Glatz Oszkár: Mednyánszky László arcképe (1905) |
ÉLETRAJZI ADATOK | |
| A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke | ||
| Németh Lajos könyvéből | ||
| Kisdéginé Kirimi Irén írása | ||
| Tatai Erzsébet cikkéből | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Mednyánszky László, báró (Beckó, 1852. ápr. 23. - Bécs, 1919. ápr. 17.): festőművész. Festői tehetsége korán jelentkezett. 1870-ben a zürichi Technische Hochschule, 1872-től a müncheni festészeti akadémia növendéke volt. 1873-75 között a párizsi École des Beaux Arts-ban I. Pils-nél tanult. Ekkortájt festett tájképein a barbizoniak, főleg Corot hatása érezhető. 1877-ben kiállították egyik képét a párizsi Salonban. Ez év őszén Szolnokra látogatott, ahol Pettenkofen hatására képeinek tónusa levegősebbé és világosabbá vált. 1878-ban itáliai tanulmányúton járt. A 80-as évek első harmadában Bécsben volt műterme, közben Magyarországra is el-ellátogatott. Anyja halála után, 1883-ban Nagyőrre (Szepes vármegye) vonult vissza. 1884-ben Budapesten bérelt műtermet, és ettől kezdve rendszeresen részt vett a Műcsarnok tárlatain. 1889-től 1892-ig ismét Franciaországban tartózkodott, s az ott megismert impresszionizmus hatására műveinek szürkén borongós alaptónusát lassan levegős, közvetlen festésmód váltotta fel. 1892 őszén Máramarosban készített tájvázlatokat Feszty Árpád körképéhez. 1896 nyarától 1897 őszéig ismét Párizsban tartózkodott, 1900-ban Galíciában, 1901-ben az Adria vidékén, majd négy évig Bécsben dolgozott. Ez idő tájt készült képeit ismét sötét színárnyalatok, sűrű fény-árnyék-hangulatok jellemzik, melyek csak 1909 körül oldódnak újra világosabb tónusúvá. 1905-től 1911-ig Budapesten élt, ezután visszatért Bécsbe. A háború kitörése idején ismét Budapesten tartózkodott, s harctéri rajzolóként bejárta Galíciát, Szerbiát és Dél-Tirolt. Megrázó harctéri emlékeit számos festmény és vázlat őrzi (Szerbiában ), mélységes humanista tartalommal gazdagítva művészetét. Élete utolsó nyarát 1918-ban Nagykőrösön töltötte, októbertől ismét Bécsben tartózkodott haláláig. Tájképfestészete mellett műveinek másik nagy csoportját az ún. csavargóképei alkotják, melyek mintegy előkészítői későbbi katonaábrázolásainak. A kritikai realizmus legjobb magyar képviselői közé tartozott. Csavargókat és meggyötört katonákat ábrázoló képei gyakran látomásszerűek. Számos kitüntetést kapott. 1888-ban a Műcsarnok téli tárlatán társulati díjat, 1898-ban az őszi tárlatán társulati díjat és állami aranyérmet (Hegyi táj c. képéért), 1914-ben ismét társulati díjat stb. kapott. 1897-ben Párizsban nagy sikerű kollektív kiállítást rendezett. Sok képét és vázlatát őrzi a Magyar Nemzeti Galéria. Hamvait 1966 februárjában hazahozták és a Kerepesi temetőben díszsírhelyen temették el. Síremlékművét Somogyi József készítette.
