SZÁZ SZÉP KÉP - Derkovits Gyula: Vasút mentén

Önarckép (1930)

ÉLETRAJZI ADATOK

A Magyar Nemzeti Galéria
állandó kiállításának katalógusából

Derkovits Gyula (Szombathely, 1894. ápr. 13. - Budapest, 1934. jún. 18.): festő, grafikus, Kossuth-díjas (1948; posztumusz), a magyar képzőművészet egyik nagy alakja. Apja műhelyében asztalosmesterséget tanult. Korán kezdett rajzolni, majd egy címfestő festeni tanította. Az I. világháborúban bal karja megbénult. 1916-tól Budapesten élt. 1917-ben a Ma szerkesztőségében kiállították rajzait. Ezután Vedres Márk javaslatára Kernstok Károly szabadiskolájában sajátította el a festészet és rézkarc ismeretét. 1916-18 között főleg ceruza- és tusrajzokat készített. A Tanácsköztársaság idején Nyergesújfalun készült festményei Kernstok hatását tükrözik. 1922-ben a Belvederében rendezett gyűjteményes kiállításával zárult első festői korszaka. 1923-26 között Bécsben megismerkedett a baloldali emigránsokkal, s belépett az Osztrák Kommunista Pártba. E korszaka idején műveiben a német expresszionista festészet hatása mutatkozik. 1925-ben Bécsben mutatta be Menekülők c. festményét, 1927-ben az Ernst Múzeumban rendezett kiállítást. Bécsi politikai élményeinek hatása 1928-29 között jelentkezett festészetében. Ebben az időben kapcsolódott be intenzíven az illegális kommunista párt munkájába. Lakása egyben illegális találkozóhely is volt. A párt megbízásából készítette ebben az időben grafikai fő művét, az 1514 c., a Dózsa-féle parasztfelkelés által ihletett fametszetsorozatot. Utolsó festészeti korszakát Végzés (1930), Alvó (1932), Kivégzés (1932), Vasút mentén (1932), Anya (1934) c. művei képviselik. 1931 körül Dózsa-sorozatát rézkarcba vitte át. 1930-ban készült szatirikus tusrajzsorozata a polgári társadalom bírálata. A nyomor és betegség korán vetett tragikus véget életpályájának. 1934-ben az Ernst Múzeumban, 1948-ban a Fővárosi Képtárban, majd Szombathelyen, 1954-ben a Szépművészeti Múzeumban, 1965-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendeztek műveiből emlékkiállítást. Az 1960-i Velencei Biennalén és Amszterdamban, 1961-ben pedig Rómában állították ki műveit. Művészete az expresszionizmus nagy áramlatába kapcsolódott, de élete utolsó éveiben teljesen egyéni formanyelvet teremtett magának, a szigorú képszerkesztés, a lírai színvilág és az ihletett emberábrázolás remek ötvözetét.

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon
http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/

Derkovits Gyula művészete a pártosság jegyében fogant, a munkásosztály világnézetének élharcosa volt festészetében éppen úgy, mint rövid, csapásokkal terhelt életében.

1894. április 13-án született Szombathelyen. Gyermekkorában csak a szegény ember sorsának terheit és nélkülözéseit ismerte meg a sokgyermekes műasztalos érzékeny idegrendszerű fia. Tanulni se tanulhatott, bár a művészi hajlam már fiatalon jelentkezett benne. Asztalosinasnak kellett lennie, hogy családja életén könnyítsen. De a családi nyomor csak nem szűnt; anyja meghalt, 1914-ben apja is kórházba került. Derkovits katonának állt, hogy kiszakadjon a nincstelenség és otthontalanság légköréből. Az első világháború alatt megsebesült, ennek folytán később a bal karja megbénult, éppen csak a palettát tudta tartani vele. Hadirokkantként némi anyagi segélyben részesült ugyan, de asztalos munkát is kellett vállalnia ahhoz, hogy fenntartsa magát. A háborús évek gyermekkori emlékeivel összeforrva alakították ki élményvilágát, amely a kizsákmányoltak, a munkásság oldalára állította őt.

