V. Torda alakulása. (Dák-korszak.)

Torda alakulásánál három, illetőleg négy korszakot különböztethetünk meg.

Történet előtti (praehistoricus) korszakára nincsenek adatok, sőt még oly lelet is hiányzik, mely bár csak halványan világitaná e városnak homályos csecsemő korát. Habár kétségtelennek tetszik, hogy a hely, a hol most Torda fekszik, már az ős előkorban is lakva volt, mert az emberi és állati élet fentartására nélkülözhetlen sónak itten való rendkivüli bősége, könnyen hozzáférhetősége, ugy mondva, felszinen léte kellett, hogy az embereket az idetelepülésre kecsegtesse és vonja.

Mindazonáltal a történelem előtti korra nézve nagyon csekély támpontunk van, e téren még soha senki behatóbb kutatásokat nem tett, pedig kétségtelenül hálás lelhelyekül kinálkoznak, főleg a Tordaköri sziklaszorosok, a tordai és turi hasadékok számos barlangjai és üregei, melyek mindegyikénél már a felszinen is megtaláljuk az ősember lépteit jelző vastag cserépdarabokat, a praehistoricus korszak e biztos nyomjelzőit. Ezek nyomán eszközölt rendszeres ásatások bizonyosan érdekes tárgyakat és régiségeket hoznának felszinre a kő- és bronzkorszakok idejéből, az ősember kezdetleges életköréből; de ily kutatásokat még soha e tájt nem foganatositottak s igy nagyon csekély, a mit az esetlegesség felszinre hozott, az ős emlősök maradványai közül mindössze egy a tordai hasadékban talált s most az erdélyi muzeum régiségtárában levő ősszarvas (Cera Eleph. foss.) homlokcsontja és agancsai s egy Tordán Wolff Gy. gyógyszerésznél levő s az Aranyos medréből került Mammuth-fog. Az ősemberi tárgyak közül egy igen szép serpentin-véső s egy zsemlyealakú parittyakő, melyeket dr. Szentpéteri N. János küldött az erdélyi muzeum régiségtárába. Ennyi, mit felmutathatok.

Nem vonhatom munkám körébe az e bérczes hazát ős időkben lakott vagy tanyául használt történet előtti népeknek – ugy is csak találgatások és hozzávetéseken nyugvó – meséit, valamint mellőzöm a Skythák birodalmának a mythos homályába vesző regevilágát is. Nem kivánom tüzetesebben szellőztetni a Herodot által Maris (a mostani Maros) völgyébe helyezett, aranyban bővelkedő Agathirzeket, kiket történetiróink közül többen*A többek közt Felmer, gr. Kemény József, Csengeri, Fehér, Gyárfás, Kővári stb. a magyar nemzet elődeinek tartanak. Hanem azt már némileg – Herodot leirása nyomán – történeti tényként elfogadhatjuk, hogy e hatalmas nép ellen Darius Kr. e. 513-ban harczot vívott. Több mint valószinű, hogy Darius e hadmenete érintette Erdélyt s talán Torda környékét is, a mire utalni látszik az is, hogy a néphit a tordai hasadékban véli Darius kincsét rejleni.

De se a hadjáratból, se az azt előidézett agathyrzek után nem maradtak fel emlékek, nem maradtak pedig azért, mert e népet Herodot ugy irja le, mint magukkal hordott sátrakban tanyázó nomád népet, s igy ha tanyáztak, a mint valószinűleg tanyáztak is a termékeny legelő-helyeket nyujtó Torda tájékán és a hadászatilag is oly fontos Keresztes mezőn: annak semmi látható maradványa reánk nem maradt, semminemű fegyverek vagy más oly régiségek fel nem merültek, mikkel e sejtelmünket támogathatnók.

