"Magyar művészek a csatatéren"
Malonyay Dezső: Mednyánszky László br.
(részletek a cikkből)
. . .
Elment szeptember elején, s október végén levelet kaptunk tőle, valahonnan a galíciai határról. *
Az északi harctérről a hadisajtószállást levezényelték a déli harctérre, akkor betekintett hozzánk a művész (lovaglónadrág, lábszárvédő - és az elmaradhatatlan esernyő), beszélt igen sok érdekes és nagyon tanulságos dolgot, s azután, s azután, ment le ő is, délre.
Katona volt minden őse, a zordon Stiboridák, a régi Báthoryak, a lendvai Bánffyak, a Révayak, Jakusitsok, Pongrátzok, Nádasdyak, Eszterházyak, Szirmayak, Tarczayak, a Horváth-Stanchichok - a magyar szabadságharc első vértanúja, a párduckacagányos gárdista, akit Haynau akasztatott Pozsonyban, az ő nagybátyja volt, apjának testvére, Mednyánszky László és Mednyánszky Cézár az a pap, aki nagy ezüst keresztjével verte főbe a muszkát, Bem ágyúit védelmezve.
Mihelyt mozgósítottunk, a mi művész Mednyánszkynkban is nekipezsdült kardforgató őseinek vére s jelentkezett katonának. Menni akart ő is! Azt felelték neki, hogy köszönik szépen, de ilyen öreg legényt a csatatéren nem használhatnak. Az öreg legény - mert bizony fehér már a mi nagy művészünk szakálla, - az öreg legény jóságosan mosolygott, de szándékától nem tágított; ha katonának nem kell, fogadják hát be őt harctéri tudósítónak: legalább rajzolni, fösteni engedjék meg néki a magyar dicsőséget!... Ebben is akadékoskodtak és azt vetették, hogy ott sem bírná a fáradalmakat már az ilyen öreg úr!... Ő azonban, szüntelen azzal a jóságos mosolygással, nem tágított s a vége az lett, hogy Tisza István - mert ilyen erőszakos ember Tisza István - rátelefonozott a háboruskodókra:
- Mednyánszkyt tessék odaereszteni a csatatérre!
Így jutott el - mint a Budapesti Hírlap harctéri rajzolója, - Mednyánszky László báró az északi harctérre.
Egy csomó papiros, egy marok ceruza, pasztell-kréta, néhány vízfesték és ecset, az ő elmaradhatatlan esernyője, egy ütött-kopott lóden-köpönyeg, kipróbált, viharedzett szalmakalapja, s hogy teljes legyen a hadi felszerelés, egy rozsdás revolver is lógott az oldalán - - és elment, a csatába.
Ott sült ki azután, hogy micsoda fiatal ember az öreg Mednyánszky.
Olvastuk róla, - szeretettel írták, hiszen összes társait elbűvölte igénytelen jóságával, önfeláldozásra kész udvariasságával a hadisajtószálláson, - hogy senki a fáradalmakat, a gyaloglást, a kényelmetlenségeket, a nélkülözést jobban nem bírja, mint ő. Gyalog, kocsin, autón száguldozik egyik csatatérről a másikra s már repülőgépen is rajzolt. Olvastuk: "egy-két vonással lekapja a csatateret, egész ezredek élnek s mozognak papirosán; a tisztek ismerik és megbecsülik az elhanyagolt külsejű öreg művészt, de az őrsök bizony gyakran megállítják, kémnek nézik, elszedik rajzait. A jóságosan mosolygó kedves öreg báró ilyenkor is csak mosolyog s várja türelmesen, amíg kiderül, hogy ő kicsoda. Ha egy szép színt lát, vagy egy piszkos, régi, szép templomnak a falát, vagy egy őszi színes ágat, árkot vagy hegyoldalt: Mednyánszky izgatott lesz, nem akar tovább menni. Valamelyik galíciai faluban látott egy öreg templomot - ő ott maradt, hogy azt lefesse! Festékje nem volt, csinált tehát magának föstéket. Valami öreg láda fenekéről kapart le valami feketeséget, vízbe áztatott egy kék szoknyát, hogy kék színhez jusson, szerzett a patikából valami vörös gyógyszert, és a világ legszebb akvarelljét föstötte meg ezzel a készséggel a gyönyörű öreg templomról."
Így írtak róla - és ez Mednyánszky.
Ez a levél is híven jellemzi őt.
"Édes Buli! Nagy köszönettel vettem ma este leveledet, valóságos csoda, hogy soraid idetaláltak. Mi ismét távol bolyongunk a pressequartiertől... A rajzok nagy tömegben készülnek, kissé lassan megy a dolog, mert nagyobb csoportokban járunk, s egy a természet előtt készítendő rajzra alig jut 10-12 perc. Ez idő alatt minden lényegeset belé lehet ugyan a vázlatba hozni, de ez a sokszorosításra még sem alkalmas. Más papirosra kell a dolgot, kissé rendesebben, némi kiegészítésekkel átrajzolni. Ezen művelethez egy kis világosság és néhány napi nyugalom kell, ami csak nagyon szórványosan akadt eddigi vándorlásaim közben. Most van egy világos szobám, ha néhány napig innen ki nem zavarnak, sok rajz és akvarell készülhet el. Amint a presssquartierhez visszatérünk, elküldhetem valami módon. Fokozatosan mind szebbet és érdekesebbet látok.
Eleinte a nagy szekértáborok voltak és beláthatatlan hosszúságú szekér- és társzekér-oszlopok. Azután később, esténkint távoli ágyú-dörgés és most végre, maga az ütközet és pedig a modern ütközet pokoli zenéjével, amely fülsiketítő, kábító és mégis harmonikus.
Egy szerencsés véletlennek köszönhetjük, hogy egészen benne lehettünk és egy cserjés domb tetejéről élvezhettük az egész nagyszerű látványt... Szakadatlanul dörögtek a nehéz ütegek, gépfegyverek és sortüzek. A mi ágyúink lövegei szakadatlanul sivítottak a magasban fejünk fölött és az átelleni dombokon robbantak föl, megszámlálhatatlan kis füstgomolyokat képezve... Távolabb gyalogságunk támadott domboldalakat... Estefelé láttunk sok haldoklót és sebesültet. Két épp előbb kiszenvedett tisztnek elvittük friss leveleit és feladtuk a postára. Azután következett két kém felakasztása. Este lett, de az ágyúzás nem gyöngült, még vagy húsz élő katona bízott ránk levelet továbbítás céljából. Csak nehezen határozhattuk el magunkat, ezen véres akció színhelye elhagyására. Hipnotikus erővel tartott fogva az óriási tusa, úgy vonzott, mint az örvény. De szép volna, ha így végződhetne nékem ez az egész mindenség, minden nagy és kis fájdalmával, bajával... Kézcsókomat a molykirályné őnagyságának, ölel igaz híved az Öreg Kutya."
Megint nem hallottunk róla egy darabig.
December negyedikén levelet hoz egy öreg néni - Budáról. "II. kerület, V.......-utca No. 8., 4, emelet. lift, N.......t...................-nál. - Édes Buli! Nyolc nap óta dolgozom 7 1/2 reggeltől éjfélig, néha 2-ig éjjel. Nemsokára kész leszek, naponta 5, 6, néha több készül. Gyere, nézd meg az egészet, nem találkozol senkivel. Nagy világos szoba, bútor nélkül, félóra alatt megnézünk mindent. Sok rajz nagyban van csinálva, egy méteres vásznakra. Az a reprodukcióra nézve a legjobb, mert akárhogy lesz kisebbítve, mégis nagyot mutat. Van több színes kép is. Néhány nap múlva, gondolom, elég is lesz együtt. Én egy kissé megrontottam magamat és alig merem a szobát elhagyni. Közösen megállapítjuk, hogy mit közlünk és mi marad esetleg későbbre. Azért nem jövök, mert legyen az este, reggel, nappal vagy éjjel, ez mindenesetre két-három illusztrációval kevesebb lenne, mert most igazán gőzerővel dolgozom, írd meg, mikor jösz!
Kocsin vagy autón, a V.......-utca 8. alá, liften föl a negyedik emeletre, a házmesterné megmutatja a.......é ajtaját."
Szóval, nyolc nap óta itt van a mi harctéri rajzolónk, elbújt ott Budán, dolgozik s csak most ad hírt magáról, amikor már van mit mutatnia.
Vasárnap reggel nála jártam (december 6.).
Azt a teljesen üres-szobát is sikerült a mi csodálatos művészünknek a leghihetetlenebb rendetlenségbe borítani. Kályhán, két széken, egy asztalon, két ládán s egy utazótáskán kívül egyéb bútor nincs ott, csak a festőállvány, de mindaz, aminek földön a helye, természetesen, fönt van az asztalon, ami az asztalra való, az a székre van hányva, aminek rendes helye a ládában, az kint hentereg a padlón - és el lehet azon gondolkozni, hogy egy feketecsíkos sárga harisnya micsoda kalandok után került oda a festőállvány alá?... Az utazótáska tartalma, egyszerűbb eljárás kedvéért, mindenestől ki van borítva az asztal alá, így azonban a festékes tubusok javarésze, az akvarelles palettával együtt, szépen helyet talál az utazótáskában; tányér és poharak vannak a földön, a tányérban terpentin, a poharakban festékes-víz, és miután belebotlottam egy ilyen pohárba, egészen jó, hogy mindjárt ott volt a földön egy hálóing, amivel a tócsát föl lehetett törölni.
