Fémes Beck Vilmos bronz portréja |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| Tihanyi levele Leopold Magdához | ||
| Dénes Zsófia emlékei Tihanyiról | ||
| Molnár Géza: A pokol zöld lángjai | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
918. okt. 21.
Kedves Mackó,
Köszönöm jóleső részvétsorait. Valóban sok baj ért a legnagyobb munka közben. Előző levelezőjén kért kívánságát ezért sem teljesíthettem.
Itt küldöm a katalógust, amiben Bölöni nagyon szép cikkéből sok mindenre igaz magyarázatot talál aki még nem ismert. De remélem maga már ismer és szeret. Tehát soha se bocsájtanám meg ha nem jön fel megnézni a kiállításom. Meg vagyok győződve hogy soha vagy csak nehezen sikerül még egyszer összehoznom csak hasonlót is. Én ebből a szempontból nagyon meg vagyok elégedve vele. Sokkal kevesebb jót mondhatok a sajtóról. Megnemértés és elfogultság befogja az emberek szemét és nem látnak mivel ők a hátukat tartják a szem elé.
Többet nincs időm írni. Jöjjön fel és lásson.
Üdvözli sokszor
Tihanyi Lajos
Forrás: Majoros Valéria: Tihanyi Lajos : írásai és dokumentumok, Monument-Art, 2002, 112. oldal
Kétszáz mű: táblakép, grafika, tanulmánymappa - ebből áll Tihanyi Lajos hagyatéka. Néhány párizsi barátjának köszönhetjük, hogy halála után nem kallódott el. Hogy pedig a magyar képzőművészet Tihanyit megillető helyén számon tartja, az Bölöni György biztos ítéletének érdeme.
Én ismertem jól ezt az értékes életművet, és ismertem jól magát Tihanyit. Kezdő újságíró éveim három legjobb barátjának, ő, a süketnéma festő, legjobb barátja volt: Adynak, Tersánszkynak és Bölöninek. Szerettük nagyon, mert olyan egyszeri volt. A legmagányosabb példány, magas művészi kivitelben. Vad őszinteségét, jellemtisztaságát és tehetségét mi, a barátai, nagyra becsültük.
Alacsony, vékony fiú, aki agyhártyagyulladás után, amely tizenegy éves korában skarláttal együtt sújtotta, ha meg is izmosodott, sohasem lett testes emberré. A hallás és beszéd ideggócait a betegség elroncsolta. Mégis megértett minden szót, ha látta a szájmozdulatot, mert rendkívül értelmes, eleveneszű volt. És bizonyos furcsa torokhangon szavakat is kiejtett, amiket megértettünk valamennyien, mert ezt a gégetornát szintén megtanulta. Még hangversenyekre is eljárt, mivel minden művészet érdekelte. Párizsban, például, gyakran a filmklubok föld alatti hangversenytermébe. A zene úgy jutott be hozzá, hogy az előtte álló széktámlára tapasztotta két puszta tenyerét, ilyenformán fogta fel a hanghullámokat - ahogy a rezgések érzékenységét megütötték. Soha másról ilyen csodát nem hallottam.
De legközvetlenebbül, természetesen, a látás hatásai érték. Mintha süketnémasága egyenesen arra képesítette volna, hogy a látott élmény elhatalmasodjék rajta. Az első pillanattól az utolsóig antiakadémiát festett, mindent a legegyszerűbbre redukált, mindenben csak a felépítés lényegét fogadta el, azt, amit egyénileg látott olyannak. Ez a leegyszerűsítés és egyben felépítés - sokkal kevésbé színekkel, mint inkább vonalakkal, illetve szerkezet- és formahangsúllyal - annyira erőteljes nála, hogy ez adja meg művészete szépségét. Mert köznapi (vagy mondjam-e: múltbéli?) értelemben szépség őnála épp úgy nem terem, mint másutt sem az avantgarde-ban.
Az ő képmásai, bizony, nem szolgálják az emberi hiúságot, holott ő előszeretettel portretista. Valamennyi közelebb áll a karikatúrához, mint az el nem kötelezett emberábrázoláshoz. Éppenséggel azért, mert Tihanyi elkötelezte magát, hogy úgy örökíti meg modelljét, illetve bármely témáját, ahogy azt belül látja. Fanyarul, szigorúan, keményen, irgalom nélkül. Önmagával a legkegyetlenebb. Akárhányszor valóságos szörnyet lát önmagában, és ezt mohón, fenntartás nélkül veti papírra, vagy varázsolja vászonra. Az ő egyéni hiúsága áttételt produkál, hogy csak az alkotás kiválóságában mutatkozzék meg. És így éljük át, hogy az ő csapás-sújtotta élete, a süketnémaság falai közé zárt magányossága vonaglik át egész alkotásán, de művészi felemelkedésben, és ezért megejtőn. Tehetség szól a művéből, igenis: szól, tisztán kiejtett szóval, amilyenre hangberendezése gyermekkorától nem volt képes.
