Mednyánszky 1909-as naplójának két lapja	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Lyka Károly: Mednyánszky stílusa
	Bálint Aladár: Mednyánszky László
	Oelmacher Anna: Mednyánszky László - A szenvedélyes vádiratok festője
	155 éve született Mednyánszky László
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Lyka Károly: Mednyánszky stílusa
(részletek a cikkből)

Nehéz volna megjövendölni, hogy báró Mednyánszky László művészete hova fog fejlődni. Azt már most is látjuk, hogy sokféle állomáson haladt át; mindegyiken kiváló művek jelzik, hogy ott is járt. De tovább indult, mielőtt még előadása azon az egy állomáson megszokottá, átlagossá vált volna. Sok festőnek az a balvégzete, hogy megmarad egy ily állomáson: a nagy fáradsággal megszerzett kézíráson nem változtat többé, a vége aztán az, hogy az alaposan megszokott előadási mód már nem is izgatja őt és munkái csekély lelki emócióval készülnek. Ez a legszomorúbb véget jelenti, amely festőt csak érhet. Kiírt lesz az írása, sablonos, modoros. Mindenki előre megmondhatja, hogy ezt vagy azt a festői témát a mi festőnk így vagy úgy fogja alakítani.

Ami nem terem emócióval, aminek a festése közben a képíró nem érez benső részvételt, az érzések, a szenvedélyek rezgését, az a kép a nézőben sem kelthet emóciót, nem válthat ki érzéseket.

Egy olyan művésznél, mint amilyen Mednyánszky, nem is csodálkozhatunk azon, hogy minden fáradságosan kiküzdött állomást gyorsan otthagyott, hogy újabb területeket hódítson meg. A festés neki benső szükségesség, életének főtartalma. Nem is lehetne el nélküle. Belőle szívja minden életkedvét, benne csapódik le minden lelki élménye. Lehetetlen tehát, hogy megmaradjon az épp kiküzdött festői vívmányoknál. Olyan, mint az élő szervezet, amely szakadatlanul csatol új és újabb sejteket a régiekhez, éppen azért, mert él. S csakis azáltal él, hogy szakadatlanul megújhodik. Ilyen szerves kapcsolat van Mednyánszky és a képei közt. Sőt kevés festőben van meg oly mértékben, mint benne.

Más festők is változtatják előadásukat, de legtöbben nem azért, mert ebben vagy abban az irányban már kimondták az utolsó szót, hanem azért, mert időközben bizonyos tanulságokat vontak le más képírók műveiből. Látnak egy képet, amelyen megragadja őket a nagy egyszerűség: legközelebb ők is egyszerűk igyekeznek lenni. Valahol észreveszik a szín tüzének lebilincselő erejét: sietnek tehát saját színeik tüzét fokozni. Mednyánszky változásai nem vezethetők vissza ilyen okokra. Minden változása az ő egyéniségében gyökerezik, vagy határozottabban szólva: természetfelfedezései okozzák ezeket az elváltozásokat.

Mivel pedig szakadatlan kölcsönhatásban áll a természettel, várható, hogy stílusában most sem mondta ki az utolsó szót. S mert természetszemlélete ma is csodálatosan friss, beható, erősen felszívó: várható, hogy ismét új s újabb fordulatok következnek be előadásában.

Tartsuk szem előtt a következő példát. Két festő fest a Tátra sziklái közt. Az egyiknek feltűnik, hogy a természet keze mily gazdagon párnázta ki a sziklát mohával, a melynek friss zöldjébe színes pecséteket ír egy tarka zuzmó. Harangvirágok finom kelyhei lógnak alá, a haraszt csipkés levélkéi függnek le, mutatván piros és fekete spóratartóikat. Végre a szikla puszta része tele van finom repedéssel, hajszálnyi szakadásokkal, a természet kezének fantasztikus ákom-bákomjaival, amelyek úgy hatnak, mint egy földrajzi térkép. A festő mélyen elmerülhet ebbe a mikro­kozmoszba s annyira megszeretheti, hogy minden erejével ezt az apró világot igyekszik vásznán megrögzíteni.

Társa is ott ül e szikla előtt. Benne azonban más, egészen eltérő ötletek támadnak.

Ő a sziklában a Tátra valamely ormának árva vándorát látja, amelyet valamely katasztrófa ide lökött. Imponál neki nagysága, súlya. Hatalmas plasztikus formáin kívül leköti figyelmét az is, hogy ez a szikla része egy egésznek, ugyanabban az atmoszférában fürdik, amelyben a nagy hegy, az alkonyainak ugyanaz a gyöngyszín-reflexe éri, amely a csúcsot.