És ebben a megnyugtató környezetben szebbnél szebb, mélységes részvéttel, hódító szeretettel, lélekbe markoló meghatottsággal, bölcs emberiességgel, a legközvetetlenebb poézissel teli képek: olajfestmények, pasztelek, akvarellek, tus- és ceruzarajzok szanaszét, ide-oda szerte támogatva, egymásfölé állítva, a falra szögezve, mint ahogy kapualjban szokta kirakni batyujának tartalmát a vásárokon házaló képkereskedő.
Elámultam, szólni is alig tudtam a csodálkozástól és a gyönyörűségtől!.... Melyiket nézzem!?...
Nem új ez a Mednyánszky. Mindaz, amit ő már olyan pompásan tud, amit kifejezni már mesterien megtanult; meghatottságának őszintesége a természettel szemben és a természet szépségeinek megértetése a maga poézisén át, tetézve mindazzal, ami az emberit rázza bennünk életre aléltságából, az van itt együtt ezeken a képeken is, de új környezetben, még teljesebb fiatalságban és a teljes megértés bölcseségében.
A háborút adja, ezt a rettenetes, ezt a hasonlíthatatlan, ezt a minden eddigi háborúnál iszonyúbb modern háborút, - és képein alig látunk fegyvert, ágyút, képein nem ölnek, nem is igen haldokolnak s mégis minden iszonyatát, minden borzalmasságát, minden kegyetlenségét, szomorúságát és embertelenségét kifejezi a modern háborúnak.
Egyik legszebb, legmegkapóbb, egyik legfeledhetetlenebb képe például a Csatatér.
Néhány barnás folt a nagy fehér vásznon, amin a vászon fehérsége adja ki a havat és az eget. Óriási dombos terület Przemysl alatt, - elhagyott lövészárkok, itt is néhány sírkereszt, amott is néhány hirtelenében összetákolt sírkereszt... Amit Verescsagin halomba hordott, feloszlásnak indult tetemekkel mond el, a csatateret, azt megfösti ő is, olyan kevés színnel és föstékkel, mintha csakugyan ott, egy-két perc alatt, a harctéren kapta volna le, ugyanazt kifejezi ő is, de az ő csatatere egy behavazott lankásan dombos vidék, ahol már üresek a lövészárkok, ahol nincsen már egy eleven lélek sem, nincs többé egyetlen emberi alak, csak egy-egy hirtelenében összetákolt fa-kereszt a lövészárkok mentén - az elhagyatott nagy temető.
Egy másik képe: a rőzsét cipelő sebesült katona.
Goya a háború borzalmait karóbahúzott alakokkal fejezi ki rettenetesen, a varjak ott vájják ki előttünk a megcsonkított tetem szemét, harapják, tépik, marják egymást őrjöngve a tusakodók, - Mednyánszky sebesült katonája, a hős, egy kis rőzsét szedett, hogy tüzet rakjon s melegedjék mellette.
Amíg eszemet tudom, el nem felejtem egy árok partján ülő kolerás katona merengését a távolba... A teljes reménytelenség, az elkerülhetetlen pusztulás, a bizonyos halál képe ez és nincs rajta irtóztató, annyira csak szánalmat ébreszt, hogy habozás nélkül sietnénk segítésére. Hát az a sebesült fiatal katona, akinek az állát vitte el a golyó, a fehér kötésen átütközött a vér, de látszik rajta a boldogság, hogy szivarhoz juthatott: a vergónia ott füstöl szájában a véres kötelékek között... És a másik hős, akinek szintén arcát sodorta végig a srapnelszilánk - s mihelyt bekötözték: első dolga, elővette kis bakatükrét s nézegeti magát a tükörben... A foglyok, a betegek, a halálrafáradt pihenők, a hazagondolók, - és a komitácsik, akiket egy félóra múlva már szél ingat a faágon!...
Akiket akasztani visznek...
Alig két-tenyérnyi galambszürkés papiros; a papiros szürkesége adja az alkony borongását; messze háttérben vöröses csík, ott alkonyodott le a nap; a távolban dombvonulatok, egy-két varjú, s néhány fehér folt a felhők. Egy csoport halad, úgy látszik rajtuk, hogy ahová mennek, onnan többé visszatérés nincsen. Legelöl egy szuronyos katona, fázik, fáradt ő is; mögötte egy suhanc, azután még öten, inkább züllött, már mindenről lemondott alakok, és mögöttük két szuronyos katona. Viszik őket, bűnhődni.
Megföstötte az aviatikát is; menekülő lengyel zsidók állanak szekereik mellett az útszélen és ámulva néznek föl a magasba, - repülőgépet nem látni a képen, az ámuló zsidók testtartásán, különösen egy pajeszes zsidó gyermek szinte dermedő elbámulásán látjuk az új csodát. (...)
Forrás: Művészet, 1915. 1. sz.
http://epa.oszk.hu/00000/00009/00097/001-048-harcter.htm
Albert Gábor: Az Öreg Kutya vedleni készül
Mednyánszky László művészetéről
"Ma az öreg Gipsnél voltam. Sok mindenről beszélgettünk. De az összbenyomásom, amely róla támadt: a berendezésüknek, fáradhatatlan törekvésüknek élnek és elmúlnak az időben."
A színhely Párizs, és két festő találkozásáról ad hírt ez az 1897 májusából származó feljegyzés. Az öreg Gips - azaz öreg Cigány - a dúsgazdag és ünnepelt Munkácsy Mihály, akinek egy-egy képéért kisebb vagyonokat fizetnek, műtermében, estélyein a párizsi világ előkelőségei adnak randevút egymásnak. És a "két-három századdal elkésett primitív ember" mellett (a finnyás Justh Zsigmond jellemzi így Naplójában), aki "magyarul elfelejtett s franciául nem tanult meg" reklámfőnöki és hajcsári minőségben az arisztokrata-bolond Madame de Munkácsy veri a nagydobot. Omló drapériák, drága szőnyegekkel bélelt rafinált jólét veszi körül a mestert, mögötte pedig a réges-rég elfelejtett és a pompás szalonok kedvéért hűtlenül elhagyott múlt, az ásító inasok kialvatlan világa.
A másik szereplő, a naplójegyzetek írója, mintha ebből az elhagyott világból érkezett volna. Nyakán a kétes tisztaságú ing nincs begombolva, gallérját madzag fogja össze, kabátja gyűrött, s még szerencse, mert így legalább nem látszik rajta a töméntelen pecsét. Nadrágja széle kikopott, cipője poros, s egy-egy öreg hasadékon talán még a hüvelykujja is kikandikál. Hasonlíthatatlan diogenészi figura. A neve viszont annál jobban cseng a "nagydobosi" füleknek: báró aranyosmedgyesi Mednyánszky László. Ő onnan menekül, ahova Madame de Munkácsy igyekszik, és az öreg Gipset is magával rántja: "a berendezésüknek, fáradhatatlan tevékenységüknek élnek és elmúlnak az időben" - ítélkezik fölöttük a rongyos báró.
"Nekem nincs semmim, soha nem is volt. Nekem minden holmi kellemetlen, gátol a szabad mozgásban... és félek hozzászokni valamihez, mert aztán rendkívül ragaszkodom hozzá... Ha meggondolom, még szokásom sincs. Fizikai módom sem volt a sok kóborlásban, de meg veszedelmes is lett volna megszoknom valamit." Hogy a szenvelgő képmutatás árnyékát is messze űzze, hozzáteszi: "Az igazat megvallva gyakran szenvedek amiatt, hogy szokásaim nincsenek! Mert az apró szokások pompásan töltik be az életnek egy tetemes részét." Például a televíziónézés, a sportőrület, az időfaló kártyázás, az üres konvenciók diktálta "társadalmi élet", a család, amely szintén konvenciók hálójával van át meg átszőve (és ezt annyival nehezebb elszakítani, mert a hálóban itt-ott a szeretet aranyszála is megcsillan), a rang és az elismertetés utáni hajsza, a hiúság szüntelen etetése, amelyektől szabadulni csak keveseknek sikerült, egyike-másika húsz, harminc évig, vagy még hosszabb ideig is készülődik, halogatja a szakítást, durva muzsikruhát ölt, de alá illatosított selyem fehérneműt húz, mert a bőre nem bírja elviselni az érdes vászon dörzsölését. Igaz, Tolsztoj gróf életének utolsó napjaiban mert határozott lenni, volt bátorsága meghallani a hívó szót, és ezzel mintha be is töltötte volna hivatását, küldetésének végére ért. Halálos biztonsággal érezte, hogy egész életműve, életének értelme ezzel a lépéssel kapja meg a hitelesítő pecsétet - az aranypróbát -, s halogatásra nincs idő.
Mindezt a mi bárónk is érzi (s jóval korábban, mint az orosz gróf), de míg Tolsztojnál a hitelesítő aktus - az etikus halál - az élet utolsó lehetősége, Mednyánszky esetében éppen fordítva: az igazi élet (vagy: igaz élet) kezdete, a (művészi) munka alapfeltétele. A szakítás látványos gesztus, teátrális külsőségek nélkül zajlik le, de abban a pillanatban megtörténik, ahogy kikerül a szülői felügyelet óvó szárnyai alól. Igaz, neki behozhatatlan (úgy is mondhatnánk: gyógyíthatatlan) előnye volt: gyerekkorától kezdve másnak érezte magát. Ez a másság korán figyelmezteti, hogy nincs keresnivalója arisztokrata rokonai közt, de még a társadalomban is alig. A következtetéssel sem marad adós: nyomorúságos albérletbe költözik, a legsötétebb külvárosban vesz magának szobát, ahova a magasabb körökhöz tartozó honpolgár csak revolverrel a zsebében, merészkedik be. Lakása és műterme a környezethez illő: vaslábakon álló mosdó, festetlen puhafa asztal, ruhásszekrénye néhány falbavert kampósszög, jó erős festőállvány, egy gyalulatlan deszkákból összeütött láda a papirosoknak és vásznaknak, lópokróccal leterített dikó és valami fűtőalkalmatosság.
