Tanulmány Budavár visszavételéhez	A MŰ SZÜLETÉSE
	Telepy Katalin cikkéből
	Vázlatok, tanulmányok a festményhez
	Tanulmányfej a műhöz
	Benczúr rajzaihoz
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Részlet Telepy Katalin: Budavár visszavétele c. cikkéből

Előzményként el kell mondanunk, hogy a kassai neveltetésű ifjú Benczúr 1861-től a müncheni akadémián tanult, majd Karl von Piloty tanítványa lett. Piloty az Európa-szerte kedvelt műfaj, a történelmi festészet szaktekintélye volt, így tanítványai is e témakörben jeleskedtek. De míg Németországban a régmúlt, nemegyszer a római történelem jeleneteit ábrázolták, Magyarországon ez a műfaj speciális jelentőségű volt. Madarász, Than, Székely művei a szabadságharc bukása után az elnyomatásra figyelmeztették népünket, a múltba vetítve utaltak a bátorság, a hősiesség ábrázolásával a hazaszeretetre. Így az akkori magyar szellemiség hordozói is voltak. Fiatal festőnk első történelmi képei, a Hunyadi László búcsúja, a II. Rákóczi Ferenc szökése, a II. Rákóczi Ferenc elfogatása, de még a Vajk megkeresztelésének díjnyertes vázlata is - a lázongó magyarok csoportjával - ebben az eszmekörben fogant.

1869-ben fejezte be tanulmányait Pilotynál, majd 1870-ben itáliai tanulmányútján irányul figyelme a barokk művészet felé. Köztudomású, hogy egész élete során szívesen másolta Tiziano, Tiepolo, Tintoretto és Rubens műveit. Ezirányú érdeklődését motiválta lelki alkata, pompaszeretete, festői felkészültsége és a festői megfogalmazás biztonsága.

Az Eötvös József kultuszminiszter által 1869-ben meghirdetett történelmi pályázat nyertese a Vajk megkeresztelésével Benczúr volt. Művét 5 év után fejezte be, miközben a kiegyezés utáni politikai mentalitás átalakult. Így a nagyméretű, pompás alkotáson már hiába keresnők a pályázati képen még fontos szerepet betöltő - a kereszténység felvételét visszautasító - lázadó magyarok csoportját. A főrangú szereplők, III. Ottó és Henrik bajor herceg büszkeséggel szemlélik, mint hajtja fejét keresztvíz alá a magyarok első királya. A ma is ragyogó színekben pompázó képen - bizonyos távolságról szemlélve - az ábrázolás érzékletes anyagszerűsége lenyűgöző. Ha közelebb lépünk, rájövünk, hogy ezt a tapintható materiális hatást apró, szálkás ecsetvonásokkal érte el. E kép kimagasló kvalitásai csupán a Budavár visszavételének monumentális értékeihez hasonlíthatók. A műnek, mely ma a Magyar Nemzeti Galériában látható, osztatlan sikere volt, és 1878-ban Párizsban aranyérmet nyert.

Az igazán nagy festői bravúr azonban a Budavár visszavétele volt, amely ma is a volt királyi vár aulájában hirdeti alkotójának kiváló festői vonásait. Az előzményekhez tartozik az a tény, hogy a hivatalos szemléletnek száz év előtt is ünnepi megemlékezésekre volt szüksége. Közeledett Budavár visszavételének 200 éves évfordulója. Az ünnep gondolata azonban megkésve foglalkoztatta a közvéleményt. Nagy sietve terveztek a várban látványos diadalmenetet, megrendelték Budapest látképeit Molnár József, Nádler Róbert, Balló Ede művészektől, és a főváros 1885-ben megbízást adott Benczúr Gyulának, hogy örökítse meg a vár visszavételét.

