Budavár visszavétele a töröktől 1686-ban (részlet) |
MŰELEMZÉSEK | |
|
A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból |
||
| Telepy Katalin elemzése | ||
| Szabó Júlia írása | ||
| Vadas József írása | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
A "Budavár visszavétele 1686-ban" c., 1885-ben elkezdett és az 1896-os millenniumi ünnepségekre elkészült hatalmas kompozíció Benczúr és egyben a magyar történelmi festészet utolsó nagyszabású vállalkozása, hiszen a századfordulóra már időszerűtlenné vált a műfaj. A kép az Osztrák-Magyar Monarchia történelmi szükségszerűségét kívánja sugallni: Lotharingiai Károly és Savoyai Jenő 1686-87-es segítsége hozta meg a magyaroknak a töröktől való szabadulást. Benczúr remekül csoportosítja a figurákat: a sok szereplő ellenére előadása nem válik szaggatottá. A viseletek, kellékek, arctípusok szorgos tanulmánya, realisztikus és színgazdag megfestésük a kompozíció történelmi hitelességét teremtik meg.
Forrás: http://www.hung-art.hu
A képet Buda visszavételének kétszáz éves évfordulójára elkésve rendelték meg, így csak tíz évvel később készült el. A nagy millenniumi kiállításon mutatta be, s a Szent István rendet nyerte el vele. A téma tíz esztendőn keresztül foglalkoztatta, s az elkészült kép a műfajnak európai viszonylatban is egyik legmonumentálisabb megoldása. A megrendeléshez igazodva, a Habsburg-ház jogait kellett ünnepélyes felfogásban kihangsúlyoznia. A történelmi tények ismeretében, Lotharingiai Károlyt, aki a felmentő seregeket vezette, a hármas tagolású kép középterébe állította. Tekintete az előtte fekvő utolsó török fővezér, Abdurrahman pasa holttetemére szegeződik. Buda hősies védője halálában is tiszteletet parancsol. Felette emeli magasba trombitáját a kép legszebb figurája, a merész rövidülésben ábrázolt kürtös lovas, aki a kapuzat és a vezérek baloldali csoportjának kompozicionális kiegyensúlyozását biztosítja a kép jobboldalán. Győzelmi jelek harsogása tölti be a levegőt. Lotharingiai Károly mögött vezérkara mind megannyi jól ismert portré. (Benczúr gondos történelmi tanulmányokat folytatott, korabeli metszeteket kutatott fel.) Balról a magyarok vonulnak fel, jobbról osztrák katonák ujjongó csoportja tör előre. A kompozíció áttekinthető, tiszta, világos. Számtalan alakját fölényes tudással, hibátlan ritmusérzékkel hangolta össze lendületes, impozáns, ünnepélyes jelenetté. Benczúr történelmi képei, mint korábban is említettük, kerülik a szenvedélyes összecsapás vagy akció ábrázolását, így a hatalmas alkotás nem csatakép, hanem ünnepélyes emléke a történelmi eseménynek.
Benczúrt több kritika érte Lotharingiai Károly szerepének kihangsúlyozása miatt. Figyelemre méltó azonban a magyar katonáknak ugyancsak a kép középterébe helyezett csoportja, mely határozottan a festő hazafias érzéseire utal. A fővezér a Habsburg-ház fia, de a kép tulajdonképpeni főhőse, úgy érezzük, a megsebesült magyarruhás Petneházy Dávid, aki láthatóan vérével áldozott a győzelemért. Gyalogosan, kivont karddal menetel katonái között. Alakja beszédesen tolmácsolja a művész szándékát: a győzelem kivívásában neki és magyarjainak oroszlánrésze volt. A fővezér hibátlan selyemruhája, elrendezett fürtjei eleve kizárják a harcban való szereplését, s hideg, szenvtelen figurája ellenszenvessé válik a szeretettel megfogalmazott Petneházy nemes alakja mellett. Körülötte remek magyar típusokat sorakoztat fel.
