Lengyel Géza: Új képek
(részlet)
. . .
A nekünk megszokottabb nyelvhez áll közelebb Pór Bertalan nagy képe is. Polgár-család, abban a beállításban, amely természetes, mert keresett s mert keresetlenül sem a vászon, sem a fotográfus elé nem áll egyetlen család sem. Hatásának eszközei színben és vonalban egyaránt puritánok. Pór takarékoskodik velük, nem engedi előretolakodni őket, hanem embereket, arcokon és alakokon keresztül egyéniségeket emel ki, erőteljesen. A nagy képben megvannak a nagyszabású alkotás ismertető jelei. (...)
Kezdetét jelezzük egy hosszú, nagy útnak - körülbelül ezeket vallotta Kernstock Károly magáról és társairól, akik vele együtt állították ki képeiket a Könyves Kálmán szalonjában. Amit mondott, végig érdekes volt. Ez a kijelentés azonban fontos. Ez talán a legfontosabb, vallomásnak is, megállapításnak is. Kezdjük tehát megfigyelni őket, akik kutatni indultak. Kezdjük, több szeretettel, mint új elméletek megszerkesztésére való hajlandósággal, több bensőséggel, mint értelmetlen rajongással. Mert ne felejtsük el - így mondja Kernstock is - hogy soha a vakmerők, a természet új felfedezői nem tudták, kik, hogyan fognak az ő művészetükből dogmákat leszűrni s a dogmákat hogyan keresztelik majd el. Nyilván nem is érdekelte őket ez az igyekezet, mely csupán recept után kutató festőknek hasznos, meg olyan művészetszemlélőknek, akik olthatatlan vágyakozással skatulyázzák a látottakat. Nem is látnak addig, míg skatulyarendszerük el nem készült. Nem szabad feltétlenül megvetni ezt a felmérő kalmár-igyekezetet. Vannak értelmes rendszerek is, melyek segítségével a múlt egy részében és a múlt bizonyos fokáig elég jól lehet tájékozódni. De csak a múltban s inkább mellékes, bár olykor végtelenül vonzó dokumentumok tömegében. A most született, a frissen elénk tett, az eleven, működő és fejlődő talentum alkotásával szemben minek ez a mankó? Hogyan sikerülne megtudni az útról, melyet most kezdtek építeni, hogy hová vezet? Ki tudna a kezdeményezőkről a követőkre és a befejezőkre következtetni? Bölcsőnél állunk és az érdeklődést, az örömet fokozza az az izgató tudat, hogy megértük ezt a születést és a kisded művészetet talán még látni fogjuk felserdülten is. Megszületése váratlan és meglepő csak azok számára lehet, akik nem érezték már hosszú idő óta a nagyon megállapodott, a legújabb dogmákhoz pontosan ragaszkodó művészet ernyedését. Fuldokló, öldöklő lelkesedéssel csak az beszélhet róla, aki nem gondol, nem gondol már ma, a fejlődés végső fokára, mely mindig, bizonyosan, eljön, melyen a hanyatló szervezetet - az emberit vagy a művészit - felváltja az újabb. Ez az élő világ titokzatos, de kérlelhetetlen rendje. Ez, amit egyszerűnek és természetesnek látni megszoktunk. Nagyanyánk is volt egykor fehér ruhás, piros arcú leány. S majdan a fiúnk is össze fog roskadni. A hajszálpontosan megrajzolt barna falevelekhez, ez apáink idejéből maradt, unott, émelyítő festő-témához képest milyen fiatal erőt, mennyi ujjongó jókedvet jelent számunkra a napfényben úszó, a zöldben és narancsban és pirosban tobzódó kép, egy vidám reggel impresszionista képe. Ez az erőteljes, kellemes akkord azonban kezd visszatérni. Jól esik hallani másodszor is, harmadszor is. Már tizedszer, századszor halljuk. Ekkor észrevesszük a formuláját. Látjuk a rejtett vázat. Megjelenése egyre tökéletesebb és egyre jobban emlékeztet mechanikai munkára. Veszedelmes típusai alakulnak ki a naturalista, a plein-air és az impresszionista képeknek és tudjuk, már tudjuk, ha fájdalmas is ez a megismerés: egy pompás szervezet hanyatlását értük meg. Ha még ki nem pattant, holnap bizonyosan kipattan az egykor majd diadalmas, a valamikor majd szintén elfonnyadó utód csirája.
