| LV. A Bánya, a Magyarós-patak völgye, Egyházfalva határa, alsó-sósfürdők. | TARTALOM | LVII. A tordai hasadék. |
Tordától nyugatra terjedelmes láz (fensík) terül el termékeny földekkel, csermelykék által átfutott völgyteknőkkel, melyeknek oldalain szőlőültetvények zöldellenek. Ezen termékeny lázon túl emelkedik fel meredek-magasan egy jura-mészkő alkotta hegylánczolat, mely egyfelől a Rákos-patak völgyét áttorlaszoló kifutványával a Dobogóval, másfelől a Szamos vizválasztóját képező magas szt.-lászlói hegységgel függ egybe s délnyugat irányú futással negyedkörben kanyarodik a havasok közül kitörtető Aranyos mellé, hol a nyugati Kárpátokkal olvad egybe, melyeknek egyik legjelentékenyebb és legszebb szegélyhegyét alkotja. E hegylánczolat, miként a mészkő-alkotta hegyek szoktak lenni, kopár, fátlan; de kopárságát gyönyörű sziklaoromzattal igyekszik kárpótolni, a természetnek, e főaestheticusnak, rendező keze. E szirtgerincz főleg nevezetes a vonalán hosszúsorozatban ismétlődő hegyrepedések miatt, melyek a tur-koppándi hasadéktól kezdődve, egészen a Borévnél beszakadó Berkeszi patak sziklarepedéseig nagyszerű egymásutániságban következnek, mi által ezen hegység az ilynemű természeti tünemények valódi műtárlatává válik.
Hazánknak szépsége még mindez ideig ismeretlen, mi magunk a megszokottság közönyével, vagy néha kicsinylő lenézéssel tekintünk nem egy oly pontot, mely ha a kéjutazóktól elárasztott Svájczban, vagy Olaszországban lenne, az útasok egész bucsújáratát vonná magához. Nem kétlem, hogy ilyen bámult és keresett helylyé fog válni a hegyrepedések e csodás sziklagerincze akkor, midőn vasútaink elkészültével majd idegenek fognak idejönni megtanitandók minket, hogy kis Erdély mily sok szépet és nagyszerűt rejt bércz-ölében. A reánkpiritás szégyenét legalább mérséklendő, fogtam tollat s gyenge tehetséggel, de annál nagyobb kötelességérzettel és lelkesedéssel irta le bérczes honunknak természetileg szép, történetileg nevezetes, népéletileg érdekes vidékeit, hogy annak idejében legyen mit felmutatni az idegen útasnak annak bebizonyitására, hogy mi e hazát nemcsak megvédeni tudtuk és fogjuk, ha vész fenyegetné: hanem e mellett honszerelmünk körébe bevonjuk a természet idehelyezett kincseinek, a történelem magasztos példáinak és tanuságainak ismeretét is s hogy éppen ezeknek felfogásában és átérzésében van alapja a magyar haza- és szabadságszeretetnek, mely a multban nagy tettekben nyilvánult s a jövőben sem fogja magát megtagadni.
Torda környéke valamennyi hegyrepedését ismertetni fogom; az elsőséget az arra minden tekintetben jogosult Torda hasadékának adva, mely Tordától egyenes irányban nyugatra fekszik s mely távolból is nagyszerű nyilatával oly csábitólag vonzza magához az e tájon utazót.
A tordai hasadékról versben és prózában már sokan irtak, még se érzem magamat felmentve újból való leirásának kötelezettsége alól, mert a valóban szépnek mindig új és vonzó oldalai tárulnak fel, a mint azt különböző nézőpontról szemlélik, különböző felfogásból itélik s különböző eszmekörből birálják. E mellett az eddigi leirások egyike sem olyan, hogy egy újabbat és kimeritőbbet fölöslegessé tenne. Minden önhittség távol van tőlem s igy nem kecsegtetem magamat azzal, hogy az én leirásom az ismertetendő hely nagyszerűségének szinvonalára tudna emelkedni, hisz a tordai hasadék a szépészetileg nagyszerűnek oly gazdag bányája, melyet kimeriteni lehetetlen, leirni még kevésbé. Fognak kétségtelenül utánam olyanok következni, a kik újabb szépségi kincseket fognak feltárni s méltóbb szinekkel ecsetelni, mindazonáltal azt hiszem, hogy ismertetésem pár új adatot mégis csak fog az eddigiekhez csatolni. Egy lépést ezzel is haladunk s legyen bármily parányi is az előlépés: az mindig csak örvendetes lehet a hátralépések e korszakában. A tordai hasadékhoz több út vezet. Kényelmesen lehet azt Mészkőről meglátogatni, Sinfalváról a Hesdád patakán lehet oda fölmenni. Tordáról szintén két út vezet oda, egyik az emlitett fensíkot, nyugatról keletnek átszelő Párdépatak völgyén egyenesen; másik az azzal párhuzamos Szindi patak völgyén. Ez utóbbi kényelmesebb kocsiútjáért,* de azért is ajánlatos, mert a sok tekintetben nevezetes Szindet is érinti, mely község a messze felható Szindi patak eredeténél, a tordai hasadékot magába foglaló hegylánczolat keleti alján igen regényesen fekszik.
