Önarckép (1912) |
ÉLETRAJZI ADATOK | |
|
A "Képzőművészet Magyarországon" c. kiállításból |
||
| Dévényi Iván könyvéből | ||
| Majoros Valéria könyvéből | ||
| Önéletrajz | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
(1885, Budapest - 1938, Párizs)
Festő. Egy évig az Iparrajziskola, utána egy magániskola növendéke volt. Több ízben ellátogatott Nagybányára. A magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) II. tárlatán állított ki először (1908), majd a Könyves Kálmán Rt. Új képek c. kiállításán szerepelt. A Nyolcak művészcsoport tagjaként részt vett azok 1911- és 1912-es kiállításán is. 1918-ban rendezte első kollektív kiállítását a Ma szalonjában.
Művészetében a cézanne-i hagyományok folytatója, foglalkoztatta a kubizmus is, de ezzel egyidőben az expresszionizmus is hatott rá. Pszichológiai érzékkel festett portréi O. Kokoschka képeivel rokonok (Önarckép, 1920). A magyar szellemi élet több neves alakját festette meg expresszív jellemábrázolással (Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, Fülep Lajos stb.). Tájképeiben és csendéleteiben (Híd, 1922; Kaktuszos csendélet, 1922) a formák analízisével a képszerkesztés törvényeit kereste. 1919-ben Bécsbe emigrált, 1924-től Párizsban élt, ahol nonfiguratív képeket festett. Kiállítása volt Bécsben, Berlinben és Párizsban.
Forrás: http://www.hung-art.hu
. . .
Tihanyi a képzőművészek közül főként Pór Bertalannal és Fémes Beckkel, az írók közül pedig Bölönivel, Adyval és Tersánszky J. Jenővel volt bensőséges viszonyban. Bölöni a "Világ"-ban és az "Aurórá"-ban, később Kassák "Ma" című folyóiratában, a két háború között pedig emigráns lapokban (a párizsi "Szabad Szó"-ban, a kolozsvári "Korunk"-ban) számos tanulmányt és cikket írt Tihanyiról, akivel egyidőben közös lakást bérelt a Dráva utca 12. szám alatti műteremházban. ("Bölönit, a fiatal újságírót és már neves műkritikust a festő ereje és eredetisége egy életre magához láncolta" - írta 1948-ban, a tíz éve halott Tihanyira emlékezve, Brassai, a fotóművész.) *
Az első világháborút követő forradalmi eseményeket Tihanyi rokonszenvvel figyeli, sőt részt is vesz bennük. (Nem váratlan fordulat ez nála, hiszen "a szociális igazságosság és humánum eszméje" [Perneczky Géza] mindenkor áthatotta a Cigányasszony gyermekével, Vörösinges fiú és a Munkáscsalád alkotójának művészetét.) A Tanácsköztársaság kikiáltása után két nappal, 1919. március 23-án kelt, Tersánszkyhoz írott levelében ezeket olvassuk: "Előtted úgysem marad titok az a nagy változás, ami itthon végbement a tegnapi napon. Nagyon vártam, és hitem szerint az emberiség történetének legnagyobb eseménye, ami történt. Végtelenül szomorúvá tesz, hogy te nem vagy velünk most... Egyébiránt azt nem hiszem, hogy nemsokára ne a lehetőleg legkívánhatóbb és igazibb életet éljük mink, művészek." Bölöni a párizsi "Szabad Szó" 1938. június 25-i számában azt írja, hogy a művész "tagja volt a közoktatásügyi népbiztosság művészeti tanácsának". A Németh Lajos szerkesztette "A Magyar Tanácsköztársaság művészeti élete" című dokumentum-gyűjtemény (1960) azonban nem tud arról, hogy Tihanyi tagja lett volna a Bölöni említette szervnek; viszont bizonyos, hogy igen aktívan részt vett - Koszta Józseffel együtt - a művészek kataszterének összeállításában (Pór Bertalan visszaemlékezése). *
1936-ban - a párizsi "Ars" kiadónál - gazdagon illusztrált mű jelent meg Tihanyi 1908 és 1922 közötti munkálkodásáról; a mindössze 415 példányban kiadott (s így bibliofil ritkaság-számba menő) könyv szerzője a szürrealista Robert Desnos volt, aki néhány év múlva a Résistance költője lett, s német koncentrációs táborban pusztult el. "Van benne valami az ősi hegyek keménységéből" - írja Desnos Tihanyiról, majd a magyar festő piktúrájának "nem romló ifjúságára, konokságára és népi szellemére" hívja fel a figyelmet. Desnos "az alapvető különbségek ellenére, amelyek a két festőt egymástól elválasztják, Diego Riverával, a tömör és egyszerű mexikóival" érzi rokonnak Tihanyi művészetét. A kötetből elég kevés példány került haza Magyarországra; egy 1937-es levelében - amelynek címzettje rokona, Marton Ervin - a művész panaszkodik is, hogy a róla szóló kiadványt "langyos és majdnem elhallgató fogadtatásban részesítették" odahaza. Ugyanebben a levelében Tihanyi elveti egy budapesti retrospektív kiállítás - Marton által megpendített - gondolatát, hivatkozva "az otthon mesterségesen terjesztett antipátiára". Ez ellen "csak személyes és nagyobb akció keretében volna kedvem felvenni a harcot, - haza pedig nem megyek..." Desnos könyvének mégis volt hazai visszhangja: a benne reprodukált Kosztolányi-portréról s annak alkotójáról a "Pesti Napló" 1937. október 17-i számában szép cikk jelent meg ("Egy kép alá") Bálint György tollából. . . .
A "művészi eszményeiket egész életükön át állhatatosan szolgáló", az olcsó sikerek csábításainak sosem engedő alkotók fajtájából való volt Tihanyi Lajos is, akinek szuggesztív, lélektépő portrékból (amelyek Bölöni Györgyöt Dosztojevszkij jellemábrázoló művészetére emlékeztették), elektromossággal telített tájképekből, nyugtalan ritmusú, szenvedélyes dinamizmusú rajzokból álló, időtálló életműve szerves és elidegeníthetetlen része a század magyar kultúrájának. Ez a következetes és magasrendű életmű feltétlenül megérdemli, hogy az emlékezésnek, az elmélyült tudományos vizsgálódásnak és az utókor megbecsülésének reflektorfénye egyre erősebb sugárzással vetüljön reá.
