A Magyar Posta 1967-es kiadványa	ÉRDEKESSÉGEK
	Részletek Kassák Lajos: Egy ember élete c. regényéből
	A MA munkatársai: Bortnyik, Uitz, Kassák
	Uitz és Kassák, a TETT és a MA
	Uitz Béla síremléke a Kerepesi temetőben
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Részletek Kassák Lajos:
Egy ember élete c. regényéből

A konyhában ültünk és a regény legújabb fejezetét olvastam fel a családnak. Gyorsan, szinte játékos könnyűséggel haladtam a munkában. A fejezetek külön-külön magamnak is tetszenek s most, hogy ezek előtt a primitív emberek előtt olvasom, látom rajtuk a hatást, megfeszített figyelemmel hallgatnak, néha bólintanak, néha rosszallóan megrázzák a fejüket. Vitatkozunk rajta, hogyan lenne jobb és szebb, hogyan is kellene, hogy alakuljon Misilló sorsa. Vannak észrevételeik, amelyeket elfogadok. De különösebben nem engedem magam eltéríteni az úttól, amin eddig haladtam s amin, úgy érzem, ezentúl is haladnom kell.

Öt óra felé lehet az idő. Terus még nincs itthon, de ilyentájban szokott megjönni. Anyám is itt ül a hallgatóim között, valószínű azonban, hogy az esze ott járt valahol Terusnál. A többieknek még lenne mondanivalójuk a regényhez, de ő mintegy mechanikusan közbeszól:

- Ilyenkor már itthon lehetne az a lány. Négyig ül s talán már öt is elmúlt.

- Nem csitri ő már - mondom -, részben neki is meglehet a maga élete.

- Azért romlik el minden, mert így gondolkodtok. A mai fiatalság testben és lélekben elromlott.

- A maga idejében máskép lehetett, de akkor sem volt jobban. Az öregek úgy emlékeznek a fiatalságukra, mint valami paradicsomi korszakra.

Anyám még beszélni szeretne, de mégis meggondolja. Érzi, hogy ebből megint csak kötekedések vagy reménytelen lamentálások következnének. Kétségtelen, részben ő az oka annak, hogy a lányai így férjhez menés előtt másállapotba kerülnek s tudja, hogy nem titkolom előtte ezt a véleményemet. Fél hát tőlem. Egy bizonyos pontig elmegy a beszédben, de aztán elhallgat, magába húzódik, mint a csiga. Helyesen van ez így. Úgy teszünk, mintha megértenénk és méltányolnánk egymás okoskodását.

Visszamegyek a szobába.

Nemsokára megjön Terus és még valaki. Idegen hangokat hallok a konyhából.

Kopognak az ajtón. Egy meglehetősen kopott ruhájú, hosszú hajú, borotvált képű fiatalember lép be. Bemutatkozik: Uitz Béla festő.

- Tessék leülni - mondom és széket tolok elé.

Leül, és ülünk így egymással szemben, nézzük egymást anélkül, hogy beszédbe kezdenénk. A konyhában csönd van, én cigarettát sodrok, hogy valahogyan múljon az idő.

- Tessék, sodorjon - mondom.

- Köszönöm, nem dohányzom.

A fekete haja zsírosan lelóg a fejéről, hogy eltakarja a füleit, az álla hanyagul borostás, olyan, mintha apró, fekete tüskék állnának ki a bőre alól, a szemei apró, fekete gombostűhegyek s úgy néz rám velük, mintha keresztül akarna szúrni a tekintetével.

Megszólal:

- Bocsásson meg, hogy föltolakodtam, de lenne egy és más megbeszélni valóm magával. Maga is művész és én is az vagyok, remélhetőleg meg fogjuk érteni egymást.

- Ha az emberek úgy akarják, akkor megértik egymást.

- Hogyan kezdjem, hogy félre ne értsen. Nem azért jöttem, mintha jóvá akarnék valamit tenni. Biztosan maga is tudja már, hogy a Tercsi másállapotban van.

- Hogyne tudnám. Anyám állandóan sír miatta.

Tíz ujjával beletúrt a hajába, szétrázta, mint valami drótsörényt. A fogait összeszorította, az arccsontjai most egyszerre, mintha megnőttek volna, majdnem átszakítják az ember vimmedlis, mitesszeres bőrét.

- Valami mongol vagy tatár típus - gondolom. Eszembe jutnak az iskolakönyvek olvasmányai a kutyafejű tatárokról. Ilyenek lehettek azok is. S ez is olyan vad lehet, mint azok voltak.

- Milyen modorban dolgozik? Naturalista vagy impresszionista?

Legyintett és megint megvetette a fejét, hogy az előrehulló haját kirázza a szemeiből.

- Ferenczyhez járok, ő még a legrendesebb tanár. De nincs pénzem anyagra, fél éve is van, hogy egy ecsetvonást se csináltam.

- Nem is jár be az iskolába?

- Délután bejárok, mikor a többiek már nincsenek ott. A Tercsi ül nekem hitelben s csak annyi festékem van, hogy az ő aktját festhetem.

Mosolyogva mondtam:

- Azért jobb lett volna, hogyha délelőtt festette volna az aktját.

- Mindennek megvan az oka, meg a foka.

