Földi János (1755-1801)
Buda Várának a' Töröktől lett viszsza-vételének Századik esztendeje.
Irattatott Pesten 1786-dikban, 10-kén Septembernek.

Melly ágyú ropogás dördűl füleinkbe?   Mit mormol az Ekhó rengő hegyeinkbe? Brávó! e' harsogás jő Buda Váráról,   Annak Dunát 's Pestet néző Bástyájáról! Brávó! ez hát ama' vig örőm Századja,   Buzgó hálálását mellyben Buda adja! Azért, hogy ki-veté a' Tőrök vas jármát,   Ki tett kebelében gyakorta sok lármát. Tsak ugyan nem ment hát feledékenységbe, Nem: miként forr a' Nép Buda Bástyájára!   El sietek én-is e' ritka pompára. Róma hajdan ama' játékra így gyűle,   Melly minden századik esztendőn kerűle. Dőrdűlvén az ágyú edgymásra, mentünkben   Víg repesést gyulaszt érzékeny szívünkben. Danánk, mormolásit habjaiba belé   Szedvén, gyorsabban hajt Török Ország-felé. Eredj gyorsan! mond-meg e' tsalmás Népségnek:   Budán Innepe van a' Keresztyénségnek! Hogy most edgy Századja, kardotok tsorbúla,   Nővő Hóldotoknak edgy szarva tsonkúla. El-múlt a' Hóld-világ, ki-derűlt Nap-fénye   Budának; lakosa vigad, 's jövevénye! El-múlt a' Vérontás, melly főldünket járta!   Nagy JOSEF-ünk Janus Templomát bé-zárta! Innepet űl Buda, békessége' karján,   Nem eped Országa háborús zavarján! Fegyvere nem Mársra, 's vérontásra zörög,   Ágyúja örömöt, nem romlást menydörög! Szabad Bástyájáin, hová forrva gyűlnek,   Szemek 's szívek édes érzésbe merűlnek A' buzgóbb rész pedig a' Vár' Templomában,   Muzsika, énekszó, 's ágyúk' hangzásában, Áhitatosságát vivén felsőségre   Sűrű háláadást repit-fel az égre. 'S Buzdúlván, az ágyú valahányszor dördűl,   Forró örőm-könyve szemeiből gördűl. Vének! kik lehettek Buda kebelében,   Kiknek ama' dörgés harsogott fülében! 'S Rengvén vele edgyütt gyermeki bőltsőtök,   Rettegve szoptatott Anyai emlőtök; Nem tudtátok ugyan akkor, 's nem láttátok;   De leg-közelebbről ezt Ti hallottátok, Sőt szemetekkel-is láthattátok osztán,   Meg-rongálva Buda Várát, 's tsak nem pusztán. E' fel-gyűlt Iffjaknak Vének, beszéljetek!   Érzékeny szívekbe bámulást öntsetek! Állítsátok-elő Budát olly szinében,   Mellyben minden-felől vólt tűz közepében! Belől a' Törökség' fegyvere lángozótt,   Mint belől égő Ház füstölt, gyúladozott. A' Keresztyénségnek kívűl vólt Tábora   Szomszéd hegyeinken terűlt Népe' sora Ti Iffjak, 's Gyermekek, őket halgassátok!   Kit tsak épségében még Budát láttátok. Mellybe TERÉSIA hív Anyai keze   Meg-avúlt szenyjéből hozni igyekeze. De, hogy vólt Várának valaha ostroma,   Magas kőfalában látszik most-is nyoma. Látszik félig belé-süllyedt golyóbissa. Ez gondolatitók' szemeit meg-nyissa! Vének! beszéljetek a' Törők' igáját!   Kik atyáitoknak halgattátok száját! Mi vólt a' Törőkség' terhe, melly nints már ma,   Melly sok Vér, Háború, Hartz, ütközet, lárma? Mint melly Kertbe magát bé-veheti a' gyom,   Minden jó Veteményt meg-fojtogat, el-nyom.

