Szandai Sándor: Dési Huber István portréja (1938 körül)	ÉRDEKESSÉGEK
	Radnóti Miklós: Nem bírta hát...
	Huber András: Emlékezés Dési Huber Istvánra
	Gergely Ágnes: Bivalyok között
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Radnóti Miklós: Nem bírta hát...
Dési Huber István emlékére

1944. február 27-én temették el Dési Huber Istvánt. Azon a napon, amikor a Kállai Ernő által rendezett "Új romantika" című kiállítás (az utolsó, amelyre még személyesen választotta ki bemutatandó művét) megnyílt a Tamás Galériában.

A halálát követő napokon - a magyar sajtó utolsó félig-meddig még szabad pillanataiban, hisz három héttel temetése után már megszállták az országot a németek - a hazai művészetkritika színe-java vett búcsút Dési Huber Istvántól. Munkásságát méltatta Kállai Ernő, Komor András, Szélpál Árpád, Oltványi Imre - cikkeiket a Pester Lloyd, a Magyar Csillag, a Népszava és a Magyar Nemzet közölte -, s az újságok legnagyobb része hírt adott elmúlásáról, eltemetéséről.

A legszebb búcsúztatót azonban bizonnyal a régi barát, Radnóti Miklós írta - 1944. február 29-én - emlékére:

Emlékkiállításáról, egyáltalán emlékezetéről azonban már csak a felszabadulás után eshetett méltó szó.

1946. május 24-én felavatták síremlékét: a Szandai Sándor készítette portréval díszített egyszerű kőlap leleplezésekor Berény Róbert mondott meleg, barátsággal és őszinte elismeréssel teli beszédet.

Halálának ötödik évfordulójára utolsó lakásának, az Ipar utca 11. számú háznak és az Erzsébet Tüdőszanatóriumnak falán avatták fel emléktábláját; a koszorúzási ünnepségen a köztársasági elnök nevében Kállai Gyula, majd Ortutay Gyula kultuszminiszter, a főváros nevében pedig Bognár József helyezett koszorút az emléktáblára.

Műveinek első nagyobb szabású - csaknem százhúsz képet és rajzot felsorakoztató -emlékkiállítását Kállai Ernő rendezte 1947 áprilisában, az Ernst Múzeumban. A legteljesebb pedig 1964 őszén nyílt meg a Nemzeti Galéria Kossuth Lajos téri épületének tíz földszinti termében.

1959-ben a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata Oelmacher Anna szerkesztésében közreadta tanulmányai és levelei egy részét; 1964-ben pedig feleségének könyvét.

Dési Huber István hamvait ma a Kerepesi temető Panteonja őrzi.

1958-ban a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa a Kossuth-díj első fokozatával ismerte el munkásságának jelentőségét.

Forrás: Horváth György: Dési Huber István, Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1976, 290-292. oldal

Huber András: Emlékezés Dési Huber Istvánra
Két emléktábla, és ami közöttük rejlik

Budapesten, az Ipar utca 11. számú épület falára folyó év szeptember 14-én új emléktábla került. A halvány drapp márványlapon jól olvasható az írás: "E házban élt és alkotott 1940-től 1943-ig Dési Huber István (1895-1944) festőművész, a modern magyar képzőművészet kiváló egyénisége. Munkásságáért posztumusz Kossuth-díjban részesült 1957-ben. Ferencvárosi Önkormányzat 2005".

Az ünnepségen, elöljáróban Páll Kálmán kerületi alpolgármester idézte föl Dési Huber alakját, majd dr. Pogány Gábor művészettörténész mondott avatóbeszédet. Végül dr. Gegesy Ferenc polgármester és helyettese nemzeti szalaggal ékesített koszorú elhelyezésével tisztelgett az erdélyi születésű, jeles festőművész és szakíró emléke előtt. A művész munkásságának erdélyi tisztelői részéről részt vett az ünnepségen dr. Lakatos László, aki áttelepülése előtt, az 1980-as években a dési szabadegyetem vezetőjeként lelkes ébren tartója volt Dési Huber István emlékének.

