Mednyánszky László: Háborúban (1914 körül)	A MŰ SZÜLETÉSE
	Aradi Nóra írása
	Fejezet Deák Dénes könyvéből
	ifj. Gyergyádesz László írása
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Mednyánszkynak a világháború maga kínálta a bűn, a lealjasulás, a kiszolgáltatottság, a szenvedés, a halál témáit, amelyeket korábban konokul bányászott ki a társadalmi élet mélyéről. S ez egyidejű volt a különböző frontvidékek új tájélményével, kialakítva művészetében az emberalak és táj egymást értelmező kompozícióit, amire korábban elvétve akad csak példa, mert vagy a tájra, vagy az emberre koncentrált.

Százával, ezrével készülhettek harctéri jegyzetei, vázlatai, amelyekből képeit érlelte. Alig van, alig lehetett már befejezett alkotása, és alig lehet ma még nyomon követni a képek születésének útját. A Bevonulás, a Menekülők, a Harctéri temetés azok a háborús képei, amelyekre a leginkább jellemző táj és figura, sőt táj és cselekmény egysége. Új festői szemlélet csillan meg a Bevonulásban, ahol a nagy rálátásos kompozícióban házsor, háztetősor zárja le a nyüzsgő tömeget sejtető előteret: sárgászöld, rózsaszín házak, hófedte tetők és előtér, kékes pontokkal sejtetett katonatömeg, amelynek kékje visszacseng a dombos téli háttér hideg, világos színében. A másik két említett képen borongós szürkék fogják össze a tájat-cselekményt. De ennél a borongásnál drámaibbak a világos, havas tájak, amelyek kietlenségében a sebesültek, halottak rettegve átélt - és Mednyánszky által kutatva keresett - iszonyata rejlik.

Egyik legismertebb képe, a Szerbiában, már expresszionisztikus szerkezeti elemeket is magában foglaló, több nézőpontos kompozíció. Ez a legkorábbiak közül való, 1914-ben festett harctéri kép léckerítés és fatörzsek összetartó, szélső sávjai közé fogja a hóbuckán ülő és fekvő sebesültet, s az ülő alak felfelé pillantó arca a befejezetlen, vörös alapú csavargófej-tanulmány vonásaira, elvágyódó kifejezésére utal (talán ezért is szerepelt ez utóbbi tanulmány egy időben Sebesült címen). De van a Szerbiában képnek egy kisebb méretű akvarell változata, ahol a nagy rálátásos havas táj középpontjának két staffázsalakja az ülő és a fekvő sebesült. Nem dönthető el bizonyosan, hogy a két kép közül melyik a korábbi. Egy-egy konkrét helyzetről készült ceruzarajz vagy tolljegyzet néha többször visszatért különböző fázisig fejlesztett képeken is, mint például a két, lövészárokban álló figura, amelyek egyike a mellvédre támaszkodik, puskáját előre tartva, a másik, önarcképre utaló alak pedig áll. Egy kis méretű, befejezett, álló formátumú változatán az 1910 körüli évekre emlékeztető finom zöldes tónusok a jellemzőek; a kép egyébként a gyengébb, narratívabb festmények közül való. És ugyanez a lövészárok-motívum megjelenik egy jóval nagyobb méretű, feltehetően befejezetlen, habár szignált képen, ahol a fekvő formátumú, alapozatlan kartonlapnak talán a harmadát fedik csak ecsetvonások, és a jegyzetszerű könnyedséggel létrehozott szilárd szerkezetben monumentálissá nő a kétalakos csoport. A festésnek ez a frissesége feltűnik nagyritkán nem-havas tájon is. Mednyánszky bele-belefeledkezett néha az adódó tájak üde mozzanataiba, de gyönyörködése mindig megtorpant; egy napos, impresszionisztikus erdőszélét a vadvirágok sűrűségével lepnek el fehér keresztek.