Hangosan elnevettem magam:

- Hát persze, az oka meg a foka.

Uitz nem érezte az ugratást, közelebb húzta hozzám a széket és komolyan beszélni kezdett.

- Azért jöttem, hogy megmondjam, elveszem azt a lányt.

- No azt rosszul tenné.

- Tőlem lett szerencsétlen, hát mit csináljak, elveszem feleségül.

Kényelmetlen helyzetben vagyok. Valóban baj, hogy Terus így megjárta, de az még nagyobb baj lenne, ha ehhez az emberhez feleségül menne. Olyan ez, mint az ágrólszakadt és csakugyan olyan ábrázata van, mint a kutyafejű tatároknak. Lehet az is, hogy emberhúson él.

- Tudja, én azt ajánlom magának őszintén, hogy ne vegye el azt a lányt.

- Ezt mi már elhatároztuk a Tercsivel.

- Tercsi, az egy hülye. Magának egészen más feleség kellene. Megmondom őszintén. Lusta ez, szájas, torkoskodó.

- Az nem tesz semmit. Úgy érezzük, hogy szeretjük egymást és ez nekünk elég.

- Jó, de gondolja meg, maga egy művész. Ha megnősül, lehet, hogy vége a fejlődésének.

Szinte bárgyú meghatódással mondta:

- Azelőtt alig is dolgoztam valamit, de mióta a Tercsivel megismerkedtem, újra benne vagyok.

Előszedtem minden rábeszélő képességemet.

- Az lenne a helyes, hogy én most siessek férjhez adni magához a testvéremet. Így kellene okoskodnom: másállapotba lett tőle, hát vegye el. Még akkor is, ha mind a ketten belepusztulnak ebbe a marhaságba. De láthatja, hogy én inkább a maga pártján vagyok. Minek kellene magának egy ilyen némber?!

Ahelyett hogy megszelídítettem volna, oktalanul elvadítottam. Úgy látszott, mindjárt kihabzik a szája, mindjárt nekem ugrik, hogy megfojtson.

- Mondom, hogy ezt már a Tercsivel elhatároztuk. Vagy talán nem akarja, hogy én legyek a sógora? Valami grófot vár a testvérének?

- Nekem mindegy. - Beláttam, hogy reménytelen minden rábeszélés. Őrült ez az ember, okos szóval nem lehet boldogulni vele. - Ha elhatározták, hát tegyék meg. Csak figyelmeztetni akartam, hogy vakon bele ne ugorjon a kútba. Az ilyen ember, ha meg akar nősülni, akkor szorgalmas, belátó asszonyra lenne szüksége.

- Azt csak bízza ránk. S ha nem adják hozzám, akkor is elviszem.

Nevettem.

- Rabolja el valami kötélhágcsón.

Fölállt és kihívóan kérdezte:

- Megegyeztünk, vagy nem egyeztünk?

- Rendben van. Nekem semmi közöm a dolgokhoz. Kötelességem volt elmondani azt, amit elmondtam, most csinálják úgy, ahogyan jónak látják.

Nyújtotta a kezét, meg akarja pecsételni az üzletet úgy, ahogyan a lócsiszárok csinálják a vásáron.

- Rendben van.

Én is rámondtam:

- Rendben van.

Megnyugodottan visszaült a helyére s most a művészetről kezdtünk beszélni. Nehezen vehettem ki belőle, hogy mik a nézetei, hol tart a festészetben. Messziről kapott össze mondatokat, néha az volt a benyomásom, valahogyan némán élő ember ez, úgy jönnek elő belőle a szavak, mintha éles, szögletes kődarabkák hullanának ki a szájából. Sem a gondolataiban, sem a beszédében nincs meg a folyamatosság.

- Jöjjön be egyszer az iskolába és nézze meg az aktokat, amit a Tercsiről festettem. Mást nem is tudok mutatni. Ezt látta Ferenczy és tetszett neki. Csak a hasat nem tudom megoldani.

A hasat, gondoltam magamban, éppen a hasat nem tudja megoldani. Szerettem volna valami csípős tréfát mondani neki, de beláttam, hogy ezt már nem tehetem meg. A néma emberevőnek végre is megoldódott a nyelve, belemelegedett a beszédbe, a kezeivel is dolgozott, gesztusokkal kísérte a szavait, a formák plasztikáját érzékeltette az ujjaival. Kedvem jött hozzá, hogy megnézzem a képét. Éreztem, valami vad, szokatlan erő van ebben az emberben. Néha olyan benyomást tesz rám, mintha őrült lenne, a másik pillanatban azonban megint okosan és világosan beszél. Káromkodást és trágár szavakat kever a mondataiba. S egyszerre olyan érzelgős lesz, mint valami kislány.

Megállapodtunk abban, hogy fölmegyek az iskolába s ezzel mindkettőnk részére elintéződött a házasság kérdése. Én félreálltam az útjukból, ő pedig boldogabb volt, mint más ember, ha a főnyereményhez jut hozzá.

Bejött Tercsi, vizsgálódón ránk pillantott s hogy látta, még nem faltuk föl egymást, pózosan, finomkodón mondta Uitznak:

- Uitz kérem, jöjjön ki mosakodni. Milyen rendetlen ember, a kezein még most is rajta van a festék.