Forrás: http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/
1852-1919
Bárói családból származott, gazdag ember volt - de ő mindent elhagyott, osztályát, földjeit, mert csak a természetben és az egyszerű emberek között érezte jól magát. A magyar művészet legnagyobb "csavargó"-ja volt, sosem lehetett tudni, hol bukkan föl, merre kószál, Párizsban, a koldusok között, a Tátra rengetegeiben, a Tisza-menti ártérben, az erdélyi havasokban vagy Budapesten. Járta a világot, bolyongott e sehol magát jól nem érző és mindig mindenhol otthon levő ember. "Mindenütt és mégis sehol, idegenként és mégis mindenütt hontalanul" - írta magáról. A természetnek olyan titkos hangulatait leste el, amelyeket csak az vesz észre, aki benne él a természetben, eggyéválik minden rezdülésével. Ködös hajnalok, a havasok tündérszép világa, titokzatos erdők belseje, mocsaras vízmenti tájak szürkesége, virágbaboruló fák üdesége, szelíd napsütés vagy viharos égbolt, a szüntelen alakuló természet minden rezdülése feltárta előtte a titkát, és ő akármerre ment, festett, festett, nem törődve képei sorsával, csupán meg akarta örökíteni a természet ezernyi arcát.
Legtöbb képe tájkép. Indulásakor az ún. "intim táj" művészeinek, a barbizoni festőknek a követője volt, dolgozott is a barbizoniak szűkebb hazájában, a fontainebleau-i erdőben. E korszakban festett képeit a sejtelmes hangulat, a borongós színvilág jellemezte. A 90-es években mindinkább vonzotta a napfény, a szabadlevegő (plein air) festői ábrázolásának problémája, több olyan tájat festett, amelyek formamegoldása közel állt az impresszionizmushoz.
A varázsos hangulatú tájak azonban Mednyánszky művészetének csupán az egyik részét alkotják. Emberfestő volt, Munkácsy Mihály drámai realizmusának a továbbfejlesztője. Már a 90-es években kezdte festeni a jellegzetes párizsi csavargókat, az emberi elesettség dosztojevszkijes erejű, lélekbemarkoló fájdalmú típusait. A századforduló után tót és magyar szegénylegényeket, napszámosokat, fuvarosokat, nyomorba fulladó társadalmonkívülieket, majd a világháború éveiben a háború iszonyú megpróbáltatásaiban megrokkantott katonákat, hadifoglyokat jelenít meg expresszív erejű, drámai formanyelven. Színei: rőtbarnák, közöttük sikoltó fehér vonalak, fény-árnyék kontrasztok. "Az öreg naturalizmus csődöt mondott, a fotográfia által tárgytalanná vált - vallja ekkor Mednyánszky. - Ma már csak áttételekről és kvintesszenciákról lehet szó." Csakugyan, a figurális képeinek már nincs közük a naturalizmus leíró jellegéhez, látomásszerűek. Mednyánszky tehát eljutott az expresszionizmus határához.
Mednyánszky életműve hatalmas, a sok mű minősége egyenetlen, de főművei a századforduló magyar művészetének az első sorába tartoznak.
Forrás: Németh Lajos: Mednyánszky, Csontváry, Egry (Az én múzeumom sorozat)
Képzőművészeti Alap Kia., Bp., 1966, 7. oldal
(Beckó, 1852. ápr. 23.-Bécs, 1919. ápr. 17.)