A háborús képeken a legmélyebb "alászállás" a pusztulás, a halál nagyon is valóságossá lett témája. Az Elesett orosz katona c. festmény szokatlan megoldás Mednyánszky oeuvre-jében. A rézsútosan fekvő alak deréktől fölfelé látszik, ruhája egyneműen, bontatlanul halvány kékesszürke, mögötte a felület ugyancsak egyneműen halvány zöldessárga, s a kép nyersszínű felső harmadában néhány vízszintes irányú kék ecsetnyom utal az égre, a szabad térségre. Fekete kontúr határolja a törzset, a kart, és finom árnyalás, plaszticitás emeli ki a többféle, közömbösnek tetsző síkból a merevedő arcvonásokat. A Halottak c. kis méretű képen szinte ernyedten alvónak látszik a két rézsútosan egymással párhuzamosan fekvő alak, és nemcsak a formák ritmusa, hanem a rájuk vetülő, formát-tárgyat meghatározó direkt fény is a Csavargók az éjszakában képépítésére emlékeztet. És mintha e téma időbeli-természeti folytatása lenne, hasonló módon helyezkedik el a többszörös nagyságú Enyészet két halottja; itt már nem éppen-meghaltak, akiknek testét élővé teszi az azt formáló fény, hanem a zöldes-barna földbe belesüppedő hullák, a ruha mögött bomló, laposodó test, amelyet már-már színében is magába szív a föld.

A háborús években még új témák, motívumok is megjelentek, amelyeknek már nem lehetett folytatásuk. Az 1916-os Sorbanállók friss színvázlat maradt, az épületháttérnek és az előtérnek a zöldessárgától a napos sárgáig variálódó színe szegélyezi a vörössel, barnával, mélyebb zölddel tagolt, éppenhogy sejtetett tömeget. Olyan téma ez, amely más országok festőit is foglalkoztatta a világháború éveiben és azután. Az egyre betegebb Mednyánszky azonban a hátralévő időben már főként csak képtervig jutott el.

Forrás: A magyarországi művészet története 6. kötet: Magyar művészet 1890-1919
             Akadémiai Kiadó, Bp., 1981, 259-260. oldal

Mednyánszky László háborús képeiről

Szlováknak, magyarnak, svábnak,
zsidónak: közös a nyomorúsága.
(Napló, 1898. február 20.)

Könyvünk képanyaga a legfontosabb (és már több ízben közölt) képeken kívül ez ideig nem publikált festményeket és grafikákat is közöl.

Sarkantyú Mihály már idézett könyvében a következő módon rendszerezi a festő háborús munkásságát: "A világháború éveiben Mednyánszky egy változatos, sokarcú életmű legvégén a festői újítások olykor szertelen hajtásainak szinte áttekinthetetlen sokaságát hozta létre. E periódus szerteágazó témaláncolatát a haditudósító előtt feltáruló világ határolja be. Mednyánszky figurális motívumai két fő csoportba rendeződnek. Az egyik a csapatmozgások, a tábori és hadifogoly-jelenetek, a másik ennek szerves fejleménye; az emberi viszonylatokat közvetlenebbül kutató portréigényű fogolycsoportok, a sebesültek és halottak motívumsorozata."

Mednyánszky stílusát többnyire a téma követelte megoldások jellemzik, de gyakran él merész kontrasztolással is. Dinamikus eseményrögzítés, szemben a végtelen nyugalmat sugárzó békés tájjal. Sírkeresztek erdőszélen; az avarral összesimuló elesett katonatetemek; végtelen nyugalmú hótakarón, árok szélén ülő, tetvészkedő hadifoglyok - ezek az ellentétes motívumok igen gyakoriak háborús képein.

Halottábrázolásai is többsíkúak, összetettek. Hol végtelen és gondos aprólékossággal, lírai elérzékenyüléssei ábrázolja a végső nyugalomba visszasüllyedt, szinte szoborrá merevedett vonásokat a kisimult homlokkal, a végső elrendezettség dramaturgiája szerint, hol pedig a drámán, a történés drasztikumán van a hangsúly, mint azt a Halottak című megdöbbentő képén láthatjuk. Mednyánszky szereti a végletes színkontrasztokat: a Katonatemetésen a felvitt vakító fehér és a zöld különböző árnyalatai, valamint az eseménynek megfelelő dinamikus ecsetkezelés, színfelrakás is ezt igazolják.

