjanak mindketten egymástól. Az életvidám Rudolf életunt ifjúvá vált: „Minden évvel öregebb leszek, kevésbé friss és kevésbé rátermett, mert a kénytelen mindennapos munka, az örökös magam-felkészítése és a nagy, átformálandó kor végeérhetetlen reménye elernyeszti teremtő erőimet ... Időről-időre keresem a lehetőségét, hogy egy haldoklót lássak és halljam végső zihálását”. Eduard Leisching, neves bécsi művészettörténész Rudolf gyors és előrehaladott erkölcsi, sőt fizikai széteséséről írta: „Észre lehetett venni, hogy a kicsapongó élet nyomait, egy iszákos és egy szerfölött ideges ember vonásait viselte ... Hogy szörnyű véget kell érnie, az mind a hadseregben, mind az udvarhoz közelálló társaságban messze elterjedt félelem volt.” Ferenc József és Erzsébet azonban úgy tett, mint akinek semmi sem tűnik fel, és nem is engedték, hogy mások bármit is szóvá tegyenek. Az apa elintézte Rudolf duhajkodásait egy megjegyzéssel: „a fiamtól ne lopják el a fiatalságot, mint tőlem.”

Rudolf kicsapongásai cseppet sem számítottak kivételnek a Habsburg-családban. A dinasztia felette állt az államnak, és Ferenc József sikerrel őrizte meg a további, elsősorban a főhercegek immunitását biztosító feudális vonásokat az udvarban, így az egész birodalom hatalmi rendszerében. Ezeket a feudális vonásokat mind az első, mind a második társaság, amelyek közötti hivatalos különbséget a Gothai almanach évről-évre nyilvánosságra hozta, szigorúan vigyázta, és novembertől júniusig jobbára a trónörököshöz hasonlóan mulatott Bécsben, majd a nyári-koraőszi hónapokban a birtokán. A kiváltságos Habsburg-család tagjait elsősorban Bécsnek az udvari luxusból élő lakossága ünnepelte, de a tömegek nagy része is ismerte őket, mint manapság a leghíresebb színésznőket, színészeket, énekes sztárokat. Az emberek példát vettek öltözködésükről, szokásaikról, modorukról, magatartásukról, a tisztek büszkék voltak, ha alakulataiknál szolgáltak, s a hölgyek, ha megszólították vagy megbámulták őket. Néhány főherceg felelősségteljes parancsnoki beosztásokat töltött be a hadseregben, amelyhez sem szükséges tulajdonságokkal, sem ismeretekkel nem rendelkezett. Egyedül az asperni győztes Károly fia felelt meg az elvárásoknak, és jutott igazán fontos szerephez. Albrecht főherceg az 1868-as haderőreform után a hadsereg főfelügyelőjeként és Ferenc József első számú katonai tanácsadójaként működött 1895-ben bekövetkezett haláláig. Testvére, Vilmos főherceg a tüzérség főfelügyelőjeként pótolhatatlan érdemeket szerzett a dunai birodalom lövegállományának korszerűsítésével. A német rend nagymesterének méltóságát is ő töltötte be. Itt szerzett hatalmas jövedelmét azonban elsősorban zenére költötte, illetve élvezetekre szórta szét. Időtöltéséhez szolgálatkész segítőtársat talált a dúsgazdag szmirnai bankár kacér leányában, Elena Baltazziban, a fiatalon elhunyt diplomata, Georg Bernhard Vetsera özvegyében, aki energikusan támogatta leánya felemelkedési szándékait. Nála sokkal botrányosabban élt Ferenc József legfiatalabb testvére, az örök agglegény Lajos Viktor, egy egész életében felelőtlen, mihaszna ember, akit az uralkodónak végül a klessheimi kastélyba kellett száműznie, hogy megvédje családját a lakosság növekvő ingerültségével szemben. Dr. Ernest Koerber közlekedési szakember, 1900-ban és 1916-ban osztrák miniszterelnök, egyszer kétségbeesve így fakadt ki: „Amit ezek a főhercegek és főhercegnők művelnek, az egyszerűen hallatlan. Minden áron be akarják bizonyítani a közvélemény előtt, hogy a dinasztia dekadens és degenerált. Nem szükséges annyira erőlködniük, hiszen régóta tudjuk, hogy a Habsburgokkal már nem sokat kezdhetünk.”

Természetesen sokat nyelt és szégyenkezett Ferenc József a többi családtag botrányai, a politikára kellemetlen hatást gyakorló hálószoba-ügyei miatt is. Többnyire azonban hiányzott belőle a határozottság, hogy szigorúbb és értékekre jobban ügyelő nevelésben részesítse vagy részesíttesse felnövekvő rokonait. Visszariadt a felelősségrevonásuktól a dinasztia hatalmát megrendítő esetek után is, hiszen velük volt szolidáris a lakossággal szemben, miközben apró dolgokban csökönyös, sőt egyenesen zsarnoki módon ragaszkodott álláspontjához. Elmulasztotta családfői kötelezettségeit például öccse, Károly Lajos gyermekei nevelésekor, pedig uralkodóként számításba kellett vennie egyetlen fia esetleges halálát, ami után öccsét, illetve öccse fiú utódait illette volna a korona. A legidősebb közülük Ferenc Ferdinánd, zárkózott és szigorú katonai képzésben részesített ifjú volt, akit Ferenc József sohasem viselt el igazán. Jobban kedvelte eleinte Ottót, korának férfiszépségét és a birodalom talán legfeszesebb tartású és legműveletlenebb tisztjét, aki gyorsan és fáradtság nélkül emelkedett a ranglétrán felfelé, nem utolsósorban pattogó vezényszavai és sarkos fordulatai miatt. Feleségül vette a szász király leányát, a szépséges, de akaratos Mária Josephát, megszületett első fia, Károly is, s akkor környezete hatására gyógyíthatatlanul rabja lett a züllött éjszakai életnek. A legmocskosabb kocsmákban itta le magát díszegyenruhában a sárga földig, ócska prostituáltak társaságában mulatozott, lovas ivócimboráival egy temetési menet elején szállított koporsó fölött akadályversenyt rendezett, lakosztályokat bérelt ki, hogy tiszttársaival és bordélyokból szállított nőkkel zavartalanul mulathasson hajnalig. Nappal még tekintélyt parancsoló főtiszt volt, csillogó, vidám egyéniség, éjszaka egyre vadabb ember, kedvelt céltáblája a revolversajtónak. Egy orgia alkalmával játékos kedvű társaságának pillangói rávették, hogy a másik szoba helyett a folyosón várja ki a zálogkiváltásra hívó szót. Mezítelenül, kardjával az oldalán támasztotta a csendben bezárt ajtót, majd sikertelenül nyomogatta a kilincset, végül könyörögni kezdett, hogy eresszék be. Az ajtó mögül harsány nevetés, a folyosón sikoltozás hallatszott. Épp akkor érkezett haza az angol követ feleségével és leányával egy vacsoráról. A hölgyek először mindenkivel hangosan tudatták, hogy meg vannak rémülve, majd illő módon elájultak. A személyzet mentette meg a teljesen elázott főherceget a felháborodott vendégek ütlegeitől. Ottó hírhedtté tette magát iszonyú helyesírásával is. Prostituáltak szállítására kiadott parancsait a fiákerosok először felolvasták társaiknak Berta Kunz korcsmájában, majd vihogva indultak nőket felhajtani. Óriási botrányt okozott a főherceg azzal is, hogy otthonában megverette Engelbert Pernerstorfer szociáldemokrata képviselőt, mert interpellálni mert ellene a parlamentben. Ráadásul a pribékeknek brutálisan bántalmazniuk kellett a képviselő feleségét is. Ottó szifiliszben halt meg, de már évekkel a halála előtt bőrtasakot hordott szétrothadt orra helyén.

Nem volt sokkal jobb nála öccse, Ferdinánd Károly sem, aki alkoholistává vált, és aki ünnepélyesen becsületszavát adta az uralkodónak, hogy nem veszi feleségül polgárlány szeretőjét. Miután titokban mégis megházasodott Czuber Berta kisasszonnyal, Ferenc József kitaszította a családból. Szalvátor János, a Habsburgok toscanai ágából származó főherceg katonai karrierjét egy Albrecht főherceget, s az osztrák tüzérséget bíráló könyve törte meg. Méltatlan támadások céltáblájaként dolgozott a linzi hadosztály élén, maga sem kímélte ellenfeleit, sőt az osztrák-magyar hadügyet sem. 1887-ben meg kellett válnia beosztásától. Néhány év múlva híveket toborzott magának, hogy a bolgár trónra kerüljön. Ferenc József büntetésül el akarta választani élettársától, a bécsi Hofoper balettáncosnőjétől, Milli Stubeltől, és meg akarta házasítani. A főherceg a szerelmét vette feleségül és kizárta önmagát a Habsburgok közül. Végkielégítéséből hajót vásárolt, s 1891-ben elsüllyedt a Magellan-szoros közelében.

A főhercegek jelentős része ugyancsak a Rudolféhoz vagy Ottóéhoz hasonló életet élt, s hogy a közvélemény keveset tudott róluk, annak csak az volt az oka, hogy távoli helyőrségekben szolgáltak. Ferenc József rendszeresen híreket kapott tetteikről, többek közt a személye elleni, s börtönnel büntethető felségsértő kijelentéseikről is. Lipót Ferdinánd és húga Lujza Antonia szerezte neki talán a legkínosabb napokat és a legkeserűbb gondokat. Utóbbi a szász trónörökös feleségeként felháborodást keltő életet élt Drezdában, majd bátyja tanácsára hallgatva egy karácsony előtti napon megszökött a franciatanárával. Röviddel később őt is faképnél hagyta Enrico Toselli zongoravirtuóz és zeneszerző kedvéért. Néhány év múlva tőle is elvált. Sem a Wölfling Lipótra, sem a Toselli Lujzára átkeresztelt két bűnbánó Habsburg nem léphetett többé vissza a családba. Ferenc József törölte őket az élők sorából.

Néhány többé-kevésbé példamutató életű főherceget és főhercegnőt azonban mégis fel tudtak mutatni a Habsburgok. Mindenekelőtt Ferenc József két leányát, Gizellát, az egyik legrátermettebb német tábornok, Bajor Lipót feleségét és Mária Valériát, aki a toscanai ágból származó Ferenc Szalvátorhoz, az após szerint egy pompás fickóhoz ment nőül. A vő megértette, hogy a házon kívül feltűnés nélkül is lehet duhajkodni. A férfiak közül az uralkodó nagyrabecsülte még a lovagiassága miatt népszerű Rainer, a komoly és művelt Jenő, valamint a bátor és példamutató katona, Károly Albrecht főhercegeket. Az első iránti szeretetében például odáig ment, hogy Rainer testvérének halálakor törvényellenesen megfosztotta morganatikus házasságából származó négy árváját a jogos örökségtől, és a vagyont az öreg rokon kezére juttatta. Hiába pereltek a kifosztott leányok. Ferenc József nyomására a bírák inkább lemondtak, semhogy elveszítsék állásukat. A Habsburgok közt Rainer lovagias hírén nem esett csorba, csak a tömegek utálták ettől fogva a főherceget.