A Skytha-világot követett dák vagy géta korszaknak, főleg előkorára nézve szintén csekély történelmi adattal rendelkezünk, sőt még nevük s e tájra húzódásuk idejére nézve is sok ellentétes nézet keresztezi egymást, azonban tény az, hogy a Kr. e. 320. év táján megalakult Dacia a mostani Erdélyt is magába foglalta és hogy a dákok első ismert királya Szarmis Hunyad vármegyében épitette fel a nevéről Szarmis-Egethuzának nevezett fővárost.*Herodot szerint (LIV. 93–96.) midőn Dárius a Skythák ellen tört, a trákok önként meghódoltak, a Dunán túl lakó gèták azonban ellentálltak, de legyőzetvén, kénytelenek voltak a győző hadseregéhez csatlakozni. A Krisztus korában élt Strabó már többet mond róluk, szerinte Dák és Gèta egy nép, a kik a Pontus körül laknak gèta, kik odább Germania felé laknak, dák néven különböztetnek meg. Ptolemeusnál már a dák név uralkodólag háttérbe szoritja a gèta nevet. Sokan az egy nemzet két nevét csak onnan származtatják, hogy a görög irók gètáknak, a rómaiak dáknak irták. Olyanok is vannak, kik a dákokat egynek tartják a Skythákkal, bár ez kevésbé tetszik valószinűnek.

A világhóditó Nagy Sándor e távol tartományt is bevonta hóditása körébe*Mint hiszik, a dákok lázongásuk s zsákmányoló beütéseik inditák e szilaj nép megfékezésére. s Kr. e. 330-ik év körül a dákokat a Dunánál szétszórván, országukat feldúlta; de a hegyekre menekült dákok ismét összegyülekeztek s Dromichet nevű királyuk alatt szervezkedve, Nagy Sándor utódját, Lisymachust nemcsak legyőzték, hanem foglyul ejtvén, a dák király vaskalitkában hordoztatta szét országában, hadd lássa, hogy a szegény dákok közt a hóditóknak nincsen mit keresniök.

Szerencsétlenebbek voltak az észak felé lakó basternákok és a rómaiak ellen. Ez utóbbiak Koti nevű dák király seregét szétverték; de a Julius Caesar alatti zavarokat a dákok hasznukra igyekeztek forditani, sőt merészségük odáig ment, hogy Berebites királyuk vezetése alatt 53-ban Kr. e. Róma ellen nyomultak, Octavianus triumvir azonban rútul visszakergette őket. Julius Caesar halálát kedvező alkalomnak itélvén a dákok, ismét szerencsét próbáltak Róma ellen, de a rend helyreálltával Augustus császár két hős vezérét, Crassust és Lentulust két oldalról küldvén ellenük, ezek ismét megfékezték a folyton lázongó s a római tartományokat pusztitó dákokat.

Azonban Róma hatalma már hanyatlásban volt, a gyáva Octavianus alatt a dákok ismét fölényt vivtak ki s hős királyuk Decebal vezetése alatt Oppius Sabinust és Flaccust megvervén, a fenyegetett Rómát adófizetésre kényszeriték.

A dák birodalom ekkor érte el hatalma tetőpontját, a rómaiakkal – bár ellenséges – érintkezés, a művelődés és polgárosodás bizonyos fokát fejleszté ki náluk; a hadviselés – mely ha később támadó, de kezdetben védelmi volt – várak épitését s ezek alatt városok keletkezését vonta maga után. Hogy melyek voltak e dák városok, arra nincsenek hitelesen megállapitott adataink. Strabo 31 dák várost és falut emlit, Ptolemeus 44-et jegyzett földabroszán, a Peutingeri táblákban alig találunk, vagy inkább sejthetünk ezek közül 22-őt. Lebrecht*Gesch. d. Aborigen. Dacisch. Völker. 38 lap. Daciában feküdt hét dák városról tesz emlitést, azok közt Diernát hibásan a mostani Torda helyén feküdtnek irja. Csipkés Elek*Csipkés Elek »Torda város Historiája« czímű kézirati munkája, meg van gr. Kemény József (most erdélyi muzeum levéltárában levő) gyüjteménye Collectio manuscriptorum XVII. kötetében. E kéziratot több helyt használom e művemben, a hivatkozást ezután egyszerűen az odautasitással fogom megtenni. az itt feküdt dák várost Daviának nevezi, azonban ez állitásaik tévedésen alapulnak, mert az újabb kutatások már világosan kideritették, hogy Dierna nem Torda helyén, hanem nagyon messze innen, a Duna jobbpartján, a mai Tekia nevű szerb város helyén, Trans-Dierna pedig a mai Orsova helyén feküdt, Davia pedig egyszerűen Csipkés találmánya, különben azon nem lehet csodálkozni, ha a dák tanyák nyomtalanul eltüntek, mert házaik, váraik – mint a római Trajan-emlék is tanusitja – fából épültek s igy azok nyomtalanul eltüntek, illetőleg elfedettek a rómaiak által fölükbe épitett hatalmas kőépitmények által.*A mint ma is legtöbb oláh falu nyomtalanul eltünne, nem lévén azokban semmi szilárd épület, miután még templomaik is fából összetákolt épületek, melyek egy katasztrófa esetén semmi nyomot maguk után nem hagynának.