Rögtön átérzi ezt az egész sziklavilágot, ezt a széles, hatalmas, súlyos tömeget, amelyet a levegőtenger hullámai nyaldosnak. Igyekezni fog tehát az előtte levő jelenséget úgy megfesteni, hogy mindezek a jellemvonások megcsillanjanak a képén.

Íme, a természetnek egyazon jelensége ily kétféle útra viszi e két festőt. Világos, hogy műveik közt hiába keresnők a legcsekélyebb hasonlóságot is, bár egyazon részlet hangolta ezt is, azt is a festésre. Ennyire különbözik két festő természetszemlélete. Ha kibővítenők e példát, néhány százféle módot találnánk, megannyi változatait egyazon természeti jelenség felfogásának.

Ebből kiviláglik, hogy sokféle ponton lehet a természetet megközelíteni.

De nemcsak két festő művein látszhatik meg a felfogás különbsége, hanem jelentkezhetik az egyazon művész képein is, különböző időpontokon. Megállapíthatjuk, hogy ekkor meg ekkor erre az elemre helyezte a legnagyobb súlyt, máskor viszont a természetnek egészen más jellemvonása kötötte le figyelmét s ennek a frissen felfedezett jellemvonásnak értelmében alakította képét. Ebben az esetben tehát maga a természet, annak új s újabb szemlélete indíthatja a festőt a kép ilyen vagy olyan írására.

Ha most mérlegeljük ennek az előadás- és felfogásbeli különbségnek értékét, minden hosszas gondolkodás nélkül azt a változást tartjuk fontosabbnak és előbbrevalónak, amely egyenest a természet szemléletében gyökerezik s azt a változást tartjuk alacsonyabb rangúnak, kevésbbé fontosnak, amelynek oka egy más festő műveiben rejlik.

Mednyánszky művészetének minden változása egyenest a természet szemléletében gyökerezik. Más festő elemi hatását nem tudjuk művészetében kimutatni.

Mednyánszky tájképei tehát az ő beható és törzsökös természetszemléletét tükrözik vissza. Ezt fontosnak tartjuk, mert nem osztjuk azoknak véleményét, akik a képek értékét az azokban felvetett, írásban is kifejezhető eszmék mértékével mérik.

Sokszor halljuk ugyanis, hogy egy kép vagy szobor azért nagyszabású és azért remek, mert világosan kifejez egy történelmi, irodalmi, politikai, vallásos vagy bölcseleti eszmét. A kép vagy szobor minden egyéb elemét együttesen technikának szokták nevezni s ezt a technikát bizonyos alacsonyabb rangba sorozzák: megtanulható mesterségbeli feladat. Akik így gondolkoznak, azok kissé megakadnak fejtegetéseikben, mihelyt tájképről esik szó. Az ilyen súlyos esetekben rendesen a "hangulat", a "heroikus vonás", a merész "realizmus" s más hervadt jelzők kerülnek sorra, de ezek rendesen semmi bizonyosat, semmi határozottat nem mondó kifejezések s csak arra szolgálnak, hogy az elvéhez ragaszkodó szigorú teoretikust pillanatnyi zavarából látszólag kimentsék.

Ez a teória sokkal bizonytalanabbnak látszik nekünk, semhogy követhetnők. A remekműveknek gazdag sorát ösmerjük, amelyeket ez a teória nem képes megközelíteni. S például Mednyánszky tájképeinek méltatásánál sem vehetjük hasznát, mert banálisnak tartanók e tájképeket oly jelzőkkel illetni, mint amilyen a "hangulatos", "realisztikus", "idealisztikus".

E képek pedig szokatlan mély hatást keltettek bennünk: szabad tehát e hatás okát kutatnunk, talán minden előzetesen fölállított teória nélkül is. Az egyszerű ember eszejárásával gondolkodhatunk tárgyunk felett: minden segítőeszközünk a tapasztalatoknak az a sorozata, amelyet festés, rajzolás, a szabadban való séta és a remekművek szemlélete közben szereztünk.

Keressük mindenekelőtt, mi módon születik meg egyike azoknak a tájképeknek, amelyeket Mednyánszky oeuvrejében oly gyakran megszerettünk.

. . .