Ferenc József a dolgozószobájában

Az arisztokrácia

A társadalmi hierarchia csúcsán rangban a főhercegek után következtek azoknak az uralkodócsaládoknak az udvarhoz szegődött leszármazottai, amelyek sohasem viselték a német-római birodalom koronáját, de királyokat, választófejedelmeket, nagyhercegeket és hercegeket adtak a német államoknak. Velük azonos, vagy csaknem azonos rangban álltak a dunai birodalom nemzetek feletti, a Habsburg-ház körül sorakozó főnemesei, akik közé a Lajtán túl a hercegek és a grófok, a Lajtán innen pedig még a bárók is tartoztak. Az osztrák bárók a lovagokkal együtt a köznemességgel álltak egy sorban, míg Magyarországon a főnemesség alatt csak az utóbbi rang létezett, még akkor is, ha a Hármaskönyv többféle megnevezést használt rájuk. Európa szerte elterjedt a Franciaországban a 16. századtól ismert szokás, hogy a címekre egységes, mindenki számára érthető, külső jelek utaljanak: a hercegek zárt, az őrgrófok és a grófok 9, a bárók 7, a lovagok és a nemesek 5 ágú koronával ékesíthették címerüket.

A rangtól függetlenül azonban mindenki csak akkor lehetett tagja az első társaságnak, ha a felmenő ági rokonok 1740 előtt kapták nemességüket és igazolni tudták tiszta származásukat. Aki ún. „mesalliance”-ot követett el a társadalmi csoporton belül, az megszakította a család tiszta nemesvérűségét, és több generációra megfosztotta valamennyi leszármazottját az „udvarképességtől”, azaz az udvarnál való állandó megjelenési jogtól. Az utódok nem nyerhették el továbbá az ősi nemesi származáshoz kötött címeket, rangokat és kitüntetéseket, pl. nem lehettek császári, királyi kamarások, az aranygyapjas rend, a szuverén máltai- és a magas német lovagrend, valamint a magyar királyi Szent István rend tagjai, a hölgyek pedig császári, királyi csillagkeresztes dámák vagy szegény sorsú és árva kisasszonyként különböző nemes hölgyalapítványok élvezői.

Erdődi Hanna grófkisasszony ritka kivételnek számított. Apja rangon aluli házassága – bécsi polgárleányt vett nőül – ellenére megszerezte az állandó udvarképességet. Nővére és ő is szinte földöntúli szépségnek örvendett. A birodalom fővárosában csak „Götterkinder”, „isteni gyermekek” néven emlegették őket. Hannát igen megkedvelte Erzsébet. Elhalmozta szeretete kitüntető jeleivel, egy alkalommal pedig „kivételesen”, meghívta valamilyen zárt körű udvari ünnepségre is. Az ifjú hölgy büszkeségét sértette a „kivételesen” szócska, s visszautasította a meghívást. Bátorsága és önérzetes méltósága meglepte a női szépségre egyébként is fogékony Ferenc Józsefet, aki rendkívüli előzékenységgel törölte a sértő kifejezést és egyszer s mindenkorra megadta az udvarnál való megjelenési jogot.

Az ősi nemességgel járó, a birodalom társadalmi értékrendjében meghatározó jelentőségű címek, rangok és kitüntetések szabályszerű megadása felett a főudvarmester őrködött. E posztot csak tiszta származású személy tölthette be. Hivatalához tucatnyi, címer- és származástanhoz értő személy, továbbá többszáz szolga tartozott. Ő ellenőrizte az első társasághoz tartozók ősi próbáit, ő készítette el az udvarképesek névsorát, amelyhez az ősi nemességgel bírókon kívül magas rangú hivatalnokok és katonák is tartozhattak. Udvarképesek lehettek a valóságos belső titkos tanácsosok s azoknak feleségei, illetve özvegyei, az idegen hatalmak követei, a császári, királyi hadsereg tábornokai, a közös hadsereg, a haditengerészet, a Honvédség és a Landwehr tisztikara hadnagytól – „akinek az arany kardbojt a lovaggá ütést jelentette” – felfelé. Amennyiben az utóbbiak feleségei nem rendelkeztek az udvarnál való állandó megjelenési joggal, úgy csak akkor kaphattak meghívást az udvari ünnepségekre, ha a kihirdetett rendezvény előtt bemutatták őket az uralkodónak és feleségének, valamint a főudvarmesternek. 1869-ben Ferenc József kiszélesítette a társadalmi hierarchia csúcsán állók körét az „udvari bál” elnevezésű intézmény segítségével, amelyeken az első társaság tagjai mellett megjelenhettek a második társasághoz tartozók is, továbbá gazdag polgárok és befolyásos értelmiségiek feleségeikkel együtt. Ezt a bált a lojális sajtó a haladó korszellem megnyilvánulásának, a demokratikus eszméken alapuló reformnak tartotta, csak néhány merész tollú újságíró, illetve a főudvarmester visszaéléseit elítélő arisztokrata vallott teljesen ellentétes nézeteket.

Egy morva származású világutazó, a hat nyelven beszélő és féktelen ivászatokat kedvelő birodalmi gróf, Adalbert Sternberg, éveken keresztül harcolt a korrupt főudvarmester, valamint a cím és rangkórságtól fertőzött társadalmi szokások ellen. Igyekezett leleplezni azokat a főrangú személyeket, akik Ferenc Józseftől nyert főudvarmesteri hivatali hatalmukkal visszaélve pénzt fogadtak el az előterjesztéseikért. Leírta, hogy a „császári tanácsos” cím 100.000 koronába – 1 forint 2 korona a pénzforgalom után –, egy „Ferenc József rend” 150.000-be, a nemességet jelző „von” szócska 250.000-be, a bárói cím pedig 500.000-be került. Akadtak bankárok, gyárosok, akik vagyonuk harmadát-felét fizették ki azért, hogy rendjelekkel és címekkel ékesítsék magukat, s hogy feldíszítve megjelenhessenek a körmeneteken, vagy az udvari-, illetve a Concordia-, azaz a kitüntetések bemutatására szolgáló bálon. A főudvarmestertől függött ugyanis, hogy kinek mit lehet adományozni, hiszen az uralkodó ritkán ellenezte valamelyik évtizedek óta lappangó rosszallása miatt az előterjesztést. Ahhoz ragaszkodott, hogy az „aranygyapjas-rendet” csak általa kiválasztott személyek, idegen országbeli uralkodók, vagy katolikus vallású arisztokraták kapják meg. Sternberg nem kis kárörömmel nyugtázta, hogy a századforduló után a magyar parlamentben hátországot lelő gróf Tisza István már fele áron árusította például a nemességet és a bárói címet, s így jelentős haszontól fosztotta meg a főudvarmestert.

Az első társaság megközelítőleg száz családból állt, s a tagjai közötti kötelékeket a házasságok olyannyira megerősítették, hogy e társadalmi csoportot egyetlen, csaknem ezer főnyi famíliának lehetett vélni. Ez a főnemesi és régi nemesi réteg valaha azért hagyta el vidéki kastélyait, s költözött Bécsbe, hogy közel kerülhessen az udvarhoz, s annyi hasznot húzzon belőle, amennyit lehetett. A forradalom után pedig azért tartózkodott novembertől-májusig a fővárosban, hogy megőrizze-megvédje szigorúan zárt köreit az alulról jövők behatolási kísérleteivel szemben és fenntartsa az udvarra gyakorolt befolyását. Az arisztokrácia létszáma ugyanis a század második felében a szaporodáson és a birtokosztódáson túl elsősorban a gyakori főnemesítés révén nőtt meg. Az uralkodó néhány tucat grófi és többszáz bárói címmel viszonozta a dinasztiának, vagy a kormányoknak tett szolgálatokat, ezért az első társaság tagjai, az európai változásokkal ellentétben, áthatolhatatlan társadalmi záróvonalat emeltek még az újnemességet összefogó második társasággal szemben is.

Sehol sem húzódtak olyan éles határok a szegények, a polgárok és az udvar körül felsorakozók között, mint a dunai birodalom fővárosában, s ezeket a határokat fel lehetett ismerni a gazdasági és társadalmi változások elutasításában vagy elfogadásában is. Az első társasághoz tartozók többsége a forradalom okozta riadalmak után valósággal elsáncolta magát minden új eszmével, gondolattal, a továbbélő feudális viszonyok kritikájával szemben. Sem a szellem, sem a tehetség nem számított értéknek, még a pénz sem, csak a születés, a rang által meghatározott világnézet és életmód. A képzetlenség erénnyé magasztosult közöttük, hiszen saját tapasztalataik szerint a tudás veszélyeket, de legalábbis fölösleges bonyodalmakat okozhatott. Alap- és középfokú oktatásban természetesen csaknem minden ifjú részesült, részben magánúton, részben a katonai és politikai pályára előkészítő Teresianumban, illetve az egyházi befolyást konokul megőrző Schottengimnáziumban.

Utóbbiban nyolc éven keresztül heti hat-nyolc órában latint, hat éven keresztül öt órában ókori görögöt kellett tanulni, így természettudományi tárgyakra jóval kevesebb idő jutott, mint például a jövőre előkészítő, a másképp gondolkodást, a kritikát és az ellentmondást bátorító reform-középiskolákban, elsősorban az akadémiai gimnáziumban. Az előkelő fiatalok sokat memorizáltak. Egész fejezeteket tudtak idézni Sophoklestől Liviusig, a matematikával is megbarátkoztak, de tizennyolc-tizenkilenc évesen igen halovány ismeretekkel rendelkeztek a környező világról, ami az óriási tudományos-technikai fellendülés korszakában az otthonról hozott konzervatív nevelést erősítette. Az élő ismeretek között egyedül a nyelvtudás kapott erősebb hangsúlyt. Az első társaság tagjai együttléteik alkalmával – az uralkodó családjához hasonlóan – éppoly könnyedén társalogtak franciául, sőt olaszul, mint Schönbrunn – németül, a bécsi dialektus finomabb formájában, amely jobban emlékeztetett a bérkocsisok kiejtésére, mint az intellektuális becsvággyal teli, a természettudományi, a történelmi és irodalmi tájékozottságot is szerzett újnemesség és polgárság finom nyelvhasználatára.