Hallgattam, de azt gondoltam, legjobb lenne, ha megfürdetnéd ezt az eleven ördögöt. Bizony Isten, érdemes lenne valami kaparóvassal nekiesni, smirglivel lesmirglizni, szóval valahogyan derekasan rendbe hozni az egész embert. Olyan, mintha most jött volna ki valahonnan az erdőből, a szénégető-kemence mellől.

Kimentek.

Néhány perc múlva Anyám jött be a szobába. Ijedség és kétségbeesés látszott rajta.

- Istenem, micsoda ember ez! - súgta. - Tudod, hogy ennek még inge sincs? Levetette a kabátját s a mandzsettái spárgával vannak odakötve valahova a mellénye alá.

- A köldökéhez - mondtam nevetve. - Az ilyen embereknek nemcsak mandzsettájuk, hanem a gallérjuk is egy-egy spárgával a köldökükhöz van kötve. Ezért tudják ők oly könnyen meghódítani a kislányokat.

Anyám sóhajtotta:

- Bolond vagy te. Egészen bolond vagy, gyerek. Megkérte a kezét annak a lánynak, mi lesz hát ebből a két szerencsétlenből az életben?!

- Az már az ő dolguk, mutterka. Beszéltem neki, de az ilyenre hiába hány borsót az ember.

Uitz nálunk maradt vacsorára.

Anyám jó zaftos lópörköltet készített az ünnepi alkalom örömére.

Bagónak már megsúgtam, hogy az új rokonnak a gallérja és a mandzsettái a köldökéhez vannak kötve spárgával.

- Hogy kopognak a fogai a lócsontokon - súgta Bagó. - A csirkét talán elevenen is meg tudná enni.

Uitz összehúzott szemöldökkel falatozott. Így, a gyönge lámpafényben úgy látszott, mintha valami ellenséget marcangolna a fogai között.

Mikor elment, Terust még sokáig ugrasztottuk a csinos vőlegénnyel.

Fölényesen mondta:

- Akinek nem tetszik, ne nézzen rá. A te inged árát se te kerested meg - vetette felém. - Ha mama nem adna neked pénzt, a te gallérod is spárgával volna a köldöködhöz kötve.

Ebben körülbelül igaz is volt. S nem is lenézéssel beszéltem én erről az emberről. Akasztófahumor volt ez. Nem néztem le, de bizonyos, hogy a nyomorúsága és félszegsége inkább komikusan, mint tragikusan hatott rám. Elképzeltem, mint boldog vőlegényt az anyakönyvvezető előtt s azután mint boldog családapát karján a kisdeddel. De miért szomorodnék el? Idegenek előtt, valószínű, hogy én is ilyesféle figura lehetek. Hiszen én is mintha törvényen kívüli állapotban élnék. Én is lóhúst rágok s ha valami rongyra van szükségem, azt a Petőfi utcai zsidóknál veszi meg számomra az anyám.

Ő elszakadt a szüleitől, de én mellettem itt áll az anyám, tüzes karddal vigyáz rám, s ha összezavarodnak előttem az utak, ő a túlsó partról segítően felém nyújtja kezét.

De egyszer lehet, hogy mindez másképp lesz. Gúnyosan, s mégis belső meggyőződéssel szoktam mondani neki:

- Várjon, mutterka. Egyszer csak kimászok a sárból, komoly pénzkereső ember lesz belőlem s akkor veszek magának egy nagyszerű hintaszéket. Öregségére semmi dolga nem lesz, csak üldögél majd a hintaszékben, s az unokái ringatni fogják egész nap. Különb sorsa lesz magának, mint Montenegro királyának a kecskepásztorok között.

. . .

Uitzék megtartották az esküvőjüket. Ez úgy történt, ahogyan minden más hozzánk hasonló családban történni szokott. Uitz volt a vőlegény, Terus a menyasszony. De ők azért mégiscsak a második helyen álltak a sorban. Az igazi örömök és az igazi gondok mégiscsak az anyánké voltak. Igaz, hogy ő az egyetlen vagyonos személyiség a családban. Egészen másképp történtek volna a dolgok, ha időközben megvette volna a kávémérést, vagy Bagóval együtt kivették volna a kocsmát, ami után mind a ketten úgy vágyakoztak. De a kávémérésben valaki más asszony töltögeti össze a feketekávét a fehér tejjel, s a kocsmában valaki más ember öntögeti össze a bort a vízzel, s anyánknak már csak néhányszor tíz koronája van az örökségből. Hiába beszéltek róla annyit, a pénzek annak idején nem kerültek be a takarékba. Anyám félt megválni tőle. Félt, hátha ott a bankban egyszer csak nyoma vész. Nagy, primitív számokkal fölírta a szekrényajtó belsejébe, hogy 350 koronája van. Az összeget egy kis zacskóban őrizte, és észre sem vette, hogyan olvad meg az a felére s később a negyedére-ötödére. De mégis mindig van belőle valami, s most ezzel menti meg a vőlegény és a menyasszony életét.

Uitznak fölső- és alsóruhára volt szüksége, és Terusnak sem volt semmi olyan ruhája, amiben az anyakönyvvezető előtt megjelenhetne. Uitz Bagóval ment el a Petőfi utcába, Terus Mariskával és anyánkkal járta a boltokat. Aztán a varrás és az apró, gondterhes készülődések következtek.

