SZÁZ SZÉP KÉP - Pór Bertalan: Hegyibeszéd

CIKKEK, DOKUMENTUMOK

Feleky Géza: Séta a Nyolcak kiállításán

Felvinczi Takács Zoltán: Négyen a nyolcak közül

Feleky Géza: Séta a Nyolcak kiállításán

Kernstock művészetének külső és belső nagyságával kissé háttérbe szorítja festőbarátjait. Berény különállása még csak valahogy érvényre jut. Nem éppen azért, mert kollektíven állít ki, nem éppen képeinek számánál fogva, inkább ama nyilvánvaló gazdagság következtében, amelyet ötven nemes tartalommal telített, súlyos képnek ötven mindig új és mindig kemény csattanóba csúcsosodása jelent. Czigányt, Tihanyit, Márffyt, Orbánt és Pórt azonban állandóan holmi csoportosítások fenyegetik. Czigánynak van már múltja, néhány egész, teljes kép, Pór hivatkozhatik nemrég bemutatott kiállításra, és mellette meg Márffy mellett különben is ott ügyvédkednek képeiknek óriási méretei. Orbán nyugalmával és rendszerével maga felé fordítja a rokonszenvet, de csak nagyon kevesen akarták észrevenni annak az álláspontnak önállóságát és egyéni voltát, amelyre az első terem egyik falára sorakozó Tihanyi-képek helyezkednek.

Nem könnyű találni megfelelő szót, ha Tihanyi Lajos művészetét kell jellemezni. Leginkább még az közelíti meg a valóságot, hogy Tihanyi legerősebb és legelemibb szenzációja ugyan a tömeg a térben, de a tömeg mindjárt karakterisztikumaiban fejeződik ki számára, a testszerűség, a valóbb szemében, minél élesebbek és határozottabbak a jellemző jegyek, a tömeg térbehelyezkedése pedig akkor megállapított, tiszta és meggyőző felfogása szerint, ha az ábrázolt jelenség egyéni milyensége frappánssá lesz általa. A művészet legegyetemesebb és legelemibb követelését az egyszerű vonásokban és ezeknek a bonyolult egymásra vonatkozásaiban érzékeli. Művészetében egy jó arckép nem jelenti egy elsődleges és egy másodlagos feladat megoldását, a primer testábrázolást és a szekunder hasonlóságra faragást, nála e jelenségek csak összetéveszthetetlen egyszerűségüknél fogva terjedhetnek szét testekké a térben. Ez a kíméletlen, szinte a groteszkbe határoló jellemzetesség megvan képmásaiban, tájképeiben, csendéleteiben egyaránt. De még a legválságosabb pontokon sem érzik torzításnak a nagy élesség, hanem legfeljebb fokozásnak, mert sohasem egyes részleteknek, hanem mindig a részleteket rangsoruk szerint elhelyező egységnek kimerítő ábrázolása a képek tartalma.

Némelyek csendes megbotránkozással rázzák a fejüket, amikor ott látjuk egymás mellett Czigány önarcképét és a kancsóhordó nőket, mivel az egyik a késői Rembrandt egyszerű színkezelésére és a fiatal Rembrandt vonalheroizálására emlékezteti őket, a kompozíciónál pedig a legújabb művészet geometrikus testösszeállításaira kell gondolnunk. Ennek a két képnek egy kéztől származása felemlítődött az egész csoport komolytalanságának bizonyítására, sok békétlenkedés esett amiatt, hogy a kiállítás legnépszerűbb képe és a legexkluzívabbak egyike ugyanazt a művészt vallja alkotójául. Pedig ez az eset se nem titokzatos, se nem rosszat jelentő. Ott van a magyarázat, hogy Czigánynak nincsenek elvont művészeti ideáljai, nem tette fel életét egy messzi eszme testreváltására, hanem nála még közvetlen kapcsolatú az élet és a művészet. Határozottságot, lendületet, pointeket lát mindenfelé, nem elszigetelten, hanem egymásra utalásban, és ezt a határozottságot, lendületet, ezeket a pointokat jegyzi fel összefüggésükben. Ezért fogja össze önarcképén a fejet egyszerű formákba, ezért néz ki merészen a sipka alatt a képből, ezért kereste meg az erélyes, nagy és mégis nyugodt, folyékony hajlású mozdulatokat, ezért elégedett meg az összefogottság bejelentésére néhány egységes, nagy színfolttal, ezért adta meg a képnek a szilárd alapot a kézben tartott nyitott fóliánssal, amelynek vízszintes síkja felett a testközép függőleges tengelye mentén teljességre fejlődhettek a formák. Kompozíciója más feladatok elé állította, két női testet akart formáiban, organikus felépítésében tisztázni és olyan mozdulatokat, elhelyezkedéseket, vonalmeneteket hozott ki, amelyek a testet egységbe foglalják, ritmikus lengést adnak neki és az egyiket a másikkal összefüggésbe hozzák. A mértani alakokhoz való hasonlóság nem cél nála és jóformán nem is eszköz valamilyen cél elérésére: inkább önként adódik az összefoglalás egyszerűsége és határozottsága által. Az egyik nő féloldalt egy nagy egyenesbe foglalódik, amely alig észrevehetőleg völgyesedik be és hullámzik ki egy kissé, másoldalt a felső test vonala hirtelen csap le a csípőre és onnan egy erélyes ívben hajlik ki. Az erős kontraszt széttörekvését a két karnak és a kornak sokszögbe helyezkedése oldja fel úgy, hogy az erős csattanók nem ártanak meg az egységnek.

