Tihanyi levele Tevan Andorhoz (1916. júl. 19)	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Fülep Lajos: Tihanyi Lajos
	Bálint Aladár: Tihanyi Lajos
	Tersánszky J. Jenő: Tihanyi Lajos
	Rózsa Gyula: Klasszikusunk, Tihanyi
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Fülep Lajos: Tihanyi Lajos
- Az arckép a festőjéről. -

Váci utca 11/b, félemelet. Itt lakom jelenleg, illetve lógok, az első teremben, aki belép a kiállításra, legelőször velem találkozik. Muszáj neki. Oly szélesen terpeszkedem a rámámban, a fehér ingem oly kihívóan kékellik s a két vállam olyan havasi hegycsúcsszerűen szúr a magasba, a rőt szakállam olyan tüzesen virít és csípőre tett kézzel olyan cézári gőggel nézek a közeledőre, hogy a lába gyökeret ver. Érzem, hogy az arcvonásaimra van írva: odi profanum vulgus, s ennek tudatában igyekszem méltóságteljes lenni a neglizsé dacára. Az ember csak az inasa előtt szűnik meg nagynak lenni neglizsében? Ah, dehogy! Hiszen itt mindenki, mihelyt az első elképedéséből magához tér, konfidensül bökdös felém és bizalmasan szaglász hozzá, mintha magam is közönséges empirikus lény volnék, én, az embernek színt és formát öltött plátói ideája. Különösen a lányok veszik kevésbé a plátói ideát. Ezek mindjárt azt kérdezik: ki ez? és egymást lökdösve kacarásznak előttem. Úgy sem ismertek - mondom magamban és arcizmom rezzenése nélkül nyugodtan szemlélem őket. Most legalább végig déliféleztetem magam előtt Tihanyinak valamennyi kis barátnőjét. Szent Tizián, mennyien vannak! Némelyiket még a műteremből ismerem, és eszembe jut a Boccaccio novellája a süketnéma kertészről a zárdában -, hát ha még ez a Tihanyi nem tanult volna meg beszélni, gondolom magamban kajánul, mennyien lennének! Nagy sebbel berobban a Nemzeti rendezője és helyet zuhan magának a lányok közt, mint a habok közé dőlt bölény, hökkenve és habozva, hogy csakugyan én vagyok-e én, kérdi: ki ez a Don Quijote? Megnézi a katalógusban. Csakugyan! - és a fejére csap, mosolyog - nagyszerű! - kiáltja. - A száraz műkritikus, akibe hálni se jár a lélek, hallom a fejében a rozsdás kerekek zörgését, szigorúan mondja Tihanyinak: Nem hasonlít! Tihanyi, aki a szemével hall, részvéttel kérdi: hasad fáj? A műkritikus még nagyobbakat tátogva ismétli a bölcsességét, hogy kárba ne vesszen. Tihanyi megérti: Nem baj, de van benne k'rakter, mm... és morog utána a két vállát húzva, jeléül: nem tehetek róla, ez így van, nem adhatok mást, csak mi lényegem. - A szép iparművésznő, kedves régi ismerősöm, ijedten kérdezi felőlem a híres színművészt: Csakugyan ilyen kaján? A színművész pártomat fogja. Lelkesülten beszél rólam. Pirulás nélkül hallgatom. Végre valaki jót is mond, rám fér, kezdek kibékülni a világgal, már feszengek, hogy a könyökömmel kevésbé gőgösen szúrjak kifelé, mikor valaki rám olvassa a katalógusból: "gőgös és fölényes hidegség." Herstellt! Ha így állítottak be a világ elé, csak maradjak. Don Quijote, kaján és a többi? All right! De ha kaján, hadd legyen igazán. S amikor Tihanyi magára maradva mereng rajtam, eltökélem: megállj, megcsinálom én is a portraitdat, megemlegeted, viszontportrait-t csinálok rólad azon lényeg szerint, amelyet nekem adtál.

Hiszen - c'est mon métier. Azért, hogy egy pillanatra szerepet cseréltünk s engem, aki a festőket ki szoktam végezni, most egy festő így kivégezett, abból még nem következik semmi. Kivégezett, de nem felejtette el, belém festette a kritikust s az most megszólal. Nem hasonlít? Van benne k'rakter! Ha tudta volna! Ha tudná, mennyire!

Tehát:

és kajánul, és gőgösen, és fölényes hidegséggel tehát:

