Dal a rózsatőről (1904)	A MŰ SZÜLETÉSE
	Szíj Béla írása
	Hessky Orsolya írása
	Gerevich József patográfiai megjegyzései
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Emberi érzéstartalmak, hevületek, örömök, bánatok, vágyakozások és szinte megnevezhetetlen lelki rezdülések foglalkoztatták már pályája elején. E vonásait jobban figyelembe véve megértjük a zene iránti nagy vonzódását is.

A dalban kifejezhető lírai átéléssel leginkább Dal a rózsatőről c. festménye rokon. E mű is példázza az angol preraffaelita mesterekkel való rokon szemléletét. Ihletésük kétségtelen, Gulácsy művészete mégis más, mint az övéké. Más volt formai eszköztára, lírai átköltő készsége, más volt az a társadalmi közeg, amelyben mozgott. Az angol festőket is erős vonzalom fűzte a korai reneszánsz mestereihez, különösen Botticellihez, ők is lelkesedtek Dantéért és koráért. Hatásuk nagyon nagy volt Európa-szerte. Mégis úgy tetszik, hogy ők egy kicsit programszerűen fordultak az angol és az itáliai középkor felé, kiszámítottabbak, keresettebbek voltak. Gulácsy szabadabban, öntörvényűbben tudta átkölteni a trecentóból, a quattrocentóból és máshonnan érkező ihletést, a szabatos formák kötöttségét elkerülte, előadása líraibb és festőibb, mint az angoloké. Őt nem foglalkoztatták a vallásos eszmék sem, talán emiatt sem lett olyan bonyolult és misztikus művészetének gondolatköre, mint a preraffaelita mestereké.

1905-ben Rómában töltött néhány hónapot. Ekkor festette meg Verlaine arcképét. Az év második felében idehaza dolgozott, díszletterveket készített L. Alma Tadema angol szerző Láthatatlan kormányos c. színművéhez, amelyet a Thália Társaság művészei mutattak be.

1906-ban Párizsba utazott. Gulácsy kihagyta a felkészülésnek szokásos állomását, Münchent, mint ahogyan kihagyta Nagybányát is. A Párizsban tanuló magyar fiatalok legtöbbje sokat merített Cézanne, Matisse, a Fauves művészetéből, párizsi útjuk nagy szemléleti változást eredményezett alkotói magatartásukban. Tőlük eltérően Gulácsy Párizsban is megőrizte az itáliai földön kialakított művészi látást, s ennek megfelelően fogadta magába az új benyomásokat. Ez nem jelenti azt, hogy Gulácsyra nem hatott a francia művészet. Puvis de Chavannes időtlen nyugalmú áhítata - róla írásaiban is megemlékezett -, Carrière érzelmekben gazdag és sejtelmes világa, a zenei harmóniákkal egyenlő értékű festői hatásokat kereső Whistlernek a művészete villanhat itt emlékezetünkbe.

A Dal a szabadban c., Párizsban készült festményén szintén a fiatalság, a férfi és a nő élményvilága, a zendülő élet, a természet ősi ereje, mitikus szépsége foglalkoztatta, mintha itáliai élményeit élte volna tovább új változatban. Bár a kompozíciónak minden részlete harmonikusan kiegyensúlyozott, mégis az inkább sejtető, semmint részletesen körülíró előadás jellemzi.

Az eddigi zártabb és valamennyire tárgyiasabb előadásból az oldottabb, átszellemítettebb, "homályosabb" fogalmazás felé haladt. Ennek ellenére a századvég válságfilozófiáiból is merítő szimbolizmus (Odilon Redon, Gustave Moreau) misztikus, mágikus, transzcendens elemei kevéssé mutathatók ki munkásságában. Tulajdonképpen festői érzékenységét s különösen a lelki folyamatok megjelenítése iránti készségét tovább fokozta a francia dekadens-szimbolista irodalom és képzőművészet szülőföldjén szerzett tanulságokkal.

1907 tavaszán Budapesten Márffy Ödönnel közösen kiállítást rendezett. Új művei közül a Varázslat c. olajfestmény (más címén a Varázsló kertje) lett a legnépszerűbb. Ismét a férfi és a nő kapcsolata, érzéki, érzelmi, gondolati egymásra utaltsága, az ember és természet kölcsönhatása, a természetnek mint az emberi lélekállapot tükörképének érzékeltetése, illetőleg mindennek "belülről", a szellemi valóság oldaláról való értelmezése adja a fő mondanivalót.

A kiállításnak számottevő sikere volt, sok jeles író, költő, művész megnézte, sok újság foglalkozott a látottakkal. "Gulácsy révedező, magába mélyedő, kissé feminin alkat [...] Firenze, Dante, Botticelli népe, egy kolostorcella, egy régi park zuga jut eszünkbe nem a mai világból való emberekkel [...] Afféle szent bágyadtság látszik testük mozdulatán, afféle szenvtelenség, amilyet D'Annunzio tud oly pompásan leírni az ősz hervatag színeivel" - írta a kiállítás láttán Lyka Károly. Ilyen elismerő sorokra eddig is volt példa. "Finom, nemes költészet művelője Gulácsy" - állapította meg Fülep Lajos már 1904-ben, s ugyancsak ebben az esztendőben A Virágfakadás című lapban Juhász Gyula jósolt neki nagy jövőt, mert "igazán érez és gondolkodik, festésmódja máris elsőrendű".