A gondolatoknak az a sora, a mi egy Mednyánszky-fajtájú festőben megszületik, midőn a leírt természet­jelenséget szemléli, egészen más, mint az a gondolatsor, amely ugyané természeti kép előtt az íróban vagy a zenészben támad. Még akkor is, ha az író és festő egy személyben egyesül. Mihelyst munkához fog: rögtön jelentkezik ez a különbség.

Mednyánszky tájképei is tisztán a festő természetszemléletének szülöttjei. Egyik képe, a "Virágzó fák" című, e részben nagyon tanulságos. Egyszer egy elhagyott temető mellett sétált, a hol néhány fa és bokor javában bontogatta virágait. Alattuk, felburjánzott fű közepette húzódott meg néhány düledék-fakereszt, szegényesen, gondozatlanul, íme egy oly tárgy, a mely az író kezén rögtön érzékeny és megható pointot kap. Az író e korhadt fakereszteket földíszítené reflexióival, sőt talán még történeteket is fűzne hozzájuk. Mindenesetre kidomborítaná a virágzó fák és a korhadó fejfák kínálkozó kontrasztját. Mednyánszky azonban festő létére másként nézte meg, másként formálta képét. A korhadt fakeresztek ezen a képen szerényen megvonulnak, nincs rajtuk semmi point. A diadalmas élőfa és a holt ember korhadó fejfájának olcsó kontrasztja sem jut kifejezésre e képen. Nincs benne semmi novella. Nem elbeszélni, de megnézni való kép lett belőle. Festői kép.

Egy olyan vérbeli festő, mint Mednyánszky, ezek szerint más szemmel áll a természet elé, ez pedig másként hat rá, mint egyéb emberre. Mednyánszky nem az irodalmi elemet, nem a reflexiók kiépítésére alkalmas anyagot választja ki a természetből, hanem azt az anyagot, amely elsősorban, sőt kizárólagosan festéssel fejezhető ki, jellemezhető behatóan. Neki tehát más tárgyat kínál a természet, mint az írónak, vagy mint az irodalmi hajlandóságú festőknek.

Ennélfogva képeinek tárgya is más, mint amit ugyanarról a jelenségről az író adna. Ne csodálkozzunk tehát, ha egy olyan igazi festőben, mint aminő Mednyánszky, nem találjuk meg azt a bizonyos irodalmi ízű "eszmét", a melyeket sok teoretikus megkövetel a képtől. Van Mednyánszkyban is eszme s mily bőségben! De csupa festői eszme. Ösmerkedjünk meg ennek néhány példájával.

. . .

Sokféle tapasztalatból merítjük azt a meggyőződést, hogy egyéni stílushoz csak a legbehatóbb természetszemlélet vezetheti a festőt. Az a sok ezer természettanulmány, amelyet Mednyánszky festett és rajzolt, a legbehatóbb stúdiumot jelenti. Vannak köztük egészen futólagos jegyzetek és töviről-hegyire leírt látleletek is. Egy rajzlapon néha csak a látóhatár vonalát és két-három foltot látunk, csak az egészen nagy, a döntő vonalakat. De vannak olyan stúdiumai is, a hol a virágzó fa ágrendszere, a virág kelyhe, porzói a legbehatóbban vannak leírva. A stúdium is sokféle szempontból készül és ha egy festő - mint Mednyánszkynál láttuk - néha húsz-harmincszor írja rajzkönyvébe a horizont egyetlen vonalát, még pedig a kéz egyetlen mozdulatával, az bizonyos szempontból nem kevésbbé beható stúdium, mintha egy szikla moháját minden részletében áttanulmányozná. A festő sem tanulmányozhatja a természetet egyoldalúan s tanulmánya nem lehet mindig deskriptív, mert akkor a természetnek éppen döntő nagy jelenségei egészen elkerülnék a figyelmét. Aki mindig csak részletet rakosgat részlet mellé és e mellett sohasem veszi fontolóra a nagy egészet: miniáló barát marad mindörökre.

Mednyánszky felette sokoldalúan tanulmányozta és tanulmányozza a természetet. Ez minden változatának alapja. Hogy stílusát megértsük, gondoljunk vissza a virágzó fákhoz készített stúdiumokra. Ott természetes nagyságban festett le gouache-festékkel virágos gályákat, a legpontosabban. A "Virágzó fák" című képen egy-egy virág már csak egy ecsetvonás, sőt egyetlen odapöttyentett foltból a virágok egész sora alakul. Természetes, hogy csak az érthet az ilyen odapöttyentéshez, aki előzőleg a legbehatóbb tanulmány révén tökéletesen ösmeri a virág minden jellemvonását.