A most bemutatkozó nyolc festő új képein önkénytelenül keressük azt, - keressük előbb a külsőségekben, miken keresztül lehet a festői mű lényegéhez férkőzni - keressük, ami a régivel egészen ellentétes s ami annak mintegy folytatása. Egy ellentét, egy ilyen reakció: hogy a tájképmotívumoktól, melyek egy-egy modern tárlaton annyira domináltak - visszatérnek újra az emberi testhez. (...)
Forrás: Nyugat, 1910. 2. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00048/01260.htm
Erdei Viktor: Levelek Selysettehez
(részlet)
(1910. január hó 5.)
Ismeri - Selysette - szépséges hazánkat, szeretett székesfővárosunkat, ismeri az úgynevezett "művészeti viszonyainkat" is némileg s így nincs akadálya annak, hogy intimebben beszélgessünk egyről-másról.
A "Könyves Kálmán"-ék szalonjában ú. n. "Új képeket" találunk. Erről kimerítőbben kell írnom, mert kegyed, kedves barátnőm, Párizsban él és érdekli a sajnos vámmentes szellemi export. Ne mosolyogjon, hisz oly szelíden viselkedem.
E kiállításon tán legérdekesebb, legférfiasabb Pór Bertalan nagy csoportos képe, mely nekünk Pór régi képeit juttatja eszünkbe, csak tónusaitól megszabadítva s úgyszólván vázát, kontúrjait adja eddigi rajzának. Nem egyebet. Kontúrjai legtöbb helyen nem konstruktívek, hanem kopírozottak s nem a formáknak, hanem a színek és tónusok határát jelzik: a rajz ezáltal értelmetlenné válik s nem formákat, hanem emberek vázát látjuk. A színek szegényesek, tónusmaradványok pedig zavarják az amúgy is hiányzó technikai összhangot. A kép tán freskószerű jellegével akar hatni - ránk az alárajzolás jellegével s kontúrjainak masszájával, foltjaival hat - mint ahogy Pór képeinek eddig is folthatásukban volt erejük s a megkonstruálásban, arányokban a gyöngéjük. Ha ezen anomáliáktól eltekintünk - s ezektől nem szabad eltekintenünk - szimpatikus művészi egyéniséggel állunk szemben, kinek karakterérzése nem mindennapi, emberábrázolása drámai momentumokat nem nélkülöz s nincs híján benső küzdelmeknek sem.
Forrás: Nyugat, 1910. 5. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00051/01354.htm
Pór Bertalan kiállítása a "Könyves Kálmán"-ban
Tersánszky Józsi Jenő: I.
1.
A Pór Bertalan "Könyves Kálmán"-beli kiállításán a három aktot, két férfiét s egy nőét ábrázoló nagy képe tűnik szembe először, s nekem úgy tetszik, hogy ennek a nagy kompozíciónak a reánk tett benyomásával, mint valami véleménnyel, szinte szuggesztíve nézzük a többit.
Nagy időközök eredményeit hozza - hézagosan ugyan ez a kiállítás, s tisztán látszik a fejlődés a pepecselő, artisztikumra törekedő kezdettől a tájképek naturálisságán (nem a képzőművészettörténeti terminus technicusra gondolok) keresztül a nagy kompozíció analíziséig.
Azt hiszem, hogy a nagy képe egy új fejezetét jelenti Pór Bertalan piktúrájának. A családi képe meg a nagy kompozíciója között éles különbségen tetszik meg ez leginkább; ahogyan az előbbi a megállapodottság biztosságának s az utóbbi a puszta formaszépségek minden mástól elvonatkoztatott nyugtalan keresésének eredménye, a mai ember mindent mezítelenre vetkőztető s lényegkutató józanságával.
2.
Egy olyan ember művészi életének eredményeit láthatni itten, akinek bizonyára komoly és keserves kényszerűség a megnyilatkozás; s ezt különösen nálunk nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ahol a magával való megalkuvás egész a szélhámosságig, sőt külön művészetté fejlesztve tenyészik. S most nemcsak a piktúrára gondolok.