- Ó, Istenem, hogy ezt is megéltem. Mégiscsak van egy-két szép pillanat az ember életében - így sóhajtott föl anyám, mikor indulásra készen ott állt előtte a vőlegény és menyasszony és én Bagóval, akik az esküvő tanúi lettünk.

Terus kezet csókolt anyánknak, Uitz kezet fogott vele, morgott valamit értelmetlenül, és megrázta az ijedt asszony kezét, mintha valami komoly, nagy üzletet kötne vele.

- Vigyázzatok - mondta anyám. - Ne szeleskedj, Terus, vigyázz magadra!

Az udvar folyosóin kint álltak a szomszédasszonyok, arccal felénk fordultan beszélgettek.

- Szerencsés utat! - kiáltotta valaki.

- El ne tévesszék a házszámot, Tercsike!

- Gyerünk - mormogta Uitz. - Marha népség.

Megértettem, hogy nem lehet kényelmes mint vőlegénynek így végigmenni ezek előtt az asszonyok előtt. Vesékbe látó szemük van ezeknek, s a nyelvük hegyes és éles, mint a kifent kard. Nekem könnyű volt. Az én részemre az egész nem egyéb felelőtlen komédiánál. De lehet, hogy ők sem vették komolyabban a dolgot. Vidáman úgy mentünk végig az utcákon, mintha könnyű játékot játszanánk.

A vőlegény és menyasszony karonfogva lépegettek előttünk.

Én Bagó mellett mentem, cigarettáztunk és beszélgettünk.

- Kíváncsi vagyok, hogy ezekből is mi lesz az életben - mondta Bagó.

- Semmi - feleltem. - Ennél okosabbat is csinálhattak volna.

Bagó halkan nevetett:

- Ahhoz volt eszük, azt már előbb megcsinálták.

- Kettesben se tudnak megélni, és nemsokára itt lesz a gyerek.

- Szegény Gyuluska, az elment tőlünk.

Az előbb még némi cinizmussal, nevetgélve beszélt Bagó, most hirtelen elszontyolodott, s olyan meghatódottan szól, mint valami vénasszony. Nagy, sárga körmei között tartja a cigarettavéget, hosszúkat szippant belőle, s orrán át eregeti ki a füstöt. Így szokta ezt, ha valamiért ideges, ha valami bántja, vagy szomorú. A szőkés bajusza az orra alatt már egészen megsárgult a nikotintól. Szárazon köhög és trüszköl, hogy így a napsütésben lépegetünk.

- Lehet, hogy éppen az a gyerek hozza majd rendbe őket - mondja. - Sok mindenféle áldozatra képes az ember egy gyerekért. Tudja, Lajos, hogy én egészen más embernek éreztem magam akkor. Mondhatja, hogy ez szentimentalizmus, de hiába, az ember nem bújhat ki a bőréből.

Hallgattam kicsit, gondolkodtam, megpróbáltam, hogy átértsem és átérezzem az elhangzott szavakat, s aztán mégiscsak azt mondtam:

- Én még sosem éreztem azt az érzést, amiről most maga beszél. Én is szeretem a gyerekeket. Nagyon szépek és nagyon kedvesek, de azt a vak, állati rajongást, ami a szülőkben van, azt sosem éreztem.

- Pedig magának is volt már gyereke.

- Volt, de meg se mertem nézni.

- Furcsa ember, én meg ezt nem tudom megérteni. Egészen beleveszett az írásba. Lehet, hogy ezek a dolgok így átformálják az embert. Én egész nap dolgozom, s aztán, ha egy kis szabad időm akad, jólesik, ha van valaki mellettem. Azért nősültem meg, hogy feleségem és gyerekeim legyenek.

Talán, ha másról indult volna meg közöttünk a beszélgetés, kiapadhatatlanul megerednének belőlem a szavak, most azonban csak erőltetetten tudok beszélni. Az, hogy különbség van kettőnk fölfogása között, nem jelentene semmit, még jobban kiélezhetné a vitát, de ezek a különbségek, amikről most van szó, elválasztanak bennünket. Magamban beismerem, hogy az ő érzései és az ő szavai a helyesebbek, de hangosan nem akarom ezt kimondani. Mindezt még önmagamban sem intéztem el véglegesen. Érzéseimben talán ugyanolyan vagyok, mint ő, csak az eszem, a nyugtalankodó gondolataim zavarnak mindig össze. Miért is nem néztem meg a kislányomat, ha nem féltem attól, hogy lekötődöm hozzá, ha nem féltem attól, hogy eluralkodik fölöttem, ha nem féltem attól, hogy észrevétlenül letérek az útról, amin kemény, világos elhatározással megindultam? Bizonyára nem az erő, hanem a gyöngeség volt az, ami így cselekedtetett. S ami elmúlt, arról legjobb, ha nem beszélünk.

Bagó hirtelen kérdezte:

- Meghalt?

- Igen.

- Mariska megint másállapotban van. Ha fiú lesz, azt is Gyulának fogjuk hívni. Nem hagyok kifogni magamon. Az is Gyuluska volt, és ez is az lesz.

