Ülő csavargó (1906-10)	A MŰ SZÜLETÉSE
	Németh Lajos könyvéből
	Aradi Nóra írása
	ifj. Gyergyádesz László könyvéből
	Deák Dénes könyvéből
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Bár életműve túlnyomó része tájkép, fő művei mégsem ezek, hanem figurális képei. Párizsi nyomortanyák népe, tót és magyar szegénylegények, fuvarosok, csavargók, verekedés után riadtan ülő, gyilkos tekintetű suhanc. Nem portrék és nem is zsánermotívumok. Semmi közük a századvég divatos "Armeleut-Malerei"-jéhez, az egzotikumkereséshez vagy a naturalizmus nyomorfestéséhez. Érzelem nélküli, puszta ösztönarcok, a vadállat dühe és riadtsága ül a szemükben, a mindenhonnan való kiűzöttség, a sehova nem tartozás, a sorstól tiportság érzelmen túli, fizikai fájdalma hatja át vonásaikat (Csavargó-fej 1910 k.). Dosztojevszkij világának és Gorkij éjjeli menedékhelyének a népe, pokolbugyrot járt festő látomásos lidércfigurái. "A legfőbb jó a szabadság" - vallotta Mednyánszky, és a kóbor állatéhoz hasonlítható szabadságösztönét csak a társadalmon, a törvényen kívüli figurák borzongató magányába vetíthette ki, a tiszta léleklátás katarzisos pillanatainak festői rögzítésével. "Az öreg naturalizmus csődöt mondott, a fotográfia által tárgytalanná vált - mondja az 1910-es években. - Ma már csak áttételekről és kvintesszenciákról lehet szó." Csavargóképeinek jelenéshez hasonlító ereje, a sötétben felizzó szemek igézete, a vázlatosan jelzett arcvonások, a sehonnan nem jövő, hirtelen harsanó fények tört ütemű kontrasztja csakugyan a realizmus fokozási lehetőségeinek a határához elérő alakítás (Ülő csavargó 1908-1910).

Forrás: Németh Lajos: Modern magyar művészet, Corvina Kiadó, Bp., 1972, 26. oldal

Mednyánszky alig festett portrét. Százával készültek fejtanulmányai alkalmi modellekről, barátairól, különösen a váci fuvarosfiúról, Nyuliról, de ez mindinkább egy-egy típus körüljárása, mintsem szorosabban vett képmás. A Nyuli-fejek kemény, zárt tömege, a csavargófejek bambán tátott szája, üres vagy rosszindulatú tekintete más-más oldalról tárja fel ezt az osztályból-társadalomból való különös "alászállást", amelyet Mednyánszky realizmusnak érzett és vallott.

Forrás: A magyarországi művészet története 6. kötet (főszerk.: Aradi Nóra)
             Magyar művészet 1890-1919 (szerk.: Németh Lajos), Akadémiai Kiadó, Bp., 1981, 255. oldal

Mednyánszky "alámerülése" a nagyvárosi környezet perifériáján élő emberek közé külsődlegesen is tetten érhető volt, így nem meglepő, ha a festő különc alakját élvezettel taglalták a korabeli újságok: "Aki őt valamely rokona oldalán végig ballagni látja a Váci utcán, megáll. Minő ember! Íme az ember, Krisztus! Hosszú szakáll, amelyre gyakran esnek könnyek, nagy homlok, amelyet a fájdalom csókol ragyogóvá, és szemek, amelyek másért is sírnak. Az egész ember ritkán elegáns, rendesen azonban a leglehetetlenebb öltözetben. Olyan, mint egy orosz misztikus rajongó! Oldalán halad esetleg valamely delnő. Mert - engedelmet, mélyen tisztelt közönség - elfeledtem ideírni, ami téged bizonyára igen érdekel, s amin föltétlenül kezdenem kellett volna, Mednyánszky László - báró. Bármelyik pillanatban tagja lehetne a nemzeti kaszinónak! - De ő festő! Egy kóbor lélek, aki nyughatatlanul vándorol ide-oda, s ha valamely vidéken, távoli országban, idegen nap alatt kalandos emberek között költeménybe fakad lelke fájdalma, akkor leül és csinál - egy tájképet. Talán el is tudja adni, akkor esetleg vesz kabátot magának s az első rongyos embernek odaajándékozza az úton." Mikszáth Szent Péter esernyőjére emlékeztető leírás után lássunk egy anekdotát is, amelyből nem keveset szült a festő furcsa, külsőségekkel és társadalmi konvenciókkal nem törődő figurája: "...midőn a Magyar-Osztrák Monarchia-műhöz ki lett küldve Szegedre rajzolni, elfogták, mint csavargót és kémet tömlöcbe vitték, ahonnan őt Görgey Kornél, a tábornok fia kiszabadította. Midőn jöttek a Tábornoknak jelenteni, hogy egy csavargó, rajzoló gyanús egyén, kit elfogtak, reá mer hivatkozni, Görgey azt kérdé: Rongyos? - Igen. Hosszú szakálla van és kopasz? - Igen! - No, akkor megyek, mert barátom! - Ilyen élmények Lászlót igen mulattatták."

