1910-es évek eleje - Olaj, vászon, 107x82 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
| Elek Artúr írása | ||
| Borbély László írása | ||
| Németh Lajos elemzése | ||
|
A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból |
||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Sajátságos világ volt Nagy Balogh színeinek világa. Legfinomabb érzései szólaltak meg színeiben. Halk beszédű lett, amint színt idézett, gyöngéd és megilletődött. Ha kései önarcképeit kivesszük, egész oeuvre-jében nincsen egy hangos színakkord. A derengő és fakó színekhez vonzódott, szerette az édes harmóniákat. Ez az oka, hogy legalábbis kubikos képeinek vázlatain elerőtlenedik a rajzban olyan súlyos forma. Durva kubikosait sápadt rózsaszín, kék, sárga ruhába öltözteti, és az ugyanolyan sápadtan kék eget feszíti ki mögéjük háttérnek. Ezeken a vázlatain a festés módja végtelenül egyszerű, csaknem kezdetleges. Az alakok kontúrjai között egyenletes intenzitású síkokban tágulnak a színek. Ugyanolyan egyenletes sűrűségű, szintén síkszerűen ható barna árnyék mintázza felületüket. Csak elvétve akad kubikos képei között olyan, melyen a színeknek erejük van, és az ecsethúzásnak lendülete. Különben sápadtan, bágyadtan fogják be a színfoltok a vásznat. A pirosnak, a kéknek, a sárgának legfáradtabb árnyéklatait válogatta ki a természetből és a festékes ládikóból ez a művész.
Forrás: Elek Artúr: Művészek és műbarátok
Budapest, MTA Műv.történeti Kutató Int., Argumentum Kia. Nyomdaüzeme, 1996, 113. oldal
Kubikos és általában munkás tematikájú képeinek javát 1910-1914 között festette. Létrejöttükben egyaránt jelentős szerepe volt az 1910-ben megindult Wekerle telepi építkezéseknek mint élménynek, s Millet művészetének, mint követett példának. A sorozat legjobb darabjain a tömbszerűség, az összefogott sziluettel való komponálás dominál, de legalább ilyen súllyal érvényesülnek a lényegi, tematikus összefüggések is. Itt már bonyolultabb feladatot kellett megoldania, mint korábbi, műtermi képein. A mozgó alakok megragadása, természeti környezetükkel együtt való ábrázolásuk, amennyiben nem kívánta akadémikus szellemben megoldani - ebben egyébként felkészültségének hiányosságai is gátolták -, szükségképpen késztette bizonyos fokú egyszerűsítésre, tömbszerű sommázott megfogalmazásra, s az itt szerzett tapasztalatok azután visszahatottak a műtermi figurális kompozíciók, önarcképek megoldásmódjára is.
Forrás: Nagy Balogh János emlékkiállítása a Magyar Nemzeti Galéria és a Miskolci Galéria rendezésében
Miskolc, Galéria, 1975 (Borbély László előszava)
Nagy Balogh ... kubikosai szenvtelenül, meghatározott munkaritmus láncolataként, gépiesen dolgoznak, egész habitusukat a leglényegesebbre összevont munkamozdulat és a kompozíció esztétikai szerkezete szabja meg; nincs önálló életük, mintha nem is lennének szabad akaratú lények, hanem valami rajtuk túli erő, mozgató szerkezet irányítaná őket, mint zsinór a bábut. Persze e bábszerűség bizonyos mértékig minden primitív jellegű művészetnél megtalálható - legklasszikusabb példáit az úgynevezett "őstehetségek" vagy a francia "vasárnapi festők" alkotásaiban leljük meg - és összefügg az akadémikus felkészültség hiányával is. Nem véletlen, hogy a dolgozó embert ábrázoló gyermekrajzokat is e sajátos gépies vonás jellemzi. Ugyanekkor a művészettörténet tanúsága szerint a "marionettszerűség" nem feltétlenül a primitivitás jele, hiszen e szemlélet figyelhető meg például Bruegel festményein is, az okot itt pedig nem valamiféle primitivitásban, hanem eszmei, tartalmi indítékban, a sajátos bruegeli, "visszájára fordított világban" kell keresni, mint ahogy arra Tolnay Károly utalt híres könyvében.