Amit itt a virágról mondtunk, ugyanaz áll a fa lombdíszéről, a szikláról s az ebből alakuló sziklarendszerről, végre a hegyről, sőt a hegyrendszerről. Szélesen összefoglalni s egyszerre adni a részletek együttes hatását csak ily tanulmányok után lehet.

Mednyánszky így szerezte meg bámulatos összefoglaló és egyszerű előadását. Ami képein nagyszabású, azt nem köszöni más festőnek, hanem a saját, beható természetszemléletének.

Mondottuk, hogy vázlatkönyveiben sűrűn látni oly lapokat, amelyeken egy-két hosszú vonal s néhány durván és csak sematikusan befeketített folt látszik. Olyan jegyzetek, amelyek szövevényén senki más nem igazodnék el, csak ő. így tanulmányozta a természet jelenségeiben azokat a jellemvonásokat, amelyek a kép gerincét adják. Vannak képek, amelyeken döntő a téralakítás, a látóhatár, sőt ennek arcéle. Ha döntő, akkor a legbehatóbb tanulmányra késztet. Nem mindegy, vajjon a látóhatár vonala töredezett avagy hullámosán folyamatos; hirtelenül cikázó vagy merev. Ez a vonal, ha jelentékenyen fejlesztheti valaki, szintén erőteljesen hozzájárul a kép jellemének kiépüléséhez. Aki temérdek tanulmányt készített ily jelenségről, az értékelni is tudja s módjában van megválogatni. Mert mihelyst nem természetszemléletből meríti választását, rögtön akadémia lesz belőle, azaz közömbös hatású, unott, jelentéktelen semmiség.

Míg Mednyánszky tanulmányai a legkisebb részletekig is elhatoltak, addig a maga módja szerint nem szűnt meg fáradhatatlanul kutatni a nagy, döntő jellemvonásokat sem. Ezáltal festői bölcsességre és egyúttal finom tapintatra tett szert. A maga egyéniségéhez mérten aztán kialakította, fejlesztette az így megösmert jellemvonásokat.

A ritka intenzív természetszemlélet még egy tehetségét fejlesztette csodálatosan: szín-, forma- és vonal­memóriáját. E képek, amelyek oly megragadóan tolmácsolják a természetet, mind műteremben készülnek, tehát nem a modell nyomán. Sokaknak tört bele a fejszéjük az ilyen vállalkozásba. Mednyánszkynál azonban megszűnt itt is minden nehézség Miután egész élete festéssel telt el s miután oly kimerítőn képes magába szívni a természeti jelenségek képét, mint kevés más ember, memóriája és természet-vázlatai kiépítik számára a modellt. Erre különben képeinek megalakításánál nincs is nagyon szüksége, mert művei nem természetleírások, hanem a természet döntő jelenségeit mutatják, sommázva, egyszerűsítve, kiemelve azt, a mit egyénisége fontosnak vél, fokozva azt, amit hangsúlyozni akar, kivetve azt, ami csak inventárium volna s mint ilyen, fölösleges lom.

Sokan félreértették stílusának e jellegét. Midőn Mednyánszky a köd atmoszferikus jelenségeit adta így elő a maga festői sajátságaiban, ködembernek nevezték el, a ki csak a párafátylon át képes a világot nézni. Volt idő, amikor sokat tartózkodott a Tátrában s lenn a Karszton és Montenegróban, az óriási sziklaszerkezetek közt: néhány képén meglátjuk, minő gazdag kincsét fedezte fel ott a színes reflexeknek. Ekkor azt mondták, hogy Mednyánszky opáltónusokban látja a világot. Végre a felvidéki ősz intenzív színei, e színek tüze ragadta meg: ekkor azt mondták, hogy színorgiának látja a természetet. A ködemberből így vedlett át tűzemberré, anélkül, hogy tudta volna. Pedig ama ködös, párás képek és a világos, tüzes képek egyazon természetszemléletnek hű tolmácsai.