A Torda helyén feküdt dák város milyenségéről és nevéről tehát semminemű biztos adat nem áll rendelkezésünkre, pedig az nemsokára nevezetes események szinterévé vált.

A megalázott és a dákok által adófizetésre szoritott Róma hatalma még egyszer feléledt; trónjára a lángeszű és vitéz Ulpius Trajanus lépett, a ki a Kr. u. 100-ik évben megtagadva a dák adót, hadat izent Decebalnak.

Trajan következő év tavaszán (101. Kr. u. márcz. 25-én) tengeren indult Rómából, s Dalmatia valamelyik parti városában kiszállván, a már előre Moesiából és Pannoniából a Tisza mellé rendelt legiók (nevezetesen a pannoniai XIII. Gemina, a Moesiából oda robogott L. IV. Flavia és L. VII. Claudia) élére állván, Tapaenál (mint hiszik Lugos tájékán) ütközött meg az elébe siető Deceballal, s a felett fényes győzelmet víva nyomult be a hegyek közé (Erdélybe), de óvatosan haladt előre, minden elfoglalt helyet castrumok épitésével, a közlekedést útak és hidak készitése által biztositá. Ez óvatos előrenyomulás közben bekövetkezett a tél, s Trajan jelenléte Rómában is szükséges lévén, ő maga távozott; de visszamaradtak Pannonia és Moesia praefectusainak vezetése alatt győzelemittas legiói, melyeket az erőditett táborokba és castrumokba elszállásolva, várták a kikeletet, a megkezdett hadmenet folytatására.

Decebal is nagymérvű előkészületeket tett a harcz fölvételére, mindenfelől összevonta sergeit, szövetségeseinek segédcsapatait s rárontott a rómaiak téli szállásaira, a honnan azonban visszavettetett. Kora tavaszszal már ismét hadserge élén állott Trajan, újabb hadi szerelvények s újabb csapatokkal, azok közt a középtengeren Mauretaniából (Marokkó) átevezett s Moesián át felvonult arab Seik, Lucius Quintus villámsebességű lovasaival, kikkel a verestorony szorosán betörve, váratlanul csapott Decebal hadsergére, akkor, a midőn az a nyugat felől előtörő Trajanus ellen vezeté összes haderejét. Az igy két tűz közé szorult Decebal nemcsak hadsergét, de fővárosát is veszélyeztetve látván, békét esengő követséget küldött Trajanhoz, a ki L. Licinust, Surát és Claudius Livianust küldötte a dák táborba; de mivel a dák király azokat nem maga, hanem csak főemberei által fogadta, s a hosszadalmas alkudozások terére igyekezett az ügyet terelni: Trajan átlátta, hogy itt csak időnyerést czélzó furfanggal áll szemben, újból kitört a harcz iszonyú elkeseredéssel és vérengzéssel mindkét részről, a rómaiak nem kegyelmeztek a dákoknak, lesújtottak harczosokat és foglyokat egyiránt, mig a sokkal vadabb dákok a római foglyokat a szekerek kerekeire kötözvén, a dák asszonyok égő fáklyákkal sütötték és kinozták halálra; de mindez nem tudta feltartóztatni a római hősöket, kik rendre foglalták el és rombolták le a dák várakat és városokat, elfoglalták azon hatalmas várat is, a hol Decebal hadkészletét és kincseit tartá; a vár őrizete foglyul, a temérdek hadkészlet, fegyver, élelmiszer és kincs, azok közt azon tropheumok is, melyeket a dákok Cornelius Flaccustól nyertek volt, mind a győzelmes Imperator kezébe jutottak, sőt Decebal nővérét is M. Laberius Maximus foglyul ejtette.