A' Dudva emeli-fel kevélyen fejét,   Sziván amazoknak tápláló erejét: Magyar! úgy lepett-meg a' Törők' foksága!   Te le-nyómattattál, ő mind fellyebb hága! Fogyatta erődet, el-szívta kövéred',   Ontotta, valahól tsak lehetett, Véred'. Hágy ezer lakosid' rabszijjára fűzte,   'S Örök' számkivetve főldéből ki-űzte? Hól kedves magzatid maradtak árvákká,   Hól azók téttettek örök rabszólgákká. Hól a' hív párt, a' hív pártól el-rabolta,   Az egész Háznépet e-ként darabólta! Sok bús Filoméla Itist keseregte,   Sok Progne el-vesztett szűzségét rebegte! El-szedte vérrel nyert ősi jószágidat.   Dúlta, pusztitotta kúltsos váraidat. Sok Várósok 's faluk fel-perselt hamvával   Hányat nyomorítótt kóldús tarisznyával? Nem vólt szűnte a' sok vérengző Hartznak,   Maradt kevés számod tárgya vólt a' sartznak. Négy fejér lineák tzimereden áltak;   De akkór négy, 's több Vér-lineákká váltak, Mint mely mezőn terem a' Pipats bővében,   Vagy sok Piros Fűzény a' rétek' szélében, El-vész minden más szín néző szemeinkbe:   Piros szinek tűnik meszsze eleinkbe: Úgy fogta-el sokszor parlagidat a' Vér,   Pirosra változtak sok viz, patak, rét 's ér! Sok el-dúlt váraid vérezett kövekkel   Ujúltak, 's rakattak véres málterekkel. Buda! Te vagy ennek eleven példája,   Márs' mérges fegyvere játékos kotzkája! Hegyeiden melly sók emberi Vér omlótt,   Mikor hól Keresztyén, hól Törők ostromlótt? Más fél századókon Királyodtól fosztva, Árva 's Özvegy valál, Törők kézre osztva! Gyászos Árva 's Özvegy, Véred' fátyolában!   Setét Hóld pislogótt szép Napod' nyómában! Pólgáridon, kiknek valál tulajdona,   Esztendőnként adót más idegen vona! Közepetted lakott sartzoló Törököd,   Gyakran Vér-patakkal vitt faját őrököd! Ha a' fehér Szederj Pirosra változótt,   Hól Piramus 's Tisbe vérek omladozótt: Buda! Hegyeidnek vér szín veres bora,   Mert bőven borított vér veres bibora! Lotharingi Káróly! 's több más Fejedelmek!   Kiknek viszsza-nyere végre segedelmek! Mig a' Magyaroknak itt lesznek hajléki,   Áldjanak ezeknek késő maradéki! Vitézségtek' firól fira emlegessék,   Századonként elő-fordúlva hirdessék!!! Ti Vitézi Hamvak! váltsági Budának!   Véres áldózati a' Török igának! Hegyeink' kövébe kik temetkeztetek,   'S Véretek' fátyola lett szemfedeletek! Nyúgodalmótokban örök tsendességtek   Légyen! 's maradjon fel vitézi hivségtek! Erezze hamvatók e' kegyességünket,   Végye áldozatúl most-is Innepünket! Buda! sok változást a' melly ki-állottál!   Sok óltalóm, 's vivó óstromon fórgottál! Nyúgodj már szárnyai alatt JOSEFednek!   Tartsd őt az Ég után másik védelmednek! Mind erős hegyeid mélly fundamentóma;   Légy mózdíthatatlan békesség Templóma! Számláld Századidat békesség ölében,   Míg Magyart találni Magyarók földében.

Forrás: http://mek.oszk.hu/00600/00650/00650.htm#6

Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban
Buda visszavívása c. fejezet

Az érsekújvári és esztergomi diadalok után itt volt az ideje az ország középpontját, Buda várát visszavívni, amit egy év előtt hasztalanul kísértett meg a császári hadsereg: harmincezer embernyi veszteséggel hagyva abba az ostromot.