Ennyi az egész - s menthetetlenül az a párizsi félhippi ismerősöm jut eszembe, aki hasonló körülmények közt lakott (s adott néhány napra szállást), minden este megvette magának a literes papír-benzinkannában árult híg lőréjét, és gőgös megvetéssel azok iránt, akik az anyagiak utáni lótás-futással töltik drága idejüket, minden éjszaka odaült az írógépe elé és a nagy művet cizellálta. Hálás voltam neki a szállásért és még csodálni is tudtam volna, ha jó Philippe-em (nevezzük így) véletlenül nem hagyja kinn a szutykos asztalon apja hanyagul kiterített levelét (én pedig megsértve a levéltitkot, nem olvasom el), amelyből megtudtam, hogy havi apanázsát ezentúl X. Y. úrtól veheti át. Gyér turistafrankjaimhoz képest a levélbeli összeg elképesztően magasnak tűnt, s csodálatom azon nyomban szertefoszlott. Így nem vicc a bohémság! Ilyen üzletbe én is szívesen belemennék. Az eredmény ugyan (mint mindig) meglehetősen kétes, de a kockázat minimális.
A Mednyánszky-szoba mögött akarva-akaratlanul így dereng fel Beckó vára, a festői romok lábjában meghúzódó kastély és a hozzájuk tartozó földbirtok. Ezeknek ura és tulajdonosa mégiscsak ugyanaz a rongyos báró, aki isten tudja, miért szédíti a világot különcségeivel. Nagyúri passzió lenne csupán, vagy reklámfogás? Pár évtizeddel megelőzve Rippl-Rónai Józsefet (aki szintén megfordult Munkácsy műhelyében és épp Párizsban kezdi a Rippl helyett a magyarosabb hangzású Rónait használni) ő is rájött volna, hogy "a szegénység a művész protektora"? Csakhogy ez a nyomorgás életbiztosítás, ez a szegénység csupán látszat, amelyből bármelyik pillanatban kiléphet - gondolják mások, s ez gyötri szüntelenül Mednyánszkyt is, mert a Most mindig gyanús, és csak a Majd hozhat igazolást. A földesúr festő tehát önmegtagadásból, a nyomorgók iránti szolidaritásból, vagy egyszerűen azért, mert minden pénzét szétosztotta (de kiknek ?) most kénytelen a körmét lehelgetni a jéghideg műteremben, mert festeni kell, a képekért ígért pénznek ezernyi helye akad (ezt is ugyanazoknak osztja majd szét) és máskülönben is: festés nélkül nincs élet.
Máskülönben? Élet és festés - a kettő úgyszólván ugyanaz (de korántsem olyan értelemben, mint Ady irodalmi írója). Mednyánszky naplójában a szorosan vett szakmai megjegyzéseket nem lehet elválasztani a leglényegesebb életfilozófiai fejtegetésektől. Mindkettőt ugyanaz a tűz és átfűtöttség élteti. Mert sosem a művészet érdekli, hanem a természet, és különösen a természetnek az a produktuma, amit vagy akit legjobban ismer, amin keresztül mindent át kell szűrnie, hogy a másikat is megismerhesse: tulajdon maga. Ez a panteizmussal kacérkodó és azzal átitatott induvidualizmus minduntalan a legteljesebb önmegtagadás álarcát veszi magára, hogy aztán keserves önvizsgálatok után mindenek mélyén pőre önzésre bukkanjon. Vissza-visszatérő ideges letöréseinek ez a magyarázata, s szüntelen kóborlásai közben nemcsak az igazi motívumot, önmagát is keresi, ha úgy tetszik, a szokások elől menekül, amelyek úgy érzi, megölnék, és amelyek mindent részekre szabdalnak, holott ő az egészre vágyik. Az életben éppúgy, mint a festészetben. (A kettő, Mednyánszkyról lévén szó, tudjuk, egyre megy!) Festészetének története sem más, mint szüntelen harc az ifjúságért, azért a szintetikus látásért, amely valamikor a sajátja volt és fokozatosan elvesztette.
"A Külső Világot a belső tükörbe kell átvetíteni. Az emberek valóságos életét a költészet szemüvegén át kell látni, úgy mint ifjúkoromban." A szintetikus, összegező látásban a köd segíti Mednyánszkyt, a sejtelmes pára, mely a felesleges részleteket elmossa, a lényeget kiemeli és kirajzolja a tárgyak sziluettjét. Ebben a fantáziát izgató ködös világban szabadnak érzi magát, a festőt nem kötik az esetlegességek, és a puha mélység nem a külső, hanem a belső világ felé nyit távlatokat. De mit kezdjen az emberi arccal? Az emberábrázolásnál nem segít a köd, a levegőperspektíva, itt az akadémikus rajzoláson iskolázott szemlélet menthetetlenül zátonyra fut.
Nem nyugszik bele a kudarcba, és különböző technikai eszközökkel kísérletezik. "Fényképezőgépet kellene felállítanom lencsével és tejüveggel - írja naplójában -, olyképpen, hogy az ember a portréhoz fogva a tejüvegre nézne, és az azon leegyszerűsített és kicsinyített arckép után igazodnék. Eleinte kevéssé árnyékolva, úgy hogy csak a főtömegek látszanának. Azután fokozatosan erősebben árnyékolva, úgy hogy a kép fokozatosan élesebbé válnék, aszerint, amint az ember az általános koncepciótól lassanként a részletekbe térne... Végül az ember megtanulná, hogy a fejet szintetikusan lássa és most már egyszerűen természet után dolgoznék. Ha zavaros üvegen át nézzük, tehát nem kicsinyítve, csak egyszerűsítve látjuk a fejet, akkor is könnyebb lesz felfognunk." Vagy később: "Zöld üveget használunk (ti. a sötétkamra ernyőjének) és a fejet zöldre modelláljuk, kék üveget használunk és a fejet kékre modelláljuk. Minél többször változtatunk az üvegek színén, annál kevésbé van az elemzésnek módjában kárt tenni.
1. Rajz közben gyakran változtassuk a színt.
2. Az aláfestésnél tartsunk be egy főszínt.
Azonban fődolog az elmélyülés."
Sosem elégedett önmagával. Már mögötte vannak megrázó világháborús látomásai, mégis ezt jegyzi föl 1917 decemberében: "A figurális festészet nálam eddig valamilyen egyoldalú dolog volt. Aminek okát abban látom, hogy nem az életben, hanem az életen kívül álltam. A többiek életén kívül (Különc módjára.)"
A legutolsó ismert jegyzetet olvassuk, érdemes odafigyelni, minden szónak kétszeres súlya van. Tehát különc módjára élt (legalábbis úgy érzi!), másképp, mint a többiek, s épp ezért csak kívülről láthatta őket. (A dátum 1917. december 1., két évre rá ilyenkor már halott.) "Ez az érzés - így folytatódik a feljegyzés - egy régi jog birtokbavételét jelenti, és a festészetre frissítően, éltetően, újítóan hat. Ez valóságos örömnapom, kiegészítése énemnek és új fegyverem a létért való küzdelemben."
A túl érzékeny lelkiismeret hangja ez (vagy talán a lelkiismeret már maga a túlérzékenység ?), azé az emberé, aki végül is nem tudja elviselni a zárójelek közti életet. (Jellegzetes tolsztoji szindróma! - menekülési állapot.) Erkölcstelennek érzi, hogy bármelyik pillanatban elkiálthatja a "nem ér a nevem"-et akár a materiális létben - mert ha megfogyatkozott is a nagy csavargások és mértéktelen adakozások közben az ősi birtok, a Singer és Wolfner cég tisztes összegeket folyósít, mégpedig rendszeresen, a festőnek -, akár abban a másik pszichikai térben, és az életre menő fogócskában mindig ott várja egy biztonságot ígérő "ház". Ne tévesszen meg bennünket, hogy evvel a lehetőséggel - legalábbis a külső és látható létben - Mednyánszky sosem élt, s valószínűleg a gondolata sem kísértette meg. Egyik, 1903 februárjában kelt levelében viszont így ír: "Találtam egy kis helyet magamban, ahova az élet és a szenvedélyek viharai nem férkőzhetnek. Mihelyt magamra akarok találni, visszahúzódom ebbe a legbenső kamrácskába, és itt minden eltűnik, a jó, a rossz, egyszóval az egész álom, és akkor kezdem sejteni az igazat. A munkával is jobban haladok, mióta nem szívom túlságosan mellre..."
