1909 - Olaj, vászon, 176,5x206 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
| Bálint Aladár cikke | ||
| P. Szűcs Julianna írása | ||
| Szabó Katalin elemzése | ||
| Oelmacher Anna írása | ||
| Kovalovszky Márta elemzése | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Bálint Aladár: Pór Bertalan csoportos képe
*
Nyolc embernek - egy egész családnak - képét vitte vászonra Pór Bertalan. Nyolc embert egy kompozícióba összeforrasztani nem könnyű feladat. Keveseknek sikerül ilyesmi.
Minden idők igazi piktorának vérmes vágyakozása a nagy felületek benépesítése. Sokat, különfélét erős kézzel megmarkolni, összefoglalni; erős, egész embernek való, ahhoz méltó piktori vállalkozás. Giotto, Gozzoli, Mantegna, Masaccio, majd Michelangelo, később Tiepolo, aztán a mennyezeteket díszítő könnyű franciák, Boucher és társai, végül Marées. Puvis egy-egy stációja ennek a lelkek mélyén izzó grand-art-vágyakozásnak.
Természetesen a piktori elvek és az alkalmazás változása a legkülönfélébb lehetőségek horizontját nyitotta meg a festők előtt. Másképpen jelentkezik ez a lehetőség a XIV., XV. és a XVI. századbeli olasz festőművészetben, másképpen a hollandusoknál és másképpen ma. Az akciónak magán a piktúrán keresztül megteremtett egységét adták a reneszánsz előtti és a reneszánsz mesterek, több embernek, több emberi karakternek dinamikai egyensúlyát érezzük a fakultást, a családot megörökítő nagy hollandus vásznakon, szintetikus törekvéseket a modern nagy piktorok freskó-kompozícióin.
A nagy és legnagyobb mesterekre gondolok, azokra a boldog porladozókra, akiknek munkáiból kisarjad a rendszer, a törvényszerűség, az indokolt továbbfejleszthetőség.
Szűkszavú, erőskezű, komoly ember mondja el ezen a vásznon súlyos mondanivalóit. Az irodalom önként kínálkozó mankóinak segítsége nélkül, szigorú következetességgel és magamérsékléssel, pusztán piktori eszközökkel oldotta meg nehéz problémáját és az az elmélyedés és szeretet, mely meleg sugarakban ömlik a puritán képből, önkéntelen objektív líra. Talán Rudyard Kipling pozitív poézise lehet ilyen.
Már magát a tendenciát is komolyan kell hogy vegyük.
A kép közepén az anya. Fáradt, öreg asszony. Áttetsző egyszerűsége mellett csupa mélység. Ruhája a gyöngyöző meleg szürke és feketébe hajló barnák átmenete. Kétoldalt a fiúk kék ruhája eleven, üde kontraszttal enyhíti a lehangoló tőrt színeket. A jobboldalt ülő apa kézcsuklója külön stúdiumnak is beválnék. Két leány áll egymás mellett az apa mögött. A kép balsarkában egy idősebb fiú és egy leány. A díványon egy alvó gyerek elmosódott feje.
Tartózkodik attól, hogy indokolatlanul színeket halmozzon egymásra. Ami szín a palettájáról lekerül, az már maga a meggyőződés, hosszú töprengés árán nyert nagyszabású vonalépületének logikája.
Ez a kép a Kernstok-csoport kiállításának egyik erőssége. A programja, a tendenciája azonos a többi piktorforradalmár képeinek programjával. Ezt a programot ma sokan még nem értik, sokan meg nem akarják megérteni. Elkövetkezik az idő, még pedig mihamar, hogy nagyon sokan mellé állnak és még többen átveszik. Akkor ezek már régen túllesznek azon a lépcsőfokon, amelyen ma vannak, és ahova az utánuk jövők akkorára eljutnak. Hisszük, hogy akad közöttük nem is egy, aki eléri azt, amiért ma kinevetik őket; a nagy, értékes és mindenekfölött levő legnehezebbet, a régi nagy mesterek egyszerűségét.
