Cikk Aba-Novákról a Szeged c. folyóiratban (2000. okt.)	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Dr. Mandula Aladár: A szegedi hősök kapujának freskói
	Nemeskürty István: Aba-Novák Vilmos és bolygórendszere
	P. Szűcs Julianna: Aba-Novák típusa
	Szatmári Gizella: Száz éve született Aba Novák Vilmos
	Fekete Judit: A legjobbak tudták, ki volt Aba Novák Vilmos
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Dr. Mandula Aladár: A szegedi hősök kapujának freskói

Ne mondja senki, hogy a tudományban nincsenek divatok. Ma a műtörténelem a divattudomány, ami nem csoda, mert a cselekvés dinamikájának korát éljük s dinamikus erők jutnak szóhoz. A műtörténelem dinamikus tudomány, mert a műfejlődés mozgalmasságával foglalkozik. Az esztétika pedig a mű örök álló értékeivel, tehát statikus természetű. A műtörténelem frissen hullámzó folyó, az esztétika pedig álló víz, egy tengerszem, melyben a környező hegyóriások mozdulatlan sziklabástyái tükröződnek. - De amint a dinamika és statika, a változó és állandó egymást kiegészítik, akként a műtörténelem és esztétika minden komoly műbírálatban egymásra találnak. Ez a kis szerény elmefuttatás is a dinamikus műtörténelem és a statikus esztétika síkján halad tovább.

Mikor a nagy francia forradalom uralkodó osztállyá tette a polgári rendet, Comte Ágoston megalapította a polgári kultúrának filozófiáját, a pozitivizmust. És ez lett az úgynevezett "polgári józanész"-nek a bölcselete, amely szakit minden természetfölöttivel. Mivel minden világnézetnek megvan a maga művészete is, a polgári világnézet végső kihangzása az úgynevezett szenzualisztikus művészeti irány (naturalizmus, impresszionizmus) lett.

A világháború azonban sok mindenből kiábrándította az embert és a polgári világnézet bölcselete eltűnt a világ színpadáról. Az ember átélte a magábaszállás nehéz óráit és a befeléfordulás újra előtérbe hozta a természetfölöttit. Ennek megfelelően a művészet is irányt változtatott és helyet adott a belvilági, a látomásos művészeti irányzatnak. A felfogásnak ez a más síkba való eltolódása és átértékelése nem új dolog a művészettörténelemben. Kis tükörben ugyanezt kapjuk az ókori görögöktől, amikor a görög szobrász egy ideig az önmagának elégséges, magabízó atlétát ábrázolta, de már a rákövetkező hellenisztikus, görögszerű korban a szobrász keresi a végtelenbe vezető szálakat és már a Laokoon-csoport tagjai a kígyóktól megkínozva kilépnek zártságukból. Nem bíznak saját erejükben. Laokoon felfelé fordítja tekintetét és már-már ott tart, hogy segítségért kiáltson isteneihez. A görög szobrászat autarkiáját felváltja a természetfölöttihez való vágy.

A művészettörténetnek ez a ritmusa végigvonul az emberiség történetén egészen napjainkig. A háború előtti polgári csendéletbe és interiőrök nyugodalmas atmoszférájába, valamint a dekoratív történelmi festmények közé benyomul Aba Novák lázasan nyugtalan, vizionárius szelleme, hogy művészi forrongálásával hullámtarajokat kovácsoljon fel a szemlélő lelkében. A jászszentandrási templom freskói nyomán támadt izgalom csak nagysokára csendesedett el, úgyszólván Mussolini tett pontot a vitatkozás mögé, mikor a Rómában kiállított vázlatot megvásárolta.

A szegedi Hősök Kapujának freskói körül támadt újból szokatlan nyugtalanság. Hiába emelte ki Pálfy polgármester, hogy a művésznek hármas szimbólumot kellett szintetizálnia: a háborús hősök emlékét, a haza feltámadásának reményét és a nemzeti hadsereg talpraugrását. De a kritika nem tud elcsendesedni, és gúnyos megjegyzésekben éli ki magát. Nem is a szerkezet és nem a színek ellen, hanem a torz elrajzolások ellen. Tulajdonképpen csakis ezek ellen. S közben újból a külföld nyújt elégtételt Aba Nováknak, mikor festői irányzatával a chicágói kiállításon második díjat nyer. Ha angol lett volna, talán első díjat kapott volna. Mindez gondolkodóba ejti az embert, mi lehet Abának az a varázsa, amit mi nem ismerünk fel, de amelynek a külföld elébe siet és honorálja? Minket elkényeztettek a naturalisták és impresszionisták azokkal a festményekkel, amelyek a tárgyakat kézzelfogható hűséggel ábrázolták. Sokáig éltünk az i>ábrázoló művészet nyűgében és nem törődtünk a tárgymögöttiséggel, amit a kifejező művészet szolgál azzal, hogy nemcsak ábrázol, hanem lelki vallomásra is bírja a tárgyat. A tárgymögöttiség a művészet metafizikája, amelyet az ábrázoló művészet elhanyagolt. Mi még a naturalisták szemével nézzük Aba Novák freskóit s a valóság hű másolatát követeljük. Nem tudjuk beleélni magunkat a látomásos művészetbe, melynek fő jellege a való kontúrok túlrajzolása, ahogy ez egy káprázatban bizonytalanul remeg. Nekünk még idegen a befelé forduló művészetnek szubjektív meglátása, mert az impresszionizmus pontos tárgyi modelljeihez vagyunk szokva. Nekünk pozitív hűség kell és nem szétfolyó vízió. De hát ki tudja a háborús iszonyat és szenvedés kínjait objektív formában tolmácsolni? Ki tud egy olyan összesűrített modellt találni, amely minden izgalom nélkül, tárgyi nyugalomban szemlélteti a világ legvéresebb háborúját? A művészi feladat már előre belépőjegyet kénytelen biztosítani a fantomoknak s ebből azután valljuk meg, van is elég Aba Novák festményein. Szinte azt gondoljuk, hogy a népmesék alakjai tódultak ide, amint esténként a rőzsetűznél, mesemondás nyomán látomásszerűen felvázolódnak a képzeletben. Visszataszító torzfigurák, akik a szegedi Irgalomházból szöktek meg. De Turgenyev elbeszéléseiben és Arany János Tengerihántásában is ilyen hátborzongató alakok félemlítik meg a hallgatót. Rútak, de a rútnak is van helye a művészetben, mint Dante zordon költészetében. Azonban a rút is a szépet szolgálja, amint ez az erkölcstanban is előfordul a jó és rossz viszonyában. Augusztinus felfogásában a rossz csak annyiban létezik, amennyiben a jót szolgálja. De a rúttal szemben a szemlélő nem tud lelki alapállásba helyezkedni, mert a művész kezéből a Szépet várja. Ha Aba Novák a nép fiát vetíti falra, miért nem nézett szét Szeged szobrai között? A Vásárhelyi Pál szobor mellékalakjai mennyire szegedi levegőt lehelnek. Az a szép magyar menyecske, ölében a fiúcskával, az újjáéledést szimbolizálja, vagy a Nemzeti újjászületés emléktáblája mindjárt három generációt állít elénk, a szegedvidéki magyarság legjavából. Míg Aba Novák a nép degeneráltjait mutatja be. Igen, de ezek a háború nyomorékjai, akikről lerí az ínség. Ha ez anyaga lehet a históriának, miért ne lehetne anyaga a művészetnek?