A vőlegény és menyasszony gyorsabban haladtak, mint mi. Messze előttünk jártak, végül is megálltak az egyik sarkon, hogy bevárjanak bennünket.

Uitz nevetve kérdezte:

- Merre, uraim? No, Bagó, maga már vén csont, maga csak tudja?!

Bagó megmagyarázta az utat, s újból elindultunk. De most már egymás mellett. Arról beszélgettünk, hogy mi történik majd velünk bent az anyakönyvvezető előtt. Bagó fontoskodóan beszélt, nevetgélt, mutogatta az ínyeit, és krákogott a rekedtségtől. Uitz ócska, kétértelmű vicceket mondott. Igazán nem úgy viselkedett, mint egy meghatódott vőlegény. Széles vállain megfeszülten állt az uraságoktól levetett ruha, hajadonfőtt volt, a sűrű, fekete haja úgy ragyogott, mintha eljövetelünk előtt zsírba mártotta volna. Karonfogva vezette a menyasszonyát, nagy tenyere a mellén feküdt úgy, hogy egyik ujját bedugta a mellény nyílásába. Sírhatnak most azok a fényképészek, akik nincsenek itt, hogy gépükkel megörökítsék ezt a szép emberpárt! Én látom őket, és kellőleg értékelni is tudom a szépségüket. Terus csakugyan szép lány, ovális formájú, finom arca van, fekete szemei hosszú, fölkunkorodó pillákkal. Máskor olajbarna színe van a bőrének, most majdnem mészfehér, az ajkai fáradtak és vértelenek. Uitz merev és szögletes, mintha fából faragták volna. Állandóan vigyorog, s a lábait menetközben oldalt rugdalja magától. Látszik rajta, hogy nyers, idomtalan ember, s így az ünneplő ruhában kivasaltan és kimosakodottan nevetséges figura.

- Megvan a gyűrűnk? - kérdezi nevetve, és megáll szembefordultan Terus előtt.

Terus szomorúan feleli:

- Szép, hogy te ezen is csak gúnyolódsz. De én úgysem nyugszom bele. Az első pénzünkből megveszem a gyűrűket.

- Azt mondom, előbb pelenkát vegyünk a klapecnak.

Durván és bántóan hatottak ezek a szavak. Miért akar ez az ember állandóan vicceket mondani, hiszen semmi frisseség, semmi szellemesség nincs benne. Mindenbe úgy kezd bele, mintha gyilkosságot akarna elkövetni, mintha össze akarná törni azt, amihez hozzányúl. Így kint a szabad déli ég alatt milyen furcsa és visszatetsző mindez.

Odaértünk az anyakönyvvezetőség elé, fölmentünk a lépcsőkön, a szolga kinyitotta előttünk a hivatalos szoba ajtaját.

- Tessék! - mondta. - A vőlegénynek és menyasszonynak méltóztassék odaállni az asztal elé.

Tágas, nagy szoba, középütt íróasztallal, mögötte két nagy ablakkal az utcára. Oldalt még egy ajtó, az asztallal szemben, a falnál nagy, fekete bőrdívány. Vastag könyvek az asztalon, a két ablak között a király arcképe csüng le a falon, széles aranykeretben, nemzetiszínű szalaggal átkötve.

Az asztal mögött egy idősebb úr ült. Mikor belépünk, fölemelkedik, két kezét az asztal lapjára fekteti, meghajol, és üdvözöl bennünket, mintha valami nagyon komoly ügyben jelennénk meg előtte.

Uitz és Terus odalépnek az asztalhoz, mi kissé a háttérben maradunk.

Az anyakönyvvezető kimérten, roppant tekintélytartással beszél. Magas, testes ember, tömött bajusza van és oldalszakálla. A feje teteje már kopasz, a fekete ferencjózsef-kabátján tenyérnyi széles nemzetiszínű szalag fekszik keresztben. Kérdezi:

- A vőlegény neve?

- A menyasszony neve?

És így tovább kérdezget, s az előtte fekvő nagy könyvbe beírja a feleleteket. Végül valami prédikációfélébe kezd. Olyan meghatódottan és gondos hangsúllyal beszél, hogy majdnem elsírjuk vagy elnevetjük magunkat. De csak hallgatunk. Mi is úgy teszünk, mintha lassan meghatódnánk, és mind a négyen lecsüggesztjük a fejünket. Mit gondolhat most a vőlegény és a menyasszony? Olyan megpuhultan állnak itt előttünk, mintha sárból lennének. Bagó a körmét rágja, s időnként oldalról rám pillant. Kaján huncutság ragyog a macskaszürke szemeiben. Én az anyakönyvvezetőt nézegetem; derék, illedelmes figura. Mögötte lóg a király arcképe. Elég világos van a teremben, és látni, hogy az aranykeret tele van légypiszokkal. A két ablakon át a szomszéd ház teteje hasít be, piszkos, megfeketedett cserepek és néhány öreg kémény. A háztető élén lovagló ülésben egy kéményseprő jön errefelé. Én látom őt, s most észreveszem, hogy ő is meglátott minket. Fölül az egyik kéményre, lábai a levegőbe lógnak, feneke alatt füstöl a kémény, és ő errefelé bebámul hozzánk a terembe. Mintha látná, hogy figyelem, mókázni kezd, mindenféle ábrákat ír le a levegőbe a karjaival.