Több képet közlünk a fronton készült hadifogolyképekből. Mednyánszky következetesen hirdeti bennük a háború elembertelenítő végeredményét, a teljes elesettséget. A testek renyhe eleresztettsége, az eltompult, fénytelen és mégis vádló tekintetek, a póztalan beállítás szinte dokumentumhitelességű vádiratok. Időtlennek tűnnek ezek a képek, arra születtek, hogy mindenkor, időtől-tértől függetlenül megdöbbentsenek, és az ember egyetemes felelősségérzetére appelláljanak. Többségükön a barna szín dominál, ez Mednyánszky színelméleti magyarázataiban a tragikus, az elrettentő témák megalkotásához szolgált segítségül. A Napló vallomása szerint: "Színek fiziológiája. A rozsdavörös és barnásvörös. Van egy rozsdavörös, barnás piszkosvörös, amely a legnagyobb mértékben izgatja az idegeket. Van ebben a színben valami fenyegető, kivált, ha más piszkosszürke és meleg színek veszik körül. Ezek a színek zavarosak. Önkéntelenül a legismertebb állati anyagokra emlékeztetnek, éspedig olyanokra, amelyek az erjedés első stádiumában vannak. (Míg a tiszta vörös, mint egészséges életelv, nem hat ilyen egyoldalúnak.) A rozsdavörös és megszáradt vagy alvadt vér szinte lángra gyújtja a már erjedő érzelmeket. A legtöbb ragadozó állatnak ez a színe. A vörös és sárga keverékei tiszta állapotban a legizgatóbbak. Piszkos állapotban határozottan a durván, érzékien ható színek prototípusának tekinthetjük őket."

Katonaportréi, melyekhez számos ceruzavázlat is készült, ismét több csoportra bonthatók. Ezeknek egy része megbízásból, netán udvariassági gesztusként készült, más részük viszont saját kedvtelését bizonyítják, ha egy-egy számára megnyerő arc vagy típus megindította fantáziáját. Az első csoportban találjuk az általa tisztelt vezérkari, magas beosztású tiszteket ábrázoló, szinte a müncheni éveit felelevenítő minuciózus kidolgozású portrékat, olajképeket, temperákat és grafikákat. Fontosabbak azonban az egyszerű sorkatonákról festett portrék, az "ismeretlen katonáról" adott tudósítások. Mindet átjárja az állandóan jelenlévő gyengéd alkotói líra, mellyel a kiszolgáltatottakat jellemzi. Vagy a tétova szomorúság fogja meg, vagy a helyzet fel nem ismeréséből adódó alkalmi vidámság, hetykeség. Némelyük vonásaiban ott bujkál a kényszerítettség, a nehezen viselt drill elleni tiltakozás (Fiatal katona).

Mednyánszky munkásságában ismét külön csoportot alkotnak a tábori és frontélet egy-egy mozzanatát megörökítő képek és rajzok. Ezek sokszor csupán jelzésszerűen, igen gyorsan és vázlatosan készültek (esetleg egy későbbi, részletezőbb megfestés számára), de mégis nagy kifejező pontossággal, szinte a lélek morzejeleit kottázva. Egyikük-másikuk kitűnő pillanatfelvételnek hat, mint például a Tábori jelenet, a mosdó, tisztálkodó katonákkal, gulyáságyúval, favágókkal a front mindennapjairól tudósítva. Ott érződik benne a festő izgalma, hogy utolérje, megfogja a pillanatot, s egyben széles panorámaképet nyisson, melyben elrendeződik a dinamikus mozgásanyag. Néha a katonai életforma uniformizáltsága kelti fel érdeklődését (Parancsosztás), az, hogy a felsorakozottakat sematikus egyhangúsággal helyezi el: öltözetük, termetük, tartásuk egyforma, karakter nélküli: egy kényszerhelyzet kiszolgáltatottjai.

Háborús képeinek nagy csoportját alkotják a vonuló trének, az állandó helyváltoztatást, a nyugtalan vonulást ábrázoló munkák. A szurdokokban magukat nehezen vonszoló kocsisorok: emberek-állatok egy kínban, akaratban összefogott csoportja szinte összefoglalása ennek a zaklatott életnek. A témát sokszor újra meg újra megfestette; közölt képünk szinte összegezi a mondottakat. A sejtelmes belső fények, a kép jobb felén átszűrődő fehér és szürkés árnyaltságú színek apokaliptikussá fokozzák a hatást. Az elnagyoltság itt erősítő hatású: mintha egy láthatatlan vulkántölcsérbe csúszó élőlények várakoznának végső elsodortatásukra.

