Lapok Gulácsy jegyzetfüzetéből |
CIKKEK, DOKUMENTUMOK | |
| Bálint Aladár: Gulácsy Lajos | ||
| Elek Artúr: Gulácsy Lajos | ||
| Győrffy Gabriella: Hommage à Gulácsy Lajos | ||
| 75 éve halt meg Gulácsy Lajos | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Odakünn ólomszínű sűrű levegő. Állhatatos szomorú eső cirógatja végig a nagy ablaktáblákat. Bent, tompa borongás, a brokáttal borított öreg szék, faragott lóca, oszlopos óra társaságában, meghitt fülkékben, falakon otthonos melegséggel fészkelték be magukat a képek.
E nyomasztó negyedórák felpattantják a képek zárait, lelkük benső titkai az ódon holmik szordinás muzsikájával aláfestve sötéten, meleg buggyanással ömlenek. Felbukkannak, torkunkat szorítják, foszladékai végig nem álmodott rémületbe ejtő álmoknak, általmegyünk háromszáz esztendők fekete hídján, alattunk titkos, végtelen vizek morajlása.
A képek. Sötét sikátorok öblében furcsa figurák, közöttük véres piros ruhában, hosszú karcsú leányalak.
A mélységből egy leány mezítelen teste sugárzik ki.
Zarándokok, füstölgő hosszú gyertyák, hervadt kertek, álomvárosok.
Púpos öreg kisasszony ül az asztal mellett fülledt szobában.
Halovány szüzek, meggyötört ábrázatok, bűnnel, gonoszsággal aláfutott fejek, figurák. Sokféle változata a pozitív, a jelenhez kapcsolt akarás, öröm negatívumának.
Múltba mélyeszti gyökereit ez a művészet, a verejtékes jelen sodra messze elkerülte, zuhogása csak mint távoli zengés hat el hozzá.
Nem a múlt művészetét ömleszti magába, nem azt fejleszti tovább, hanem a múlt irodalmilag átélt emlékeit, a múlt hangulatait, ahogy borús, szenvedő líráján tovább rezegnek. Emlékei más, kevésbé dekoratíve gondolkodó művészt rég hamis utakra tereltek volna. Ő piktori értékekre váltja azokat és ahogyan kifejezi, elmondja látomásait, az nemes, színtiszta piktúra.
Gulácsy lírai művész. Piktúrájából hiányzik a kemény férfias akarat, feszítő erő, termékenység és ahogy eddigi fejlődéséből látjuk, önmagából, letompult, rezignált muzsikájából egyhamar nem lendül ki. Ennek a monoton egy színre hangolt művészetnek határain bévül asszonyi érzékenység szeszélyes idegesség vibrál, s cikázik.
Hangja piktori de művészetének elemei, módszere ellenkezik mindennel, amit az organikus piktori kifejlődés kitevőinek ismerünk. Véletlenek, misztikus eredetek, előre nem sejtett zökkenések hullámvonala szeli át képeinek keletkezését. Csupa olyan mozzanat, mely gyöngíti, rontja az öntudatosságába vetett hitet.
Öntudatossága, művészete labilis, amilyen labilisnek látjuk mi, ugyanígy érzi ő saját magát a természet előtt, a mindenséghez való kapcsolatát azonmód titkosnak és kevéssé pozitívnek érzi ő is.
Ezért távolodunk el tőle néha, művészete olykor ezért idegen és céltalan nekünk, és ezért érezzük néha megdöbbentő módon a közelségét, misztikus igazságainak célját, okát és szuggeráló erejét.
Ingadozik, azonban ritka dekoratív érzése, nagyszerű ösztöne átsegíti őt sok rejtett örvényen.
Forrás: Nyugat, 1912. 8. sz.
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00102/03308.htm
(Az Ernst-múzeum kiállítása.)