Az 1919. március 21-én megalakult tanácskormány egy sor fontos művelődésügyi intézkedést hozott. Ilyen volt pl. a tehetséges kezdő művészek taníttatása is. Proletár képzőművészeti tanműhely nyílt a fővárosban, a fejlettebb tehetségűeknek művésztelepeket szerveztek, egyiket a Duna partján, Nyergesújfalun. Ide került Derkovits is, aki itt rövid ideig Kernstok Károly vezetése alatt képezhette magát. Korábban már Pesten is nála tanult, festői felfogására erősen hatott.

Az ellenforradalom felülkerekedésével megszakadt Derkovits életének rövid boldog szakasza. A festőre a Tanácsköztársaság bukásával újból súlyos megpróbáltatások vártak, a gyakori munkanélküliség réme fenyegette. Évei a legmélyebb nyomor gyötrelmei közt is szakadatlan alkotó munkában teltek. Gyakran szerepelt tárlatokon, 1922 őszén rendezte első önálló kiállítását a Váci utcai Belvederében. Bár anyagi felvirágzás nem jutott osztályrészéül, képeinek különleges voltát, érzelmi gazdagságát hamar méltányolták.

1923-ban lakásából kilakoltatták. A nyomasztó politikai helyzet és a megélhetés nehézségei miatt Bécsbe költözött. Otthontalansága, a súlyos létbizonytalanság egész lelkiállapotát feldúlta. Művészetének sajátosságai azonban már kiteljesedtek, megtalálta a képi fogalmazás rá jellemző formáit. Munkái ez időtől kezdve hangsúlyosan, tagoltan, nagyvonalúan és tömören fogják össze a látványt. Komponálási rendje a 20-as évek közepére alakult ki.

Bécsből hazatérve számottevő sikereket aratott, előbb a Képzőművészek Új Társaságának 1926. évi tárlatán, majd 1927. szeptemberében az Ernst Múzeum kiállításán, s ugyanez év decemberében a Schilling-féle rézkarcműhely bemutatóján.

Életműve utolsó, érett szakasza 1927-ben kezdődik. A teljes nincstelenség közepette sorra születnek meg remekművei, a kor nyomorúságának megdöbbentő dokumentumai. Saját életének jeleneteiben, önarckép sorozatában, a szegények életének ábrázolásában a proletariátus szívszorító kínjait örökítette meg lángoló lélekkel, a jobb jövőbe vetett áhítatos hittel. Formafelfogása egyszerű. Korának legmodernebb stílustörekvésein, főleg a kubizmuson és az expresszionizmuson pallérozódott. Művészetében a rajz, a szín és a mondanivaló egyenrangú felek. Képeinek kompozíciója mindig nagyon kifejező; merész átvágásai, a dolgok lényegére utaló kiemelések meghökkentő képzettársításokra ösztönöznek. Legfőbb képszerkesztési eleme a nyitott és zárt mértani alakzatok felosztása. Képei és rajzai a síkon merészen, legtöbbször átlósan elrendezett mértani formák gondosan mérlegelt változatai. A formák plaszticitását sem fény- és árnyékhatásokkal, hanem fordulatos tagolásokkal és átvágásokkal, valamint a színek tónusváltozásaival érezteti. Utolsó éveiben festett alkotásaiban döntő szerepet kapott a szín. A hajómunkások, artisták, homokszállítók, szövőmunkások, gondterhes női figurák, kilakoltatott nincstelenek ecsetje nyomán a jövő hőseivé váltak a rendkívül érzékeny, lágy színek tündérvarázsában. A hideg-meleg színek hangulatkifejező erejét még fokozta az ezüstök alkalmazása, amivel a régi oltárképek áhítatának példájára egy új hitvallás magasságába emelte a kisemmizettek életét. Az elnyomottak szenvedése zsoltárrá magasztosult művészetében. Utolsó éveiben készült alkotásait a megrázó élményi erő és festői előadás eredetisége és nagyvonalúsága jellemzi.