Néhány közéleti szerepet vállaló, európai látókörű férfi híre sem tudta enyhíteni az arisztokráciával szembeni ellenszenvet, sőt gúnyt, amit a többség munkátlan, szórakozással kitöltve is üres, parazita életmódja váltott ki a társadalomban. A hiányos műveltség hatása jelentkezett az első társaságon belüli klikkek életében is. Ezek a szigorúan zárt csoportok elkeseredetten harcoltak mindenkivel szemben, aki közéjük akart furakodni. A klikkeken belül kedélyes, a félig kimondott szavakat is értő, s egymást becenéven szólító, könnyed, néha szabados hangulat uralkodott, amely egy idegen megjelenésekor azonnal elutasítóvá, esetenként nyerssé vált. Még a diplomáciai testület sem tudta megszerezni magának azt a tekintélyt és azt a társadalmi rangot, amelyet a római, a berlini, a pétervári, vagy a párizsi előkelő társaságban élvezett. Ferenc József is helyeselte a szigorú elzárkózást, s azt azzal fejezte ki, hogy csak gróftól felfelé fogott kezet, az „udvari bál” rendezvényein pedig megmaradt a számára előkészített galérián, csak a főhercegekkel és az arisztokratákkal beszélgetett, s nem ment körbe a teremben, s nem váltott szót a többi meghívottal, mint Európa többi uralkodója.

Külsőleg remekül mutatott az előkelő társaság. „Finom uraságok – írta az éles megfigyelőképességgel és elnéző iróniával megáldott írónő, Marie von Ebner-Eschenbach –, aki be akar jutni társaságukba, az frakkot öltsön, vagy uniformist vagy libériát.” Az arisztokráciától életrehívott operabálok előkelő hangulatát megölte a zömében fizetett táncosok, s a dúsgazdag pénz- és iparmágnások lányainak felvonultatása. A biedermeier-korból származó, elegáns tánctermek vegyes közönsége is elriasztotta a szórakozni vágyó, s első társasághoz tartozó fiatalokat. Szigorúan zárt paloták váltak a főnemesség szűk körű mulatságainak színhelyeivé, ahol az érett hölgyeknek sem kellett szégyellniük a felkínált erotikát, s ahol a comtessek is megadhatták az ifjaknak a számukra kedves alaphangot az együttléthez, anélkül, hogy másnap a sajtó bármit is írhatott volna róluk. Bridge-partik, nagy fogadások, a szalonokat felváltó kicsi zsúrok, buja lakomák és meglehetős szégyentelen házassági piac uralták ősztől tavaszig a régi palotákat. Az újgazdagok házaival ellentétben azonban az asztalok kevésbé voltak finomak, mint a vendégek, a termek is kevesebb dísztől tündököltek, s az étkészlet sem csillogott mindig olyan kihívóan, mint egy 500.000 koronáért frissen kapott bárói cím megünneplésekor. Számos arisztokrata tűnt ki ugyanakkor különc életmódjával. Közülük az egyik legsodróbb egyéniségnek Pauline Metternich hercegnőt lehet tekinteni, a híres kancellár unokáját, aki nagybátyjához, Metternich Richárd nevű fiához ment nőül. Évtizedeken keresztül Bécs legjobb vendéglátójának számított, számtalan bált, jótékonysági estet, képzőművészeti kiállítást, koncertet és ünnepséget szervezett. Nevéhez fűződik a május elsejei virágkorzó létrehívása a Praterben, amely hangulatos ellenpontot nyújtott az ugyanitt és ugyanakkor tartott, hagyományosan erőfitogtató díszszemlének.

A higiénia és a sport az új szenvedély, amely a szabadidőtől fuldokló palotákból indult ki. A hálószobákat gyermek Ámorok, szárnyas puttók és huncutul csábító tükrök helyett a szomszéd helyiségben fellelhető, kínosan tiszta, gyakran kórházi berendezésekre emlékeztető mosdótálak és fürdőkádak ékesítették. A szellemi kultúrát helyettesítő anyagi kultúra, az érzést és a költészetet felváltó technikai felvilágosítás miatt az otthoni vagy házon kívüli szerelem már kevésbé emlékeztetett a közösen fogyasztott mézre, s egyre jobban egy fertőtlenített patika látogatására. Az ősrégi szerelmi játékok, sőt az elhagyottak öngyilkosságai is az alsóbb néposztályok sajátjai lettek. Arisztokrata urak előkelő bordélyokban élték ki szenvedélyeiket, vagy sporttal kötötték le magukat, hölgyeik kíméletlen testmozgásban kerestek izgalmat, vagy fogyasztották energiáikat. Hadjáratok és felkelések híján a férfiak a lovassportban tűntek ki a vakmerőségükkel és a legvadabb vágta közben a nőknek sem kellett félniük a nevetségességtől, hogy így tombolják ki magukat. A klikkeken belül a delnőknek is engedélyezett volt az önfegyelemhiány, a bárminemű túlzás, sőt az istállókban honos durvaság is. Júniustól-októberig az első társaság a kastélyaiban múlatta az időt, többnyire vadászattal, kiváltképp a mindkét nem számára űzhető falkavadászattal és lóversenyekkel. Télen az udvari spanyol lovasiskola s a paloták istállóiban megcsodálható arab és angol telivérek szolgáltak vonzáspontként. Ferenc Józsefnek több, mint 400 fekete és fehér paripája – a barnák csak kocsijait húzták – keltett az udvarképességgel együttjáró udvari istállóképesek körében csodálatot. 1868-ban született meg Bécsben a Jockey-Club, még ugyanebben az évben lezajlott az első osztrák derbi, s angol példát követve az első versenybál is, ahol az előkelő hölgyek felvonultathatták vadonatúj ruhakölteményeiket és ékszereiket, s kicserélhették tapasztalataikat a zsokék és a lovak képességeiről.

Elterjedt egy új szokás, a jótékonysági munka, a legelőkelőbb és leggazdagabb körök luxusa. Vállalkozószellemű arisztokrata hölgyek, akiknek energiáit sem a családi élet, sem az őrült vágták nem kötötték le, összejöveteleket szerveztek, amelyeken döbbenetes belépődíjak ellenében gazdag polgári sznobok is megjelenhettek. „Aki mostantól látni akarja szórakozásuk közben a legelőkelőbbeket és a magas uraságokat – gúnyolódott a Presse – az fizesse is meg.” Álarcosbálok, lovagi játékok, között imák és erényeket hirdető előadások nyújtottak lehetőséget a második társaság tagjainak és a társadalmi hierarchia csúcsa felé törtetőknek, hogy intim kapcsolatba léphessenek a születésük-származásuk szerint kiválasztottakkal. A szervezők pedig boldogan hirdették: nemcsak pénzzel segítettek a szegényeken, hanem az imákkal, az erényeket hirdető előadásokkal erkölcseiket is megmentették.

Beköszöntött az általános jótékonyság korszaka, ami az összeomlásig terjedő ötven év alatt 180.000 vadonatúj „Wohnklo mit Kochnische” azaz szoba-konyhás lyuk felépítését jelentette több, mint egymillió szegénysorsú számára. Sivár bérkaszárnyák tömege árnyékolta be a Ringstrasse-korszak pompáját. A lakbérek a fizetések harmadát vitték el. A háziurak rövid úton kilakoltatták a lakbérrel tartozókat. Évente 100.000-150.000 lakos került az utcára. 80.000 fő ágyrajáróként tengette életét, s egy-egy lakásban velük együtt átlagosan 6-10 ember élt. 1873-ban, a Praterban rendezett vásár megnyitóján a jótékonykodóknak szembesülniük kellett a kellemetlen valósággal, hogy a szociális problémák nem oldhatók meg kevéske pénzzel és erkölcsi tanításokkal. Pedig csak a fiákerosok léptek sztrájkba. Nem szállították haza előkelő utasaikat. Elegáns reggeli toalettbe öltözött hölgyek, frakkban és gálauniformisban feszítő urak poroszkáltak gyalog hazafelé a több kilométeres úton a lakosság gúnyos nevetése közben. „Kellemetlen idők jönnek.- A nép érzi magát” – méltatlankodott egy jótékonysági dáma, miközben feltört lábával a nagyon távolinak tűnő palotája felé sántikált.

A 25. házassági évfordulót ünneplő felvonulás részlete

A Parlament

A hivatalnoki kar

A kiegyezést követő évtizedekben újra és újra felbukkantak a sajtóban a jogtudósok és a szépírók követelései, hogy a parlamentek hozzanak törvényeket egy demokratikus közigazgatás fokozatos bevezetéséről. A vitákat elsősorban a túlközpontosított hatalom kritikája, illetve védelme váltotta ki. Ferenc József hallani sem akart egy alulról építkező, elsősorban a községi és tartományi önállóságot előnyben részesítő mozgalomról, még kevésbé az e követeléseket célul tűző reformfolyamatról. Nemcsak a hadsereg főparancsnoka volt, hanem a bürokratikus hierarchia feje is, aki szilárdan kezében akarta tartani mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalom gépezetét, és rendelkezni a bírói apparátus felett is. Szíve szerint sohasem tekintette magát alkotmányos uralkodónak, hanem csak egy – a körülmények kényszere miatt – alkotmányt adónak, aki a feltételek számára kedvező változása esetén engedményeit bármikor visszaveheti. Miniszterei sem a parlamentnek, sem a delegációknak nem feleltek működésükért, mégcsak nem is egymásnak, hanem személy szerint neki, az uralkodónak. Ferenc József katonai fegyelmet követelt tőlük, mert szerinte csak parancsai puszta végrehajtói voltak. Ha az évtizedek során valamelyest enyhült a szigorú alá- és fölérendeltségi viszony, az csak annyiban, hogy a miniszterek előbb tanácsadók lehettek, majd hasznosságuk beigazolódása után reszortjuknak megfelelően társak is a kormányzásban.

Ez a központosított, vagy inkább túlközpontosított hatalom kinevelte a bürokratikus hierarchia alárendelt tagjaiból a maga pretoriánus gárdáját, amely a legkisebb reformjavaslatot, a fennálló viszonyok legkisebb változtatási szándékát is állampolitikai jelentőségűvé fújta fel. A közhivatalnoki réteg meggyőződéssel hitte, hogy a birodalmat az ő működése tartja össze a nemzetiségi-, pártpolitikai- és osztályellentétek dacára. Ferenc József szigorúan betartott napirendje és szorgossága kiáltó ellentétben állt a sötét egyenruhás közalkalmazottak hadának munkáról vallott nézeteivel. A külső jelek a birodalom egységét hirdették, hiszen Bukovinától a svájci határig minden postahivatalon, állomáson vagy bírósági épületen ott lógott sárga alapon a kétfejű sas, s a közintézmények is csaknem ugyanúgy néztek ki mindenütt, hála a típusterveknek. A vasutasok egyforma ruhát hordtak, a postások is, az egymáshoz megszólalásig hasonló lembergi, kaposvári, vagy bregenzi kávéházakban pedig ugyanúgy eltelt a bírók, a közjegyzők vagy a tisztiorvosok munkaidejének zöme, mint Bécsben.