A nagyméretű vállalkozás természetesen a következő évre már nem készülhetett el, bár Benczúr azonnal hozzáfogott a nagy lélegzetű mű festői megfogalmazásához. Az első vázlatok egyike a nagy kompozíció színes részleteivel a betléri Andrássy-kastély képtárában található, ahol a fővezér fehér lovát vázolta fel, s a később megvalósított nagy kompozíción - a két ágyútalp részleteinek helyén - itt még női aktokat találunk. Hasonló megfogalmazású az a vázlat is, amely Benczúr unokájának, Ürmössy Benczúr Gábornak ajándékaként került állami tulajdonba.

A rendelkezésre álló forrásokból Benczúr tanulmányozta a kort, igazodva az Akadémia útmutatásaihoz. A megjelenítés tervének többszöri megváltoztatása miatt számtalan probléma merült fel, így a kompozíció megoldását évekig kénytelen érlelgetni. Eddigi történelmi műveit sokkal kevesebb alakkal oldotta meg, itt viszont tömegeket kellett összefogottan megjelenítenie. A korabeli, Európa-szerte művelt történelmi festészet területén elsősorban Pilotynak a fiatal magyarokra tett hatását kell számba venni. A nagy lengyel történelmi festő, Jan Matejko, Szobieszki János Bécs alatt című, 1883-ban már elkészült képe tüzetes vizsgálatánál ugyancsak valószínűsíthetjük, hogy Benczúr e kép tanulságait is megfontolta, így például a középtér alakjai, az előtér elesett harcosai és a vitéz a földre hajtott zászlóval motívuma esetében. Míg azonban a lengyel művésznél a kompozíció szinte áttekinthetetlenül túlzsúfolt, addig Benczúr szerkesztése tiszta, világos, a főalakok és csoportok a mondanivaló tökéletes megértetését szolgálják.

A Budavár visszavétele az esemény - a kereszténység győzelme a pogányság felett - jelentőségének állít emléket: Benczúr azonban, mint már kezdetben vázlatain is tapasztalhattuk, nem szándékozott csatajelenetet festeni. Az ünneplés hangján emlékezett meg a magyarság számára korszakot nyitó eseményről.

A Gellérthegyen 1686. augusztus 3-án megtartott ünnepi ceremónia után az egykori Déli-kapun át vonul a győztes sereg. Balról a kilátás a Gellérthegyre az égfelület egy részletével világos színfolt az egyébként sötétebbre hangolt, egyenletes fényelosztással megoldott kompozíción. A kép középterében Lotharingiai Károly, a fővezér, fehér lován. Mellette Koháry István, mögötte Max Emanuel bajor választófejedelem, balján Esterházy János gróf, körülöttük Savoyai Jenőn kívül mind magyar nemeseket találunk, így Pálffy János grófot, Csáky Lászlót, Batthyány Ádámot, Vak Bottyánt, Barkóczy Ferencet és Bercsényi Miklóst. Benczúr régi metszetek alapján ábrázolta a csoportot. Felettük magyar, bajor és osztrák zászlók lengenek. A győztes vezérek előtt a legyőzött ellenség holtteste, a halálában is tiszteletet parancsoló Abdurrahman pasa, A kép jobb oldali, aránylag kis részlete a német-osztrák sereg harcosait jeleníti meg. A megrendelők az együttes európai erők diadalát óhajtották kihangsúlyozni, Benczúr azonban kiemelt hangsúlyt adott a magyar hősöknek - a középtérben Petneházy Dávid alakjával, aki láthatóan vérével áldozott a győzelemért, és később sebeibe belehalt, Tüzes Gábor, a barát fanatikus figurájával és az őt körülvevő magyar vitézekkel. Magyar huszár a kép jobb szélén remek skurcban ábrázolt lovas kürtös is, büszke, hetyke tartással üli meg a lovát.

A nagy kompozíció kivitelezését 1893-ban kezdte el Benczúr, melyet a leendő pesti városháza részére a millenniumi kiállításra kellett befejeznie. A hatalmas mű valóban el is készült, és a nagy kiállítási seregszemle egyik látványossága volt 1896-ban a Műcsarnokban. A millenniumi évek lelkesedése és életöröme sugárzik az ábrázolásból. A korabeli bírálók a szemkápráztató színskálát dicsérik, később pedig Genthon István tárgyilagos kritikájában a kompozíciót emelte ki, mivel azt szerinte akkor Európában más festő nem lett volna képes ilyen sikeresen megoldani. Az alkotás elismeréseként a mestert Munkácsy Mihállyal és Lotz Károllyal együtt a millenniumi kiállításon a Szent István Rend kiskeresztjével is kitüntették.