Lehet ugyan, hogy nem a legkorszerűbb dolog anekdotákkal előhozakodnunk, azonban Mednyánszky László alakjához, jellemrajzához mégiscsak szorosan hozzátartoznak ezek a kis történetek, népszerű leírások, amelyek bizony művészetének kortárs értékelését is jelentősen befolyásolták anno. Úgynevezett "csavargóképeivel" először külföldön állt közönség elé. 1897. április 20. - május 2. között Párizsban a belvárosi Galerie Georges Petit-ben került sor Mednyánszky egyetlen "igazi" egyéni tárlatára, amelyen 60 képe mellett a nála 12 évvel fiatalabb gróf Somssich József 27 műve is ki volt állítva. Adrien Remacle, a korszak egyik vezető párizsi műkritikusa a következőket írta a kiállítás katalógusának bevezetőjében: "Rájövünk - rajtakapva a festőt - hogy élvezettel állítja elénk ezeket a kivörösödött szemű és orrú, sápadt, fiatal teremtéseket, sovány, pengeéles vonásaikkal, dacos szájukkal, akik sapkájuk ellenzője alól jövőbe látó szemmel tekintenek az életre, amelyben az ember eszik és iszik, de ami számukra a külső bulvárokon ínségben töltött éjszakák szenvedésteli óráit jelenti, miközben rongyos ruhájuk szürkeségével beleolvadnak környezetük komor sötétségébe," A franciaországi siker szinte természetesnek tekinthető, mivel a csavargó-tematikának már létező ikonográfiái tradíciói ("Le Chiffonier philosophe") és komoly előzményei (pl. Manet, Daumier, Gavarni) voltak. Magyarországon viszont ennek hiányában néha egészen durva hangnemű reagálások is születtek, így például akkor, amikor az 1900-1901. évi téli tárlaton festőnk aktuális érdeklődésének megfelelően két csavargó képét is bemutatta a Műcsarnokban: "Végezvén az emberekkel, keressük föl a tárlat szörnyetegeit. Mindjárt az első teremben két rettenetes emberi-állat undok képe mered reánk. Ezek a Mednyánszky László báró »Csavargó«-i. Hogy e csavargók valóban csavargók-e, afölött kár kételkedni, inkább afölött kételkedjünk egy percre, hogy valóban emberek-e ezek a szörnyek, vagy a béka és orangután keresztezései? A típusuk borzasztó, visszataszító. Ha a művész ezt akarta, akkor elérte célját, de egy művésznek, és éppen olyan nagy poétának, mint Mednyánszky László, nem lehet az a célja, hogy műveivel undort keltsen. Ami utálatos, az nem művészi, és a régi világban máglyán égették volna el Mednyánszkyt az ecsetjével és csavargóival egyetemben, ha ilyen vétket követett volna el az esztétika ellen." Mindamellett cinikusan nézve a kritikus vádja a szándéka ellenére értelmezést elősegítő részigazságot is tartalmaz, hiszen Mednyánszky a következőket jegyezte fel magának 1897-1898-ban: "Ma vettem észre, hogy az embereket állatokhoz hasonlóan kell látnom, mint Nyulit, ha részvéttel akarok lenni irányukban." "Hogy megtaláljuk azt, ami egy fejben érdekes, azaz a lelket, előbb a különböző alaprészeket kell megkeresnünk. A külső alak alatt a megfelelő állatot. Ezután azt kell kutatni, hogy mi volna ennek a fejnek a kifejezése a lelki felindulásnak az ő részére lehető legmagasabb fokán." A kiállításunkon szereplő művek közül e körben említhetőek például a KÉT FEJ (1900 k., kat. 92.) és a KÉT CSAVARGÓ (1900-1905, kat. 43.).