Páratlan jelenség művészetünk történetében Gulácsy Lajos. Testvértelen, rokontalan bolygó vándor, maga a pihenéstelen nyugtalanság, aki, ha olykor-olykor megállani látszik, csak azért teszi, hogy buján zsongó álmainak valamelyikét megfogja és láthatóvá tegye. Barátai, kik számosan voltak, inkább az írók és költők rendjéből kerültek ki, mint a művészekéből. Emezek nem tekintették maguk közül valónak, kevésre becsülték mesterségbeli tudását és dilettantizmusnak minősítették egész munkásságát. Egyszerűen az irodalom birodalmába utalták át, mint olyant, kinek hazája nem a látható képzetek világa, hanem az elvont érzéseké és gondolatoké. Szegény Gulácsy rosszkor is jött a világra, olyan korszakban, amely semmi iránt sem érdeklődött, csak a valóság iránt, s amelynek főtörekvése az "igazság" volt, a festői jelenségeknek könyörtelen hűséggel való megábrázolása. Abban a korszakban a művészek semmitől sem borzadtak úgy, mint a megbélyegző "irodalmi" jelzőtől. A festői pozitívizmusnak abban a korszakában milyen árván kellett ődöngenie az olyan művészeknek, akit ez a világ minden látnivalójával sem érdekelt, aki félig behunyt szemmel járt-kelt városaiban és utcáin, s a szeménél inkább egyéb érzékeivel, fülével, a szaglásával szívta magába az elmúlt korok levegőjét. Nem véletlenség, hogy annyi volt az íróbarátja. Azok benne tulajdon álmaik, furcsa és torz hangulataik megérzékítőjét szerették. A festő-poétát, aki ó városokba vándorolt el, hogy azok levegőjével mint narkotikummal ringattassa magát álmodozásba, vissza a messzi múltba, különös emberek különös életébe. Nem egy művén szinte követhetni keletkezésének vonalát és rajta képzeletének az útját. Az elején mint elindító valami irodalmi emléke húzódik meg, valami olvasmányáé, amely megérzékítésre kívánkozott ki belőle. De még gyakrabban valami vágyódása, valami olyan érzése, amelyet végigélnie nem volt módjában s amely azért mint álomkép jelent meg tudatában. Vágyódása elvágyódás volt ebből a világból, amelynek formái és színei durváknak tetszettek neki. Elvágyódás olyan világba, ahol semmi sem nagyon megfogható s amelyben még az öröm is finom ködben füstölög. Nakonxipánnak hívta álmai országát, és mennél előbbre haladt elméjében a felosztás munkája, annál konkrétabb alakot kapott benne ez a fantasztikus képzete. Mint minden teljesületlen vágyódásnak, az övének is a szomorúság a kísérő zenéje. Élete, művészete, benne a játszadozása és a komoly akarása, vidám és komor színessége, minden csupa szomorúság.
Hogyan érzékült meg művészetében ez a sokféle fájdalomban játszó lélek? Csak kevés olyan művet sikerült alkotnia, mely azt az érzést, amelyből származott, hiánytalanul láthatóvá tenné. Legtöbb képén a mesterségbeli ügyefogyottság az előadás raffineriájával valami megható egységbe vegyült. Az ecset és a festék jóformán csak arra való neki, hogy a rajz hiányosságait eltakarja. Leginkább olyan munkáin van ez így, melyeket a természettel szembefordulva készített. A valóság önmaga mivoltával nem érdekli. A szép tájék vagy szép emberi arc oly módon hat reá, hogy bizonyos emlékeit vagy bizonyos vágyódásait fölébreszti. S abban a percben minden érdeklődésével álombeli képzeteit követi. Ez magyarázza azt, hogy például arcképei annyira élettelenek és hamisak. Viszont megfestett vízióin a mesterségbeli tökéletlenség föl se tűnik, annyira megfogja és viszi magával a szemet a művészi érzés ereje.
Képeit analizálni nem könnyű. De alaptermészete szerint Gulácsy inkább rajzoló művész, mint festő. Elképzelései nagyobb részt vonalasan alakuló cselekvények. A szín csak járulékos tulajdonságuk. És mégis egyben ritka finom színérzékű festő is. A színben sem szereti a határozottat és megfoghatót, hanem inkább a szüremlő enyheséget, az alig sejlőt. Színei az ingoványnak estalkonyon fölszálló színes párázatára emlékeztetnek, mint ahogy képzelete is azokat a betegesen fantasztikus virágokat juttatja az ember eszébe, melyek a feloszlás talajában vannak otthon. Az enyészet nehéz illata fekszi meg művészetét. De ez és egyéb tulajdonságai ösztönös sajátságai Gulácsy művészetének. Azért hat az olyan őszintének és azért olyan meggyőző. Az Isten olyannak teremtette: fájós szívűnek, érzékenynek, zajtól, hangosságtól irtózónak, a fonnyadt színek és illatok kedvelőjének. Nem tehet róla, és másmilyen nem lehet. Olyannak kell elfogadni amilyen, vagy el kell fordulni tőle.
Forrás: Nyugat, 1922. 19. sz.