A hatalmas tömeget mozgató kompozíció ragyogó megoldása itthon, de egész Európában is igen nagy sikert aratott, s a Benczúr művészetét csodálok tábora egyre nőtt. Elhalmozták arckép-megrendelésekkel és az elfoglalt mester, aki most már saját házában lakott a Lendvay utcában, sokszor belefáradva a megrendelőitől diktált kívánságok teljesítésébe, családjánál mindig megtalálta nyugalmát. 1890-ben nősült másodszor, miután négy gyermekének anyját elveszítette. Ürmösi Kata Piroska szeretettel nevelte fel a négy árvát és mindvégig hű segítőtársa maradt férjének. Komoly, vonzó egyéniségét a fentmaradt portrék őrizték meg.
Forrás: Telepy Katalin: Benczúr 1844-1920 (A művészet kiskönyvtára XXI.)
Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1960, 19-20. oldal
A festmény a millennium idején az osztrák és magyar történelem összefonódó szálait hivatott reprezentálni. Buda visszafoglalása a törököktől, Lotaringiai Károly és Savoyai Jenő 1686 és 1697-ben végrehajtott nagy haditettei, az osztrák császárság és a magyar királyság közös történelme pozitív eseménysorozatának egyik csúcsát jelentik. Több mint tíz évig tartott, amíg Benczúr első vázlatából ez az óriás méretű festmény elkészült. Benczúr rajzok sorozatában dolgozta ki a festmény összes fontos részletét. Tudta, az a feladata, hogy kellő méltóságban mutassa be a fővezéreket, s egyenlő súllyal ábrázolja a budai várba való bevonulás diadalmenetében a várat visszafoglaló osztrák és magyar katonákat. A török halottak és sebesültek - köztük a budai pasa - szintén a haditett nagyságát jelzik a festményen.
Forrás: Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon, Corvina Kiadó, Budapest, 1985, 292. oldal
Ez a kép is azt szemlélteti, hogy Benczúr a jelen szolgálatára szegődött nagyszabású pannóival, amelyek közül több a második világháborúban elpusztult. A festményt a főváros rendelte - eredetileg Buda töröktől való visszafoglalásának (1686) 200. évfordulójára, de csak a millenniumra készült el. Középpontjában a felszabadító seregek fővezérét, Lotharingiai Károlyt látjuk, pompás fehér lován, mögötte parancsnokai, akik között olyan, java részben később nevezetessé váló személyeket találunk, mint Savoyai Jenő, Pálffy János, Bercsényi Miklós, Vak Bottyán. Noha a megrendelő hiteles ábrázolásokat kért a festőtől, és Benczúr eleget tett az óhajnak, amennyiben korabeli portrék alapján festette meg a szereplőket, nem a hűségben rejlik a kép fő erénye: sokkal inkább lényege az a diadalmas hangvétel, amelynek éppen úgy része ló és lovas tartása, mint tőle jobbra a trombitás alakja, az előtérben pedig a csatában elesettek zászlókkal letakart holtteste. Erre a jellegzetességére már a korabeli sajtó is felfigyelt; a Vasárnapi Újság nem a tábornoki kar ábrázolását emelte ki, hanem a közelebb játszódó jelenetet, középpontjában a sebesülten is kivont karddal harcoló Petneházy Dáviddal. Ez utóbbi jelképes figura, mert a hagyomány szerint ő ért fel elsőnek az ostromlók közül a várba. Előtte a szétroncsolt török ágyú mellett Abda basa már élettelen figurája, így mögötte Gabriel Gautieri atya a győzelmi jelvényként felmutatott kereszttel annál nagyobb hangsúlyt kap. Ezáltal egy olyan ország - jobban mondva az uralkodó elit általános lelkiállapotának és gondolkodásmódjának - kifejeződése ez a mű, amely valóban joggal lehet büszke ezeréves múltjára s nem kevésbé arra, hogy súlyos megpróbáltatásokkal teli történelmének egyik, ha nem a leglátványosabb fejlődési korszakát mondhatja magáénak. A századvég a magyar gazdaság hihetetlenül gyors fejlődését hozta. E gyarapodás lehetett a fedezete a bőkezű állami mecenatúrának, amelyből nemcsak a honfoglalás ezeréves évfordulójának látványos megünneplésére telt, hanem arra is, hogy megkezdődjék Európa legnagyobb parlamentjének építése, és hogy reprezentatív palotává építsék át a budai királyi várat, amelynek középkori előde éppen a kép témájául szolgáló 1686-os ostrom során pusztult el.
Forrás: Vadas József: A magyar festészet remekei, Corvina Kiadó, Budapest, 2004, 104-105. oldal