Tihanyit mindeddig s még ma is "tehetséges kezdő"-ként kezelték. Attól tartok, még sokáig így lesznek vele. Nálunk azzal szűnik meg valaki "tehetséges kezdő" lenni, ha két-három évenként fordít egyet a mesterségén. Szóval: ha mindig előröl kezdi. Ezt nevezik tudniillik "fejlődésnek". Mindig előröl kezdeni, mindent sorjában megpróbálni, semminek végére nem járni, ma naturalista, holnap impresszionista, holnapután kubista, azután expressionista és még azután ami majd ezután jön, mindig mindenre készen lenni - ez a "fejlődés". Tihanyi megmarad "kezdőnek", mert ő ma is azt csinálja, amit egyszer elkezdett, megmaradt kezdőnek, mert ő csak egyetlenegyszer kezdett el valamit s ma is azt folytatja. Az ő fejlődése nem olyan szembeszökő, mint másoké, az ő fejlődése nem kifelé tart, a sokfélébe, hanem befelé, az elmélyülésbe, amit egyszer megszerzett, nem hajítja el, hogy holnap az ellenkezőjét csinálja, új eredményeit a régiekre építi rétegesen, semmit fel nem áldozva keresi az egyszerűt -, ha valaha naturalista volt, ma is az, amikor a kompozíciót kereste, a naturalizmusa is benne volt, s a mai szintézisében mind a kettő, illetőleg mind a három, négy és a többi fontos momentuma pályájának: minden képében benne van az egész múltja. Minden képe az ő teljes fejlődéstörténete. Ki veszi ma észre az ilyen fejlődést? Sőt - ha tíz év előtt naturalista volt, ma sokkal inkább az, s ha öt év előtt komponált, ma még inkább. Ő nem "haladja meg" egyes stádiumait az újak kedvéért, hanem valamennyit egyszerre tovább viszi, annak rizikójával, hogy nem tudja szintézisében összeegyeztetni őket. És lehet, hogy nem tudja. De ezt próbálja. Következetesen - a legkövetkezetesebben a fiatalabb nemzedékben. Hogy a rétegek elválnak egymástól képeiben? Hogy a különböző irányok széjjelágaznak? Lehet. De keményen viaskodik a szintézisükért. És tudja, hogy nem a sokféleségben, a felületen fogja megtalálni, hanem a mélységben, valamennyi iránynak végső gyökerében, ahol eklektika helyett az egység, és a díszharmónia helyett a harmónia lakik. Lehetetlenre vállalkozik? Lehet. Nincsenek elméletei, nem csinál finom stíluselemzéseket, nem tartja "tisztán" egymástól a stílus-elemeket - ösztönös, brutális erővel, erőszakot téve rajtuk igyekszik összegyúrni őket: s közben ösztönös erővel megfesti a képeit, amelyekben, ha egyszerre többfélén is, de mindig a festő nyelvén szólal meg. Abszolút festő: mindenre reagál, ami festői, és semmire sem rezonál, ami nem festői. Stilisztikai hibákkal jó képek, nem a legvégső fokon, de képnek, piktúrának a szó ősi értelmében mindig jók - mert minden fokon festő.

S miközben "tehetséges kezdőnek" nézték és "ugyanazt" csinálva látszólag egy helyben mozgott, jól kidöngölte-taposta a maga történeti helyét. Nem nehéz pontosan körülírni.

Ismeretes, minő zsákutcába jutott a múlt század piktúrája az impresszionizmus legvégső és legszélső, de szükségszerű fejleményével, a neoimpresszionizmussal. A képből minden anyag kiveszett és minden anyagnak a lehetősége: testetlen valeurök maradtak meg benne csupán, amelyek a maguk intenzitásával a levegőnek egy-egy pontját jelölik a térben. Ezzel természetesen minden kompozíció is kizáratott a képből, legfeljebb a szó etimológiai értelmében nem, mint az elemeikre bontott színek összetevődése a szemben: de hogy aztán a már így összetett színek (amelyek szemléletünk számára mégis mindig egyszerűek) s az általuk képviselt dolgok hogy viszonylanak egymáshoz, ennek megoldása metodikai lehetetlenség, ellentmondás a jelzett irányra nézve. És ismeretes, mint találta meg a piktúra az impresszionizmus hatalmas ellenszerét Cézanne-ban. Cézanne-nál újra fellép a dolgok anyaga, nem is úgy, mint ahogy a neók közvetlen elődeinél, hanem úgy, mint soha semmilyen más festőnél. E téren hozzá képest a régiek legfőbb vívmánya is még mindig az anyagszerűség körébe esik: Cézanne-nál válik az anyag konstitútivvá a kompozícióra nézve. Az ő anyaga annyira tömény, sűrített, súlyos és minden irányban energiát szétlövellő, hogy a belőle formált dolgok már súlyosságuknál és energikusságuknál fogva keresik az elhelyezkedést egymással és egymás közt. Minden áll és mégis minden lódul, minden vonzódik és mégis gyökeret vert: a tárgyak láthatatlan karokat és gyökereket nyújtanak, fonnak, vernek át egymásra és egymásba. Ennek a törvényét kereste egész életében Cézanne. Kereste a természetben és a természeten keresztül, mint amiben már benne van valahogy, csak ki kell hajszolni, vajúdtatni belőle: ce qu'il faut, c'est refaire le Poussin sur nature, tout est là. De kereste a múzeumokban nagy olasz és francia festőknél a kora renaissence-tól a barokkig s külső sémaként igyekezett a természetre erőszakolni: innen a "souvenirs de musée". És kereste egyszerűen a maga ösztönében és hallatlan verve-jében, amelynek barokk lendülete egylényegűvé és azonos lendületűvé korbácsolta a dolgokat, mint a vihar, amely egyszínűre fest és egy irányba hajlít és sodor mindent.