1907 után is minden esztendőben huzamosabb időt töltött Itáliában. Ekkor azonban már nem Rómában és Firenzében, hanem északon, a Garda- és a Como-tó festői szépségű vidékén.

Az új környezet új ihlető forrás volt. (...)

Forrás: A magyarországi művészet története (főszerk.: Aradi Nóra) 6. kötet:
             Magyar művészet 1890-1919 (szerk.: Németh Lajos)
             Akadémiai Kiadó, Bp., 1981, 409. old

1906-ban készült Gulácsy Lajos (1882-1932) egyik legismertebb és legszebb szerelmespárt ábrázoló műve, amely a Varázslat és a Varázsló kertje címen egyaránt ismert. A művész 1902-től, azaz húszéves korától 1915-ig majdnem minden évben hosszabb időt töltött Olaszországban, amely azonban számára nem egyszerűen témát jelentett, illetve motívumot szolgáltatott, hanem álomvilágban élő lelkének díszleteit nyújtotta. Ez volt a közeg, amelyben élni tudott. Életvitele, művészete, sőt, egész élete az általa elképzelt mindenség felidézése volt, amelynek legadekvátabb kifejeződését az olasz városok hangulatában vélte megtalálni. A Varázslat abban az egyetlen évben született, amikor valószínűleg nem járt Olaszországban, 1906 márciusában ugyanis néhány hónapra Párizsba utazott. A pezsgő művészeti élet és az ottani hatások azonban nem billentették ki saját világából, így születhetett meg a korai preraffaelita hatásokat is felmutató, az olasz földön kialakult álomvilágba tökéletesen illeszkedő s már a következő években kiteljesedő rokokó igézet felé tartó mű. A francia művészetből elsősorban a kortárs irodalom ragadta meg, amely több művén is az ihlet forrásaként szolgált. A művön az egymáshoz simuló, egymásba feledkező női és férfialak az időt és teret kitágító szerelem reprezentánsai. A nagyjából ebben az időszakban keletkezett képekhez - Dal a szabadban, Dal a rózsatőről - hasonlóan a szimbolikus irodalom, konkrétan Baudelaire költészetének hatása érzékelhető, elsősorban a szintetikus kompozícióban. "Egymásba csendül a szín és a hang és az illat" - Gulácsy jellegzetes színei, a vörös, a zöld és az aranybarna árnyalatainak meleg tónusába ágyazódik az a telített illat, amely a kép jobb oldalán látható füstölőből száll fel, a szerelemtől bódult és mámoros pár állapotának hangsúlyozására. Szíj Béla szerint a Rembrandt festményein látható öltözéket viselő férfiban Gulácsyra ismerhetünk.

Forrás: Magyar Nemzeti Galéria honlapja
             http://www.mng.hu/kiallitasok/allando/178/oldal:8/206

Gulácsy Lajos (1882-1932) személyiségének akcentuálódása az 1900-as évek elejére tehető, amikor a szecesszió stílusjegyei és magatartásmintái szerte Európában elevenen hatottak. "Trance"-ban végigjátszott mámoros szertartásai, kiélezetten udvarias, teátrális modora, bizarr viselkedése a szecesszió meghökkenést provokáló magatartásmintáihoz volt hasonlatos. Pátzay Pál ma is megvan arról győződve, hogy Gulácsy a "botránkoztatsd meg a polgárt" elvnek megfelelően, feltűnési vágyból öltött történelmi kosztümöket. Ekkor művészete érintkezett a preraffaelitákéval nemcsak formai jegyeivel, hanem a Raffaellót megelőző stíluskorszak nosztalgiájával. Stílusában szecessziós ízek egyértelműen kimutathatók (Szabadi, 1969; Szij, 1976). "A varázsló kertje" című 1904 tájára datált, valóban varázslatos képe jellegzetesen stílustiszta szecessziós festmény a preraffaelita érzékiség és dekoratív vonalvezetés, valamint szimbólumalkotási módja alapján. "Spiritualista" című képének vizuális gondolata a mágikus, transzcendentális jelenségekre rácsodálkozó korszellemből táplálkozik. Írásaiban ekkor szinte még festményienél is kitapinthatóbbak a szecesszió formai és tartalmi jegyei. "Virágünnep vége" című önvallomásában írja: "Hiszen a méreg, mit a mámor lihegő perceiben, redős bíborvirágok kéjjel túlontúl átitatott szirmaiból, mohón, reszketve szívtam magamba, nemsokára hatni fog, s én, a csodabogaras, mandulaszemű fiú, meg fogok halni az elefántcsonttorony aranyveretű kapujánál..." Ezek a sorok a szecessziós irodalmi stílus mintájának tekinthetők. 1909-től, a szecesszió lassú elhalásával csaknem párhuzamosan, bontakozott ki szisztémás szkizofrén megbetegedése. (...)

Forrás: Gerevich József: Patográfiai megjegyzések Gulácsy Lajos és Nemes Lampérth József
             betegségének vizsgálata kapcsán. In: Kreativitás és deviáció, Akadémiai Kiadó, Bp., 1984, 36. oldal