Egry József: Kikötői munkások (1912 körül) |
MŰVÉSZETTÖRTÉNETI HÁTTÉR | |
| A századforduló művészete | ||
|
A magyar képzőművészet a századforduló éveiben |
||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Az utolsó századforduló - az 1900 körüli másfél-két évtized - fordulópontot jelentett az európai képzőművészet történetében is. Nyugat-Európában ekkor már túl vagyunk az impresszionizmuson, s a modern művészet nagy előfutárai - a francia Cézanne és Gauguin, a holland származású Van Gogh, a norvég Munch stb. - is jórészt megalkották életművüket. Nyitva áll az út az "izmusok" forradalma előtt, amely majd az 1900-as évek elejétől kezdve teljesen átformálja a képzőművészet arculatát kontinensünkön.
Számunkra, magyarok számára a századforduló különösen fontos, szinte jelképesnek tekinthető dátum. 1900-ban távozott az élők sorából első európai hírre emelkedett festőművészünk, Munkácsy Mihály. Hogy miért tartjuk jelképesnek ezt az eseményt, arra a magyar festőmővészet ekkori állapotának és problémáinak ismeretében adhatjuk meg a választ. Az a művészetszemlélet, amely Munkácsy műveiben érte el legnagyobb, nemzetközi méretű sikereit, erre az időre a légiónyi közepes tehetség tucatképein úgyszólván teljesen lejáratta már magát. Melyek voltak ennek a művészetszemléletnek az alapvető jellemvonásai? Legfontosabb közülük az, hogy a festői mondanivalót - legyen az a társadalom szempontjából haladó, hasznos vagy értéktelen, pusztán olcsó sikerre pályázó - kizárólag színpadszerűen elrendezett jelenetekben tudta megfogalmazni. Másszóval: a festő mindig valamely szavakkal elmondható, irodalmi tartalom megjelenítésére törekedett. A közízlés szigorúan megkövetelte, hogy a képeknek "meséjük" legyen.
Nos, a századforduló körül fellépő fiatal magyar festőnemzedék éppen ez ellen a szemlélet ellen hirdette meg a harcot. Ezek a fiatal művészek - többnyire a nyugat-európai példákon okulva - már tisztán látták, hogy az új kor új problémáit nem lehet a régi, elkoptatott kifejező eszközökkel megszólaltatni. A mondanivaló megváltozása ugyanis a képzőművészetben mindig szükségszerűen maga után vonja a forma megváltozását.
A jelenetező, életképi sablonokkal dolgozó festők népes táborával szemben - ezeket állandó kiállításaik színhelyéről "műcsarnokiaknak" is nevezzük - a fiatalok legtehetségesebbjei mindenféle irodalmi sallang nélkül, elsősorban festői eszközökkel igyekeztek megfogalmazni mondanivalójukat. Munkácsy örökségéből is azt vették át és fejlesztették tovább, ami valóban értékes és időtálló volt benne: magával ragadó kifejezőerejét, valamint művészetének sajátosan magyar jellegét.
Az új festői nyelvezet kimunkálására több kísérlet történt az 1900-as évek elején, sőt már a századfordulót megelőző években is. A művészek egy része csoportokba tömörülve kapcsolódott bele az újért való küzdelembe - ilyen csoportosulásokkal találkozunk a nagybányai, a szolnoki, a gödöllői művésztelepeken vagy a fővárosban, ahol különösen a "Nyolcak" mozgalma ér el jelentős eredményeket -, mások magányosan, segítő társak nélkül vívták meg harcukat. Ez utóbbiak közül való ... Nagy Balogh János...
Forrás: Pap Gábor: Nagy Balogh, Nagy István, Tornyai ("Az én múzeumom" 10.)
Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1965, 5-6. oldal
A magyar képzőművészet a századforduló éveiben
A kilencvenes évektől kezdve egyre több jel mutatta, hogy megkezdődött a magyar kultúra átrétegeződési folyamata. Megmutatkozott ez a társadalmi mozgásban is. Egyrészt ez időtől kezdve figyelhető meg a dualista rendszer válságának mélyülése, másrészt befejeződött a tőkés fejlődés megalapozása. Egyre jobban éreztette a hatását a nagy ütemű urbanizáció is, ekkortól kezdve alakultak ki a kapitalista társadalmi rend szervezetei, a polgári sajtó, jelentkeztek a nagyipari civilizáció első jegyei. Bár sok viszonylatban még tovább éltek a rendi társadalom elemei, s a tudatformákban is tovább uralkodott a dzsentri hagyomány - ugyanakkor már leplezhetetlenné vált a válsága. A művészetben egyelőre uralkodott még a hivatalos akademizmus, a historizáló eklektika és a dzsentri vizuális kultúrájának, illetve kulturálatlanságának leginkább megfelelő anekdotizáló életképfestészet. A millennium évében a hivatalos művészet teljes pompázatával felvonult, hódolva a feudális Magyarország öntömjénező történelemszemléletének - valójában azonban megindult már az átalakulási folyamat. A fejlettebb polgári ízlésforma hatása egyre nagyobb tért hódított. Megjelentek a polgári művészet tagadhatatlan jeleként a szecesszió első példái, a nagybányai művészek megpróbálták beilleszteni a magyar nemzeti festészetbe a plein air és az impresszionizmus elemeit, sőt eljutottak a posztimpresszionizmushoz is. Feltűntek a szimbolizmus elemei, új értelemben vetődött fel a nemzeti művészet fogalma, felfedezték a népművészetet, és merítettek belőle. A müncheni Hollósy-kör, Nagybánya, Rippl-Rónai jelentkezése, a szecesszió kibontakozása, majd később az avantgárde törekvései mind így vagy úgy összefonódnak a polgári emancipációs törekvésekkel, később a polgári radikalizmussal. Központi céllá válik a historizáló nemzeti hagyomány felváltása modernebb, polgárosult-nemzeti művészettel, a képzőművészeti nyelv megújítása és alkalmassá tétele a modern társadalom emberi problémáinak kifejezésére.
A változás megmutatkozott a művészeti élet alakulásában is. Míg a nyolcvanas években a képzőművészetben egyeduralkodó volt az akademikus-naturalista szellemű Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, és a mecenatúra is lényegében még megőrizte a rendi társadalomra jellemző szervezeti formákat, s a művészetkritika inkább csak az ideológiai kívánalmak tolmácsolója volt -, a századfordulóra már megjelentek a művészeti életnek jellegzetesen polgári szervezeti formái is. Jóllehet a mindinkább polgárinak, városinak minősíthető művészeti tevékenység szinkronban volt a makacsul továbbélő historizmussal és eklektikával, de a 20. század elejére úgy megerősödött, hogy már bizonyos erőegyensúlyról is beszélhetünk.
Forrás: A művészet története Magyarországon (szerk.: Aradi Nóra), Gondolat, 1983, 385-386. oldal
(Németh Lajos: A századforduló művészete c. fejezetből)
