Bécs, kellemes művészi és mérsékelt politikai klímájával, sok művésznek választott hazája lett, közöttük az ifjabb magyar művésznemzedék legjobbjaié is. Büszke lehet rá. Sokat ad nekik, de sokat is kap tőlük. Uitz, Gergely, Kassák, Torday, Korda, Moiret és mások most itt dolgoznak, nem mindig a legkellemesebb körülmények között, mégis boldogan, hogy kedvük szerint alkothatnak.
Hozzájuk csatlakozott egy harcos, akire egy múltévi Hagenbund-beli kiállítás alkalmából már utaltunk: Derkovits Gyula. Bármennyire is helyénvaló lenne egy művész munkáját személyétől elvonatkoztatva szemlélni, megengedhető, hogy e szigorú felfogást enyhébbel váltsuk fel ott, ahol az összefonódás nem véletlenszerű, ahol az életút és az egyéniségtől áthatott alkotás feltételezi egymást. A harmincéves művész asztalossegéd volt Budapesten. Azután ugyanott Kernstok tanítványa lett és már első kiállítása feltűnést keltett. Két éve jött Bécsbe, ahol messze kint, Unter St. Veitban, szegényes lakásában, munkájának él. A Weihburg-Galerie-ban, Weihburggasse 13, most Derkovits Gyula olaj- és temperaképeit, akvarelljeit, rajzait és grafikai munkáit mutatják be. Nem lehet megindulás nélkül elmenni egy erős lélek és kimagasló értelem ezen megnyilvánulásai mellett. Valamennyiből kiérezhető a függetlenül vívott harc: a harc az eszméért, a harc a technikával. Ennek az embernek látszólag semmi sem adja meg magát önként. Küzdenie kell önmagával és úgy tűnik, mintha minden alkalommal először fedezné fel a számára megfelelő kifejezésmódot. Az érzés és a közlési forma becsületessége rokonszenvesen hatna akkor is, ha egyébként nem járulna hozzá más. De olyan sokminden járul még hozzá, hogy a Csodálatosan Befejezetlent fölébe kell helyeznünk ama sokaknak, akiknek sem magukban, sem mesterségbeli készségükben nem kell kételkedniök és akikből még mindig tizenkettő megy egy tucatra. "Lázadás", "Menekülés, "Halottsiratás", "Anya és gyermeke", "Halott anya", "Őrület", "Nyomor", "A nyomorék", "Üldözés", íme néhány téma, amely csodálatos erővel alakítva úgy ölt formát, ahogy ennek a művésznek eszmevilágában otthonossá vált.
Forrás: Volks Zeitung, 1925. március 5. in: Derkovits Gyuláné: Mi ketten
Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1977, 98. oldal
Mihályfi Ernő: Derkovits Gyula festőművész szomorú élete és halála
*
Néhány hónappal ezelőtt itt ült velem szemben a szerkesztőségi szobában. Panaszkodott. Ritka dolog volt, hogy panaszkodott, mert furcsa gőgjében nemcsak, hogy nem kért senkitől soha semmit, de nem is tűrte, hogy segítsenek rajta. Munkásgőg és művészgőg volt ez. A munkásgőgöt még asztalosinas korából hozta, művészetében pedig végtelenül hitt és hitte, hogy joga volna, jussa volna megélni belőle. *
Azóta alig láttam Derkovits Gyulát. Nem volt ruhája, nem tudott a barátai közé sem menni.
Nyomorúságos, alig bútorozott szobában az éjszaka meghalt a modern magyar festőnemzedék egyik legkiválóbb tagja. Úgy halt meg, ahogy 39 évig élt Derkovits Gyula, rettentő szegényen, gőgös szégyenkezéssel elbújva az emberek elől. Csak egy volt közülük mellette, Viki, a felesége, aki 15 éve önfeláldozással ápolta, biztatta és dolgozott érte: modellt állt, súrolt, mosott vagy papírzacskót ragasztott.