Dio Cassius – e hadmenet történésze – nem emliti ezen központi fővár nevét, nem jelöli meg annak fekvését; de nem valószinűtlen azon feltevés, hogy az a Dacia központját alkotott Keresztesmező szélén, a mostani Torda helyén feküdt.

A legyőzött, megalázott Decebal elfogadta a győztes Imperator szigorú békefeltételeit, mint a dákok lefegyverzését, fegyvereik és ostromgépeik kiadását, váraik lerombolását, a római szökevények és foglyok kiszolgáltatását, hogy a császár engedélye nélkül hadat nem gyűjt, háborút nem visel s a római birodalom határait tiszteletben tartja. A békeszerződés ratificatiója után a büszke Decebal fegyvereit eldobva s térdre borulva jelent meg az őtet kegyesen fogadó Trajan előtt, a ki sergeit főhadiszállásaikra visszarendelve, megelégedett azzal, hogy a főváros Szarmis-Egethuzában, s nehány más várban őrizetet hagyott.

Soha addig nem látott pompával vonult be Rómába a győzelmes Imperator, kit a Senatus Dacicus melléknévvel ruházott fel, a végnélküli győzelmi ünnepek fénye ragyogta be Rómát, hol nemsokára meggörnyedve jelentek meg a dák küldöttek, a békeszerződés megerősitését esdeni a Senatustól, a mit megnyertek; de ugy Trajan, mint a rómaiak, félreismerték e megalázkodást játszó álnok dákokat, s csalódtak, a midőn azt hivék, hogy azok végleg meg vannak törve; mert a térdet-fejet hajtó Decebal a békét csak arra használta, hogy megtört haderejét újra szervezze, erősebben és nagyobb mérvben mint valaha; a Temes- és Tisza-vidéke ugyan a rómaiak kezében volt, de ő a hegyek közt (Erdélyben) annál erősebb állást foglalt el, az odavezető szorosok, hegyszakadékok szikláin, szerződésellenesen, erős, csaknem bevehetetlen várakat épitett s igy a bérczes hazát mintegy fellegvárrá alakitá át, szétszórt sergei ismét csoportosultak, hirnökei bejárták a szomszéd országokat, s azokat Róma elleni szövetségre s lázadásra szitották, azokat, a melyek csatlakozni nem akartak – mint például a Rómához hű kis népét a jazygoknak – megtámadta, országukat dúlta, területüket elfoglalta. Trajan a jazygok követei, de saját megbizottai jelentéséből is értesülvén Decebal hitszegéséről és hadikészületeiről, elrendelte az elfoglalt területek visszaadását, Decebal erre a római őrizetek megrohanásával felelt, mire a különben higgadt Trajan a Senatus által is helybenhagyott hadüzenettel adta meg válaszát. A még egészen készen nem levő Decebal engesztelő követséget küldött Rómába; de már ott hitegetéseinek többé nem adtak hitelt, Trajan feltétlen meghódolást követelt, a mibe se Decebal, se népe bele nem egyezett s igy a harcz koczkája elvettetett.

Megszólaltak tehát a harsónák s a dákok nagy tömegekben gyülekeztek Decebal zászlói alá, elfogadni az elszánt élet-halálharczot.