Forrás: Nyugat, 1910. 2. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00048/01265.htm
...Véletlenül ismerős a világa számomra. Nemcsak azért, mert még tizenévesen láthattam epreskerti műtermét, sőt még "korrigálta" is unszolásra készített gyerekrajzomat. Inkább azért, mert nagyanyám, aki a régi szliácsi ismeretség jogán elvitt hozzá, "miliője" szerint maga sem sokban különbözött felvidéki földijétől. Talán egy árnyalattal gazdagabb volt, könnyebben élt, de a rám maradt megbarnult csoportfelvétel tanúsága szerint a rokonokkal egyetemben éppoly illúziótlan rosszkedvvel nézett a világba, mint Pór Bertalan 1909-ben festett Család-jának egybeterelt tagjai. Nekem ez a festmény nem szól "proletárnyomorról", "reményvesztettségről", "egy életunt, harcra képtelen, vágyakihalt faj" anatómiájáról úgy, amint ezt a kortárs Déri Imre írta annak idején az Egyetértés című újságban.
Belevetített emlékképeim után e Pestre szakadtak arcán a neurózistól a magányérzésig, az intelligenciától a korlátoltságig minden stádium kiolvasható az egyként lefelé görbülő szájakból, csak éppen a harcra képtelen életuntság nem. Kispolgárok ők a javából, de a könnyen aktivizálhatók rendjéből. A balszélső csúnya lány talán két hisztériás jelenet között éppen a Galilei-kör előadásaival próbálja feledtetni nyomasztó mikroklímáját. A szobadíszfestményt félig eltakaró fiú meg talán alig várja, hogy széthullófélben levő vallási és "faji" kötelékei után új barátokra leljen, új eszmékkel találkozzék, ha már mennyiségtanból bukásra és a nagybácsi kiskereskedése a csőd szélén áll. Valóban, ahányan vannak, annyiféle sebet őriznek arcukon. De hát végül is a magyar progresszió emberanyaga nem az önelégülten borozgató, kvaterkázó, magánügyi terveiket dédelgető kisgondúakból került ki. A Pór rajzolta-festette figurák feje felett talányos, kétélű sors lebeg: a közösségre találás vágya egy forradalmasodó korban, de a frusztrációtól való félelem is, amely magány, idegesség, hontalanság alakjában tör áldozataira.
E képértelmezésből két dolog következne. Az egyik Pór Bertalan első igazán modern képének stílusára, a művészi szándékra vonatkozik. Előszeretettel emlegetik ugyan elemzői az éles körvonalak, a visszafogott színek, a részletszegény drapériák láttán az olaszországi élményeket, Giottót különösen - de a sorsukat arcukon viselő rokonok sosem születtek volna ilyennek a komolyan vett kritikai realista gyakorlat nélkül. Amely kritikai realista gyakorlat az érzelmek leképezhetőségén, a jellemek megragadhatóságán, a képkonvenciók tiszteletben tartásán alapult. A modernista formaelemek nem semmisítették meg ezt az eredendően tizenkilencedik századi láttatásmódot, hanem a mélylélek-ábrázolás részévé avatták. A rembrandti félárnyék, a barna mélység, a "festőiség" a melankóliát, az elmúlást, az együttérzést hangsúlyozta volna. A rideg rajzolat viszont a rosszkedvű arcokhoz hozzátette az állapot nehezen tűrhetőségét, az atmoszféra feszültségét, a létezés kiegyensúlyozatlanságát.
De a képleírásból más is következhet. Nevezetesen az, hogy a Pór Bertalan-i családtagok felett lebegő alternatíva, azaz a közösségre találás vagy a frusztráció nemcsak az ábrázolt modellekre érvényes. Érvényes alternatíva volt a festő számára is. Az a művész, aki Tisza Istvánokat ingerelt támadásra, és aki a Nyolcak festőcsoport tagjain túl a polgári baloldal képviselőit mondhatta elvtársainak Ady Endrétől Tersánszkyig, Lukács Györgytől Bölöniig, az a bőrén érezhette a művész társadalmi küldetésének fontosságát. Mint ahogy a bőrén érezte később mindennek az elvesztését is. Anyagiakban nyilván nem járt jól a már jó nevű, elismert festő, amikor a biztos egzisztenciát és polgári mecenatúrát feltételező portréfestést a Család idején felcserélte a forradalmi magatartással. A monumentalitást sejtető, sóvárgóan tiszta kompozíciókba ugyanis éppúgy belekalkuláltatott az új világ eljövetele, mint a rosszkedvű családtagok reflexeibe a megélhetési nehézség. Ebben az összefüggésben a kegyetlenségig egyénített portrék a vant fejezik ki. A mezítelen, egyéni jellemvonásaiktól megfosztott héroszok és heroinák a legyent. A Család 1909-ben a részletekbe belesüppedő partikuláris egyént ábrázolja...