Derkovits Gyulát kevesen ismerték, csak a képei tűntek fel itt-ott, kiállításokon, mindig a legteljesebb elismerést, lelkes kritikákat aratva. Ő ezalatt csikágói bérkaszárnyák mosókonyhaszerű padlásszobáiban, vagy újpesti nyomortanyákon bújt meg, néha evett, tüdőbajához gyomorbajt szerzett, időnkint a legnyomorúságosabb lakásból is kidobták, mert nem tudta a házbért fizetni - és közben festett. A legtehetségesebb, legkitűnőbb modern magyar festők közé tartozott.
Akkor is úgy jött fel, hogy az uccáról felcipeltem. Az uccán volt a szó szoros értelmében, éppen kitették egy lakásából. Derkovits Gyula soha nem volt nagyigényű és elkényeztetett. Asztalosból lett festő és életstandardja pályaváltoztatása után sem emelkedett soha a munkanélküli asztalossegédé fölé. Az a lakása sem volt fényűző, amelyikből akkor kitették. Egy kis lyuk a padlás alatt.
Ahogy beszélt, szemei hol lázasan kiugrottak, hol meg mélyen süllyedtek vissza nagy, sötét gödrükbe. Homloka sárgán fénylett. Észrevétlenül kattant mögöttem a fotóriporter gépe és arcát ilyen megkínzottan örökítette meg a fényképezőgép.
- Azon a délelőttön - mondta ezen az utolsó beszélgetésen - megint feljött a háziúr, hogy menjek ki a lakásból. Éppen kenyeret ettem, az ebédemet, azt mondta, ad tíz pengőt, csak menjek ki. Nem lehet, feleltem, hát hol dolgozzak akkor? Mondtam neki, fizetek, várjon még, majd csak sikerül képeket elhelyezni.
Elmondta aztán a kilakoltatás történetét. Rendőrök is szerepeltek benne, elő is állították hatóság elleni erőszak miatt, mert nem engedelmeskedett a felszólításoknak.
- ...és igaz, - mondta tovább - levetettem a kabátomat és odadobtam, mondtam: tessék ez is, meg az ingemet is le lehet húzni, tessék!...
- Mikor adott el utoljára képet? - kérdeztem tőle. Hosszasan gondolkodott.
- Néhány héttel ezelőtt egy kis akvarellt egy Rózinger nevű embernek.
- Azóta?
- Semmit.
- Azelőtt?
- Az utolsó két évben alig egy-egy képet. Néhány évvel ezelőtt a Szépművészeti vett egyet, azt hiszem négyszázért.
- Nagy képet mikor festett utoljára?
- Talán két éve.
- Azóta?
- Nem volt pénzem festékre. Nyomorogtam, éheztem. Heteken át száraz kenyér, meg már az sem. A feleségem sem tudott már keresni. Viki már öt éve nem ment modellnek. Néha még fejet állt, de most fejre sem lehetett elhelyezkedni. Legutóbb papírzacskókat ragasztott, de most nem kap semmi munkát.
Gyönyörű képei vannak a múzeumban, külföldi múzeumokban is.
Annyi pénz sem maradt utána, hogy eltemethessék.