Végérvényes, általános használatra alkalmas formulát, kompozíciót, amely a maga anyagától elválasztva is megáll, mint a renaissance-é, nem adott. De az anyag és a kompozíció kérdése ezzel fel volt vetve és többé le nem kerülhetett.

És Cézanne nyomán megkezdődött a hajsza: el a naturalizmustól a kompozíció felé. Nem tudom, volt-e valaha és egyáltalán van-e a piktúrának olyan lehetősége, amelyet egy-két évtized alatt fel nem vetett. Bejárta újra az egész múltat és bejárta az egész földet, mindent megpróbálva: ma már az afrikai négereknél és a gyermekrajzoknál tart. Valamennyi iránya Cézanne "folytatójának" vallja magát. De a rendkívüli sokféleségből eddig csak egy dolog derült ki: hogy Cézanne minden "meghaladása" csak eredményeinek elhagyásával vált lehetségessé. Vagy a kompozíció elvét kellett feláldozni az anyag javára, vagy az anyagét a kompozíció javára. És Cézanne problémájának nem a megoldása, hanem csak az áttörése történt meg különböző területekre való felvetítésével, különböző területek sokféleségében: kubizmus, expresszionizmus stb., szóval in extenso és nem in intenso. És mindmáig tisztázatlanul maradt a leglényegesebb kérdés: az új kompozíció apriorikus természetű lesz-e, mint a görögöké és a renaissance-é, vagy aposteriorikus, a természeti jelentésekből levezetett Cézanne-nál mind a két elv megvan, sokszor ugyanazon a képen együtt.

Tihanyi a Cézanne örökségének egyik része. Ugyanazzal a problémával viaskodik, amivel mestere és ugyanazon a fokon, ahol az elhagyta. Már mondtam: látszólag egy helyen mozog, azaz nem szaladgál a föld színén ide-s-tova, de azért mégis halad, nem jobbra vagy balra, hanem befelé, aszerint, amint újabb és újabb rétegeket tapos egymásra és egymásba. A természetből indul ki, mint Cézanne, minden erejével fokozza és feszíti az anyag intenzitását, de igyekszik alája gyűrni a kompozíciós elvnek. A Cézanne-féle problémát nem tisztázta, de fenntartotta mindmáig a maga keménységében és végső harmóniát követelő díszharmóniájában. Élő memento. Ő az igazi ortodox cézanneista.

A cézannei fokot áttörni eddig csak egy ponton sikerült: in intenso: az arckép lelkiségében. Példa rá a cseh Kokoska. Ami nála történik, az a hagyományosan tiszta cezannei irányzatnak egy fokkal tovább vitele: az ember lelki életének differenciáltabb és érzékenyebb megjelenítése. Az irány egészen a Cézanne-é, csak a vonal valamivel beljebb vezet. Ez az egyetlen törekvés, amelyet a Cézanne óta támadottak közül Tihanyi igazán magáévá tett.

És ezzel pontosan meghatározódik Tihanyi helye és szerepe. Orthodox cézanneista némi Kokoskával beoltva.

De ez csak történeti megállapítás. Nem értékítélet.

A történetből az átmenet az értékelésbe annak révén történik, hogy mindazt, amit Tihanyi Cézanneből és Kokoskából, mondjuk, "átvesz", egyúttal magából veszi. Vagy ha, mondjuk, nem is mindent, de jórészt és lényegében. Vannak bizonyos dolgok, amiket nem lehet eltanulni. A valeurt meg lehet tanulni, de azt, hogy a valeurt hordozó szín mint szín is "juste" legyen, nem, a matéria fontosságának tudatát át lehet venni, de kifejezésének igazságát nem kompozíciós problémákat át lehet venni, de átélésüket nem, a léleklátás titkaira rá lehet eszmélni más révén, de mit érnek a más megoldott titkai, mikor magunk mindig új lelkek új megoldatlan titkai elé állíttatunk? Az orthodox cézanneista és kokoskista Tihanyira hajlandó volnék a következő paradoxont felállítani: ő Cézanne és Kokoska nélkül és cézanneista és kokoskista volna. Nem külsőségeiben, nem minden vonásában és talán nem ilyen világosan, de lényegében és alapjában. Szóval. olyan lenne történeti helyzete nélkül is, amilyen történeti helyzete folytán. Ami nála történetileg determinált valami, egyúttal egyéni kvalitás. Őt történeti helyzete pontosan arra a helyre állította, amelynek számára született. Azért állja azt a helyet oly állhatatosan és makacsul, és fogcsikorgatva igyekszik magát ott mélybe vájnia, mintsem hogy valaha is elhagyja.