- Sok szerencsét kívánok az új házaspárnak - hallom meg az anyakönyvvezető búcsúzkodó szavait, aztán előrehajol, és valamennyiünkkel kezet fog.

Uitz és Terus lépnek ki elsőknek. A szolga ott áll a folyosó ajtójánál, mélyen meghajol, és szerencsét kíván.

Hallom, hogy Uitz azt mondja:

- A vőlegény itt jön mögöttünk.

A szolga előbbre lép, és meghajol Bagó előtt. Neki is szerencsét kíván, mint az ifjú férjnek. Bagó kényszeredetten nevet, pénzt vesz elő, és odanyújtja az embernek.

Uitz a folyosón hangosan, majdnem eszelősen fölnevetett.

- Hát ezt magára varrtuk, apukám! - mondta Bagónak. - Maga most már kétszer nősült.

Ez megint vicc akart lenni, s megint úgy sikerült, mintha hideg vizet zúdítottak volna a nyakunkba.

Az otthoniak kint, a konyha előtt vártak bennünket. Anyám sírt örömében, Jolán ott állt a gyerekei között, elémbe jött, és mosolyogva karon fogott. Miért ez a nagy boldogság, gondoltam magamban. Annak örül, hogy én vagyok az ő embere, és nem az új rokonunk, akit a Terus vezet karonfogva, mint valami tévelygő idegent. Vagy talán arra gondol, hogy nekünk is jó lenne összeházasodnunk? Nem. Ebből aligha lesz valami. Így együtt élek vele, de lekötni nem akarom magam hozzá. Ki tudja, mi lesz holnap, hogyan változik meg ő, vagy hogyan változom meg én, s akkor hallani fogjuk, hogy ott csörög rajtunk a lánc, amivel összekötöztek bennünket.

- Szervusz - mondom, s ahogy beérünk a konyhába, megcsókolom. - Nagy bolondság ez az egész. Mennyivel lettek különb emberek, hogy így összeboronálták őket.

- Így van ez rendjén - szólal meg az anyám, s a köténye csücskével szárítgatja föl a könnyeit.

Asztalhoz ültünk, nagy ebéd volt dinsztelt csikóhúsból, tört krumplival. Utána almás rétes. Bagó bort hozott a lenti kocsmából, az első pohárnál fölemelkedett a helyéről, és tréfásan fölköszöntötte az új házaspárt.

- Az ám, de miből fogtok megélni?! - szólt közbe Mariska. Ő is örült annak, hogy a fiatalok összekerültek, jól érezte magát így az ünnepi ebédnél, de az ő zsugori fejében már az a kérdés kapirgált, hogy miből fognak ezek megélni, mennyi újabb terhet kell miattuk magára vállalni. Nevetett, mikor a kérdést kimondta, de a hangjában érezni lehetett a kényszeredettséget és a bántó célzást. Anyám megnyugtatóan felelte:

- Ahol ennyien megvagyunk, ott majd ők is elférnek.

- Talán bizony a levegőből fognak élni?!

- Ezen már hiába tanakodna az ember - mondta anyám. - Uitz nem keres, a Terus maholnap lebabázik, segítenünk kell hát rajtuk. Nem kívánják ők, hogy ti adjatok nekik. Elegen vagytok itthon, én majd elmegyek valahova dolgozni. Ha eddig kerestem rátok, ezután sem csinálhatom másképp.

Nem rosszakaratúlag, de azért mégis némi éllel mondtam:

- Adjon nekik valamit az örökségből.

- Hiába csipkelődsz, gyerek, abból is van még.

- A számok a kasztniban.

- Van még abból is valami, és a többit se ittam el. Elfogyott, de azért nem láttátok, hogy egyszer is részegen hevertem volna a földön. Ha Bagó nem okoskodott volna annyit, akkor másképp történt volna. De neki kocsma kellett volna, nekem meg kávémérés, és így nem lett az egészből semmi. Eltűnt a pénz, mintha elolvadt volna.

Bagó sértődötten kérdezte:

- De mutterkám, hát ennek is én vagyok az oka?

Mariska élesen:

- Hallgass, Béla! Mindig mi vagyunk a rosszak, mindig rajtunk akarnak nyargalni.

- Sose veszekedjetek - mondta anyám nyugodtan. - Tőled, Marcsa, nem kíván senki semmit. Te szaladgáltál velem a kávémérést keresni, most hát ne járasd a szád. Ezeknek is előteremtem én azt, amire szükségük van.

Terus néha közbeszólt, kényesen és sértődötten. Uitz lesunyított fejjel evett. Nem akart beleavatkozni ezekbe a kicsinyes dolgokba. Bizonyosan valami rossz vicc kóválygott a fejében, de most nem mert előlépni vele. Hallgatott, evett, a haja előrelógott a tányérja fölé, a háta erősen megpúposodott komor mozdulatlanságában.