Forrás: Magyarország, 1934. június in: Derkovits Gyuláné: Mi ketten
Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1977, 101-102. oldal
*
Ez a legsivárabb az egészben, ez az "előre tudtam"-hangulat, amellyel ma ilyen emberek katasztrófáinak hírét fogadják. Nyomorban elpusztuló írók, művészek és más emberek - ez úgy látszik, lassanként épp oly kevéssé rendkívüli jelenség lesz, mint háborúban a srapnel- vagy a gázhalál. Ugyanazok a társadalmi erők, melyek valamikor felépítettek egy bizonyos anyagi és szellemi kultúrát, most elpusztítják, vagy legalább is veszni hagyják saját építményüket. Fellendültek és építettek, sok búzát, sok kávét, sok művészt, sok munkaerőt termeltek, most pedig elégetik a búzát, tengerbe öntik a kávét, nyomorban hagyják a művészeket, a sok "felesleges" munkaerőt pedig talán majd elküldik a háborúba. Valamikor sok festő kellett és lett is sok festő. Most itt áll a sok festő és senki sem törődik velük. Több-kevesebb kivétellel a búza és a kávé sorsára jutnak. Ezt közgazdasági nyelven úgy hívják: árutermelés. Nem a közvetlen fogyasztás számára termelünk, hanem egy rejtelmes lény, a Piac számára. A Piac pedig furcsa és értelmetlen dolgokat művel néha. A Piac nem ismer búzát, kávét vagy festőt - a Piac csak árut ismer és rulettezik vagy bakkozik vele mint a zsetonnal. Derkovics Gyula tragédiája tehát magyarul így hangzik: árutermelés.
*
De a festő tehetsége nem csupán áru, melyet hol a piacra dobnak, hol pedig félre, hanem maga is árutermelő. A festők az utolsó száz-százötven év alatt áttértek az árutermelésre. Nemcsak közvetlen rendelésre dolgoznak, mint azelőtt, hanem raktárra. A nagy művészeti virágkorokban, például a reneszánsz idején, a festő csak azt a képet festette, amit megrendeltek nála: oltárképet a templomba, arcképet, vagy díszítő freskót a rendelő magánházába. A kép nem volt öncélú: valamilyen más, nem-művészi természetű igényt elégített ki, elsősorban a vallásos szükségletet. "Ancilla theologiae" volt, a vallás szolgálója, egy mozgalom, egy nagyszabású ideológia hirdetője és előrevivője. A színek és formák szépsége, a valőrök sokfélesége, a fény és az árnyék izgalmas játéka csak eszköz volt a társadalmi vagy szellemi tartalom szolgálatában. Nem tartozik most ide annak a sokféle tényezőnek a kutatása, amely az eszközt öncéllá tette. Az árutermelési rendszer nagy fellendülése egy időre lehetővé tette azt a meglehetősen természetellenes helyzetet, hogy rengeteg festő, rengeteg képet fessen megrendelés nélkül, a piac számára, ideológiai tartalom nélkül, csak magukért a színekért, formákért. A modern piktúrának ez a hatalmas tévedése megteremtett egy sereg halhatatlan remekművet, - de aztán végzetes csapást mért önmagára.
Derkovics Gyula a festő, csendben, szerényen és nyomorban halt meg, - pontosan úgy, ahogy élt. Ne szépítsük a dolgot: Derkovics Gyula éhenhalt. Az utóbbi időben, hetenként három pár virslit fogyasztott el feleségével együtt, némi kenyérrel és pár darab burgonyával.
Festett néhány képet, melyeket sosem felejt el az, aki látta, magát a festőt azonban meglehetősen elfelejtették. Szín- és formamegoldásait méltányolták, de kalóriamegoldásait nem tartották fontosnak. Naponta egy fél virsli még a legnagyobb tehetségű művésznek is kevés. Derkovics Gyula először belebetegedett, azután belehalt ebbe a diétába, melyet a romantika korpulensebb rajongói még ma is szívesen neveznek bohéméletnek.