És mert nem sok ilyen következetes harcot megvívott és ilyen könyörtelenségig őszinte úttörő-művésze van piktúránknak, azért olyan fontos kultúr-eredmény, hogy a Párizsban feldobott kő végül visszahullott magyar talajra.
Tihanyi hagyatéka bevonult a Nemzeti Galériába. Oda, ahová való.
Forrás: Dénes Zsófia: Úgy ahogy volt és..., Gondolat Kiadó, Bp., 1981, 174-176. oldal
Molnár Géza: A pokol zöld lángjai
Elmondom a találkozásomat egy különös emberrel. Egy különös, nagy művésszel. Párizsban ismertem meg, sorsa, képeinek összegyűjtése csaknem egy évig foglalkoztatott, művészete ma is felkavar és nyugtalanít.
Tihanyi Lajosról van szó, aki a "Nyolcak"-hoz tartozott. Párizsban halt meg 1938-ban, ötvenhárom éves korában, a temetőt azóta kiürítették, átrendezték, sírja, csontjai fellelhetetlenek. Művei - csaknem teljes számban - megvannak, s a könnyen porladó köveknél hívebben őrzik teremtőjük emlékét.
Marton Ervin a rue Bellier-Dedouvre-ban lakott, olyan szép és ízléses műteremlakásban, amilyet csak bátortalan álmaiban kíván magának az ember. Háromszéki parasztkorsók, régi római és görög szobrocskák és afrikai maszkok, totemtárgyak között, amelyek nagyon jól mentek az öblös fekete skaifotelekhez. Angliai útjáról öreg whiskyt hozott, azt szopogattam (mivel a whiskyt, legjobb ismereteim szerint, minden valamirevaló helyen szopogatják). Marton fotóművész, aki festőként kezdte, néztem a fotóit, amelyeket New Yorktól Tokióig sokfelé publikáltak, közben mindenféléről beszélgettünk, azokban a hetekben kezdtem kultúrdiplomáciai munkámat a francia fővárosban, jól éreztem magam ennél a rangos művésznél a hangulatos, érdekes otthonában. Martont elhívták telefonhoz, körülsétáltam a lakásban, a képeket vettem szemügyre. Egy olajfestménynél megálltam, különös, absztrakcióba hajló valamit ábrázolt, talán, mintha madár lett volna.
- Szép, ugye? Tetszik? - kérdezte a hátam mögött Marton. - Tihanyi messzebbről rokonom is volt.
- Nem hallottam még róla - dünnyögtem zavartan.
- Igen, lassan elfelejtik. Kár. Most volt huszonöt éve, hogy meghalt. Szerettünk volna egy emlékkiállítást is rendezni, de hát...
E mögött a lemondó, reménytelen "de hát" mögött sok minden tornyosult. Bizottságot akartak szervezni jelentős francia művészeti személyiségek részvételével a kiállítás, az évforduló védnökségére, ezt valakinek kézbe kellett volna venni, aki az összes szaladgálni-, telefonálni-, tárgyalni-, szerveznivalót vállalni tudja. Csakhát hol van egy ilyen ember a rohanó, hajszás Párizsban? Aztán a Tihanyi-képeket, a hagyatékot össze kellene gyűjteni. Aztán ki kellene bérelni egy reprezentatív galériát, Párizsban ez nagyon drága mulatság, ki adja a pénzt? A képeket keretezni kell, szállítási költségek satöbbi.
Éreztem, Marton arra gondol, Tihanyi magyar festő volt, művészete a nemzet kulturális javait gyarapította, a magyar államnak kellene belesegíteni az ügybe. Párizsban azonban mindenért kemény frankkal kell fizetni, és mi devizaszegény ország vagyunk. Meg is mondtam neki, láttam az arcán: ezt ő is tudja.
Aztán elmúlt az évforduló, a Tihanyi-képek azonban újra és újra szóba kerültek közöttünk. Nyugtalanított a sorsuk, munkahelyemen, a Magyar Intézetben is tárgyaltunk róla.
Eltelt egy év, Martonék nálunk vacsoráztak, a rue du Docteur Finlay-n levő lakásomon. Azt mondta, beszéljek Brassayval, akit a világ tíz legnagyobb fotósa között tartanak számon, s akinek Picassóról írt könyve a párizsi könyvpiac szenzációi közé tartozott, s fotóit egy előkelő svájci kiadó publikálta, csaknem hozzáférhetetlen áron. Brassay maga is hozzáférhetetlen ember volt, a párizsi művészvilág egyik zárkózott szent öregembere. Hogy jutok el hozzá? Írtam már neki korábban, szeretnék vele megismerkedni; nem válaszolt. Tudtam, hogy Marton Brassay-tanítványként kezdte a fotózást, de valahogy elhidegültek egymástól. A magyar diplomaták kitűnő fegyvertársa a magyar konyha és a magyar bor. Azt hiszem, a száraz tokaji szamorodnit ittuk, amikor Marton megígérte, hogy szól ő is az öreg Mesternek.
Néhány nap múlva telefonáltam Brassaynak, nagyon szívélyes volt, meghívott a lakására.