Orbán Dezső két fala alig találkozik ellenvetésekkel, képeinek szigorúság nélkül való szimmetriája kedves táplálék a szeszélyektől, ötletektől megviselt szemnek. Kis aktján hasonló motívumot dolgozott fel, mint Czigány a kompozíción, de jellemzően más az ő felfogása. A kontraszt megszelídült, a két oldal nem támad többé egymásra és nincs szükség semmiféle feloldásra, ellensúlyozásra. Baloldalt testresimul a kar és továbbadja vonalát a lábnak, jobboldalt a kar és a láb kissé kihajlanak. Majd mindegyik csendéletének van egy egész szabályos tengelye. A két oldal egyszer egészen azonos, a többieken is egészen azonos értékű. A színek is nyugodtak, sohasem kiabálnak, egymásra utalásuk tiszta, első pillantásnak nyilvánvaló. Művészete előtt nincs helye a sok szónak, viszont sokszor és mindig szívesen tér vissza hozzá a szem.

Márffy Ödön tájképein egymást érik az erőteljes, telt zöngésű színek, nála még a reflexeknek is van valamilyen áttetsző mélységük. Nem hagyja túltengetni a színességet, rendre szorítja, formakifejezésre használja fel, a teret építi ki, tisztázza vele és arra a paradox eredményre jut, hogy az eszköz szerepre kényszerített színek csengőbbek, erősebbek és finomabbak tudnak lenni, mint az öncélúakká hatalmasodottak. Logikus, szerves színességét sajnos nem tudta csorbítatlanul átvinni nagy kompozíciójára. A nagy színfelületek szépek, nemesek ugyan, de nem olyan gazdagok, nem olyan elevenek és főleg nem olyan összefüggőek, mint a kis képeken. Talán éppen a színes buroknak elhasadása teszi egy kissé, alig észrevehetően ingadozóvá a három nő konfigurációját. Ha valaki belátja az új festői törekvések megokoltságát és csak ott akad fenn, hogy az új képek nem elég szépek, akkor álljon Márffy kompozíciója elé, kísérje végig az álló nőről leereszkedő és a fekvőn átvonulva az ülőre emelkedő völgy nyugalmas, dús öblét, nézze meg azt, hogy helyezkedik el az álló nő két karja, hogy ismétlődik e fekvő nő combjainak elhelyezkedése az ülő nő combjainak helyzetében, és ekkor be kell látnia ellenvetésének tarthatatlan voltát.

Az utolsó másfél év óta a harmadik nagy képet állítja ki Pór Bertalan, hatalmas teremtő bőségének tanúul.

Ha a legújabbat néhány kellék odajegyzésével történeti eseménnyé vagy valamilyen szimbolikus jelenetté konkretizálja, az elismerés egyhangúságát nem zavarta volna ellenvélemény, Pór igazán nem forradalmi művész. Régi, nagy hagyományok nevelték, látomásai tiszták, élesek, nemcsak az extravagancia, de minden eredetieskedés is hiányzik belőlük. Új eszközök nincsenek a művészetben, Pór olyan ősöktől tanult, akiknek nagysága előtt egy nemzedék sem hunyta be a szemét. Az egyes alakok a késő quattrocento nagyszabású leírására emlékeztetnek, bár van bennük nem egy olyan elem is, például az erő megduzzadása, amely későbbi időkre utal. Az alakok egybekomponálása szigorú, tiszta törvényeket követ, amellett azonban nemes formájú tömböket formál, amelyek szinte dallamos és mégis teljesen becsületes tagolásúak.