Nem ismertem személyesen Derkovics Gyulát, de láttam néhány képét, és ezek sokkal többet árultak el személyéről, mint egy-egy felületes beszélgetés. Több évvel ezelőtt, egy "Utolsó Vacsorá"-ját láttam. Modern, vagy ha úgy tetszik örök tartalmat adott e biblikus tárgynak. Törődött emberek ültek az asztalnál, parasztoknak, munkásoknak látszottak. Fásult keserűség, végtelen reménytelenség ült az asztal körül. Az idén egy nagy kiállításon két nagy festménye tűnt fel. Vándor artistákat ábrázolt az egyik: ennek a hangulata, ha lehet, még keserűbb és még reménytelenebb volt. A másik képen hidat építettek. Erő feszült a dolgozó testekben és az acél céltudatosan csillogott. Ebből a három képből, azt hiszem, megismertem Derkovics gondolkozását. Megtudtam belőlük azt is, hogy ez a művész nemcsak nagyszerű festő, hanem költő is, sőt ami még ennél is több, ember. Sosem láttam őt, magánéletéről semmit sem tudtam, de ettől kezdve Derkovics a festő és az ember jelentett valamit számomra. Időnként, egészen váratlanul, eszembe jutott. Tudatom felszíne alól néha felbukkant "az az ember, aki azokat a képeket festette". Megnyugtatott az a tény, hogy van egy ilyen festő. Halálának tragikus híre megdöbbentett és fájt, de sajnos nem lepett meg. Úgy hatott mint egy szörnyű, de logikus fordulat, melyre lelke mélyén már régen számított az ember.
Remekművek még ma is születnek, de ezeket a remekműveket csak kevesen tudják igazán értékelni és élvezni. A kép, melyet önmagáért festettek, nem tömegcikk. A "l'art pour l'art" festmény nem olyan általános emberi hatású, mint a zene. A színek és formák vizuális költészetének élvezése a szellemi kiválasztottak intellektuális élménye. A nagy tömegekre mindig csak annak a piktúrának volt igazi hatása, amely valami nagy tömegeszmét szolgált, mint például a reneszánsz vallásos festészete. A szellemi kiválasztottak viszont, úgy látszik, nem nagyon szaporodnak mostanában, a megmaradóknak pedig kevés a pénzük. Akik még vehetnek képet, rendszerint a giccset szeretik, de gyakran még arról is lemondanak és ha már mindenáron mecénási tevékenységre szorítják őket, akkor kultúrájuknak megfelelően inkább vállalkoznak a sportmecénási szerepre. A festők nagy tömegét, melyet tegnapelőtt és tegnap életrehívtak, ma cserbenhagyják.
Mi lesz tehát a festők nagy-részének sorsa? A lehetetlent is meg kell kísérelni, hogy emberibbre és gondtalanabbra forduljon. De egy bizonyos: nagy tömegei csak akkor lesznek ismét a piktúrának, ha megint valami nagy, emberi eszme hordozójává lesz. Derkovics Gyula kezdett elindulni ezen az úton. Képein érezni lehetett, hogy festés közben más is érdekli, mint szín- és vonalproblémák. A kilakoltatás, az éhezés, a nyomor, a mai művészek mindennaposnak induló tömegtragédiája lehengerelte és megakadályozta, hogy végigjárja útját. Más művészeknek kell a nyomába lépniök. A festészetnek a fény, az árnyék és a perspektíva problémáinak kutatása és megoldása után most fel kell fedeznie és ki kell fejeznie mindennek értelmét és célját: az embert.
Forrás: Pesti Napló, 1934. július 24. in: Derkovits Gyuláné: Mi ketten
Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1977, 103-106. oldal
Rózsa Gyula: Lobogónk-e Derkovits?
Megkérdezte a szombathelyi múzeumigazgatót egy taxisofőr a nyitás napjaiban: "Mondja, uram, de őszintén: csakugyan olyan nagy festő volt ez a Derkovits?" "Uram, egymás között szólva, óriási festő volt" - bizonygatta a múzeumigazgató, nem tudom, eredményesen-e.
Ha a szívek mélyére nézünk, félek, a szombathelyi taxisofőr kétkedő kérdését találjuk máshol is, és ha az agyak, a gondolkodás mélyére tekintünk, nemcsak tartok tőle, tudom is, hogy kétkedést találunk. Ha nem közömbösséget. És ezen keveset változtatnak elnevezések, ünnepélyek, tisztelgések.
Maga a szombathelyi emlékmúzeum más, az változtat. A három teremben jó harminc grafika és festmény látható, és ez azt jelenti, hogy van az országban egy nagyobb állandó kiállítás, ahol bárki szívével és szemével ellenőrizheti, csakugyan nagy festő volt-e Derkovits. Ez a legfontosabb.