Nagy Baloghnál e szemlélet kialakulásánál minden bizonnyal közrejátszott az akadémikus felkészültség hiánya, de a meghatározó ok itt is elsősorban eszmei. Hasonló problémával - persze hasonlíthatatlanul magasabb esztétikai szinten - a késői Cézanne-kompozícióknál találkozhatunk. Cézanne nagy fürdő jelenetein szuverénül átalakítja a látványt, az emberi anatómiát, mert a klasszikus ízű piramiskompozíció belső törvényei fontosabbak a természethűségnél. Nagy Baloghnál is a mértani meghatározottságú kompozíciós megoldás és stílus fölébe kerekedik a lefestésnek, és a dolgozó alak ennek az architektonikus szerkezetnek szerves részeként elveszti naturális önállóságát, már ezért is sokkal elvontabban fogalmazódik meg, mint ahogy az a zsáner szemléletén belül lehetséges volna. A kubikos-ciklusnál sem a lefestés volt a cél, hanem a képépítés, tehát esztétikai szférába akarta emelni a látványt, ennek megfelelően az alakítás törvényeit már ennek az esztétikai szférának a belső szükségszerűsége határozta meg. Ez azonban csak az érem egyik oldala. Nagy Balogh - mint jeleztük - nemcsak azért indult meg helyes irányban az áhított monumentális stílus felé, mert tudatában volt az esztétikai formálás fontosságának, mert az esztétikai formálás nála az architektonikus szerkezet, tehát a monumentalitás műfajszabályai szerint történt, hanem mert sajátos objektív szemlélete révén is elkerülte a zsánerszerűséget, illetve az érzelemábrázolás zsánerszerű módját is. A gépiesen mozgó alakok öröknek látszó tempóssága, az alakok személytelensége időtlenséget sugall, a pillanatnyi munkafolyamatot általános érvényűvé szigorítja. A monumentalitásnak pedig egyik alaptörvénye a pillanatszerűség szülte esetlegesség legyőzése, az időbeli értéknek téri értékké kell alakulnia. Nagy Balogh a témát a monumentalitás műfajtörvényei szerint fogalmazta meg. Ebben közrejátszott a szerencsés témaválasztás, és ami ennél fontosabb, ahogy Nagy Balogh értelmezni tudta - s csak így értelmezhette - e témát. A téma a jelen esetben sem puszta ürügy, mert a kubikostéma már bizonyos mértékig magában rejti a monumentális stílust, illetve e tematika képzőművészeti megfogalmazása ezt kívánja, ez az ő formája, ebben érzi jól magát. Nemcsak mert, mint említettük volt, a kubikosmunka nyugodtsága, az ezerszer ismételt mozdulatok lényegre szorítkozó megfontoltsága, a mértani formátumokra emlékeztető kiásott gödrök és földhányások, a munkaeszközök egyszerű, kompakt formája, az emberi munkától átalakított táj és a benne munkálkodók egymáshoz hasonulása már a valóságban is olyan ritmusba fonódik, hogy a művésznek inkább csak le kell kottáznia a látványban a lényegeset, mintsem magának kitalálnia - e tematikának van tehát önmagából formáló elve -, hanem a kubikosmunkát olyan ethosz hatja át, ami eszmeileg is igényli a monumentális formálást, amely már sokkal nehezebben nő ki például - Cézanne minden zseniális küzdelme ellenére is - a fürdőzőjelenetekből. A kubikosmunka azok közé az ősi emberi tevékenységek közé tartozik, amelyek mindenkinek azonnal érthető munkamozdulataikkal a természetet legyőző emberi fenséget idézik, a magvető ember örök mozdulatához hasonlóan szimbólummá magasodhatnak. Minderre lehetőséget ad a kubikostéma, de ezt a jelentést észre is kell venni és meg is kell tudni fogalmazni. Mert igaz, hogy a kubikostéma úgyszólván involválja a monumentális alakítást, de azért apró zsánerképek vagy impresszionisztikus színhangulatok ihletőjévé is válhat. Nagy Balogh érdeme, hogy ő ismét azt az alakítási módot kereste, ami a témában rejlő ethosznak a legjobban megfelelt. És nem is tudott volna mást tenni, mert e ponton ismét átcsap egymásba a Nagy Balogh-i élet és művészet, és annak a sajátos mikrokozmosznak a belső logikája igazgatja, amelynek művészete éppúgy részese, mint élete. Nagy Balogh ugyanis nem kívülről fordult e témához, mint tette volna a kubikostémát festő impresszionista vagy zsáner-piktor. Nála a téma a valóság