Csinszka (Boncza Berta) - Ady Endre, |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| Rockenbauer Zoltán: Csinszka lehunyt szemei | ||
| Egy különleges művészeti ösztöndíj | ||
| Márffy sírja a Farkasréti temetőben | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Rockenbauer Zoltán: Csinszka lehunyt szemei
Pironkodom, minél tovább nézem ezt a portrét. Talán nem lenne szabad ilyen leplezetlenül bámulni egy arcra, amely kiszolgáltatottságában így elzárkózik a külvilág elől. Zavarban vagyok, alkalmi leselkedő, ámde mégiscsak szeretném kifürkészni a csukott szemek titkát. A kép Csinszkát ábrázolja - sírás után talán? Ezért a lehunyt pillák, hogy elrejtsék a meggyötört kötőhártya vörös fátyolfelhőit? Borús szemhéjak, árkok - hova tűnt az annyit dicsőített ragyogás? Különös mindenesetre, hogy e festményen éppen azt tagadja meg tőlünk Csinszka, mi lényege: a tágra nyílt, nagy szemeit. A kíváncsit, a merengőt, a haragost, a gunyorost, a szemtelent, az okosat. Az igézőt.
"S reám nyilaz a nyugtalanság: / Leány-szemek, Sorsom szemei, / Szemek, melyekben rózsás húsz éves, / Vidám kamasznak látom magam, / Szebb szemek minden volt szemeknél / S bennük végképp megpecsételtetett / Az én örök-bús ifjúságom..." Hatalmas szemű maga is, Ady Endre el volt ragadtatva. 1914 nyara. A messzi Isonzónál nem ásnak még lövészárkot magyar katonák, s itt, a Kalota partján, ahol a "hidat fényben majdnem fölemelte az ölelő júniusi nap" , a költő úgy dönt, hites társául fogadja a kis csucsai dzsentrilányt, akit jóformán csak rajongó levelekből ismer. A vérbajba, alkoholba rokkant poéta nem vágyott többé csókos ütközetekre, héjanászra - leányszemek kellettek neki. Nem a nőstény buja szemei, "amelyek ölnek, égnek, vágynak", mint az elbocsátott Lédáé egykor, hanem a megértő lényé, aki egyszerre lesz majd gyermeke s anyja. "Nagy szemed én nagy szememre terül, / Pilláink multat ásnak / S megindul szemem, mint rég, gyermekül." Ady szeretett sírni. Könnyezhetett most a hitvessé lett kamaszlány vállán - ha nem dühöngött éppen, illetve nem az ágyat nyomta idült nyavalyáival vagy a veronál-murci koktél szánandó bódulatában. Mert nem szerető kellett neki, hanem ápolónő - sosem nősült volna máskülönben. "Nem tudom, miért, meddig / Maradok meg még neked / De a kezedet fogom / s őrizem a szemedet." Bensőséges vallomás - a hevület szikrája nélkül.
Valóban ebbe az Ady Endrébe szeretett bele Boncza Bertuka, 16 éves pensionnaire a svájci Lutryben lányszobája mélyén, ahová "magyar beszéd miatt" szobaáristomra ítélte a nevelői szigor? Nem, persze hogy nem. Az ő serdülő képzeletét eredendően a Vér és arany misztikuma, a bűn illata izgatta. Még mielőtt Adynak írt volna, egy korban hozzáillőbb gyermekember, Tabéry Géza (később maga is író) szívét próbálta lángra lobbantani túlfűtött, bombasztikus leveleivel. "Lázas, forró fejű éjszakák fia!... Igen, Géza, elmegyek magához, és akkor, amikor legszomorúbb, legelhagyatottabb lesz, meg fogom csókolni a lelkét, a vadat, az érzékenyt, a mérges gázak tavát. Megcsókolom mert kínozni akarom, mert meg akarom váltani, érti!" Bertuka nem nurse-nek készült. Különleges, sokra hivatott lénynek hitte magát, már csak világra jöttének drámája miatt is. Boncza Miklós képviselő, a zord atya (Jókai-hős - mondta róla később Ady) saját édesnővérének törékeny leányát vette feleségül, bele is halt szegény pára a szülésbe. Az anyátlan felcseperedett Bertuka ereiben hamar zsibongani kezdett a wälsungi vér. "Ő tönkre tett egy családot - írta apjáról Tabéry Gézának - és most én vagyok a soron. De vigyázzon, mert ha tönkreteszi a jövőmet is, szeretni fogom, és ez a szeretet megöli, méreg lesz a csókunk, a karjaim pedig kígyókká változnak. Tudod, én azok közül a nők közül vagyok, akik Salomét és Carment a testvérüknek nézik..." Csoda-e, ha a tisztességtudó ifjú megborzongott e sorok olvastán?
