Vaszary János: Katonák hóban (1916) |
MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR | |
|
Realizmus, naturalizmus (A XIX. század utolsó harmada) |
||
|
A realizmus ösvényei - a realizmus magányos mesterei |
||
|
A XX. sz. első felének magyar művészeti irányzatai |
||
| Háború és művészet | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Realizmus, naturalizmus
(A XIX. század utolsó harmada)
A század, utolsó harmadában sokan festettek életképeket. Részben Munkácsy inspirálta őket, de túlnyomó részük inkább a szakirodalomban "müncheni realizmus"-nak nevezett, illusztratív jellegű életképfestészethez vagy a leíró naturalizmushoz állt közelebb. A hetvenes évektől kezdve e művészek főként Szolnokon dolgoztak, ahol 1902-ben művésztelep is alakult. Számos népéletképet festett Deák-Ébner Lajos, aki a Münchenben tanultakat a francia realizmus és naturalizmus elemeivel gazdagította. Vásárkompozíciói értéke az atmoszférateremtés volt. Hatása sokáig érződött a szolnoki telep művészein. Nagy műgonddal festett képei a müncheni zsánerfestés legjobb termékei közé tartoznak.
Ugyancsak a realizmus nemzetközileg is rangos képviselői közé tartozott az emberlátása mélységében csaknem Dosztojevszkijhez mérhető Mednyánszky László. Korai rajzai, melyeket az "Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben" című albumokhoz készített, még az akadémiák rajzos, kemény modorához kötik Mednyánszky stílusát. Később fellazulnak a formák, megszínesednek a lapok. Figurális műveinek túlnyomó részét a művész Magyarország és Európa szegény embereinek, elesettjeinek, csavargóinak életéről készítette. Ábrázoltjainak jelleme, sorsa ugyanúgy lekötötte, mint az őket körülvevő világ. Mednyánszky műveit a rokonszenv, az átélés őszintesége teszi megragadókká. Akvarelltechnikájának levegősen egymásra hordott rétegei, fénytől átjárt meleg színei pedig századunk magyar rajzművészetének legszebb darabjai között jelöli ki helyüket.
Volt azonban a hetvenes éveknek egy magyar festője, aki ugyancsak a realizmus formaköréhez kapcsolódott, de annak nem elsősorban múltba tekintő ágához, hanem a jövőt előkészítő, az impresszionizmus határmezsgyéjére érkezőhöz: Szinyei Merse Pál. Tél c. képe tudomásunk szerint Szinyei egyetlen téli tájképe. A tájnak olyan részletét választotta ki, amelyik beleillik kedvelt kompozíciós formájába.
Forrás: http://verslista.freeweb.hu/muveszetek/3stilus/10realizmus/10fest.htm
A realizmus ösvényei - a realizmus magányos mesterei
. . .
A Munkácsy-tradíció folytatói között volt néhány olyan, a realizmust stílusként is vállaló művész, akit nem lehet egyértelműen sem a szolnokiak, sem a vásárhelyiek közé sorolni. Ilyen volt az egy időben Nagybányán, majd Szolnokon is dolgozó Koszta József, a néhány vonásában az alföldiekkel is rokon szellemű Nagy István és Mednyánszky László, aki tulajdonképpen a hidat alkotta a barbizoni művészet, a 19. századvég realista törekvései és az alföldi festészet plebejus ihletésű, realista iránya között.