Most pedig igazolnom kéne, amiket eddig mondtam. A jobb tájképek egyikét-másikát analizálnom kéne, hogy kimutassam bennük a különböző stilisztikai rétegeket s azt a különösséget, hogy ellentétességük dacára is mint válik lehetségessé a "jó kép" az igazi festő kezén. Meg kellene magyaráznom a szín jelentőségét Tihanyinál, továbbá az anyagét, a kompozíciós vonalakét - szóval meg kellene rajzolnom a Tihanyi teljes művészi portraitját. Ez az, amit kajánul mellőzni fogok Engedelmet kérek, én magam is befejezetlen portrait vagyok, senki sem kívánhatja tőlem, hogy éppen én fessek befejezettet. (Tihanyi ugyan most kézzel-lábbal dühösen tiltakozik a befejezetlenségem ellen, de akkor, amikor eredeti arcmásom viselője a kánikula miatt abba hagyta az ülést, épp ily dühösen argumentált a befejezetlenségem mellett.) Ide vetettem néhány vonást, ujjmutatással szolgáltam - tessék a többit kiegészíteni.

És különben is - hogy tehetném? Velem együtt itt lógó arcképtársaimról olyan gorombaságokat kellene mondanom, hogy lehetetlenné válnék a velük lakás. Mert nemcsak az van bennük, amit a katalógus kommentárja jóakaratúan említ, "kisgyermekes félénkség és az ideges ember rettenetei", "bódulatban süllyedő töprengés" és "vénasszonyosan csökönyös kitartás", hanem van az egyiken rosszaság, amely úgy párolog ki a félszeméből, mint a legolcsóbb nőkkel rakott legkeskenyebb sötét sikátor bűze, ellágyulás a saját lágyságán és meghatottság a saját meghatottságától, balkáni dekadencia a szája körül, a lelki önfertőzés sunyi félelme a rajtakapástól a kifejezésében és - még sok minden, a sivárságnak, ürességnek, a más gondolataihoz hangulatokat költő impotenciának borzalma a másikon, párosítva a föld legszemtelenebb és legszellemtelenebb orrával, blőd szemek, csepűvel telt koponya, kofa nyelve, lélek, mely csak hanyatt fekve érzi jól magát - és még sok minden, a mélységtelen mélységnek, a műveletlen műveltségnek, a láztalan lázadásnak és a forratlan forradalomnak crétini derűje a harmadikon, vízfejű embrió, akinek a köldökzsinórját még nem vágták el - és még sok minden. És így tovább, a többin. Meg kell jegyeznem: nem az arcképek eredetijére gondolok, nem ismerem őket és világért sem akarnám megbántani őket, csak magukról az arcképekről beszélek, amilyennek Tihanyi festette őket. Hasonlítanak-e a portrait-k vagy nem, az az ő dolga. Egyedül ő felelős értük. Még magamért is. Mert én sem vagyok csupán "gőgös és fölényes hidegség", hanem barokk (általában: Tihanyi minden ízében barokk látású!) Don Quijote, nagy szusszal fölfúvódó, de rögtön lelapuló, a magam gyöngeségét kaján fölényesség mögé rejtő, a profanum vulgust a leleplezéstől féltemben távoltartó, fejét az égbeverő szomorú bölcs-bolond, bráhmin, fakír, szerzetes, lovag és rastaquouére, filozófus, költő, szent és őrült - aki mindig nagyot akar, nagy dérrel-dúrral beharangoz, de akkor is, amikor a saját festőjéről arcképet ígér, néhány tollvonás után unottan ejti le a kezét és ingerülten húzza föl a vállát, oh, nagyon magasra, annak jeléül, hogy mindent áthárít a festőjére, akitől lényegét vette, mert: nem adhatok mást csak mi lényegem.

A hitelesség hiteléül.

Forrás: Nyugat, 1918. 21-22. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00257/07621.htm

Bálint Aladár: Tihanyi Lajos

A Nyolcak egykori tagjai talán az egy Pór Bertalant leszámítva, valamennyien szerepeltek már e hosszabb életre hivatott művésztársaság hirtelen letűnése óta. Mindnyájan szükségét érezték annak, hogy munkásságukról számot adjanak, művészetük, törekvéseik eredményeinek megmutatásával épségben tartsák a gyorsan felejtő embereknek róluk való emlékezését.

Tihanyi elvonult, hosszú töprengés, intenzív munka közepette mélyítette azokat a megkezdéseket, amelyeknek hat esztendővel ezelőtt, a Nyolcak utolsó kiállítása alkalmával tanúi voltunk. Nem kereste a gyors érvényesülés útjait, nevét sehol se láttuk ott, hol a közönség sekély ízlését szolgálják, hol vásárt csapnak és múló értékek fitogtatásával megakasztják a hosszú útra felkészült igaz emberek célhoz jutását.

Tihanyi elvonult, dolgozott és bárha alkotásainak száma nem áll arányban az elsuhant hetek, hónapok, évek számával, mindössze harminc és egynéhány kép, körülbelül tíz rajz jelzi munkásságának külső jegyekben is kifejezhető részét, az eredmények azonban impozánsak és a művész hatalmas erőfeszítését, szakadatlan előretörését vetítik a szemlélő elé.

A kiállított anyag legkiemelkedőbb, legnagyobb fontosságú részét az arcképek teszik.