Ezt a belső kamrácskát bizonyára nem hagyta lakatlanul Mednyánszky, és utólag az itt töltött percekért, órákért, esetleg napokért bántja a lelkiismeret. Mert ebből a kamrácskából kitekintve a világ csupán álom ("A megismerés legmagasabb, szenvedély nélküli fokán állók, élénk, de tárgyilagos érdeklődéssel tekintenek le a világ üzelmeire" - írja önigazolásul még 1898-ban), s innen az embereket úgy lehet megfigyelni, mintha kivilágított akvárium előtt állnánk. Ahogy Mednyánszky intézményesített is magának egy ilyen akváriumot. Ő maga emlegette így azt a "léhűtő alakokból", az élet szeméttelepére hajított siralmas flótásokból toborzott különös udvartartást, amelyben olykor nagyúri kedvét lelte, büntetlenül gonoszkodhatott velük, hogy aztán annál lelkiismeretesebben gondoskodjék róluk, pénzelje őket, mert ellenállhatatlanul vonzotta ez a furcsa mélytengeri élet, az oszló hulláknak ez a szánalmasan érdekes vegetációja. Nehéz eldönteni, hogy a természettudósok kegyetlen tárgyilagossága vezérli-e, akik szenvedély nélkül szemlélik a világ üzelmeit, vagy éppen ellenkezőleg, ezekben a szánalmas figurákban is saját magát véli felismerni.
A rémeshez, az aljashoz, a borzasztóhoz egész életében nem szűnt meg vonzódni. 1896-ban ezért néz végig egy kivégzést, Párizsban ezért költözik a gyanús perifériára, és a jó öreg rongyszedőnek - bon vieux chiffonard, így szólítják alvilági ismerősei - van alkalma bepillantani annak a világnak mindennapjaiba (és mindenéjjeleibe), amelyet a békés polgárok csak a romantikus regények pittoreszk leírásaiból tudtak úgy-ahogy elképzelni. "Olyan helyeken járt - írja Pekár Gyula elbeszélése nyomán kitűnő monográfusa, Kállai Ernő -, hogy barátai még nappal sem igen mutatkoztak volna arrafelé, nemhogy éjjel. És olyan emberekkel, olyan rettentően lezüllött úszómesterekkel, díjbirkózókkal, csepűrágókkal, dologtalan csavargókkal és mindenre kész útonállókkal »komázott«, hogy még rájuk nézni is irtózat volt... Olyan ügyes mimikrivel lopózott ebbe az alvilági környezetbe, mint modern filmoperatőrök az afrikai vagy délamerikai dzsungelbe, amikor a vadállatokat lesik meg titokban egészen közelről.
Mednyánszky nem egzotikus tájakon, hanem a párizsi kültelkek piszkos odvaiban és elveszett embereiben kereste a féktelen és leplezetlen vadállatot, a pénzre, asszonyra, italra lecsapó, prédára éhes ragadozót. A szűziesen derengő tavaszi hajnalok, a sugaras őszi ködök festőszerelmese a nyomor és a bűn pokoli mocsarában fantasztikus, vad figurákra vadászott." (Az idézethez csak annyit kell hozzáfűzni, hogy az "ügyes mimikri" inkább tökéletes azonosulás volt, s hogy Mednyánszky sosem tartozott a "vadászok" rendjébe, magát mindig az áldozatok közé számította.) Ilyen "vadászatokon" érezte elemében magát, mondhatnánk: otthon. Mert Mednyánszky számára a rejtőzködés életformát jelentett. Ezért írta naplóját görög betűkkel, ezért kóborolt állandóan, ezért járt arisztokrata rokonai közt is "jelmezben", s mindahány furcsasága lényének igazi mélységét álcázta.
Első párizsi kirándulását az "alvilágba" még divatnak is lehet tekinteni. A toulouse-i nyomorék gróf is (megint csak arisztokrata!) ebben az időben üt tanyát a nyilvánosházak, a cirkuszok, a kétes hírű orfeumok világában. Mednyánszky, ha esetleg a divatnak enged is, jóval mélyebbre merül, és a rejtőzködési vágy a szociális lelkiismerettel karöltve már indulásakor olyan tájakra vezérli, ahova művészi érdeklődése előbb vagy utóbb amúgy is elvezette volna. A társadalom kivetettjei között ugyanazt érezte (vagy hasonlót), mint a természetben: a béklyóktól mentes szabadságot, az ösztönöset, amit minden tettükben, gesztusukban, elveszettségükben és kiszolgáltatottságukban fel tudott fedezni. Azokat kereste és találta meg bennük, akikben a vággyal együtt születik a tett, akiknek nem alakulhattak ki a polgári értelemben vett szokásaik, akiket még nem nyomorítottak meg az értelmüket vesztett ostoba konvenciók. Akik talán bátrabbak voltak, mint ő, s ezért bukniok kellett, de mégiscsak testvérei, rokonai és hasonlatosak hozzá. Az őseredetit (ahova ő is el akart jutni, és művészetében el is jutott), az őszintét még akkor is többre becsülte, ha az esetleg az aljassal vagy a törvény üldözte bűnnel szövetkezett, mert ebben is a természet megnyilvánulását látta. És ha már egyszer ilyen a természet és ilyen az ember (Mednyánszky szellemében: ilyen vagyok én!), fenékig akarja üríteni a pohárt. De mennyire más ez, mint Zola "állat az emberben" naturalista pesszimizmusa! Pedig Mednyánszky is észreveszi az emberben az állatot: "Hogy megtaláljuk azt, ami egy fejben érdekes, azaz a lelket, előbb a különböző alaprészeket kell megkeresnünk - írja 1897-ben. - A külső alak alatt a megfelelő állatot." Szívesen eljátszik a gondolattal, s barátainak, kedveskedve vagy talán enyhe csipkelődéssel, állatneveket ad. Így kapja Pekár Gyula a Hippopotamus, azaz Víziló nevet, Ferenczy Károly a Mókust, Feszty Árpád a Tigrist, és magát sem kíméli. Öreg kutyának nevezi magát, sőt egyik levelében Döglött Kutyának, "amely tudvalevőleg már túl van minden jón és rosszon."
A kajánságot ugyan enyhíti az önirónia, de ahogy tépett lelkű tanítványával, Katona Nándorral "játszott", abban nem nehéz felismerni az infantilis, gyermeki kegyetlenkedést. Hogy mennyire tudatos lehetett ez a játék, mi sem bizonyítja jobban, mint a Katona Nándorról festett "látomása". Kállai Ernő a következőképpen "látta" a képet: "Az éles arcvonásokat áttetsző félhomály fátyolozza, de a disszonáns színek kegyetlenül, mondhatnám: gonoszul és kajánul csupaszra vetkőztetik a jellemet. Az üszkös sebek színére ütő, sötét barnás-lila háttér mélyén zöldes-sárgán penészlik az arc. Érezzük: ezt az embert szó szerint a sárga irigység, a vetélkedés és féltékenykedés betegessé fajult rosszindulata emészti. A kíméletlenül »veséző« festői jellemzés pontosan egybevág azzal az írott képpel, melyet a mester egyik-másik levele szolgáltatott Katona Nándorról, az emberről, aki folyton a hisztérikus önimádat és a porban fetrengő kisebbségi érzés végletei közt ingadozott."
Mednyánszky a civilizációs csömör betege volt, és éppúgy sóvárgott a paradicsomi tisztaságra, mint francia kortársa, Gauguin. Mégsem szánta rá magát, hogy a "vademberek" közé utazzon, pedig a báró Mednyánszkynak bizonyára futotta volna egy tahiti utazásra. Ő inkább jiddisül tanul, és vonaton, gyalogszerrel, ahogy lehet, végigbarangolja Galíciát. Szép testű polinéziai bennszülöttek helyett gettóba zárt, nagyszakállú zsidókkal barátkozik. Ködhöz szokott szemét valószínűleg bántották volna a déli tengerek harsogó színei, s az újdonság önmagában amúgy sem csábította. Mindig a lényegesebbet kereste, az extenzív helyett az intenzívet, és a véletlen is kezére játszott: összehozta még párizsi éveiben (1889) egy Chevrilon nevű tudóssal, aki nemrégiben tért vissza Indiából és a festőt beavatta a "titkos tan" rejtelmeibe. Az önmarcangolásra hajlamos Mednyánszky, mint a kifacsart szivacs, úgy szívja magába a buddhizmus tanításait. Nem lett egy csapásra buddhista - ösztönösen az volt már korábban is -, csupán az alkat talált rá a testhez simuló gondolatrendszerre.
A világ csak "látszat", "kinn" semmi sem oldható meg, csak ha a "benn" is rendezve van. ("A külső világot a belső tükörbe kell átvetíteni." "Helyezzünk mindent bensőnkbe, mert minden külső mulandó, és ezért ne ragaszkodjunk se helyhez, se tárgyakhoz.") Akkor mire való is lenne Gauguin teátrális egzotikum-"vadászata" ? Mednyánszky inkább befelé ás, olyan mélységekbe igyekszik eljutni, ahol feloldódik az én és a nem én különbsége, az anyagot annyira át akarja szellemíteni, hogy tükrében a lényeg jelenjék meg. Mert csak ezért érdemes élni: "hidat építeni a véges és végtelen közé". És ez nem program, hanem egy gazdag élet summázata; nem az ifjúi gőzökkel teli fiatal művész írta le, aki nemcsak erőtartalékaival, de még céljaival sincs igazán tisztában, hanem a pályájára visszatekintő kiforrott mester. Olyan remekművekkel a háta mögött, melyeket azóta a magyar tájfestészet és emberábrázolás csúcsteljesítményei közt kell - vagy kellene számon tartanunk. Minden "látomása" - legyen az a táj vagy egy alak kvintesszenciája - a nagy élmény jegyében születik. Azokban a pillanatokban, mikor - boldog belenyugvással - ilyesféléket jegyez fel naplójába: "mindaz, ami nyomott, aggasztott életemben, már nincs, úgy éreztem, mennyire csak rossz álom volt minden. Maguk az emberek, a dolgok csak látszólagos realitással bírnak... Mi magunk, akik látunk, egyek vagyunk mindazzal, amit látunk és érzünk. A fődolog, hogy önketrecünkből kijussunk, és akkor látszik, hogy csupán az rossz, ami minket önketrecünkhöz láncol."