A nyughatatlan lányka Léda Adyjába szeretett bele, nem vitás, de Csinszka Adyját kapta férjül. Csinszka. Ellentétben a közhiedelemmel nem a költő találta ki számára e nevet, éppen fordítva történt. Ady egyszer (nem létező?) lengyel őseire hivatkozott - kedvenc közös foglalatosságuk volt az őskutatás -, ekkor kapta évődőn Bertától a "lengyel nemesi nevet" . Csacsinszky. Csinszky, Csinszka - csilingelték egymásnak. Adynak nyilván sejtelme sem volt arról, hogy Boncza Miklós évtizedeken át titkon kitartott szeretőjének s tőle született törvénytelen leánygyermekének - tehát Csinszka féltestvérének - becsületes családi neve: Gurgacsinszky. (Sigmund Freud szép kis analízist kerekíthetett volna ebből a históriából, ha éppen arra jár.) Bármilyen volt is a valóságban Ady, Csinszka nagyon akarta az esküvőt. És a mátkasággal együtt négy teljes esztendőt - épp egy világháborúnyi időt - szolgált odaadóan a nemzet költője, az ő egyre nyomorultabb ura oldalán. Ez így volt teljes: egy rendkívüli házasélet színe-visszája. Mikor Tabéry Géza meglátogatta Csucsán az Ady-házaspárt, félrevonta a fiatalasszonyt: Boldog vagy? - kérdezte. Csinszka sietve felelt: "Nappal igen..."
"Figyeljetek rám, fiuk-lányok, / hadd testálom örökre rátok / a Csodát, mit szememmel láttam / kezemmel fogtam, simogattam, /szívét szívembe befogadtam..." - verselte Csinszka tizenhárom esztendővel Ady halála után, és a jó barát Hatvany nem állhatta meg szó nélkül: "Nos hát nem láttad, Csinszka - írta neki - (...) ha egészen őszinte volnál, meg kellene írnod, hogy urad számára egyre csak kavarnod kellett a vízzel kevert bort, hogy egy szörnyen beteg, szeszélyes, gyötrő embered volt, aki hol a részeg mámor, hol a fájdalom kábulatában támolygott melletted, vagy ami még keservesebb, naphosszat hevert az agyonfüstölt szobában az ágyon." Asszonyt próbáló feladat lehetett a "nemzet költőjének" hitvese lenni, de az özvegyének sem volt könnyű. A nagyszabású (és kaotikus) gyászszertartás után Csinszka kezdte nyűgnek érezni a szerepet, megpróbált hát a saját lábára állni. Tehetséget érzett magában, újra belekapott a rajzolásba. Le-lejárt Kernstokhoz, a szabadiskolába, és máris festőnek érezte magát, ideje volt szabadulni az özvegység terhétől is. Két hónap sem telt el az Ady-temetés óta, és megpróbálta becserkészni Babits Mihályt. Talán újra "a nagy költőre" vetette ki hálóját (az egyetlenre, ki méltó lehet a halott emlékéhez?), talán csak melegségre vágyott (épp a zárkózott Babitsnál?), talán valóban csak a rajzait akarta megmutatni (miként makacsul állította), ki tudja. Babits húzódozott, amúgy sem szívesen engedett senkit közel magához, "az Adyné" közeledése meg morálisan is feszélyezte. Ám Csinszka kitartó volt, és