Forrás: Kassák Lajos: Egy ember élete (regény), Magvető Könyvkiadó, Bp., 1974, 671-678. és 695-703. oldal

A MA munkatársai Bécsben, 1922-ben: Bortnyik, Uitz, Kassák

Forrás: A Dunánál : Magyarok a 20. században (1918-2000) http://mek.oszk.hu/01900/01906

Uitz és Kassák, a TETT és a MA

Uitz és Kassák. A TETT

Uitz művészi karakterformálódásának vajúdó pillanatában, még határozott esztétikai és eszmei program nélkül, tevékenységének ösztönös szakaszában került össze sógorával, Kassák Lajossal. A festők közül elsőként ő kötődött személyes szálakkal a magyar aktivizmus későbbi apostolához. A műveltséget csipegető Uitznak Kassák közvetítette az irodalmat. Kassák számára pedig Uitz lett a modern képzőművészet megtestesítője. Kapcsolatukat mindvégig viták és rivalizálás jellemezte. Ahogy Cézanne-ról Zola, Uitzról Kassák írt leplezetlen őszinteséggel regényében, az Egy ember életében.

A korszerűség igénye, a modern művészet mércéje Kassák hatására emelkedett Uitzban. Közös alkotói sajátosságuk az expresszív lobogás, a futurista lélekállapot dinamizmusa, majd az akaratos, szervező, rendteremtő készség. Kassák első irodalmi, képzőművészeti és társadalmi lapjában, A TETT-ben (1915-16) a képzőművészet még csak kevés helyet kapott, azt is leginkább Uitz töltötte ki rajzaival és kritikusként is. A családi alkotóközösség nem juttatta előnyhöz. A TETT emblémáját sem ő rajzolta, hanem Pátzay, noha rajztevékenységének központjában mindvégig a cselekvő ember ábrázolási sémájának keresése állt. 1913-ban Kassák Életsiratás című kötetének címlapjára Uitz markáns tusvonásokkal, fájdalmas, direkt-szimbolikus, expresszív megformálású töviskoszorút tervezett. Az a tény, hogy az író mégis Gulácsy Lajos szubtilisebb, lírai tollrajzát választotta fedőlapul, önmagáért szól. (A harmadik variációt - húsz év múlva - Korniss Dezső készítette el.)

Táj című rajzának tanúsága szerint Kassák, első tusrajzait papírra vetve Uitz és barátai markáns, drámai kontrasztformáit követte. A rajzot feltehetően az együtt töltött 1916-os, kecskeméti nyár ihlette.

Kassák képzőművészeti látását feltétlenül befolyásolta az Uitz-képek expresszív monumentalitása. Hasonló művészi látásmódjukat Kassák Júliusi földeken című, közös kecskeméti élményből született költeménye dokumentálja:

írja a költő, és versében a parasztok "erős, plasztikus lendülettel mozdulnak", hasonlóképpen ahhoz, ahogy Uitz Szüret című rajzában sűrítette az emberi testek vitalitását. Kassák szavai és Uitz képei mögött ugyanaz az ösztönös erő és osztályszemléletű világlátás húzódik meg.

Uitz műkritikáit A TETT számára a Kassák-kör világképével, akcióprogramjával azonosulva írta. A művekben mindketten expresszionista, kubista és futurista értékeket kerestek, és az etikai, szociális motívumot - hasonlóan a századelő esztétáihoz - a stiláris szempontok fölé helyezték. Ideáljuk nem az alanyi költő, illetve festő volt, hanem az emberiség nagy fájdalmát magára vevő alkotó, aki harcban áll a fennálló renddel az új világ megteremtéséért. Kiállítási kritikáiban Uitz az ily módon túlbecsült erő és akarat megjelenését kereste. Bírálataiban magas fokú mesterségbeli tudással szólt a formai, módszerbeli hiányosságokról és megoldásbeli ellentmondásokról. Sokoldalú vizsgálataiban a képek értékét ugyan témájuk és esztétikai rangjuk szerint mérte, végső konklúzióinál mégis - az aktivista szemléletnek megfelelően - az alkotói szubjektum, az energikus vagy a netán nem eléggé harcos művészi alkat esett döntően a latba.

Ha Uitz elméleti-kritikai tevékenységével kapcsolatban hagyomány és újítás, művesség és kísérlet ellentétpárjaiban gondolkozunk tovább, úgy Kassáknak és Babitsnak az avantgárd, illetőleg a klasszikus műveltség tárgyában lezajlott sajtóvitájához jutunk. E polémiában Uitz helyét azonban mégsem jelölhetjük meg egyértelműen a sógora mellett. Írásai és még inkább művei révén kettejük között állt, 1916 körül a klasszikus és a modern művészet sajátos, realista indíttatású összebékítésén munkálkodott. Ez a fajta kettősség - érthető módon - kiváltotta Kassák bírálatát, amely Uitzot nyilvánvalóan további útkeresésre ösztönözte.


A MA

A TETT nemzetietlennek bélyegzett háborúellenessége 1916 végén a folyóirat betiltásához vezetett. Kassák nyomban új lapot indított, a MÁ-t, melyben a képzőművészet - a cenzúra hatástalanításának jól bevált hazai kultúrtörténeti hagyományainak megfelelően - a korábbiakkal szemben lényegesen nagyobb teret kapott. E politikai szférától távolabb eső, viszonylagosan öntörvényű tudatforma mégis éppen ekkor került igazán az új, forradalmi eszmék szolgálatába. Kassák a hivatalos művészet kultúrregressziójához viszonyítva mérföldes lépést tett, amikor a MA első számában programcikkében meghirdette az új vizuális-propagatív művészetet. Uitz gondolatai ekkor még messze jártak a lakás → város, szobakép → plakát szemlélettől.