Magyarországon a csavargók világát ekkor még (de talán még ma is) - bizonyos értelemben természetesnek is tekinthető össztársadalmi reflex részeként - regényes messzeségben, a valódi problémák felvetése és ismerete nélkül szerették látni. Krúdy ezt az eltávolító effektust öntötte formába, amikor a Mednyánszky által "telepingált" merényi (lásd nagyőri) kastély falait nézegette: "Ellenben feltalálhatjuk mindazokat a kétes legényeket, akik versenyt fütyörésztek a széllel az országúton, akiknek a közeledésére kórusban kezdenek ugatni a kutyák a faluban, akiket nem szabad megnézni a várandós menyecskéknek: torzonborzok, akik már olyanformán járnak itt a földön is, mintha a pokol országútjait mérnék - mert juthat-e más helyre ily fütykösös csavargó? -, mintha a tenger mélyéről jönnének fel azok a sohasem látott szörnyek, amelyekről hazudós halászok beszélnek..."

Szerencsére a kortársak között voltak olyanok is, akik fölismerték a csavargóképek valódi jelentőségét, és a tájképekhez hasonló, bár inkább fordított "lelki önarckép" jellegét, melyben a saját maga "komplementerének" tekintett tiszta, erős, a melankóliát, töprengést messziről sem ismerő embertípus jelenik meg: "Neki benső szükséglet a festés, általa magyarázgatja meg önmagát önmagának. Tükör, amelyből önismeretet merít. (...) Nála az élet összeforrt a festéssel. S míg a közönséges ember talán csak a halálos ágyán foglalkozik kissé a maga belső életével: Mednyánszkynak egész élete ilyen szakadatlan önelemzésből áll." Mindamellett rá jellemző módon önmagáról meglehetősen ritkán festett "külsőleg" portrét (pl. ÖNARCKÉP, kat. 45.). Bár a csavargóportrék pszichoanalitikus jellege tagadhatatlan, a festő bevallottan nem az egyén személyiségjegyeire, hanem az emberi - jelen esetben a csavargó - lét általános vonásainak megjelenítésére teszi a hangsúlyt: "Mihelyt úgy vesszük az embert, ahogyan az örökkévalóságtól jön, és mindent elhagyunk, ami benne időleges, úgy minden egyénben van valami nagy, egy külön világ. Ezért van olyan nagy hatással reánk, mielőtt megismertük volna az időlegest és miután az időlegesről kiderítettük, hogy mennyire fölösleges. Voltaképp minden ember érdekes, nemes és nagy, mihelyt eltekintünk attól, ami benne mellékes, időleges. Minden emberben általános érdekű típus ölt alakot. (...) A régi mesterek, akik sokat megtartottak a primitív gyermekdedségből, csak a lényeget látták az emberekben, és azért ábrázolták őket olyan helyesen."

