Gulácsy síremléke a Farkasréti temetőben |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| Dénes Zsófia emlékezése Gulácsyra | ||
| Juhász Gyula: Gulácsy Lajosnak | ||
| 120 milió egy festményért | ||
| Megemlékezés a Magyar Televízió Híradójában | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Milyen volt az a különös, tragikus sorsú művész, Gulácsy Lajos Kálmán, akit Juhász Gyula a hozzá legközelebb álló embernek mondott, és aki 1932-ben halt meg az angyalföldi elmegyógyintézetben? Ötven esztendős volt, amikor befejezte földi életét, és megkezdte azt, amely örök.
Sokan élnek még - írók, művészek, esztéták -, akik tisztán emlékeznek a körükben megforduló Gulácsyra. Itt járt-kelt közöttünk az első világháború előtt, de amikor tehette, elkalandozott kis olasz városokba, amelyek Raffaello előtti művészete ellenállhatatlanul vonzotta. Ahogy műtörténeti nyelven hívják: a korai és legkorábbi reneszánsz - volt Gulácsy szerelme. Az a reneszánsz, amely még csak tegnap bújt ki a középkor burkából. A gyönge idegzetű és túlérzékeny ember szenvedett a valóságtól, mindenféle gondjaitól és problémáitól. Szívesen menekült előlük a múltból visszahozott, vagyis az elképzelt világ zavartalan régióiba. Így született meg, olasz preraffaelita hatásra, Gulácsy képzeletbeli országa: Nakonxipán.
Ott mindent fellelt, ami megnyugtatta. Nakonxipáni jeleneteket festett. Megalkotta a nakonxipáni viseletben járó, középkori, azazhogy kora reneszánsz jelmezbe bújtatott éjjeliőrt, polgármestert, lovagot, bírót, piaci árust, menyasszonyt, komaasszonyt, csizmadiát és sok-sok mást. Ő maga is kedvteléssel öltözött nakonxipáni embernek. Vagyis: őszintén játszott.
Magas, rendkívül sovány, hajlott alakjához, keskeny, aszketikus, megkínzott vonású arcához, nagy orrához, éles arcéléhez és sötét tekintetű, egész megjelenésén uralkodó szeméhez fölötte illett ez az ábránd-jelmez. A feszes bársonynadrágban, madárcsőrű cipőben, csipkezsabóval, csipkemandzsettával és kúp alakú barettel olyan Don Quijote-megjelenés volt, aki szempillantás alatt meggyőzte a szemben állót, hogy ő igazán és lényegében az: Don Quijote de Gulács.
Szélmalomharc a valósággal, szélmalomharc saját dúltságával és az elviselhetetlen dolgokkal. Leült a zongorához, saját szerzésű nakonxipáni dalokat zongorázott és énekelt. Fölkelt és beállította - színes kendők és papírok segédletével - a nakonxipáni fényhatásokat. Megkeverte, két-három színes pálinkából a nakonxipáni "szívüdítő" italt.
Akkoriban megértő barátok vették körül. Például: Bölöni György, Ady barátja.
Gulácsy Nagyváradon találkozott először Adyval. Ady a Holnap előadó-estjén maga olvasta fel egyik nagy versét.
Sem utódja, sem boldog őse...
Gulácsy csak hallgatta Adyt, hallgatta a verset. Elállt a lélegzete. A szeme tele lett könnyel, a terem faláig hátrált, ott megkapaszkodott.
Nem, ilyent nem látott, nem hallott soha. Másnap kikísérte Adyt a vonathoz. Csak rámeresztette szemét, és egész idő alatt hallgatott. De még a vonat után is addig bámult, amíg a távolság el nem nyelte. Bódult volt, részeg - Adytól.
Bölöni beszélte ezt el nekem. Úgy örült ennek az emlékének, hogy újra meg újra elmondogatta. Mert Gulácsyt is meglátta és magasra helyezte, már akkor.
Gulácsynak 1907-ben nyílt meg első gyűjteményes kiállítása a pesti Uránia műkereskedésben, és bár sokan kinevették vagy elcsodálkoztak fölötte, mégis már annyi elismerést kapott, hogy a rákövetkező évben neki ítélték a főváros Ferenc József ösztöndíját: 4800 koronát. Ez annak idején igen tekintélyes összeg volt. Ezzel a pénzzel - természetesen - rögtön elszalad Olaszországba, ahonnét időnkint vissza-visszatért. A háború kitörése Itáliában érte.
A háború kitörése... Amit Nakonxipánban a festő szinte emberfeletti igyekezettel összehordott: a lét zavartalan békéjét és szépségét, ami nélkül Gulácsy az életet elviselhetetlennek érezte, azt a sok könnyű madárpelyhet szétfújta a tornádó. Gulácsy idegzete pedig nem bírta el a tudatot, hogy háború tört ki. Hogy egy csapásra vége lett mindennek. Összeroppant. A lagúnák városában, a gondolás Velencében kórházba szállították. Zárt idegosztályra. Idővel onnét került haza. De nem a műtermébe, nem a piktor szabad életébe. Csak ismét elmegyógyintézetbe.
