Bortnyik síremléke (Kerepesi temető) |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| Zöld Szamár Színház | ||
| Kosztolányi Dezső: Zöld szamár | ||
| Dénes Zsófia emlékei | ||
| Bortnyik-plakátok | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
(1925): Hevesy Iván és Mittay László az európai avantgárdhoz való csatlakozásként hozta létre, 1925. márc. 24-én. Műsorukon szerepelt Cocteau Az Eiffel-torony násznépe c. gramofon-pantomimje és I. Golltól egy jazz band recitativ és egy írógép-orchester. A megvalósításban részt vett Bortnyik Sándor, Jemnitz Sándor, Madzsar Alice, Molnár Farkas, Palasovszky Ödön. 1927-ben Új Föld néven dadaista-szürrealista csoport jelentkezett Tamás Aladár közreműködésével. 1928 tavaszán Hevesy Iván, Boromisza Tibor, Tiszay Andor csatlakozásával hat Cikk-Cakk est-en hoztak úttörő jelentőségű újításokat: szimultán játék, parlando, konferanszrevü, betétdíszlet, mechanikus álarcok. Ez év őszén már Rendkívüli Színpad néven folytatták formabontó kísérleteiket, majd társulatuk utóda a színpadi expresszivitás eszközeit keresve decemberben már Prizma néven jelentkezett. 1929-től céljuk az új formák nagyobb egységbe emelése, a szintetikus kórusdráma megteremtése lett. Erre irányult E. Toller: Géprombolók c. drámájának előadása 300 tagú munkáskórussal, a Munkás Kultúrgárda 100% c. előadásai, a Madzsar Alice-féle mozdulatművészeti bemutatók, a Zak-i Szintetikus Kórus est és az 1931-ben Palasovszky főműveként létrehozott Ayrus lánya c. előadás.
Forrás: Magyar Színházművészeti Lexikon
http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz31/75.html
Kosztolányi Dezső: Zöld szamár
Ennek a színháznak az igazgatója a zöld szamár, ki zöld nyakbavető kendőt visel s valódi szamárfejet, valódi szamárfülekkel. Mikor megjelenik a színpadi lámpák fényében, a közönséget üdvözölve fölemeli két kezét, lenn pedig a zenekar, mely egy zongorából, egy dobból, egy rekedt kürtből s néhány jazz band-kellékből áll, tréfásan hősi tust zendít meg. A zöld szamár szerény. Megvan az a becsülhetetlen jó tulajdonsága, hogy nem ad semmiféle programot, nem beszél, ennél fogva okosnak is gondolhatjuk. Színigazgatóink között nem ő a legellenszenvesebb.
E kis színház mögött néhány fiatalember áll. Hangsúlyozzuk, hogy semmi közük a régóta levitézlett külföldi divatokhoz, futurizmushoz, expresszionizmushoz, dadaizmushoz. Az előbbi két irányhoz valóban nem húznak. De ami hajlandóságukat illeti, úgy látom, hogy mégis a dadaizmussal tartanak atyafiságot. Ők nem vállalják ezt a rokonságot. Mindössze egy szatirikus színházat akarnak megteremteni, hol tormát reszelhessenek a mai erkölcs, hit nélkül szűkölködő társadalom orra alá. De a dadaizmus nem épp ezt a szatírát műveli-e?
A dadaizmus egy fáradt, mindenből kiábrándult század művészi-művészietlen halandzsanyelve, mely fintorát fordítja minden és mindenki felé, a színház felé éppúgy, mint a közönség felé. Tudja, hogy nem gyűjtheti össze egységes, lelki, szellemi nézőpont jegyében a tömeget, mint a boldogabb görög vagy keresztény kor, ezért legalább apró villanásokkal, tótágast álló helyzetekkel, bárgyúságokkal, szemenszedett képtelenségekkel próbálja csigázni az elcsigázott idegrendszert s közben azon való keserűségében, hogy a világon semmi sincs rendben, tiltakozásul, elégedetlensége bizonyságául titokban - a zsebében - fügét mutat az uralkodó rendszer szólamainak. Ebben a magatartásában őszinte. Tréfáját nem szabad léhának vélnünk, mert alkotó fájdalomból fakad.