Tihanyinál az arckép - a portréfestők túlnyomó többségével ellentétben - nem kereseti forrás, talán nem is életcél, hanem a kifejezés, a közlés leglényegesebb lehetősége. Ezek az arcképek nem mindenben alkalmasak arra, hogy a lefestett ember szalonjába függessze, aminthogy egy főúri család sem íratná meg élete történetét Dosztojevszkijjel vagy Balzachoz hasonló írói nagysággal. Tihanyi sem krónikása az emberi arcnak, ecsetje nem suhan hűvösen végig a felületeken, eltakarva a lélek szakadékainak, a sötét útvesztőknek az emberi arc lárváján áttörni akaró barázdáit, egyenetlenségeit. Mint hideg tekintetű mérnök kegyetlen műszerével felmér mindent, de nem is éri be mindazzal, ami felmérhető, belehasít a mélységekbe és kíméletlenül napvilágra hozza mindazt, amit gondosan elrejtettünk mindenki elől, sőt még azt is, amiről magunk is alig tudtunk és csak sejtéseink alján, a tapasztalások, a tudat egymásra tapadt rétegeivel eltemetve lappangott bennünk észrevétlen. Természetesen kellemesnek egy portréja sem nevezhető. De Tihanyi ilyesmire nem is törekedett: formáit elnyújtja, összezsugorítja, ferdíti vagy kiegyenesíti, ahogy céljának esetenként megfelel. Szuverén gőggel bánik azokkal az elemekkel, melyekből más festő aggodalmas gonddal, az öröklött harmóniákat alázatosan tiszteletben tartva építi fel arcképeit. Ha szükségét érzi, képein ott felejti az első koncepció jeleit, az egymást átszelő vonalakat, a szerkezet hálózatát. Mindezt fensőbbséges öntudattal, makacs szívóssággal teszi. Célja: az ábrázolt jellemét minél nagyobb közvetlenséggel és kérlelhetetlen hűséggel napvilágra hozni, hangsúlyozni és piktori eszközökkel megrögzíteni.

Kosztolányi Dezső arcképe döbbenetbe ejtő példa erre nézve. Az író arcképeire, a róla rajzolt vázlatokra, karikatúrákra emlékezem. A legtöbbje hazug, felületes, édesded vonalakkal, mint egy ártatlan, kedélyes verselőt, ábrázolják őt, kinek a beérkezett ember elégedettsége ül ki az arcára.

Tihanyi a töprengő embert vetíti vászonra, ez az arc nyugtalanít, szinte feszélyez, a lehántott mosoly helyén a bizonytalanság keserű fájdalma, a kutató boncoló akarás fanyarsága vibrál.

Kassák Lajos arcképén a homlok határait messzire kitolja, konok dac csap ki a fej szögletéből.

Tihanyi szabadjára ereszti a formákat, meglazítja a mellérendeltségük szoros kötelékeit. Minden forma önálló életet él műveiben, ami zártság vagy ziláltság, szétomlás, egymásra torlódás vagy elkanyarodás, megtorpanás vagy nekiiramodás mutatkozik elhasonult mivoltában alárendelve a funkció kényszerének az eleven test részein, annak ő kikeresi és egyben kifejleszti a geometriai egyenértékét. Az ő értelmezésében az alapformák - amennyire a realitás törvényei megengedik - a maguk tisztaságában érvényesülnek.

Tihanyi Lajos Cézanne tanulságaiból indult ki és tanulságait kiszélesítve gazdagítva érkezett el Grecoig, kinek hatása alatt egészen átformálódtak a francia ős hagyományai. Ámde Grecot sem merevítette bálvánnyá és keresztülgázolva tradícióin, önmagán mind messzebbre távolodott múltjától, tanítómestereitől. A kubizmus lázán is átesett és annak értékeit hasznosítva megtisztult, megerősödött és ma gazdagon épen tárul elénk a válságokon átvergődött művészete. Tihanyi minden forradalmisága mellett is erősen és félreérthetetlenül naturalista művész. A való élet realitása fékezi túlfűtött temperamentumát színes fantáziáját és bármennyire eltávolodik a puszta konstatálás lekötöttségétől, amit csinál az mind igaz, az mind logikus és mélyen emberi. Máskülönben nem tudná velünk elhitetni azt, amit más gyengébb lábon járó, ingatag művész hiába próbálna hihetővé tenni.

Tájképein is mindig a jellegzeteset, a fontosat emeli ki. Felkutatja a mezőknek, a hegyeknek, domboknak, erdőknek vázát, szerkezetét és e szerkezet uralkodik az érzékien szép tündöklő színek együttese felett. Tihanyi mint kolorista is elsőrangú. Természetesen nem az olcsó kolorizmus kellékei, a naiv, gyermekes kék, olcsó piros, émelyítő lila rikolt fel vásznain. Színei túltömöttek, erőteljesek, tiszták és mélyen égő tűz forrósága áramlik ki mögülük. Tájképeiben többnyire a vidék valamelyik kiemelkedő, fontos részét emeli ki - például egy hegykúpot, a hegy lába mellől feltörő magános fát stb. stb. Ezt a karakterisztikus részt aztán kifejleszti, hangsúlyozza és alája rendeli a kép többi részét. Tájképei ezáltal annyira karakterisztikusak lesznek, arculatuk annyira emlékezetünkbe rögződik, hogy Tihanyi képei nyomán bátran útrakelhetnénk és rá tudnánk ismerni e tájképek eredetijére.