Nemcsak festő, hanem kiváló grafikus is volt, és néhány szobrot is készített. Rajzain kezdeti korszakában festői, később, a harmincas években, rendkívül finom vonalas hatásra törekedett. Legjelentősebb grafikai alkotásai a rendkívüli erejű, drámai hangvételű fametszetek. Az 1514-es parasztlázadás emlékét idéző Dózsa-sorozat a fasizmus elleni tiltakozás művészi kifejezése.

Bár munkái már életében jelentős sikert arattak, teljes elismerése csak korai halála után következett be. Ma modern festészetünk üstökösei között tartjuk számon Derkovits Gyulát, akinek művészetében az időszerű téma korszerű formában jelentkezett, s a modern képszerűség forradalmi eszmeiséggel párosult.

Forrás: P. Brestyánszky Ilona: Kernstok, Derkovits, Dési Huber (Az én múzeumom, 23.)
Képzőművészeti Alap, Bp., 1967, 15-16. oldal

(Szombathely, 1894. ápr. 13.-Bp., 1934. jún. 18.)

Apja asztalosmester volt, mellette ő is ezt a szakmát tanulta ki. Az I. világháborúban önkéntesnek jelentkezett. Súlyosan megsebesült és gyógyíthatatlan tüdőbajt szerzett. 1916-ban hadirokkantként Budapesten telepedett le, és asztalosmunkát vállalt. Különböző művészeti szabadiskolák után 1918-ban Kernstok Károlynál, 1919-ben a Proletár Képzőművészeti Tanműhelyben, majd a nyergesújfalusi művésztelepen tanult. Mesterének hatása élete végéig meghatározó volt számára, az akkoriban felismert művészi és emberi igazság vezette egész pályáján. A forradalom bukása után ismét asztalosmunkából élt, és közben - főként eleinte - Kernstok stílusában festett. 1920-ban két képét kiállította a Nemzeti Szalonban. 1923-ban a nyomor és az ellenforradalmi légkör elől Bécsbe menekült. Az emigrációban figyelme a misztikus, általános emberi tartalmak helyett a társadalmi meghatározottságú mondanivaló felé fordult, amiben része van annak is, hogy 1918-ban belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, és tevékenyen részt vett annak munkájában. Lassan stílusa is átalakult. A Nyolcak képi rendje helyett az expresszionizmus felfokozottabb forma- és színmegoldásai izgatták. Megismerte Marées és a kubisták művészetét, és vonzóvá vált számára a művész világmegváltó, prófétai szerepének vállalása is, mely a kortárs német expresszionizmus velejárója volt. A húszas évek eleji műveiben gyakori a különböző vallásos témák újraértelmezése (Püspöksüveges önarckép. Utolsó vacsora). Bécsi korszakában három kiállítást rendezett: Bécsben 1924-ben a Galerie Hagenbund és 1925-ben a Galerie Weihburg, Budapesten pedig 1925-ben a Mentor könyvkereskedés helyiségében. 1926-ban visszaköltözve Budapestre mind nagyobb sikerrel vett részt a tárlatokon, a KÚT bemutatóin, az Ernst Múzeum csoportkiállításain. Tamás Galéria-beli gyűjteményes kiállítása (1929) pedig széles körű érdeklődést keltett művészete iránt. Ekkoriban bontakozott ki - rövid átmeneti periódus után - érett korszaka, amelynek eszmei tartalmában valószínűleg szerepe volt a párttal megszilárduló kapcsolatának. A párt megbízásából készítette el 12 lapból álló "1514" c. fametszetsorozatát, mely a húszas évek végén a "legtömörebben fogalmazott vádirat" az ország urai ellen. 1930-ban kapcsolata a párttal megszakadt, létbizonytalanságban, a kilakoltatás állandó veszélye közepette alkotta remekműveit. Nagyfokú kompozicionális, érzelmi, formai és tartalmi tömörítés jellemzi képeit, elkötelezett mondanivalójához korszerű formanyelvet hozott létre. Osztálya és saját sorsát tragikusan tárja fel a Végzés (1930), Viharban (1931), Nemzedékek (1932), Vasút mentén (1932), Hajókovács (1934) c. festményein. Munkás kompozícióin mindig feltűnik önmaga is. E korszak műveiről írta Pogány Ö. Gábor: "Remekléseiben nincs semmi dúltság, káromló indulat, pedig minél sugárzóbb szépségekkel érvelt a munkásosztály ügye mellett, egyéni sorsa annál reménytelenebbé keseredett." Hangja csak akkor keményedik meg, akkor válik maróvá, amikor a gyűlölt ellenséget, a csendőrt, a nagypolgárt festi (Aukció, 1930; Telefonáló, 1931). Életművének elismerése csak korai halála után történt meg. Még halála évében nagy sikerű emlékkiállításon mutatták be munkáit az Ernst Múzeumban. Osztályharcos művészete, töretlen hite zászló és követendő példa lett a halála után nem sokkal megalakuló Szocialista Képzőművészek Csoportja számára. A kulturális kormányzat az 1948-ban alapított Kossuth-díjjal az elsők között méltányolta Derkovits életművét.