A társadalmi ketrecekkel elég korán leszámol, és a démoszban keres barátokat. Kocsisok, parasztok, vízi emberek közt érzi igazán otthon magát. Önketrecünkből kilépni azonban sokkal nehezebb, különösen annak, aki olyan keresztet kapott osztályrészül, mint Mednyánszky. Naplójában - legalábbis a kiadott szemelvényekben - erről keveset olvashatunk. Az a kis háromszög - D -, amellyel a nemiséget jelöli, mindössze kétszer-háromszor, ha előfordul. Hogy a teljes naplóban ennek a háromszögnek milyen szerepe lehet, nem tudom, de ahogy gyerekkori pajtásairól ír, az az elragadtatott hang, ahogy a fiatalon, tüdőgyulladásban meghalt "drága jó barátot" (Kurdy Bálint) vagy "az én édes jó Janikámat" (Koczka János) megidézi, sejteti, mit jelentettek neki ezek a homályban hagyott kapcsolatok. Kállai Ernő 1943-ban kiadott monográfiájában egyetlen utalást sem tesz a homoszexualitásra: ő a háromszög nélkül oldja meg a Mednyánszky-képletet. Pedig ez a másság kimondatlanul ugyan, de minden tettében ott kísért, naplójában a felszín alatt minduntalan kitapintható, és ha az eredményben nem is lehet kimutatni, a folyamatban mint katalizátor annál intenzívebben vesz részt. Minden érzést, hangulatot ez fokoz fel, túloz el - és épp Mednyánszky írja, hogy "artisztikus túlzás nélkül nincs művészet" -, olykor a kétségbeesés határáig ingerli és szinte a halál igenléséig hajszolja: "...vétek új teremtményeket nemzeni, mert halálra születnek. Ha az emberiség megszűnik magát reprodukálni, kezd majd igazán élni. A magasabb rendben. Akkor csak Mások lesznek és kevesebb lesz a vétek és a szenvedés." Azért csak szinte, mert ebben a magasabb rendben a buddhista lélekvándorlás tisztultabb emberisége jelenik meg. Az az ember, aki "mindenütt és mégis sehol, idegenként és mégis mindenütt hontalanul" éli le életét, de közben megsejti és bizonyossággá érleli magában a szenvedés és az önfeláldozás vallását. Erről ír a vérvörös csütörtököt követő zaklatott napokban:
"Megéreztem egészen tisztán, hogy testvérek vagyunk mindnyájan, egyek vagyunk mindennel, ami létezik és él. Megéreztem először, hogy milyen szép a szenvedés, minden szenvedéssel könnyíthetünk más élőlényeken. A szenvedés még inkább köt össze, mint az öröm... A legnagyobb, legfenségesebb szenvedés az, amely nem gondolkodik, csak szeret."
Ez a "szeretet", különösen a tizenkilencedik századi szóhasználatban igen közel esik az érzelgős szánalomhoz, amelynek képművészeti megfelelője a szentimentális zsánerképstílus. Mednyánszky egész életében ez ellen hadakozott. Köddel, homályos üveggel, elmélyüléssel, lemondásteljes élettel, akár a Kárpátok közt bolyongott, akár mint hadirajzoló járta súlyos betegen, megöregedve az első világháború lövészárkait. Mindig és mindenütt a paradicsomi teljesség lebegett előtte, amelyet az ifjúsággal együtt elvesztett, tragikus látomásokban siratott el, és riadt szemekben, sötétből földerengő rozsdavörösökben, harmóniát sugalló tájakban idézett vissza. Ennek a kálváriának remekművek a stációi, szövegkönyve pedig egy démonoktól gyötört ember vallomásai, a mesterség és a documenta humana egymásba fonódó, egymást erősítő és hitelesítő tanúságtétele: Mednyánszky naplófeljegyzései. Szomjazott a misztikára (merített is belőle: erőt és ihletet egyaránt) és szüntelen az ifjúságot kergette. A külsőségeken fölényesen mosolygott, és ha napjainkban él, bizonyára nem fésüli egyre gyérülő haját a homlokába, nem húz rikító inget, pepita zakót, de még homokszín szarvasbőr öltönyt sem csináltat magának. Elnézően hárította volna el a megöregedni képtelenek szorongás kényszerítette, divat diktálta ifjúság-rekvizitumait. Az ifjúság titkát, a bölcsek kövét másban vélte megtalálni. Hatvanéves, mikor görög betűkkel a következőket jegyzi föl naplójába: "Nem öreg annak a lelke, aki az önfeláldozást igazán szépnek tartja."
Nem volt próteuszi alkat, nem menekülni akart, hanem minél mélyebben megismerni magát. Hogy változott is közben? De csak úgy, ahogy a természet vadon élő gyermekei, az állatok: időnkint levedlette megunt bőrét, de azért mindig ugyanaz maradt. A Vedleni Készülő Öreg Kutya - így írta alá egyik levelét. Képességét és igényét a megújulásra haláláig nem vesztette el. Míg élt, mindig erre készült.
Forrás: Művészet, XXI. évf., 7. sz., 1980. július, 34-38. oldal
Perneczky Géza: Töredékes morzsák a Mednyánszky recepcióhoz
(Műnyomat a XIX. századi eklektika modorában)
(részlet a cikkből)
*
(Hány Mednyánszky-kép van a világon?)
Azóta, hogy megint van magyar műkereskedelem, és amióta Budapesten is jegyzik az aukciók sikerlistáit, éveken át tanúi lehettünk az abszurd jelenetnek: egy nagy értékű oeuvre darabjait láttuk, amik - ha elkezdődött a licitáció - rendszerint leragadtak a különben is szerény összeggel jelzett startvonal közelében. A méltatlanul olcsóra becsült életmű tulajdonosát úgy hívták, hogy néhai báró Mednyánszky László.
És csak kevesen vettek tudomást róla, hogy mi történt olyankor, amikor már elcsendesült az árverési zaj. Ezekben a nyugodtabb órákban ugyanis három "kutya", három szellemalak szokott a budai hegyek fölött borongó felhőkön ülve megjelenni, majd lassú gomolygással a belső kerületek fölé húzódni (ajánlott olvasmány e különös fenomén megértéséhez: Pekár Gyula: Laura bűne, Vasárnapi Újság, 1919. évi októberi számok). Az "író-kutya", vagyis a már mondott Pekár szokott ilyenkor az egyik árnyalak lenni, Malonyai Dezső, más néven "Bully", a "kritikus-kutya" a másik, harmadikként pedig maga Mednyánszky, tehát "Medi, az öreg festő-kutya" sziluettje rajzolódott ki az égen. És ha megjelentek, úgy lógott le onnan, a Margit-sziget fái fölött veszteglő felhők közül a lábuk, mint azok az árnyékos nadrágok, amiket a nyugati széllel érkező zápor fest az égre. Az volt a feladatuk, hogy mint afféle mélybe eresztett homérok, a főváros kulturális életéről, például a Mednyánszky képek árviszonyairól tudósítsák a háromtagú bizottságot. - "Hideg" - szokott azonban a jelentés hangzani. Amiben, sajnos, benne volt mindig az a prognózis is, hogy továbbra sincs remény arra, hogy a Mednyánszky-oeuvre jobb esélyekkel indulhasson az árverési licitek alkalmából.
Így volt ez mindaddig, míg csak egy őszies hangulatú, de óarany fényű októberi napon elő nem adódott, hogy Pekár Gyula szelleme kénytelen volt az egykori budai várpalota épülettömbjéről nagyhírtelen felkapni a lábát: - "Forró!" - Mert ez volt az a nap, amikor megnyílt a 2003. októberi nagy Mednyánszky-kiállítás a Nemzeti Galériában.
A három szellem-alak lázas türelmetlenséggel fordult a részletek felé. És azt olvashatták a fóliáns nagyságú mennyei könyv (v.ö. katalógus) kinyíló oldalain, hogy a tárlat gazdái a budapesti Magyar, illetve a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria, és mögéjük felzárkózva egy sor kisebb-nagyobb múzeum és képtár szerte a két országban. Főrendezője pedig Bakó Zsuzsanna, aki mellett a munkatársak több tucatra rugó csapata szorgoskodik. Mielőtt azonban a "három kutya" végzett volna a munkatársak és intézmények hosszú névsorával, egy sudár alak, egy lobogó köntösbe burkolt nemtő jelent meg előttük Lotz Károly freskóinak a modorában. Közölte, hogy őt meg gróf Széchényi István, a Tudományos Akadémia megalapítója küldte.
A jelenés türelemre intette az urakat, és a kezében tartott ezüst tálcára mutatott. Egy csontszínű kártya feküdt ott a Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézetének a címsorával, és egy rövid üzenettel, ami a katalógus szerkesztőjének és a rendező munkatársának, Markója Csillának az érdemeiről szólott.
Az angyal elárulta, hogy magasabb körökben az a nézet, hogy többről van itt szó, mint szokásos filológiai munkáról. A nevezett hölgy ugyanis egy új utakat járó Mednyánszky-kutató, és nem kis mértékben az ő érdeme, ha majd sikeres lesz ez a tárlat.