Tihanyi Lajos 1885. október 19-én született Budapesten. Apjáé, Tihanyi Józsefé, majd később bátyjáé, a jogvégzett dr. Tihanyi Ernőé volt az egykor híres "Balaton-kávéház", amely a Rákóczi út és a Szentkirályi utca sarkán állott, s amely a századfordulón neves politikusok (Szilágyi Dezső, Justh Gyula) találkozóhelye volt. A "Balaton" egy ideig virágzott, később azonban veszíteni kezdett fényéből. Az apa - bár a modern művészeti törekvésekkel értetlenül állott szemben - megcsappant jövedelme ellenére is segítette fiát, hogy az elindulhasson a festői pályán.
Tihanyi Lajos kisgyermekként kevés hajlamot mutatott a rajzolás és festés iránt, tizenegy éves korában azonban egy súlyos betegség - skarlát vagy agyhártyagyulladás - süketnémaságot rótt reá. Emiatt gimnáziumi tanulmányait a negyedik osztály elvégzése után kénytelen volt abbahagyni; ekkor kezdett el rajzolgatni. Anyja örömmel figyelte festői ösztönének bontakozását, s közben állandóan gyakoroltatta vele a beszédnek az ajakmozgásról való leolvasását.
Berény Róbertnek saját művészeti képzéséről tett megjegyzése ("...azt inkább autodidaktikusnak lehetne nevezni, mintsem szisztematikusan iskolázottnak"), érvényes Tihanyira is, aki stúdiumait a fővárosi iparrajziskolában (1904/05-ben járt ide), egy budapesti magániskolában (ahol másfél évig rajzolt fejeket és aktokat) és Nagybányán végezte (1907-10); munkái helyet kaptak az 1912-es nagybányai jubiláris kiállításon is, Réti István - a nagybányai művésztelepről írott könyvében - Tihanyit is az ifjú nagybányai "lázadók" között említi, azok között, akik (Czóbel Béla hatására) a századeleji francia antinaturalista áramlatok felé fordultak, s akiket akkori terminológiával "chercheur"-öknek (keresőknek), "neoimpresszionisták"-nak vagy röviden "neósok"-nak neveztek. 1907-ben - a retrospektív Cézanne-kiállítás évében - Tihanyi Lajos pár hónapra kijutott Párizsba, majd néhány hétre Itáliába (Velence, Firenze, Róma) is. Két évtizeddel később, 1927-ben írott önéletrajzában azt olvassuk, hogy a XVI. és XVII. század fordulóján élt toledói mester: El Greco, valamint Gauguin és Cézanne művészete ragadta meg őt legmélyebben első franciaországi tartózkodása idején. Ekkor (1907) festette egyik legkorábbi - általunk ismert - munkáját, a Szajnai csónokosok-at (Dévényi Szilárd tulajdona, Cegléd).
Párizsból való hazatérése után Tihanyi munkái is feltűntek a modern magyar művészek kiállításain. 1909-ben részt vett a MIÉNK második tárlatán, ugyanez év derekán pedig a Bölöni György által Kolozsvárott, majd Nagyváradon (a "Fekete Sas"-ban) és az aradi Kereskedelmi Akadémia dísztermében rendezett kiállításokon. Ezek az erdélyi tárlatok voltak a "Nyolcak" megszerveződésének előzményei; részt vettek rajtuk - Pór Bertalan és Orbán Dezső kivételével - a későbbi "Nyolcak" s rajtuk kívül még néhány más fiatal művész (Henri Matisse két tanítványa: Perlrott-Csaba Vilmos és Bornemisza Géza, továbbá Galimberti Sándor, Gulácsy Lajos, Körmendi-Frim Ervin, Mikola András, Ziffer Sándor), az előző generációból pedig az ifjú "keresők"-kel rokonszenvező Rippl-Rónai. 1909 decemberében Tihanyi is elküldi munkáit - így Birkózók című festményét - a Könyves Kálmán Szalon kiállítására, csatlakozva ily módon az első magyar konstruktív törekvésű festőcsoporthoz, amely hamarosan (1911) felveszi a "Nyolcak" nevet. Lyka Károly azt írja "Festészeti életünk a millenniumtól az első világháborúig" című könyvében (1953), hogy "a Nyolcak első kiállításán a legszélsőbb állást Tihanyi foglalta el izomemberré alakított aktjaival". A közönség és a kritikusok egy része idegenkedve, sőt gúnnyal, ellenséges érzülettel szemlélte Kernstoknak, Tihanyinak, Berénynek, Márffynak és a "Nyolcak" többi festőjének munkáit (Kézdi-Kovács László, banális tájképek termékeny piktora, a "Pesti Hírlap" cikkírója például "az apache-festészet csimborasszójának" nevezte a tárlat anyagát), de az új magyar művészeti törekvések előtt lassacskán mégiscsak felemelkedtek a sorompók: 1910-ben a berlini "Sezession" helyiségeiben - Hatvany Lajos kezdeményezésére és Meller Simon rendezésében - magyar kiállításra került sor; ezen Munkácsy, Paál, Szinyei Merse, a nagybányaiak, a szolnokiak, a gödöllői preraffaeliták mellett a "Nyolcak" valamennyi művészétől szerepeltek képek. (A tárlat látogatói között találjuk Julius Meier-Graefét, a neves német művészeti írót is.) 1911 áprilisában megrendezik a "Nyolcak" második kiállítását (Nemzeti Szalon), amelyen Tihanyit reprezentatív művek (Vörösinges fiú stb.) képviselték. Nem sokkal ezután a düsseldorfi, a stuttgarti, a San Franciscó-i, a bostoni művészetbarátok is találkozhattak Tihanyi munkáival, Bécsben pedig a "Brüko"-galéria rendezett Berény-Pór-Tihanyi-Fémes Beck-tárlatot (1914 március). A "Nyugat" Tihanyi Bécsbe kivitt anyagáról ezt írta: "Tihanyinak ily biztatóan, meggyőzően nem voltak még együtt a képei; arcképei szinte lenyűgöznek..." (Bölöni: Három magyar festő, "Nyugat", 1914.)