Jobbról-balról, kifelé vagy befelé figyelő emberek egy-egy csoportja, amelyet itt is, ott is térdeplő férfi vezet le a középre siető, magános vándor felé. Ha Keresztelés cím íródik a kép alá, vagy az a magyarázat kerül elő, hogy a felvilágosodás leszáll az emberek közé, akik fájdalmas büszkeséggel mondanak köszönetet a szomorú ajándékért, akkor minden rendben lett volna, akkor az, akinek nincsen szeme festői tartalmak elolvasására, találna olyan területet, amelyen otthonosan mozoghatna. Így azonban mindenki kénytelen nézni, márpedig a nézés csak akkor elviselhető művelet, ha nincsen egybekötve a látással. Rafael addig marad első festő, amíg hírében bízva nem veszik pontosan szemügyre alkotásait.

De nem illik, hogy a panasz szava zárja le ezt a néhány megjegyzést. Igazán nem a művészek iránt való tisztelet vagy barátság teszi örömmé annak megállapítását, hogy a budapesti közönség most az egyszer újra szépen viselkedett. Ami a fő, a vásárlásokra fordított összeg az első helyek egyikét foglalja el az ilyenféle krónikákban, a vásárlások számára, a vásárlók személyére és a kiállítás látogatottságára nézve pedig hiába keresnénk megközelítőt a főváros művészeti eseményei között.

Forrás: Nyugat, 1911. 10. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00080/02475.htm

Felvinczi Takács Zoltán: Négyen a nyolcak közül
Glosszák egy modern művészeti kiállításhoz
(részlet)

A művészetért folytatott nagy küzdelmünk legfontosabb haditette a primitívségben rejlő titokzatos erőforrások meghódítása volt. A művészi alkotás akkor nyújt élvezetet, mikor energiánk, vagyis egyéniségünk érzésének fokozását eredményezi.

A dolog természetében rejlik tehát, hogy a primitív formák benyomása közvetlenebb és mélyebb, mint azoké, melyeknél másodlagos zavaró reflexiók bástyázzák el idegzetünket az erősebb felindulások elől.

Intellektuális törekvéseink rendkívüli életképességének bizonyítékát látom abban, hogy ma már mindenben ezt a nagy közvetlenséget keressük. A gondolatok közlésében a telegramstílus, a társadalmi formákban a könnyedség és rövidség, építkezésünkben, használati tárgyaink szerkesztésében a lehető legnagyobb egyszerűség felel meg igényeinknek és ott is, ahol sokszorosan levezetett és erősen differenciált kultúránk legnagyobb rafináltságát érvényesítjük, mint pl. a modern színpad vagy tánc művészetében, az alaptéma megkapó egyszerűségében látjuk az igazi értéket.

A művészet a fizikai és szellemi életünket mozgató energiáknak bizonyos ritmikus formában való érzékeltetése. Az egyéniségek szerint más és más természetű ritmikus keresése gyakran meglepő eredményekhez juttat azoknál, kik új lehetőségeket kutatnak és amellett mondanivalójukban a lényegesre szorítkoznak. Magától kínálkozik itt fel a kérdés: szükséges-e valóban ez a redukció? Nem végez-e érdemesebb munkát az a művész, ki általánosan érthető nyelven akar beszélni, aki nem szorítkozik a puszta artisztikumra, hanem illusztratív mellékcélokat szolgál? A felelet igen egyszerű. A legáltalánosabb emberi szempontoknak éppen a legtisztább artisztikum felel meg legjobban, mert a művészi alkotásra hivatott embernél ez az energiaközlés legközvetlenebb és ennélfogva legtermészetesebb formája. Ezzel szemben a laikus gondolkozás létjogosultságára hivatkozni nem szabad. A művészet befogadása nagy és komoly készültség nélkül lehetetlen. A művészi energiaközléssel szemben mondhatni egész idegrendszerünket érzékennyé kell tennünk.

Aki pedig a művészi élvezet érzéki jellegének tudatára jutott az a primitív formát keresi és nem a benyomások sokaságára, hanem a hatás intenzitására vágyik. A természet jelenségeivel szemben válogatós lesz és csakhamar belátja, hogy azok csak nyersanyagot szolgáltathatnak a művészi alkotáshoz; az élet a maga zűrzavaros egészében semmitmondó; érdekes benne csak az, ami az alkotó egyéniségével összefügg s ennek a határa is folytonos változásnak van alávetve.