De hát miben is különbözött Mednyánszky háborús piktúrája a többi akkori hadifestő művétől? Sok festő lelkesen (és megtévesztve a magasba csapó, mindent magával ragadó háborús-nacionalista felbuzdulástól) jelentkezett a frontra tudósítani vagy katonai szolgálatra: nem egy művészt pedig a behívóparancs kötelezett a harcokban való részvételre. Tudjuk, hogy Medgyessy Ferenc, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, csakúgy, mint Vaszary János, Egry József, Csók István, Herman Lipót, Frank Frigyes, Rippl-Rónai József, Zádor István, Vadász Miklós, Révész Imre, Nádler Róbert, Bálint Rezső is, végigküzdötte a háborút, hogy csupán a legfontosabb neveket említsük.

A félrevezetettség és pontatlan információ kezdetben megtévesztette nem egy jókezű, jó szándékú festőnket. Ez főképp az első évekre volt jellemző, mivel hamar kitetszett, hogy a borzalmak nem tűrik a lakkozást: s többségük eljutott a puszta naturális tényközléstől a rettenetes dráma tényleges feltárásáig (Vaszary, Egry, Rippl-Rónai). Kezdetben szinte kivétel nélkül kívülről próbáltak közeledni a tényékhez, és csak fokozatosan jöttek rá művészi álláspontjuk tarthatatlanságára.

Mednyánszky mindannyiuknál gyorsabban ocsúdott fel: ráébredt a szegény és kisemmizett közkatonák (az abszolút többség) kiszolgáltatottságára, tragédiájára. Mednyánszky - és a nagy művész és művészet jellemzője ez - nem az egyes tragédiákra összpontosított festés közben, hanem egy-egy képén összefoglalta művészi-filozófiai mondanivalóját, álláspontját. Ez az alapvető eltérés minden részletező vagy elaprózott kísérlettel szemben, mely a többség műveit jellemezte. "Társadalomkritikája a világháborús képeken ölt leghatásosabban testet. Az eseménnyel együtt élő tanú humanizmusával tudósított - megmutatva az általános társadalmi prosperitás jegyében önmagát pusztító embernek tette következményeit. Más kérdés, hogy az ember történelembe vetettségét végzetszerű mechanizmusok eredőjeként értékelte, és ez az egész életmű egészét szem előtt tartva, gyakran a műveken is érzik" - állapítja meg összegezőn Sarkantyú Mihály.

Mednyánszky háborús festészete figyelmeztet: minden erőnkkel védekeznünk kell az olyan helyzet ellen, mely képes megsemmisíteni minden értéket, melyet az emberi kultúra ez ideig létrehozott.

Forrás: Deák Dénes: Festő a világháborúban. Mednyánszky László festészete, 1914-1918
             Gondolat-Idea Tours Kft., Bp., 1991, 24-27. oldal

Mednyánszky - naplójában is rögzített régi álmát beteljesítendő - a világháború kitörésének hírére rögtön be akart vonulni mint egyszerű sorkatona. A kora miatt azonban nem sorozták be, így sógorának, Czóbel Istvánnak a közbenjárása is kellett Tisza István miniszterelnöknél, akitől különleges engedélyt kapott, hogy mint a Budapesti Hírlap és az Új Idők rajzolója jelen lehessen a háborús színtereken. A bécsi Kriegspressequartier, azaz a sajtóhadiszállás kötelékébe kerülve 1914. szeptember 7-től kezdve a fronttal együtt vonulva végigjárja a legfőbb hadszíntereket, ahol az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege megfordult Galíciától (Pzesko) kezdve, Szerbián és Oroszországon (Gorodistye) át Olaszországig (Isonzó), Dél-Tirolig. A frontrajzolások szüneteiben pedig bécsi és budapesti műtermeiben dolgozza fel harctéri élményeit. A Kunstgruppe (idősebb és frontszolgálatra alkalmatlan művészek, hadifestők csoportja) tagjaként Mednyánszky e műveit a világháború során többször is bemutathatta, így például 8 alkotását 1915 őszén a bécsi Künstlerhausban Kriegsbilderausstellung des k. u. k. Kriegspressequartiers címmel megrendezett nagy háborús kiállításon 40 művész 547 munkája között. A magyar alkotók között a napló és a levelek alapján Mednyánszky leginkább Vaszary Jánossal, Maróti Gézával, Horthy Bélával és Vadász Miklóssal volt kapcsolatban. A Császári és Királyi Sajtóhadiszállás Budapesten is rendezett csoportos tárlatokat, így 1916-1918 között három alkalommal is, ezeken a katalógusok szerint összesen 48 művét láthatták az idős festőnek. Igazából csak ekkor fogadják el őt, mint figurális festőt is.