Most kedvezőbb volt a helyzet: a Tököli-féle had szétoszlott, nem vont el egész dandárokat többé: ellenben egy része a nádor zászlói alá állt, aki most már kilencezer főnyi magyarral csatlakozott az egyesült keresztyén hadsereghez, s a huszároknak, hajdúknak jó hasznát lehetett venni a spahik és janicsárok ellen, akikhez harcmodorban legjobban hasonlítottak.

Buda akkoriban elsőrendű erősség volt, a németek úgy hívták, hogy "átkozott szikla", a törököknél "Dzsigerdilen" volt a neve (szív gyönyörűsége). A török birodalomnak rangban harmadik városa.

Erődítései kiterjedtek egész a mostani királyfürdőig, a törököktől "csóka-domb"-nak nevezett Gellért-hegy is várművel volt koronázva. A kastélynak nevezett vár egész a vízi kapuig terjedt, s egymást kereszttűzben védő köröndökkel és bástyaszelvényekkel volt megvédelmezve.

E kastélynak egy részét képezte Hunyady Mátyásnak hajdan oly híres királyi palotája. Még ebben az évben láthatók voltak annak belsejében a régi fénynek maradványai; ahogy a követképpen benn járt német urak leírták: még láthatók a gránitból, márványból kifaragott címerek, a holló a gyűrűvel, a sárkányok, egy márvány csúcsíven egy szentnek a szobra; de a fejeik már le voltak ütve: a szentnek is, a sárkányoknak is.

A termek boltozatain még olvashatók voltak az aranyos föliratok frescofestmények között.

Leírják a 44 lépésnyi hosszú, 18 lépésnyi széles termet, hol Mátyás király fogadta volt az ország rendeit, fenn a boltozaton a zodiacus tizenkét égi jegye, s e ragyogó mondás: "Aspice Mathiae micuit quo Tempere Regis, Natalis Coeli qualis utroque fuit." (Bánta is a török, akárhogy állt az ég, Corvin Mátyás születése napján!)

Még Leslie idejében állt az a hosszú fedett folyosó, mely a királyi laktól a hévízfürdőig levezetett, s a gyönyörű fehér márvány előcsarnok karcsú oszlopaival, miknek főzetén művészi faragványú oroszlánok tarták Mátyás és Beatrix címereit. S különös kedvezményképpen megmutatták a törökök a császári követnek egy föld alatti sötét boltban - Mátyás király hajdani világhírű könyvtárának halomra hányt, penészlepte maradványait. - A várkapuban hevert egy nagy márvány síremlék: valami püspöké. Hogyan került oda?

A várudvar közepén állt még a szökőkút, melyhez a forrásvizet a svábhegyi Mátyás király forrásból vitték odáig ólomcsövek: a kút medencéje egy 22 lábnyi kerületű sárgaréz medence volt, csigateknő módra alkotva, minden gerezdjén egy Magyarországhoz tartozó tartomány címere: ezt a medencét az ostrom után a romok közül ásták elő. Garasokat vertek belőle. Valamikor egy Fortuna istennő szobor bronzból állt e szökőkút felett. Abból meg a törökök vertek garasokat.

S a fényes palotát emeletes lakóházak vették körül, faragott ékítményekkel: hanem az ablakaik üveg helyett papírral beragasztva, szalmával betömve, az utcákon sár, szemét, piszok.

A várudvaron pedig kétszáz tartalékágyú volt egymás mellé sorban felállítva.

A Szűz Mária templomának a tornya minaréhvá volt átalakítva, hegyén a félholddal.

A várat nem lakta más, mint török, német és zsidó.

Ezúttal a Buda elleni hadjárat valóságos mintarészlete volt az európai jellegű keresztes háborúnak: franciák, angolok, spanyolok, csapatostul tódultak egyesülni a német és magyar seregekkel: urak és szegény kézművesek, mint hajdan a szent sír visszavívásakor. Nyolcvanötezer emberre ment a lothringeni herceg vezetése alatti keresztes tábor.