A művészi munka tulajdonképpen akkor volt igazán tiszta, mikor az ember, csak ösztönszerűleg díszített, lelkivilágának kaotikus hullámzásából fölmerült szín- és vonalritmusokkal, vagyis mikor még nem ábrázolt, tehát nem használt érzéseinek kifejezésére hasonlatokat. Most, mikor tudatosan akarjuk magunkévá tenni ennek a vulkanikus állapotnak izzó életműködését, újra a primitívségnél tartunk, hogy nagyobb érzékelhetőséggel nagyobb lendületet adhassunk azoknak az életnyilvánulásainknak, melyeket művészieknek nevezünk.

Magyarjaink egy része - kivált akiknek együttes kiállításával ezúttal foglalkozom - különös érzékenységet tanúsított az új primitívséggel szemben. Nem csuda. Hagyományok nem tehették elfogulttá. A mi művészetünkből hiányzott a fejlődés folytonossága, mert nem volt talaj, melybe életképes gyökeret verhetett volna. De minden jel arra vall, hogy most már elértük azt is és pl. a nyolcak ismert társaságának négy tagja, vendégszereplésre hívott művésztársukkal együtt, tekintélyes autochton értékeket tud már felmutatni. Azok, kik a társaság múlt évi kiállításán még Cézanne és Matisse, vagy a XV. és XVI. század olasz nagymestereinek nyomán jártak, ma már megtalálták az egyéniségükhöz vezető utat s nem egy helyen a szerencsés összhangot az érzés és a gondolat között.

Kiállításuk eleven, színes és meleg. Tartalmas, tanult és energikus emberek munkáiból áll, kik törekvésük alapját tekintve, egymáshoz illenek, mégis, temperamentumuk s kifejezési eszközeik sajátossága folytán, egymást érdekesen kiegészítő ellentéteket mutatnak.

. . .

Pór a nyolcak társaságának most kiállító tagjai közt a legidősebb. Egyben a legszenvedélyebb temperamentum. Az út, amit pályája kezdetén választott, nem kedvezett hivatottságának. Most kiállított festményeiből romantikus, heroikus érzések sugárzanak s igazán lehetetlennek tartanók, ha nem volnának rá bizonyítékaink, hogy ez a nagy lendületekre hivatott ember valamikor a művészettörténet egyik legjózanabb alakjának, Velazqueznek hatása alá rendelte magát. Igazolására szolgálhat azonban a kezdő energikus és szimpatikus küzdelme a pozitív tudnivalókért, a rajzért, a paletta rejtelmeinek földerítéséért.

Legújabb képeiről azt olvasom le, hogy most lett igazán őszinte önmagához. Problemákat nem keres. Legfeljebb annyiban, amennyiben energiája bizonyos határozottság felé hajtja, ami egyrészt a színek redukciójában, másrészt hangsúlyozásukban érezhető. Kiállított képei különbözők. Gyors fejlődésben mutatják be a festőt és három csoportba rendezhetők. Egy nagyon szép álló női akt rajzában finom ritmusokat, színeiben érzelmes melegséget és világító erőt érzünk. Az önarcképek, különösen a félalakok, széles öszefoglalásokban közlik a festő energikus jellemző vonásait. Az arcképfestésnek ez a módja mutatja, hogy lehet kevéssel többet mondani, mint sokkal. Emellett különös ismertető jegyük, hogy nem szuggesztívek és ezzel éles világot vetnek alkotójukra, ki a határozott, súlyos nyomatékok embere.

A kompozíciók közül a Népopera faldíszének nagy kartonja nyitja meg a kronologikus sorrendet. Érdeme a nagy ritmus, a szimmetrikusan elrendezett tömegek szerves összefüggése és fölelevenítése. Hibája a kisebb dekoratív értékek mellőzése, a művészi matematika hiánya a formák belső rajzában.

Sokkal rokonszenvesebbek előttem a legújabb kompozíciók, melyeket a művész szintén falra szánt. Egész sereg rajz és három kisebb méretű festmény illusztrálja újabb érzéseit. A téma mindenütt hasonló. Heroikus tájképekben gigászi alakok. Nagy testük súlyos mozdulata ugyanazt az érzést kelti, mint a körülöttük égbe meredő fák nehéz lombozata. Emellett barátságos, napsugaras, friss növényzet, tiszta égbolt, itt-ott szelíden gomolygó felhőkkel. A secentóban született pastorale előkelő kihangzása. Az ízületek mozgásában bizonyos morbid érzékiség. - úgy van, ahogy mondják. Az egész élet állandó nagy fejlődés. A hanyatlásban már benne van az új lendület csírája. A dekadens formákból alkalomadtán éppoly erős inspiráció indulhat ki, mint a klasszikusakból. (...)