Kétségtelen, hogy bizonyos fokig változott a kezeírása. Ha egybevetjük régibb és legújabb képeit, az előadás frisseségének fokozódását látjuk. Ez talán valószínűtlennek hangzik, mert hozzá vagyunk szokva, hogy a fiatal ember frissebb szemmel lát, mint az idősebb. Mednyánszkynál ennek is megvan a maga oka. Azt a gazdag tőkét, amelyet évtizedeken át magában felhalmozott, egyre pazarabb kézzel kezdi tékozolni. Előadása tehát hirtelenebb ma, mint azelőtt, vonásaiban szinte látjuk a kincset szóró kéz széles mozdulatát. Tíz-tizenöt kép támad egyszerre, egyazon időben, mindenütt más-más problémák vannak kitűzve s gyorsan, játszva megoldva. Vagy talán csak nekünk látszik úgy, mintha játszva oldaná meg e feladatokat. Ha behatóbban nézzük ecsetje sáfárkodását, talán arra a meggyőződésre jutunk, hogy energiája talán türelmetlenebb, hogy idegei talán feszültebbek, formáló vágya szilajabb, mint annakelőtte. Néha hajnaltól éjfélig dolgozik megszakítás nélkül egy tucat nagy képen egyszerre. Ha az egyiknél fizikai kimerültség fogná el: hirtelenül felfrissíti őt a másik kép problémája, újságával izgatja, cselekvésre kényszeríti. Festő, a ki csak festés által tud üdülni, pihenni.

Stílusa azáltal nagyszabású, hogy mindig nagy egységeket ad, elemezzük akár a szín, akár a vonal, akár a folt vagy tónus értékeire nézve. Tekintsük meg nagy képeinek ama pompás solitair fáit: minő organikusan és egy szuszra bonyolódik ki ecsetje alatt a törzsből a temérdek gally, a fonadékos, kuszáit ágacskák szárai. Nem érzünk egy képén sem olyasmit, mintha részletekben készült volna. Az est opálszíneiben vibráló hegyderék is akár egyetlen ecsetvonásra termett volna meg. Mindig az egész képet festi, a szó legszorosabb értelmében, biztos fantáziával, amely tudja, mily fokig kell fejleszteni a képet ma, hogy holnap ismét az egész megkapja a maga új átfestését.

Ritka és egészen egyéni jelenség Mednyánszky a magyar művészetben. A saját magának őse. A magyar felvidékbe nyúlnak élete fájának gyökerei: annak természetvilágán nevelte önmagát naggyá.

Forrás: Művészet, 2. évf., 6. sz., 1903, 361-371. oldal
             http://epa.oszk.hu/00000/00009/00012/muveszet_02_mednyanszky.htm

Bálint Aladár: Mednyánszky László

Rejtelmes erők, túlfűtött energiák űzték, hajszolták egész életén át. Sokszor hónapokon keresztül senki sem tudta, hol bolyong. Elbujdosott, belevetette magát ismeretlen helyek, ismeretlen sötét emberek zsombékjába, ott élt, ott dolgozott, majd mint valami garabonciás diák hirtelen felkerekedett, Bécsben, vagy valami idegen városban termett, tegnap még Drezdában látták, ma Budapesten, az Andrássy úton sietett végig felleghajtó köpenyegében.

Sokat, nagyon sokat dolgozott, képeinek száma több százra rúg, közöttük néhány egészen elsőrangú, néhány azonban a vásári színvonalat is alig haladja meg, olyan, amelyet a jó szemű, jóhiszemű ember is esetleg egy hírhedt tájképfestő újságíró munkájának vél.