Püspöksüveges önarckép, 1923
Olaj, vászon 70x50 cm

Az első világháború szenvedéseitől megfáradt alkotók természetes reagálása volt, hogy vallási jelképekhez menekültek. A keresztény formák szocialista tartalommal való megtöltésének gondolata - a német példákkal szoros összefüggésben - már a század első évtizedének végén felmerült avantgarde művészeinkben (Uitz Béla, Pór Bertalan, Kmetty János). Derkovits korai munkáiban is gyakori a keresztény ikonográfia szerepeltetése: Golgota-, Keresztlevétel-kompozíciók, Utolsó Vacsora-variációk. A Püspöksüveges önarckép közvetlen előzménye egy 1922-es rézkarc, a mitrán sarló-kalapácsos ötágú csillaggal. A valószínűleg nem sokkal utána készült olajkép sok szempontból letisztultabb, világosabban fogalmazott. Eltűnt a görcsös, imádkozó kéz, a felülről jövő sugárzás, de a csillag is. A transzcendens megvilágítás, a kékeszöld valőrök némiképp a reményvesztettség érzetét keltik. A krómoxidos-párizsi kékes háttérből hangsúlyosan emelkedik ki a süveg, melyet a festő az archoz hasonlóan síkokra darabol. A kubo-expresszív formaépítkezésű arc és nyak zöld reflexei, a homlok közepétől kiinduló rózsaszínes fény, mely a mitrán fehérbe megy át, sajátságos hangulatot teremtenek. A művész "magányba merülése" azt is jelenti, felmérte helyzetét, lehetőségeit, s mindezek ismeretében vállalja a prófétai szerepet. A transzcendens elemek utalása: a szellemi, s nem a fizikai küzdőtéren kell a harcot folytatnia.

Forrás: 20. századi magyar festészet és szobrászat (A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának katalógusa,
főszerk.: Csorba Géza), Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1986, 136-137. oldal, Borbély László írása

Önéletrajz

Szombathelyen is, máshol is, ezernyolcszázkilencvennégy április 13-at írtak, mikor erre a ma is tapasztalható világra jöttem. Erre az egészen fiatal koromra nemigen tudok visszaemlékezni, de valószínűleg pólyában töltöttem a nap javarészét, idővel pedig anyám segítségével megtanultam járni. Később aztán már kezd derengeni körülöttem. Látom az ablakon keresztül elvonulni a mindennapi életet. Emberek jönnek-mennek, majd szekerek zörögve húznak el, viszik a kisborjúkat a vásárra.

Anyám meséli, hogy elvágják késsel a nyakukat, és aztán megnyúzzák őket, mire én elszontyolodom, de mert közbe új élmények jönnek, hamar el is felejtem a rémmesét. És nagy örömöm, ha egy kis csikót látok ugrándozva futni. Meggörnyedve asszonyok jönnek, és nehéz bugyrokat cipelnek a hátukon.