Nem mentegetni akarjuk a művészt, hanem keressük azokat a pszichológiai utakat, amelyeken a művész eljutott művéhez. Aba Novák nem ábrázoló művész, egy süket háttérrel, akit egyszerűen tudomásul veszünk, hanem kifejező, lelki vallomásos művész, akinek műve mögött mint kísérő zene a háború zajlik. Schubert dalaiban a fő motívum mellett egyenértékű a kísérő motívum is, azért van olyan mély zengése dalainak. Miért felejtik el Aba Nováknál a harcok rémes disszonanciáját, mint a mű metafizikáját? Hiszen a freskók a mű mögöttes tartományaival együtt alkotnak egy teljes egészet. Talán azt várjuk, hogy elbájoló idyllekkel kedveskedjék nekünk a művész és felejtsük el azt a lidércnyomást, amelyben éveken át éltünk? Franz Stuck bajor festő még rémesebb képet festett ťA háborúŤ címen, amelyen görcsökbe merevedett, meztelen hullák százai felett, akiknek ajkain megfagyott az átok, fekete lovon ül a szenvtelen Halál. Mert ilyen a háború! és Franz Stuck világsikert aratott vele. De Aba Novák mellőzte a hullákat, az átkokat és félig-meddig élő halottakat festett, mert a háború ilyen is. A háborúnak ezer arca van.

Sokan kifogásoljak a freskó főalakját, Krisztust és az angyalokat. Elefantiázisz és basedowkórról beszélnek. Igen, de a falfestmény nyílt helyen, az utca felett lángol, ahol a házak nyers geometriai formái az uralkodó tényezők. A falfestmény is kénytelen felvenni a kövek stílusának merevségét és súlyos formáit. Mivel mindez a mozaikstílusban jelentkezik, a falfestmény magára ölti a mozaiknak kőstílusát, kemény, merev vonalait, a tagok súlyos formáit, azokat a nagy junói szemeket, amelyekkel az ó- és középkori mozaikalakok merednek a szemlélőre. De hát miért festette ezeket Aba Novák feketékre?

Ha Szegednek van egy Fekete Máriája, miért ne lehetnének fekete Krisztusa, fekete angyalai?

Miközben egyes alakokkal foglalkozunk, szem elől veszítjük a mű koncepcióját, azt a nagy rendező erőt, amely Krisztusban a feltámadást, mellette jobbról a népi hitet, balról a cselekedetet ábrázolja, a nemzeti hadsereg elindulásával. Mindezt olyan eredeti módon, amelyre példát nem találunk. Aba Novák kerülte a megszokott festői kliséket, nem utánoz senkit, mert az eredeti értékesebb az utánzatnál. A testi, pozitív művészet helyett szellemi, szuggesztív művészetet nyújtott. Akik ócsárolják, azok is szuggesztív hatása alatt állanak.

A művészet nem mindig játék és szórakozás, néha megdöbbentés is. Ha Aba Novák műve nem a megszokott sínpáron halad, hanem vasúti váltóhoz jutott, azt jelenti, hogy egy új, egy metafizikai korba értünk és ennek is megvan a maga művészeti életnézete, mint a pozitív filozófiának. A metafizikai kor eredménye a megfoghatatlanra való utalás, a bensőleg meglátott látomásszerű kép, a szaggatott expresszionizmus, ahogy ez Aba Nováknál jelentkezik és ez már a holnap művészete.

Általában az embert meglepi az, ha valami úgy sikerül, ahogy azt várta, de az is meglepi, ha valami nem úgy sikerül, mint azt remélte. Aba Novák műve nem úgy készült el, ahogy azt gondoltuk. Valami Styka-féle, lengyelesen romantikus képet vártunk, tele háborús poézissel és kaptunk helyette egy lidércnyomásos dantei zordon látomást. Ezzel azután nem is érezünk belső szolidaritást. De eben hibás a művész is, mert nem a közönséget keresi, hanem a maga közönségét és nem szól szabatosan a kor nyelvén, pedig minden kor gyermeke megkívánhatja, hogy saját nyelvén szóljanak hozzá. És végül nem olyan credot nyújtott, amelyben csak hinni kell és nem vitatkozni felette. Hiába ment vissza az ó- és középkori mozaikstílushoz, nem sikerült neki a középkori vallásos léleknek modern interpretálójává lennie. Egy kritikusa mondja, hogy: az ő világában süt a nap, de nincs melege, az alakok beszélnek, de nem tudjuk, hogy mit és végül zenélnek, de hangokat nem lehet hallani. Ez mind igaz! De ezekkel Aba Novák szembe akart fordulni a földiséggel.