Az akadémizmus gyökerei visszanyúltak a 19. század hatvanas éveire. Párhuzamosan, a hetvenes évektől bontakozott ki a jellegzetesen 19. századi realizmus, amelynek továbbélése nyomot hagyott a századfordulón, sőt a 20. század elején. Múlt századi fővonulatai egyfelől Munkácsy Mihálynak a hetvenes években kulmináló kritikai realizmusa, másfelől az a természetszemlélet, amely részben Munkácsyt, még inkább Mészöly Gézát és Paál Lászlót jellemezte. E többirányú realizmus gyökerei tehát az előző korszakot tárgyaló kötet témakörébe tartoznak, habár Munkácsy pályájának utolsó szakasza beépül a századvég művészetébe, és a realista festészet különféle tendenciái, így többek között a lírai, impresszionisztikus tájfestészettől a drámai emberábrázolásig ívelő Mednyánszky-életmű legfontosabb szakaszai is a századfordulóra, a tízes évekre esnek. Ugyancsak része a korszak realista törekvéseinek a szolnoki művésztelep munkássága, és lényegében ekkor bontakozott ki a pontatlanul alföldi festőknek nevezett művészek tevékenysége. És egyidejű volt egy stílusrealizmusból kiinduló művészeti fattyúhajtás, az úgynevezett műcsarnoki festészet, amely a "müncheni realizmus" magyarországi változataként realistának vallotta magát, mert a természet és a mindennapi élet jelenségeinek valósághű visszaadására vállalkozott, de nemcsak a realizmustól volt idegen, hanem magának a művészetnek is a perifériájára szorult.
Forrás: A magyarországi művészet története 6. kötet (főszerk.: Aradi Nóra)
Magyar művészet 1890-1919 (szerk.: Németh Lajos)
Akadémiai Kiadó, Bp., 1981,
221. és 250. oldal Bernáth Mária írása
A XX. sz. első felének magyar művészeti irányzatai
A századforduló millenniumi ünnepségeivel induló, változásokat hozó évek rengeteg művészeti törekvésnek adtak teret, s az irányzatok olyan nagymértékben hatottak egymásra, hogy sokszor nehezen választható szét egy-egy. Csak a '20-as évekig bezárólag több mint tíz nagyobb művészeti stílus és azok hatásai játszanak fontos szerepet Magyarországon, megalakulnak a művészeti iskolák és műhelyek, majd a háborús évek alatt visszavonuló művészet újra előtérbe lép, s a '40-es évek utáni alkotások már az addigiaktól gyökeresen elkülönülő szemléletet tükröznek.
A 19. század végétől szerveződő nagybányai iskola hatásai az 1950-es évekig visszatérnek majd, hiszen a tanítványok a szecessziótól a konstruktivizmusig sok irányzat útját bejárják. Innen nézve lehet értékelni a neoimpresszionizmus megjelenését és a Nyolcak alkotócsoport tevékenykedését egyaránt, de a nagybányai alkotók hatása érezhető a Szolnoki művésztelep, az Alföld művészeinek naturalista képein is.
Kiemelkedő, magányos művészegyéniségek - Mednyánszky László, Csontváry-Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos alkotásai vezetnek tovább a szecesszió, a szimbolista ábrázolásmód irányába, mely azután Gödöllőn és Budapesten bontakozik ki, két művésztelep közegében.
Rippl-Rónai József és Vaszary János alkotásai már határozottan az iparművészet felé is fordulnak, tevékenységüket összművészeti látásmód hatja át. Ugyanekkor formálódnak az impresszionizmus nyomán a neoimpresszionista csoportok (Művészház), majd létrejön az avantgárd magyar előfutára, a Nyolcak csoport is. Őket követik a Fiatalok, az európai stílusok összeolvasztásával kísérletező művészeti-baráti társaságok, a futurizmus, kubizmus, expresszionizmus szintetizálására törekedve. A század '10-es éveitől a Kassák Lajos alakjával jellemezhető aktivizmus válik népszerűvé, és a baloldali eszmeiség is teret kap a művészetben.
A háborúk alatt az értékőrző körök, a Szinyei Társaság, a Római iskola, a Gresham-kör próbálnak összetartó erejükkel értéket közvetíteni, az újklasszicizmus és a múlt felé fordulás mellett állandó átértelmezési kísérletekkel egyetemben, mind a festészetben, mind a szobrászat terén, a népművészet elemeit is alkalmazva.