Mednyánszkynál a színek fiziológiai alapú gondos kiválasztása e képeken is jelentős szerepet töltött be. Különösen szívesen alkalmazott egy agresszív hatású színvariánst: "Van egy rozsdavörös, barnás piszkos-vörös, amely a legnagyobb mértékben izgatja az idegeket. Van ebben a színben valami fenyegető, kivált, ha más, piszkosszürke és meleg színek veszik körül. Ezek a színek zavarosak. Önkéntelenül a legösmertebb állati anyagokra emlékeztetnek, éspedig olyanokra, amelyek az erjedés első stádiumában vannak. (...) A rozsdavörös és a megszáradt, vagy alvadt vér színe lángra gyújtja a már erjedő érzelmeket. A legtöbb ragadozó állatnak ez a színe." E "kolorit-módusz" egyik legismertebb példája a Magyar Nemzeti Galériában őrzött CSAVARGÓFEJ-TANULMÁNY (Sebesült, 1911-1913, vászon, olaj, 61 x45 cm). Állatias vonások, az életben maradás ösztöne uralkodik el a fájdalmas arcon, melynek kifejezését nyilvánvalóan jelentősen befolyásolta egy feltételezhetően azt megelőzően lejátszódó jelenet. A csavargóképek közé cselekményt ábrázoló művek is tartoznak, különösen a világháború kezdete előtti egy évtizedben, melyek többségére nem annyira a dinamizmus, hanem egy sajátos, ideges, fojtott, de menekülésre mindig kész passzivitás jellemző. Mi lehet ennek az oka? Mednyánszky mindenekelőtt a 19. századi moralizáló, érzelgős zsáner-festészeti hagyományokkal szembefordulva a cselekményt egy adott pillanatba igyekszik sűríteni, és ehhez kapcsolódva a dinamikus történés helyett a hangulat jellemző erejét kívánja előtérbe állítani. A cselekmény a legtöbb esetben maga is meglehetősen visszafogott, így Mednyánszky csavargóképei műfajilag a portré és az életkép között helyezhetőek el. Ráadásul e művek között igen gyakoriak az olyan "mozdulatok", pontosabban inkább "állapotformák", melyek csak látszólag stabilak, a nyugalmi állapotot erőszakosan kényszerítették az ábrázolt személy(ek)re. (Bár elfogadhatónak tűnik Szinyei Merse Anna véleménye, miszerint a csavargóképek szinte egyetlen analógiája Jean-Francois Millet egyes művei, azonban a francia festőnél a hangsúly pont az életképi jellegen, a munka ábrázolásán van.) Ilyen az életmű egyik csúcsának tekinthető, a Kecskeméti Képtárban látható ÁGRÓLSZAKADT (1905-1908 között, kép a 49. oldalon) jellegzetes ülő mozdulata, mely számos alkotáson visszaköszön. Rengeteg akvarellen, illetve kréta- és ceruzarajzon megörökített előzménye vagy variációja ismert, ahol képünk sajátos, monumentális hatást keltő, közeli, félmagas nézőpontjának megtalálásával kísérletezett alkotónk (pl. ÜLŐ CSAVARGÓ, 1900-as évek első fele, kat. 74.). Olajjal, teljes oldalnézetben megfestett, inkább életképszerű változata a szolnoki PIHENŐ CSAVARGÓ (1900-as évek, kat. 82.), melyen a kecskeméti kép láthatatlan fényforrása, a tábortűz is megjelenik. Az Ágrólszakadtat kiérlelt megoldásai szinte már a csavargólét emlékművévé emeli: "...az alulról jövő tűzvilágítás, a figurát körbeágyazó, tompán izzó komplementerszínek - okkerek, narancsok, vörösek és kékeszöldek - szuggesztivitása a társadalomból való kirekesztettség szimbólumává emeli." Markója Csilla újszerű interpretációjában: "...bizonyos destruktív erők centruma ő, önmagában parázsló energiaforrás. (...) ...a II. világháború utáni figurális festészet problémáinak itt van a gyökere, Mednyánszkynál vagy Van Gogh-nál, annál a problémánál, hogy reprezentáció helyett hogyan lehetne erőket, érzetek és energiák ritmikus sűrítményeinek nevezhető alakokat létrehozni."

Forrás: ifj. Gyergyádesz László: "Csavargó" : Mednyánszky László élete és művészete
             Kecskemét : Print 2000 Ny. : Bács-Kiskun M. Önkormányzat Múzeumi Szervezete, 2007, 17-21. oldal

Brestyánszky Ilona is 1896-ra teszi a csavargóképek tömeges megjelenésének időpontját. Az általa közölt Napló bevezetésében írja: "Dosztojevszkij mélységű lélekismerete az emberi szenvedés, nyomorúság világát tárja fel alakjaiban, akiknek egész jellemét, sorsát egy-egy riadt, kitágult szemben, tétova mozdulatba sűríti. 1896-97-től kezdve csak úgy ontja magából a döbbenetes erejű figurális látomásokat. Stílusa plasztikus, érzésvilága szenvedélyesre fokozódik, mint naplójában írja: »...egy bizonyos, szenvedélyesen fokozott érzésvilág volt és lesz mindig a nekem természetes hangnem...« (1916. május)"

Brestyánszky észreveszi és természetes következtetéssel kapcsolja a világháborús katonaábrázolásokat ezekhez a csavargóképekhez, mivel a "szenvedélyesen fokozott érzésvilág" mindkét témáját átsugározza.

Forrás: Deák Dénes: Festő a világháborúban. Mednyánszky László festészete 1914-1918
             Budapest, Gondolat, 1991, 23. oldal