Mednyánszky az óráról-órára, sőt percről-percre változó jelenségek titkait fürkészte szakadatlanul. Az elsuhanó felhők formáját, a köd, pára súlyát, tömegét, a hegy hátát végigcirógató lombok sűrűjét átnyilazó napsugarak fényjátékát, az árnyak nyújtózását emelte ki festményeiben még pedig döntő, irányító jelentőségre fokozva fantáziáját e foghatatlan, illanó dolgok izgatták a legerősebben, az ábrázolt tárgyak konstrukciója elmosódott, háttérbe szorult e nervózus, szaggatott ütemű piktúrában. Formái egymásba omlottak, parázsló színei fölött ezüstös vagy tompa aranyszín füst terjengett. Mednyánszky a hegyeket, mocsaras erdőket bújta szüntelenül, a távolbanyúló horizont, a szélesen elterülő napsütötte mező nyíltsága nyílván kevéssé érdekelte. A perzselő nyár kicsattanó kövér színei helyett a kora tavasz, nedves ősz, ködös tél tónusait vitte képeire. Romantikus kedély volt művészetében, életében egyaránt. Az anyagi javak értékelésében gyermeknek mutatkozott, zsebe nyitva volt mindenki számára, szíve, lelke is, de amit csinált, amit szűzi lelkén átszűrve, a külső világgal közölt, az telve volt homállyal, borongó melankóliával, elzártsággal. Az emberben is a rendkívülit szerette, művészetében is csupán azt ismerte testvérének, aki a köznap kereteiből kilépve, a fantasztikum ködébe tévedt, szerette az elesett, kitaszított embert, a morál kötelékeiből kitaszított embert, a morál kötelékeiből kiszabadult individuumot. Néhány nevezetes alkotásának motívuma a csavargó. Büszkén, szinte felmagasztosult egyedüllétben ül a liget valamelyik padján, alatta avar, fölötte sárga lombok, mögötte barna levegő, köd, végtelenség és semmiség egyszerre. Ami festői tartalom a képben fellelhető, az mind e figurában összpontosul. A csavargó nem degenerált, szánalmas emberroncs, hanem filozofáló, fölényes egész ember, valami kopott Übermensch. Testvére, társa Mednyánszkynak, ki maga is szent csavargó volt, kusza, ősz szakállas feje, kopasz koponyája fölé bátran odaképzelhettük az aureolát.

Mednyánszky teremtő munkásságát kevéssé érintette az utolsó húsz esztendőben lejátszódott képzőművészeti evolúció. Stílusa alig változott. Kifejezési módja egyre tisztult, színei egyre halkultak, néha szinte éteri finomságba mentek át, de az az alap, amelyre egész művészetét építette (talán Daubigny, esetleg Courbet, még inkább Corot és kissé a müncheni festők természetlátásából kiinduló és azok tanulságait gazdagító, mélyítő művészet) ugyanaz maradt. A Szépművészeti Múzeumban levő sejtelmes barlangképe és a fronton festett monochrom képei, bármekkora az időbeli távolság közöttük, minden felfogásbeli különbség, a külső jegyek ellentéte mellett is szoros rokonságot tartanak egymással. Mednyánszky formanyelve a hosszú évek során kevéssé módosult, de nála a formanyelv nem is nagyon fontos. Annyira az ember szava hangzik ki minden egyes alkotásából, hogy az a mód, ahogy mondanivalóit közli, egészen eltörpül a mondanivaló mélysége és sokasága mellett. Az ecsetvonás iránya, szélessége, a színkeverés fortélya, a paletta gazdagsága igazán mellékes dolgok, amikor arról van szó, hogy egy igazán nagy művész a lelkének tartalmát embertársai elé ontsa.

Mednyánszky kiejtette kezéből örökre az ecsetet. Tanítványai nincsenek. Nem is lehetnek. A technika eltanulása nem jelenti egyúttal a mester megértését is. Ami pedig a technika mögött van, különösen Mednyánszky szeszélyes technikája mögött, az a szentélyek szentélye, azt csak megérteni, felismerni lehet (keveseknek), de követni nem. Továbbfejleszteni a formanyelvet lehet ugyan, de a formanyelv fölött már elrohant az idő, a festő lelke pedig kiröppent az örök végtelenségbe.

Mednyánszkyval megnyílott és egyben örökre lezáródott Mednyánszky művészete. Iskolája nem lesz. Amit csinált, annak javarésze e művészi teremtő munka eredményeinek elkülönültségében is örök értékei a rövid múltú magyar képzőművészetnek.

Forrás: Nyugat, 1919. 9-10. sz.
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00267/07917.htm

Oelmacher Anna: Mednyánszky László
A szenvedélyes vádiratok festője

A magyar festészet kiemelkedő alakja, Mednyánszky László születésének 100. évfordulóját ünnepeljük. Művészi hitvallása, melyet hatvanéves korában írt naplójegyzetéből idézünk, meghatározza egész életművét.

"Ma jöttem rá, hogy figurális tekintetben mi a teendő. A szociális probléma, a jelen, a jövő. Minden igaz művészet aktuális, ezen keretbe bele való, bele illik mindaz, amit érzek, amit keresek. A modern életet kell visszaadni nagy és festői ellentéteivel. Ezen tárgyakban elég a drámai momentum, nem kell azért a mindennapi anekdotázás unalmába süllyedni, és nem kell az erőltetett szimbolika konvencióiba merülni. Az általános, ami egyszersmind konkrétan hat."