Trajan sem vesztegelt, a Dunán hidat épittetett Brobetae (Turn-Szeverin) mellett, damaskusi Apollodoros tervei szerint, hogy teendő hóditását biztositsa, az óriási munkát Apollodorus 105 késő nyarán bevégezte. Trajan 104 végén már Rómát elhagyta, 104–105 telét Moesiában töltötte, honnan vezetése alatt megindultak azok a legiók, a melyek már egyszer dicsőséggel és győzedelmesen harczoltak Daciában, de Trajan előre látván, hogy szívós ellentállásra számithat, még három más legiót rendelt az Al-Dunához, a Leg. I. Minerviát (Felső-Germaniából), a Leg. I. Adiutrixot (Pannoniából) és a Leg. V. Macedonicat (Traesmisből).

A kiindulási pont most is, mint az első hadjáratkor, Viminacium volt; de Trajan most két oldalról támadott. A legio I. Minervia Hadrián vezérlete alatt – bár Germaniából fárasztó hosszú utról jött – levezényeltetett az Olt mellé s a Vöröstoronynál tört be. Alkalmasint ott volt támogatására a I. Italica és a V. Macedoniai legio, mig túlról Trajan maga 4–5 legióval tört előre.

Decebal, ugy látszik, kémei által értesitve volt mindezekről a hadmozdulatokról, követei által a szomszéd népeket hivta fel a csatlakozásra s leigázásuknak egyesült erővel való megakadályozására; de fölhivása viszhangra nem talált, sőt többek, mint a területük megsértéseért boszús jazygok és Decebal leghatalmasabb szövetségesei, a szarmaták, a rómaiakhoz csatlakoztak. A reményeiben csalatkozott és magára hagyatott Decebal ekkor az orgyilkosságot is megkisérté, felbérelt orgyilkosai mentek Moesiába tőr és méreg által elpusztitani Trajánt, de fölfedeztetvén, ez annál inkább felbőszité a különben szelid imperatort s sietteté a szomorú végmegoldást. Trajan a már 101–102-ben használt és megerősitett uton gyorsan tört előre, de óvatosan, minden várat elfoglalva, minden talpalatnyi földet új erődök által biztositva.

Ez alatt Decebal egy más cselszövény és brutalitás által bélyegzé meg magát. Longinust, Trajan belső emberét valamely ürügy alatt magához csalván, őtet a császár haderejének, terveinek elárulására előbb ajándékokkal, utóbb börtön és kinzással akarta kényszeriteni; de a római hős inkább választá a halált, mint az árulást. Decebal Longinus szabadon bocsátásáért Dacia kiüritését, hadi kárpótlás fizetését követelte. De Longinus, hogy urát megmentse a kényes helyzetből, mérget vett be. Decebal barbár ravaszsága még inkább elkeserité a rómaiakat, azok elszánt dühvel rohantak előre, nem kérve, nem adva kegyelmet s oly hősiességet tanusitva, a minőnek alig lehet a történelem lapjain párját találni. Trajan maga ment elől jó példával, osztozva harczosainak minden veszélyében, minden dicsőségében. Mig túloldalról a dákok is hasonló elszántságot s bátor ellentállást fejtettek ki, felhasználva minden eszközt s hazájuk földrajzi előnyeit; de Trajan minden akadályon áthatolt, a Vaskapu szorosát áttörve s erőditvényeit lerombolva, a dák főváros ellen nyomult, Decebal azt megvédelmezni nem remélvén, maga gyujtá fel királyi lakhelyét és fényes székvárosát s odább huzódott serege roncsaival, hogy az ellentállást egy más alkalmas ponton megkísértse; de nyomában voltak a győztes rómaiak s fáradt ménét már-már beérték, a midőn az utolsó dák király – hogy a foglyulesés szégyenét és Rómába hurczoltatását kikerülje – saját kardjába ereszkedett. E tragicus eset szinhelyéül sokan a Keresztesmezőt állitják, a hol Decebal még futó seregét összegyüjteni remélte s egy utolsó harczot még megkisérleni akart; de harczosai és szerencséje cserben hagyván, az öngyilkosságban keresett menedéket s igy csak lemetszett fejét vihették diadaljelül Rómába.