Látszólag minden rendben volt eddig is Derkovits körül és a Derkovits-hagyomány körül: a művelődéspolitika ideáljának vallja tizenhat esztendeje, emlékkiállítását többször megrendezték, a Nemzeti Galériában méltó helyét kijelölték, monográfiája - kitűnő monográfiája - már a második kiadásban jelent meg. Csak az emberek - a szakemberek és a művészetet néző emberek - számára maradt egy kissé mindig kötelező nemzeti klasszikus, életre szóló, életet meghatározó esztétikai és erkölcsi élmény helyett. Ezt - tudom, súlyos a feltételezés - nem lehet kiállítási statisztikákkal, példányszámmal bizonyítani, de a kiállítások száma, a kiadványok statisztikája nem is oszlathatja el az aggályokat. Ellenérv az lehetne, ha elmondhatnánk, hogy Derkovits úgy él a nemzeti köztudatban, mint József Attila, úgy van jelen óvodások gondolkodásában, középiskolások fejében, felnőttek értékrendszerében, mint a Hazám, a Karóval jöttél és a Betlehemi királyok. S ha közönségünk - egy másik hasonlat talán érthetőbbé tesz - olyan örömös azonosulással fogadná a mostani művelődéspolitika Derkovits-ideálját, amilyen lelkesen tette magáévá huszonnégy esztendeje egy sántító művelődéspolitika Munkácsy-kultuszát.
A képzőművészeti műveltség nálunk mindig hátrább tartott az irodalminál - gondolom, ez volna a vigasztaló magyarázat. És ehhez az általánosságában is igaz megállapításhoz hozzátehetnénk a konkrét történeti-művészettörténeti tényt is, miszerint a magyar munkásosztály a felszabadulás előtt közvetlen kontaktust tartott egyetemes érvényű költőjével a József Attilát szavaló kórusok, a titokban verseit népszerűsítő irodalmi estek, nem utolsósorban József Attila személyes mozgalmi tevékenysége révén - de ugyanez a munkásosztály úgyszólván semmit sem tudott egyetemes érvényű festője, Derkovits Gyula tevékenységéről.
Ám ez a magyarázat nem megnyugtat, hanem türelmetlenséget ébreszt. Mert a nagy felismerés, osztály és festője, mozgalom és zsenije egymásra találása a felszabadulás után sem következett be úgy, ahogyan bekövetkeznie kellett volna. A kezdetek, a felszabadulást közvetlenül követő büszke Derkovits-kiállítások, -kiadványok, -idézések, -elnevezések és a posztumusz Kossuth-díj sokat ígértek, de az ígéretből akkor kevés váltódott be. S ha az ötvenes évtized első felének szemellenzős művészetpolitikája csak jelentéktelen intermezzo maradt József Attila és a tömeg eggyé válásában, ugyanez az öt esztendő, ugyanennek az öt esztendőnek a szelleme szinte máig akadályokat gördít a közönség Derkovitshoz vezető útjába.