Az ablakon belátszik egy-egy parasztasszony profilja, kosárban ülő csirkékkel és kakassal a fején. A kakasnak madártolla van, és színét változtatva visszacsillog a szemembe... Nézem a sáros utat, amint robogó kocsik felkavarják a sarat, és azt szertehányva újabb nyomokat vágnak. Lónyerítés, majd disznóröfögés hallatszik és vegyül bele a tovább iramló élet zajába. Majd újabb forgataga jön az életnek... Messziről valami döng, egyre közelebb jön - hupp, hupp, hupp... hupp... hupp... hupp... hupp... hupp... katonák jönnek barna zubbonyban, karddal az oldalukon, sapkájukon fehér szalag. Kíváncsian kérdem anyámtól - hová mennek, és miért van az a fehér a sapkájukon?... Gyakorlat van, feleli anyám és azért fehér a szalaguk, mert mennek a vörös szalagosok ellen, hupp, hupp, hupp, döng a sok csizma, mindinkább messzebb. Közben az eső szemezni kezd, az utca kiürül, az eső mind erősebben szakad, elnyeli egészen a hangokat. Kint bőrig ázott emberek sietnek futva tovább. Kocsisok zsákot terítenek a fejükre, a nyakukba és széles kocsijukkal dübörögve száguldanak a megázott lovak. A zuhogó eső lecsurog az ablaküvegen, és én belül odanyomom az orromat az ablak üvegére, mire az elhomályosul. Mint homályos ködkép vonulnak el gyermekkorom emlékei, házak és ablakok, más és más utcák, mint ahogy szüleim hurcolkodtak évről évre más és más házba. Délután egy asszony jött az udvarba és hangosan kiabálta - halat vegyenek, friss halat vegyenek! - Aztán odajött az ajtóba hozzánk és letette kosarát; leterítette belőle kendőjét, melyben halak voltak, a halak ezüstösen csillogtak rajta a napfényben. Én örültem nekik, de nem kezdhettem velük semmit, mert még meg sem engedték fogni őket - pedig élő halak voltak, mert nagyokat fickándoztak a tányéros mérlegen. És úgy el lehetett volna velük játszani, akár az ólomkakassal - melyikbe ha beléfújtak, kukorékolt. És úgy csillogtak, akár az ezüst, amit értük kellett adni. A halasasszony újra összehajtogatta kendőjét, és karjára vette kosarát, aztán elindult a kapu felé, mint ahogy jött. Alighogy elment a halasasszony, a képzeletem napfényiben még ott fickándoztak az ezüstszínű halak.