„Mi tudunk várni!’ – hangzott az arisztokráciát utánzó közhivatalnok jelszava – mivel a testületbe nehezen lehetett bejutni, de bejutás után zavartalanul élvezni lehetett az egzisztenciális biztonságot. A szamárlétrán megfelelő időközönként akkor is előlépett mindenki, ha semmiféle teljesítmény nem indokolta a magasabb fizetési osztályt és a vele járó valamilyen tanácsosi rangot. Az állami alkalmazottak nem éltek teljesítményorientált közegben, mint az ipar, a kereskedelem, a hitelintézetek magántisztviselői, vagy a szabad foglalkozású, diplomás értelmiségiek. Utóbbiak megszokták az egyetemeken az erőt próbáló munkát, hiszen az előadások rendszerint 07.00-kor kezdődtek, sőt esetenként 06.15-kor is, és csak este 20 óra körül értek véget. Voltak szegény sorsú, megszállott diákok, akik tudományos sikerre vágyva éjszaka még kenyeret is kerestek, és a jövőjükbe vetett hittel szó szerint éjjel-nappal dolgoztak.

Orvosi, műszaki és filozófiai zsenik diákéveinek a kora a századforduló előtti néhány évtized. Sigmund Freud, Otto Neurath, Emil Zuckerkandl, Ernst Mach, Edmund Husserl, Ludwig Wittgenstein, Arthur Koestler mellett ezerszámra nőttek fel a birodalom mindkét felén kiemelkedő férfiak – a nők csak 1897-től kaptak lehetőséget a tanulmányokra –, miközben az állami apparátus tagjai között ritkán bukkantak föl jobb nevek. Kivételnek számított Emil Steinbach, a Taaffe féle szociális törvények alkotója, a betegbiztosítás bevezetője és az 1890-es évek pénzreformjának irányítója, továbbá Karl Th. Inama von Sternegg, a pontos népszámlálások végrehajtója és Georg. Th. Coch, a postai takarékpénztárak hálózatának kiépítője. A kevés kivétel ellenére a Ferenc József környezetében dolgozó hivatalnokoknak éppúgy hallgatniuk kellett újítási, vagy reformterveikről, mint a katonáknak vagy a vidéki közalkalmazottaknak. Többségükben ezért olyanokká váltak, akár egy kisvárosi segédfogalmazó, aki nem szorgalmával, s mégcsak nem is a főnökét elhomályosító intelligenciájával alapozta meg karrierjét, hanem az úri társaságban értékként elfogadott feltételek teljesítésével, a felsőségnek tetsző érdemek megszerzésével.

Ez a társaság megkövetelte a szociális feszültségek tagadását, még az urakat szolgáló illatos félvilág, vagy a közönséges prostitúció létének ignorálását is, – amely Stefan Zweig szerint a hallgatás miatt olyannyira nem létezett, mint az utcai vaslap alatt a csatorna, – de értékeknek tekintette a harsány konzervativizmust, a feletteseknek arcrándulás nélkül kifizetett kártyaveszteséget, a helybéli nagyságoknál tett virágcsokros viziteket, s egyiküknél még egy lánykérést is. A közigazgatási beosztott cserébe lehetett kicsit korrupt, erősen hanyag és az alacsony sorsú ügyfelekkel szemben határtalanul nemtörődöm. Így az úri társaságba remekül beilleszkedve figyelmen kívül hagyhatta a túlközpontosított állam egységteremtő paragrafusait vagy előírásait, s harminc év szolgálat után megelégedetten mehetett nyugdíjba. A Lembergből a Bodeni-tóhoz nyaralni utazó az állomásokat és a vasutasokat látva mindenütt otthon érezhette magát, s ez az érzés még erősebben áthatotta, ha útközben véletlenül hivatali tennivalója akadt, vagy ha Bregenzben a késés feletti bosszúságát tetézte az a hír, hogy csomagjait Krakkóból kell visszakövetelnie.

Tulajdonképpen csodának kellene tekinteni, hogy ez a soknemzetiségű és a századforduló körül az éleződő nemzetiségi és szociális ellentétek miatt csaknem kormányozhatatlan állam gyakorlatilag csaknem jól működött. Egyszerű az oka: mind a német, mind a szláv, mind a másnemzetiségű hivatalnokok egy közös kaszt tagjai voltak, s bárhová vetette őket a sors, éppen úgy dolgoztak a mindenütt azonos előírások alapján Vorelbergben, mint Galíciában, a társasági életben pedig éppúgy meghatározott, előkelő helyet foglaltak el. A bürokratikus, változhatatlan állami szervezetben semmi más távlati célt nem ismertek, mint a változtathatatlan igazgatását, akkor is, ha a változó kor új döntéseket követelt. Ferenc József a szimbóluma ennek a kockázatmentes napi közszolgálatnak. Az irodákban nemcsak a mindenütt megtalálható képe figyelmeztetett az előírások betartására, a formális ügyrend szigorú követésére, hanem a rendeletek zűrzavarában eligazodni képes, de a formai pontosságon túl semmire sem ügyelő felettesek jelenléte Bécsben, vagy a birodalom legtávolabbi helységében is. „Élni és élni hagyni – írta Stephan Zweig –, ez volt a híres bécsi alapelv, egy olyan alapelv, amely ma is emberibbnek tűnik, mint minden kategorikus imperativus és amely ellenállhatatlanul áthatott minden kört. Szegények és gazdagok, csehek és németek éltek békésen egymás mellett esetenkénti csúfolódások ellenére, és a politikai és szociális mozgalmakból még hiányzott az a szörnyűséges gyűlölet, amely csak mint az első világháború mérgező maradéka került bele az idő vérkeringésébe. Harcoltak ... szidták egymást az újságokban, a parlamentben, a cicerói tirádák után azonban ugyanazok a képviselők barátságosan ültek együtt a sörük vagy a kávéjuk mellett és tegeződtek ... Az egész élni és élni hagyni szabadsága – ma már elképzelhetetlenül – magától értetődő érvényességű volt...”.

Az asztalok melletti békés egymás mellett élést, egyben a birodalom egységét hirdették a szalonokat helyettesítő kávéházak, az úri társaság kulturális intézményei, ahol csaknem ugyanolyan tükrök, pincérek várták a kiegyezés és a világháború közti anyagi biztonságnak örvendő vendégeket, és ugyanolyan csillogó környezetet teremtettek a kávé, a sör vagy vizeskifli fogyasztásához, a napi posta intézéséhez, az ügyiratok áttekintéséhez, a szellemi vagy üzleti érdeklődés kielégítéséhez, a randevúkhoz és a társasági élethez. 1885-ben Bécsben több mint 500, 1900-ban Budapesten közel 700 kávéház szolgálta az első társaság mellett az állami és magántisztviselők, valamint a diplomás értelmiségiek közéletét, alig valamivel kevesebb Prágában, Brünnben, Krakkóban, és bőséggel meg lehetett találni őket Lembergben és Zágrábban is. Bécsben a főurak a Hotel Sachert, az irodalmárok a „Café-Griensteidl”-t, a szecesszionisták a „Café Museum”-ot látogatták, míg Gustav Mahler és Anton Bruckner a „Café Imperial”-ban bukkant fel naponta. Pesten a „Central”, később a „New York” az irodalmárok, a „Brazil” és a „Japán” a művészek, a „Múzeum” a történészek és tanárok törzshelye lett. A társaságokat derű, finom öngúny, csípős megszólási készség, néha víg mulatság tartotta össze. A jókedély, az irónia állandó intellektuális játékot kívánt. A kor szokásává vált, hogy Ferenc József környezetének tagjaitól az otthonülést utáló és a Café Griensteidl-be menekülő Felix Saltenig és Arthur Schnitzlerig mindenki szerepet játsszon, s minden kávéházi vagy más együttlét rögtönzött jelenetekben bővelkedjék. Gyökeres megújulásra nem lehetett számítani, de még óvatos reformokra sem, a gróf Taaffétól „fortwursteln”, „tovább pepecselni”-nek nevezett állapotokat, s az állapotokat leplező cenzúrát pedig jobban el lehetett viselni munka helyetti adomázgatással, állandó színészkedéssel, jóízűen kihegyezett hírek cseréjével, feltűnést keltő ötletekkel, energiákat pusztító murikkal. Igényes kereskedő csak kétfogatú hintóba ült, mint a kúria elnöke és nem egylovas kocsiba, hogy hitele legyen, s a házhoz hívott orvos is csak fiakerben lehetett méltó előkelő betegéhez és az elvárt honoráriumhoz. Még a kocsisnak is ugyanúgy kellett öltözködnie vidéken s úgy kellett gesztikulálnia, mint a Hofburg előtt sorakozóknak, különben kevesebb borravalót kapott. A borravalóosztás is abszurd színházzá változott: a címek és rangok világában a valóságos császári és királyi titkos tanácsosnak, vagy a grófnak bőségesebben illett viszonoznia a pincér vagy a borbély hajlongásait, mint például a közjegyzőnek, esetleg az árvaszéki ülnöknek. Egy valamit is magára adó tisztviselő idegen helyen inkább arisztokratát játszott, hogy kegyelmes vagy méltóságos úrnak szólítsák, különösen hitvese, vagy imádottja társaságában. Karl Kraus, a vitriolos élcek bécsi mestere a borravalóval művelt sznobizmust gúnyolva rendezte el temetését: kinyújtott kézzel kívánt koporsóban feküdni, s kezében borravalóval várni a feltámadását. A címeket természetesen hivatalból szabályozta az 1-től 11-ig terjedő fizetési osztályok hierarchiája. „Kegyelmes úr”-nak kellett szólítani az 1. és 2. kategóriába tartozókat, az évi 40.000-50.000 koronás jövedelmű minisztereket, nagyköveteket, tábornagyokat és táborszernagyokat, vagy a miniszteri ranggal azonos állású főhivatalnokokat. „Méltóságos urak” lehettek a 3. - 5. fizetési osztályba sorolt és 20.000-26.000 korona fizetésű főispánok, miniszteri tanácsosok, tábornokok, országos hatóságok főtisztviselői, „nagyságos” a 6. - 9. kategória átlag 1.600-6.400 korona jövedelmű egyetemi professzorai, gimnáziumi igazgatói, ezredesei, őrnagyai, századosai, állatorvosai és rendőrfelügyelői. A 10.-11. osztályhoz tartozók, a hadnagyok és főhadnagyok, a jegyzők, a tanítók, a segédfogalmazók legfeljebb az „úr” megszólításra pályázhattak, akárcsak az ezzel a társadalmi csoporttal azonos állású gazdatisztek.