Ady Endrével is a kölcsönös szeretet és megbecsülés szálai kapcsolták össze Tihanyit. A költő - amikor feleségül vette Boncza Bertát - Veres Pálné utcai lakásuk falára Márffy Ödöntől és Tihanyi Lajostól vásárolt egy-egy festményt; ismerjük a "Szeretném, ha szeretnének" című Ady-kötet egyik példányába bejegyzett, Tihanyinak szóló meleg ajánlást is, s az Ady-irodalom arról is megemlékezik, hogy nemegyszer tréfálkozó-kötődő együttlétekre került sor a "Hunn, új legenda" költője és Tihanyi között.
Tersánszkyval Nagybányán, a magyar művészettörténetben oly nevezetes szerepet játszott Erdély-széli városkában barátkozott össze Tihanyi; ő mutatta be Tersánszkyt Ady-nak és Babits Mihálynak, s az első világháború éveiben ő helyezte el az írónak az olasz harctérről hazaküldött kéziratait. A kortársi prózaírók közül Tersánszkyt becsülte legtöbbre - Déry Tibor visszaemlékezése szerint Móricz Zsigmondnál is többre - a sokat olvasó, a szépirodalom iránt is fogékony művész.
A háború alatti esztendőkben Tihanyi baráti köre kibővült: megismerkedett Kassák Lajossal, aki a rövidéletű "A Tett" című folyóirat betiltása után 1916 decemberében megindította a "Má"-t. A szerkesztő arra törekedett, hogy - az írókon, költőkön és kritikusokon kívül - a művészet új ösvényeit taposó festőket, szobrászokat és muzsikusokat is az "aktivista" folyóirat köré gyűjtse. A "Ma" hamarosan magához is vonzott jó pár nagy tehetségű festőt (Nemes Lampérth, Uitz, Tihanyi, Máttis Teutsch, Kmetty, Bortnyik); őket említi a magyar művészettörténeti irodalom "aktivista csoport"-ként. Tihanyi mintegy a híd szerepét töltötte be a "Nyolcak"-tömörülés és annak szellemi örököse: az aktivisták köre között.
1918 októberében Kassák - a "Ma" Váci utcai kiállítóhelyiségében - megrendezte Tihanyi Lajos első gyűjteményes kiállítását; a katalógus előszavát Bölöni írta, a tárlaton (Csinszkával a karján) megjelent az élettől búcsúzó, nagybeteg Ady is, akit a művész - Kassák számol be erről az "Egy ember élete" hetedik kötetében - nagy reverenciával üdvözölt.
A kiállításon a művész tízévi munkásságának válogatott darabjai: női aktok, főként azonban tájképek és portrék szerepeltek. (Enteriőrt és csendéletet viszonylag keveset festett Tihanyi, pedig az utóbbi a "Nyolcak"-csoport legtöbb mesterének kedvelt műfaja volt.) A képek - amelyek a cézanne-i elvek maradéktalan megértését árulják el - szabatosan, logikusan fogalmazottak, masszívan, architektonikusan összefogottak, mondhatnánk: egybeácsoltak; mindegyikük erőteljesen érzékelteti a testek tömegét és a teret. "A természet megmaradt a Tihanyi-képek elpusztíthatatlanul döntő alaptényezőjének" (Kállai Ernő), de a művész nem feledkezik bele a részletekbe, kerüli a tájnak, az emberi alaknak vagy a tárgynak esetleges, a képi idea kifejezése, megjelenítése szempontjából érdektelen vonásait. A sűrítés, a valóságelemek tömörítése, a konstrukció zártsága, az előadás puritán szűkszavúsága a jellemzői Tihanyi munkáinak, amelyeknek legjobbjai robusztus, monumentális hatásúak.
Azonban nemcsak Cézanne művészete nyomta rá bélyegét Tihanyi munkásságára: jelentősen hatott reá az osztrák-cseh Oskar Kokoschka expresszionizmusa is. Fülep Lajos szerint mesterünk "ortodox cézanne-ista némi Kokoschkával beoltva". De hogy szavai ne legyenek tévesen értelmezhetőek, Fülep hozzáfűzi: "Mindazt azonban, amit Tihanyi Cézanne-ból és Kokoschkából - mondjuk - »átvesz«, - egyúttal magából veszi." Nem Tihanyi volt az egyetlen század eleji magyar művész, aki e két merőben különböző művészeti tendenciának - a nagy provence-i mester harmóniára, kiegyensúlyozottságra, szervezett rendre való törekvésének és az expresszionizmus szubjektivizmusának, lázas indulatainak, túláradó emócióinak - szintézisére törekedett, de Tihanyi volt az, aki kivételes talentumával, művészi originalitásával a legnagyobb sikerrel hozta közös nevezőre a Cézanne és Kokoschka nevével jelezhető művészi áramlatokat.
Tihanyi munkái között megkülönböztetett figyelmet érdemelnek nagybányai, trencséni, szepességi, badacsonyi, körtvélyesi, firenzei, párizsi táj- és városképei. (Adyék otthonába is ezeknek egyike - egy Balaton vidéki tájkép - került.) Bálint Aladár, a "Nyugat" kiváló képzőművészeti cikkírója, Tihanyi képeit elemezve azt állapította meg, hogy a művész nemcsak figurális képein, de "tájképein is mindig a jellegzeteset, a fontosat emeli ki. Felkutatja a mezőknek, hegyeknek, domboknak, erdőknek vázát, szerkezetét, és e szerkezet uralkodik az érzékien szép, tündöklő színek együttese felett." Bálint Aladár e szavai találóan utalnak Tihanyi művészete két fő erősségére: a bazaltszilárdságú kompozícióra és a kolorit tartalmasságára, telítettségére, a mély színek eleven, tüzes voltára. Tihanyi nagy érdeklődést tanúsított a portréfestés iránt, akárcsak a "Nyolcak" festőinek legtöbbje (Berény: Ignotus, Weiner Leó, Bartók; Czigány Dezső: Pablo Casals, Ady, a fiatal Révész Béla; Márffy: Gulácsy Lajos, Egisto Tango karmester stb.). Egymás után keletkeznek arcmásai barátairól: Bölöniről és Schulz bécsi újságíróról (mindkettő 1911-12. körül), dr. Ciachan Virgilről (a 10-es évek első fele), Szamuely Tiborról (1913), a művészetfilozófus Fülep Lajosról (1915), Halasi Andor irodalmi kritikusról, Kassákról (1918), Révész Béláról (1917), Kosztolányi Dezsőről (1918), Pátzay Pál szobrászról és "Itóká"-ról: Bölöniné Márkus Ottília írónőről (mindkettő 1919-ből).