Mednyánszky különálló jelenség festészetünkben, a magyar művészettörténet egyik legrejtelmesebb alakja. Sajátosan lírai és ugyanakkor monumentális hatású festészete a 20. századi törekvések előfutára. Apai ágon a Mednyánszky bárók családjából, s anyai ágon is ősi nemesi családból származott, ennek ellenére a szegény emberekhez vonzódott, s nyugtalan szelleme a szenvedésben, a nyomorban találta meg témáit. Rövid ideig tartó mérnöki tanulmányok után Münchenben a Képzőművészeti Akadémián, majd 1873-ban Párizsban az École des Beaux Arts-on Isidor Pilsnél tanult festeni. 1877-ig Párizsban és rövid ideig Barbizonban tartózkodott. 1878-ban tanulmányútra ment Olaszországba, majd 1879-ben hazatért Beckóra. 1880 telén már Bécsben találjuk, s ettől kezdve felváltva Bécsben és Magyarországon élt. Humánus gondolkodásáról naplójegyzetei tanúskodnak, s ezek bizonyítják, hogy panteisztikus világszemléletére a buddhizmus is hatott. Mednyánszky Lászlót kizárólag a táj- és emberábrázolás érdekelte. A legbensőbb természetközelség, a természet látványának hangulati megértése jellemzi tájképfestészetét. Hányatott szegénységben élt, a természetben vagy barátai, a szegény emberek között érezte jól magát. Vonzódott a megalázottakhoz, a megkeserítettekhez, az elhagyatottakhoz. Megszállottan festette látomásos figuráit, akik a háttér homályából sokszor csak homályosan jelzett vonásokkal tűnnek elő. A kevés fénnyel érzékeltetett arcok a meggyötört ember dosztojevszkiji mélységű ábrázolásai. Az első világháború kitörése megváltoztatta a 62 éves Mednyánszky életét és festészetét. Mivel közvetlen közelről akarta látni és tanulmányozni az emberiség drámáját, frontszolgálatra kérte magát, s mint haditudósító bejárta Galíciát, Szerbiát, Dél-Tirolt. Ez időtől kezdve haláláig a háború volt festészetének legfőbb témája. Művei nem szokványos csataképek. A háború borzalmait, nyomorát, az emberi kiszolgáltatottságot, a kultúrát elpusztító gonosz démon kegyetlenségét vetítik elénk megdöbbentő erővel és közelséggel. Mednyászky naturalista indíttatású festészete sajátos karakterű, a magyar művészetben egyedülálló lírai realizmusban bontakozott ki, és legtöbb művében a misztikumra fogékony világszemlélete is tükröződik.
Forrás: 20. századi magyar festészet és szobrászat (főszer.: Csorba Géza)
Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1986, 217-218. oldal
Báró Medgyánszky László a szepességi Beckón született, gyermekkorát a beckói várban és később a nagyőri kastélyban töltötte. Koraszülött, gyenge testalkatú gyermek volt, egyszer agyhártyagyulladást is kapott, ezért féltő bánásmódban részesült. Még gyermek volt, mikor az osztrák festő, Thomas Ender a Felvidéken járt, Mednyánszky tőle vette első képzőművészeti-rajzi leckéit. Húszéves korában beiratkozott a Müncheni Akadémiára, majd Párizsban folytatatta művészeti tanulmányait, 1975-ben már járt Barbizonban is. Első festményeit 1875-től ismerjük, ezek barnás színárnyalatúak, realisztikus festésmódban készültek. A 80-as évektől a bécsi "Stimmungsimpresszionizmus" - hangulatfestészet - hatása kezd megjelenni képein, majd impresszionizmus érződik a 90-es évek elején világos, tiszta színekkel festett tájain. 1895 körül szimbolista jellegű képeket készített (A művész apjának halála című képen a halál perszonifikációja lebeg az apa fölött a gyéren világított szobában; a Memento címűn pedig a temetőfalon épp egy csontváz mászik át). Az évszázad végén egész "csirkefogó" ciklust festett - címük alapján vagy 20 ilyet állított ki Párizsban , élete egyetlen egyéni kiállításán. A festő rengeteget utazott - egész Európát bejárta; a nyarakat Felvidéken töltötte, a századfordulótól kezdve viszont Budapest és Bécs lett az a két város, ami kiindulásul szolgált csavargásaihoz. Pestre költözése után festette "Rabbi" portréit, ezek közvetítik leghívebben Rembrandt hatását. 1914-ben, 62 évesen önként jelentkezett hadifestőnek, az első világháború borzalmairól 1918-ig "tudósított" képeivel. Akut vesebajával betegszabadságra küldték, élete utolsó szakaszában Kláber Gyula festő és felesége bécsi lakásán dolgozott, betegeskedett és hunyt el 1919. április 17-én.
Forrás: Tatai Erzsébet: A modern fájdalmak embere MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ (1852-1919)
Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában
RomaPage, 2004. április 2.
http://www.romapage.hu/hirek/hircentrum/article/102338/