Tizenhatezren voltak a törökök Buda várában: mind a színe, virága az ozmán seregnek.

Kormányzó basa volt a hetvenéves Abdurrahman, nagy hadjáratok tapasztalt hős vezére: s a vár fölmentésére Nándorfehérvár alól felsiető sereg vezére volt maga a szeraszkiér, Szolimán basa.

A birodalmi sereg közeledtének hírére a török főurak, mintha sejtették volna végzetüket, hölgyeiket és drágaságaikat lovasságuk kíséretében Székesfehérvárra küldték; de azokat Batthyány Ádám huszárjai útközben elfogták, s a hárem virágai rabnőkül lettek eladva.

Ezzel az elkeserítő hírrel együtt repültek be az első bombák Buda várába: június 21-ikén.

Már három nap múlva akkora rés volt törve az alsó város kőfalán, hogy az ostromlók betörhettek rajta, s a várost felgyújthatták. Ekkor aztán elkezdődött a harc a föld felett és a föld alatt.

A lotharingi herceg a hegyekről és a dunai sajkákról lövette a várfalakat, Abdurrahman nem kevesebb erővel viszonozta a köszöntést a bástyaköröndökről. S eközben a föld alatt ásta mind a két fél a tűzaknáit: a vakandokmunka folyt szakadatlanul, s a felrobbant tűzvermek majd a vívók, majd az ostromlottak védműveit temették be, s alájuk a halottakat.

Július 13-án a török várőrség ismét egy tűzaknát robbantott fel a vívók ellen, de oly szerencsétlenül, hogy a robbanás a saját bástyájuknak egy köröndjét is ledöntötte.

Erre Károly herceg rohamot parancsolt a körönd ellen, három hadoszlop rohant a tört résnek, Starhemberg Guido, Auersperg és Herberstein vezérlete alatt. Elöl a vezérek: fel a leomlott körönd romladékain.

De az első rémületükből magukhoz tért törökök gyilkos tüzeléssel fogadták az ostromlókat: az első rohamnál halva maradt Herberstein.

A bástyát mégis elfoglalták az ostromlók.

Hanem ekkor látták, hogy a bástyán belül még egy védpalánk van emelve, s amint ennek megvívására rohantak, a lábaik alatt felrobbant egy rejtett tűzárok és Starhemberg gránátosai százával repültek a légbe, ő maga is égési sebet kapott Auersperggel együtt.

Károly herceg, látva a három rohamoszlop veszedelmét, hirtelen segítségükre küldött egy önkéntesekből alakított dandárt. Ez halálmegvető bátorsággal rohant fel a falakra, s visszanyomta a törököket, kik ezalatt támadókká váltak, s maguk törtek ki a brandenburgiakra. Az önkéntes csapat hősi rohama megfordítá a harcot, s a bástyát ismét a keresztyének kezébe juttatá. Ekkor azonban ismétlődött az a jelenet, amit Eger vár ostrománál bámult a fél világ, csakhogy ezúttal a törökök részéről. A török asszonyok maguk is odarohantak a palánkra, s kövekkel verték vissza az ostromlókat, ahol nem volt elég a férfisereg. Az éj leszálltával a törököké maradt a vitatott bástya, az ostromlóknak ezerhatszáz halottja födte az omladékot; azok között Herberstein és Dobna, Rupert és Zaimes angol hercegek; Piccolomini, Vejér és Veldentz hercegeket haldokolva vitték el onnan. Commercy herceget, Escalona spanyol grandot, Crequi és Longueval lovagokat nehéz sebektől fedve szállíták vissza a táborba.

Három nappal később a királyi kastély köröndjénél próbáltak rohamot: ez is vissza lett verve, halva maradt benne Fontaine altábornagy.

Csak az ágyúzáshoz kellett ismét visszatérni.