Akik ezt a színházat avatják, szintén hisznek, legalább hitetlenségükben s azokban az íróikban, kik ezt hirdetik. Ivan Goll két költeményét jelenetezik meg stílusosan úgy, hogy egy igéje sem vész el, szemünkbe szökken, ami fontos és jelentős. A költő lázasan, önmagával tusakodva keresi a közönségét, egy verset diktál, négy gépírókisasszony kopogja szavait s ismétli gépiesen egy-egy mondatfoszlányát, jelképes értelmet adva neki.
A másik darab szintén színpadra tett vers, Párizs egy hétköznapja, cikázó képek a gazdagok mulatozásáról, munkások gyötrelméről, a földalatti villamosról, autóelgázolásról, látszólag minden rendszer nélkül, de mégis oly módon, hogy végül a néző arra a döbbenetes tudatra ocsúdik, mennyire céltalan, reménytelen az a valami, amit ma életnek neveznek. Jean Cocteau komédiája egészen dadaista. Az Eiffel-torony tetején - miért és hogyan? - esküvőt tart egy szép pár, fölvonul a család, mohos, rettenetes alakjaival s az író undorában megtréfálja őket, de magát a színdarabot és hallgatóságát is. Szereplői csak mozognak, szerepüket két színész mondja szócsövön, a zene csúfondárosan shimmy-muzsikát, ismert operadallamokat, Chopin-gyászindulókat játszik, mintha lomtárba került műveltségünk végeladása lenne.
Friss kedvvel, sokszor eredetin hozták színre ezeket az apróságokat. A kiállítás, ha nem is pazar, de gazdag ötletekben, a színészek értik a szerző szándékát, a régi görög kar gúnyos szereplése megrázó. Hogy a vállalkozás fönnmarad-e, életképes lesz-e, az nyilván nem rajtuk múlik, inkább azon, hogy e sajátos, fejlődésre nemigen képes irodalom külföldi és itthoni képviselői tudnak-e majd megfelelő darabot szolgáltatni.
A zöld szamár helyesen bőgött. Semmi esetre sem olyan unalmas, mint a többi szürke szamár.
Forrás: Nyugat, 1925. 7. sz.
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00374/11413.htm
I.
"A falon képek, amelyek színes mértani ábrákból álltak össze: kör, négyszög és háromszög távlati mélység nélkül, egy síkban, árnyalás nélkül. Néha nem is festés, hanem színes papirosból kivagdalt ábrák. Kör, négyszög és háromszög: az összes térfogati jelenségek alapformája - néha vonal hidalja őket egymáshoz, néha betű vagy szám élénkíti váltakozásukat. De mindig szoros és kiegyensúlyozott kompozícióban állnak. Ez itt a képarchitektúra, egyike a leghaladóbb irányoknak, amelyhez Bortnyik és a MA-csoport néhány más tagja is tartozik. A dadaisták törekvéseit ők - ahogyan állítják - annyiban lépték túl, hogy amíg azok anarchista törekvéssel azt a káoszt és disszonanciát fejezik ki, amelybe a mai emberiség belesodródott, addig azok, akik képarchitektúrát festenek, ezeket a végső feloldódásokat éppenséggel tömörítik, igyekszenek, hogy harmóniába építsék át és szoros formába kapcsolják." Írtam Bécsben, 1922-ben. II.
Már nem tudom hol, melyik pesti kiállítása falán láttam meg - a húszas évek során - Bortnyik Sándor két akvarelljét. Úgy megtetszettek nekem, hogy lakótársakul kívántam őket.