Úgy szeretném ezt magyarázni, hogy ne értsem alatta a kimondottan megalkudtakat, a kedvenceket, hanem azokat, akik a - mondjuk - megnemértettek között például vagy bizonyos jelszavak köpönyegében, a megnemalkuvás minden pózával mondják el a nincs-mit-mondanomot.
Különben a piktúránál, amely leginkább a külső formák művészete s nem mesterségbelinek épp a technikája miatt talán a legnehezebben hozzáférhető művészet, a legkönnyebben téveszthetni meg a szemet ügyes és üres decorumokkal spekulálva.
A megalkuvásban egyébként valami külső szükségszerűséget látnak, pedig a megalkuvás, vagy jobban mondva, a megalkudni tudás is épp olyan belső s körülményektől független kényszerűség, mint az ellenkezője. Tehát olyasvalami: hogy megalkudtam, mert képtelen vagyok a megnemalkuvásra. S talán csak a művészi termékenység tekintetében tehető némi kivétel.
3.
A közönség szempontjából igen célszerűen van elrendezve a Pór Bertalan kiállítása. A nagyközönség legalábbis gondolkodóba eshetik a neki hozzáférhető képeket szemlélvén, hogy ez az ember, aki ilyeneken az első fejlődési fokokban van túl, bizonyára nem ad értéktelenségeket a későbbiekben.
Mert az igazság mégis csak az, hogy a többé-kevésbé laikusszámba jövő közönség, megállván a nagy vászon előtt, több vagy kevesebb jóindulattal veszi lelke fenekén különcködésnek s igyekszik utána megédesíteni a szemét a szemének valóbb képeken.
A régi jelszóra a közönség nevelésére gondoltam evvel, mert mégis csak nem kis dolog, még az anyagi jókat nem is véve, ha a büszkén hangoztatott magamon kívül még vagy pár ezer megértőnek pingálhatom a képeimet. És arra gondoltam, hogy vajon a sok terminus technicus helyett nem lehetne egészen primitíve így szólni a közönséghez:
Bizony sok gyönyörűségtől elesnek Önök, mikor ennyire közömbösen haladnak el a különcködésnek tetsző képek előtt. Az új megértések gyönyörűségeitől, ami mégis csak a legintenzívebbje s leg-önökhöz-méltóbbja volna a műélvezetnek. A művészet nem állhat meg egy szakában az Önök kedvéért, talán azon legegyszerűbb ok miatt sem, hogy amíg a gyerek fülének édes gyönyörűség a prím meg a szekund összecsengése, addig az émelygősség bántó és kelletlen érzését kelti bennem s szükségét érzem a disszonanciáknak. Új emberek jönnek, akikben az első tapogatózások idejével elraktározódnak a régi értékek, s akik kegyelettelen taposnak rájuk, hogy felibök állván hirdessék a maguk igéit.
4.
S Pór Bertalantól higgyék el, bizalommal várhatják az új igéket.
Forrás: Nyugat, 1911. 4. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00074/02247.htm
Pór Bertalan kiállítása a "Könyves Kálmán"-ban
Fémes Beck Vilmos: II.
***
Patinás színű, érzelmes arcképei fejlődésének tíz év előtti fázisában mutatják Pórt.
A monumentalitás nem művészi cél s nem a legkülönösebben művészi érték. A kép becsét a művészi meggyőződés értékessége teszi s független ez a méretektől: más probléma nagy képet csinálna, mint kicsit. Más hangsúlyozásokat, más kifejező módot követel egy nagy falfelület díszítése, mint egy lakásszobába beleilleszthető kép.
Pór Bertalan az a ritka erős tehetségű piktor, kinél önként adódik a monumentalitásra való hajlam és szépen párosul gazdag képességeivel. Legújabb nagy képe, amely gyűjteményes kiállításának művészi eseménye, sok szép törekvésnek kezdetét jelenti.
Erős formai hangsúlyozásaival megállít ez a három akt ("Aktok"). Cselekvésük témáját alig tudnám megmondani, mégis mindegyik szükségszerűen van itt.