... A Tihanyi-oeuvre emlékezetes darabjai a könyörtelen önvizsgálatról tanúskodó önportrék; "egy különleges és páratlan jelenség" (Bölöni), egy sok sérelmet, kudarcot elszenvedett, szenzibilis lelkivilágú művész őszinte - nemegyszer tragikus hangulatú - önvallomásai, megtárulkozásai.
Tihanyiban, a pszichológiai portré mesterében, megvolt az a képesség, hogy - lemerülve az ábrázolt egyéniségének, belső világának szurdokaiba, a tudatküszöb alatti tartományokba - napvilágra hozza azokat a jellemvonásokat (sokszor jellemgyengeségeket), amelyeket festményeinek modelljei elkendőztek a külvilág elől, sőt még önmaguk elől is. Joggal írta Kassák 1947-es, az újabb magyar művészetet áttekintő könyvecskéjében ("Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig"), hogy "Tihanyinak a lélek mély rejtelmeit tükröző, átható karakterérzékkel megszerkesztett portréi nagy értéket jelentenek modern piktúránkban". (Tihanyi egyébként tagadta, hogy "belső lelki kifejezésekre" gondolt arcképei festésekor; egyik írásában azt állítja, hogy kizárólag "a kép megkonstruálása" volt a célja, csupán a színek és vonalak viszonylatai érdekelték őt. A művész elsődleges törekvése bizonyára "a kép megkonstruálása", a festmény formai megoldása volt - mégis Kállai Ernővel, Kassákkal, Bölönivel s Tihanyi más avatott és autentikus kommentátoraival kell egyetértenünk, akik szerint a mester már-már démonikus hatalmú megfejtője volt az emberi lélek titkainak.)
Az 1918-as októberi gyűjteményes kiállításon Tihanyi rajzai is helyet kaptak. A "Nyolcak" (Kernstok, Berény, Pór) és az "aktivisták" (Uitz, Nemes Lampérth) általában elsőrangú rajzolók, rézkarcolók, litográfusok voltak; Tihanyi méltó társuk, grafikusként is. Tájakról és álló, fekvő meztelen női alakokról készült toll-, valamint krétarajzait sodró lendület, biztos rajztudás, lényegre törés, a látvány elemeinek összefoglalása - önarcképrajzait kesernyés, groteszk, önironikus ízek jellemzik. Kitűnőek, esztétikailag is, irodalomtörténetileg is becsesek azok a Tihanyi-grafikák, amelyek a művész író-barátairól, így a betegségtől és az első világháború hekatombájától meggyötört Adyról, politikai, szerelmes és istenes versek "elbocsátott légió"-jának "elfáradt, szegény, bús, vén vezéré"-ről (1918 március), Móriczról, a katonaköpenyt viselő Tersánszkyról (1917; megjelent az író "A félbolond" című regényének első kiadásában), a komor arckifejezésű Babitsról, Bölöni Györgyről, Szép Ernőről, Barta Lajosról, a fiatal Déry Tiborról, Ignotus Pálról, Illyés Gyuláról, az utóbb szomorú véget ért Cholnoky László novellistáról készültek; mindegyikükről "egy-egy vívódó, küszködő, lobogó egyéniség" néz reánk (Passuth Krisztina). A Tihanyi-rajzok egy része műhelytanulmány, gyors feljegyzés, készülő képek "előfutára", nagyobb részük azonban önálló műalkotás; ez utóbbiak egyenlő értékűek a Tihanyi-festményekkel, s nem egy közülük a század magyar rajzművészetének remekei közé tartozik.
A kommün bukása után - sok más jeles művészünkhöz (Kassák Lajos, Kernstok Károly, Berény Róbert, Moholy-Nagy László, Pór Bertalan, Ferenczy Béni, Uitz Béla, Bíró Mihály, Vértes Marcell stb.) hasonlóan - Tihanyi is elhagyta "a szegedi gondolat" Magyarországát. Bécsbe költözött; itt 1920 márciusában a "Moderne Galerie"-ben kiállítás nyílott 33 festményéből, 55 rajzából és 5 litográfiájából. Tihanyi "valódi művész, és - Picasso, Edvard Munch, Kokoschka mellett - méltó reprezentánsa a modern expresszionizmusnak", - írta róla a bécsi katalógus előszavában Oskar Reichel. A bécsi emigráció után Berlin következik. A Luitpoldstraßén lakik, egy házban Berény Róberttal, s délutánonként, esténként gyakran tér be a "Café Nürnberg"-be, a magyar politikai emigránsok törzskávéházába. 1922-ben gyűjteményes kiállítást rendez a német fővárosban is. Mint az 1919-es magyar Tanácsköztársaság hívét, a hatalomra jutott ellenforradalom Tihanyit is megbélyegezte. A "Magyarország" című napilap 1920. június 20-i számában - "Kizárták a kommunista képzőművészeket" címmel - a következő közlemény jelent meg: "A Magyar Képzőművészek Egyesülete legutóbb tartott közgyűlésén a proletárdiktatúra alatt tanúsított inkorrekt és nemzetellenes magatartásuk miatt tagjai sorából kizárta Berény Róbertet, Pór Bertalant, Uitz Bélát, Kernstok Károlyt, Bíró Mihályt, Czigány Dezsőt, Tihanyi Lajost, Kmetty Jánost, Vedres Márkot; tagsági jogától három évre megfosztotta Márffy Ödönt, s rosszallását fejezte ki Beck Ö. Fülöp és Medgyessy Ferenc magatartása felett." (Az egykori "Nyolcak" festőinek háromnegyed részét - hat művészt - minősítették tehát "nemzetellenes"-nek szervilis kollégáik...)