Tihanyi Lajos kevés képet adott el, ha módját ejthette, később ezeket is visszavásárolta. Alkotásai hozzánőttek, nem tudott tőlük megválni. Halála után csaknem az egész életmű a műtermében maradt. A lakbérrel adós volt, a tulajdonos csak úgy engedte a képeket elszállítani, hogy értékesítésük esetén a vételárból először a lakbérhátralékot fizetik ki. A kötelezvényt hárman írták alá: Bölöni György, Brassay és Jacques de la Fregonniere, a művész három jó barátja. Mindez 1938-ban történt. Közelgett a háború, a képeket, rajzokat, metszeteket három részre osztották; Brassay és de la Fregonniere vette magához a művek többségét, néhány képet Marton.
Huszonnyolc év telt. A képek műtermekben, magánlakásokban vészelték át a német megszállást, a harcokat s hosszú, hosszú évek vonulatát. Megmaradtak.
Brassaynál a második látogatásomon találkoztam Fregonniere-rel, aki egy rádió- és televízió vállalat igazgatója, s ott volt Marton Ervin is. Harmadik találkozásunkra Brassay már megszerkesztette a francia nyelvű okmányt arról, hogy a nála és Fregonniere-nél levő képeket átadják a magyar államnak. Kötelességem volt, hogy anyagi természetű dolgokat is szóba hozak: mivel tartozunk? Csodálkozva nézett rám.
- Semmivel. Uram, ezek a képek nem a mieink. Mi csak megőrizzük őket.
Csak. Közel harminc éven át.
A Magyar Intézet öreg sofőrjével, Kertész bácsival és Brassay feleségével hármasban mentünk abba a régi műterembe, ahol a Tihanyi-képeket tartották. Pontos leltárt készítettünk, aztán a képeket beszállítottuk az Intézetbe. Ugyanez történt a Fregonniere-nél levő anyaggal.
Brassay, Fregonniere és Marton egyetlen feltételt támasztott: a hagyaték Magyarországra vitele előtt Párizsban rendezzük meg az emlékkiállítást.
Sokat szaladgáltam ez ügyben is, galériákat kerestem fel, jelentéseket írtam Magyarországra. Tihanyi lakbérhátralékáról francia jogi szakértővel tárgyaltam satöbbi satöbbi, nem akarom itt hosszú hónapok munkájának sok unalmas részletét feltárni. A hagyaték ügye most már jó úton van, hamarosan hazakerül a Tihanyi-életmű, restaurálják, s Brassayékkal egyetértésben itthon rendezik meg az emlékkiállítást. Hozzávetőleg kétszáz műről van szó, nagyobb része olaj kép, köztük a híres Kassák-portrék, de rengeteg ceruzarajz és linómetszet is két nagy mappába gyűjtve, benne Tersánszky első világháborús, katonaruhás portréja, Adyról, Bölöniről, Károlyi Mihályról készült linómetszetek.
Aztán a művész több önarcképe. Az egyiket - egészen különleges szépségű, zöld színekben festett kép volt - a dolgozószobámban tartottam. Hónapokig éltem vele együtt, akkor is láttam, ha Párizs utcáin kószáltam, vagy valamelyik nagykövetség fogadásán, a zajos emberseregben álltam. Azok a zöld fények az alkotás infernójának vagy éppen a művészsors poklának démonikus ragyogását verték fel a felszínre.
Tihanyi jómódú, vagyonos családban született, Párizsban mégis sokat nyomorgott. Károlyi Mihály segítette, Bölöni, Brassay, Fregonniere, Marton (s még annyian!) a barátságukat adták.
Süket volt, beszédje, artikulációja is groteszk, gyötrelmes. S így, süketen, könyvekből megtanult franciául, angolul, németül - beszélni. Először csak nagyothallott, aztán fokozatosan teljesen megsüketült. S festette, festette maga körül a csendbe fagyott világot. Az a betegség végzett vele, amely süketségét is okozta.
Kolos-Vary jól ismerte őt. Tőle hallottam, Tihanyi eljárt a hangversenyekre, kezét, ujjait a székek támláján nyugtatta, abból a rezonanciából fogta föl a zenét, amelyet a fa közvetített, visszavert.
A pokol zöld ragyogása, melyet a művész arca közvetít, visszaver.
A Tihanyi-hagyaték hamarosan itthon lesz. Az érdem Brassayé, Fregonniere-é, Mártoné. Páratlan szívességükért az illetékesek ismételten kifejezik majd hálánkat. Valami azonban ránk is tartozik.
Még élnek néhányan azok közül, akik Tihanyival naponta együtt ültek a kávéházakban, jártak hozzá a szállodába, a műtermébe. Még élnek azok a Magyarországról elszármazott művészek is, akiknek állampolgársága francia, de szívük, művészetük magyar. Még élnek a holnap Tihanyijai. Adósságunk van velük szemben is.
Forrás: Molnár Géza: Arcok fényben és eltűnőben, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1982, 271-276. oldal