macskamód tudott hízelegni. "Maga fáj bennem, mert megbántott tegnap - írta szemrehányóan kapcsolatuk kezdetén. - (...) A gamineségemet kacérságnak vette, a diákos virágos hódolatomat udvarlásnak, a drága, őszinte, meg nem kapott anyaságok melegét adó, mindég piszkos gyerek kezemet (...) nem akarta látni, csak egy számítón, puha asszony kéznek." Az épp világfájdalmas periódusát élő Babits arra is erőtlen volt, hogy nemet mondjon. Találkozgattak, leginkább leveleztek: furcsa szerelem szövődött. Az volt-e egyáltalán? Babits sejteti, hogy igen, bár így fogalmaz: "Olyan volt, mint egy drága kisfiú / és sohse lesz más, mint kisfiú, nékem. - / A nők rosszak, az élet iszonyú, / és minden felnőtt ellenségem." Csinszka pedig gyakran szignálta huncut kéjjel leveleit ekképpen: a Csinszkafiú. Akármint is volt, nem tartott sokáig. Alig volt hosszabb a kommün 133 napjánál. 1920-ban még leveleztek, majd Csinszka váratlan bejelentette, hogy hozzáment Márffy Ödönhöz, a festőhöz. Úgy tudom, többé nem írt "Mis"-nek.
Márffyt Ady révén ismerte meg. Ady szívesen cimborált az útkereső magyar piktorokkal, barátjának mondhatta Czigány Dezsőt, Czóbel Bélát, Rippl Rónait, Kernstok Károlyt. Márffyval még 1904-ben jött össze Párizsban, a Szent Mihály útja és a Boulevard Saint Germain sarkán álló Café Clunyben, és később a festő volt az, aki a költőt Bartóknak bemutatta. Márffy Ödön a Kernstok vezette Nyolcak művészcsoport tagjaként híresült el a tízes évek elején, és a kezdeti fauve-os képeit az évtized végére kezdték felváltani a könnyedebb, szertelenebb, csupa szín, csupa fény festmények, amelyek olyannyira egyedivé tették később művészetét, és amelyek olyan jól passzoltak Csinszka egyéniségéhez. Éppen ezért különös, hogy Márffynak a nejéről festett portréi a legkevésbé sem sugallják Csinszka vibráló, nyugtalan természetét. A grafikák inkább - igaz, már-már karakírozó modorban. Csinszka nagy szemei e rajzokon valami haragfélét (afféle hirtelen, ám gyorsan múló szeszélyes haragot) sugároznak. Mintha csak Móricz szavaihoz készültek volna illusztrációul: "Nagyszerűen tudott gyűlölködni, mint egy kis hárpia. Egyáltalán ebben nagyon hasonlított Adyhoz." A vásznak mások. Mint Ady Csinszka-versei: líraiak, melankolikusak. Különösen poétikus az a festmény, amely a Csinszka utolsó arcképe címet viseli. A kortalanul fiatal nő merengve könyököl ki az ablakon, kék szemei belevesznek a fénybe, miközben a szoba sötétjéből előtűnő baljós férfi (maga Márffy) a vállára teszi súlyos kezét: itt az idő, menni kell. A nő-férfi, fény-árnyék, nyitott és zárt szempár, a lágy és szikár vonalak az élet és halál kontrasztjával játszanak a vásznon, amit csak felerősít bennünk a tudat, hogy Csinszka hamarosan halott.