Tihanyi 1923-ban a weimari Németországból Párizsba települt át; 1931-es amerikai utazását leszámítva haláláig itt élt. Jó viszonyban volt több francia avantgardista íróval (André Salmon, Philippe Soupault, Robert Desnos, Marcel Sauvage), kapcsolatban állott Jean Cocteau-val, Tristan Tzarával, Yvan Goll-lal. Constantin Brâncusival, Georges Antheil zeneszerzővel; az elsők között figyelt fel a később világhírűvé vált fotográfusra: André Kertészre, szerette a Párizsba szakadt magyar írók, művészek (Illyés Gyula, Vörös Béla szobrász, Kolozsváry Zsigmond, Ilosvai Varga István, Detre Loránd stb.) társaságát. Illyés "Hunok Párizsban" című regényében Tihanyi Lajos arcéle is felvillan: "Tihanyi intett felém, a süket festő. Az egyetlen ebből a társaságból, akivel megértette egymást nemcsak az elménk, hanem a szívünk is." Károlyi Mihály is kedvelte Tihanyit, mindig szívesen látta őt kávéházi asztalánál. Károlyi özvegye 1966. április 25-i levelében ezeket közölte: "Férjem jó barátja volt Tihanyinak, akit nagyon tehetséges festőnek és érdekes embernek tartott. A művész házunkban is sűrűn megfordult."
A festő népszerű alakja volt a 20-as, 30-as évek Párizsának; a Montparnasse-on különösen jól ismerték őt. Gyakran lehetett látni a kedves mosolyú, diákos arcú, pislogó szemű, hajlott hátú művészt, amint viseltes, bő bársonykabátjában, lomposan és borzasan, szemén monoklival újságot olvas a "Rotonde" vagy a "Café du Dôme" teraszán. "Voilà Tihanyi!" - mondották az arrajárók, barátságos pillantást vetve az egyre jobban "montparnasse-i intézmény"-nyé váló magyar festőre.
Tihanyi Párizs szerelmesei közé tartozott. A Quartier Latinben, a Saint-Germain-des-Près negyedben szinte minden házat ismert. Ismerte az olcsó beszerzési forrásokat, ismerte azokat a kis vendéglőket, amelyeknek jó szakácsaik (és szolid áraik) voltak, és ismerte Deraint, Utrillót, Pascint s a többi prominens párizsi festőt csakúgy, mint a tehetséges, pályakezdő, még névtelen művészeket.
Párizsban való megtelepedése után úgy látszott, hogy a siker Tihanyihoz pártol. 1925 áprilisában az Igor Sztravinszkij szerzeményéről elnevezett "Sacre du Printemps" kávéházban - a rue du Cherche-Midiben - kis kiállítása nyílt, tizenöt 1913 és 1925 között festett képéből; a katalógus előszavát Sauvage, a dadaista mozgalomban részt vett költő írta. Tihanyi festményeiből tekintélyes stockholmi (G. K. Ekstroem), londoni (Korda-család), New York-i, minneapolisi, pittsburgi, bostoni, svájci, potsdami, dán magángyűjtők vásároltak: egyik firenzei tájképe a francia állam, egy férfi-portréja a New York-i Brooklyn Museum of Fine Arts tulajdonába került. A sikerek azonban inkább erkölcsiek voltak, mint anyagiak: a művész többnyire szűkösen élt. (A montparnasse-i temető közelében lakott, egyszobás műteremlakásában; maga takarított és maga főzött, kedvvel és kitűnően; a műterem egyik szögletét rendezte be konyhának.)
Önmagával szembeni igényessége, művészi erkölcsének tisztasága, konformizmusra való képtelensége visszatartotta őt attól, hogy kiszolgálja a műkereskedelem és az átlagpolgárság kívánalmait. Egy alkalommal Léopold Zborowski galériatulajdonos - Modigliani és Soutine mecénása - előnyös anyagi feltételek mellett szerződést ajánlott neki, Tihanyi azonban - féltve alkotói függetlenségét - nemet mondott. Munkáihoz nagyon ragaszkodott, nem adott el szívesen képet; hogy a vásárlókat elrettentse, festményeiért - amelyeken sokáig, gyötrődve dolgozott - igen magas összegeket kért.
Szarkazmusa, harapóssága sem segítette elő a művészeti életben való érvényesülését. "Az udvariasság, a diplomácia, a kétszínűség és a képmutatás világában ő - tapintatlan nyerseséggel - mindenkinek az arcába vágta az igazságot. Nehéz ember volt, makacs, önfejű, erőszakos, hajlíthatatlan, megvesztegethetetlen" - írta róla barátja, Brassai. Önérzetes festő volt, "az élen tudta magát, Picassóval, Kokoschkával egy sorban" (Berény Róbert), de korántsem volt önelégült: régebbi munkáit - amelyeket meghaladottaknak érzett - gyakran tagadta meg brutálisan és nyilvánvalóan igazságtalanul.
A 20-as években Tihanyi távolodni kezd a természetelvű szemlélettől, és az analitikus - majd a szintetikus - kubizmushoz közeledik. Ekkori képein mintegy széttördeli és a síkra teríti a tárgyak, az emberi test formáit. Csendéleteit, valamint párizsi épületcsoportokról és egy szemüveges férfiról készült munkáit ismerjük ezekből az esztendőkből. A 30-as évek elején további fordulat következik be Tihanyi művészi fejlődésében: ő, akiről 1918-ban még azt állapította meg Bálint Aladár, hogy "minden forradalmisága mellett is erősen és félreérthetetlenül naturalista művész" - élete utolsó esztendeiben eljutott a teljes absztrakcióig: nonfiguratív festővé, a "peinture pure" hívévé vált, ugyanakkor azonban festett nem-absztrakt műveket is (Jacques de la Fregonnière portréja). 1933-ban csatlakozott az "Abstraction-Création" elnevezésű művészeti társasághoz, s ez év decemberében Auguste Herbinnek, Theo van Doesburgnak, Albert Gleizes-nek, Georges Valmier-nak, Hans Eminek s a csoport más tagjainak társaságában ki is állított. Tihanyi kései - non-figuratív - munkáinak híre eljutott Magyarországra (ezekről művészeti íróink legtöbbje fanyalogva nyilatkozott), az eredeti műveket azonban nem látta a hazai közönség, s azokat nemigen ismerhették Tihanyi utolsó alkotói periódusának zord kritikusai sem.