Az évek folyamán a kutatómunka szépszámú tanulmányt, vázlatot hozott napvilágra a Budavár visszavételéről Közülük jelentősebbek: a Török rab, az Elesett katona, a Lotharingiai Károly, az Abdi pasa. Életművében a Budavár visszavétele kiemelt jelentőségű, és bár a későbbiekben számos egyéb megrendelése mellett a gigantikus történelmi tabló - a Millenniumi hódolat - elkészítését is teljesítette, továbbá a királyi vár átépítésénél kialakított Hunyadi-terem számára festett 8 vázlatból 2 nagyméretű, Mátyás király életéből vett jelenetet is megfestett, azonban ezek egyike sem haladja már meg a Budavár visszavételének festői eredményeit.

A századfordulón művészetének addigi egyöntetűen kedvező megítélése a természetelvű törekvések előretörésével mérséklődött. Szemére vetették, hogy állandósult festői szemléletén nem változtatott. Az őt faggató Fülep Lajosnak így válaszolt: "Miért akarják, hogy plein airt fessen az ember, ha nem felel meg a természetének? Nekem nem felel meg, ezért nem csinálom". A kísérletezésre a nagyarányú megrendelések miatt sem volt lehetősége. Jó érzékkel mérte fel, hogy az ő erősségét a kompozíciós megoldások jelentik, de alkatától is távol állt az új irányzatok követése. Dolgozott tovább, és hogy mennyire nem volt az új utakat követő festők ellensége, mutatja, hogy a Mesteriskola élén több mint három évtizeden át tanítványainak mindenkor szabad kezet biztosított. Példa erre Kernstok Károly, Fényes Adolf, Koszta József és Pór Bertalan működése. A személye iránti megbecsülés a későbbiekben is töretlen, segítőkészsége, szerénysége köztudott volt, mások festészetének megítélésében igazságos és nagyvonalú.

Forrás: Új Művészet, 5. évf. 1994/1. január, 11-15. oldal

Vázlatok, tanulmányok a festményhez

Forrás: Telepy Katalin: Benczúr, A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 3., Nyíregyháza, 1963

Benczúr Gyula életművében a Budavár visszavétele című kompozíció az 1880-90-es évek legnagyobb feladata volt. Az 1896-ra elkészült nagy műhöz a 90-es években több vázlatot és tanulmányt is készített. Míg a nyolcvanas években elsősorban a kompozíciós vázlatokon gondolkozott, a befejezést megelőző években az érdekesebb fejek, alakok, csoportok részletes kidolgozású tanulmányait festette meg. Ezek egyike a jelen fejtanulmány is, amely a nagy kompozíció előterében álló zászlótartó vitéz alakjához készült.

Forrás: http://www.kieselbach.hu/m-2724

Benczúr rajzaihoz

Benczúr Gyula a hétnek csak egy napján fogad műtermi vendéget. E házirend szigorúsága alól természetesen kivétetnek a modelljei. De más idegen számára - legyen az műbarát, kritikus, vagy kíváncsi reporter - az élénk és mozgékony, sőt meglepetésszerűen ifjú temperamentumu művész a hétnek csak egy napján van otthon. A szerdai nap délutánja ez, amikor a concierge, aki hivatásának megfelelően, éber szemekkel őrködik, hogy mesterét máskor ne zavarják: elveszi névkártyánkat, s aztán várnunk kell a Velasquez-másolattal díszített előszobában, míg a szerencse ránk kerül. Akár a minisztereknél.