Csinszka-korszak, így nevezte Márffy azt a tizennégy éves periódust, amelyet e házasság adott a festészetének. pedig Csinszka, meglehet, nagyszerű volt modellnek, ám bizonyára nem volt az feleségnek. A festő mellett sem találta a helyét, hiába akarta egyre görcsösebben meglelni. Képtelen volt feldolgozni, hogy a benne rejlő művészi érzékenység nem párosult elegendő kifejezőkészséggel, hogy mesterműveknek alanya csak, és nem alkotója. Leginkább a képzőművészettel kacérkodott, még borítót is tervezett egy Ady-kötet számára. Márffynéként azonban mégsem lehetett festő, mint ahogy özvegy Adynéként sem poéta. Kétségkívül meglévő kézügyességéből leginkább apró gonoszkodásokra futotta. Passuth László, aki fiatalon gyakran vendégeskedett Márffyéknál, meséli: "A művész mondta: menj fel az emeletre, Csinszka majd mutat valamit neked, dicsérd meg. A komódon úgy 30 centiméteres magasságban pasztell nőportrék álltak, rajzpapírból kivágva, Csinszka grafikusművészetének különös remekművei, barátnői nagy nyári toalettekben, kalappal, nyári pompában. Csinszka engedte megszemlélni, majd egy mosollyal felemelte a rajz felső rétegét, s az alsóban ott álltak ugyanezek a hölgyek a legkegyetlenebb aktban, amit valaha láttam. Ha ők maguk, az érdekelt barátnők is megszemlélhették volna, talán - megölik."
Kis kötete Csinszka versei címmel 1931-ben jelent meg saját kiadásában. Főként magamagáról, meg hát Adyról és persze az elmúlásáról szóló kiérleletlen, néhol kedves, többnyire modoros költemények. Mi tagadás, Ady korai poémiái sem jobbak - de az ő életműve szerencsére nem zárult le az első kötet megjelentetésével. Csinszka önkifejezésének imádott eszköze a levélírás volt. "Ha hypokriták vagyunk, megszűnünk művésznek lenni - fejtegette még 16 évesen egy dühös kis levélben Tabéry Gézának. - Én mikor levelet írok, nem az van előttem, hogy egy csomó száraz igazat összeírjak, és agyonuntassam az olvasót - de mámort, művészetet, kéjes kis melódiákat és egy nagyon pikáns asszonyparfümöt lopok a sorokba, hazudok, de olyan szépek, olyan mámorosak ezek a kis hazugságok..." A Csinszka-levelek persze - mint általában a levelek: elhervadásra ítélt kis csokrok - nem költemények, egyenetlenek, gyakran fordulatosak és szellemesek, néha kínosan szenvelgőek, olykor kuszák. Az utókor számára izgalmassá leginkább a címzettek személye avatja őket. Annál nagyobb meglepetés többször újrakezdett és soha be nem fejezett emlékírásainak érzékeny világa, finom nyelvezete. Adyról keveset tudunk meg belőlük, Márffyról semmit, Csinszkáról annál többet. Merthogy önvallomásnak készült e füzér, írójuk tollát a torzó nagyobbik részében különös szerelem vezette: Csinszka harmincas éveinek végén halálosan és reménytelenül beleszeretett a közel hetven esztendős Bárczy István képviselőbe, a főváros volt főpolgármesterébe, egykori igazságügyminiszterbe. Bárczy, aki hajdanán maga adta össze Boncza Bertát Ady Endrével, addig biztatgatta Csinszkát jegyzeteinek rendezésére, mígnem rémülten vette észre, miféle csávába keveredett. Csinszka mindig is erősen vonzódott az éltes férfiakhoz. Ady is, Márffy is jóval idősebb volt nála, ha nem is annyival, mint az ötvenhét éves Mikes Lajos író, az Est szerkesztője, akit szintén körülrajongott. Márffy Ödön tűrte a szeszélyeit a látszat szerint különösebben nem zavarta neje kislányos lelkesedése sem az öregurak, sem Conrad Veidt német filmszínész iránt. Miután Bárczy finoman, de határozottan elutasította Csinszka közeledését, az asszony kilátástalan érzelmi viszonyba keveredett egy közelebbről meg nem nevezett "magas rangú tisztviselővel" , aki végül szintén kiadta az útját. A megalázó szakítás estéjén vendégség volt Márffyéknál. Csinszka zaklatottan, de látszólag vidáman viselkedik. Cigarettára gyújt, felhajt egy pohár pezsgőt. Hangtalanul kacag, ahogy lassan előrehajol, és az égő cigarettát az abroszba nyomja. Az asztalra borul. Nem mozdul többet.