Forrás: http://www.hung-art.hu/vezetes/stilusok/index.html
Lyka Károly: Háború és művészet
Nincs a tevékenységnek egyetlen egy oly köre sem, amely valamely módon ne érezné a világháború tüzes lehelletét. Mindenki önmagán tapasztalhatja ezt a megállapítást s azért nem is kell példákkal bizonyítani. A hatás megvan: kérdés, milyenek lesznek az eredményei? Minket ezeken a hasábokon a képzőművészetek érdekelnek. Hogyan hat rájuk a háború mindent átjáró bontó és teremtő ereje? Mily értékeket pusztít, mily értékeket teremt? Mily magvakat fog elhinteni a jövő számára?
A kép, a szobor, az épület személyes cselekvés szülötte. Közvetlenül az egyéniségtől függ. Az egyéniség azonban végtelenül összetett rendszer, amelyre a külső világ ezernyi tényezője hat. Ezeken a külső tényezőkön át juthat el a világháború rezgése az ecsetig, a vésőig, a rajzlapig. Miután ebbe a világháborúba a kultúrvilág túlnyomó része is belesodródott, várható, hogy annak hatása meglehetősen egyetemes lesz.
Az élmények, amelyeken művészeink általesnek, közvetlenség dolgában különbözni fognak. Sokuk ott küzd a csatatereken. Benne van a forgatagban, a maga szemével látja, a maga bőrén érzi a véres nyomokat, amelyeket a háború túlságosan bőven osztogat. Másik részük műhelyében rekedt. De ők is benne élnek a háborúban, óráról órára, érzik annak mindent elnyomó szenzációit, napi életük legjelentéktelenebb viszonylataiban is a zord idők metsző lehelletét szívják, a hősi epizódokon lelkesednek. Mi hatása lehet mind ennek a művészetekre?
Közelfekvő jövendőmondás volna annak az ígérete, hogy e történeti idők hatásaként a történelmi festészet, szobrászat föllendülése várható. Az ilyen prognózis, ha közelebbről vizsgáljuk, nagyon bizonytalan alapúnak mutatkozik. Mi ez: történelmi művészet? Valaki úgy foghatja fel, hogy történeti, fontos események művészi ábrázolása, ahogy egykor a hatvanas, hetvenes években nálunk is művelték, nagyobbára a Piloty-iskola hatása alatt. Azok a képek, már a kiválók, nem azért fontosak és becsesek nekünk, mert V. László vagy Szent István a tárgyuk, hanem mert művész munkái, aki tehetségének legjavát ily művekbe zárta. Ugyanezek a művészek teljesen hasonló értékű műveket teremtettek minden történeti téma kizárásával is. Van rá ellenpróbánk is. A millennium ünnepe alkalmából a magyar kormány fel akarta támasztani a "történelmi festészetet" és egy egész sor kiváló, neves művészünknél megrendelt egy-egy történelmi képet. Soha állami megrendelés nagyobb csődöt nem mondott, célját ennyire nem tévesztette. A jeles mesterek történeti képei sokkal rosszabban sikerültek egyéb leggyengébb műveiknél. Lehetetlent kívántak tőlük és munkájukat nem mentette meg a feladatul nekik kiszolgáltatott történelmi téma. A történelmi festészet értéke, ha ugyan lehet egy ily művészeti kategóriát felállítani, nem függ attól, hogy mit fest vagy mintáz meg a művész, hanem attól függ, hogy a képben vagy szoborban a szíveverését, a tudása bőségét alkalma van-e látható jegyekké formálni.
Ha viszont azt nevezzük történelmi képnek, szobornak, amely magába zárja keletkezése korának egész érzületét, akkor minden jó kép, jó szobor és jó épület történelmi művészetet jelent.
A nagy mesterek sohasem zárkóztak el koruk lelkétől: kiaknázták azt, sőt ők voltak e kor lelkének leghívebb tolmácsai. Előfordult, hogy "megelőzték korukat", ez azonban csak azt jelenti, hogy koruk haladottabb kisebbségének, egy kitűnő, bár kisszámú elitnek voltak tagjai, akik ma észrevették a holnap szíveverését.