Minden komoly művész az igazságot keresi, az utak természetesen végzetesen különbözők. Sok művész a legrövidebb utat választja, sokan hosszú kerülővel, zökkenővel tudják csupán megvalósítani törekvéseiket.

Tihanyi Lajos nem tartozik azok közé, kik egy ugrással ott teremnek a dolgok közepén és rövidesen rendet teremtenek az eléjük tornyosuló kérdések nagy tömegében. Nem átlátszó módon egyszerű. Hosszú tépelődés, fárasztó agymunka előzi meg mindazt, amit produkál. Görcsösen megmarkol mindent, szinte érezzük az ábrázolt dolgok vergődését, ahogy titkukat, létük lényegét feltárja, magába szívja. Tihanyi komplikált művész és ki művészetét meg akarja ismerni, meg akar vele barátkozni, annak le kell mondania arról, hogy e művészet célját, velejét rövid pillanatok alatt megismerje, le kell mondania a gyors élvezés könnyű gyönyörűségéről.

Ignotus szavait idézem: - minden irány jogosult, ha a művész meg tudja csinálni azt amit akar. Tihanyi megcsinálta. Eredményei a fiatal harcos magyar piktúra jelentős értékei. Ő maga kivételes helyet biztosított magának és amily kemény egyenes művész, világos fejű, tudatos meg nem alkuvó egyéniség, biztosa vehető, hogy nem lankad el útja derekán.

Forrás: Nyugat, 1918. 21-22. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00257/07626.htm

Tersánszky J. Jenő: Tihanyi Lajos
1885-1938.

Párizsból jött a megdöbbentő hír, hogy Tihanyi Lajos meghalt.

Tíz nappal a gyászhír előtt még azt írta hozzátartozóinak, hogy: csak azzal az életmóddal lehet valakinek 53 éves korában is teljes testi-lelki frissességét megőrizni, amit ő folytat.

Az életnek akkora szeretetével és értésével valóban kevés ember dicsekedhetett, mint Tihanyi Lajos, a festő. Képei is valami tömörített életvidámság kifejezői. A furcsának és mégis igaznak összekeveredése, a lényeglátás, az okos, nyugodt, nem bántóan gunyoros mosolygás az életen... valami ilyen az, amit Tihanyi művei éreztetnek meg szemlélőjükkel az egyéniségéről.

Tényleg csoda volt lelkisége. Súlyos testi fogyatkozásával, a süketnémasággal, szinte azt gondolta az ember, kedélybetegeket hozzá kellene küldeni, mint az orvoshoz, hogy meggyógyuljanak egyénisége varázskörében.

Nem sokkallta tragikusabb hát, ilyen embernek élete és munkássága derekán való elpusztulása?

A múlt évben küldte meg barátainak és műpártolóknak azt az albumot Párizsból, amiben összefoglalja művészetének addigi eredményét. Olyan név szerepel méltatói sorában többek közt, mint André Malraux.

Dehát az album képanyagának kilenctizede a régi nagybányai és budapesti évek termése. Ennek a mi világunknak különös zamatát árasztja főleg a könyv képgyűjteménye. Csupa magyar táj, csupa magyar fej tekint ránk a lapokról. A közel tizenötéves külföldi, párizsi tartózkodás elenyészően kér részt, írjam ki kereken, értékben is hátramaradva, a gyűjteményben.

Maga az ilyenféle összeállítás is kész ritkaság. Művészek majdnem kivétel nélkül beleesnek abba a hibába, hogy elfogultak legutóbbról kelt műveikkel szemben, még ha gyöngébbek is, mint a régebbiek. Bámulni lehet azon, hogy Tihanyi milyen könyörtelenül rostálta meg gyűjteményét, teljességgel a minőség szempontjaiból. És a gyűjtemény összeállítása a fönti módon ütött ki.

Nem hitte mégsem senki, hogy legalább meg nem kétszereződik a jövőben ez az anyag. Éppen a külföldi tartózkodás vajúdó, zavaros kísérleteiből lehetett várni később valami letisztult, új nagy művészetet.

A halál másként intézkedett. Nagyon-nagyon sokak fájdalmára. Én magam ezekben a méltatlan sorokban ifjúságom legjobb barátjától búcsúzom itt tőle.

Forrás: Nyugat, 1938. 7. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00630/20162.htm

Rózsa Gyula: Klasszikusunk, Tihanyi

Éppen ötvenöt esztendei szünet után együtt látható Budapesten modern festészetünk klasszikusának, Tihanyi Lajosnak az életműve. Hogy klasszikus léptékű, nagy életmű alakul, annak felfedezéséhez már akkor, az utolsó 1918-as Ma-kiállítás idején sem kellett feltétlenül forradalmárnak lenni, de kevesen voltak még, akik a rendkívüli képességű festő, a csodálatos pszichológiai érzékű művész vásznaiban ráéreztek saját indulataikra és eszméikre, forradalomvárásukra is. Ma, ötvenöt esztendei csend után ugyanitt kezdheti az ismerkedést a magyar művelődés. Mert ha a szélesebb közönség csodálkozását, a vendégkönyvi bejegyzéseket nézzük, nem áltathatjuk magunkat a nagyszerű Nyolcak-monográfia eredményességével, a kis, "tizenhat forintos" Tihanyi-könyv népszerűségével, Bölöni György, Méliusz József kötetbe gyűjtött lelkesedésével és azzal a türelmetlen várakozással, amellyel a szűkebb szakma, az érdeklődők a Tihanyi-emlékkiállítást várták. Tihanyit meg kell ismerni, meg kell emészteni, meg kell szeretni (ez időbe telik), ahhoz, hogy valóban a szívekben is nemzeti klasszikus legyen.