Malonyai tért először magához. Odafordult a nagyszakállú festőbarátjához: - "Medi, remélem, hogy most fel fognak szökni az áraid." - De Mednyánszky, az Öreg Kutya csak zavartan nézett maga elé, mert meglehetősen bizonytalan fogalmai voltak arról, hogy mi fán terem a képaukció. Őt soha nem érdekelték a műkereskedelmi árak.
Sok. Több. (Ha a sikerültebb hamisításokat is beleszámítjuk.)
Egyébként azonban tényleg érdemes elgondolkodni azon, hogy végül is hány Mednyánszky-kép van a világon. A jelenlegi nagy seregszemle katalógusa közel ötszáz exponátot sorol fel, azok egy része persze rajz. De ha abból indulunk ki, hogy a feltételezhető életműnek csak alig egyharmada számon tartott, mert ennyit ismerünk a köz- és magángyűjteményekből, valamint, hogy egy további harmad az, amiről valahol, valamikor, valamilyen formában már hír, sejtés vagy feltevés kapott lábra, akkor még mindig számolhatunk egy utolsó harmaddal is, ami, nem kizárt, hogy még terjedelmesebb is a neki kijáró harmadolásnál.
Ebbe az utolsó csoportba tartozhatnak azok a művek, amiket Mednyánszky rögtön az elkészülésük után ajándékozott oda pártfogoltjainak, vagy adott el alkalmi vevőknek, és ezekre a képekre azóta sem bukkant rá senki. Vagy amiket vándorlásai közben hagyott ott, a boltban, a kocsmában, a lakásban, valamelyik alkalmi szállásadójánál, ismerősénél, vagy ismeretlen felebarátjánál. Aztán biztos vannak olyan képek is, amiket az őket birtokló családok mentettek át a tengeren túlra az 1930-as évek derekán, és valószínűleg még nagyobb azoknak a Mednyánszky-műveknek a száma, amiknek nem volt ekkora szerencséjük, mert elkobozták vagy eltulajdonították őket a náci időkben, és azóta is "inkognitóban" vannak valahol. Sok festmény viszont, szinte automatikusan, a későbbi idők demográfiai változásai során cserélt gazdát, és pedig úgy, hogy a megörökölt vagy a kiutalt lakásokkal és azok bútorzatával együtt szállt át olyanokra, akik már nem tartották számon a festő nevét. Pedig, hogy a polgári lakások berendezéséhez bizonyos övezetekben Mednyánszky képek is hozzátartoztak, azt biztosra vehetjük. Hiszen roppant termékeny volt, és ha valahová megérkezett, ott azonnal műtermet bérelt. Igaz, nem sokkal a munka megkezdése után megint nyugtalanság fogta el, és újra tovább állt. Ám általában elmondható, hogy csak ha éppen úton volt, vagy valahol a szabadban tartózkodott, akkor nem vett ecsetet a kezébe. Ilyenkor megelégedett azzal is, hogy az apró kockás füzeteibe vagy a vázlatkönyveibe firkáljon.
Tudjuk, hogy a Mednyánszky és Wolfner József között kötött első szerződés 1903-ból való (ezzel az egyezséggel Wolfner megpróbálta magára vállalni a festő zilált anyagi viszonyainak a rendezését), a második hasonló aktus pedig 1914-ből datálódott. Wolfner türelmét azzal tette próbára Mednyánszky, hogy - noha megtiltotta neki ezt a szerződés - jártában-keltében mégis csak eladta vagy odaajándékozta a képei egy részét, a helyett, hogy átengedte volna őket értékesítésre a Wolfner és Singer kiadónak. És tette ezt többnyire nagyon olcsón, nevetséges áron, mert ilyenkor az úton-útfélen barátaivá fogadott pártfogoltjainak igyekezett afféle gyorssegélyként kisebb pénzösszegeket juttatni. Nagyon is jól ismert volt ez a szokása, és nincs olyan ember ma, aki meg tudná mondani, hogy hány kép cserélt gazdát ilyen alkalmakkor - talán egy fél életműre való?
Mednyánszky talán csak az 1914 és 1918 között festett háborús képeit nem szórta szét a tőle megszokott nagyvonalúsággal, azokra ugyanis a monarchia hadserege vigyázott. Időről-időre más hadifestők műveivel együtt be is mutatták, vagy jótékonysági árverésekre is elvitték őket, néha pedig még az újságokban vagy más kiadványokban hozták le az ilyen képeket, mint riportokat vagy háborús illusztrációkat. A festőkből toborzott "Kunstgruppe" (művész-csoport) tagja volt ugyanis a világháború éveiben Mednyánszky, és - ahogy a jelek mutatják - e különítményen belül is a legkíváncsibb, a legszorgalmasabb természetű művész. Noha túl volt már a hatvanon, külön engedéllyel ő is kimehetett "motívumokat gyűjteni" a legelső frontvonalba, sőt, ahogy a fényképek mutatják, egyenruhát is kapott (mi több, könnyebben meg is sebesült egyszer). Sok ilyen háborús képet később, évtizedek múltán a tulajdonosai szégyelltek, illetve attól félve, hogy a festmények esetleg kompromittálják őket, eldugták, vagy meg is semmisítették őket. A saját családomból is tudok erre példát (anyám nagybátyja, Vidovszky Béla ugyanis szintén hadifestő volt, ám az első világháború éveiben készült ilyen jellegű oeuvre-jéből mindössze egyetlen kisebb alakú képet sikerült eddig megtalálni). (...)
Forrás: Balkon - Kortárs művészeti folyóirat, 2003. november
http://www.balkon.hu/balkon03_11/01perneczky.html
Passuth Krisztina: Az első élmény
Találkozás az igazi Mednyánszkyval
Mednyánszkyt persze - mindenki ismerte. Már régóta. A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításáról, a Bizományi Áruház és a különböző galériák változó bemutatójáról, magángyűjteményekből és a székesfehérvári Deák Gyűjteményből. Sőt, az egész életművet is lehetett látni - igaz, elég régen - több évtizeddel ezelőtt a Magyar Nemzeti Galériában. Mednyánszky tárlatán valahogy mintha mégsem ugyanazzal a művésszel találkoztunk volna, mint most, 2003-ban. Akkor a tájképek ismétlődő motívumai, a képek majdnem azonos hangulati töltése azt sugallta, hogy itt már nincs semmi felfedeznivaló, nem várható új élmény: Mednyánszkyt ismerjük, része a magyar művészettörténetnek, kegyelettel tartozunk neki, s ez minden.
Az újabb érdeklődést Mednyánszky iránt nem is annyira azok a képek, akvarellek keltették fel, amelyekkel itt-ott módunk volt találkozni anélkül, hogy különösen felfigyeltünk volna rájuk. Az érdeklődést az írások keltették fel, konkrétan Markója Csilla elemzései, illetőleg az általa közreadott dokumentumok (többek között az Enigma folyóiratban, az Ars Hungaricában, a Művészettörténeti Értesítőben és másutt), amelyek, mint ahogy az egyikük címe utal is rá, egy másik Mednyánszkyt mutatnak be, mint akit már túlságosan is megszoktunk. Egy ellentmondásosságában izgalmas, szinte felderíthetetlenül komplex egyéniséget, akinél az úgynevezett jó és az úgynevezett rossz tulajdonságok úgy csúsznak át egymásba, hogy szinte lehetetlen magáról a személyiségről egy valamelyest is egyértelmű képet alkotni. Homoszexualitása, a szenvedések, és a kínzások iránti fogékonysága, vonzódása (szadomazochizmusa), halálvágya valószínűleg sorsszerű volt, de a csavargók, kocsmai verekedők, a társadalom margójára szorult, reménytelen sorsú egyedek társaságát maga választotta, mint ahogyan maga választotta a magas, nehezen megmászható hegyek, vadvizek és ködös hegyoldalak társaságát is. Ezekkel ugyanolyan személyes kapcsolata volt, mint az általa figyelemben részesített emberekkel. Más értelmezésben, a tájak a saját önarcképeinek is tekinthetők.
A kiállítás első termébe belépve, mintha egyúttal eltávolodnánk nemcsak a magunk korától, a harmadik évezred küszöbétől, de még attól a kortól is, amelyben Mednyánszky élt, Európa kisebb és nagyobb városaiban, vidékein. Mintha itt egy külön, csak Mednyánszky számára érvényes idő létezne, amelynek saját törvényei vannak, külön alkotói hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Amivel az első teremben találkozunk, az szinte kivétel nélkül a látomás erejével hat, még akkor is, ha esetenként, mint például az Elítélt (Térdeplő halálraítélt) felsőtestének részletező kidolgozása éppen realizmusával válik hatásossá. De ugyanebben a teremben az Ülő öregasszony (Öregasszony karosszékben) mintha teljes egészében látomás lenne, a karosszék támlájára leeresztett karjával, a környezet barnaságába olvadó barna ruhájával és homályba süllyedő testével, arcával egy másik, számunkra nem érzékelhető, nem ábrázolt világ jelenlétéről tanúskodik. Tágra nyitott szemmel csak befelé néz, s ő maga ugyanolyan valószerűtlenné válik, mint számára az a környezet ami körülveszi. Ugyanígy tekint csak befelé, önmagába, jóval később, 1907-ben a cseh származású, Franciaországban élő festő, Frantiek Kupka Sárga skála című önarcképén, amely a saját médium-létének élményanyagából táplálkozik. Mednyánszky László - tudomásunk szerint - nem volt ugyan médium, de ugyanúgy a szellemekkel - a maga alkotta szellemekkel - társalgott, mint Kupka, s képei nagy része ugyanúgy belső látomásból született.