Mednyánszky már említett, katasztrófák iránti lelkesedése a háborúban folytatódott. A háborúhoz való sajátos viszonyulásáról művei mellett számos levele és naplófeljegyzése is tanúskodik: "Amit itt tapasztalok, látok és hallok naponként, olyan nagyszerű, rémségesen szép, felséges, hogy ezt még a legnagyobb drámaíró se volna képes olvasóival megértetni." "Még sohasem láttam ennyi grandiózus és érdekes dolgot." "A mindennap ismétlődő hatalmas lövöldözés egészen hangulatgerjesztő, égi háború alkalmával alig lehet a mennydörgéstől megkülönböztetni." Mindazonáltal a halál és a gonosz mindennapos tevékenysége, a memento mori, a földi hiábavalóság, az ember eltorzuló érzelmei őt is mélységesen felkavarták. 1917. május 3-án a következő naplóbejegyzést olvashatjuk, melyet nem nehéz az ENYÉSZET (1917) című képre vonatkoztatni: "Azután jön a májusi komoly dolog, ama bizonyos májusi reggel a kontraszttal. Ezen májusi hangulat fő jellege a kéjes fáradtság, halállal, sebbel, a háttérben a gyönyörű friss zöld, piros vérrel az üde színek, meleg, fehér kék-levegő, lágy, olvadozó és mégis valami üdén erős. - Ver sacrum." Lehetséges azonban, hogy Mednyánszkyban egy irodalmi élménye nyomán - legalábbis egyik feljegyzése alapján - már 23 évvel korábban formálódni kezdett a kép: "Ma este Tolstoj Sebastopolját olvastam. Különösen szép kép a virágzó mezőn fekvő sebesültek és holtak..." A háborús korszak másik főművében, a SZERBIÁBAN (1914, vászon, olaj, 67,6x 100 cm, Magyar Nemzeti Galéria) című képéhez hasonlóan újfent összekapcsolódik Mednyánszky tájképi és figurális festészete. A természet, az univerzum és az ember mitikus kapcsolata, az örök körforgás kerül előtérbe. A két halott katona szinte morbid gyönyörűséggel válik teljesen eggyé a természettel. A környezettel való egybeolvadás motívuma Mednyánszky számos hasonló témájú képén is megjelenik, azonban ezek egy részén ezt jól láthatóan tompítja az emberi figura plasztikai (pl. HALOTT KATONA, 1915-1918) vagy sötét kontúrral (FEKVŐ KATONA, 1915-1918) való kiemelése. A HALOTT OROSZ KATONA (1914-1918) című művén pedig mint egy árnyék, úgy nyúlik be a képtérbe az elesett katona figurája. Különösen az Enyészet esetében jól látható, hogy egyes motívumok révén - jelen esetben a földön fekvő halott katona - hogyan kapcsolódik tartalmilag és formailag egyaránt össze a háborús korszak az azt megelőző fél évtized képi világával (lásd: A GYILKOS, 1911-1913, kat. 81.).