Kérdésemre azt mondja nekem Bortnyik:
- Képszerű képet akarok adni, vagyis képem ne fejezzen ki se szavakban elmondhatót, az irodalom volna, se hangokban kifejezhetőt, az zene volna, és mai formájában hazug plasztikát sem. Ez a festészet két dimenziójú: nem ábrázol testeket, távlatot sem, csak síkot. Szerintem a kép csak kép legyen, vagyis még a legutolsó irányoktól is függetlenítse magát, és a kubizmus erősen térfogatos ábrázolásából térjen vissza eredeti rendeltetéséhez: az egysíkba, mert minden távlat feltüntetése csalás. Ahogyan csalás a természet ábrázolása is, mert az olyan tökéleteset és szépet, amilyen a természeti valóság, utánzásban csak rosszul tudjuk hamisítani. Ellenben a külső természettel egyenlő értékű belső valóságot, amely bennünk él, amely nem más, mint a bennünk élő harmónia, és egyszersmind kifejezi azt a viszonyt is, amellyel a világegyetemhez aránylunk - ezt, igenis, meg tudjuk alkotni. Az én képem tehát nem fejez ki egyebet a kép adott eszközeivel, sík formákkal, mint harmóniát. A betűnek vagy számnak a képarchitektúrában nincs tartalmi, csupán formai, vagyis dekoratív jelentősége.
- Nem gondolja, hogy ez túlságosan spekulatív művészet? Hogy kiszámítja ezeket a dolgokat és elmélete szerint csinálja, holott épp a művészet az, amit nem ésszel kell megközelíteni?
- Nem, én nem spekulatív úton jutottam ide, tisztán érzésből. Annak idején el kellett hagynom Rippl-Rónai meg Kernstok szabadiskoláját, mert azt a munkát én hazugnak és helytelennek éreztem. Magamban dolgoztam, expresszionista műveket alkottam, de nem szerettem ezeket, annál kevésbé, mert megállapítottam, hogy akaratlanul is Chagall hatása alá kerültem. Meg is semmisítettem azt a termésemet. Azután konstruálni kezdtem bizonyos fokig kubista módszerrel, de a konstrukció, vagyis a kép harmonikus felépítése fontosabbá vált számomra, mint maga a kubizmus. A kubizmust ott kellett hagynom a síkokban való ábrázolás kényszeréért, mert úgy éreztem, hogy az én tisztán piktori harmóniámról csak tisztán piktori eszközök adnak legmegközelítőbb ábrázolást. Az átmenet képei még frissek, tavalyiak, itt vannak.
Kitereget a földön pakolópapír-íveket - a vászon elérhetetlenül drága - rajtuk temperafestékkel megfestett képek. Azért temperával, mert azt maga Bortnyik készíthette porfestékből, vízből, enyvből, tojásfehérjéből, holott az olajfestés neki kedvelt technikája - de olyan időket élünk, hogy arra nem telik.
Csak most látszik világosan, mit hagyott ott a síkábrázolás és az árnyalat nélküli szín kedvéért. Először is a távlati ábrázolás erejét. Vörös mozdonya még milyen mély perspektívák végtelenjéből fut elénk! Másodszor otthagyta a színek tónusait, amelyek hangolásához mesterien értett. Romantikát vitt a puszta árnyalatokba, lírai érzést, tavaszt és nyári fulladást, éjszakát vagy szép nőt éreztetett bizonyos lila, esetleg piros vagy szürke vagy barna színnel, úgy tudott ő tónusokat, rétegződést, visszhangot, egybecsengést éreztetni. Fél is manapság Bortnyik a színektől, mert erősen érzi őket; menekül előlük, mert túlságosan megkísértik, hogy árnyaljon és az árnyalással kifejezzen. Ezért vett kezébe sokszor ollót, és színes papírból vágta ki az ábrát: a kép zavartalan egység legyen. Lámpagyújtogatója, Szép Meluzinája, Korcsmázó kispolgárokja és Kávéháza így adják - elvont harmóniákkal - minden idők hangulatát a lámpagyújtóról, az örömleányról, a korcsmázóról és a kávéházról, úgy, hogy e fogalmak örök lényege benne legyen a műben. Vannak még elvontabb ábrázolásai is - távolodás a kubizmustól. Testetlen fogalmakat rögzít le, egyik képe Sikolyt jelent, a másik Polgári Örömöt, a harmadik Újságot, a negyedik Hívást, az ötödik Szétesést. És sikerül is Bortnyiknak ezeket érzékeltetnie. Általában szívesen folyamodik primitív eszközökhöz, szavakat ír a képbe (ezeknek még van tartalmi jelentőségük), újságot, plakátot ragaszt bele, de mindez nem rontja le az egész szuggesztív erejét. Igenis, én érzem; tehát érezhető ezeknek a képeknek harmóniája, élete, nem köznapi közölnivalója, művészi egysége.