A művész a Horthy-rezsimmel sosem békült meg, hiszen ő "határtalanul szabadságszerető volt, ebben nem ismert tréfát; a szabadságot akarta, mindenki számára" (Berény Róbert), magyar állampolgárságát azonban mindvégig megtartotta. Ötvenhárom éves korában, 1938. június 12-én halt meg Párizsban, a Cochin-kórházban; agyhártyagyulladás végzett vele négy nap alatt. Amikor barátai felnyitották műtermét, egy megkezdett képet találtak a festőállványon; e kép festése közben döntötte le lábáról Tihanyit a végzetes betegség. A festő asztalán egy Cocteau-hoz írott levél fogalmazványa és néhány könyv hevert: Jean Cassou "Cervantes"-e, Pietro Aretino XVI. századi velencei erotikus írónak a szerelemről szóló traktátusa, D. H. Lawrence-nek, a "Lady Chatterley kedvese" című, egykor nagy port felvert regény szerzőjének egyik munkája, a Renaudot-díjat nyert Jean Rogissart "Mervale" című regénye, egy "Bien manger pour bien vivre" című könyv és Lenin - családja tagjaihoz írott - leveleinek gyűjteménye ("Les Lettres de Lénine à sa famille"); ez utóbbit Tihanyi széljegyzeteket készítve olvasta, de csak a huszonötödik oldalig jutott el benne. Bölöni szerint "ebben a hat könyvben benne van Tihanyi..."
A művész holttestét 1938. június 16-án hamvasztották el a Père Lachaise temető krematóriumában; a gyászszertartáson a párizsi magyar baloldali kolónia vezetője, Károlyi Mihály és a költő Desnos mondottak beszédet. A búcsúztatáson részt vett Csáky József, a Párizsban élő magyar szobrász is, aki e könyvecske írójához küldött levelében a következőket közli a temetésről: "Károlyi annyira meg volt hatva, hogy beszéde közben elkezdett zokogni. Erre a teremben majdnem mindenki követte a sírásban a magyar köztársaság volt elnökét." (Károlyi gyászbeszédének kivonatos szövege egyébként megjelent a csehszlovákiai Moravska Ostravában kiadott "Magyar Nap" című kommunista napilap 1938. június 21-i számában, "Károlyi Mihály beszéde Tihanyi Lajos koporsója felett" címmel.) A festő hamvait a Père Lachaise kolumbáriumában helyezték el, a 10271-es számú urnában.
A hazai folyóiratok és lapok is - elsősorban a liberális, radikális és szociáldemokrata irányzatúak - megrendülten emlékeztek meg Tihanyi korai eltávozásáról; a nekrológok alatt e nevek olvashatók: Elek Artúr, Hunyady Sándor, Berény Róbert, Ignotus Pál, Tersánszky J. Jenő... Egyik legjobb barátja, Csécsy Imre e szavakkal fejezte be Tihanyitól búcsút vevő írását: "Agyhártyagyulladása kellő időben jött. Belerévedve a tiszta fényekbe és a szabályos formákba, éppen jókor ment el az elsötétülő világból."
Tihanyi egyedülálló ember volt; hagyatékának túlnyomó része Brassainak és a művész francia barátjának, Jacques de la Fregonnière-nek tulajdonába került; néhány kép unokaöccséé, Marton Erviné lett. Ők a képeket és rajzokat gondosan megőrizték a második világháború nehéz időszakában is, s 1965-ben úgy döntöttek, hogy a magyar államra ruházzák a birtokukban levő Tihanyi-művek zömét: mintegy kilencven olajfestményt és közel kétszáz grafikát. (Elhatározásuk létrejöttében jelentős része volt Molnár Géza írónak, a párizsi magyar nagykövetség akkori munkatársának.) Brassai és de la Fregonnière (aki annak idején Tihanyi mecénásai közé tartozott) mindössze azt kérték, hogy mielőtt aTihanyi-művek hazakerülnének Magyarországra, rendezzenek belőlük egy párizsi emlékkiállítást. Ezt az óhajt Brassai meg is indokolta: "Tihanyi eleven összekötő kapocs volt a magyar és a francia kultúra között. Meg vagyunk győződve róla, hogy egy párizsi retrospektív kiállítás esemény lenne, s nevét kitörölhetetlenül bevésné a nemzetközi köztudatba."
Forrás: Dévényi Iván: Tihanyi (A művészet kiskönyvtára 29.), Corvina Kiadó, Bp., 1968, 8-27. oldal
1885. október 19-én szülelett Budapesten.
Apja Tihanyi József, a Rákóczi út és a Szentkirályi utca sarkán álló híres Balaton-kávéház tulajdonosa volt. Az öt gyerek közül Tihanyi volt a legidősebb. Tihanyi József halála után a festő öccse, Dr. Tihanyi Ernő ügyvéd vitte tovább a kávéház vezetését.
Tizenegy éves korában agyhártyagyulladás következtében jelentős halláskárosulást szenvedett, szinte teljesen elveszítette hallását. Ezt követően beszélni nehezen tudott, de több nyelvet is megtanult.
1903-1905 között a Székesfővárosi iparrajziskola hallgatója volt. Osztályfőnökei Telegdy László és Böhm János voltak.
1905-1906-ban egy magánrajziskolában tanult. 1906-ban rajzai szerepeltek a milánói világkiállításon. Az Iparrajziskola kiemelkedő tanulójának rajzai ott tűzvész áldozatai lettek.
1907 nyarán Nagybányán dolgozott. Itt kezdett el festeni. A neós fiatalokhoz csatlakozott, fauve-os tájképeket festett. 1910-ig Nagybányára minden nyáron visszatért, de sosem lett a szabadiskola tanulója, az iskolán kívül dolgozott.