Szerencsére ehhez olyan szívhez szóló eszközök is vannak, mint Tihanyi színei, az izzó vörösei, a süvítő zöldjei, a minden korszakát egységbe fogó festőiség. Mert elkápráztatónak írnám, ha nem volna rossz kis felhangja is a szónak, azt az alig tízesztendős, pompás ívet, amelynek Tihanyi pályája a század ötödik-hatodik esztendejében nekilendült, s amellyel munkássága (együtt a magyar festészet akkori elejével) beláthatatlan utakat járt be néhány hónap, év alatt. Mindent megemésztett, s valóban megemésztett, felhabzsolt, magába épített, amit a kor és a megelőző korszakok művészettörténete kínált. S úgy hozta világra az érett, téveszthetetlenül "tihanyis", s mégis színesen sokféle remekeket, mintha egy egész művészcsoportra váró árnyalatot, tendenciát, szándékot kellett volna egymagának megvalósítania 1905-1906 és - mondjuk - 1916 között.

A meghatározó természetesen a sokat emlegetett, egyszerre fölfedezett cézanne-i formafegyelem, de ezt gazdagítja sokféle más tapasztalás. Az első terem 20-as katalógusszámmal jelzett, súlyos, feszes, megbonthatatlanul tihanyis Tájkép-én még ott vöröslik Ferenczy Károly Márciusi est-jének rőtje az eresz alatt, az a lefegyverző atmoszféra, amit úgy tanult el a Nagybányán növendék Tihanyi, hogy közben már újító indulattal feszegette a nagybányai iskola határait. De két képpel távolabb, az 1909-es Csendélet-en már annak a jövendő Uitznak a monumentalitása feszül a drapériában, s izzik a vörös alma-tükröződésben, amely nem egészen egy évtized múlva elég erős lesz ahhoz, hogy drapéria mivoltában is korhadt rendszereket és korhadt esztétikai elveket fenyegessen - egy olyan művészi-társadalmi harcban, amelynek Tihanyi nem egyszerűen az elődje, hanem még mindig forradalmat váró, forradalmat csináló részese.

De álljunk meg egy pillanatra itt, Nagybányánál. Hagyomány nélküli, magyartalan, kozmopolita volt a Nyolcak festészete, majd az aktivistáké, s a mozgalmakban a Tihanyié? Az alantasan rossz illatú kérdést nem is említeném, ha a kajánság nem idéztetné velem. Hiszen művészettörténeti vakság kell most ahhoz, hogy a Nemzeti Galéria jól rendezett kiállításán ne vegyük észre: Ferenczy Károly laza atlétái, pucér fiúi és ígérő aktjai keményítették meg izomkötegeiket, mire Tihanyi képeire kerültek. Persze hogy a modern európai festészettől kapták a biztatást, persze hogy harcoltak (és győztek) Nagybánya lazított aktjai ellenében, hiszen keményítették az izmaikat - egészen a Tanácsköztársaság plakátjaiig, amelyeknek aktivitását Tihanyi képei is már ekkor, előre bejelentik. A fejlődés hatalmas volt és hatalmas sebességű a merészen vörös-zöld Szobabelső-től a zaklatottsággal és harmóniaígérettel teli Vörösinges kisfiú-ig és a fő korszak - legalábbis számomra - fő művéig, Fülep Lajos 1915-ös, szilárdan elragadtatott képmásáig. Az a szédítő tíz esztendő volt ez ugyanis, amelyben a pesti nagypolgár fia népbiztossá, a reformista munkásvezér forradalmi népszónokká érett, ez alatt a tíz év alatt vált az ország egyik legaulikusabb főrendjének sarja egy népköztársaság elnökévé - a Balaton kávéház tulajdonosának fia pedig radikális festővé.

És társadalmi elkötelezetté - de itt ismét álljunk meg egy gondolatra. Mert ha nem véletlen is, hogy - mondjuk - László Fülöp Hohenlohékat, pápákat és a kisebb kaliberű Roosevelt elnököt festette, Tihanyi meg Kassákot, Adyt, Szamuelyt és Tersánszkyt - a képek társadalmi feszítő ereje nem pusztán a témában rejlik. A lényeges az a festői-ábrázolói módszer, amellyel Tihanyi, a modern magyar "Vormärz", a forradalmak előtti kor főszereplőit megörökítette. Olyan tudatossággal és kegyetlenséggel, olyan nyersen és olyan lelkesen, ahogy a modern magyar "Vormärz" látta és változtatta a világot. S lehet Tihanyi stílusában elemezni a meghatározó cézanne-i fegyelem hatását, fel lehet fedezni Kokoschka és általában a német expresszionizmus letagadhatatlan nyomát, lehet ráérezni a kubofuturista izgalmakra, lehet - kell - megállapítani, hogy ebből egyszer volt, hasonlíthatatlan egység született - a méltó és kitűnő művészettörténeti értékelések nyomán megtenni mindezt nem nehéz. Én nem is képzőművészeti, egy általánosabb, mélyebb és megfoghatatlanabb vonásról szeretnék említést tenni.