Biztos vagyok benne, hogy Rubens, a királyok barátja, a diplomaták részéről csodált művész s a művészek részéről irigyelt diplomata, avagy Van Dyck, a lordok festője, hasonló szokást követett. De biztos vagyok abban is, hogy Benczúrnál ez nem azért van érvényben, mert főrendiházi tag. Az ok egyszerűen az, hogy Benczúr Gyula képírót - ő ma is nyelvünk e szép régi szavát használja - sokan keresik, viszont tevékenysége nem kisebb, mint volt azelőtt. Oly életkorban, amely másoknál rendszerint a szerzett babérokon való megpihenés és elernyedés ideje: Benczúr Gyula frissen és ruganyosan él a festés örömének. S hogy ebben ne zavarja a külvilág, ezért engedélyez számára egy félnapot, bármennyire is hálás a személye, műterme és művészete iránt nyilvánuló érdeklődésért.

Egy novemberi szerdán mentünk tehát Benczúr Gyulához. Minő más kép fogadott azonban abban a nagy kertben, amelyet modern komfortról zengő villák közt, a Bajza- és Munkácsy-utcák határolnak! Míg máskor a vaskerítésen kívül bankárfogatok hajtatnak tova: belül a múzsák lépdelnek, keresve a reményteljes homlokot, amely csókukra érdemes. Hova lettek most a "Képzőművészeti Főiskola" felírást viselő pavillon hangos és ifjú emberei? Hova lett Stróbl mester, akinek délceg és optimista lényével oly könnyű volt találkozni a kis görög csarnokos pavillon oszlopai alatt? A kert díszéül szolgáló szobrok - Napóleon halotti maszkja, az ökölvívó atléta figurája - helyükön vannak, s az utakon olykor fehérköpenyes alakok sietnek át. A szobrok körül azonban a komor Mars felkötött karú vitézei álldogálnak, s a fehér köpeny nem gipszszel és agyaggal dolgozó szobrászok testét takarja, hanem orvosokét és ápolókét. A padokon, ahol máskor a pesti modellvilág professzionista tagjai fordulnak meg, elmúlt szuronyrohamok élményei festik pirosra a beszélgetők arcát, a termekben, ahol formák és arányok szépségeiről szoknak előadni, ambulancia van, az ismert piktori műhelyekben, ahol képmások és kompozíciók születnek, csöndesen feküsznek távoli mezők fiai, idegenajkúak s barna arcú drága magyarok.

Az őszi éjszakák letarolták a fákat, de más szél az, amelynek nyomai e kertben ujak a szemünknek. A háború szélvésze, amely itt is kicserélt és felborított mindent. Előle rebbenve tűnt el a művészet, a nagy kert otthonos lakói, a mesterek és művészjelöltek. Egyedül Benczúr Gyula maradt itt, egyedül ő ragaszkodik megszokott falaihoz, amelyek egy más világ - mily messzinek tetsző világ - atmoszférájára vallanak. Ám az ellentmondást bizonyára éreznie kell s érzi is nap-nap után, hivatása, mesterségének célja s a környezet közt. Mert másként miért szólt volna: hogyan, ki az, aki most érdeklődik művészet iránt? Másként miért nézett volna ránk, leplezni akarva ugyan csodálkozását s mégis határozott meglepődéssel? Holott amikor bekopogtunk, szerda volt.

*

Benczúr Gyula műtermében két képen látható, hogy háború van. Anélkül, hogy e képeken a legcsekélyebb nyoma volna ágyuk, lovak és katonák fergetegének. A képek csupán portraitok.

Az egyik Tisza István képmása, amit a művész még tavasz táján kezdett, jóval a szerbek vidovdán-napjának tragikus dátuma előtt. Azóta a kép, amely a parlament számára készül, ugyanegy stádiumban van vázlatosan. Továbbhaladásához az kellene, hogy Tisza István legalább egy órára felvegye a piktori modell szerepét. Mikor fogja azonban elmondani Magyarország miniszterelnöke, hogy van egy ily gazdátlan órája?