Nem az öt esztendő felelős csupán: a Derkovits-mű utóéletéből kiderül, hogy már 1945 után sem, már a félremagyarázott szocialista művészet kora előtt sem volt elég szellemi erő, szakmai akarat Derkovits igazi népszerűsítéséhez, s a torzító korszak elmúltával, a művészetpolitikai igenlés kezdetével sem fonódott össze egy formálisnál mélyebbre hatoló, mindent elsodró Derkovits-reneszánsz. Az első, büszke kiállítások sokat ígérő esztendeiben - ma már jól látni - a Derkovitsot értő és értető szakemberek hiányoztak, mert elpusztultak a Bálint Györgyök, a Dési Huber Istvánok, s fokozatosan visszahúzódtak a Rabinovszky Máriuszok, akik világosan látták, már az új társadalom megszületése előtt hirdették, hogy ennek az új társadalomnak Derkovits lesz a képzőművészetben esztétikai és etikai mércéje. Helyettük egy polgári művészréteg, az új rendszerben elfogódottan lépegető, majd lépéseit az új rendszerhez igazító művészetszemlélet próbált Derkovits-képet festeni a megtisztult szellemi horizontra - telve a felfestők létéből következő félreértésekkel és telve aggódással, hogy netán Derkovits kötelező példává válik. Az aggály feleslegesnek bizonyult: az első, önfeledt felismerések után a másik tábor, a Derkovits teljes örökségét tudatosan és hittel vállaló kommunista művészetszemlélet késlekedett Derkovitsot a zászlójára tűzni, s legjobb képviselői is csak a későbbi Derkovits-vita hevében, a korszak végét jelentő művészettörténeti áttörés pillanataiban ismerték fel és hirdették meg - akkor sem volt még könnyű - a derkovitsi programot.
Mert az új magyar képzőművészetet mégiscsak Derkovits példája váltotta meg a sematizmus állapotából 1955-1956-ban. Ismét csak csendben és a szűk szakmai közvélemény tanúságtevői előtt történt ez a megváltás, a közönség, Derkovits közönsége máig alig tud erről valamit. Igaz, Derkovitscsal találkozhatott a publikum ismét 1954-ben, a nagy emlékkiállításon, de kérdés, mennyit érthetett meg és mennyit szerethetett meg Derkovitsból "az" a közönség "akkor", amikor nemcsak saját konzervatív meggyőződéséből hitte, hanem művészetpolitikusoktól is hallotta, hogy Munkácsy és az ő közérthetősége a szocialista képzőművészet egyetlen példaképe. Hogy hányan olvasták az Akadémiai Osztályközlemények-et 1956-ban, és hányan vették kezükbe a Szabad Művészet folyóirat 1955-1956-os évfolyamait, ahol súlyos érvek billentettek helyre Derkovits elleni, súlyosnak szánt, könnyűnek találtatott vádakat - azt nem tudni pontosan. De tudnivaló, hogy nem lehettek százezrek, akik egy mind nyugtalanabb korszak utolsó pillanataiban, 1956 közepén értesültek a szaksajtóból arról, hogy Derkovits a miénk.
Az új korszak legelején, az 1958-as művelődéspolitikai irányelvek megfogalmazásakor sem azért születtek a tézisek, hogy ismeretterjesztő aprómunkával vezessék a tömegeket a Derkovits-képek elé. A pártdokumentumra fontosabb feladat várt: Derkovitsot József Attilával együtt művészetpolitikai példává nyilvánította. Az ismeretterjesztő aprómunkának ezután kellett volna elkezdődnie - immár egy politika révén megtisztított terepen. És ez az "aprómunka" meg is kezdődött József Attila hagyatéka ügyében. Hogy pedig az ötvenhat utáni József Attila-reneszánszt nem követte egy hasonló méretű Derkovits-reneszánsz, azért korántsem a szűkebben értelmezett ismeretterjesztő munkát terheli a felelősség.
A hiány valahol a hivatalos művelődéspolitika és a professzionista ismeretterjesztés közötti rétegekben keresendő. A hatvanas étvized elején láttunk néhány bátortalan próbálkozást Derkovits, Dési Huber festői követésére is, de a próbálkozók vagy túlságosan tehetségesek voltak, s jó ésszel belátták, hogy harminc esztendő múltán egyszer volt mestereket utánozni képtelenség, vagy túlságosan kevés tehetség szorult az utánzókba ahhoz, hogy ez az őskeresés figyelemre érdemes legyen.