Szind egyike régibb helységeinknek. Nem tulajdonitok nagy hitelt Székely Sándor azon állitásának, hogy már a rómaiak idejében Singidava néven létezett volna, mert ezt bizonyitó semminemű feliratra még eddig nem akadtunk, hanem mint magyar helység is tisztes régiséggel bir,* a mennyiben már 1176-ban Szent-Miklós, Egyházfalva (Tordába olvadt faluk), Koppánd és Zind közt határjárás tartatott,* 1288-ban az erdélyi püspöknek, illetőleg a gyulafehérvári Szt.-Mihály-egyháznak átadott Szent-Miklós község (Tordába olvadt falu) körülhatárolásánál Scint néven mint a zárai (helyesen járai) nemes család birtoka fordul elő.* 1332–1335-ben Stend, Zend és Send néven (a miket a Zenda vesztával hoztak kapcsolatba) már tekintélyes önálló egyházközségként fordul elő.* Szind ős birtokosai a Járaiak voltak; de társbirtokosokként jelennek meg a Peterdiek, nevezetesen Peterdi László, kinek 1426-ban Zsigmond király épen Tordáról adományoz birtokot s azok közt szindi eltulajdonitott birtokát is visszaadatni rendelte.*
Azonban Szind nemsokára más kezekre ment át, nevezetesen Szentmihályfalvi Péter (Dénes fia) Zind negyedrészét, melyet Járai Jánostól már korábban 75 aranyért megvett volt, 1441. november 16-án 25 aranyforint ráfizetéssel a kolozsmonostori convent előtt örökösitette.*
1447-ben ugyanez a Szentmihályfalvi Péter iktattatik be Zind egy ötödrészébe, melyet Járay Jánostól vásárolt, Herepei Márkus és Balla György alvajdáknak Szentlászlóról junius 25-én kiadott rendeletére a Kolozsm. convent által.*
1458-ban ugyanez a Járay János zálogositotta el a tordai országgyülésen levő Szentiványi Zsigmond és Farkas János alvajdák előtt 25 arany frtért Zindi jószágának másik ötödrészét Hosszaszoi János és Menyhért Györgynek.*
1505. május 22-én Ulászló király a Cháni (Csáni) András magvaszakadtával koronára szállt Zindi, Cháni, Thurcsáni (puszta Csán) és bolduczi (kihalt falu Egerbegy tájékán) részjószágokat Mooréh Antal diósgyőri várnagynak, Lupsai László és Miklósnak adományozta s a kolozsmonostori conventnek azokba beiktatásukat elrendelte.*
Szind dézmája felett Hozynazay Mihály perlekedett az ezt erőszakosan lefoglaló Várfalvi Jakabbal. Ez ügyet Enyedi Adrián, krasznai esperes és gyula-fehérvári vicarius itélte el 1533. julius 26-án. Itéletében kimondotta, hogy Synd tizede pitherdi Hozynazay Mihályt és nem a vele perlekedő Várfalvi Jakabot illette, de Várfalvi maga részére lefoglalta; azért Torda város papjainak meghagyta, hogy Várfalvi Jakabot 200 frt büntetés terhe alatt tiltsák el a Syndi dézmák bitorlásától s annak élvezetébe Hozynazay Mihályt és utódait igtassák be, Várfalvit, vagy más ily bitorlókat tanuikkal együtt 9-ed napra elibe idézvén.* Jelenleg Szind nagybirtokosa Bors Albert, ki mint Járay-utód (Járay Judith után) birja azt.