De hiba van a közönségben is. Egy mű csak akkor hat igazán, ha elemei valamiképpen már előre preformálva vannak a lélekben. De mi, közönség még mindig a polgári realizmus talpazatán állunk. Bensőleg kiküzdött eszmék iránt kevés érzékünk van. Amit Pálfy polgármester mondott, hogy ez a mű a háborús mártírok, valamint a feltámadásba vetett hit és a nemzeti hadsereg kialakulásának hármas szintézise, ez még mindig nem hatolt le a közvélemény mélyebb rétegeibe. Az első látás után folyton megbotlunk e mű alakjaiban, a mélyebbre beágyazott alapgondolat és szerkezet másodrangú előttünk. Pedig Spranger szerint a mű megértése valamely tagolt egészre vonatkozó ismeret. Nemcsak arra vonatkozik, amit látunk, hanem arra a háttérre is, ezúttal a háborús hangulatra, amelyet nem látunk, de amelyből a mű előlépett.

Ismételjük, Aba Novák freskóján Krisztus a főalak, aki azt a feltámadást hirdeti, ami után Csonka-Magyarország vágyódik. Krisztusnak egyik oldalán a Hit, nem mondjuk, kissé szokatlan figurákkal, a másik oldalon a Cselekedet, a talpraállt nemzeti hadseregben van ábrázolva. A többi mind ebbe a hálózatba van belekapcsolva, de úgy, hogy az egész Krisztusból van levezetve.

A "többiből" egyet megemlítünk. A tranitói internátus kapuja felé, az egyik boltíven a doberdói csata részlete világít. Egy szitává lőtt fatörzs körül a sziklaportól véres szemű harcosok küzdenek. Ezt a fatörzset hazahozták s ma a Városi Múzeumban van elhelyezve. Neve: Montellói fatörzs.

Ez a fatörzs a saját élete árán számos katona életét megmentette, mikor a golyók százait saját testével fogta föl. Ez a fa Magyarországért halt hősi halált, ezért hálából doberdói hőseink hazahozták, mintha elesett bajtársuk lenne. Ez mintegy az önfeláldozás példája, mely beleillik egy krisztusi rendszerbe.

A felülről való levezetés megvan a szegedi Dóm keresztelő kápolnájának freskóin is. Ezt a rendszerességet nem lehet megtagadni Aba Nováktól. Ha ma a chaosz és a rendező értelem világharcát éljük, akkor világos, hogy Aba Novák a maga rendező zsenijével a konstruktív szellemnek tesz szolgálatot.

Gondoljunk arra, hogy csonka Hazánk határain túl, a világnak több pontján figyeltek fel Aba Novákra, aki mint népünknek előörse a művészet őrtüzeinél vigyáz a magyarság becsületére a nemzetek versenyében. A trianoni hóhérbárd hiába vagdalta fel Hazánkat, népünknek még vannak robusztus fiai, mint Aba Novák is, akinek erejét azzal az ellenállással lehet lemérni, amellyel a mindent tagadók kritikájával szembehelyezkedik.

Forrás: Szeged, 1941, 3-16. oldal

Nemeskürty István: Aba-Novák Vilmos és bolygórendszere

Kényelmet kínáló karosszékben, a kényelmet mégis kerülve, magábafordult tűnődő tekintettel ül a művész felesége; magához vonta kislányát, akit a játéktól szólított el a szülői szó, mackója a kezében, már-már szemrehányó komolysággal néz ránk és apjára, a művészre. Meghitt, családi pillanat ez, egymás között vagyunk, bennünket, a kép nézőit is meghívták a műterembe. De van itt azért egy harmóniát bontó mozzanat. A karosszék széles fülén két álarc himbálózik, alighanem a művész arcvonásaival. Az egyik álarc megértő derűvel nézi modelljeit, a másik viszont sértő közönnyel fordul el tőlük és töprengve bámul a semmibe. Aba-Novák más képein is felbukkannak ezek az álarcok; halála évében, 1941-ben festett nagy művén egy álarcfestő pingálja elmerült szakértelemmel a kezében tartott vörös álarcot. A műhely roskadásig tele mindenféle álarccal, a háttérben egy pöttöm szőke kislányka próbálgat magára egy ormótlan méretű csúf álarcot. Amint azt a művész jeles ismerője, Supka Magdolna megállapította, ezek az álarcok az önmaga számára is megközelíthetetlen ember sokrétegű lelkivilágát jelzik. Aba-Novák álarcai a reménytelen feltárulkozni igyekvést, az emberi természet kifürkészhetetlen sokarcúságát érzékeltetik egyfajta csüggedt legyintéssel: ti sem fogtok engem igazán megérteni. És talán én se titeket. Ebben igaza lett az idén százesztendős művésznek; a fiatalon, negyvenhét esztendősen meghalt mestert 1945 után vagy agyonhallgatták, vagy becsmérelték. Falképeit bemeszelték, levakolták, őt magát kitiltották a magyar művészet történetéből.

Pedig tudjuk, hogy Aba-Novák Vilmos századunk nagy mestere. Csudálatraméltó újítók bátor és eredményes kísérletező. Ő nem a formák felbontásával lázadt kora ellen, nem menekült az absztrakció bozótjába; ő a keretezett kép nyűgéből szabadította ki önmagát, a falképeket néző tömegek elé tárulkozva művészetével. Az olajfestmény, ez a korareneszánsz óta elterjedt képalkotási mód, melynek nagy előnye, hogy az ecsetvonások változtathatók, egybemoshatók, századunkra annyira bezárta magát az adott méreteivel véglegesen körülhatárolt szűk térbe, hogy a művésznek előbb-utóbb ki kellett volna törnie onnan. Aba-Novák Vilmos a harmincas évek legelején, római ösztöndíjasként határozta el magát új módszerének alkalmazására. Ez pedig a tempera festés. A temperával dolgozó művész nem változtathat utólag a képén, módszere tehát fölényes szakmai tudást igényel A tempera színei, éppen a módszerből fakadóan, szinte világítanak, a mester képeinek egy-egy házfalából mintha rejtett lámpa fénye sugározna elő. Aba-Novák e tempera-eljárással újjáteremtette a sorvadozó magyar falkép-festészetet, mely századunk elején néhány templom vagy díszterem homályába száműzetett. A mi "sofőr-évszázadunk" - így nevezte korát a mester - képkerettel elhatárolt természetkivágásokat produkált a festészetben. A jövő piktúrája a fal, mondotta már 1931-ben; a falon a felület dinamikája a színek dinamikájához arányul.