Piktúráról van itt szó elsősorban, magáról a piktúráról, s távolról sem valami intellektuális gondolatnak a fotografikus megjelenítéséről. Komoly és értékes ez a kompozíció, s ha teljes hatásában nem is a legharmonikusabb, az mit sem von le a szándék értékességéből.
Gyakori eset művészeknél, hogy egy-egy időszak problémáit, vesződségeit túlozva, a diszharmonikussal határos erővel hozzák felszínre, s ez csak a szándék erélyességét bizonyítja. Ezzel menthetők Pór "Aktok" című képének fogyatkozásai is. Talán kissé színszegény. Vagy inkább formadús a színesség hátrányára.
Az ilyen komoly művész munkája, mint amilyen Pór Bertalan, egészen más elbírálás alá esik, mint amazoké, akik minden áron eredményre dolgoznak. Hozzá talán közelebb áll maga a művészet, a munkában felbukkanó sok vesződség, a problémák megoldása, mint a közepes értékű eredmények. Mélyre nyúl és új dolgokat hoz felszínre.
Ha ma még nem látom a képen azt, hogy a figurák világos elgondoltsággal helyezkednek a környezetbe, a tájba, holnap talán éppen ez a része a képcsinálásnak fogja érdekelni s azt is megoldja.
A nagy képéhez két pompás kis vázlatot csinált. A képszerű helyzetek ezeken oly szépen és értelmesen vannak meglátva, hogy a legnagyszerűbb reményekre jogosítanak. Pedig ez az egész munkásság úgy - igazán szűzi erős ösztönéből indul útra.
Milyen komolyan és őszintén kezdte.
A későbbi évekből néhány színesebb arckép és sok-sok szép tájkép, felvidéki erdőrészlet van itt, köztük egynéhány igazán elsőrangú erővel és színesen, meglátott munka.
Családi csoportképét már tavaly láttuk, értékes szép munkának tartom. A dekoratív felfogás jelzi az utat legújabb törekvéseihez.
Rajzairól külön kellene beszélni, olyan sok megrögzítés és linialis keresés van bennök. Vázlatok, alternatívák képeihez: friss, változatos elképzelések. Mindmegannyin látszik, hogy nagy könnyedséggel írta papírra.
Pór Bertalan fejlődésében megfigyelünk csalódást, kiábrándulást, tépelődést; de semmi elkalandozást idegen területekre, vagy megbékülést fogyatkozásokkal. Mindig a tárgynál marad, s mindent pikturális szempontból értékel; így fejlődése minden egyes fázisában külön-külön is elsőrangú tehetségnek mutatkozik.
Ma éppen harminc éves, fiatal és ambiciózus, lelkesedni tud és szereti a munkát. A továbbfejlődést művészi intelligenciájának teljes kialakulása fogja majd lehetségessé tenni és meghatározni. Küzdelmes lesz az út tovább is, mint minden magyar művészé, aki tehetsége kialakítását csinálja végig ebben a minden pikturális tradíció nélküli országban.
Fokozott érdeklődéssel várjuk többi nagy munkáját!
Forrás: Nyugat, 1911. 4. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00074/02248.htm
Pór Bertalan kiállítása a "Könyves Kálmán"-ban
Berény Róbert: III.
Érzések, érzékelések, szándékok. E sorrend néha úgy változik: érzések, szándékok, érzékelések - néha meg így: érzékelések, érzések, szándékok.
Soha szándékolás egymagában nála nincs. Soha utolsó stáció nem áll előtte eleve. De az első sem, eleve. Az egyetlen ok, amely továbbdolgozást, változtatást, újrakezdést követel, mindig az érzése.
Ez az érzés a legkülönbözőbb sűrűségű, határait mindannyiszor a kontroláló ízlés energiája hatja. Hol nem tudatosan, hol meg mindez a tudatába botlik. Ekkor már mint szándék vigyáz arra, amit Pór szeme lát.
(Minden érzékelés okozta belső feszültség erotikus. Minden érzékelés okozta potenciális különbség egymáshoz akaró, egymástól feszülő alanyai egyik a másiknak kontrasztja.) Minden érzékelt kontrasztfeszültség benne kontrasztfeszültséget létesít, annyira feszülőt, amint néki éreznie megadatott.