Szind nemcsak a XIV-ik században volt katholikus, tehát magyar község, hanem még száz év előtt is tiszta magyar falu volt, az oláhok lassanként húzódtak oda s ugy elszaporodtak, hogy ma már a magyarság a lakosságnak csak egy harmadát teszi. Ezek unitárius hiten vannak. Régen e község tekintélyesebb lehetett, a mit gyanittatnak régi templomai, melyek mindenike a reformatio előtti korszakból való, sőt ugy látszik, hogy Szindnek volt egy mindezeknél régibb ódon temploma azon, a falutól délkeletre fekvő, dombtetőn, a hol most a magyarok temetője van; a hagyományok szerint az ős hajdankorban ez volt közös egyháza Szind, Párdé és Kovácsteluk nevű régi faluknak,* hová az egy hitközséget alkotott három falu lakói imádkozni jártak. Ellenség dúlta fel a két utóbbi falut s az előditett templomhoz vonult s magát elszántan védett lakosokat lemészárolták, a templomot feldúlták s valóban a temető-domb tetőlapján még ma is mutatkoznak ezt igazoló épületnyomok s még ma is a sirásó, ha valamely kiválóbb halottnak sirt ás, azt – ugymond – a templom piaczán késziti el.
Párdé és Kovácsteluk többé fel sem épült, de újjászületett Szind, hová Kovácsteluk lakói is áttelepedtek s feldúlt templomuk helyett benn a faluban épitettek kényelmesebb elhelyezésű egyházat, a mely most az unitáriusok birtokában van; de hogy az őstemplom feldúlása régen, alkalmasint a mongol dúláskor történhetett, arra adatot nyujt a szindi unitárius templom épitészete, mely egy XIII. századbeli román izlésű egyház műidomait tünteti elénk. Erre utal félkör apsissa, melyen egy díszes ablakrózsa (rosé) és egy köríves kapuzatot, mely egy testes hengerpálczával van tagozva. Mindezek oly korjelző műidomok, a melyek e templomnak a XIII. században épületét jelöli. Legyenek ezért Szind unitáriusai büszkék 5-százados templomunkra, de védjék is azt.
Szind másik temploma a késő goth korból (XV. század) származik. Azt tanusitják kicsiny csúcsíves ablakai s átszelt lóherívvel záródó főkapuzata. Sajátságos elrendezést mutat a szentély, mely a hatszög két oldalával záródik. Ez egyház jelenleg az oláhok kezén van, de ők azt nem épitették, mert e századot előzött időkben az oláhoknál a kőtemplom nem volt szokásban, sőt ilyeneknek épitése meg sem engedtetett. Megfejtendő már most e két templom létoka, mert kétségtelenül mindkettő a reformatio előtti katholikus korból származik s igy más magyarázat nem lehetséges, minthogy Szind akkortájt oly tekintélyes község volt, hogy két egyházközséget alkotott, avagy talán az egyik a községi, a másik a Járay-család udvari temploma volt. Szind nemcsak a mongolok, hanem az oláhok dúlásának is áldozatul esett. 1848-ban Csürülye János oláh tribun és Bálint János Peterdről 15–20,000-ből álló táborral tört Szindre, kiraboltatták a birtokosok udvarait és Tordát is fenyegették. Torda város védelemre szervezkedett. Kolozsvárról kért segitséget; de mind e védintézkedéseket feleslegessé tették a koppándi oláhok és a Rákospatak malmaiban levő oláh molnárok, kik kurjongatva s örömlövöldözések közt vonultak Szind felé, csatlakozandók az oláhok táborához, ezek azonban Kolozsvár felől jövő honvédek vélvén, ugy szétrobbantak, hogy tribunjaik alig tudták peterdi főhadiszállásukon egy részecskéjét összeszedni. Ilyen módon menté meg a saját árnyuktól megijedt oláhok gyáva futása Szindet a teljes feldúlatástól s összefogdosott magyar lakóit a tervbe vett legyilkolástól.