Mednyánszky az olasz fronton 1916. július 31-én könnyebben megsebesült, melyről szóbeli forrás alapján így tudósít minket Czóbel Istvánné, a festő húga: "László sokszor ki szokott mászni a lövészárkokból, háttal az ellenségnek, a mi fedezékeinket a sziklákkal mögöttük festve. Az olasz katonák látták nap nap után, egy furcsa öreg urat nagy lobogó köpenybe, aki nem törődve veszéllyel, a süvítő golyók közt csendesen rajzol. Il Santónak nevezték és soha sem lőttek reá. Egyszer azonban az egyik reá fogta fegyverét, és lőtt! A vállán könnyen megsebesítette. A többi olasz katona ezt látva, hogy a Santót bántották, dühbe jött, és elverték bajtársukat." Mint az a részletből és a korabeli naplófeljegyzésekből is kiolvasható, Mednyánszky minél több mozgalmas akciót, drámát szeretett volna látni, azonban igazi harctéri pillanatok ritkán jutottak neki. Ehhez képest a leggyakrabban az utánpótlással együtt mozogva csak olyan témákat tudott megörökíteni, mint például a vonuló foglyok és trének, lövészárok, fogolytábor, sorakozó stb. (pl. FOGOLYTÁBOR, Appel, 1914-1918). Emellett a harcok környezetében fekvő természeti és építészeti motívumok kapnak még jelentős teret a vázlatkönyvekben, illetve az azok alapján kidolgozott festményeken (pl. TÁJ ROMOS TEMPLOMMAL, 1914-1916). Mednyánszky soha nem állt ellen a technikai újításoknak, amit sokszor a naplófeljegyzéseiben is megörökített: "Tegnap, december 17-én szombaton jöttem reá, hogy lefixírozott szénrajzra akvarellezni is lehet." Különösen érvényes ez a háborús képeire, ahol már nagy szakmai rutinnal, apparátussal dolgozhatott, így bátran használta az olaj mellett a korábban kevésbé preferált akvarellt, pasztellt és gouache-t is. Mindazonáltal rá jellemző módon a különféle, számára új művészi eszközöket sohasem öncélúan, hanem mindig tartalmi (motívum) és azzal összefüggő hangulati alapú stílusvariánsokhoz, azaz különböző modusok tökéletesítéséhez használta. Tehát csak bizonyos értelemben volt igaza Genthon Istvánnak, amikor azt állította, hogy Mednyánszkynál nem tapasztalható stílusfejlődés. A valóságban Mednyánszky az ún. modus-elmélet egy késői (progresszív szemmel talán korszerűtlennek tűnő) érvényesítője volt. De nem szó szerint használt fel egy korábbi írásos és képi hagyományt, s nem is annyira elméleti alapokra helyezve alakította át különböző modusait, hanem a rá oly jellemző módon itt is elsődlegesen saját érzéki elképzeléseiből és tapasztalataiból merített.

Mednyánszky a fronton szerzett vesegyulladása, illetve több szélütés következtében hunyt el 1919. április 17-én, Bécsben. Kláber Gyula festőművész, hű barátja és egyben orosz származású feleségével együtt utolsó szállásadója, ápolója próbált pénzt szerezni a méltóbb temetéshez: "A kommunizmus tavaszán történt... Gondoltam egyet, s felmentem a vörös követségre. Seidner Ernő fogadott, és igen röviden kijelentette, hogy fütyülnek a művészetre: egy burzsuj báróhoz semmi közük - aki nem kommunista, ne várjon temetést!" A kedvezőtlen történelmi helyzetben a családot sem tudták időben értesíteni, így halála után két nappal koldusmódra, mozarti temetésben részesülve, báró Mednyánszky Lászlót utolsó útjára csak Kláber és egy másik budapesti barátja kísérte el a Zentralfriedhofban. Az igazsághoz, legalábbis Mednyánszkyéhoz, azonban Wolfner József állt a legközelebb, amikor ezt írta: "Úgy temették el, ahogy legszebb álmaiban sem remélhette: csak néhány bécsi ismerőse kísérte koporsóját. Ő mindig fázott a temetési pompától és nagy beszédektől. Ez a nagyszerű, szegényes temetés bizonyára olyan volt, mint ahogy ő kívánta."

Forrás: ifj. Gyergyádesz László: "Csavargó". Mednyánszky László élete és művészete
             Print 2000 Ny.-Bács-Kiskun M. Önkormányzat Múzeumi Szervezete, Kecskemét, 2007, 23-25. oldal