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00323/09814.htm
Győrffy Gabriella: Hommage à Gulácsy Lajos
1932. február 21-én - 75 éve - halt meg a 20. századi magyar művészet legendás alakja, Gulácsy Lajos. Gulácsyról sok - többé-kevésbé téves, esetenként leegyszerűsítő - mítosz él a magyar kulturális életben: a szépség betege, az őrületbe menekülő művész, Na' Conxypan festője...
Mindezek a metaforák azt is jelzik, hogy problémás volt annak a korszaknak - fin de siècle, /századvégi/ dekadens esztétizmus - az értékelése, melynek Gulácsy paradigmatikus alkotója. A korszakot hosszú ideig pozőrök, veszélyes degeneráltak koraként jegyezték, ma már sokkal inkább foglakoztatja az esztétákat, művészeket a rejtélyes hasonlóság a két századforduló - az akkori, illetve a 20. és 21. század - között. Egyre inkább teret hódít az a szemlélet, mely a posztmodern gondolkodás eredeteként tekint a fin de siècle esztétizmusára.
A fin de siècle átértékelése együtt jár azzal, hogy Gulácsy megítélésében is máshová kerüljön a hangsúly, személyében a folyamatosan a kifejezés új lehetőségeit kereső, mindig megújulni kész, izgalmas alkotót lássuk, aki viszonylag rövid alkotói pályája alatt olyan rendkívül gazdag életművet teremtett, mely szüntelenül foglalkoztatja a magyar kulturális életet. Gulácsy - saját szavaival - mindig is különc volt, akit vonzott a határhelyzetek eksztázisa. A kilépés - az eksztázis - aktusa illeszkedik az outsider attitűdhöz.
Gulácsy azon ritka alkotók közé tartozott, akik több művészeti ágban is kipróbálták magukat: legjelentősebb a festői életműve ezzel párhuzamosan prózai szövegeket, verseket, kritikákat írt, színházi díszletet tervezett. E sokoldalúság egyik gyökere, hogy Gulácsy alapvetően a művészet egységében gondolkodott. Másik fontos tényezőként megemlíthetjük a preraffaelita mozgalom befolyását. A 19. század második felének angol művészetét meghatározó preraffaeliták vezető alakja, Dante Gabriel Rossetti festő és költő volt. Rossetti egy új művészi ideált testesített meg, aki egyformán alkot vizuális és verbális művészetben. Gulácsyt a kevésbé tájékozott kritika illusztrátornak minősítette a festményekben nyilvánvaló irodalmi vonatkozások miatt. Ma már egyértelműen hangsúlyoznunk kell, hogy festészet és költészet, verbális és vizuális művészet összjátékának kutatása egyszerre tudatos és ösztönös próbálkozásnak tekinthető, beavatkozás a műfajok felosztásának merevségébe, melynek célja, hogy destabilizálja költészet és festészet határait.
Forrás: http://transplanet.terapad.com/index.cfm?fa=contentGeneric.vlrcbdeioavkdmyn&pageId=69341
Hetvenöt éve, 1932. február 21-én halt meg Gulácsy Lajos, a magyar festészet egyik nagy magányos mestere.
1882. október 12-én született egy budapesti dzsentri családban, egykor nagyberegi főmérnök apja állásának elvesztése után a MÁV napidíjas mérnökeként dolgozott. Gulácsy, akinek egy festményét már gimnazista korában kiállította a Műcsarnok, le sem érettségizett, hanem 1900-ban a Mintarajziskolában Balló Ede tanítványa lett. Egy év múlva kimaradt, Rómába, Firenzébe utazott, ahol beiratkozott a Festészeti Akadémiára, s járt Párizsban is.
1902-től állított ki a Nemzeti Szalon, 1903-tól a Műcsarnok tárlatain, 1908-ban elnyerte a Ferenc József-díjat, több évig szerepelt a MIÉNK, a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre tárlatain, s díszleteket, kosztümöket tervezett Strindberg Hattyúvér című mesejátékához. Évente több hónapot töltött Itáliában, Rómában, Genovában, Veronában, Padovában, Comóban, Velencében.
1912-ben barátkozott össze Keleti Artúr íróval, akinek egy könyvét illusztrálta, s 1913-ban együtt jártak Padovában. Gulácsyn 1914-15-ös velencei tartózkodása idején tört ki elmebaja, amiben nem kis szerepet játszott az első világháború kirobbanása. Döbbenetét Álom a háborúról című vászna érzékelteti, koponyával, karddal, a halál szekerével és sötét jegenyefákkal. Ezután felváltva élt anyjával budapesti lakásában és az elmegyógyintézetben, ahová 1917-ben végleg bekerült, s élete végéig nem hagyta el. 1918-ban részt vett Kassák Lajos folyóirata, a Ma aktivista kiállításán, ám csak közösségre vágyott, semmilyen irányzathoz nem csatlakozott, a modernek szakmai-kifejezési kérdései nem foglalkoztatták. 1922-ben gyűjteményes kiállítást rendezett számára az Ernst-múzeum. Továbbra is festett, amíg 1924-ben meg nem vakult. 1932. február 21-én a Lipótmezőn érte a halál.