1867-től kezdve a Lajtán túli közigazgatási apparátusban az osztrák-német és a cseh hivatalnokok mellett egyre több lengyel bukkant föl. A minisztériumok közül legtöbbet a pénzügyi tárca alkalmazta, a lembergi helytartóság területén pedig gyakorlatilag minden pozíciót lengyelek foglaltak el. A világháború után létrejött Lengyelország középosztálya szinte teljes egészében erről a területről verbuválódott. Vezető beosztásúak közt ugyanakkor alig lehetett polgári származásút, vagy kinevezése után nemesítettet találni, így ebben a vonatkozásban Galícia jobban hasonlított Magyarországra, mint a birodalom Lajtán túli részére. A magyar nemesek nem voltak olyan előzékenyek a közigazgatási funkciók szétosztásakor, mint az osztrák-németek. Az asszimilációra képtelen nemzetiségiek előtt zárva maradtak nemcsak a legrangosabb közigazgatási és igazságszolgáltatási beosztások, hanem az első fokú tisztviselői állások is. Ferenc Ferdinánd trónörökös a birodalom két államának működése közötti különbségről egyszer dühösen jegyezte meg: „Ausztriában nem-német anarchia uralkodik, Magyarországon magyar despotizmus”. Tény, hogy a rövidlátó magyar nemesi-hivatalnoki kar melldöngető hazafisága, a Bécsben joggal a „földgömb is magyar” mondással kigúnyolt szupremáciára való hivatkozása, a szlovák, a román és a délszláv középosztály kialakulását gátló lépései nemcsak a birodalmi egységet ásták alá, hanem az egyre akutabb nemzetiségi ellentétekkel a saját hatalmukat is. Az első világháború után Szlovákiába, Erdélybe, Bácskába, Bánátba nemcsak kívülről kellett közigazgatást ellátó, nyelvet beszélő hivatalnoki kart bevándoroltatni, hanem a kibékíthetetlen nacionalizmusok miatt meg kellett szabadulni az idegen hatalommá vált magyar középosztálytól is.

A birodalom osztrák felében az összeomlás előtt a hivatali vezetők 43 %-át, a belügyminisztériumi irányító apparátus 58 %-át a polgári származásúak tették ki, és polgári eredetű volt a diplomaták fele, a tábornokok háromnegyede, a parlamenti képviselők kilenctizede. A sötétruhás-elegáns hierarchián belül 1871-től sajátos módon a külügyminisztérium vezető munkatársainak csaknem a felét azonban a magyar arisztokrácia adta. Ferenc József nemcsak Königgrätznél szenvedett a poroszokkal szemben vereséget, hanem 1870–1871-ben is, a francia ellenállás összeomlásakor, hiszen a látványos gyorsasággal fejlődő német birodalom összehasonlíthatatlanul nagyobb karriert kínált, és emiatt a korábbinál jóval kevesebb történelmi nevű fiatal érkezett Nyugatról Bécsbe szerencsét próbálni. Így a dinasztia elvesztette legfontosabb támogatóinak utánpótlási bázisát. A lengyel és a magyar arisztokrácia nagyobb hivatalvállalási lehetőségén túl megkezdődött a kis létszámú tiroli nemesség beáramlása a közigazgatásba. Náluk számban nagyobb szerephez jutottak a cseh- és morvaországi, illetve sziléziai németek, akiket 1918 óta hívnak szudéta-németeknek, és az itt élő kézműves és házaló családok gyermekei röviddel Bécsbe érkezésük után nemesi rangra emelkedhettek. Sok közülük vezető államférfi vagy katona lett. Max W. Beck, Richard Bienerth-Schmerling, Paul Gautsch, Karl Kübeck miniszterek, miniszterelnökök mellett Conrad von Hötzendorf, Eduard Böhm-Ermoli és Franz Kuhn tábornok is a dinasztia körül felsorakozó szudéta-német gárda társadalmi jelentőségét bizonyították. A cseh-, morva és sziléziai német családok államférfi utánpótlási képességét még olyan fontos, 1918 után szerephez jutó személyek is igazolták, mint például Ignaz Seipel, Karl Renner és Theodor Körner.

Az állam feudális jellege erős maradt, s nemcsak a lengyel és magyar nemesség befolyásának növekedése miatt. Az első társaság a fővárosban is és vidéken is fenntartotta szinte érintetlen formában az adminisztráció feletti hatalmát. Az uralkodó minden kinevezésekor élhetett vétójogával, személyi kérdésekben egyébként is szeretett maga dönteni, ezért a dinasztikus érdekeket vigyázó előterjesztők főhercegi, hercegi, grófi környezetük javaslatai alapján állították össze a felemelkedésre méltónak talált, vagy örök süllyesztőre ítélt személyek névsorát. Ferenc József ritkán ellenőrizte az indoklások tartalmi igazságát, idejéből jobbára csak a formai szabályok ellenőrzésére futotta. Így a hivatalnoki kar vezetői alárendelt helyzetbe kerültek az első társasággal szemben, és készen álltak a viszontszívességre. Minden törvényjavaslat, vállalkozás, állami megrendelés, kinevezés, újságalapítás, üzlet előtt kikérték patrónusaik véleményét és engedélyét.

A rendszer a másik irányban is jól működött. Ha egy polgár el akart érni a hivatalban egy zsíros megrendelést, vagy egy szépasszony a férjének előléptetést, és magának magasabb presztizst, a kiskapu megközelítéséhez meg kellett nyernie egy főherceget, vagy befolyásos arisztokratát. Néha egészen groteszk formákat öltött a mindenütt jelenlévő és csak szóbeszéddel igazolható protekcionizmus. A megvesztegethető főudvarmester pénzügyi visszaélései mellett egyéb példákkal is szolgált a legfelső helyről kiinduló jóság vagy kegy. Ferenc József például a Burgtheater igazgatójától olyan darabot rendelt az ifjú naiva, Katharina Schratt részére, amelyben a formás asszony csábító fekete csipkét hordott. Ugyanebben a színházban egy felháborodott főhercegnő betiltatta Arthur Schnitzler „A zöld kakadu” című, főpróba előtt álló darabját, mert a francia forradalom valamiféle dicséretét vélte felfedezni benne. Hans Makart az arisztokrata hölgyek idealizált aktjaiért államköltségen csodálatos villához és csodálatos megrendelésekhez jutott, miközben tehetséges művészek, mint Gustav Klimt, Egon Schiele és sokan mások maguk kereshettek megfelelő műtermet és mecénást. Az új Rathaus esztendőkön át csak tervrajz maradt, mert az építésre kijelölt terület korábban színpompás parádéknak adott helyet, s a tábornoki rangú főhercegek nem akartak lemondani itteni közszereplésükről. Még a Ferenc József által elvégzett alapkőletétel után is egy évig állt a munka, míg a generálisok és a polgármester végre befejezték a torzsalkodásukat.

Az athéni demokráciát újraálmodó parlament tervrajzait sem azért hevertették tíz esztendeig fiókban, mert a szentély építéséhez hiányoztak az anyagiak, hanem azért, mert az uralkodó klikkek nehezen tűrték a képviselők szabadszájúságát. Az új egyetem díszterméből a konzervatív ízlésű, befolyásos személyek száműzték Gustav Klimt filozófiát, jogot és gyógyítást dicsőítő csodálatos allegóriáit, s helyettük Franz von Matsch „A fény győzelme a sötétség felett” című képét tették ki, fejcsóválást, morgást, de jókora derűt is keltve az élcekre fogékony, s a címet megfordító polgárságban. A Schottenring szűk telkén épült, s hét emeletesre sikeredett Ringtheater égése után, amelyben 1700 néző közül 386 meghalt, nem az elsőként menekülő tűzbiztosok álltak a bíróság elé, hanem bűnbakként Ferenc József és gróf Taaffe nyomására a bécsi polgármester. Bírósági és rendőrségi törvénytelenségekre buzdító befolyásra példa többek között Anton Zamparatti, trieszti munkás felségsértési ügye, aki felsőbb kívánságra azért ment börtönbe, mert császár helyett csak királynak nevezte Ferenc Józsefet. A bécsi törvényszéknek ugyanakkor fel kellett mentenie a lányait kínzó Regina Reihl bordély-tulajdonosnőt, mert a ház szolgáltatásait ingyen használó főnemesek nevei nyilvánosságra kerültek volna. Leobenben egy asszonynak azért kellett eltöltenie öt hónapot vizsgálati fogságban, mert ennyi idő alatt lehetett megértetni néhány helybéli, vénségére rózsafüzéressé vált nővel, hogy nincsenek boszorkányok. Karl Lueger, bécsi polgármester elkoboztatta a Burgtheater első dramaturgjának, Max Reinhardt barátjának és munkatársának „Wien” című könyvét, amelyben 20 oldalon keresztül vígjátékba illő hangon nyilatkozott a Habsburgokról. A csípősnyelvű Karl Kraus őt sem kímélte: „Azokat a szatírákat, amiket egy cenzor is megért, joggal tiltanak be.”

A kipattant botrányok remek alkalmat nyújtottak a sajtónak a példányszámok növelésére, de arra is, hogy az újságtulajdonosok busás haszon ellenében eltekintsenek bizonyos leleplezésektől. Fizetett sajtókampány védte meg például a déli vasutat az államosítástól, míg az északi vasút magántulajdona már 1885-ben megszűnt. Sajtókampány tette tönkre ugyanakkor gróf Aloys L. Aehrental külügyminiszter közreműködésével a zsidó származású, objektivitásával és igényességével híressé vált újkori történészt, Heinrich Friedjungot. A kampány egyszerre szolgálta belső feszültségeket leplező antiszemita propagandát és a német nacionalista pártérdekeknek alárendelt történetírói tevékenységet. Végezetül Viktor Adlerrel együtt elmondható, hogy az arisztokráciának és a hivatali vezetésnek a deklarált állami célokkal és a jogállamiság követelményeivel szembeni következetes érdektelensége miatt az Osztrák-Magyar Monarchiában egy felületes, hanyagsággal és protekcionista vonásokkal enyhített hivatali abszolutizmus alakult ki. Ez azonban a kedélyes társasági léttel, a kölcsönös szívességek és viszontszívességek kusza szövevényével elegendő kibúvót kínált az elviselhető élethez, elegendő poént a kávéházi tréfagyártáshoz, de elegendő megalázó személyi vagy társadalmi élményt a hivatali hatalom tagadásához is.