E műfajban nevezetes remeklései: a jászszentandrási templom; az 1937-es párizsi világkiállítás magyar pavilonjának történelmünket összefoglaló pannója; a szegedi Demeter-kápolna, a Hősök Kapuja; a székesfehérvári Szent István-freskó... Aba-Novák a régi olasz freskófestők mesélőkedvével bújik egy magyar krónikás lelkébe s így eleveníti meg történelmünk nagy pillanatait. A Hősök Kapujának kiégett szemű vak katonái, amint velünk szembefordulva néma szemrehányásként mutatják csonkult önmagukat, az első világháború poklát megjárt művész lázadó indulatában születtek. Mintha sejtette volna a mester, hogy fia az 1943-as doni harcokban fogja életét veszíteni. Aba-Novák Vilmos tartalékos főhadnagyként harcolta végig a tizennégyben kezdődött háborút, megsebesült, magas kitüntetéseket kapott: vitézségi érem, signum laudis a hadiszalagon a kardokkal... Ezért is járt neki a vitézi cím.

Az elmúlt évtizedekben papagájként szajkózták, hogy a művész a fennállott rend feltétlen híveként festette faliképeit és, hogy horribile dictu, magát Horthy kormányzót is ábrázolta egyik-másik művén. Ezek a szajkók feledték, hogy senki sem veti Tizian szemére, amiért megföstötte V. Károly császárt, és a rablóvezér Colleoni velencei lovasszobra miatt sem kap ki Verrocchio mester... Inkább csudálják a műalkotások tökélyét. Colleoni viselt dolgaival senki se törődik. Az igazi művész ábrázolni hivatott korát és Aba-Novák Vilmos ezt tette. Kétségtelen, hogy 1939-ben Corvin-koszorúval tüntette ki a magyar állam; ez a körülmény azonban az akkori kultuszkormányzatra vet kedvező fényt, hiszen többek között Bartók Béla, Kodály Zoltán és Molnár Ferenc is a Corvin-koszorúnak elnevezett állami díj kitüntetettjei voltak. Aba-Novák Vilmos vitézi mivolta ellenére sem szűnt meg keményen bírálni, ha szükségét érezte: "Hozzánk a nyugati demokratizmusnak csak az iszapja jutott el, a középszerűségnek konjunktúráját hozta... Mindenkinek a mindenkori államhatalom a kiinduló pontja. Ezen a fixnek hitt ponton lógnak-csüggnek az egyes rétegek..." - írta 1929. november 26-án Márk Lajosnak.

Bámulatos, hogy a nagyméretű falképek bűvölete sem fosztotta meg a mestert a legbelsőbb lelki rezdülések ábrázolásának kedvétől; kubikusok, cséplők, kőművesek, szüretelők, vásározók, cirkuszosok, vak muzsikusok élik világukat, többnyire felénk fordulva, talányos arccal; egy körhinta mellett két megszeppent kislány ül várakozva, magányuk szinte kiált a képből; kutyák és majmok tekintenek ránk méla szomorúsággal és csöndes humorral, mint akik tudják, mennyit ér az ember. "Egy falu gémeskútjának az élete oly csodálatos! Milyen hibásan fogták fel a festők: csak mint dekórumot kezelték" - jegyzi fel a Somogy megyei Igalon 1927-ben. Hogy mennyi elbeszélő-elemet tudott vinni Aba-Novák Vilmos szigorúan portré rendeltetésű arcképeibe is, arra sok között Miklóssy-Mutschenbacker Ödön szekszárdi festő képmása a példa. Ennek a művész "a falusi tanító" címet adta, és tényleg, mintha egy Gárdonyi-novella hőse lépne elénk, gyermetegnek tűnő nyájas nyíltságával a rábízott nebulók megértésének szelíd örömét rejtegetve.

1935-ös amerikai útjáról hazatérve így fogalmazott: "Sokan szidnak engem, ám legyen. Lévén én ötletesebb a munkámban, mint ők annak támadásában... én, a kivetett bolygó, idők folyamán megteremtem a magam bolygórendszerét."

Megteremtette.


Elhangzott Aba-Novák Vilmos centenáriumi kiállításán Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban, 1994. március 24-én.

Forrás: Szeged, 1994. ápr., 16-17. oldal

P. Szűcs Julianna: Aba-Novák típusa
Gondolatok a művész születésének századik évfordulóján

1919-es pályakezdésétől 1928-as befutásáig ő a nagy reményű fiatal tehetség. 1929-es római ösztöndíjától 1934-es első falképeinek befejezéséig ő az ügyeletes zseni, a kultúra botrányhőse, a Kritikai Hang hiteles letéteményese. Az 1936-os állami megbízásoktól 1941-ben bekövetkezett haláláig (és még pár évig) ő a kurzus exportképes vezéregyénisége, a velencei biennálé mindmáig egyetlen aranyéremmel jutalmazott festője, az akkori nép-nemzeti modern jobboldal látvány tervezője. 1949-től 1960-ig a nevét kiejteni műveit látni, a mérleget elkészíteni majdnem lehetetlen. 1962-től posztumusz emlékkiállításától a rendszerváltásig annyira van a szellemi élet köztudatában, amennyire a kétfrontos politika azt kicentizi. 1991-től, az MDF-kultúrpolitika kiteljesedésétől rehabilitációja programszerű. Tematikai okokból lemeszelt falképeit gyorsítva tisztítgatják, múzeumi raktárakban porosodó pannóit ki-kiállítják, az állandó nyilvánosság előtt szereplő műveinek számát megduplázzák.