Szélütés érte, megbénult. Pár nap múlva halt meg a János-szanatóriumban, alig múlt negyvenéves. A súlyos szerelmi kudarcot minden ismerőse kapcsolatba hozza halálával. Az agyvérzés azonban nem volt egészen váratlan. Csinszkát mér évek óta érszűkületből származó, heveny fejfájások kínozták. A migrén borzalmas dolog, de lehet vele együtt élni. Csinszka sem kezeltette magát. Tűrte inkább, amint időről időre az alattomosan előkúszó acélujjak lassan belemarkolnak az agyba, összeszorította ajkát, szemöldökét felráncolta elsápadó homlokára, a fájdalomtól beesett szemét lehunyta, hogy ne bántsa a fény... Nem, Csinszka nem sír Márffy Ödön festményén. A migrénnel vív elkeseredett küzdelmet.
A gyászszertartás felettéb csinszkásra sikeredett, mivel Márffy követte hitvese temetésrendezési útmutatásait. Móricz ott volt: "Ennél mulatságosabb temetést soha nem láttam életemben, mint a Csinszkáé. A sírszalon zsúfolva. (...) Márffyhoz jutok, ő kitárja a karját s megölel és megcsókol s a fülembe súgja: Zsigám... könnyek... köszönöm a leveledet... Bizony könnyek. Édes gyermek. - Láttad, milyen szép. - Lehet látni? - Nézd meg. Odamegyek a fejhez, s nézem. Nézem s közelebb lépek, ki van festve?... Mintha élne... csak a szemei már üveges-nedvesek... Ki van festve, mint életben... Oly fiatal, olyan üde és csodaszépen van dekorálva, mint Csipkerózsika az üvegkoporsóban... A szája rúzsos... Ez úgy megrémített, hogy rögtön elmentem s ki a teremből a szabadba. pedig a virágok ágyán a letört virág, mintha mulatna az egész komédián."
Forrás: Európai utas, 1999. 34. szám
http://www.hhrf.org/europaiutas/19991/eu9901.htm#Rockenbauer%20Zolt%E1n
Erdei Gyöngyi: Mozaikok a budapesti mecenatúra fénykorából
(részlet)
Egy különleges művészeti ösztöndíj
...Az ösztöndíjak különleges példája Márffy Ödöné, aki öt éven át élvezte a főváros támogatását. Márffy 18 éves korától dolgozott a főváros hivatalában, s a ranglétrán a "II. osztályú számvevőségű végrehajtó" címig jutott, amikor 1902-ben egyévi szabadságot és anyagi támogatást kért a tanácstól tervezett párizsi festészeti tanulmányainak megkezdésére. Kérvényében megemlítette, hogy egyik festménye a Nemzeti Szalon előző évi tárlatán igen kedvező fogadtatásban részesült, s hogy Párizsban a Julian iskola látogatását tervezi. Márffy korábban az Országos Mintarajziskola növendéke volt, s kérelméhez volt tanára, Hegedűs László festőművész adott ajánlást. A szabadságot - közgyűlési jóváhagyással - gyorsan engedélyezték, az anyagi támogatás, az "ösztöndíj" azonban a fővárosnál ekkor még szokatlan volt. A Képzőművészeti Bizottság csak kivételesen pártolta kérését "minden, a jövőre való következtetés nélkül", s azzal a feltétellel, hogy visszatérése után a fővárost egy alkotásával ajándékozza meg. A tanács megszavazta az 1200 koronás támogatást, de indoklásában hangsúlyozta a gesztus kivételességét.
Egy évvel később azonban Márffy Párizsból kérte szabadságának meghosszabbítását és "segélydíjának folytatólagos utalványozását". Levelében részletesen írt tanulmányairól, amelyeket először a Julian iskolában - Jean-Paul Laurens irányításával - folytatott, majd az École des Beaux-Arts-ban, Cormon műtermében.