Gótikus kettőslépcső a vár lépcsőtornyában

A Ringstrasse-korszak fiákerosa

A stabilitás évei

A polgári politikai erők saját diadaluknak foghatták fel a kiegyezést, és az utána következő, több évtizedes kormányzási időszakot, holott a liberális kormányzati eszme sohasem vert valójában úgy gyökeret a dunai birodalomban, mint Franciaországban, vagy Angliában. Közép-Kelet-Európában csak konzervatív liberalizmusról illik beszélni, még akkor is, ha a konkordátum bukása után a katolikus konzervatívok, vagy később Karl Lueger keresztényszocialistái könnyedén ragasztottak politikusokra, sőt még Ferenc Józsefre is „liberális” jelzőt, vagy inkább bélyeget. Tény, hogy az önmagukat német liberálisnak vagy magyar szabadelvűnek nevező, s az abszolutista kormányzás után valósággal baloldalinak tűnő pártok a közös állam hívei és építői voltak, ameddig ezt az államot alkotmányos módon, a bürokratikus centralizmus segítségével irányítani lehetett. Az elkülönülési törekvésekkel szemben élete végéig bizalmatlan uralkodó örömmel vette tudomásul az önkéntes szövetségesek jelentkezését, és támaszkodott is rájuk. Adolf Auersperg herceg például azért tarthatta meg osztrák miniszterelnöki székét csaknem egy évtizeden keresztül, s lemondása után azért kellett várnia hónapokon keresztül Ferenc József beleegyezésére, mert elfogadtatott egy közös állami eszmét és egy lényegében konzervatív politikát szolgáló választási reformot, megóvta a dualista rendszert az összeomlástól az 1873-as nagy pénzügyi és gazdasági válság idején, és keresztülvitte 1878-ban az osztrák-magyar kiegyezés megújítását. Ugyanakkor a liberális politika, mint az ipari és a pénztőkések érdekeit szolgáló ideológiai rendszer, 1873-ban, egyszer és mindenkorra elvesztette Ferenc József maradéktalan bizalmát.

A kiegyezést követő hét zsíros esztendő emberemlékezet óta nem ismert rekordaratással kezdődött, és ugyanolyan gazdag terméssel folytatódott, miközben Nyugat-Európa földjei szinte kiégtek a szárazságtól, vagy tönkrementek a szünet nélküli esőktől. A gabonaszállításokhoz újabb vasútvonalak kellettek. Hét esztendő alatt csaknem 10.000 km-rel nőtt a Monarchia hálózata. Százezrek találtak munkaalkalmat az építkezéseken, s teremtettek fizetőképes keresletet. A francia-porosz háború hadikonjunktúrája tovább növelte a termelési kedvet. Részvénytársaságok, bankok, hitelintézetek, pénzügyi csoportosulások nőttek ki a földből, hogy új beruházásokat finanszírozzanak. 1872-től a Németországba áramló francia hadisarcot az osztrák-magyar bankok magasabb kamatokkal a Monarchiába csalogatták s az elképesztő pénzmennyiségtől megszédült polgárok tömegesen vásárolták a részvényeket, az értékpapírokat, a kincstár- és letéti jegyeket. 1872-ben, egy esztendő alatt, 530 új részvénytársaság alakult három milliárd forint névértékben, elsősorban a vas- és acéliparban, a mozdonygyártásban, a szénbányászatban, a pamut- és selyemiparban. Ferenc József a saját uralma dicsőségét látta a gazdasági fejlődésben, s nem fukarkodott a kitüntetések, a címek és rangok adományozásakor. 1873 május elsején a bécsi világkiállításnak kellett megkoronáznia a viharos fellendülést. A nagyszabású rendezvényen megjelent valamennyi korábbi ellenség Vilmossal, Viktor Emánuellel és Sándor cárral az élen, és megérkeztek a balkániak is, Románia, Szerbia és Montenegró fejedelmei. Eljött a perzsa sah is, aki otthoni szokásaihoz híven, fogadás közben a Hofburg nyitott ablakait csak köpködésre használta, s úgy járta körül háromszor Erzsébetet, mint egy nemesvérű paripát. Még szerencse, hogy bécsi követe elállta az útját, mert a szemrevaló asszonyt meg is fogdosta volna. Mint nagy temetésekkor, vagy esküvőkkor, titkos megbeszélések is lezajlottak, s a fő téma változatlanul a balkáni kérdés maradt.

Eközben a Praterben berendezkedett 50.000 kiállító, – közülük 12.000 a Monarchiából – először csak az utálatos esőt szidta, majd a kolerajárvány miatt elmaradt látogatókat, végül a 15 milliós deficittel a nyakukon magát a világkiállítást is. Május másodikán, amikor már Bécsben 2000 halottat követelt a járvány, – a birodalomban 500.000 főt – Ferenc József a Hofburg termeiben nagyszabású fogadást rendezett az uralkodók tiszteletére, s ezen megjelenhettek a Ringstrasse-társaság tagjai is. „Megdöbbentő luxust űznek a hölgyek – írta Festetics Mária grófnő a naplójában –. Valósággal villognak, oly sok gyémántot, gyöngyöt és csipkét akasztottak magukra.” Még egy hét pangás a Praterben, és mindenki egyszerre akart megszabadulni a részvényeitől. Mint a szappanbuborék, úgy pattant szét a hivalkodó gazdagság. Találóan írt erről a napról a történelem feltehetőleg első környezetvédő publicistája, a Wienerwald pusztítóinak esküdt ellensége, a realista próza és csillogó szatíra mestere, Ferdinand Kürnberger: „Tegnap, pénteken, délben 13 órakor a rendőrség bezárta a börzét. És még azt mondják, hogy a péntek szerencsétlen nap! A börze összeomlott a gonosztettek súlya alatt. Tegnaptól szabadon mehetnek az utcán a tisztességes emberek, azok, akik dolgoznak, és többé nem lehet hülyének nevezni őket. Tegnaptól egy tolvaj az tolvaj és többé nem báró. Sohasem tisztította frissebb vihar ezt a pesties levegőt.”

Lehet, hogy egy galíciai tőzsdés, lehet, hogy egy prágai újságíró találta ki a krach szót, de órákon belül a börze szakkifejezésévé vált az egész világon. Ferenc József öccse, Lajos Viktor, ezen a fekete pénteken 200.000 forintot veszített, a kimeríthetetlen családi kasszából azonban hamar pótolta a hiányt. A krach másoknak a teljes anyagi csődöt, az egzisztenciális bukást, sokaknak a végső menekülési módot, az öngyilkosságot hozta. Ludwig Gablenz tábornok, az 1866-os háború egyetlen győztes osztrák hadvezére, életében először veszített, és a halált választotta. Az uralkodó megdöbbenve kérdezte, hogy ez a szívéhez oly közelálló ember miért nem kért tőle segítséget. Az adjutáns nem mert őszintén válaszolni. Gablenz kért, de a katonai iroda vezetése nem bocsátotta meg neki trautenaui győzelmét; önigazolásul pedig azt mondta: nem akarta rossz hírekkel terhelni Ferenc Józsefet, s ezért utasította el a kérelmet.

A fekete pénteket követő napon a krach előtti gazdasági sikerekért címekkel, rangokkal és kitüntetésekkel elhalmozott újgazdagoknak audiencián kellett megköszönniük esedékes hálájukat. Felháborodott és emelt hangú uralkodó határolta el magát a részvényekkel manipuláló, az ország gazdasági válságát elindító tőzsdelovagoktól és az egész liberális eszmerendszertől. Elbocsátotta a szolgálatából mindazokat a politikusokat, hivatalnokokat, akik fedezték az alapítási láz haszonélvezőit. Auersperg támogatásával egy 80 milliós hitelt szavaztatott meg a parlamentben a tönkrement kézműves műhelyek és kisüzemek további működtetésére, valamint újabb vasútépítésekre, nehogy a vásárlóerő radikális csökkenése pótolhatatlan károkat okozzon a gazdaságnak. A kormány adómentességet adott a Duna szabályozásába és a vízvezetéképítésbe beruházó vállalatoknak, sürgette a bankok összevonását s egy 20 milliós hitellel kisegítette a nehézségekkel küszködő Credit-Anstalt bankházat is.

A tömegfelháborodás azonban látványos leszámolást követelt, ezért az állam bűnösöket keresett: Victor Offenheim vasútépítési csalásaiba számos főnemes, miniszter és bankár is belekeveredett. Anselm Rotschild csak addig szidalmazta a szakértők által felsorolt hibák okozóit, amíg ki nem derült, hogy a gyenge alépítményre rakott rossz minőségű sínek az ő vitkovicei gyárából kerültek ki. Az 1873 decemberében letartóztatott Offenheim 1875 áprilisában szabadult. Minden vádpontban vétlennek bizonyult, minden üzlet- és segítőtárs ártatlansága napvilágra került, s a pert elvesztő államnak ki kellett fizetnie a hosszú bíráskodás költségeit is. Ekkorra azonban a tömegharag már némileg lecsendesedett, s új szenzációk feledtették el a régieket. Két éves távollét után megérkezett például az első osztrák-magyar északi sarki expedíció, amely egy szigetcsoportot fedezett fel, s Ferenc József-földnek keresztelte el. Befejeződtek a bécsi Duna-szabályozási munkák, és a város alacsonyan fekvő területei végleg megszabadultak a víz örökös támadásától. Szenzációként hatott az is, hogy a birodalom lakosságának 1875. május 20-tól meg kellett tanulnia a tizes mértékrendszert, s az átállás bizony mindenkinek sok fejtörést okozott.

A liberálisokkal szembeni harag az oka, hogy Ferenc József 1879-ben, a hasonló véleményű „Edi”-t, azaz gróf Eduard Taaffét, a gyermekkori játszópajtást nevezte ki miniszterelnökké. Ez a csehországi születésű ír főnemes, a lordok házának örökös tagja, az uralkodó egyetlen pertu megszólított barátja, 1867 és 1871 között már elvállalta a belügyminiszteri, a hadügyminiszteri, sőt a miniszterelnöki pozíciót is, majd évekig Tirol helytartójaként dolgozott. Olyan programmal érkezett Bécsbe, amellyel szinte fellelkesítette Ferenc Józsefet. Megbékélést kívánt létrehozni a nemzetiségek között, a parlamentben pedig a 170 fős német liberális tömbbel szemben egy „vasgyűrűnek” nevezett, 172 fős katolikus konzervatív, cseh, lengyel és délszláv szövetséget kívánt állítani, hogy keresztülvigye óvatos reformjait. Az uralkodó ekkorra már felismerte, hogy a tucatnyi nemzetiség, a széthúzó pártpolitikai érdekek és az éleződő osztályellentétek miatt súlyos teher a kormányzás gondja. Közös haza megteremtéséről álmodni sem lehetett, ezért örömmel hallgatta barátja programjának rövid összefoglalóját: „...A Monarchia feladata ... minden nemzetiséget megtartani a jól adagolt elégedetlenségnek ugyanabban az állapotában.” Taaffe a ritka kivételek közé tartozott Ferenc József vezetővé kiszemelt emberei között. Az uralkodó bizalmát elnyert személyek, a miniszterek, a tábornokok, vagy a hadsegédek többnyire feladatukra alkalmatlanok, tehetetlenek, esetleg korruptak voltak, de csak akkor kellett megválniuk beosztásuktól, s Ferenc József bizalmától, ha a Hofburgon kívül a felháborodás zaja szinte elviselhetetlenül fölerősödött. Taaffe kinevezésekor a képességek mellett a liberális ellenesség, valamint a tökéletes megbízhatóság és a feljebbvalóval szembeni, hivatalnoki alázat számítottak érdemnek.