*

Az efféle életút és utóéletút általában kétféle érzelmet gerjeszt. Az egyik szerint Aba-Novák művészete addig fontos, értékes, "haladó", ameddig nem került a hivatalosság hálójába, ameddig nem adta el egzisztenciális függetlenségét államnak, egyháznak, ameddig szóban és tettben nem csatlakozott, az országos propaganda főáramához. A másik szerint Aba-Novák művészetének csak használt a Nagy Megbízás, mert így válhatott a magyarságeszmény vizuális megjelenítőjévé, így lett fogékony a Kárpát-medence sorskérdései iránt, és így győzhette le a bűnös városi kultúra percértékéit. Az egyik fél nem bocsátja meg a festő szakítását a polgári-liberális táblaképfestéssel, amelyben pedig sikereket aratott. A másik fél nem bocsátja meg az Aba-Novák-falképek erőszakos eltávolítását, még azzal az indokkal sem, hogy Horthy, Gömbös és az irredenta látványa politikailag kompromittálódott. Az egyik fél arra hivatkozik, hogy az 1940-es velencei aranyérem nem sokat ér, hiszen azt a dicső intézmény sápadtra betegedett korcsa, az elszigetelt és militarizált késő mussoliniánus biennálé adományozta. A másik fél árra hivatkozik, hogy fasizmus ide, jobboldal oda, Aba-Novák művei 1935-ben diadalutat jártak be az Egyesült Államokban, és 1937-ben világsikert arattak a párizsi világkiállítás magyar pavilonjának jóvoltából.

Nehéz ügy. Pietro Germi Válás olasz módra című klasszikus alkotásában a rendőrprefektus a kezével letakarja Szicíliát, úgy gusztálja önfeledten Olaszország térképét. De szép is lenne az élét e lehetetlen sziget nélkül! A mi meghasadt világunkban is így tesz a két fél, amennyiben önfeledten akarja szeretni komplikált életrajzú kedvencét. Szociálliberális oldalról elfátyolozná a vitézi rendfokozatot és a Hősök kapuját. Nép-nemzeti oldalról kiretusálná, hogy az ifjú Aba-Novák Berény Róbert kommün után elhagyott műtermében radikális, azaz bolsevikgyanús posztaktivista stílussal kezd, hogy művészi utóképzését Szolnokon a klasszikusan liberális Fényes Adolftól nyeri el, és később is előszeretettel állít ki olyan legkevésbé sem "mélymagyar" művészek társaságában, mint Iványi-Grünwald Béla.

De ne akarjunk önfeledten szeretni senkit! Az önfeledt szeretet kiöli az életmű drámáját, izgalmát, a pártosságnál ezerszer fontosabb ezerszínű valóságot. Nem arról van szó ugyanis, hogy volt egy "jó" Aba-Novák és egy "rossz" Aba-Novák, mégpedig aszerint jó vagy rossz, hogy a szemlélő milyen lelki tagkönyvvel rendelkezik. Inkább arról, hogy volt egy Aba-Novák, aki "jó" pillanataiban is hordozta az elbukás lehetőségét, és "rosszasságában" is fölvillantott a tehetségéből éppen eleget.

Voltak művészi és világnézeti tulajdonságai, amelyek a kezdetektől a végkifejletig nem sokat változtak. 1921-es Savonarola rézkarcában is a részletgazdag rajzosság dominált, és 1941-es Álarckészítő című kései remekművében is a burjánzó vonal uralkodott. 1922-es Keresztvitel grafikájában sem volt képes mit kezdeni a formákat fölszívó fénnyel (amellyel például kor- és vetélytársa Szőnyi István nagyon is tudott), és 1938-as városmajori mennyezetfreskóján sem tudott boldogulni a színek érzelmi iskolájával (amellyel például megint csak Szőnyi, győri templomfreskójának tanúsága szerint, igencsak megbirkózott). A történet, a történet és harmadszor is a történet nyűgözte le, ejtette foglyul piktúráját. A jelentés nélküli látvány csak addig érdekelte, ameddig az segítségére volt a szakmai gondok megoldásában. Alábbi mondatát már 1938-ban fogalmazta, de kevésbé tudatosan így járt el "polgári" éveiben is. "A festő vizuálisan koncipiálja meg embertársai részére a látható világot, de sohasem szolgaian, hanem mindig olyan interpretációban, amely a köz javát szolgálja."

Aba-Novák képességei szempontjából azonban balszerencsés korban született. Eredendő mesélőkedve - posztmodernül, a nagy narrativa iránti csillapíthatatlan vonzalma - nem érvényesült a modern művészet emancipációs harcának közepette. Pályája elején festett ő pattanásig feszült tektonikus tájakat. Festett prizmaszerkezettel épített csavart női aktokat. Festett plasztikus hatású tömör portrékat. Mindet sűrű olajjal, vászonra, ahogy az akkori kísérletező kedvű művészet azt megkívánta. Naplórészleteinek tanúsága szerint mindettől nem lett boldogabb. Csak egyetlenegyszer írta le, de valószínűleg többször átélte azt, amit váltása előtt, római ösztöndíja kezdetén érzett, amikor még kétségbeesetten próbálta menteni a művészet-forradalmi tradícióból azt, ami menthető. "Hát csak nézem a képet, amint egyre rútabb leszen."

Persze, hogy rútabb lett, mert Aba-Novák a "köz" számára akart volna valamit mesélni, a "köz" számára akart vizuális helyszínt teremteni, a "köz" számára akart liturgikus és rituális látványt alkotni és a "köz" az istennek se akart megjelenni neki az égő csipkebokorban.

És milyen szerencséje volt - legalábbis egy darabig -, hogy nem jelent meg. Az esztétika a megvalósíthatatlan ideál és a kisszerű valóság összeszikrázásából vezeti le az irónia fogalmát. Aba-Novák legszebb festői pillanatait akkor élhette meg, amikor már leszámolt az illúzióval, hogy eredendően grafikus alkatától és középosztálybeli -, de nem radikálisan baloldali szemléletétől távoli a forradalmi formabontás, de még nem zsongította el magát a megtalálni vélt "köz" küldetés tudatban manifesztálódott szereplehetőségétől. E már és még közé szorult Aba-Novák zsenialitása. E periódusban úgy festett tájat, hogy a műfaj külső burka majd szétrepedt. A fára temperával felrakott Amalfi-képek és Subiaco-vedúták apró házai egy történet izgató színtereiként fehérlettek. Úgy festett ekkortájt karakterfigurát, hogy a zsáner műfaji szokásai nem bénították elemi sodratú mesélőkedvét. A száraz, csörömpölő színekkel előadott Mérges Giovannik és Térzenék, Cirkuszok és Bohócok valamennyien ama bizonyos "köz" maszkba és jelmezbe vágott megalázottjai és megszomorítottjai, akiket majd szétvet a temperamentum, hogy tegyenek végre valami érdemlegest. Azért lennének jók, mert expresszívek, harsányak, karikaturisztikusságukban is klasszikusan tömörek? A kérdést épp fordítva kellene föltenni. E pompás művek azért erősek, vidámak, kifejezőek, mert jók, azaz mert esztétikai és pszichológiai élményből születtek. Arról szólnak, hogy valamiről nem tudnak igazán szólni, és ezért a kimondatlanság energiái feszítik formáikat gyönyörűre. Amíg Aba-Novák arról sóvárog, hogy kell a "köz", de ez a jelen még nem az, addig ereje éppen olyan érvényes, mint azé, aki traumatikusan hátat fordított a "köz"-nek. Mint Vajdáé, Egryé, akiknél csöndes és mély, analitikus és rezignált műveikben a "köz" mindörökre eltűnt, mert az a tömegek lázadásának nem kívánatos utópiája lett.