Ha ily értelemben vesszük a történelmi festészetet és szobrászatot, akkor biztos alapon remélhetjük, hogy ezután következendő művészetünk is történelmi lesz, azaz elfogja mondani az érzületet, a fájdalmat, az örömöt, a lelkességet, a reményt és csüggedést, a lélek ruganyosságát és ernyedését, amit kiben-kiben a ma tomboló világháború kelt.
Ezek az érzések (de nem a témák) bizonyára nagyon különböző módon fognak megnyilatkozni a közel jövő művészetében. Senki se higyje, hogy a tájképfestő most egyszeribe várostromokat fog majd festeni, mint ahogy tőle 1896-ban kívánták. A kategóriák különbsége bizonyára megmarad ezentúl is, csak a képek és szobrok hangja, benső erői, hangulata, sava-borsa ölthet magára új, de a jó műveken tisztán csak művészi jellegű bélyegeket.
Hiszen lesz a háború után megrendelés bőven. Az állam, a megyék a városok kívánni fognak a művészektől heroikus jeleneteket, amelyeknek hősei különösen közel állanak e hatóságok szívéhez. A jó festőknek egy ily feladat csak ürügy lesz arra, hogy képet fessenek, amelynek sarkalatos erénye az ő művészi egyéniségükben fog rejleni s nem a feladott témában. Ezeknek a művészeknek lesz a legtöbb bajuk, mert a hivatalos megrendelő fórumok átlag nagyobb súlyt vetnek egy külsőségre (a topográfiai hűség, előírásos egyenruha s efelé), mint mindarra, ami által egy kép valóban művészi képpé válik. Sokkal nagyobb elismerést arathat ily megrendeléseknél a közepes piktor, aki festészeti problémák nélkül valóban csak a mezítelen feladatot készíti el festékkel és ecsettel, okmányszerűen. De tudjuk a művészettörténetből, hogy a feladatok ily hű teljesítése sohasem zavart sok vizet a festés, a mintázás, az építés munkájában és okunk van feltenni, hogy ezentúl sem lesz döntő. Átlagművészkedés marad, a piac egyszerű kiszolgálása.
Azt hisszük tehát, hogy valamely "történelmi művészet" keletkezése, a fogalom Piloty értelmében vett magyarázata szerint, alig lesz várható e háború után; a nagy idők hű illusztrátorai becses munkát fognak végezni a jövendőbeli historikusok számára, a művészet szekerét azonban aligha fogják előbbre tolni.
Ha eddig pusztán negatívumokat soroltunk fel a világháború várható eredményeként, igazságos lesz az érem másik lapját is szemügyre venni.
Bizonyosra vehető, hogy a nagy háború, amely szinte két táborra osztotta a kultúremberiséget, a békekötés után egyformán nyomokat fog hagyni a győztesekben és a legyőzöttekben. Ezek egymással szemben nem lesznek valami nagyon barátságosak. A nemzetközi érintkezés meghittebbé fog válni a szövetségesek közt, ridegebbé az ellentáborral szemben. A néhány évtized óta gyakorlatba jött nemzetközi barátkozás meg fog csappanni, helyét egy időre az elszigetelődés fogja elfoglalni. Ilyen általános érzelmet várhatunk s ez az általános érzelem talán észrevehetőn fog lecsapódni a művészi munkán. A nagy nemzetközi nivellálódás elé, kivált eleinte, szinte leküzdhetetlen gátakat fog emelni a közelmúlt ezer véres emléke. Az elszigetelődés a helyi jellemvonások nagyobb értékelésével járhat, így várható, hogy az egyes országok kultúrája inkább nemzeti, semmint nemzetközi sajátságait fogja erősebben hangsúlyozni, kiépíteni. A francia festőkhöz hasonlítani talán kisebb érdem lesz, mint tőlük különbözni. Számos nagyon érdekes nacionalista vonás nőtt meg már most is; várható, hogy e növekvésnek hatása általában lecsapódik majd a művészetekben is. Annál is inkább, mert ezzel sok művész csak éppen folytatná a már évekkel ezelőtt félreismerhetetlenül megkezdett útját. A közhagulat, úgy véljük, éppen nekik fog kedvezni és midőn elismerést és munkálkodási teret kínál nekik, gazdasági és erkölcsi alapjukat is biztosítja. Akinek lelke nyitva van ennek az érzésnek számára: szabadon és sokfelől bátorítva, fogja tehetségét fejleszthetni. Itt persze nem arra gondolunk, hogy magyar festők csupa magyar szűrt és magyar csárdát festenek majd. Hanem arra, hogy magyaros zamatja lesz egy oly képnek is, amely esetleg egy olasz tengerpartot fog ábrázolni.