Érdeklődése és ambíciói már életében anakronisztikusak voltak: a korában divatos Párizs helyett Itáliába járt, a néger plasztikák felfedezésének idején Giotto, Botticelli és Magnasco festészete ösztönözte. Az olasz városok görbe utcáit járta "feszes bársonynadrágban, madárcsőrű cipőben, csipkezsabóval és csipkemandzsettával, kúpalakú kalapban" - ahogy egy novellájának hőséről írja. Kapcsolódott az angol preraffaelitákhoz, Rosettihez és Böcklin egzotikumához is. Több jelmezes önarcképet festett: Önarckép szerzetesruhában, Abbés önarckép, Kalapos önarckép. Olasz rajongása konkrétan megjelenik a Dante és Beatrice találkozása, vagy a Paolo és Francesca című képén (amely Dante Poklának egy epizódját idézi). Végül konstruált magának egy bizarr álomországot, Na'Conxipant, ahol furcsa ruhájú emberek furcsa épületek között élnek, s amelynek semmi valódihoz nem volt köze. Ezt az elképzelt helyet festette, sőt több novellát is írt róla, ezek hangulata hasonló a rajzokhoz. A Cökxpon, Corso Na'Conxipanban, A Na'Conxipani polgármester, Sétálók Na'Conxipanban című grafikáin a vonal dominál a színekkel szemben.
Fő alkotásai varázsos, nosztalgikus hangulatot árasztó olajképek, olykor karneváli jelenetekkel (A hídon bolondos furcsa népség vonul keresztül), máskor a múlt jelmezeit idézik (Menüett). Több művén a táj dominál, az emberek csak mellékszereplők (Görögkert, Régi kert). Emblematikus alkotása A varázsló kertje: a vöröses tónusú kép jelmezes szerelmespárja mereven, áhítattal figyel egymásra, elébük ágak nyúlnak, mellettük a varázslat eszköze, tüzes tál füstölög. Az Extázis Gulácsynál szokatlanul szenvedélyes kép, hulló szirmok közt a nő meztelen karja görcsösen kapaszkodik a férfi vállába.
Életkép jellegű festményei közül púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli Herbertnek címűn két öreg, fehér parókás alak kevergeti kávéját, szinte hallani az ódon históriákat. Padovában készült Na'Conxipanban hull a hó című olajképe: a presszó asztalánál férfi ül, mögötte a hatalmas ablakon át havas várost látunk, piros léggömbökkel, behavazott alakokkal. A világos, sötét, színes foltok kavargó képét az ablakkeret merőlegesei tagolják. Gulácsy szeretett torz, furcsa, bolondos arcokat festeni: Bohóc, szájában szegfűvel, A bolond és a katona, Kalapos férfi és gyászkendős nő. Meghökkentő műve A mulatt férfi és a szoborfehér nő, melyen ismét két fehérparókás alakot látunk. A fehér és halványlila árnyalatai közül kirí a férfi barna arca és keze, mely a nő vállán nyugszik. Ajkuk összeér, noha a nőt profilban, a férfit szemben látjuk.
Két rózsaszínben-narancsban tartott képe a Rózsalovag, és Az ópiumszívó álma. Az elsőn Richard Strauss operája nyomán rokokó figura sejlik, kezében gyertya, mellette bokrok, virágok, a háttérben arcok derengenek. A másodikon a csak sejthető, víz alól kibukkanó, halfarkú, buborékokat fújó alakok mellett főleg gombák jelennek meg, amelyek nyilván a kábítószert jelképezik. A kusza, nehezen áttekinthető kép a delírium állapotát érzékelteti.
2002-ben Régi instrumentumon játszó hölgy című alkotása 95 millió forintért kelt el egy árverésen, tavaly - 40 év után először - Kaposvárott rendezték meg életmű-kiállítását, amelyen 120 grafikát és festményt lehetett megtekinteni.
Forrás: http://www.interpressmagazin.hu/site.php?data%5Bmid%5D=45&data%5Bid%5D=679