1909-ben állított ki először a Nemzeti Szalonban a MIÉNK második tárlatán. Három nagybányai festménye szerepelt a kiállításon. 1909-ben meghívót kapott Bölöni Györgytől az aradi, nagyváradi, kolozsvári kiállításra. Itt a neósokkal állított ki együtt, de már a szerveződő Nyolcak közé került. Ebben az évben elküldte Birkózók című festményét a Könyves Kálmán Szalonba az Új képek című kiállításra, amely a Nyolcak első bemutatkozása volt. A kritika kiemelten foglalkozott művészetével.
1910 tavaszán Párizsba utazott. Néhány hónapot töltött a francia fővárosban, ahol elsősorban Cézanne és Van Gogh művészete hatott rá. Szerepelt a berlini Sezessionban rendezett magyar kiállításon. A kiállítást Meller Simon rendezte s a Nyolcak valamennyi tagja ott volt a meghívottak között.
1911-ben több festményével szerepelt a Nyolcak Nemzeti Szalonban rendezett kiállításán. Ebben az évben nyáron a Felvidéken dolgozott, már nem tért vissza Nagybányára. Ekkor jelent meg az első fontos tanulmány művészetéről, amit Bölöni György írt az Aurora című folyóiratban. Ezt több művének reprodukciója kísérte.
1912-ben festményei és rajzai láthatóak voltak a "Nyolcak" harmadik tárlatán a Nemzeti Szalonban. Hat hetet Firenzében, Rómában és Velencében töltött, valamint Trencsénben dolgozott. Szerepelt a Nagybányai jubiláris képkiállításon, ahol két festményét állította ki.
1913-ban Körtvélyesen járt és dolgozott. Jelen volt a Művészház két kiállításán, a zsűrimentes kiállításon és a Művészház nemzetközi posztimpresszionista kiállításán. 1913-14-ben Düsseldorfban és Stuttgartban szerepelt egy nemzetközi kiállításon.
1914-ben a Művészház mellett kiállított a bécsi Brüko szalonban. Itt Berény Róberttel, Pór Bertalannal és Fémes Beck Vilmossal szerepelt együtt. Ennek oka az volt, hogy a Művészház - aminek egyik díját is elnyerte ebben az évben - szervezte bécsi kiállításból Tihanyi és Berény Róbert műveit kizsűrizték, mire Pór Bertalan és Fémes Beck Vilmos is visszavonták az övéiket és ők négyen külön állítottak ki. Ebben az évben még Bostonban és New Yorkban is volt látható néhány rajza egy grafikai kiállításon.
1915-ben néhány műve San Franciscóban volt látható a több, mint háromszáz magyar művet bemutató tárlaton.
A háború évei alatt nem szerepelt kiállításon, Pestről sem tudott elutazni, még nyarakra sem. Elsősorban portrékat festett e néhány év alatt.
1917-18-ban Badacsonyban dolgozott. A legtöbb tájképet ekkor festette.
1918 októberében kiállítása nyílt a MA kiállítóhelyiségben. Több kritika is megjelent művészetéről, így többek között Fülep Lajos, Bölöni György ragadott tollat festészete elismertetéséért.
1919-ben részt vett a Tanácsköztársaság kataszter munkájában, valamint a Balaton melletti művésztelep szervezésében. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált.
1920-ban Bécsben kiállítása nyílt a Moderne Galerie-ben. A katalógus bevezetőjét Dr. Oskar Rekhel műgyűjtő irta. A kiállításról számos kritika jelent meg a bécsi német és magyar nyelvű lapokban. 1920 nyarán Berlinbe költözött.
1921-ben kiállítása nyílt Berlinben a Galerie Möllerben. A fogadtatás messze elmaradt a bécsi mögött. Egy csoportkiállításon is szerepelt ebben az évben Berlinben, a Wallerstein & Goldschmidt kiállítóhelyiségben Pechsteinnel, Schmidt-Rottluffal és Pascinnal együtt. Stockholmban szerepelt egy grafikai kiállításon Uitz Bélával együtt. A kiállításról kritika is megjelent a helyi Politikon című lapban.
1922-ben Berlinben a Glaspalastban szerepelt egy képével.
1923 novemberében megszakította berlini tartózkodását és több hónapra Párizsba utazott.
1924-ben Kállai Ernő több tanulmányt írt német folyóiratokba művészetéről. A nyár folyamán visszatért a francia fővárosból Berlinbe, hogy fölszámolja műtermét, mert elhatározta, hogy véglegesen áttelepszik Párizsba. Év végén Párizsba költözött.
1925-ben kiállítása nyílt a Sacre du Printemps kiállítóhelyiségben. Composition című festménye szerepelt a L'art d'aitjourd'hui című kiállításon. Ez volt az absztrakt művészet első nyilvános bemutatója, ahol külföldiek is szerepeltek. Tihanyi minden bizonnyal büszke volt, hogy szerepelt ezen a tárlaton, a kiállítás plakátját még szobája falára is kiakasztotta.
1926-ban az V. Salon du Franc című kiállításon 2300 fr.-os díjat nyert Firenzei táj című festményével, amit a Francia Állam megvásárolt. Ebben az évben részt vett az Art Contemporain című kiállításon is. Amszterdamban, Rotterdamban és Hágában voltak láthatóak ekkor festményei. A kiállításokról közelebbi adat nincs, nem tudjuk pontosan mely galériákban rendezték őket. Feltehetően nem egyéni, hanem csoportos kiállítások voltak. Tihanyi hagyatékában több olyan fénykép található, amelyek hátuljára följegyezte, hogy itt ki voltak állítva.
1927-ben Drezdában a Baumbach Galerie-ben volt kiállítása. Sem a katalógus, sem kiállítási kritikák még nem kerültek elő. Szerepelt a De Branding című kiállításon Párizsban. Itt többek között Mondriannal, Brancusival, Doesburggal, Czóbel Bélával és Huszár Vilmossal állított ki együtt. A kiállításon három festménye és több litográfiája volt látható.
1928-ban jelent meg Kállai Ernő Bildhafte Photographie című cikke André Kertészről és Tihanyiról a Das Neue Frankfurt című lap hasábjain.
1929-ben elutazott Amerikába. 1929-ben a Brooklyn Museumban a Group Exhibition of Paintings, Sculptures and Drawings of American and Foreign Artists című kiállításon szerepelt több festménye.