A következő állomás már az árnyalás nélküli, sík konstrukció, amely a falon függ. Itt már semmiféle mozgást nem akar érzékeltetni, mint bizonyos átmeneti képein, inkább megállt lendületet ("mert a mozgás sem képszerű"). Formákat állított elénk, amelyek esztétikai ösztön szerint tartják egymást egyensúlyban, kísérik, kiegészítik egymást, mégpedig tévedhetetlen harmóniával - erről már meggyőz ennyi belemélyedés és szemlélődés.
Hiszen ez az: a nagyközönség, amikor oly hamar pálcát tör az új művészetek felett, mindenekelőtt annak adja tanújelét, hogy nem helyezkedik még tárgyilagosan sem az új alkotásokkal szembe (csak tüstént ellenségesen), és nem iparkodik az új művészet szempontjaiba belemélyedni. Pedig nem tudhatjuk valamiről, hogy "nem kell", addig, amíg nem ismerjük fel pontosan, hogy az valójában micsoda. Az új megértése mindig fáradságos dolog volt, mint ahogy fáradságosabb elmozdulni, mint ülni, de elmozdulás nélkül nincsen haladás. Szóval, gondoljunk csak arra, hogy a naturalistákat és impresszionistákat, Cézanne-ékat és a kubistákat éppoly elutasítással fogadta a kényelmes polgári értelmiség, mint a mai piktorforradalmat, holott a legkonzervatívabb fórumokon természetesen otthon van.
Tehát a harmóniát én - tárgyilagos, de igyekezettel haladó szemlélő - már kiérzem ezekből a képekből. Érzem, hogy ennek az ábrázolásnak titkos és jóleső ritmusa van, azt is érzem, hogy ez túljut magán az emberen, és az egyetemes természettel, a kozmosz örökkévalóságával keres érintkezést. (Eszembe jut erről Tristan Tzarának, a "Dada" elindítójának néhány sora: "Nővérem gyökér, virág, kő. Az ember piszkos, megöli az állatot, a növényt, testvéreit, veszekszik, értelmes, túlsokat beszél: de amit gondol, nem tudja elmondani." )
De - de vajon ez a harmónia, amelyet nekem, a szörnyen csalódott és rettenetesen kijózanult mai ember nyújt, vajon ez a harmónia nekem nem szomorú, nem kevés, nem szürke, és nem kifosztott? Vajon így képzelem én a harsogó és termékeny művészi örömöket?
Nem, bizony nem. Ennek azonban nem a művész, hanem mi vagyunk az okai. Mi, akik engedtük, hogy mai állapotára züllesszék le a világot.
Minden a végsőkig leegyszerűsített a képeken: a ház belső tere, apa-anya-gyermek öltözéke, az emberek fölépítése, bennük és körülöttük a légkör, vagyis a kép pszichéje. Az a puritán egyszerűség, amely nyugalmat lélegzik, kapott meg akkori kompozícióin.