A Mednyánszky megfestette látomások már első pillantásra is elsodró, megrendítő hatásúak, így a Megkötözött fogoly (Kikötött fogoly, Rabszolga) és a Fogoly: mindkettő 1890-95 között született. Mindkét festmény lenyűgöz monumentalitásával, ami meggyötört testükből árad, s azzal a heroizmussal, ami megnemesíti, a földi lét fölé emeli őket. Mintha mindkettőt alulról máglyatűz világítaná meg: lábuk teljesen eltűnik a piros-vöröses kavargó párában. Ez a pára a Fogoly szinte áttetszővé váló figuráját auraként öleli körül, csak az aurán kívül sejlik fel a zöldes-szürke háttér megnyugtatóbb színárnyalata. A Megkötözött fogoly egész felülete szinte egyöntetűen vöröses árnyalatú, a test masszívabb, plasztikusabb. Mindkét kompozíció számtalan asszociációt vált ki, ugyanúgy idézi Michelangelo Rabszolgáit, mint a jóval későbbi Szent Sebestyén ábrázolásokat, amelyeken a szenvedő alak felmagasztosul.
Mednyánszky legalább annyira kereste ezeket a látomásokat, mint amennyire azok megigéztek, s többé nem hagyták el. De kereste a halál képeit is, mint ahogyan arról a nagy terem melletti kabinetben elhelyezett kisebb művek tanúskodnak, helyenként a régi "ravatalképeket" idézve. A halott gyermek, a művész apjának halála, Memento, Ima a sír felett mind ugyanabban a gondolatkörben mozognak, de megjelenítésűkben még sok az irodalmias, olvasmányokból, s nem igazi belső átélésből származó elem. Mindamellett az elmúlás, pusztulás tematikája olyan erősen fogva tartotta a művészt, hogy évekkel később, a háború idején festett és rajzolt alkotásai szinte semmi másról nem szólnak, csak erről. Méghozzá akkor már minden irodalmiasság, érzelgés nélkül, a valóság brutalitása felülmúlja, kiszorítja a korábbi irodalmi élményeket.
Az 1890-es évek alkotásai - az első termekben - még sokfelé keresik az utat a naturalizmus, a különös, fényképszerű hatások és az egészen ködős, elmosódott kompozíciós megoldások között. Ezek a ködös, néha nehezen kivehető festmények sokféle tematikát sejtetnek - mindig inkább utalásszerűen - s a nézőnek kell őket gondolatban kiegészítenie. A titkot leginkább magukba zárják. S noha Mednyánszky festészete alapjában véve nem nevezhető érzelmesnek, mégis a magyar művészet egyik kifejezetten érzelmes alkotójának, Gulácsy Lajosnak sötét árnyalatú, kisméretű, ugyancsak "rejtőzködő" alkotásaival rokonítható. Mi lehetett a belső rokonság a két magatartásformában, életvitelben olyannyira eltérő egyéniség kőzött? Mindkettő vándorolt - néha szinte menekült - önmaga és környezete elől, s mindkettőnek sejtelmes, sfumatos képein gyakorta áttűnik, áttör a szinte tárgytalan szorongás, félelem. Mednyánszkynál leginkább a portrékban (Két fej; Öreg és fiatal csavargó stb.), Gulácsynál a különböző jelenetekben és egyes figuráknál. Gulácsy zilált, rémült tekintetű, néha majdnem torz alakjai (Kalapos férfi és gyászkendős nő; A koldus bolond stb.) a mese-álom keretből úgy bukkannak elő, akár egy-egy jelenés, aminek nincs élete, súlya, valóságtartalma. Ugyanebből a homályból fehérparókás elegáns urak és krinolinos szép hölgyek is a felszínre jönnek, hogy azután ismét visszasüllyedjenek. Még néha torz arckifejezésük ellenére is inkább gyermetegek, mint félelmetesek, inkább komolytalanok, mint tragikusak.
Miért jut éppen Gulácsy az eszünkbe, amikor a Mednyánszky-kiállítás termeiben sétálva próbáljuk a hirtelen, váratlan élményt - Mednyánszky képi világát - valamilyen módon a magunk számára megfejteni? A megfejtéshez pedig - a művész életének, gondolatainak beható ismeretén túl - az is hozzátartozik, hogy kihez, milyen életműhöz tudnánk kötni leginkább a Mednyánszky-oeuvre-t vagy legalábbis annak egy-egy szeletét? Éppen Gulácsy törékeny, elmosódó Na'Conxypanjával összehasonlítva érezzük igazán azt a belső keménységet, tartást, ami Mednyánszky legködösebb, legsejtelmesebb kompozícióit is jellemzi. Úgy tűnik - a képekből kiindulva -, hogy Gulácsy nem tud úrrá lenni saját félelmén, kezdetben tárgytalan, majd később tárgyiasult rettegésén. Ez a félelem a háborús képeiben (A halál sziklája) széteső, egymást elfedő látványdarabok kaotikus, szürrealisztikus kompozíciójában válik majd érzékelhetővé. Gulácsy saját személyét érzi veszélyben, s rettegésének kivetülését, képpé válását művészileg nem mindig tudja igazán kontrollálni. Vele szemben Mednyánszky bizonyos távolságot tart önmaga és az ábrázolt világ között, a legrémesebb jelenetek lefestésekor is. Kompozíciói nem bomlanak fel, sőt, egyre erőteljesebbé válnak akkor, mikor valami igazán drámai esemény köti le figyelmét. A 90-es évek látomásteremtő művészéből válik két évtizeddel később az egyik igazán nagy realista alkotóvá, természetesen csak akkor, ha a realizmus szót a legtágabb értelmezésében használjuk.
S ez a sajátosan értelmezett realizmus, ami Mednyánszky oeuvrejének belső biztonságát, s a különböző stiláris tendenciák ellenére koherens létét adja, ez teszi lehetővé, hogy a művész főleg kezdetben nyugodtan elkalandozzék különböző felfogásokban a látomásoktól a majdnem fénykép hatású naturalizmusig. Ez történik a Vonaton utazók (Vasúti kocsiban), Justh Zsigmond a parkban két, nagyméretű kompozíciónál is. Ezek a második nagy teremben, egymás közelében annyira magukra vonják a figyelmet, hogy szinte elhomályosítják a többi művet, noha mindkét kompozíció befejezetlen és mindkettő csak a szürkék, ezüstfehérek, barnák tört árnyalataiból építkezik, s az élénkebb színekről lemond. Mindkettő egyszerre tűnik - az első felületes pillantásra - fotónak, s mindkettőben a pillanatnyi időtlenné dermed, mint a fotón vagy a filmen, amelyiken a mozgás hirtelen megáll, s a látvány megmerevedik, kikristályosodik. A Vonaton utazók kompozíciójában, a fotóélményhez még egy másik különös élmény kapcsolódik: a kupé zárt enteriőrjében a két, egymásra néző figura mögött az ablak - mint egy üres filmvászon - egy távolabbi dimenziót sejtet. Ennek az éppen jelzésszerűen kitöltött világos felületnek a nyitottsága, megfoghatatlansága teszi olyan reálissá, jelenlevővé az előtéri két katona alakját. A kupé zárt világa kinyílik, de hogy pontosan mire, hová, azt nem lehet tudni, a kérdésre nincs válasz A korabeli fotók jól ismert racionális, s egyben poétikus világából így lép ki a művész, hogy egy másik ablakon, s téren kívüli világ jelenlétére utaljon. A halál és szenvedés időtlennek tűnő látomásai helyett itt a vonat - Mednyánszky értelmezésében a modern világ - az ablakon át nyújt kitekintést egy másik, vonaton kívüli, sejtelmes világra, de anélkül, hogy a jelenetben bármi szorongató, nyomasztó lenne.
A II. terem többi kompozíciója szürkés-barnás rendkívül árnyalt színvilágával, nyugodt, inkább melankolikus atmoszférájával, adott esetben horizontális elrendezésével kevésbé a látomás, mint egy valóságos élmény festői átirata. A száműzöttek alakjai ugyanolyan szürke vertikálisokként simulnak be a Szomorú vásár szürkeségébe, mint az Őszi tűz alig jelzett alakja, füstfelhője. A táj és a figurális ábrázolás itt nem válik szét, a lapos, jellegtelen vidéket a száműzöttek csoportja teszi létezővé, de maga a csoport teljesen személytelen, távoli marad.