A próbálkozás tehát abbamaradt, de elmaradt vele együtt Derkovitsék jelenléte is. Nagy László és Juhász Ferenc József Attila-tiszteletében jelen volna a nagy előd akkor is, ha irodalmi életünk "belül" és közönsége "kívül" hajlandó volna a költőt elfeledni; s jelen volna akkor is, ha az irodalom kritikája nem használná a József Attila-i mércét a mai irodalom megítélésében. Nem minden kritikus használja tudtommal, ahogy nem minden költő vallja ősének, elődjének és példájának a proletár klasszikust. De minden költő és minden esztéta gondolatvilágában - a félremagyarázókéban is, a vitatókéban is - ott van, él és hat az életmű. Következésképp hat az élő irodalom közönségére is.
Ki vezeti vissza, sőt ki vezeti el először a mai képzőművészet közönségét Derkovitshoz? A stílusutánzók - láttuk - aligha. A szándékukban elkötelezettek, eredményeikben lényegtelenek épp az ellenkező hatást érik el: riasztanak a forradalmi szemlélettől, a munkáséletre figyelő festészettől, az elkötelezettségtől. A Derkovits újító erejét megértők, a Derkovits expresszionizmus ihlette, konstruktivizmus befolyásolta formavilágára figyelők pedig úgy vélik, hogy a mai izmusok ihletése, a mai avantgarde-lelemények befolyása önmagában elegendő a derkovitsi ügy folytatásához. És ami a legkeservesebb: az elkötelezettek gyenge eredményeit is hitelesítők, a mindenfajta izmusok átvételét elégedetten nyugtázók - magyarán: a kritikusok, a művészettörténészek - nagyobbik része is vagy az egyik, vagy a másik táborral gondolkodik együtt. Művészet és társadalom kapcsolatán vitatkozunk, s elfeledkezünk róla, hogy egy zseniális, egyetemes érvényű "modell" volna a megoldáshoz: Derkovits. A táblakép válságáról, dekorativitás és tartalmasság egyeztethetőségéről cserélünk eszmét, s elfeledkezünk róla, hogy a sok negatív példa között egy pozitívat is felvegyünk érvelési rendszerünkbe: Derkovitsot. Absztrakció és ábrázolás, érzelmi telítettség és gondolati fegyelem arányához keresünk spekulatív megoldásokat, s elfelejtjük a konkrét megoldást: a Derkovitsét.
Zeneesztétikánkat - azt mondják, akik értenek hozzá - a bartóki életmű feldolgozása kényszerítette arra, hogy nemzetközi rangú, mély és marxista szellemi tevékenység legyen. Művészettörténetünket - az egyetlen, valóban marxista, valóban nemzetközi rangú és mély Derkovits-monográfiát, meg néhány Derkovits-tanulmányt leszámítva - miért nem tudta megtermékenyíteni egy bartóki formátumú festőéletmű?
Mért van az, hogy a bartóki példát ihletőnek, József Attila életművét termékenyítőnek tekinti zenei és irodalmi közvéleményünk, de ha valaki a derkovitsi példára hivatkozik, rögtön valami stílusuniformizálásra gyanakszik mindenki, s nem a lényegre gondol a képzőművészetben? Mert nemcsak a szombathelyi múzeumigazgatót vetették "keresztkérdések" alá, nemrégiben egy kritikustól is megkérdezte egy másik kritikus: "Mondd, kérlek, te tényleg azt hiszed, hogy a »lobogónk Derkovits« elképzelés egy fokkal is jobb, mint a »lobogónk Munkácsy«, és minden megoldódna, ha Derkovitsot kezdenék utánozni?" "Kérlek, tényleg nem oldódna meg semmi, és a jelszót - ha volna - úgy kellene értelmezni, hogy mindenki a maga egyénisége szerint fessen derkovitsi mélységben" - nyugtatta meg a kritikustárs, nem tudom, eredményesen-e.
A szombathelyi emlékmúzeumban mindenesetre ott az egyértelmű felelet: Derkovitsot követni kötelesség és Derkovitsot utánozni lehetetlen.
Forrás: Népszabadság, 1974. január 20. in: Rózsa Gyula: Nyitott galéria (cikkek, tanulmányok)
Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1980, 44-49. oldal