A ténnyel illik szembenézni: a "köz" iránti sóvárgás a kimondatlan korszakban is, a remekművek sorának korszakában is egyértelműen jobboldali szenvedélyeket takart. Populistát, nacionalistát, romantikusan antikapitalistát, amolyan "jó magyarosat". És azzal is szembe kell nézni, hogy ezek a mondanivalók nem akkor születtek meg, amikor azok napnál világosabbak lettek a falakon. Ezek a mondandók mindig benne voltak a művekben. De a művek esztétikailag gyengék csak akkor lettek, amikor a forma külső köpenye, és a belső tűz közötti feszültség kihunyt. Amikor lehetősége nyílt azt és olyat festeni, amiben hitt és amire sóvárgott. (Székesfehérvár, Szeged, párizsi pannó, kassai pannóterv.) Akkor, amikor irónia helyett eufóriába mártotta ecsetjét.

Tapasztalataink azt mutatják, hogy erről a "kihunyt tűzről" mint, művészi balszerencséről speciel nem a jobboldal tehet. A lehetőségektől megmámorosodott öncsalás, a "köz" eljövetelébe vetett chiliasztikus hit alighanem rendszersemleges dolog. Uitz élete utolsó harmadában rossz és elkötelezett műveket festett. Berény is, Bernáth is, Pór is, Domanovszky is. Pedig mennyire baloldaliak voltak!

*

Aba-Novákra emlékezve nehéz szabadulni egy ismerős magyar sorstípustól. Még inkább az ismerős sorstípus interpretációs gyakorlatától. Látni vélem, hogy későbbi generációk mennyit fognak bajlódni Makovecz Imre életútjának értelmezésével, amint a sárospataki Művelődés Háza éles cezúrájával próbálnak majd rendet teremteni a szerethető és szerethetetlen épületek között. Mennyi gondot fog majd okozni Somogyi Győző, hogy a nép-nemzeti Magyarországnak festett "hazafiasan küldetéses" ikonosztázaitól mentek maradhassanak pályakezdésének döbbenetes erejű fekete-fehér grafikái! Hány cikk születik majd Szörényi Leventéért, hogy az István, a király előtt komponált dalaira ne vetüljön majd Attila árnyéka! És hát Csurka! A Ki lesz a bálanya, a Döglött aknák, a Deficit az egyik oldalon. A másikon meg... Szakmai érték, politikai választás, etikai tartás külön-külön fogások. Egytálétellé csak a türelmetlen szakács keveri őket. A fenti példáknál is megfigyelhető egy hosszú és értékkel teli "már" és "még" periódus. Különös iróniájuk korszaka. Amikor már feszengenek a készen kapott lehetőségek között és még nem mondhatják igazán, amit akarnak. És milyen jó, hogy értékké kellett dolgozniuk a "ki nem mondhatót".

Aba-Novák példája arra tanít, hogy értelmetlenek és értelmezhetetlenek az életutak fekete-fehér felosztása. A patográfiákban és a krimiirodalomban talán érvényes Mr. Jekyll és Doktor Hyde története. Az egy testben lakozó két különböző lélek, az abszolút skizofrénia egyrészt kényelmesen romantikus dramaturgia, másrészt izgalmas klinikai eset. A művészet- és kultúratörténet azonban jól teszi, ha gyanakvással kezeli e hirtelen változásokat. Úgy kellene elfogadni a "nehéz"' életműveket, hogy indulataink ne minősítsék át az esztétikai tényeket. Ki fog derülni: e pályák ideológiailag egyneműbbek, mintsem szeretnénk. Az életmű szervesebben fejlődött, semhogy az politikailag kényelmes. A hiba (és az erény) nem föltétlenül a művész alakjában keresendő. Inkább a történelem készülékében.

Forrás: Népszabadság, 52. évf., 65. sz., 1994, 27. oldal

Szatmári Gizella: Száz éve született Aba Novák Vilmos

Novák Vilmos 1912-ben, tizennyolc éves rajztanárnövendékként felveszi az Aba előnevet. Alig megkezdett tanulmányait megszakítja a háború. "1915. május végén a tábori ezredhez bevonultam mint hadapródjelölt őrmester Galíciába ... a Lemberg környéki harcokban vettem volt részt" - írja. Megsebesül, jobb karja hosszú ideig béna, s rajztanári oklevelét mint szabadságos katona szerzi meg. Kitüntetésekkel szerel le 1918-ban, majd a Műegyetemen kisegítő tanársegéd. A 20-as évek elején újra főiskolára jár, ezúttal Olgyai Viktornál a vonalak kifejezőerejét kutatja. 1922-ben már kiállít, sőt nyolc jelentős rézkarca, köztük vallásos művei, album formájában kiadásra kerülnek. Mindezekért elnyeri a Szinyei grafikai díjat és a Szinyei Társaság utazási ösztöndíját, s a korszellem késztetésére Párizsba utazik. Érdekes módon semmi avantgárd, semmi absztrakció, konstruktivizmus, kubizmus nem vesz erőt rajta. "Nem fog rajta a kor divatkísértése" - mondja Elek Artúr.

Egyéniségét valójában a színek széles skálájának segítségével tudja kibontakoztatni. A fényszabdalta, fénykomponálta formákból szerkesztett korai képek után líraiabbak, hamvas sugarak metszésében bontakoznak ki a 20-as évek második felében az igazi tájképek és a fényfestéshez kitűnő alkalmat nyújtó munkaképek (Cséplés, Gémeskút).