Az épület bejárata melletti elszíntelenedett falrész az 1949-ben odahelyezett emléktáblára emlékeztet, amely évekkel ezelőtt került le onnan. Egyik fényképfelvételem tanúsága szerint a következő felirattal bírt: "DÉSI HUBER ISTVÁN, a munkásosztály nagy festője e házban lakott. Halálának ötéves évfordulójára állította ezt az emléktáblát Budapest közönsége. 1949".

Azonnal észrevehető az idézett két szöveg közötti lényegbevágó különbség. A korábbi annak az időnek a jellemző hangján íródott, amely József Attilát is, kinek arcképét nem véletlenül rajzolta meg Dési Huber, csak a proletáriátus költőjeként tartotta számon, s Derkovits Gyula festészetébe - hogy csupán kettőjük példáját említsük - mindenképpen politikai indíttatást igyekezett föllelni. A jelenlegi szöveg megfogalmazása immár annak a határon innen és túl elkezdődött megújulási folyamatnak egyik apró bizonysága, amely Dési Huber István életművét is részenként megtisztítja a halála utáni évtizedekben rákerült ballaszttól.

Dési Huber István neve hazai új magyar lapjainkban is nemegyszer szerepel. Mindannyiszor felmerül a kérdés: milyen volt Dési Huber, az ember és a festő? Születése évének 110. fordulója, valamint az emléktábla-állítás kedvező alkalom arra, hogy fölidézzük alakját.

Rövid önéletrajzi vázlatát az ezerkilencszázharmincas évek második felében vetette papírra. Beéréséről, teljes kibontakozásáról már nem maradtak följegyzései, festményei tudósítanak helyettük erről és közvetve a magyar piktúra korabeli kérdéseiről szóló tanulmányai, no meg hajdani és kései kritikusai, valamint a halála után megjelent könyvek, amelyek fölelevenítik életét, és megpróbálkoznak munkássága kiértékelésével. Ezek nagy része sajnos túllép Dési Huber István s szűkebb pátriája, Erdély kapcsolatának vizsgálatán, és az akkori elvárásoknak megfelelően, nem egy helyen sarkítva fogalmaz. Mégis figyelemre méltó dokumentumai a művész pályaútja nyomon követésének, és felsorolásuk több szempontból sem érdektelen: Dési Huber Istvánné: Dési Huber István [Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp. 1964], P. Brestyánszky Ilona: Kernstok, Derkovits, Dési Huber [Képzőművészeti Alap Kiadóvállalalta, uo. 1967], Mezei Ottó: Dési Huber [Corvina Kiadó, uo. 1972], Horváth György: Dési Huber [Gondolat Könyvkiadó, uo. 1976], Mangáné H. Olga: Dési Huber [Corvina Kiadó, uo. 1982], Bagi Gáborné: Látogatás a parókián. Dési Huber István Barcson [Szerző kiadása, Barcs 1997].

Huber István 1895. február 6-án született Nagyenyeden, ahol aztán iskolai tanulmányait elkezdte. Családja francia származásáért, de német beütéséért sem lelkesedett. "Én magyar vagyok és pont - írta bátyjának Désre negyvenhárom éves korában. - És ha valaki ezt kétségbe vonja, megfelelek rá, mint Petőfi: főbe verem!" [Dési Huber István: Levelek a szülőföldre. Sajtó alá rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket összeállította H. A., Kriterion Kk., Buk. 1982. 106. o.]. Alig négyéves, amikor elveszti édesanyját, aki erdélyi kisnemesi családból eredt. Édesapját "szép, ügyes embernek tartották Enyeden, művészként emlegették, talán csak azért, mert mindenhez értett, olyan ezermesterféle lehetett, aki a korabeli iparosságból kitűnt, és mindenféléhez hozzáfogott" [Vita Zsigmond: Dési Huber István Nagyenyeden. Korunk 1977/1-2. 104. o.]. Ennek ellenére, hamar leszegényedett!

1906-ban a Huber család Désre telepedik, a Rózsa utcában bérel lakást. Míg Győző diák, István a Hungária étteremben pikoló, majd a kolozsvári New York Szállóban; a világháború kitörése Medgyesen találja. Negyvenhónapnyi frontszolgálat után, tönkrement tüdővel kerül haza Désre. "Filiszter nem leszek soha! - írja ekkor bátyjának, aki egy pesti kórházban fekszik. - [...] valami, akármi a szösz, de valami csak lesz belőlem is, ha nem más, hát életművész. Mert élni fogok tudni, okosan, szépen. Ez szilárd meggyőződésem" [Levelek... 33. o.].