Ebben a legnagyobb mester volt egy magyar ferencrendi barát, Gábor, akit a táborban csak "tüzes Gábor" név alatt ismertek. Július 22-én a tüzes barátnak egy jól irányzott bombája keresztülszakítá a török hadszertár boltozatát, s betört a lőportárba. Az irtóztató robbanás ezerötszáz törököt ölt meg, s mint egy tűzokádó, szórta tele Budát, Pestet s a körülfekvő helyeket kőzáporral; még a Duna is kicsapott kétfelől a szörnyű légnyomástól, s a parton álló őröket elsodorta. Egy óráig nem lehetett látni a sűrű por- és füstfellegtől, melyben egyre pattogtak a légbe felhajított gránátok ostromlók és ostromlottak fejei felett.

E catastropha után a lothringeni herceg fehívta Abdurrahmant, hogy adja fel a várat, a basa Isten büntetésével fenyegette a gőgösöket.

Július 27-én aztán új általános ostromot rendelt el a herceg. Abban kétezer magyar is részt vett már. A törökök vad hősiességgel fogadták a falra rohanókat, s négy tűzaknát robbantottak fel alattuk. Ismét ott küzdöttek a férfiak sorában a török asszonyok, égő kénnel és szurokkal telt zsákokat hajigálva az ostromlók közé. S kétszer visszaverték a keresztyéneket. De végre mégis győzött ezeknek vitézsége. Négyórai öldöklő harc után, amiben az ostromlók részéről háromezer-háromszáz ember esett el, s azok közt kétszáz tiszt, el lett foglalva a kastély előtti és a bécsi kapui bástya. A legelső diadalmas zászlót Eszterházy János győri alkapitány egyik vitéz hajdúja tűzte ki e vármű fokára.

Azonban hátra volt még maga a kastély, a tulajdonképpeni vár. Ezt erős belső kőfalak védték, amiknek a száraz árkait Abdurrahman víz helyett tűzzel töltette meg.

Másodszor is felszólították a vár feladására, azt felelte: "Ha restellitek a vérontást, hagyjátok abba Buda vívását".

Az ostromlók azután három ízben felrobbanták a kastélyt védő kőfalat, de a törökök mindannyiszor visszaverték az intézett rohamot, a harmadiknál maga Starhemberg Rüdiger, Bécs hősi védője is nehéz sebet kapott.

Ezalatt közeledett csöndesen Szolimán basa nagyvezér ötvenezernyi derékhadával Buda felé. Augusztus 7-én már Székesfehérvár alatt állt. És Budavár tornyán még mindig ragyogott a félhold.

Azonban Károly herceg is magához vonta az ország más részében szétszórt hadait, s e napokban érkezett meg hozzá gróf Batthyány Kristóf és Bercsényi Miklós a huszárjaival.

Ez utóbbiak mindjárt fényesen kitüntették magukat.

Augusztus 14-én a nagyvezér ágyúlövésnyi távolban állt a birodalmi seregtől: Biát, Promontort, Budakeszit tartá megszállva.

Másnap olyan felvonulást tett a török sereg, mintha derékütközetet akarna elfogadni, ezalatt azonban egy nyolcezer főnyi dandárt, spahikból és janicsárokból a budakeszi erdőkön keresztül észrevétlenül előretolt a Svábhegyre, azzal a céllal, hogy az ostromzárló seregen keresztülrontva ezt a dandárt Buda várába bevesse.

A törökök meglepték az előőrsön álló horvát ezredeket, s azok oly vad rohanással futottak meg előlük, hogy saját vezérüket, Lodront is agyontaposták. Azonban a nagy Svábhegyen, ott, hol most a templom emelkedik, szemben jött rájuk Dünewald a Bercsényi-huszárokkal és Pálffy a nehézlovassággal: a spahik vissza lettek szalasztva, a magukra hagyott janicsárok pedig 150 fogoly híjával lekaszabolva. Tizenkét ágyú maradt a győztes lovasság kezében és húsz lófarkas zászló.