1930-ban egyéni kiállítása volt New Yorkban a Murai Galleryben. A katalógus szerint tizenkét festményét mutatta be itt. Elsősorban absztrakt művei voltak ezek. Hazatérése után a Salon de Tuileires című kiállításon szerepelt Párizsban. Itt az Amerikában festett Suba Miklós portré volt kiállítva.
1931-ben a Galerie Bonaparte-bán volt látható ugyanez a festménye, valamint a Bölöni György portré. Ez év júniusában szerepelt a Galerie de la Renaissance "1940" című kiállításán. Itt Arp, Mondrian, Gleizes és mások mellett több magyar is szerepelt, mint Beöthy István, Czóbel Béla, Réth Alfréd. Tihanyi két festményét állította ki, amelyek a katalógus alapján sajnos nem azonosíthatóak.
1933-ban csatlakozott az Abstraction-Créationhoz, aminek egy évvel későbbi dokumentuma, hogy 1934. április 2-án tartott negyedik estjükön ő is részt vett.
1935-ben az Abstraction-Création tagjaival együtt szerepelt a Salon de l'art Mural című kiállításon. Ezen, Tihanyi Lajoson kívül több magyar is ott volt, mint Beöthy István, Réth Alfréd és Vágó József.
1936-ban 415 példányban megjelent Robert Desnos könyve, amely Tihanyi 1922 előtti művészetét mutatta be. Az előjegyzési ívek, amelyekre Tihanyi már 1933-tól gyűjtötte az aláírásokat, hagyatékában fönnmaradtak. A könyv francia kritikáit maga Tihanyi sem említette, itthon viszont fölfigyeltek a kötetre.
1937-ben Toulonban töltött néhány hetet, az előkerült dokumentumok szerint ez volt utolsó utazása.
1938. június 12-én Párizsban hunyt el egy ugyanolyan agyhártyagyulladás következtében, amilyen gyermekkorában érte. Hagyatéka Párizsban maradt, Brassaï, Jacques de la Fregonnière és Preiss Marton Ervin őrizték meg. A hagyatékot 1970-ben Brassaï kezdeményezésére a Magyar Államnak ajándékozták.
Forrás: Majoros Valéria: Tihanyi Lajos : írásai és dokumentumok, Monument-Art, 2002, 25-27. oldal
Párizs, 1927. február 26.
Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára: Fond: 198/1
Gyermekkoromban semmiféle festői ösztönt vagy vonzalmat nem éreztem a rajzoláshoz, ami pedig lett volna, azt kiölte az iskolai szabadkézi rajz-rendszer. Tizenegy éves voltam, amikor egy súlyos betegség következtében elveszítettem hallásomat, mégpedig úgy, hogy minden hangra reagálok, de a különféle hangokat csak nehezen tudom egymástól megkülönböztetni. Már attól az időtől fogva, hogy foglalkozást kerestem magamnak, mindig festő akartam lenni, azonban alig rajzoltam és festettem. Mivel otthon és könyvtárakban tanítottak, módom nyílt arra, hogy olyan dolgokkal foglalkozzam, amik a legjobban érdekeltek.
A festészetben mindig autodidakta voltam, azt azonban meg kell említenem, hogy két esztendőn keresztül egy iparrajziskolában dolgoztam, ahol a mértani formák és a perspektívák gyakorlata után a természet utáni stilizálás következett, emellett vázlatokat is kellett készíteni, aminek a jótékony hatását csak később fedeztem fel. Élő modell után csak sokkal később dolgoztam egy budapesti magániskolában másfél évig. Ekkor huszonegy-huszonkét éves voltam. A festészettel magával kevés célom volt, a történetével és az elméletével hasonlóképpen.
Egy rövid párizsi tartózkodás, ami alig néhány hónapig tartott, tisztázta bennem e célt. Az engem körülvevő benyomásokat gyorsan magamévá tettem, néhány már jelentős látogatás - Greco, Gauguine és Cézanne, rajtuk keresztül a tárgyak és a természet megformálása volt a feladat - azonban már a képek megszerkesztésére indított.
Számomra minden munka, azaz a festészet is, azt a képességet jelenti, hogy az anyag fölött uralkodunk, a festészetben pedig azt a képességet, hogy a színek értékeit felismerjük. A szellem felsőbbsége legyőzi az anyag alábbvalóságát, ez azonban csak az anyag értékeinek megismerésén keresztül jut el a legegyszerűbben az igazi kifejezéshez.
A kritika jórészt portréfestményeimmel és rajzaimmal foglalkozik. Részéről többnyire hibás következtetések vezettek ahhoz a megállapításhoz, hogy én a festészetben a lelki kifejezést keresem. Lelki eseményeimnek, expresszióimnak ezzel a felfogással éppoly kevés dolga van, mint azzal, hogy a valóság ábrázolását képviselem. Az egyetlen cél, hogy a színek és a vonalak között hatást hozzak létre, amit az egymással feszültségben álló, felhasznált színek valósítanak meg.
Először Budapesten állítottam ki 1909-ben, majd ugyanott 1910-13-ban, 1918-ban ott volt az első közös kiállításom, Bécsben 1913-20-ban közös kiállítás, San Franciscóban 1915-ben, Bostonban 1914-ben, Düsseldorfban 1913-ban, Badenben 1913-21-ben közös kiállítás, 1922-23-ban Stockholmban, 1921-ben Hágában és Amsterdamban, 1920-ban Rotterdamban, Párizsban 1924-ben közös kiállítás.
Ezek a kiállítások mindig ellenséges kritikát kaptak és csak belső, morális sikereket hoztak. Ez volt az oka annak, hogy munkámat csak többéves, hosszú megszakításokkal tudtam folytatni. Párizsba való áttelepedésem után csak két évvel kezdtem el intenzíven dolgozni. Eredményeim: a kép zárt egysége megbonthatatlan, a kifejező forma a legegyszerűbb és tektonikus, a lehető legkevesebb szín felhasználásával.
A következő helyen vannak előkészületben kiállításaim: New York, Drezda, Párizs.
Forrás: Születtem... / Magyar képzőművészek önéletrajza (szerk.: Csiffáry Gabriella), Palatinus, 2002, 230-231. oldal