Elkészült munkáiról is tájékoztatta a főváros vezetőit: főként aktokat rajzolt és festett, de "tájképstúdiumokat" is készített Párizsban és környékén. Művészi elképzeléseit, perspektíváit összegezve úgy vélte, "a klasszikus figurális művészet" mind teljesebb megközelítésére törekszik, amely az akadémiai képzés folytatását igényli. A kérvényhez néhány alkotását és tanárának ajánló sorait is mellékelte. A hivatalos kéréssel párhuzamosan Matuska Alajos alpolgármesterhez is levelet írt; a levélből kitűnik, hogy egyik legfőbb támogatója az alpolgármester, akinek ezúttal is kéri pártfogását. A támogatást ezúttal simán megszavazta a Képzőművészeti Bizottság, amely műveit látva immáron meggyőződött arról, hogy Márffy "határozott művészi tehetséggel rendelkezik." A javaslatot természetesen a tanács is jóváhagyta.
1904-ben is megérkezett a tanácshoz a kérvény, s az alpolgármesterhez a szépszavú levél. Márffy folytatta tanulmányait az École des Beaux-Arts-ban, de már "plein air stúdiumokkal" is foglalkozott, és főként ezek közül 28 alkotást mellékelt bírálatra a Képzőművészeti Bizottság számára. Művészi fejlődése ekkortájt új irányt vesz, amely műveinek tematikáján is érzékelhető. A természet felé fordul, s látványának impressziója vezeti ecsetjét. A "harmóniát... ami a természetet széppé teszi, ezt kutatom... és törekszem... visszaadni".
Műveit a tanács egyöntetű elismeréssel fogadta, amely nemcsak a kért egyévi szabadság engedélyezését, de "segélydíja" összegének jelentékeny emelését is meghozta számára. Hasonlóan kedvező visszhangra talált az 1905 tavaszán írott kérvény, amelyhez szintén mellékelte néhány alkotását. Benczúr Gyula szakvéleménye alapján a tanács ismét megszavazta a támogatást. A felemelt ösztöndíjjal Márffy újabb egy évet nyert tanulmányai folytatásához; ezt az időt már az École Nationale des Beaux-Arts-ban töltötte, s ezzel párhuzamosan Jacques Blanche műtermét is látogatta.
Az 1906 tavaszán írt "Alázatos kérelem"-ben még egy utolsó évet kért a főváros vezetőitől, hogy megvalósíthassa terveit. Új művészi elképzelései akkorra már körvonalazódtak, de kérvényében a bejárt utat és a változás ívét is felrajzolta. A festőakadémián eltöltött három év után "művészi elvei és érzései" a természet felé vitték: "elhagytam az École des Beaux-Arts műtermeit, és a természetet kerestem fel, hol felszabadultam a konservatív száraz gondolkodás alól... rokonságot érezvén a modern franczia impresszionistákkal, ezekhez vonzódtam... Azon kevesek közé tartozom, a kik a legbehatóbban érzik át az impresszionizmus igaz útját a művészetben, az egyetlen életképes jövőjét a művészetnek." A Képzőművészeti Bizottság ismét nagylelkűen javasolta kérésének teljesítését, a tanács pedig engedélyezte a szabadságot és a változatlan mértékű ösztöndíjat.
Márffy tanulmányai idején az ügyosztály élén Bárczy állt, aki a művész egyik leglelkesebb pártfogója lett. A szabadságát engedélyező közgyűlési határozatot éppen a Bárczy polgármesterré választását követő rendkívüli ülésen fogadták el - s a festő az elsők közt küldte el hozzá gratuláló sorait. A szabadság és az anyagi támogatás lényegileg azt jelentette, hogy a festő öt éven át - amint ezt az utolsó tanácsi döntés is tartalmazta - a főváros művészeti ösztöndíjasa volt.
Forrás: Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)
http://epa.oszk.hu/00000/00003/00025/erdei.html
Márffy sírja a Farkasréti temetőben
Forrás: http://www.agt.bme.hu/staff_h/varga/foto/farkasreti/marffy-o.html