Forrás: P. Szűcs Julianna: Pór Bertalan igazi hazatérése, Népszabadság, 1980. november 4.
in: P. Szűcs Julianna: Művészettörténés (Kritikák és publicisztikai írások)
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1985, 41-45. oldal
1909-ben, a Nyolcaknak még Keresők néven történt első jelentkezésekor, ez a kép volt a tárlat szenzációja. A hagyomány szerint befejezetlenül, a festőállványról vitte el Kernstok a kiállításra. Megdöbbentő hatását elsősorban nem stílusával, hanem társadalmi elkötelezettségével váltotta ki. A család - Pórnak Felvidékről a Józsefvárosba szakadt rokonsága - minden tagja magán hordozza a nyomor és kivetettség szomorúságát. Az aszimmetrikus kompozíció laza csoportfűzése tudatos képépítő elv eredménye. Az alakoknak semmi kapcsolatuk sincs egymással, a művész ezzel érzékelteti magányosságukat, látszólagos passzivitásuk megnyolcszorozódva a nézőben a potenciális cselekvés érzetét kelti. A kevés, hideg színre épülő kolorit, a kontúrvonalak hálója biztosítja a kompozíció egységét. A nyolc portré stílusa Pór korábbi naturalizmusát őrzi. A századfordulóhoz köti még a képet a hodleri szecessziós dekorativitást idéző kontúrrajz. E képen Pór mindjárt a kezdetben megfogalmazta a polgári radikális Nyolcak-csoport eszmei, politikai elképzeléseit, a formai megújulás eredőit és jövőjét. Pór és társai tagadják a nagybányaiak természetelvű látványfestészetének Réti István által kidolgozott, a croce-i intuícióelméletre és a bergsoni beleérzésre épülő filozófiát. A Nyolcak racionális világképet akartak teremteni, az esetlegessel a tartósat állították szembe, a kompozíciót az emlékezés eredményének tekintették, és a Fülep Lajos írásaiban kifejtett közösségi, világnézetet tükröző művészet szükségességét vallották. A lehetőségeket azonban képekre átváltva sem Pór, sem a csoport többi tagja nem vitte következetesen végig.
Forrás: 20. századi magyar festészet és szobrászat / főszerk. Csorba Géza
(A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának katalógusa)
Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1986, 252. oldal
Pór Bertalan ekkor már keresett portréfestő volt, de nem elégítette ki többé az ember arcképábrázolása. Mást akart, a kifejezésnek gazdagabb, változatosabb formáit kereste. Így született meg a Család című kompozíció, az ő Pestre szakadt családja, amely egy józsefvárosi bérház apró lakásába zsúfolva kereste egyre fogyó reménnyel a nagyváros nyújtotta lehetőségeket. A kompozíció széles, nagyvonalú összefoglalása mindannak, amit eddigi portrégyakorlatában megtalált, de benne túlsúllyal Giotto mély hatása érvényesül. Néhány tanulmányszerű arcképtől eltekintve, mindig hajlamos volt a kevés színnel való formálásra, és már első kiállított Önarcképén mélybarnákból világlik elő az arc kevés fényt kapott része. A Család is a barna színre épült, de transzparensebb, kevésbé modelláló erejű.
Forrás: Oelmacher Anna: A szocialista képzőművészet nyomában, Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1975, 140. oldal
A Nyolcak első kiállítására festette, de nem készült el vele, s végül befejezetlenül állította ki. Sikere, s a felháborodás, amelyet keltett, egyaránt nagy volt. Az egykorú, haladó szellemű kritika lelkesen üdvözölte, "új proletár dal"-nak nevezte, Tisza István miniszterelnök viszont felháborodottan távozott a kiállításról, és később egyik cikkében is megtámadta a festőt. Bizonyos, hogy erősen szociális indíttatása, száraz festőisége az általánosabb kérdésekkel foglalkozó Nyolcak közül is kitűnt. Mint az egykorú családi fényképeken, úgy állítja elénk a festő családját. De míg a fényképek díszletek között, megszépítő tónusban jelenítik meg a modelleket, Pór egyszerű háttér előtt, szikáran, elgyötörten, törődötten - úgy ahogy éltek - fűzi őket csokorba. Elnyűtt alakjai ugyanabból a környezetből hoznak hírt, ahonnan például Kassák Egy ember élete című önéletrajza. A figurák megformálása már előre vetíti Pór későbbi kompozícióinak monumentális stílusát.
Forrás: Kovalovszky Márta: Kozma Lajos, Ferenczy Béni, Pór Bertalan ("Az én múzeumom" sorozat)
Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1974, 25. oldal