A nagy teremhez kapcsolódó kisebb kabinetben olyan remekművek találhatók - kissé méltatlanul elrejtve -, mint az Öreg csavargó (Hajléktalan), Verekedés után, s a tematikája miatt is érdekes Utcai gyülekezet, több kalapos férfiportré stb. Ezek közül az igazi remekmű - amit már régóta jól ismerünk: a Verekedés után. Mégis, mintha ebben a képi környezetben, ebben a kontextusban még ez a mű is egészen más értelmet nyert volna. Egyszerre rémült és űzött az a védekező pozíciójában szinte megmerevedő figura, akinek teste szinte beleolvad vöröses-vörhenyes környezetébe, s ez úgy öleli körül, mint egy takaró. Egyéniségéből, arcából csak óriási, tágra nyílt szeme árulja el a döbbenetet, a szenvedést. Ez a festmény a többi Mednyánszky-mű társaságában még sokkal erőteljesebbé, expresszívebbé válik, mint más képek között. Azaz szüksége van a többi, hasonló tematikájú vagy legalábbis hasonló szereplőket bemutató kép társaságára, ezek teremtik meg számára a megfelelő hátteret. Ezek közé tartozik az itt elhelyezett Öreg csavargó (Hajléktalan) is: szokatlanul kicsi, de annál hatásosabb mű. Kállai Ernő analízise szerint: "A »Hajléktalan«-ban elsőnek a szentimentalitás tűnik szeműnkbe. De ha tovább nézzük ezt a levelezőlapnál csak valamivel nagyobb képecskét, rendkívül érdekes konstruktív vonásokat fedezünk fel rajta. A csavargó feltűrt kabátgallérja pontosan a kép függélyes középtengelyét villantja meg. Vonala a jobb felső kar kontúrjában folytatódik. Ezt a függélyest megkontrázandó, a csavargó feje fölött egy hangsúlyozott vízszintes tagozat látszik: a háttérbeli házfal tartozéka..." Azaz a "hajléktalan lelke és a lélek festői sejtése messze jár, de a vén csavargó teste mozdulatlan, vonalban, arányokban szigorúan bele van komponálva a képfelület négy széle közé." S végül levonja ebből azt a következtetést, hogy "Mednyánszkynak milyen tudatos szerkezeti érzéke és kultúrája volt". Kállai Ernő - Cézanne monográfusa - azt értékelte Mednyánszkyban, amit a festészet egyik legnagyobb értékének tartott: a konstruktív szerkesztésmódot, ami egyébként Mednyánszky műveiben, első megközelítésre, nem feltétlenül kínálja fel magát. Ez a kis kép azonban - véleményünk szerint - még más értékeket is rejt magában: történetesen előre jelzi a valamivel későbbi (1900 körüli) Galíciai zsidó sárgás-okker-szürkében úszó színvilágát. Ez a kép - amire egyébként a szűk átjáróban alig nyílik rálátás - talán az egyik legmegrendítőbb Mednyánszky-mű. Hogy a mester számára ennek a kompozíciónak megteremtése milyen fontos volt, arról a képhez készített vázlatok tanúskodnak. De ezek a vázlatok még távolról sem nyújtják azt a hatást, amit maga a nagyméretű alkotás. Itt a figura és környezete úgy olvadnak össze a finom, egymásba úszó sötét tónusok együttesében, hogy maga a test szinte megszűnni látszik, s mintha helyén pusztán a lélek maradna: az öregségben időtlennek tűnő csavargó, akinek mozdulatlanságában pátosz és méltóság rejtőzik. Fejének semmi kontúrja nincs, és puha sárga fények kúsznak fel a térdére. Akár próféta is lehetne, aki itt a padon üldögélve messze a jövőbe lát, miközben lába, köpenye felolvad, eltűnik az őt körülvevő atmoszférában. Úgy tűnik ez a galíciai próféta nagyon messzire előre, és nagyon mélyre, a múltba lát egyszerre. De ha prófétai képességeitől el is tekintünk - művészileg akkor is rendkívül gazdag -, s előrevetíti Mednyánszky tanítványának, Farkas Istvánnak jóval későbbi, hasonló szellemiségű kompozícióit, amelyeken talányos figurák bukkannak fel álomszerűen irreális környezetben.
A kisebb kabinet férfialakjai - Szakállas öreg férfi - Shylock, Öreg rabbinus, Öregember nyilvánvalóan, már tematikájukban is, de megfogalmazásukban, sötétbarna árnyalataik gazdag változataiban még inkább Rembrandtra utalnak. Az árnyékból és fényből formált Shylock világító szeme, vastag ecsetvonásokkal felrakott sárgás-okker arca inkább egy elmúlt korszakra, mint a jelenre utal. A portrék egyszerre karakterisztikusak és ugyanakkor mégis látomásszerűek, körvonalaik feloldódnak környezetükben - a vonások nem keményednek meg, nem válnak élessé, határozottá.
A III. nagyteremben a jobb oldali falon az erdőbelsők, tájképek tűnnek fel, míg a szemközti falon ismét a nincstelen vándorok világa dominál: Csavargófej, Öreg és fiatal csavargó, Két csavargó. Közöttük úgy hat a Két fej című kép, mint egy rossz álom víziója. Nincs rajta semmi más, csak két, egymásra nem néző rémülettel teli arc, amint felbukkan a szürkésbarna masszából - a tekintetek csillogása csak félelmet árul el -, s a durván megformált ajkak felszakadt sebekre emlékeztetnek. Test nincs - még nyak sem - mindez fölösleges lenne, nem tenne hozzá semmit a lényeghez. A korábbi, esetenként realisztikus szemlélettől itt messze eltávolodott a festő, nyomasztó víziói szinte senki máséval össze nem vethetők. Néha ilyen kiélezett esetben, önkéntelenül is felvetődik a kérdés: miről tudnak ezek a tágra nyílt, szomorúsággal telt szemek? Milyen élményt, milyen múltat, milyen jelent láttat velük a festő? Miért teremtette őket ilyen tragikusnak? Vajon saját magát kettőzte meg bennük, vagy kitaszított társait, barátait örökítette meg?
S közben a vörös fényben égő tájak, mint a Latyakos út (Őszi mező alkonyatkor) óriási égbolttal, végtelenbe nyíló perspektívával. Egy másik - nem fenyegető - világ, amelynek ünnepélyes, panteisztikus szépsége kiegyensúlyozza az emberi környezet iszonyatát. A dráma, a tragikum csak ritkán tör át a tavaszias, sűrű lombokkal tarkított vagy esetleg havas tájképeken. Bennük leginkább béke van. Máskor - ritkán - még a vándorok is mintha vidámabbak lennének: maga a művész, Öregember (Önarckép) című egészen kicsi festményén, a lazán elmosódó színes foltok virágcsokrot alakítanak ki, amely a mester kezébe kerül. Az 1914-es kép itt, ebben a korábbi periódust bemutató részben látható, hogy pontosan miért, nem tudni.
Az agresszió, a gonoszság képei a későbbiekben ismét előtörnek: Útonálló (Rablótámadás) - már egészen lazán feltett ecsetvonásokkal - a támadó és az áldozat drámai szembeállításával. Mintha a jelenetet a mester az ecsettel a ködös tónusra csak úgy rárajzolta volna. Feltűnnek a nagyon karakteres, keményen megformált csavargófigurák is: Kocsmában ülő; Csavargó (Álló csavargó) stb. Néha-néha a paletta megtelik sárgás-vöröses melegebb árnyalatokkal is, a szegény emberek sematizált figurái egészen távolról Egry József korai, városi proletárokat ábrázoló erőteljes kompozícióit juttatják eszünkbe.
Az 1911-1914 közti időszakban Mednyánszky eljutott festészetének zenitjére. Kompozíciói művészi biztonságról tanúskodnak. Csak egy-egy ecsetvonással jeleníti meg az egyes figurák jellegzetes pozícióját, mozdulatát, tekintetét. Az olyan érzelmes, sejtelmes figurák, mint például a galíciai zsidó, most ritkábban bukkannak elő. Az emlék- és látomásképek átadják helyüket a realitásból közvetlenül merített, nagyvonalúan megszerkesztett kompozícióknak.
Nem tudjuk lemérni, milyen irányt vett volna Mednyánszky művészete a közvetlen háborús élmények nélkül, de az biztos, hogy a hadifestő szerepkör számára az igazi kiteljesedést jelentette. A világháború egy olyan élmény- és látványanyagot nyújtott a festő számára, amelyet soha azelőtt nem tapasztalt, nem látott. Nem kellett keresnie a modelleket azokban, akik a társadalom szélére sodródtak. Magától értetődően találkozott velük nap mint nap: azokkal, akik már nem a társadalom, hanem az élet szélére sodródtak vagy még azon is túl. Nem győzelmes katonákat ábrázolt, hanem haldoklókat, kimerülteket, sebesülteket, Legtöbbször tájban, abban a tájban, mely a frontharcok színteréül szolgált. Így kapcsolódott össze most magától értetődő módon a táj és az ember drámája, ugyanott, ugyanakkor, ugyanazokban a jelenetekben.
A kiállítás egyik legszebb tökéletesen megkomponált tere a földszinti utolsó terem, amelyben a fehér, havas képek egymással versengve válnak egyre elvontabbá, a szenvedés felejthetetlen színpadává. A halott katona, a pihenő trén szinte felmagasztosul, egészen addig, míg az enyészet úrrá nem lesz rajta.
A kiállítás a szenvedéssel és a halál megidézésével kezdődött, de a halál ott inkább családi történelem és irodalmi elképzelés volt. Itt - az utolsó teremsor végénél - már nem képletes és épp ezért sokkal megrázóbb. Hogy ehhez - a tulajdonképpeni befejezéshez - képest mennyiben tud a felső, harmadik emeleti teremsor újat nyújtani, az külön elemzés tárgyát képezhetné. Kétségkívül, külön figyelmet érdemelne Mednyánszky rendkívüli biztonsággal, teremtőerővel felruházott rajzainak, kisebb színes tájkompozícióinak együttese. Mégis, úgy tűnik, amilyen megrendítő az alsó kiállításrész, a felső annál halványabb. Hiányzik belőle a logikus felépítés - a magától értetődő tagolás, s így az az alkotói üzenet -, ami olyan tökéletesen érzékelhető a földszinti teremsorban, itt igazán nem jön át. A kiállítás mindezzel együtt a legmaradandóbbak közé tartozik, amit magyar festészetből valaha rendeztek.
(Magyar Nemzeti Galéria, 2004)
Forrás: Új Művészet, XV. évfolyam 2. szám, 2004. február, 4-9. oldal