Folyt itt-ott még némi guerilla-harcz, de az csak ingerelte a győztes rómaiakat, kiknek portyászai felkutatták az erdőket, a rejtekhelyeket s lesujták vagy rabszolgákul elhurczolták a dákok csaknem összes férfinépességét és elzsákmányolták összes kincseit. E zsákmány mérhetlenül nagy volt, Decebal roppant kincse is Bikilas árulása folytán a Sargetia folyó alá ásott rejtekéből előkerült, ugy roppant értékű drágaságai, nagy tömeg aranya és ezüstje is a barlangokból – hová rejté – napfényre kerültek s a győztesek kezeibe jutottak.

Nagy volt a győzelem s Rómában oly fényes a győzelmes Imperatornak 106 őszén történt bevonulása, minőt még a világváros alig látott, 123 napig tartottak a játékok és mulatságok, 10,000 gladiator véres harcza izgatta a római nép idegeit, uralkodók jöttek mindenfelől, még a távol Indiából is szerencsekivánatukat kifejezni a győzelmes Imperatornak. Az irók ezer meg ezer röpiratban, költeményben énekelték a győzelem nagyságát, Dacia elfoglalásának fontosságát. Caninius Rufus nagyszerű hőskölteményben, Plinius könyvben örökité a nagyszerű események emlékét. Trajan a győzelem emlékére alapitá Nicopolist s Dacius melléknevét holtáig büszkén használta, számos érmet veretett; sőt maga is megirta emlékirataiban e hadmenetet, a mi, fájdalom, elveszett s igy e korszak nagyszerű eseményeit csak hiányosan lehet a fenmaradt feliratok és nagyon hézagos leirások után megismerni az utókornak.*Dio Cassius Tört. 68, 6–16 cz. és c. 32. Plinius Epist. VIII. 4. A II. dák háborúról részletesen Dierauer 98. l. 2. k. jegyzék. Továbbá Jos. Aschbach értekezése Mittheil. d. k. k. Centralcom. zur Erforsch. u. Erhalt. Baudenk. Wien, 1858. augusztus 241. 2 táblával. És Király Pál Századok 1888-ik deczember, X. füzet 897–910. l. És végre Kővári L. Erdély tört. I. 2–11-ik lapján.

A Trajan hadjáratát ismertető történészek feljegyezték ugyan Decebal öngyilkosságát, a nélkül azonban, hogy annak helyét megjelölték volna; de a hagyományok s ezek alapján Csipkés is, a tragikus esemény szinhelyeként Tordát tüntetik fel.*Különben ezt római feliratok és emlékérem is bizonyitja, a melynek egyik oldalán a diadal-szekerén robogó Trajan, másik oldalán a kardjába ereszkedő Decebal van ábrázolva »Occupata Dacia« körirattal. Lásd leirását Arch. d. Vereins I. 130.

Azon körülmény, hogy Decebal, mindkét hadjárat alkalmával végvisszavonulása helyéül, mintegy mentővárául a mostani Torda tájékát választotta, már önmagban is tanusitja, hogy az birodalmának egyik legtekintélyesebb központja és védhelye volt, mely a szélen feküdt – s mindkét alkalommal gyorsan ellenség kezébe jutott – fővárosánál sokkal nagyobb jelentőséggel; fekvésénél, elhelyezésénél s erődjénél fogva amannál nagyobb hadászati fontossággal birt; sőt valószinű, hogy családját és kincseit is itt e központon feküdt erős vára közelében helyezte volt el, ép ezért húzódhatott mindkét alkalommal ide, hol legféltettebb kincsei voltak letéve. A néphagyomány még most is a tordai hasadékban sejteti Decebal elrejtett kincseit, s az után még ma is kutatnak a kincskeresők. Nem lehetetlen tehát, hogy a Sargetia folyó alá ásott rejtekhely, melyet Bikilas árulása feltárt a rómaiak előtt, a Hesdad vagy a Rákos pataka alá volt épitve, s az a sok drágaság és összehalmozott arany és ezüst, a mit a barlangokban fedeztek fel a rómaiak, a Torda-hasadékban levő úgynevezett Balika vár barlangjaiban voltak, mint biztosnak itélt helyre elrejtve. Dio Cassius csak a kincs kézrejutását emliti, a hely megnevezése nélkül, a hagyomány azonban e hiányt pótolja, s a helyet határozottan a Torda-hasadékhoz teszi. E szerint Torda a dák dráma végjelenetének volt szomorú szinhelye.