Szind területe földtanilag is igen nevezetes; határán sok helyt a gypsz között legfinomabb alabastrom tömbök mutatkoznak. A falu fölött a gypsz máladékából képződött porczellánföld jő elő, melyet a görgényi és batizi gyárokhoz hordanak, de a melyet sokkal czélszerűbben és sikeresebben lehetne egy itt helyt, vagy Tordán állitandó gyárban hasznositani. A mi mindezeknél lényegesebb, az a szőkedombi kőbányákban fölfedezett hydraulicus mész, mely vizmentes ragacs (hydr. cement) gyártása igen alkalmasnak bizonyult. Mindezek heverő kincsek, melyek a jövő munkás kezeire várnak. Pedig nem mindig voltak e helyek igy elhanyagolva; mert hogy a rómaiak kutató szelleme ide is kihatott, azt több mint egy jel mutatja. Az alabastrom hajdani bányászatának több helyt vannak nyomai, továbbá a Pardé-patak völgyfejében s innen a tordai hasadékkal szemben levő Szőke.dombig terjedő 5–6 hold kiterjedésű területen mindenütt sok római fedélcserép, tégla- és edénytöredék, valamint épületek homályos nyomai láthatók, a mi azt mutatja, hogy a római korban az itteni kitünő földet nemcsak cserép-, tégla-, és edénygyártásra használták, de hogy ottan a téglavetők, fazékasok és kőfaragóknak telephelye is volt,* melynek lakói a szomszédos Potaissa számára dolgoztak, annak felépitéséhez az itt oly jó minőségben előállitható épületanyagokat szolgáltatva, mert tégla- és cserépgyártás csalhatatlan jelei mellett a nagymérvű kőbányászatnak is nyomaira akadhatunk a ma is Vágott kőnek nevezett kissé fennebb eső helyen, még pedig a kőbányászat két modorban űzetett, mert ott van egy földszintje fölé mintegy 10 ölnyire kiemelkedő homokkőszikla,* melynek fékmentesen alakult széles rétegeit szabályszerűen egyenes szögletű szelvényekben faragták, ugy, hogy a szikla megmaradt része zigzugos idomot nyert; végső szelvényén még most is ott van egy félig kifaragott körlap, mely valamely óriási oszlop talapzatául kell vala, hogy szolgáljon. A Vágott kőtől csekély távolságra egy bemélyitve, de a rómaiak modorában nyitva mívelt kőbányának látszik 50 négyszögölnyi öble, melynek oldalsziklái szabályszerűleg vannak levésve. Ez okon nagy valószinűséget nyer azon néphagyomány, hogy a Torda felett feküdt római castrum és az annak fedezete alatt épült római város kőkoczkái e két bányából kerültek ki, mit a kőzet azonossága legszembeötlőbben bizonyit. Itt van e szerint bölcsője azon hatalmas erődnek, mely Róma kincsszomjának biztositására épült,* innen vésette büszke Róma a meghóditottak rabszolganépével azon bámulatos nagyságu kőkoczkákat, melyek még most másfél ezred után is az ő dicsőségéről, hatalmáról és nagyságáról beszélnek, melyeknek másfél ezredéven át való folytonos elhordatása és fölépitése után is annyi maradványa tűnik fel, hogy azokból a rómaiak által Potaissában végbe vitt nagymérvű épitkezésére biztos következtetés vonható. Azonban ezen kőbányák és téglavetődék sokkal távolabbra estek Potaissától, hogysem a munkások onnan naponta kijárhattak volna s igy igen valószinű azon föltevés, hogy a Párdé-patak fejénél felbuzgó gyönyörű források körül a rómaiaknak munkástelepe (vicussa) létezett, hol római munkavezetők és római legionariusok felügyelete alatt a dák rabszolgák követ faragtak, téglát, edényeket készitettek a végre, hogy az ők féken tartására uraik várat épitsenek. Ennyiben a mi románaink, mint dák utódok, méltán részt követelhetnek Róma nagyszerű épitkezésének nem dicsőségéből, de szégyenéből. Székely Sándor egy kézirati munkájában (mely várfalvi Nagy János birtokában volt) az itt feküdt római telepet meg is keresztelte és Petreaussának nevezte; azonban ez is puszta állitás, mit semmiféle római felirat, vagy más adat nem bizonyit, azért én csak egyszerűen fölemlitem, a nélkül, hogy arra nagyobb súlyt fektetnék, mint a mennyit az ily föltevésekre lehet. Talán későbbi rendszeres ásatások az itt feküdt római vicus nevére nézve is útmutatást nyujtandnak. A rómaiak nyomdokán munkálkodtak itt a magyarok is, mert némely adat arra mutat, hogy még a nemzeti fejedelmek idejében is itt a kőfaragás nagyban űzetett, igy többek közt azon időből, a midőn Bethlen Gábor a törökök által feldúlt gyula-fejérvári fejedelmi lakot és templomot újból épitette, többnemű – fennebb közlött – rendeletet adott ki az iránt, hogy tordaiak az ottani kőbányákban faragott köveket Fejérvárra elszállitsák.
| LV. A Bánya, a Magyarós-patak völgye, Egyházfalva határa, alsó-sósfürdők. | TARTALOM | LVII. A tordai hasadék. |