A budavári törökök jól látták ezt a harcot a Svábhegy sík magaslatán, s maguk is kitörtek a megszállókra, hogy a segélyre jövőknek kezüket nyújthassák; de ők is vissza lettek verve. Néhány óra múlva ott láthatta Abdurrahman a kastély ablakából a köröndre kitűzött húsz lófarkas zászlót, s dárdahegyre szúrva a két elesett janicsáraga fejét.

Ami ezen a napon nem sikerült nyolcezer embernek: azt a hős merényletet megtette sikerrel két nappal később egy sokkal kisebb csapat.

Augusztus 17-én, a Buda környékén annyiszor észlelhető nyári köd oltalma alatt, kétezer janicsár egész az előőrsökig lopózott észrevétlenül. Ezek a gyalog harcoló vitézek ezúttal lóháton jöttek; amire nem minden "talpas" vállalkoznék, s megint kikeresték maguknak a horvátokat, akik már a minap is hátukon hozták őket be a táborba. Ezúttal keresztültörték magukat a futókon, s aztán az ostromló vízárkokon hosszában végigvágtattak, nekivetett kantárral, fellármázva az egész tábort s lekaszabolva az őrcsapatokat. Mikor a fehérvári kapu elé értek (amit a török "kakaskapunak" nevezett), ott hirtelen leugráltak lovaikról, s gyalog sorakoztak harcrendbe az őket üldöző keresztyén ezredekkel szemben. Rögtön nem mehettek be a fehérvári kapun, mert azt a törökök belül úgy eltorlaszolták, hogy maguknak is munkát adott a kapubejáratot járhatóvá tenni. Nagy idő telt el bele, míg azt kinyithatták. S az a kétezer janicsár ezalatt, kinnszorulva a kapu előtt, védelmezte magát Heissler tábornok összes ezredei ellenében. Minden janicsárnál volt három kézigránát, azt hajigálták elleneik tömött soraiba. Ezerötszáz elhullott közülük, de ötszáz bejutott mégis a várba.

A birodalmi seregben nagy volt emiatt a szégyen és bosszúság: annál nagyobb az öröm és dicsőség odabenn a várban. Minden ágyúikból örömlövéseket adtak a törökök, s négy vörös lobogót tűztek ki a falakra, s most már hallani sem akartak a feladásáról. Hiszen láthatták éjjelente a szomszéd hegyek oldalain villámló tábortüzeit a felmentő seregnek: itt volt előttük a nagyvezér.

23-ikán a bajorok elfoglalták rohammal a várkastély szeglettornyát. De a toronynak a földszintjét még a törökök tartották, s azok ott alant ként és szurkot gyújtottak meg, hogy a fejük fölé került elleneiket kifüstöljék; míg ezek négy elfoglalt ágyút vontatva fel a torony plafondjára, onnan lövették a kastély többi részét. Ekkor az ostromlóknak segítségére jött az ég maga. Egy roppant zivatarral jövő felhőszakadás eloltotta a törökök által szított tüzet, s ezzel a keresztyének az egész tornyot elfoglalhatták.

Amíg a zivatar tartott, Abdurrahman két hírnököt küldött ki a várból a Promontornál táborozó nagyvezérhez írott levelekkel, egy renegátot és egy szerecsent. A fekete úszva eljutott a nagyvezérhez; a renegátot a csajkások észrevették és elfogták. A nála talált levélből meg lehetett érteni, hogy Abdurrahman már lemondott a védelem sikerének reményéről. Allahra kéri a nagyvezért, hogy siessen őt végveszedelmében megszabadítani.

A másik úszótól megkapta ugyan a levelet a szerdár: eszerint lehetett várni, hogy másnap egész erejével siet megtámadni az ostromló sereget. A hercegi vezérek minden ponton védelmi harcra készültek.