Torda dák, sőt részben római korszak alatti történelmét nemcsak az adatok hiánya boritja homálylyal, hanem a mi ennél még rosszabb, egy csomó koholt vagy rosszul olvasott felirat és a római epigraphicában járatlan tudósnak ezekből levont téves következtetései, másunnan idehurczolt feliratos köveknek Tordára alkalmazott alaptalan vonatkozásai: oly zür-zavart s oly történelmi tévedéseket idéztek elő, a melyeket ma már csak nagy nehézséggel és kritikai körültekintéssel lehet megigazitni.

A koholt és rosszul értelmezett feliratokat majd alább összefoglalva fogom ismertetni, hogy a további félrevezetés megszünjék, itt csak egy pár olyat hozok fel és igazitok meg, melyek az itten feküdt dák városra vonatkoznak.

llyen mindenekelőtt egy állitólag Gerenden a gróf Kemény József gyüjteményében volt feliratos kő, melyen a következő felirat lett volna bevésve:

EX PREFECTVS LEűGIONIS QVINTE TIERNENSIS

QVARTOIDVS AVGVSTI ANNO VNDECIMO BARBATO ET

REGVLD CONSVLIBVS (Herculesnek emeltek emléket).

E koholt feliratból gr. Kemény József és Kurtz is azt következtették, hogy az itt feküdt dák városnak neve Dierna vagy Tierna lett volna, s hogy e nevét még a római korban is a Salinae név mellett, azzal párhuzamosan használták.

Azonban e felirat hamis lévén: az abból vont következtetések is egytől egyig mind hibások voltak s jó ideig szakavatott tudósokat is tévutra vezettek. Igy hamis volt a föltevés, hogy az itt feküdt római várost Salinae-nek hívták; ezt alább tüzetesen fogom megczáfolni, hamis az is, hogy az itt feküdt dák várost Tierna vagy Dierna-nak nevezték volna, mert Dierna – a mint fennebb kimutattam – innen messze feküdt az Aldunánál s római telep volt; végre hamis feltevés, hogy itt a legio V. tiernensis állomásozott volna, mert ily nevű római legio nem létezett.

Szintén nem áll meg az az egész okoskodás is, hogy a hajdani dák város vagy fellegvár Uj-Tordán felül, a kolozsvári országúton belül feküdt volna, azon Koppándig terjedő réten, a melyet állitólag Oláhvárnak és Oláhvárosnak neveztek. Gróf Kemény állitása szerint egy XV. századi kéziratban e helynek Dákvár nevét is olvasta s emliti, hogy Uj-Tordán felül szántás alkalmával oly márványlapokat, bronz-szobrokat, műtárgyakat és házi eszközöket találtak volna, melyek eltérnek az ily nemű római leletektől, sőt Kurtz egy állitólag az Oláhvártól került feliratos kőrül tesz emlitést*Ez a feliratos kő Harkányi ev. ref. pap irásbeli bizonyitványa szerint 1796-ban került ki az Oláhvár romjai közül; de épen ez a Harkányi az, a kinek révén kerültek napfényre azok a sok koholt római feliratok, a melyek hitelességét Mommsen a Corpus Inscr. Latin. czímű világhirű munkájában egy külön szakaszban megdöntötte, s igy Harkányi vagy kedvét találta a feliratok koholásában, vagy a mi valószinűbb, nem lévén jártas a római epigraphicában, a feliratokat tévesen elemezte és értelmezte s ez által a római epigraphicában szintén járatlan két jeles tudóst, gr. Kemény Józsefet és Kurtzot is félrevezette. Ezeknek nyomán aztán mások is tévutra jutottak. Lásd e feliratokról Blätter f. Geist, Gemüth. u. Vaterl. 1847. évf. 401 lap., melyen e felirat lett volna:

ZAMOLXI

O. M.

GET PP

ERMID SIGAVVS

SAC EIV

Kurtz értelmezése szerint: Zamolxi optimo maximo Getarum populari Ermidius Sigavus sacerdos ejusdem Votum solvit.