Hosszú út vezetett addig, amíg Dési Huber és a festészet egymásra talált. Désen ügyvédbojtár, majd kitanulja atyja szakmáját, az aranyművességet, s közben Szopos Sándor esti rajzkurzusait látogatja. Mindez azonban kevés számára, s ezért 1921-ben Budapestre költözik, ahol beiratkozik egy jónevű rajziskolába, és elkezdi rendszeres képzőművészeti tanulmányait. További életútja már ismert, megnősül, feleségével és sógorával, Sugár Andorral olaszországi tanulmányútra indul. Délelőtt ezüstkovácsként dolgozik, délután rajzol, hétvégeken a múzeumokat járja. A múlt olyan festőóriásaival találkozik ott, mint Leonardo, Ucello, Michelangelo, Botticelli és mások. A látottak hatnak szépérzéke fejlődésére, de nem változtatnak látásmódján, ecsetkezelésén. "Mint festő, magam faragta ember vagyok, s ezzel azt akarom mondani, hogy nem voltak mestereim" - jegyezte föl Életrajzi vázlatában [In: Dési Huber István: Művészeti írások. Szerkesztette, az utószót írta és a jegyzeteket összeállította: Tímár Árpád. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1975. 7. o.]. Ennek ellenére, írásaiban gyakorta foglalkozik hírneves elődei munkásságával.

1926 nyarán, haza küldött képeiből sor kerül első erdélyi, dési tárlatára, a főtéri műkereskedésben. Olaszországi tartózkodása idején részt vesz a firenzei nemzetközi rézkarckiállításon és a torinói Quadriennálén. 1928-ban visszatér Budapestre, fest, képzőművészeti tanulmányokat ír, és tárlatokon jelentkezik képeivel kedvező sajtóvisszhang mellett. Érdemes megjegyezni, míg idő előtt megszakadt életében harmincnyolc jelentősebb képkiállításon vett részt munkáival, addig halála után immár félszáznál több bel- és külföldi tárlaton állították ki alkotásait, Romániában: 1957-ben Désen, majd 1959-ben és 1965-ben Bukarestben, 1983-ban pedig a fáradhatatlan Kántor Lajos tervezte és szervezte Korunk Galériában, Kolozsvárott.

1930 nyarán Désen tölt néhány hetet Győzőéknél. Bebarangolja a város régi utcáit, körbejárja a középkori vártemplomot, vázlatokat készít, lesétál a Szamos-partra is. Budapesti műtermében dési tájélményeiből bontja ki a Nyitott ablak, a dési templommal, Román menyecske és még más képeit. "Dést Pista nagyon élvezte, s később is, amikor életében még néhányszor elmentünk Désre, örömmel ment haza. Számos képe és utolsó nyaráról maradt rajzai, jegyzetei is tükrözik ezt a szeretetet, amellyel kedves városát meg akarta örökíteni" - emlékezik könyvében erdélyi útjaikról Dési Huber Istvánné [I. m. 49-50. o].

Budapesti tárlatai szinte egymást váltják, de szanatóriumi kezelései alatt sem tétlen, tanulmányokat ír és közöl a festészeti "izmusok" bírálatáról, a magyar képzőművészet új szakaszáról, a piktúra és a társadalom egymásrahatásának változásairól. Ezek nem egyikét az erdélyi lapok adják közre. Elismerik! 1934-ben a Fővárosi Képtár megvásárolja Vén kubikus című festményét. Egyre növekszik az érdeklődés a munkái iránt. 1937-ben erős kontúrú, térképzésű nagy kompozíciói születnek: a Keserves, a Viharmadarak, a Szalmakalapos önarckép. Budakeszi vörös kémény című, valamint más, ipari és munkás témájú festményein 1944 utáni méltatói elvi kötődést, az osztályharcot vélik fellelni, bár ők is elismerik: "Dési Huber István nem tendencművész"!