spontán jelentkezése volt, a természet része, mint konyhájának az edényei vagy a saját arca; a témának nem volt semmi olyan aspektusa, ami ugyanakkor ne lett volna az övé is, amit ő kívülről szemlélhetett volna, hisz a kubikosok az ő mikrokozmoszának - amelyet ő körülhatárolt magának, és amely egyúttal őt magát olyanná formálta, mint amilyen - éppúgy szerves részei, mint szobájának testéhez nőtt kellékei vagy a természetet reprezentáló saját portréja. Az impresszionista festő szükségképp bizonyos kívülállással szemlélné e témát, mert azzal, hogy a szemingernek veti alá a dolgozó embert, megfosztaná a szimbolikussá növekedhető, sajátos ethoszától; a munka fáradságát hangsúlyozó érzelmesség ismét csak a kívülálló attitűdjéből fakadhat, mert a sajnálás már fölébe emeli, és ezzel elválasztja a sajnálkozót sajnálata tárgyától. A proletár Nagy Balogh János ezzel szemben együtt él vele, és ahogy a munka ritmusából fakadó munkadal és maga a munka végső fokon eggyé válik, ő is ilyen spontaneitással nyúl e témához, és alakítja a festészet nyelvén munkadallá a kubikosok megfontolt mozdulatait. Az ő világa ez, osztályabeli emberekről van szó, hiszen ő maga is munkás, minden ízében, ecsetet nehezen fogó kezében, paraszti arcában ott a proletár élet tagadhatatlan jegye, és művészi munkássága is "mesterség", nem a mai lekicsinylő értelemben, hanem a művészi korok kismestereinek a jellegzetességeként, mikor még az "arte" nem szakadt el a többi kézművesmunkától. Persze hogy ő belülről érzi a munka ritmusát, és nem érezhet semmi ellágyulást annak fáradsága vagy szépsége iránt. Ami ellágyulás van benne, az a téma ébresztette érzelmen túli, már maga a valóság előtti naiv tisztelet. Ahogy a magvető ember nem érzi, hogy megszokott mozdulatában a természetet legyőző emberi fenségnek hódol, ugyanúgy a kubikosmunkát festő Nagy Baloghnak sincs szüksége arra, hogy a témában rejlő eszméről elmélkedjék. Ez a proletár mivoltából fakadó abszolút együttélés a nyitja sajátos objektivitásának, ez eredményezi, hogy noha csupán a látvány esztétikai megfogalmazásán munkálkodik, nem veszti el azt az ethoszt sem, amit az emberi munka sugároz, ezért indulhatott el sikeresen a monumentális stílus felé, mert az általa keresett esztétikai szabály, stílus összefonódik a témában rejlő ethosszal, azt szolgálja, eggyé vált vele.
Forrás: Németh Lajos: Nagy Balogh János, Corvina Kiadó, 1980 (1960-as kiadás után 2. kia.) 100-103. oldal
Az egyalakos, kis méretű olajkép a mintegy negyven darabból álló kubikos-ciklus egyik legjelentősebb alkotása. A festő nem egyszeri látványt kíván megörökíteni, hanem a sokszor látott egyediből az általánost szűri le. Az alacsony horizont előtt monumentálissá váló munkásalak a képmezőt szinte szétfeszíti, időtlenné, évezredekkel korábbi egyiptomi falfestmények alakjainak rokonává válik. A figurát a festő igyekszik jellegzetes, tempós mozgásában megragadni, szilárd statikáját egy architekturális szerkezet részévé teszi. Nagy Balogh valószínűleg nem sokat tudott Cézanne művészetéről, és aligha ismerte a kubisták vagy a Nyolcak képépítő elveit; figurájának összefogott, zárt foltja, a talicska, a föld leegyszerűsített, mértanias tömbje eredendően konstruktív szemléletű. A logikus, tiszta szerkezet lírai, visszafogott színvilágban érvényesül. A világoskék égbolt és a lankás táj okkere, zöldje, melyet csak alig bont meg az árnyékfoltok lazúrosan festett barnája, kékje, az ebbe a környezetbe szervesen illeszkedő figura sárgás zubbonyával, narancsos-rózsaszínes nadrágjával és a finoman visszaverődő reflexekkel valódi festői érzékenységről vall. A megcsillantott fények, a ruha, talicska visszavetülő reflexei biztosítják a mű sajátos atmoszféráját. Olyan költői realizmus ez, amely Nagy Balogh Kubikosát szimbólummá, a természetben munkálkodó, azon urrá levő ember jelképévé magasztosítja, és amely majd egy évtized múltán Derkovits lírai proletár-ábrázolásaiban tetőződik.
Forrás: http://www.hung-art.hu