Sajnálatomra, csak a múltban beszélhetek róluk, mert az én két Bortnyik-képemet réges-rég elvitte a történelem. A második világháború budai ostromában pusztultak el, vagy éppen csak leakasztották falamról egy Moholy Nagy akvarellel és egy Tihanyi-önarcképpel együtt, csupán az emléküket hagyták nekem. A történelmi időknek az efféle veszteség is egyik tünete. Ezt is meg kellett szoknunk.
Mint a hősi mítosz, úgy jut most eszembe, több mint félszázados múltból: a Kassák-mozgalom. Az a netán tucatnyi fiatal fiú és vékonyka asszony meg leány, akik nagy hirtelen a munkások közül és más nincstelen sorból emelkedtek ki, és előretörésre tanítottak bennünket.
Forradalom a művészetben, a gondolatban, a világnézetben, a társadalomépítésben. Vállalták a megrohamozást és következményeit. Ez forrasztott össze velük.
Viszont az természetes, hogy a Kassák-mozgalom megjelölés nem takar futószalagon gyártott egyedeket, uniformizált egységeket, hanem szenvedélyesen körülhatárolt egyéniségeket, sajátos, nem ismétlődő tehetségeket. Amilyen maga Kassák Lajos volt, de éppúgy Kassák Lajosné Simon Jolán, Bortnyik Sándor és Uitz Béla, Újvári Erzsi, Barta Sándor és a többi "aktivista", akik közül már csak kevesen élnek.
De Bortnyik Sándor még itt van, és én is - a Ma-csoport kültagja és útitársa - itt vagyok, és Sándor barátom sokszor meglátogat lakásomon.
Eljött tegnap is az ő szép művész-otthonából az én öregkori és nekem kedves stúdió-otthonomba, és ültünk együtt a munkaasztalomnál, csendesen, két idős barát, és emlékeztünk.
Mikor is volt, hogy először találkoztunk? Az ember ilyen távolságra már nem tudja pontosan, ha nincs róla írása.
Magas, vállas, huszonnégy éves fiút ismertem akkor meg. Fekete üstöke, mint a sűrű erdőbozót (ma ezüstszínű és illedelmes), sötét szeme fénylett, mint aki az élettől sokat vár, arca pedig erősen mintázott: barázdás, erélyes. És mindezzel együtt sohasem volt vaskos szavú. Sohasem üres locsogó. Ketten jöttek el akkortájt énhozzám: Hevesi Iván, a Ma Golf-áramlatában magára talált esztéta-műtörténész, és ő, Bortnyik Sándor.
Hogy honnan került Pestre, amikor tizenhét éves volt? Jó távoli gránicról, Marosvásárhelyről. Nem, a szüleire nem emlékszik, csak a nagyapjára; az nevelte. Valamikor 48-as honvéd volt az öreg, és érdemes tagja a nemes és nemzetes csizmadia céhnek. Egy kissé csodálkozott, amikor öreglegény-nagyapa vállára egy kicsi, fekete fiú rászakadt, de azután becsülettel és szeretettel gondját viselte. Szép, játékos gyermekkora telt Sándornak őmellette. Nem szomorkodott szülei után, mert azt sem tudta, mi az: apa, anya. Hanem a marosvásárhelyi zenélő kútra, arra bizony ma is emlékszik. A Bodor-kútra. Oda el kellett neki járnia, mert az nagyon izgalmas valami volt. Hogy mit muzsikált? Hát - azt ő nem tudhatja, mert az ő gyermekkorában épp fél százada múlt, hogy a kút már nem szólt. Bodor Péter ugyanis, a tudós mérnök és ezermester, aki még 1848 előtt a híres kutat építette, már 1849-ben meghalt, kivégezték. És - így szólt róla a mese - mikor a szabadságharc leverése után a pribékek tömlöcbe kísérték, Bodor csak azt kérte, hogy a kútjától elbúcsúzhasson. Ezt megengedték neki, és akkor ő titkon valamit csavart a szerkezeten, és a kút örökre elnémult. Ezt mesélték a népek az egykor zenélő kútról. És a kis Sándor sokszor elkéredzkedett a kúthoz, és csak bámult reá, mintha azon valami soha nem látottat látott volna. Hát igen, a soha nem látott ott volt; ő látta. A mesét. Azt nézte.