Nakonxipán... Vajon a tébolyda kertjében lehetett még róla álmodnia? Nem. Mert ott volt a küszöb, amelyen túl összefolyik és szétesik minden. A neurotikus művész fel tudta építeni Nakonxipánt. Áttette művészetébe vízióit. De az elmebeteg már nem. Azt körülfogta a káosz, amelynek az ő céltudatlanná vált keze már nem tudott formát adni. A szikra kialudt.
Nő nem vidította a társtalan Gulácsy életét - mint ahogyan Juhászét sem -, fajtáját gyermek nem folytatja. De némelyik képe úgy néz le ránk, hogy tisztán érezzük: ez tartozott hozzá - az alkotás. Forró kötelékkel csak ez. Mélységében ő egy volt vele. Az alkotásnak adta oda mindenét.
Gulácsy festészete nem egyenletes. Némelyik képe lesiklik rólunk - bár színhangolása mindig tévedhetetlen. Viszont van képe - nem egy, sok -, amely egyenesen megbabonáz. Annyira igaz, őszinte vallomás - és szép. De milyen szép! Például a Nakonxipánban hull a hó című olajfestmény. Nakonxipán? Ki mondja? Amiért Gulácsy mondja? Ez Padova. Egy kávéház ablaka. Hideg, olasz télben. Vízkék, banánzöld és éretlen-narancs színekből felépített kávéházi asztal. Egy reggeliző bohém, elmosódó hajnali környezet, öklömnyi hó, amely hull, mint a gyermeklabdák - és mint a mesében. Szemben egy gyógyszertár. Farmacia... Miért látja meg a sok csillapítószerrel élő festő a külvilágból leginkább a gyógyszertárat? Mert azt látja meg, ami neki fontos. Élmény az egész kép, színekben, képfelépítésben, gomolygó hangulatában, érzések patakzásában. Emberi és örök padovai reggel.
Hogy az akadémikusok minderre azt mondják: "Igen, még a szín megjárja Gulácsynál. De a rajz! A megformálás mesterség-része!"
Be sokszor hallottuk hagyományok, iskolák korlátaihoz kötött, vagy egyszerűen csak rosszindulatú bíráló effajta gáncsát - épp az expresszionistákkal szemben. Gulácsynál ugyanazt kell felelnünk nekik, mint Csontváry, vagy Van Gogh, vagy akár Farkas István esetében. Amikor rajzot akarnak, "skálázást", vagyis a természet tanulmányozását, mint a rajz célját: mennyire megvan ez a tudásuk is. Nézzük csak meg Gulácsy egy-egy rajztanulmányát. Aki így tud rajzolni - és mégis, a kompozícióján vizionál: az vizionálni akar. Megengedi magának, hogy vizionáljon, mert teheti is!
Van például egy kartonlapja: Itáliába utazva. A kartonlap barna, úgy látom, egy kis barna festékkel elmélyítette alaptónusát, és azon egy erdőszél lila favázai látszanak - csupasz fakísértetek tánca alkonyati szélben, és két nő árnyéka mozdul meg közöttük. Nem reálisan, csak sejtelmesen. Az egyik barnásan zöld, a másik lilásan piros. Semmi több.
Hogy miért "Itáliába utazva"? Bizonyára, mert a vonatablakból így látta. Vagy mert ilyenformán gondolt a vonaton két hátrahagyott nőre. Így suhant el művészszeme előtt kísérteties táncban, szomorú őszi villódzásban ez a látomás, hogy egy életen keresztül ne felejtse - s ne felejtsük el mi sem.
Forrás: Dénes Zsófia: Úgy ahogy volt és..., Gondolat Kiadó, Bp., 1981, 289-293. oldal
Juhász Gyula:
Gulácsy Lajosnak
Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg
És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! -
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús
Juhászkolomp a végtelen teren
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?
Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.
Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!
Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva-fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír és bánata mosoly,
Önarcképem! - mondottad és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!
Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,
A csillagot kerestük, amely letünt.
A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.
Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn, - csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.
Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden
És finoman - hisz művész vagy, Lajos -
Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!
Forrás: http://mek.oszk.hu/00700/00709/html/vs192201.htm#11
Rekordot döntött Gulácsy Lajos A púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli Herbertnek című festménye a Virág Judit Galéria péntek esti árverésén: 120 millió forintért kelt el.
A beszélő-mesélő címmel illetett kép - amely a valóságot és a képzeletet hozza össze egy jelenetben - 1922 körül egy ismeretlen magángyűjteményben, majd Bednai Dezső tulajdonában volt, 1966-ig. Ekkor láthatta utoljára a közönség egy székesfehérvári kiállításon. Ezt követően egy budapesti magángyűjteményben rejtőzködött.
A Gulácsy életmű reprezentatív darabja, ez a különleges enteriőr jelenet, negyvenéves lappangás után került aukcióra, 50 millió forintos kikiáltási áron. Az 1911-12-re datált, Gulácsynál szokatlanul nagyméretű, rokokó hangulatú képért feszült légkörben, hosszas, izgatott licitálás folyt a teremben ülők és telefonos vevők között. Végül 120 millió forintért vihette el a kitartó gyűjtő.
Forrás: STOP, 2007. május 18.
http://www.stop.hu/articles/article.php?id=137471
Megemlékezés a Magyar Televízió Híradójában
2007. február 21-én
A video indításához kattintson a lejátszó gombra!
(Lejátszás külön ablakban is)
Forrás: http://video.hirado.hu/videok/orokmozgo/2007_feb_21_100k.wmv