Tihanyi szeretetteljes kegyetlenségéről. Arról az ellágyulást grimasszal hitelesítő, zokogást röhögésbe fojtó, megrendülést iróniával álcázó, tiszta, fenséges és melegséget rejtő módszerről, amivel Tihanyi modelljeit, korát, társadalmát láttatta. S amit méltón és tökéletesen elemzett Fülep Lajos vagy Bölöni György már ötvenöt-hatvan éve, de amelyet még ma is káprázó szemekkel fogad műveltségünk. A fasisztoid rendszerek nem kedvelték túlságosan a tiszteletlenbe csomagolt humánumot, s a Tihanyi-nemzedék forradalom utáni emigrációjával évtizedekre kivonult a fehér Magyarországról a pátoszos irónia. A német művészet weimari korszaka, a szovjet avantgarde kihívása, a francia dadaisták pukkasztó, majd a szürrealisták pukkasztónál keményebb tanórái alól fölmentettük magunkat, s most, másfél évtizede magánvizsgázunk kihívó baloldali művészetből. A képzőművészetben legfeljebb a szorgalmi jegyig eljutva. S ez természetes is - a szünet túl hosszú volt, Tihanyi ötvenöt esztendő után pillogó szemekkel fogadtatik.

Természetes az is - és tragikus és tanulságos -, hogy Tihanyi a baloldali művészetek virágzó európai centrumaiban nem találta meg magát; Bécsben sem, Berlinben sem, Párizsban sem. A sorvasztó emigrációban mindig ugrásra feszülő szelleme először görcsbe merevedik, aztán fellazul és kisimul, harcban nem reménykedve már. Elég megállni a második és harmadik kiállítási terem közötti ajtónyílásban, ahonnan látható a hazai korszakban készült remekmű Női arckép, s a szomszéd terem 1921-es, berlini Női portréja - látható a társadalmi kiszakítottság teljes tragédiája. Mindkét mű kiemelkedik a maga korszakából, a berlini portrén is izzanak a vörösek, süvöltenek a zöldek, arcvonásba és lélekbe vág a jellegzetes, stilizált formaképzés. Mégis minden fáradtabb, szikkadtabb az utóbbi képen, amely egy-két esztendeje még virágzó periódus emléke csupán. Az erő, a feszültség fogyott el, az éltető düh és lelkesedés, és ez - bármily nagy tőkével rendelkezzék is belőlük az alkotó - ugyancsak törvényszerű. És nem az megrendítő a pályán, hogy nonfigurációba fordul egy élettől robbanó festészet - ez szinte szabályos a húszas évek európai piktúrájában -, hanem az, hogy lazuló nonfigurációba fordul. Az 1934-es Kék-sárga kompozíció tiszta, téri feszültséggel teli, de a többi környező műből hiányzik az a steril lelkesedés is, amely például Moholy-Nagy konstruktivizmusát ekkor éltette; az 1933-as Zöld-barna kompozíció és Absztrakt festmény titokzatos feszültségekkel és balsejtelmekkel teli, de a mellette levőkön már nem érződik az a szürreális tiltakozás, amely például Martyn Ferenc ugyanakkor, ugyanott festett képeit súlyossá teszi.

Nem azért, mert Tihanyi hazátlanná vált és feloldódott a mellesleg létező párizsi kozmopolita átlagban - ahogy ezt a korabeli magyar művészeti irodalom kisszerű örvendezéssel megállapította. Hanem azért, mert megfosztották társadalmi hitétől, eszméitől. Miként megfosztották az emigrációból később visszatérő harcostársait is, akik ezután másfajta, de a maguk módján ugyancsak lazuló művészetet műveltek. Tihanyi egyetlen eszméje az maradt, hogy gyűlölje a kárörvendő kurzust, hogy ne alkudjon emberként - de ez életmű folytatásához kevés. Mert az életmű eddigre megszületett. S ha kommersz képeket festett volna Tihanyi Párizsban (nem festett soha), ha elárulta volna emberi és művészi meggyőződését (sosem volt képes egyikre sem) - akkor is életmű maradt volna utána. Az első termek képei kivétel nélkül remekművek, annyi remekmű, amennyi más pályákon hat évtized alatt szokott - esetleg - összegyűlni.

Említeni is csak azért kell a késői ernyedést, mert így és ezért is magyar klasszikus, a mi klasszikusunk a festő. Az 1938-ban, ötvenhárom éves korában Párizsban elhunyt Tihanyi Lajost az újkori magyar történelem saját halottjának tekinthette.

Forrás: Népszabadság, 1973. március 25.