És kedvezni fog a közhangulat egy másik oly áramlatnak is, amely szintén megtette már első lépéseit és útban van művészi céljai felé. Értem azt a festészetet és szobrászatot, amely egy idő óta látható módon és minden erejével el akar távolodni a művészi naturalizmustól és impresszionizmustól, keresi az alkalmat a nagyvonalú dekoráció, a stilizáló művészet felé, ki akar lépni a polgárember meghitt, kicsiny otthonából és nagy középületek terjedelmes falsíkjait szeretné működése számára igénybe venni.
Azt hisszük, hogy e már egy idő óta folyó művészi törekvés bizonyos értelemben táplálékhoz fog jutni a háború után következő években, hogy tehát ennek az iránynak további kialakulása nem hogy veszedelemben nem fog forogni, hanem talán még erősebb ösztönzést fog kapni.
Várható egy stilizáló, a nagy kompozíciót hangsúlyozó festészet és szobrászat föllendülése, egy művészeté, amely a rendet, a szervezettséget írta zászlajára s így talán meg fog egyezni a közhangulattal, amely a mindent feldúló háború után a szervezkedést és rendet fogja szomjazni.
Ezek széles keretek, amelyeken belül - ha csakugyan így alakul minden, a nagy világháborúban szerzett személyes élmények, hangulatok, érzések szabadon érvényesülhetnek és hozzájárulhatnak ahhoz, hogy sokszínűvé váljék az új művészet. Bizonyos, hogy minden művésznek lesznek szomorú és lesznek heroikus emlékei, lesznek oly mélyen markoló szenzációi, amelyek különböző formában jelentkeznek majd műveiken. Igazi művész nem vethet el, nem áldozhat fel ily legszemélyesebb impressziókat: tolmácsukká válik oly műveiben is, amelyeknek külső tárgya, motívuma az első pillanatban talán nem is látszik az ily személyes élményekkel összefüggni.
Hogy ezek az alakulások mily menetűek lesznek, az sok tekintetben függni fog az egyes osztályok gazdasági helyzetétől is. Milyen lesz az, azt e pillanatban a legvakmerőbb jós is aligha merné, vázolni. A gazdasági alap is egyik együtthatója a művészetnek, mineműsége rendszerint félreismerhetetlen nyomokat hagy rajta.
Midőn egy pillantást igyekeztünk vetni abba a jövőbe, amelyet a világháború lezajlása után várhatunk, tulajdonképpen csak éppen személyes prognózist adtunk, amelyet lehet, hogy nemsokára korrigálnunk kell. A jövő majd bizonyságot fog tenni arról, hogy véleményünk helyes alapokra volt-e építve. Esetleg megállapítja, hogy nem vettünk észre a világháború zord zivatarában oly mozzanatokat, amelyek a felsoroltaknál sokkal erősebben érintik a művészet jövőjét.
Forrás: Művészet, 13. évf., 7. sz., 1914, 337-340. oldal
http://epa.oszk.hu/00000/00009/00095/337-340-haboru.htm