A művészetének alakulását 1919-ig meghatározó program Uitz 1916 és 1919 közötti munkásságában fokozatosan - szinte didaktikusan egymásra épülő fázisokban - valósult meg. Lírai szenzualizmusába egyre több racionális elem vegyült, a forma egyre tömörebb, összefogottabb, nagyvonalúbb lett. A természettudományokban, szociográfiában jártas, korszerűen művelt embertípustól Uitz ösztönös, kirobbanó tehetsége távol állt. Ő osztályszemléletének tudatosodásával, a Galilei-kör előadásain gyarapodó társadalmi ismereteivel jutott el - a forradalom idején - a politikusabb, propagatívabb művészet megvalósításához, amikorra is Kassáktól ideológiailag már függetlenedett.

A Kecskemét utáni korszakban, amikor "a nyugalmas falusi idillek apoteózisát kiszorították belőlünk modern idegkonstrukciónk mohó pillanatélései" - írta Kassák - Uitz "háborús rajzai" jelentettek egyfajta továbblépést. Ennek a művészetnek hivatalos elutasítása a Műcsarnok vezetőinek a MA szerkesztőségének műcsarnoki belépő kérésére adott válaszából nyilvánvaló.

A MA egyre határozottabb internacionális törekvését mi sem jellemzi jobban, mint, hogy amikor a világháború már szinte lehetetlenné tette a külföldi kultúrkapcsolatok fenntartását, a lap - Uitz San Franciscói-i aranyérméről tudósította olvasóit, és kapcsolatot létesített a franciáktól elvágott német művészettel, nevezetesen a Die Aktion és a Der Sturm című folyóiratokkal.

Uitz 1917 májusától - György Mátyással és Komját Aladárral - a MA főmunkatársa, majd, a címlap bizonysága szerint, 1918 februárjától - a másik kettő kilépésével - Kassák szerkesztőtársa lett. Uitz Béla meghatározó szerepéről, vagy akárcsak növekvő részvételéről a MA képszerkesztésében ennek ellenére nem beszélhetünk. Nevének szerepeltetését inkább a cenzúra elaltatásának szándéka és bizonyos financiális okok magyarázzák. Pozíciójához képest műveinek reprodukciói ritkán szerepeltek a lapban. A három év alatt összesen két cikke jelent meg. Mindez az időnkénti közeledés és távolodás vetületeként Uitz szórványos alkotói részvételét jelzi a magyar aktivizmus rangos folyóiratának munkájában.

Kiadványainak sémáját Kassák külföldről vette. A TETT-et a német Die Tat, a MÁ-t Pfempfert Die Aktion című, ugyancsak expresszionista, művészeti lapja ihlette. A fejléc és a kéthasábos beosztás tipográfiailag a berlini lap szinte szolgai követésére enged következtetni. A két lap kapcsolata nyilvánvalóan egyoldalú volt. Nem tudjuk azonban, vajon csak a rivalizálás volt-e az oka annak, hogy a Die Aktion nem hirdette a MÁ-t, és magyar képzőművészektől reprodukciót sem közölt. A folyóirat képanyagában egyetlen analógia mutatkozik, s ez megengedi feltételezni Uitz Siratás című kompozíciójának Emil Maetzel azonos témájú és kompozíciójú fametszetére gyakorolt hatását.

A MA időszakában Uitz és Kassák legszorosabb kapcsolata 1918 közepére esett. Máig ismeretlen, de feltehetően nem értékelésbeli, hanem személyes mozzanatok okozták, hogy itthon Kassák nem rendezte meg sógora kiállítását, s a MA sem kényeztette el rajzainak közlésével Uitzot. Kassák - tőle szokatlan módon - tartózkodott Uitz művészetének megítélésétől, sőt a "Fiatalok" - a Hetek - csoportjában nevének említésétől is. Csupán Kassák mellékes utalásából tudhatjuk meg, hogy a Nemzeti Szalon 1917-es kiállításáról kimaradók voltak a tehetségesebbek: Uitz, Gulácsy és Perlrott. A két előbbi a "Hetek" másik három tagjával - Nemes Lampérthtal, Kmettyvel és Diener Dénessel - együtt részt vett a tizenhárom "MA-ista" művész Kassák által 1918-ban rendezett csoportkiállításán. Ezen Uitz öt művel szerepelt.

Nem egészen fél évvel később, a MA második kollektív kiállításán a kiállított művek egyharmada volt már Uitzé, ő került a katalógusban az első helyre Mattis-Teutsch, Schadl és Bortnyik elé. Adatok híján azonban mégsem feltételezhető, hogy Kassák és Uitz viszonya megváltozott. Inkább azt mondhatnók, hogy Uitz stílusa ekkorra vált igazán éretté, önállóvá. A művész magyarországi pályájának zenitjére érkezett.

Forrás: Bajkay Éva: Uitz Béla, Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1987, 30-33. oldal

Uitz Béla síremléke a Kerepesi temetőben

Forrás: http://www.agt.bme.hu/staff_h/varga/foto/kerepesi/uitz.html