Vajon csak a beavatottak tudnák, hogy a XVI. század óta a paraszt, a munkás és az üzem gyakori tárgya a festészetnek? Őmaga, Dési Huber is leszögezi a Festői módszer kérdésében: "Velázqueznél már felbukkan, Chardinnél, Le Nainnél jelen vannak, s a holland festők egész soránál majdnem rájuk épül a kép, hogy később Millet, Van Gogh művészetét teljesen betöltsék. Meunier rajzaiban már az üzemmel is találkozunk, és Van Gogh egyik képén megjelenik a gyár, hátul a vörös nappal [...]" [In: Dési Huber István: A művészetről. Oelmacher Anna előszavával. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp. 1959. 61. o.]. Szabad-e ezért bennük utólag "proletár" képírót látni?

Dési Huber István egyetlen politikai pártnak sem volt tagja, és hogy a baloldal téziseiben, ígéreteiben látta a társadalom, és ezen belül a művészet letisztulásának lehetőségét, azt éppen úgy és annyira hangoztatta, mint például elvbarátai és alkotó társai, József Attila, Illyés Gyula és mások. A téma mögött nem kereste görcsösen a tartalmat, festett ő feszületet, templomot, bibliás menyecskét is, pedig nem volt híthű!

1940-től láztalan napjai ünnepnapoknak számítanak. Tüdőbetegsége egyre inkább eluralkodik szervezetén, de még dolgozik, kiállít. Terveket sző. Szülőföldje visszahívja: 1942 nyarán újra Désen jár. "Ma egész délelőtt kint voltam a Szamos-partján - írta feleségének, aki közben Sztánára látogatott -, ott, ahol hétfőn együtt jártunk, és csináltam egy-két vázlatot a fákról, a vízről, a bivalyokról. Van valami igen nagy nyugalom, béke ebben a vegetatív létben (így hívom, mert nem tudom hamarjában másként nevezni a dolgoknak ezt a szép passzivitását, amelyben az állatok, a fák, a víz, az ég oly csodálatos harmóniában fut össze); hogy lenéztem buta fővel valamikor ezt, és mily szépnek, mélynek érzem ma. Remélem, meg tudom majd festeni. Szeretném" [Horváth: i. m. 276. o.].

Képeiből kiállít az Erdélyi Múzeum-Egyesület dési vándorgyűlése alkalmából is. 1943 nyarát ismét Désen tölti. Nagy intenzitású képek születnek élete utolsó két erdélyi látogatása nyomán, mint például a Dési templom, a Bivaly a borjával, a Szamos menti táj és mások. "Nemzedékének a legelején halad" - állapítja meg egyik, 1943. évi budapesti kiállítása kapcsán a Tér és Forma. A budakeszi tüdőszanatóriumban [falán ma ott is emléktábla áll] éri a hír, amelyet azonnal szárnyra vesznek a lapok: Dési Huber István kapta a Szinyei Merse Társaság képzőművészeti nagydíját!

1944. február 25-én hunyt el. "...árván maradt világod és világunk,/ sötéten színes, fölmért s tág világ;/ bivaly, ló, munkás, költő sír utánad/ s a dési templom és a dési fák" - búcsúzott tőle Nem bírta hát... című versében barátja: Radnóti Miklós. "Erdélyből származott, magával hozta a táj komor szépségeit, hűvös levegőjét, földjének dús illatát" - emlékeztek gyászkeretben a lapok.

Utolsó képe is erdélyi, dési vonatkozású: a Szamos-parti görbe fák...

Emlékét, munkásságát post mortem Kossuth-díj, nevét viselő képtár, emlék- és utcatáblák őrzik Magyarországon, és elsősorban múzeumokban, magángyűjteményekben lévő alkotásai. Idők tisztultával marad, aki valójában volt. Mezei József, bukaresti művészettörténész szerint: "A két világháború közötti korszak jelentős magyar festő és művészeti közíró egyénisége".

Mindennek bevésetlenül is ott a helye az új Dési Huber-emléktáblán.

Forrás: Szabadság / Kolozsvári közéleti napilap, 17. évf., 272. sz., 2005. nov. 19. 11. oldal
             http://www.hhrf.org/szabadsag/uj/lap.php?datum=20051119

Gergely Ágnes: Bivalyok között
In memoriam Dési Huber István

Forrás: http://www.irodalmiakademia.hu