[...] Apám asztalos volt. Lehettem vagy négyéves, amikor az öregem egy olyan háromlábú ógörög asztalt készített, ami engem nagyon megfogott, mert ez nemcsak egy egyszerű asztal volt, hanem faragott lábai levelek közül kihajló, szárnyas, mezítelen félemberi figurákat ábrázoltak, amelyek lópatalábakban végződtek és gyerekfejeken álltak. Emlékszem Gobez bácsira, az öreg fafaragóra, aki eljárt hozzánk, és magával hozta a nyers, félig nagyolt asztallábakat, hogy azokat megmutassa az édesapámnak és megbeszélje vele a további tennivalókat. Persze amíg ők beszélgettek, én folyton ott voltam körülöttük, és bámultam hol őket, hol pedig az öreg faragó óraláncán fityegő nikkelhalacskát. Végül, mikor az öreg Gobez menni készült, bátorságot vettem, és megtapogattam a fémhalacskát. Ez megnyugtatott, de szerettem volna, ha az enyém lenne. Gobez bácsi meg, mint aki úgyis megbeszélte a tennivaló dolgokat, felszedte a félig faragott asztallábakat - jó estét kívánt és elment. De aztán még sokszor eljött az öreg fafaragó és ez nekem mindig nagy örömet szerzett, úgyhogy szinte mindig vártam, mert ha jött, akkor biztos hozott is valami cifraságot. Egyszer aztán egy este betoppant ám megint az öreg Gobez, de most már nem alaktalan fatömböket hozott, hanem körtefából faragott szárnyas figurákat tett le az asztalra, majd apámmal kezdett beszélgetni, és amíg ők el voltak foglalva, addig én felvettem az asztalon fekvő figurák egyikét és fejét nézegetve meg-megtapogattam a faragvány arcát, majd fefuttattam az ujjaimat a szárnyain, de sehogy sem tudtam betelni vésett ábrázatukkal. Ez új volt számomra. Igaz, hogy én már akkor élénken figyelő gyermek voltam. Az udvarunkban virágzó rózsabokrot lerajzoltam, mégpedig egy széttépett skatulya födeleinek belső felére úgy, ahogy az egészet megfigyeltem kint az udvaron reggelenként, amikor kiugrottam az árnyékból, s bent sütkéreztem a párás napfényben, elnézegettem az esőverte, nyirkos földet, a giliszták kanyargós útjaival és az apró bogyószerű földtúrásokkal, melyekre azt gondoltam, hogy a giliszták csinálják, majd tovább mentem be a virágok közé, ahol leráztam a virágokon üldögélő harmatcseppeket, és a rózsabokrok körül keringő méheket és darazsakat és ezernyi apró életet... belenéztem a rezedák közé és kiszedtem közülük a mehet vagy darazsat... hogy meggyőződjék arról, hogy is néz ki... sokszor megcsípett a sárga méh vagy a szőrös darázs, de azért nem szűnt meg a szomjúságom a tudás iránt, sőt annál inkább akartam látni, mivel csíp meg, ha mégis megszúrt, akkor egész délig rágtam az ujjam hegyét. De meggyőződtem róla, hogyan is néz ki és a tapasztalattól még sajgott az ujjam hegye. Most is úgy voltam, az öntudat után tapogatózva az előttem még ismeretlen dolgok előtt, és bámulva a faragott asztallábfigurákat, mint a legnagyobb alkotást, de sehogy sem tudtam eleget nézni ahhoz, hogy megértsem ezeket a vésett félember-figurákat. Főleg ami nagyon tetszett nekem, az volt, hogy meg lehetett fogni a figurák alakját és a részletformákat. Megtapintva el lehetett mondani: orra, szeme, szája, füle... - vagyis mi volt ez más? - mint a tér, amit már a születésünk előtt érzünk, és ott van a méhek keringésében a rózsafák körül, ott van a színekben, melyek messzeségbe ragadják a szemeinket, majd sebesen forogva a szemeinkbe fúródnak, és a képben csak öntudatra törekszünk velük, a formák viszonylataiban, én ebből éreztem valamit és láttam végbemenni a figurák fejlődését a körtefalomboktól a fába vésett félember-figurákig. Ezekből a félember-figurákból asztal készült, akik a fejükön hordják a jó és finom falatoktól megrakott asztal kőlapját és amíg gazdáik esznek, ők sem mukkannak, nem mukkanhatnak meg, fából vannak! És amíg magas körök úri népe az asztal tetején vígan táncolva jár, addig a félember hűségesen szolgál, de csak próbálnál egy falatocskát is elvenni az asztalról, hogy éhségedet csillapítsd, a patkós lábakat egyszerre a fejeden ereznéd és nem menekülnél meg a rúgásaiktól, így volt az az asztal felépítve és így van ma is; de amíg így van, addig félemberek vagyunk, márpedig a félembernek szolgálnia kell, mint a megrakott baromnak, amíg a felsőbb körök rogyásig megrakott asztalát a fején görnyedve hordja, addig saját magának meg üres a hasa, és ezenfelül még jól megrugdalják a patkós csizmákkal és kirúgják. Ez volt, ez van, beleépítve az asztalba - de asztalos kalapács a kezedben, rád vár a munka, hogy másképp építsd föl az asztalt. [...]

Közölve: Derkovits Gyula. Szerk.: Körner Éva. (Corvina Kiadó Bp 1986., 7-9. oldal)

Forrás: Születtem... / Magyar képzőművészek önéletrajza (szerk.: Csiffáry Gabriella)
Palatinus, 2002, 285-288. oldal