1929-ben római ösztöndíjat kap. Olaszországi tartózkodása azonban gyökeresen megváltoztatja képeinek tárgyát, stílusát, művészi kifejezőeszközeit, sőt technikáját is. A tiszta, áttekinthető kora reneszánsz kompozíciók, a trecento freskók helyi színekből épülő harmóniája gyakorolja rá a legerősebb hatást, sőt az olajfestésről áttér a temperára, amely gyors, szenvedélyes alkotásrnódjának jobban megfelel. Olasz városképein a térbeliség eltűnik, dekoratív, egymás felett elhelyezett síkokba rendeződik a látvány. Ekkor jelennek meg első cirkuszképei.

Vajon mi vonzza a művészt a cirkuszi kikiáltók, akrobaták, bohócok világához? Valamifajta rokonság érzete a művész és a vásári mulattatók között? A feladat diktálta önkifejezési mód szükségszerű expresszivitása? A szerepjátszás? A látvány, a harsány színek és a csillogás? A nagyvárosi romantika? Valamilyen egzisztencialista bizonytalanság érzete? Valószínűleg mindezek együttesen motiválják e sajátos "nagyvárosi életképek" létrejöttét.

Feltűnik vásznain - és végig kíséri munkásságát - az álarcmotívum. Álarckészítők című képe (1941) mintegy összefoglalja erre vonatkozó gondolatait. Védtelenek vagyunk - szuggerálja -, valódi énünket lepleznünk kell, ezért mindannyian hordunk vagy hordanunk kellene álarcot. Az Álarckészítő két gyermek segítségével formálja póténjeink, álénjeink képi megfelelőjét, melyek közül aztán választhatunk. De melyik az igazi, melyik vagyok én valójában? - kérdezi a művész, önmagától is. Válasza is benne van a képben: mindegyik és egyik sem...

Cirkuszos, majd vásáros képein a figurák arca gátlástalanul, szabadon feltörő érzelmeket tükröz. Ezek - helyzetüknél fogva - levethették álarcukat, s megmutathatták valódi énjüket. Felfokozott érzelmeik ereje tragikomikusan fájdalmas fintorokba vagy groteszkül kacagó ráncokba torzítja az arcokat.

A 30-as években számos monumentális murális alkotása megfestésére kap megbízatást. A jászszentandrási templom freskói drámai erejű, megrázó jelenetei idehaza éles vitát keltettek. ("Ecsettel káromkodik..." mondta róla egy elfogult bíráló.) A magyar és a francia történelem metszéspontjait ábrázoló falképei meg Grand Prix-t nyertek 1937-ben a párizsi világkiállításon. Szent István születésének ezeréves évfordulójára a székesfehérvári romkert mauzóleumhoz készít falképeket.

1937-ben kerül sor Szegeden a Hősök Kapuja felavatására, amelynek freskói a Hit és a Tett allegorikus ábrázolása keretében 12 ezer első világháborús szegedi hősi halott emlékét őrzik. Mivel azonban a mű - az előírt tematika szerint - katonái élén megörökítette Horthy Miklós képmását, 1949-ben szomorú sorsra jutott: bevakolták, bemeszelték. Szeged város önkormányzata - a család által létrehozott alapítvány segítségével - most a freskókat kibontani és restaurálni szándékozik.

Tekintsük ezt a tényt szimbólumértékűnek: ideje, hogy Aba Novák Vilmos, piktúránk e sajátos hangú, kiemelkedő személyisége elfoglalja méltó helyét századunk művészetében.

Forrás: Magyarok világlapja, 4. 1994. 9. 31-33. oldal

Fekete Judit: A legjobbak tudták, ki volt Aba Novák Vilmos
A száz éve született festőről vall a gyermeke

Aba Novák Judit szabadkozva fogad. Rámutat a lakás csupasz falaira és magyarázatként hozzáteszi, hogy a festmények egy részét már elszállították a pénteken megnyílt kiállításra, másik részük pedig az ablak alatt várja a szállítást. Arra kér, hogy az interjú során róla ne essék szó, arról a munkáról, amelyet a Képző és Iparművészeti Szövetség titkáraként végzett, se az ezt megelőző textiltervezői múltról, és még arról sem, hogy néhány hónapja Konecsni-díjat kapott, vagy pedig a szervezőmunkáról, amelyet a békéscsabai grafikai biennálé érdekében végez mind a mai napig. Beszéljünk Aba Novák Vilmosról. Hosszú évekig úgy sem beszélhettünk róla.

- Tizenhárom éves voltam, amikor apám meghalt - kezdi. - Az apámmal töltött idő meghatározó része volt élelemnek. Szabad bejárásom volt a műtermébe. Nem minden családtagnak volt része ebben. Még édesanyám is kopogott a műterem ajtaján, mielőtt belépett.

- Hol volt a műterem?

- A Margit körút 54. szám alatt laktunk, ott is születtem. Tágas, műteremlakás volt, amely azonban az ostrom alatt elpusztult, így hát nagyszüleim lakásába költöztünk a Zsolt utcába. Onnan csak 1940 őszén költöztünk át abba a műteremházba, amit apám nagy áldozatok árán építtetett, de ahol már nem volt alkalma dolgozni, mert 1941 őszén meghalt. Ezek után szűkös idők következtek a családra. Annak ellenére, hogy édesapám már akkoriban jó nevű, többszörösen kitüntetett művész volt - az ötvenes években néhányan rosszindulatúan "udvari festőnek" titulálták -, a család soha nem élt kiegyensúlyozott jólétben.

- Honnan jöttek a pénzek?

- Elsősorban az eladásokból. Apám nagyon óvatosan kezelte a galériásokat, és csak néhány megbízhatóval állt kapcsolatban, mint amilyen a Fränkelék, a Tamás Galéria, az Ernst Múzeum voltak. A közületi megbízások inkább csak dicsőséget, mintsem pénzt jelentettek. Akárcsak az egyházi megrendelések: legjobb esetben a festék árát fedezték.

- Aba Novák sok portrét festett.

- Egy-két esettől eltekintve azok nem megrendelésre készültek, inkább az arc karaktere, típusa ragadta meg.