Az új miniszterelnök egyéni vonásai tökéletesen ellentmondtak Ferenc József vonásainak. A vicclapok karikaturistái és az újságok rovatvezetői Taafféból éltek, hiszen későnkelő, íróasztalt kerülő, rendetlenül öltözködő, aktautáló, iszonyúan lusta ember volt. A minisztériumban lakott a mopszlijával, hivatalnokait az irodából hálószobává varázsolt teremben fogadta, de csak szigorúan délelőtt tíz után, s mialatt öltözködött, hajat festett és borvörös orrát púderezte, elolvasta az iratok utolsó oldalait, és odabiggyesztett egy ET jelet. „Expediatur Taaffe”, azaz „továbbítva, Taaffe” szólt a parancs, hogy ugyan már csináljon vele valaki valamit. Rendetlenségében azonban fel lehetett ismerni a jó értelemben vett arisztokratikus nagyvonalúságot és a nemtörődömséget, ha részletekről vagy pillanatnyi összeütközésekről esett szó. Affektált, szinte gúnyos hangon elejtett tréfás megjegyzéseit azonban komolyabban kellett venni, mint ahogyan azt a német liberálisok tették. Taaffe tizennégy esztendeig irányította a bécsi politikai cirkuszt, s neki köszönhető, hogy ellenfelei néhány év alatt csaknem 60 mandátumot vesztettek, és sohasem nyerték vissza elsöprő parlamenti fölényüket.

Ferenc József alkalmazkodott miniszterelnöke napi szokásaihoz. Neki sohasem szólt, mint éjszaka berendelt udvari orvosának, hogy öltözzön fel korrektül. Csak csöndesen elmosolyodott, amikor barátja rosszul gombolt hivatalnoki egyenruhában és a zseb helyett kívülre akasztott karddal csörömpölve közeledett hozzá – természetesen délután, – hogy beszámoljon a mopszli kalandjairól, majd a kormány működéséről. Azt azonban nem tudta az uralkodó, hogy a birodalomnak szüksége lett volna még néhány Taaffére. Nemzetiségi, pártpolitikai és osztályvillongások miatt nem lehetett feltartóztatni az Osztrák-Magyar Monarchia szétesését, de taaffei zsonglőrködéssel, nevetésre és kedélyes, tartásra invitáló rendetlenséggel, a bajokat eltakaró, kihegyezett élcekkel meg lehetett fékezni a harag felgyülemlését. Taaffe vidám pesszimistaként kormányzott, egyetlen beosztottjától sem kívánt zavaró precizitást, kínos szorgalmat. „Pepecselni, tovább pepecselni” – mondogatta, s a főnököt hűséggel majmoló beosztottaknak trehányságukkal sikerült elviselhetően kitolni a dualista állam összeomlásának pillanatát.

A birodalom magyar felének kormányzó pártjait 1867 és 1918 között hivatalosan megillette a liberális jelző, bár a politikai gyakorlat többnyire ellentmondott a szó mögötti tartalomnak. Ferenc József a Lajtán túli országrész élére olyan miniszterelnököket választott ki, akik az általa szívesen hallott nézeteket vallották, és őt szolgálták hivatalnokként, nem a parlamentet. Magyarországon a Monarchia egészének érdekeit követő, energikus politikusokat bízott meg kormányalakítással, akiktől a személyes rokonszenv hiánya esetén is elvárhatta a dualista állami szerkezet védelmét. Liberális politikai irányvonalat hirdetett a lakosság mintegy 6 %-ának szavazataira támaszkodó, a parlamentben mégis elsöprő többségű Szabadelvű Párt, amely a magyar történelemben először hozott létre egypárturalmi rendszert, annak minden ismerős hátrányával. Ferenc József nem kedvelte a vezért, Tisza Kálmánt, mert protestáns volt és mert 1848-ban követte Kossuthot Debrecenbe, de tudta róla, hogy ragaszkodik az 1867-ben megkötött kiegyezés pontjaihoz. Tisza sem kedvelte királyát. Viszonyukat többnyire egy régi „eludimus Mariam Theresiam” jelszóval minősítette, emlékeztetve arra, hogy Magyarországon nem bűn, mégcsak nem is szégyen becsapni az uralkodót. Másfél évtizedes miniszterelnöksége alatt kivonta a megyei és a helyi önkormányzatok közigazgatásából a feladatok egy részét, és közvetlenül irányított állami, azaz királyi szervekre ruházta át vagy új hivatali tevékenységi körökhöz közvetlenül a minisztereknek alárendelt szervezeteket épített ki. Az önkormányzatok hatáskörét pedig barátai és bizalmas hívei közül kiszemelt főispánok ellenőrizték. Így sikeresen koncentrálta a hatalmat a névlegesen a király elnöksége alatt ülésező minisztertanács kezében, a hatalommal pedig a hivatali hierarchia engedelmességét. Ferenc József azonban ritkán jött Budapestre, így a kormány működésének irányát és az alárendelt szervek lojalitásának mértékét Tisza határozta meg. Az uralkodó nemtetszése ellenére egységes állami karhatalmat épített ki a korábban az önkormányzati testületeknek alárendelt rendészeti szervekből. A belügyminiszter felügyelete alá vonta a rendőrséget, a hadügyminiszter befolyása alá az újonnan létrehozott csendőrséget, növelte a Honvédség évi újoncjutalékát, függetlenítette a bíráskodást a helyi befolyástól, és állami kézbe vonta a pénzügyeket. Az uralkodó gyanakodva tette szóvá a fegyveres erővel alátámasztott túlzott centralizációt, amire Tisza szemrebbenés nélkül felelte: „...Magyarországon a minisztérium illetve az alárendelt adminisztratív szervek, azaz a megyék és a városok között nincsenek olyan közbülső hivatalok, mint Ausztriában a helytartóságok, ezért a minisztériumoknak több dolguk van, ugyanakkor a helyi közigazgatás decentralizálása és autonómiája Magyarországon nagyobb, mint Ausztriában.”

Kevesebb kifogást emelt Ferenc József az egypárti uralmat kísérő korrupció, vagy a szakértelmet, sőt általános műveltséget nélkülöző személyek hivatalba állítása miatt. Tisza mind a központi, mind a megyei és helyi apparátusba túlnyomó többségben származásuk alapján megbízható arisztokratákat, középnemeseket, elszegényedett dzsentriket rakott. Ez az úgynevezett „államfenntartó” előkelő társaság szigorúan elzárkózott a felfelé törekvő polgárok elől, és a társadalmi kapcsolatokban is és a hatalom gyakorlásában is megőrizte konzervatív hagyományait, miközben a politikájában a liberalizmussal kacérkodott. Ferenc Józsefet időnként bosszantotta e feudális réteg kritikus hangja, ha több csárdás csendült fel például a budai udvari bálon, mint keringő. Bosszantotta az osztrák ellenes nacionalizmus, az éles nemzetiség ellenes hangulat, az önálló magyar nemzeti bank követelése is, továbbá az a javaslat, hogy a birodalmi minőségi sorrendet hangsúlyozó „császári, királyi” megnevezést változtassa „császári és királyi”-ra. Bosszúságát néha kicsinyes, a budapesti hangulatot felkorbácsoló módon vezette le. Például osztrák emlékeket dicsőítő szobrokkal rakatta tele a magyar fővárost, sőt megkoszorúztatta tisztjeivel a szabadságharcban elesett Heinrich Hentzi vezérőrnagy, a budai osztrák védősereg parancsnokának szobrát. A megalázás miatt felzúdult közvéleménnyel szemben megvédte tisztjeit, és megbüntette a magyar érzelmű, s a provokáció miatt tiltakozó Edelsheim-Gyulai tábornokot. A csetepaték ellenére mégis meg volt győződve a Szabadelvű Párt és vezére lojalitásáról. Tisza Kálmán liberalizmusa – szerinte – „a békés kormányzat révpartjába vezette a forradalmár alföldi magyarságot.”

A középosztály birtokba vette a schönbrunni parkot

Befejezés

A megbékélés látszólagos volt. 1894 márciusában, Kossuth halálhírére, Budapest órák alatt feketébe öltözött. A színházakban megszakították az előadásokat, az országgyűlésben javaslat hangzott el, hogy a szabadságharc hősét, a Habsburg-ház trónfosztóját nyilvánítsák a nemzet halottjává, és naponta tízezrek zarándokoltak a ravatalhoz. Az uralkodóból hiányzott a kegyelet, ezúttal azonban még lovagiasságát is megtagadta: szigorúan megtiltotta a magyar kormánynak a hivatalos részvétett. Wekerle Sándor miniszterelnök ugyanakkor elnézte a gyászünnepségek szervezését, sőt bátorította a főváros vezetőit a méltó megemlékezésre. Eltűrte, hogy a pesti diákok beverjék a fekete lobogókat mellőző középületek és a főnemesi paloták ablakait. A tüntetők jelezték, hogy nem felejtették el a könyörtelen megtorlást, de azt is, hogy a feudális, konzervatív elit állandó és indolens provokációi miatt a lakosság hangadó része nem fogadja el sem a koronás főt a haza szimbólumának, sem a környezetét a közjó letéteményesének.

Prága is gyűlölte a fekete-sárga lobogókat, a városban állomásozó közös ezredek – „a megszállók” – kérkedő katonazenekarait, az uralkodót, a kormányt, az egész dualista államot. Az egyetemek környékén naponta összeverekedtek a cseh és a német diákok. A rendőrök egyformán ütlegelték mindkét tábort, a német bíróságok azonban csak a cseh fiatalokat ítélték el hosszú börtönbüntetésekre.

Az 1867-es alkotmányban megígért és soha meg nem adott nemzetiségi jogok miatti sérelmek, majd a cellák kikovácsolták azokat a közösségeket, amelyeknek Thomas Masaryk és Eduard Benes, Andrej Hlinka és Milan Hodza lettek a vezetői. Bukarestben román, Belgrádban szerb és horvát, Pozsonyban szlovák nacionalisták fogadták őket kitörő lelkesedéssel, azután valamennyien Bécsbe siettek és megalkották a jövőbeni Dunai-birodalom modelljét. Húsz évvel a nagy háború előtt nemzetiségi alapon osztották fel a Monarchiát. Trianon, Kis-Antant, sőt a német és magyar lakosság kitelepítése a 19. század végén politikai programként született meg.

A viharos gazdasági fejlődés ellenére Ausztria-Magyarország száz évvel maradt le Nagy-Britanniától és fél évszázaddal Franciaországtól és Németországtól. A lakossági átlagjövedelmek vásárlóértéke – az 1892-ben bevezetett korona alapján – alig érte le az amerikaiak 25 %-át, az angolok 40 és a németek 60 %-át. Kiáltóak voltak a belső aránytalanságok is: az évi keresetét Ausztriában és Csehországban átlag 900 koronát tett ki, Magyarországon 520-at, Erdélyben és Galíciában jóval kevesebbet. A számok mögött rettenetes kiszolgáltatottság és nyomor húzódott meg. A Lajtán túli részen több százezer gyermek dolgozott napi 16 órát, vagy egyszerűen elaludt a munkahelyén 18 órai robot után és közülük 60.000 még csak hat éves volt. Egy 6-8 tagú család létfenntartási költségei elérték a napi 4,8-5 koronát. 1000 újszülött közül Ausztriában 24,6, Magyarországon 27 gyermek halt meg – Németországban 18 -, míg a munkások és a cselédek között 192-200. 1870 és 1912 között Ciszlajtániából 1,3 millió, Magyarországról 1,5 millió ember hagyta maga mögött örökre a megszüntethetetlen nyomort és a megalázó környezetet teremtő Hazát.