Az ember és a táj valóságának nagy kutatója Mednyánszky, aki szinte egyenes vonalban fejlődött hatalmas programjának páratlan erejű megvalósításáig. Tájfestészetét nem lehet szétválasztani "figurális" festészetétől, emberábrázolásától. A tájban a természeti erők harcát, rohanó vizeket, vad sziklákat, hóba-sárba fulladt síkságokat ábrázolt. Fekete felhők ülik meg a Tátra fehérsipkás csúcsait, vagy éppen rózsaszín szikrázással felel a hegycsúcs az első tavaszi napsugárnak. Az elemek, föld, víz, ég elevenednek meg képein lenyűgöző érzékletességgel.

S az emberben meglátta a "szociális problémát", meglátta és megmutatta a nyomort, a szenvedést, a kiszolgáltatottságot.

Mint fiatal művész, párizsi tartózkodása idején Munkácsy és Zichy pártfogó barátságának örvendhetett, s Paál Lászlóval járta és festette a barbizoni erdőt. Nyugtalan kóborlások után visszatért Párizsba, s 1897 tavaszán kiállít egy kis kollekciót. Itt tűnnek fel először képein a város peremének lakói, a "ragadozók és csirkefogók", ahogy maga nevezte őket. A perifériák lumpenproletárjai ezek, munkanélküliek, csavargók, kis utcalányok, kocsmatöltelékek. A francia burzsoáziára rosszul hatott a képek leleplező ereje, de egy értelmes kritikus felfogta jelentőségét, s a művek emberi mélységét, kifejező erejét Rembrandtéhoz hasonlította.

Hazatérve továbbra is egyforma érdeklődéssel fordul az ember és a táj felé. Szülőföldje a felvidék: a nagy hegyek, a sötét erdők, a zúgó vizek adják a legmélyebb ösztönzést drámai hangú, lenyűgöző tájképeihez. De megjelennek a színen a társadalommal való küzdelem alakjai is. A kilencszázas évek magyar társadalmának kitaszítottjai semmiben sem különböznek a franciáktól. Épp olyan rongyosak és éhesek, épp oly elvadultak és mindenre elszántak, s épp úgy az alkohol a vigaszuk. A Hajléktalan, az Ágrólszakadt, a Részeg tűnnek fel olyan megrázó erővel, amihez fogható még nem volt a magyar képzőművészetben, s amihez képest a korabeli kritikai realisták művei csak tárgyilagos ténymegállapításnak tűnnek. Szenvedélyes vádiratok ezek a képek, nyugtalan ziláltságukban, a tépett fényekben szinte ronggyá hullott, kisemmizett emberek életét feltáró művek.

Mindenféle elnyomás visszhangra lelt Mednyánszky művészetében, s a Lincselés című munkája ékes illusztráció az amerikai "felsőbbrendű faj" demokráciájához. Az összekötözött, megtépázott, megrugdalt néger arcán a megcsúfolt emberiesség iszonyata ül. A kusza, nyugtalan vonalakból és foltokból összerótt kép szenvedélyesen túlzott vonásai a művész mélységes felháborodását fejezik ki.

Az 1914-es háborúban önként jelentkezett, s mint harctéri rajzoló vett részt. Nem azért jelentkezett önként, mintha hitt volna e háború igazában, hanem kísérni akarta az embert a szenvedés legmélyebb fokain is. Nem festett hősöket, csak áldozatokat, az idegen érdekekért halálba hajszolt kisembereket. Szerbiában, Sebesültek, Őrszem, Menekültek, s nem utolsósorban a maga egyszerűségében monumentális Elesett orosz katona című képe pártos kiállás az örvénybe taszított Ember mellett.

Nem Mednyánszky volt az egyetlen művész, aki az első világháborúról rajzolt vagy festett feljegyzéseket készített, de nem volt senki, aki az együttérzésnek ilyen szenvedélyes formában adott volna kifejezést, mint ő.

Szenvedélyes krónikása volt kora mindenfajta embertelenségének, s bár a legfelsőbb társadalmi osztályból származott, a valóság megismerése elfordította osztályától. Azok mellé állt, akiknek véres verejtéke, nélkülözése, nyomora árán tartotta fenn magát a felső réteg.