Augusztus 29-ikén csakugyan kora hajnalban le is szállt a nagyvezér a hegyekről, s nekizúdított a birodalmi seregnek egy ezerötszáz spahiból álló lovascsapatot. - Ezzel akarta felmenteni Buda várát! Ezeket azután egyik keresztyén ezred a másiknak adta kézről kézre, utoljára Mercy és Heissler vasas ezredei közé kerültek, s ott az utolsó emberig le lettek aprítva. Ádáz verekedést követtek el, de minden cél nélkül: egy török dalia egész Mercy tábornokig tört magának utat, két golyótól vérzett már, s mégis egy utolsó csapással úgy megsebesíté a hős tábornokot (Arad elfoglalóját), hogy az nemsokára belehalt a sebbe.

Hogy mit akart Szolimán basa ezzel az őrült kalanddal? Azt nem mondta meg soha, mert éppen akkor érkezett meg az Erdélyből hazahívott Scherfenbergnek elődandára Pestre, s a hajóhídon átvonulni látta a szerdár; ha netalántán döntő ütközetre gondolt volna, e látványra jobb gondolatra tért, s veszni hagyva az ezerötszáz spahiját, megint visszament a hegytetőre gubbaszkodni.

Ugyanez nap érkeztek meg a svéd segédcsapatok is. Az ostromló sereg most már elég erősnek érezte magát, akár a nagyvezért megtámadni a maga táborában, akár Buda várát végső ostrommal elfoglalni a szeme láttára.

Két napig tartottak afölött haditanácsot, hogy a kettő közül melyiket válasszák? El lett határozva, hogy Buda várát fogják előbb ostromolni.

A deréksereget védelmi vonalban helyezték el a nagyvezérrel szemközt: kilencezer főnyi kiválasztott csapat pedig két oldalon indult meg a vár vívására.

Délután három órakor hat ágyúszó adott jelt az ostrom megkezdésére. A kis Svábhegyen fölállított tizenhat nehéz ágyú végigsöpörte a védők palánkjait. Azok még most is csuda bátorsággal harcoltak, egészen magukra hagyatva. Kétszer visszaverték a várkastély falairól az ostromlókat. A keresztyének vezérei közül elesett az egyik rohamoszlop vezére, Spinola, a másik oldalon Asti; a választófejedelem hadoszlopánál Tattenbach. Ekkor végre egy magyar vezér, Petneházy Dávid (még egy év előtt Tökölinek legjobb alvezére) a maga hajdúi élén felhatol a várkastély legmagasabb tornyába, s lerántva onnan a török zászlót, kitűzi helyébe a magyar lobogót. A törökök utánarohannak, dühös küzdelem után elnyomják, kötelet kötnek a nyakára, s ugyanazon torony zászlófogó vaskampójára felakasztják. Ámde a hű hajdúk utánatörnek, szétverik kardjaikkal a törököket, s még élve lemetszik felakasztott vezérűket, s újra kitűzik a zászlót.

Nemsokára minden oldalról hangzik a "victoria!" kiáltás, a bécsi kapunál betör a hadoszlop, s rettentő bosszút áll elesett tábornokáért, Spinoláért; a janicsárok közül egy sem kap kegyelmet. A várparancsnok, az ősz Abdurrahman, ötven vitézével a házába menekül, s mikor már veszve van a vár és város, veszve minden bástya, minden torony, ő még védi az utolsó házat. Mellette egyenként hullanak el vitézei, utoljára ő maga is elesik: s ezzel Buda vára 145 esztendei török uralom után ismét Magyarország fővárosává lesz: s büszkén hangzik fel a Te Deum laudamus s a Dunába fojtott zsidók halálordítása.

Hanem a fényes palotából, amit Mátyás király maga után hagyott, nem maradt meg semmi. - Romok és üszkök. - Egy általános tűzvész elpusztítja még a végső maradványt is. Budavár kiégett!

Hát az első hősnek, ki Budavár ormára a zászlót kitűzte, mi lett a jutalma?

Petneházy Dávidot a diadal után nemsokára, ebéd felett megmérgezték. Mikor érezte a méreg hatását ereiben, felkapott lovára, s őrülten nyargalt a mezőkön keresztül-kasul, míg holtan lefordult a nyergéből.

Ez volt a jutalma.

Forrás: http://mek.oszk.hu/00800/00840/html/jokai144.htm