Ez a feszültségérzés differenciálható: hol színerotika, hol irányerotika, hol tónuserotika, hol formaerotika, hol ezek legkülönbözőbb kombináltsága, hol meg egészen valódi erotikus erotika.
Pór mindannyiszor az érzését fejezi ki. Vagyis a feszültségeknek mások számára érzékelhetése módján emezeket leteszi vászonra festékkel. (Állítólag e feszültségek kiegyenlítődése a produkció. Sem Pórnál, sem valamirevaló művésznél erről szó sincs, hanem - ismétlem - a kép lehetőleg egzakt mása az érzésfeszültségeinek.)
Érzékelésének közvetítője a szeme: nézéssel látása, látással tapintása. Motívumai objektumok a térben. Tehetsége a szemével érzékelteket vízióvá szervezi. Ez a szervezés mindenki számára megközelíthetetlen. - Eredménye az a rendezettség (ha úgy tetszik, harmónia), melyben piktúráját összetevő előbb felsorolt faktorok bizonyos proprociókkal viszonylanak egymáshoz. Minderre nincsen szabály (hacsak nem a fiziológiai processzusé); mindezt a tehetsége determinálja, és az, amit a tehetség determinál, az a szépség; ahány tehetség, ugyanannyi szépség.
Képeinek színessége nem a motívumok objektumainak színessége. Ezt a tónusok teszik. (Ha nincs így, ha a motívum objektumainak színeit szervezéstelenül másolják, akkor az a kép tónustalan és rendszerint kirakatrendezői intellektusok produkciója. A tónusa a legkomplikáltabb jelensége a festménynek. Összetevődik a színek egymáshoz mért sötét-világos, hideg-meleg, egymást kiegészítő (komplementer) viszonylataiból, abból az érzékelésből, amit úgy mondottam, hogy látással-tapintás, és abból az érzésből, mely a formák térbeliségét nem "árnyékolással" kívánja kifejezni, hanem a formaerotika fejeztet ki formákat; a festő fest, elhelyez színeket oly intenzív formamegérzéssel, hogy a kép "se modèle tout seul". A tónust így érzi Pór, más valaki esetleg egészen másképp.
A tájképeit nem fogják félreérteni, inkább a háromaktos nagy képét. Amit ebben anatómiásnak néznek, az nem anatómiai atlaszból tanult bölcsesség elrecitálása. Annyira nem az, hogy e képből igazán nem lehetne valóságos anatómiát tanulni. Amilyenek azok az aktok, olyan érzései voltak Pórnak, érzékelvén az aktokat a természetben. Íme: e képben a formaerotika a domináns. A szín által választja megkülönböztethetővé objektumait, kelti a térben levésük érzetét. A testek dagadó formáinak kontrasztjai a föld- és erdős-hegyalakulatok egyhangúan ismétlődő ívrekeszei. A jobbszélső álló férfiakt térbeli elhelyezkedésének iránya tartja egyensúlyban a nőakt hátrahajlását és a középső férfiakt Z betű irányú helyzetét. E nagy képet időben megelőzte a két kis terv (a kiállításon a nagy képtől jobbra, balra az elsők), melyben a színkontrasztok érzése a legerősebb.
Ez az aktos kép, mint a csoport arcképe, úgynevezett kompozíciók. Ami a folytonos kifejezés által kialakult, annak hatása az az eredő (ha úgy tetszik, harmónia), melyet a képen lévő összes faktorok összetesznek. Ha ezt az eredőt a megvalósítás előtt érzi a festő és ez eredő megvalósításához keresi a megfelelő összetevőket: ez a komponálás. Ez alatt nem szépséges színek összeválogatását, sem objektumok "ízléses" gruppírozását, sem előre elhatározott "vonalakba" rendezést ért Pór és minden valamire való művész, hanem - mint mondám - érzésében a kontrasztfeszültségek intenzitása él és keresi azokat a kontrasztokat, melyek ezzel az intenzitással feszülnek. A kompozícióknál a szervezettség megelőzi a szervezést - mindenkor máskor a szervezés a szervezettséget.
Forrás: Nyugat, 1911. 4. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00074/02249.htm