Forrás: Nyugat, 1912. 22. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00116/03702.htm

Bölöni György: Pór Bertalan

Egy monumentális festő: ez lehet első gondolata mindenkinek, aki Pór képeit meglátja. Már alakjai sem kicsinyek, csak úgy duzzad rajtuk az izom, testük arányai túlnőnek, ki a képkeretekből, nagy vászon kell nekik, hogy a maguk harmóniájában képesek legyenek elhelyezkedni. Pedig Pórnak igazán nem a nagy vásznak adják meg monumentalitását. Alakjai már úgy születnek, első pongyolaságukban úgy kerülnek a papirosra, amikor még kezdetleges vázlatok, hogy magukon hordják monumentalitásuknak lappangó hevét. Benső tűz, az emberi energiák feszültsége dolgozik testeiben, már akkor, amikor első gondolatként fogamzott rajzok, amikor még vonalaik fel sem léptek, formáik ki sem alakultak, amikor még csak kifaragatlan tömegként jelentkezik egy-egy emberi test, amelynek alig van feje, karjai, megformált karjai nincsenek, sem lába, de ebben a tömegben már ott sistereg az élet heve. Nem véletlenség tehát, hogy nagy képekre vágyik, és a munkában meg sem szusszanva jönnek egymás után kompozíciói.

Ha a görögök idejében él, ő faragta volna a legsúlyosabb izmú gladiátorokat. Hogy mai festő, embereit igyekezik felruházni testi és izombeli kiválóságokkal, mint ahogy lélekben igyekszik őket naggyá tenni. Mert van benne valami ilyen klasszicitás, amely gyatrán, szenvedélyek nélkül, hétköznapi poltronságokkal nem szereti az - embereket. Alakjai legszebb izmaikat mutatják, legkimagaslóbb gesztusaikat, emberi monumentalitásuknak minden előnyét megkapják, hogy égjen, lobogjon, tüzeljen az életük. Azért azt ne képzeljük, hogy ő is izgul, benne magában is csapkodnak a hevességek. Ő kontemplálódva néz körül a világban, nyugalommal, csöndesen, kevés szóval, mint egy pipázgató magyar, és képeibe dobja bele minden mélyről előtörő hevességét.

Ha képein fejlődési fokok szerint végigpillantunk, ez a nagy talentum, ez a kissé patetikus, festőségben megnyilvánuló szenvedély igyekezik magának megnyilatkozási formákat szerezni. Eleinte emberi arcokkal került össze Pór, javarészt portrékat festett, és igyekezett kitapogatni az arcok emberi értékeit. Első nagy kompozícióján is arcokat hozott egymás mellé, a legmeghittebb arcokat, akiket nap-nap után maga körül talált, a családját, amint összekerültek az élet panaszosságában. És mire ideért, kezdett többet, problémaképpen foglalkozni azzal, hogy végső céljukként ne csak pszichológiai dokumentumok legyenek a képei. Családi képén már kezdi egyszerűsíteni, igen megválogatni festői kifejezési eszközeit, szűkszavúan, lefokozott színekkel, tompa tónusba borítva szövi egymásba ezt az embercsoportot, amelynél egyszerűen körülfutó vonalak szabnak a tömegeknek határt, s kezd éledni, jelentkezni a forma. Ami idáig csak érzésben volt meg benne, mint bizonytalan, homályos törekvés lappangott, amikor koponyákat formált, emberi alakokat súlyos masszájukban vászonra vetített, most ez mind tisztult formakeresés, a Párizsból jövő áramlások hatása alatt, Cézanne megismerése után, régi hagyományok renaissance mesterek értékelésével, lenyűgözően, parancsoló hatalommal kezdett nála jelentkezni. Így jutott el a nagy kompozíciókhoz. Pór forrongva, magát zúzva, meg-megtépázva, saját magát nevelve és kergetve érkezett ahhoz, amit egyedüli nagy összekötő kapocsként találunk a Nyolcaknál, a tiszta formakereséshez, amivel például mint fiatalabb festő, Tihanyi, megkezdte a pingálását, amihez Berényt, a szintén fiatalabb festőt, erős intelligenciája és kritikai képessége már indulásakor hozzásegítette.