A másik kép a mester önarcképe, s ez már egyenest a mostani események hatása alatt festődött. A művész szokatlan kifejezést mutat rajta: meglehetős harciasat. Izmos és vállas alakján polgári ruha feszül ugyan, de a fején egy csillogó, tarajos és aranyos sisak. A kép sarkán pedig odaírva a jelmondat: Ha Isten velünk, ki ellenünk.

Igaz, hogy a gyönyörű sisak francia munka. Leegyszerűsített formáját ma Joffre vértesei hordják. Ez azonban a képre írt jelmondat magyarságát, s Benczúr mester arcából kiáradó harciasságot számomra nem befolyásolta. A sisak ugyanis oly régi, hogy a kéznek és szellemnek, amely formálta, nem lehet azokhoz köze, akiket ma hadüzenet választ el tőlünk. De ha mai keletű, ha új is volna: vajjon egy remekbe készült francia munkáról, Rodin szobrairól vagy d'Indy zenéje felől érintheti e véleményünket az, hogy motoros ütegeink beledörögnek abba a mérkőzésbe, amit Verdun alatt végsőkig menő elszántsággal s századok óta ki tudja hányadszor vívnak, németek és franciák?

*

Öt Benczúr-rajzot közöl itt a Művészet, amelyek a mester kedvenc anyagával: ceruzavéggel készültek. Talán fölösleges megjegyeznünk, hogy menynyire jellemzőek arra a módra, ahogyan Benczúr Gyula látja és írja a formákat és mozdulatokat.

Anélkül, hogy évszám volna rajtuk könnyű leolvasni azt is, hogy e rajzok régebbi évek emlékei, s hogy mely kompozícióhoz készültek, mint tanulmányok. Spanyol föveggel a parókás lovag, amint büszkén és keményen hátraveti fejét, s testének egész súlyával, szoborszerüen tapad paripájának - itt csak enyhe körvonalakkal jelzett - hátára: jó ismerősünk a "Budavár bevétele" című festményről. Ő az egyesült és győzelmes seregek fővezére, Lotaringiai Károly. A földön fekvő, erős skurzban rajzolt két katona, s a draperiatanulmány gyanánt szolgáló zászló, szintén e festmény kialakulásának egy apró etape-ja a sok közül.

Tudomásunk szerint, nem igen nyílik arra alkalom, hogy valaki bepillantson Benczúr Gyula vázlatkönyvébe. Jóllehet művészi múltját és jelenét a rajzok rengetege teszi termékenynyé: eldugdossa őket azzal a szimpatikus csökönyösséggel, ami generációjának általában vonása. Egyrészt ez kétségtelenül egészséges festői bőségre vall, amely épen a maga erejének tudatában nem vet különösebb ügyet az ily forgácsokra. De másfelől arra a felfogásra is, amely azt véli, hogy a komoly számbavétel és a gyönyörködő szemlélet számára csak a teljesen befezett munka való, a kész festmény, s a többi műhely-dolog. Vázlat. Aminek viszont ellenkezője az impreszionista felfogás, ahol a jelenség lényegét néhány vonással megrögzítő vázlat nagyon is előtérbe lép. Az egyszerű igazság természetesen az, hogy más értékekre épül a semmiféle megoldatlan részletet nem hagyó, befejezettséghez ért festmény s másra a munka izgalmát frissen őrző s egy alkotás metódusába bepillantást engedő tanulmány. Bizonyos persze az is, hogy az utóbbi előtt a laikus könnyen állhat teljesen tanácstalanul, tágranyilt szeme dacára, vakon. Amiből aztán következik, hogy a festők efajta dolgaikat - mint valami Aladin-féle csodalámpát - miért engedik oly nehezen idegen kezekbe. A művészet avatottabb barátainál azonban, szerencsére más a helyzet, őket annál jobban foglalkoztatják az ily lapok, aminők Benczúr Gyula rajzai.

Di

Forrás: Művészet (szerk.: Lyka), 13. évf., 8. sz., 1914, 386-391. oldal
             http://www.mke.hu/lyka/13/386-391-benczur.htm