Ha műveinek formanyelvét vizsgáljuk, fiatalkori képeit kivéve - elmarasztalhatnánk a befejezetlenség vádjában. De meg kell mondani, hogy témáinak őszinte pátoszú megjelenítésére alkalmas volt ez a szaggatott, izgatott, szuggesztív festői forma. Éppen korai képeinek komplettsége, rajzainak biztonsága igazolja, hogy nem tudatlanság vagy hányavetiség vezették ehhez a - lazának mondható - festői nyelvhez, hanem a tömör kifejezésre való törekvés. Sűrítve, sommásan előadni a legfontosabbat, ez volt a cél. A legmélyebb lényegét kereste a valóságnak, a konkrétben az általánost, s megtalálta, megvalósította életművében, mellyel lángoló humanizmusáról tett tanúságot.

A valóság mindhalálig való szeretete, az elnyomottak iránti mély szolidaritása példamutató számunkra is.

Forrás: Független Magyarország, 1952. IV. 21.
             in: Oelmacher Anna: A szocialista képzőművészet nyomában, Kossuth Könyvkiadó, 1975, 56-57. oldal

155 éve született Mednyánszky László

Százötvenöt éve, 1852. április 23-án született a Vág menti Beckón (ma Beckov, Szlovákia) Mednyánszky László festőművész.

Ősi nemesi, bárói családból származott. 1870-től a zürichi műegyetemen, 1872-től a müncheni Képzőművészeti Akadémián, majd Párizsban, az École des Beaux-Arts-on tanult, a francia festők közül Millet, Corot, Dupré és Redon hatott művészetére.

1879-ben hazatért Beckóra, a Vág völgyébe, a következő időszakban felváltva Magyarországon és Bécsben dolgozott. Tónusai levegősebbek, színei világosabbak lettek, őszi és téli tájképeivel aratott sikert. 1889-1892 között ismét Párizsban élt, 1897-ben képeiből gyűjteményes kiállítást rendeztek a francia fővárosban. Impresszionista tájképeinek alaphangja a finom líra, a természettel való azonosulás: a Kárpátok hegycsúcsait, vízeséseit, az Alföld mocsaras tájait, a nagyvárosi kültelkeket festette, legtöbbször ködös, párás hangulatban (Mocsaras táj, Tiszai halászat, Itató, Hegyi tó, Magas Tátra, Dunajeci táj). 1892-ben Máramarosban tájvázlatokat készített Feszty Árpád körképéhez.

A XIX. század vége felé érdeklődése a figurális ábrázolás felé fordult, a külvárosok elesettjeit, a vidék szegényeit, a nyomorúság áldozatait örökítette meg (Ágrólszakadt, Öreg és fiatal csavargó, Verekedés után). 1900-ban Galíciában, majd az Adrián és Bécsben dolgozott. Ekkori képei ismét sötétebb árnyalatúak és sűrű fény-árnyék hangulatok jellemzik. Műveinek nagy csoportját csavargóképei alkotják, melyek katona-képeit készítették elő. Az I. világháború alatt harctéri rajzolóként bejárta Galíciát, Szerbiát, Dél-Tirolt, háborús képein a megrázó emberi tragikum, az értelmetlen pusztítás festője (Szerbiában, Elesett orosz katona, Hadifoglyok karácsonya). A szenvedést, a háború értelmetlenségét festve hideg, kegyetlen, vad, embertelen világot ábrázolt, egyre expresszívebb stílusban.

Gazdag földbirtokos létére anyagi helyzete egyre romlott, pénzét a szegények közt osztotta szét. Csavargó, nyugtalan életmódját homoszexualitása is motiválta, nők csak elvétve jelennek meg képein, portréin kizárólag férfiak láthatók. Arcképein nincs táji háttér, tájképein csak elvétve akad emberalak. Emberábrázolása sokszor rembrandti mélységű (Shylock, Öreg zsidó), típusai a századforduló ellentmondásos világát érzékeltetik.

1919. április 17-én halt meg Bécsben. 1966-ban Budapesten újratemették Mednyánszkyt, akit a szlovák művészettörténet is magáénak tekint.

Naplójegyzetei humánus gondolkodásról vallanak, panteista világszemléletére a buddhizmus is hatott. Legtöbb képe a Magyar Nemzeti Galériában látható. 2003-2004 telén a Nemzeti Galéria addig nem látott méretű kiállítást rendezett itthoni és szlovákiai gyűjteményekben található festményeiből és grafikáiból, mely 180 ezernél több látogatójával meghaladta Munkácsy Mihály 1950-es évekbeli tárlatának addigi rekordját.

Forrás: STOP/MTI 2007. április 23.
             http://www.stop.hu/articles/article.php?id=124085