Pórt ma főképpen ez a formakeresés érdekli, még a színek értékelését is mellőzi, embereket gyúr, azoknak kutatja hangsúlyos anatómiai vonatkozásait, a térbe állítja és összefűzi más és más testekkel. Szóval a formák kompozícióba vonása történik nála, súly szerint rendeződnek el, a képnek fontos egyensúly szerint, az egyes tömegek, és nem színekkel, nem vonalakkal, hanem a formákkal indul a képen nagy ritmus. És míg alakjain bepillant az élet nagy katlanába, felserkenti energiáikat, amíg barokkos gazdagsággal duzzasztja izmaikat, már ott settenkednek a víziói, és röpítik fel nagy vásznakra az embereit.

Ha más nem bizonyítaná, Pór törekvései észrevehetően illusztrálják, hogy milyen fejlődési erő van abban az új festészetben, melynek a Nyolcak előretörő hívei. Az a degeneráló hatás, amely az impresszionizmus nyomán nőtt, amely apróbb képekre szorította tendenciája erejével a festők képességeit, a ma művészetében, és nem baj, ha folyton hangsúlyozzuk, éppen Cézanne nyomán - eltűnt, a hagyományokhoz való visszatéréssel helyet adott a kompozíciós hajlandóságok újraébredésének. A mi közönségünk szemében a kompozíciónak akaratlanul egybe kellett olvadnia az akadémiai festéssel. Nagy képeket, melyeken tömegek mozognak, történelmi festők pingáltak csak, vagy politikai jeleneteket, társadalmi ünnepélyeket vittek vásznakra azok, akik megbízást kaptak. A kompozíció, amely a festő kedvteléséből ered, vágytól, Krisztus-képek sablonjaiban kimerült. Az új művészet ma ott tart fejlődésében, hogy átveheti dekoratív szerepét minálunk is, forrongása, anarchisztikus hullámzásai után így képes felhasználni az erejét. S ha azokra a magyar vásznakra gondolunk, amelyeket a Szépművészeti Múzeum a régi jó időkből őriz, s azokra, amelyek mai kiállításokon kompozícióknak merik magukat jelezni, akad-e avatatlan szemű ember, aki fel ne ismerné, hogy azokon a munkákon, amelyek a Pór Bertalanéi, nem erősebben csapja-e meg őt a nagy művészet szele? Ő maga sem szeretné azt mondani magáról, hogy már végzett, s nincsenek megoldandó feladatok előtte. Igenis vannak, mert küzdelmesebben nem ért céljához még magyar generáció, mint ezek az emberek, és kevesen vesznek olyan tisztséggel, a talentum nemesebb harcba vivésével kezükbe ecsetet, mint Pór. Ő most nagy munkába kezdett. Látják a rajzain, hogy buzog embereiben a vér, hogy dolgozik az emberi gépezet. Olyan mindegyik, mint egy jól fűtött kazán, a szétpattanásig telítve. Ezek az emberek rohannak, hogy kialakulva, testük kitapogatott, plasztikailag megmért formáival együttes megjelenésre szegődjenek. Már itt állanak, nagy vásznakra kerülve, egymás mellett, s még az a legfontosabb terve a festőjüknek, hogy őket elhelyezve, viszonyba kerítse mozdulataikat, karjaik lendítését, lábuk kilépését, törzsük hajlását rendezze. Őket fűzi össze, egységbe hangolja, s hogy ez a nagy tömeg a földdel, a háttérrel, a maga miliőjével miként olvad össze, megvan-e ezekkel kifelé is, az az óvatos moduláció, amely alakjait, a kép kompozíciójának főtömegét összeköti - ez kell legyen jövendő kérdése.

- Hová kalandozott, hová megy, merre tévelyeg! - gondolhatják felőle azok az arcok, amelyeket esztendőkön át gonddal formálva, emberré emelve megfestett, amelyeken hű nyomokat hagyott a tehetsége.

És mi azt nézzük, milyen szép viadalt végez magával, hogy löki ki az értékeit, nem akar megállani kis halmoknál, és keres új és új, magasabb rendű megjelenési lehetőségeket a talentumának. Egy országban, ahol csak megalkuvások vannak, ahol csak könnyű versenyre szánják el magukat az emberek, és léhaságok nyerik az olimpiádot, van-e valami, ami rokonszenvesebb és tiszteletre méltóbb?

1911

Forrás: Bölöni György: Egy forradalmi nemzedék, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1982, 405-409. oldal