A miből ugy Kurtz, mint gr. Kemény József azt következtették, hogy a dákokkal rokon eredetű – talán ugyanazonos – géták még a római korban is laktak volna Tordán s fentartották nemzeti istenüknek, Zamolxisnak tiszteletét. E felirat által eloszlatottnak vélték Strabonak a Zamolxis-cultusra vonatkozó kételyeit. Azonban Mommsen és Torma Károly kimutatták e feliratok koholt s az abból vont következtetések hibás voltát, s igy az azokra épitett egész okoskodás alapját veszti, s a Torda helyén feküdtnek állitott dák Dierna a regék körébe jut.

Sőt a Torda helyén feküdt dák város minő helyen volta is nagyon kétes, mert gróf Kemény József azt a XV. századbeli okiratot, melyben a Dákvár nevet olvasta, csak emliti, de szövegét, tartalmát nem közölvén, nem tudható, ha az nem volt-e valamely azon korbeli iró okoskodása. Az pedig, hogy az Uj-Tordán felüli rétet Oláhvárnak és Oláhvárosnak nevezték volna, egészen az élénk képzeletű Harkányi és Csipkés találmánya, a kik e neveket Kurtzra és Keményre is ráerőszakolták; de azok az életben soha sem léteztek, semmiféle régi határjárásokban, perokmányokban fel nem találhatók, ama helynek ily elnevezését a nép sem ismeri, azt ma is csak irástudók állitják, a kik azt Harkányi, Csipkés, Kurtz és Kemény irataiból vették át.

Azt vélem, hogy ha ama hely régebben viselte volna is az Oláhváros elnevezést, az egyszerűen onnan kerekedhetett, mivel régebben a városokba huzódott oláh zselléreket és napszámosokat rendszerint azok végére szokták külön telepiteni, e név igy keletkezhetett s valamely hadjárat alkalmával feldúlt e külvárost nevezhették Oláhvárosnak, a mint a temető alatti oláhok által lakott negyedet most is nevezik; de a dákok vára a semmi védelmet nem nyujtó Uj-Torda feletti lapályra nem épülhetett, mert régente a várakat oly helyekre és magaslatokra helyezték el, a hol a természetes fekvés önmagában is fokozta védképességüket.

Azért én valószinűnek tartom, hogy a dákok vára is ott feküdt a Leányvár-tetőn, s a rómaiak itt is, mint Szarmis Egethuzánál, annak helyére és anyagának felhasználásával épitették castrum stativumukat.

De ha már mindenképen Uj-Tordán felülre akarják elhelyezni a dák várat, az nem lent a völgyben, hanem inkább a teljesen önálló dombhátot képező s várelhelyezésre alkalmas Ujhegyen feküdhetett, azon tájon, a hol most az új-tordai ev. ref. temető van. Igaz, hogy itt semmi várromra, vagy annak más nyomára nem akadtak, nem is kutatott utánuk senki, de a hely alkalmas volta mégis ily sejtelmet igazolhat, s megtörténhetik, hogy rendszeres kutatások és ásatások oly maradványokat hozhatnának felszinre, a melyek e bonyolult kérdést némileg megvilágitnák. Mindaddig azonban, mig ily nyomokat a tudományos kutatás felszinre nem hoz, a Torda helyén feküdt dák vár és város fekhelyére és annak nevére nézve biztos támpont nem található s még csak alaposabb sejtelem sem állitható fel.

Ezt a jövő tudományos kutatásoknak hagyván fenn, a bizonytalan dák korról áttérhetünk egy sokkal biztosabb talajra, az itt feküdt római Castrum Stativum és Colonia ismertetésére.