- Hogyan dolgozott? Modell után?

- Grafikusnak készült, ezért is emlegette, hogy festőként "autodidakta". Másodéves főiskolás volt, amikor kitört a háború, és azonnal a frontra került. Rövidesen Galíciában megsebesült, és hosszú ideig béna volt a jobb karja. Mire nagy nehezen rendbejött, visszavitték a frontra. Amikor hazakeveredett, a főiskola rövid idő alatt szárnyára bocsájtotta. Egy ideig a Műegyetemen volt tanársegéd, de ezt nem szerette, és csak egy évig csinálta. Festői stúdiumokat nem végzett, tehát keservesen kísérletezte ki, hogyan bánjon a színekkel. 1922-ben a Szinyei Társaság nagy kiállításán azonban már részt vett, és fölfigyeltek munkáira. 1928-ban pedig megpályázta és meg is nyerte a római ösztöndíjat. Ekkor indultak az elsők: Szőnyi, Páczai Pál, Molnár C. Pál, Vilt Tibor.

- Gyötrődve dolgozott vagy könnyen?

- Könnyen és gyorsan. Ha nem volt megelégedve, azonnal eldobta akár a befejezett munkát is. Egyik válságidőszaka éppen Rómában volt, amikor a nagybányai eredetű színvilággal, festési technikával felhagyott, mert valami újat keresett.

Ekkor kezdett el temperával dolgozni. A Trattoria és a Térzene című festményeket legalább hatszor festette újra, mire elkészült azzal, amely most a Nemzeti Galériában látható.

- Barátságban állt kortársaival?

- Sokan szerették, és ő is erősen közösségi ember volt. Még a pénzügyi manőverei is sokkal inkább emberbaráti szándékból születtek, mint pénzügyi megfontolásból. Például 1931-ben, a legmélyebb gazdasági válság idején "festékgyárat" alapított egyik vegyész barátjával. Tőke nélkül. Be is fuccsoltak. Pedig a tempera, amit gyártottak, nagyon közkedvelt volt a festők körében. Csak éppen fizetni nem tudtak értük. Nekik sem volt pénzük. Később tanítani kezdett. Először a belvárosi Rajziskolában, majd önállósította magát a Haris közben, később pedig a Múzeum körútra költöztek. Itt segített neki a korrigálásban Iványi Grünwald Béla bácsi, azután Páczay Pál, Berényi Róbert. Itt tanult Somogyi József, Rozsda Endre és sokan mások. Persze a szegény diákok nem fizettek. De az ő tandíjukat pótolták a kevésbé tehetséges, jómódú gyerekek.

- A lányát is tanította?

- Nem, engem nem akart befolyásolni. De azért sem, mert jól tudta, a gyerekkori rajzolási vágy minden gyerekben benne van, később pedig, amikor komolyan kezdtem rajzolni, már nem élt.

- Aba Novák Vilmost 1945 után agyonhallgatták.

- Ez enyhe kifejezés. Apám meghalt. Fivérem odaveszett a Don-kanyarban. Anyám csodálatos erővel és méltósággal viselte a nehéz éveket. Az ostrom után a nehezen fölépített műteremház is romokban állt, jelzáloggal tudtuk csak rendbehozatni, s mire elkészültünk vele, használatba vette az Államvédelmi Hatóság, 1956 után pedig a Művelődési Minisztérium kiutalta egy szobrásznak, aki azóta is benne lakik. A tulajdonjoga viszont most is a családé - a gondja is.

- A sok méltánytalanság ellenére Aba Novak Judit olyan közösségi emberként dolgozott mindvégig a művésztársadalomban, mintha a rendszerrel szemben semmilyen sérelme nem volna.

- Mert én nem a politikusokkal, hanem a művészekkel dolgoztam együtt. Köztük pedig a legjobbak pontosan tudták, hogy ki volt Aba Novák Vilmos, és ők is szenvedtek a politikai helyzettől. Nekik nem voltak soha kétségeik arról, hogy apámat milyen hely illeti meg a magyar festészetben. Annak a néhány embernek pedig, aki személy szerint is részt vett a méltánytalanságok előidézésében - saját lelkiismeretükkel kell elintézni, amit tettek. De mindig találkoztam olyanokkal, akikben volt annyi kurázsi, hogy vállalják Aba Novák Vilmost, így rendezték meg apám életmű-kiállítását a Magyar Nemzeti Galériában 1962-ben. Hogy milyen nehézségek árán, arról Pogány Ö. Gábor tudna számot adni. Nyolcévi harc után megjelenhetett Supka Magdolna monográfiája is.

- Miért Szegeden rendezték meg az emlékkiállítást?

- Szegeden, a Demeter-toronyban van édesapám első murális munkája. Második nagy megbízatása, a Hősök kapuja is itt készült 1936-ban, a Pogány Móric tervezte épületen. Ez utóbbi a szegedi és csongrádi elesett hősöknek állít emléket, de szerepel a freskón Horthy Miklós is. Horthy alakját 1947-48-ban lefestették, amitől a freskó nagyon fura lett, nem beszélve arról, hogy a meszelés alól a figura újra előtűnt. Ezért később vastagon levakolták. Már a hetvenes években elhangzott, hogy le kellene szedni a vakolást, és helyre kellene állítani a freskót. 1985-ben egy cikk hozzám is eljutott, és Kristóf fiammal együtt elhatároztuk, hogy megpróbáljuk a műteremházat eladni, és az árát fölajánljuk a városnak szerény hozzájárulásul, alapító tőkeként. A város azóta Aba Novák Vilmos Alapítványt hozott létre a munkákra. Ezzel egy időben megkértek, hozzájárulnánk-e ahhoz, hogy a százéves ünnepség kiállítását a Nemzeti Galériával közösen a Móra Ferenc Múzeumban rendezzék meg. A dunántúli Tapolca is megkeresett bennünket - ott pedig rajzaiból nyílik meg kiállítás.

Forrás: Aba-Novák Judit: A legjobbak tudták, ki volt Aba Novák Vilmos
             A száz éve született festőről vall a gyermeke. Riporter: Fekete Judit
             Magyar nemzet, 57. évf., 73. sz., 1994. 10. oldal