Ausztria-Magyarországon nem a monarchizmus idézte elő a csődöt, még csak nem is a nemzetek feletti állam ellenségeinek rosszindulatú tettei, a világháborút megnyerő hatalmak diktátumai, hanem a monarchizmus gyakorlata, az egyre súlyosabb belső ellentmondások, a kormányzó elit karakterisztikus hibái. Uralkodók álltak Európa országainak élén és ezek az országok ettől még jól működtek, sőt még republikánusok is lehettek, hála a koronás fők pártok feletti gondolkodásának és pártok feletti trónralépésének. Az osztrák-német központú, dinasztikus hatalomhoz ragaszkodó Ferenc József és környezete, az általa kinevezett bécsi és budapesti főrangúak birodalmi érdekekkel ellentétes kormányzása korábban megfosztotta a Monarchiát fennmaradása esélyeitől, mielőtt a háború a szétverés nagy műveit kívülről befejezte volna.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Allmayer-Beck Johann Christoph: Die K. (u.) K.-Armee 1848–1914. Wien, 1974.

Almayer-Beck Johann Christoph: Die Träger der Staatlichen Macht. In: Specktrum Austriae Hg. Otto Schulmeister. Wien, 1957.

Andics Hellmut: Das österreichische Jahrhundert. Wien, 1986.

Angyal Dávid: Az ifjú Ferenc József. Budapest 1942(?)

Auernheimer, Raoul: Das ältere Wien. Wien, 1920.

Bácskai Vera: Az ipari forradalom küszöbén. Világosság, 1985. február.

Bagger, Eugene: Franz Joseph. Eine Persönlichkeitsstudie. Wien, 1928.

Bahr, Hermann: Austriaca. Berlin, 1911.

Bartels von Bartberg Eduard: Oesterreich und sein Heer. Leipzig, 1866.

Bencze László: Königgrätz. Budapest, 1991.

Benedikt, Heinrich: Die wirtschaftliche Entwicklung in der Franz-Joseph-Zeit. Wien–München, 1958.

Bigot de Saint – Quentin, Carl: Unserer Armee. Wien, 1850.

Bossi Fedrigotti Anton Graf: Kaiser Franz Joseph I. und seine Zeit. Zürich–München, 1978.

Bourgoing, Jean de: Briefwechsel zwischen Katharina Schratt und Kaiser Franz Joseph. Wien, 1949.

Brusatti, Alois: Die wirtschaftliche Entwicklung. In.: Die Habsburgermonarchie 1848-1918. Band I. Hrg.: Adam Wandruszka und Peter Urbanitsch. Wien, 1973.

Charmatz, R.: Lebensbilder aus der Geschichte Österreichs. Wien, 1947.

Cloeter, Hermine: Häuser und Menschen von Wien. Wien, 1917.

Corti, Egon Caesar: Der Aufstieg des Hauses Rotschild 1770–1830. Leipzig, 1927.

Corti, Egon Caesar: Das Haus Rotschild in der Zeit seiner Blüte. 1830–1871. Leipzig, 1928.

Corti, Egon Caesar: Von Kind zu Kaiser. Kindheit und Jugend Kaiser Franz Joseph I. Graz–Wien, 1950.

Corti, Egon Caesar–Sokol, Hans: Kaiser Franz Joseph, Graz–Wien–Köln, 1960.

Diószegi István: A Ferenc Józsefi kor nagyhatalmi politikája. Budapest, 1987.

Diószegi István: A véderő problémái a közös minisztertanács előtt. 1883–1895. Hadtörténelmi Közelmények, 1988/2.

Eckhart Ferenc: A Habsburg-Lotharingiai ház családi törvénye. Karcag, 1929.

Eckstädt, Vitzthum von: Berlin und Wien, 1845–1852. Stuttgart, 1886.

Emmer, Johannes von: Kaiser Franz Joseph. Teschen, 1880.

Engelmann, Bert: Poroszország. A lehetőségek hazája. Budapest, 1986.

Flesch–Brunningen, Hans: Die letzten Habsburger in Augenzeugenberichten. Düsseldorf, 1967.

Frauenbilder aus Österreich. Hrg. von Bund österr. Frauenvereine. Wien, 1955.

Friedjung Henrik: Harcz a német hegemóniáért (1859-1866.)Budapest, 1902.

Friedjung, Heinrich: Österreich von 1848 bis 1860. Stuttgart und Berlin, 1912.

Gleichen – Russwurm, A. v. Gesseligkeit. Stuttgart, 1909.

Gold, Hugo: Geschichte der Juden in Österreich. Ein Gedenkbuch. Tel-Aviv, 1966.

Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Budapest, 1977.

G.v.S....N: Die Belagerung und Einnahme Wiens October 1848.Leipzig – Prag, 1869.

Gyimesi Sándor: Kelet-Közép-európai utak. Világosság, 1985. február

Hanák Péter: A Ringstrasse és a Nagykörút. Világosság, 1985. február

Helfert, Joseph von: Revolution und Reaction im Spätjahre 1848. Prag, 1870.

Herre, Franz: Kaiser Franz Joseph von Österreich. Köln, 1978.

Horsetzky, Adolf von: Kriegsgeschichtliche Übersicht der wichtigsten Feldzüge seit 1792. Wien, 1913.

Johnston, William M.: Österreichische Kultur- und Geistesgeschichte.

Wien–Köln–Graz, 1974.

Kilmansegg, Emil: Kaiserhaus, Staatsmänner, Politiker Wien, 1966.

Kissinger, Henry A.: Grossmachtdiplomatie. Düsseldorf–Wien, 1962.

Kralik, Richard – Schlitter, Karl: Wien. Geschichte der Kaiserstadt und ihrer Kultur. Wien, 1912.

Kraus, Karl: Untergang der Welt durch schwarze Magie. München, 1960.

Kraus, Karl: Aus dem dunkelsten Österreich. Sittlichkeit und Kriminalität. Frankfurt, 1966.

Kronfeld, Dr. E.M.: Franz Joseph I. Intimes und Persönliches. Wien, 1917.

Mailler, Hermann: Frau Schratt, ein Lebensbild. Wien, 1947.

Marcziányi György: Nemesség. Kézi könyv nemesi ügyekben. Budapest, 1886.

Marschall, Gottfried: Erzherzogin Sophie. Trauerrede. Wien, 1872.

Mayr – Harting, Anton: Der Untergang Österreich - Ungarn 1848–1922. Wien–München, 1988.

Mikoletzky, Hans Leo: Kaiser Franz I. Stephan und der Ursprung des Habsburgisch-Lotharingischen Familienvermögens. Wien, 1961.

Moravánszky Ákos: Építészet az Osztrák-Magyar Monarchiában. Budapest, 1988.

Novotny, Alexander: Franz Joseph I. An der Wende vom alten zum neuen Europa. Göttingen–Franfurt–Zürich, 1968.

Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Budapest, 1886–1901. II. Bécs és Alsó-Ausztria.

Otto, .......: Der Feldzug von 1859 in Italien von einem preussischen Offizier. Thorn, 1865.

Ovidius – Publius Ovidius Naso: Hősnők levelei. (Fordította Muraközi Gyula) Budapest, 1985.

Pók Lajos: Illuziók és szorongások városa. Világosság, 1987. október.

Preradovich, Nikolaus von: Die Führungschichten in Österreich und Preussen 1804–1918. Wiesbaden, 1955.

Reden, Alexander Sixtus von: Österreich – Ungarn

Die Donaumonarchie in historischen Dokumenten. Salzburg, 1984.

Redlich, Joseph: Kaiser Franz Joseph von Österreich. Berlin, 1928.

Redwitz, Marie: Hofchronik 1888–1921. München, 1924.

Reinöhl, Fritz: Aus dem Tagebuch der Erzherzogin Sophie Historische Blätter. Wien, 1931. 4. Heft.

Reuchlin, Hermann: Geschichte Italiens. Leipzig, 1870.

Rogge, Walter: Oesterreich von Vilagos bis zur Gegenwart. Leipzig und Wien, 1872.

Salten, Felix: Wiener Adel. Wien, 1905.

Saphier, Moritz Gottlieb: Konversationslexikon für Geist, Witz und Humor. Wien, 1851–1852.

Schneider, Dr. Josef: Kaiser Franz Joseph I. und sein Hof. Wien, 1919.

Spira György: A negyvennyolcas forradalom kérdései. Budapest, 1976.

Srbik, Heinrich von: Metternich. München, 1925.

Stein, Hans–Peter: Symbole und Zeremoniell vom 18. bis zum 20. Jahrhundert. Herford un Bonn, 1984.

Sternberg, Adalbert: Tagesfragen. Monatsschrift., 4., 6., 7., 8-11. Heft. Wien, 1919-1920.

Supka Géza: Habsburg-krónika. Budapest, 1986.

Tietze, Hans: Die Juden Wiens. Geschichte, Wirtschaft, Kultur. Leipzig, 1933.

Tokody Gyula - Niederhauser Emil: Németország története. Budapest, 1983.

Trost, Ernst: Die Donau. Lebenslauf eines Stromes. Wien - München - Zürich 1968.

Turba, Gustav: Neues über Lotharingisches und Habsburgisches Privateigentum. Wien und Leipzig, 1925.

Vadas József: Az érzelmesség feltámadása. Élet és Irodalom. 1988. június 24.

Vocelka, Karl: K.u.K. Karikaturen und Karikaturen zum Zeitalter Kaiser Franz Josephs. Wien, München 1986.

Varnhagen von Ense: Archiv für neuere Kriegs- und Armeegeschichte. Leipzig, 1828.

Wallersee, Marie Luise von: Elisabeth und ich. Leipzig, 1935.

Wandruszka, Adam: Das Haus Habsburg. Wien, Freiburg, Basel, 1978.

Wickede, Julius: Vergleichende Charakteristik der k. k. Österreichischen, preussischen, englischen und französischen Landarmee. Stuttgart, 1856.

Zippe, Herbert - Hantsch, Hugo: Bildband zu Geschichte Österreichs. Innsbruck, 1967.

Zuckerkandl-Szeps, Berta: Ich erlebte fünfzig Jahre Weltgeschichte. Stockholm, 1939.

Zweig, Stephan: A tegnap világa. Budapest, 1981.