De volt Marosvásárhelyen valami Surlott Grádics is, meg emlegették Csálta Bustya Lajost és a székely kapukat... Alig igazodik már el benne, csengenek a szavak, nevek, de nem tudja mit jelentenek. Régen volt, a múlt században. Ő már csak azt tudja, hogy az, ott a távolban, az ő szülővárosa. És ő már keresztül-kasul járta Európát, de sehová se vágyik vissza. Nem. Ő se Párizsba, se Berlinbe, se Itáliába, csak szíve szerint még egyszer elmenne Vásárhelyre. Igen, pedig hát nem él ott már senkije, a Bodor-kutat is régen lebontották, így nem volna értelme. Mégis. Csak úgy.
No, azután tisztán emlékezik, hogy 1898-ban, amikor ötéves volt, nagyapa felhozta őt Budapestre, és elmentek a lóvasúttal az állatkertbe. Ott minden állat nagyon érdekelte, mégis legjobban a bejáratnál a vastyúk, amelyik aranytojást tojt. Azt a tyúkot ő nagyon megcsodálta, szinte nem akaródzott továbbmennie. Még egy kedves emléke maradt arról a pesti útról. Nagyapa elvitte őt magával a Parlament karzatára, neki, Sándornak pedig valamiféle kis játékszer volt a kezében, és azt leejtette a karzatról - pont az elnök fejére. Lehet azt a murit elfelejteni, ami ott nagy hirtelen kerekedett?
Megáll az emlékezésben, rám néz.
- Milyen jólesett, hogy a gyermekkoromról beszélhettem. Elutaztam, és lássa, nagy utat jártam be. Megfiatalított.
Igen, mert őbenne megmaradt az ősi réteg: a gyermek. Mint annyi más művészben. Talán csak művészekben marad meg. És most élte újra egyszer át, szemem láttára, fülem hallatára, kicsi fiú korát. Nagyapja védte első éveit. Az emlék szelíddé lágyította. Elfeledtette véle - fél órára - sok küzdelmét, nélkülözését a múltban, hajótöréseit reménytelen partokon, és elködösítette benne percekre legújabb, mély bánatát. Aki közel ötven éven át megosztotta vele életét, és fele volt lényének, Klárit, a hűséges embertársat csak nemrégen veszítette el. Olyan igaz házasság volt az övék, amilyet csak igaz emberek élhetnek át.
Bortnyik strukturális képkompozíciói sorában sok a hadakozó, a támadó, a szatirikus, a gúnyolódó, az elvont és a jelképes ábrázolás. Mesteri fegyelemmel szerkesztett, megépített és képbe sűrített mondandó. Ige és tanítás - amely a betakarítás napjain gazdag termést hozott. Hogy ezt elérje, ő maga fáradhatatlanul tanult. Kora avantgarde-jának minden iránya, minden stílusjelentkezése - a Mától a weimari Bauhaus eredményein át a legújabbakig (ne feledjük: Vasarely például az ő tanítványa volt) - mondom: az avantgarde minden megnyilatkozási formája az ő alkotómunkájának eszköze, lépcsőfoka lett. De mikor Klárit festette, akkor nem irány és igyekezet vibrált, de harmónia csengett csendjével benne, nem a kor, de a kortalan emelkedett felszínre: az örök. Mert hangszereléséből olyankor, mindennél erősebben, tiszta költészet szólt.
Az a kisfiú áll előttünk, aki a zenélő kút hangját, az elnémult hangot egy életen át majd követi, mert hallotta, és hallja ma is.
Forrás: Dénes Zsófia: Úgy ahogy volt és..., Gondolat Kiadó, Bp., 1981, 234-241. oldal
