Benczúr Gyula leveleskönyve
Száznegyven levél, magánéleti adatokkal, közlésekkel - részben Benczúr Gyulától családtagjaihoz, rokonaihoz, szerelméhez, későbbi feleségéhez, és néhány viszontválasz édesapjától, testvéreitől, sógoraitól. S csak elvétve egy-egy hivatalos irat.
A szövegek, bár többnyire a szűk családdal foglalkoznak, olykor - nagyon szűkszavúan, visszafogottan - a festészetről, művészéletről is szólnak.
Az első levél Eperjesről kelt 1861-ben, és a festő legidősebb bátyja, Géza írta, kifejezvén abbéli örömét, hogy öccsét felvették a müncheni képzőművészeti akadémiára. Nem titkolván elégedettségét, hogy "magyarul írsz, hazádnak szép, dicső nyelvén". Ő is, akárcsak a széles látókörű apa, Benczúr Vilmos, sorait magyar címeres, a Szózatot citáló levélpapírra fogalmazta. (Az önkényuralom éveiben vagyunk!) Ám később - a kiegyezés közeledtével - németül, méghozzá ónémetül folytatódik a levélváltás, amelynek utolsó dátuma 1892 májusa, ebben a festő egy házassági bizonyítvány kiváltására kéri Ödön sógorát. A szövegeket Benczúr gyerekei "fejtették meg", s a levelek egy részét még 1954-ben átadták a Nemzeti Galériának, a többit a család leszármazottai őrizték, az ő érdemük a szöveg gépírásos változata. Ennek alapján jelent meg a Benczúr Gyula leveleskönyve Tandori Dezső fordításában, aki elragadtatottan állítja: "Igazi regény. Semmi történelmi nagyotmondás, semmi porosság... eleven, élvezetes... A kor megidézése, minden erőltetés nélkül... Ott vagyunk a Felvidéken is - Kassán -, a múlt század, sőt a XIX. század Budapestjén, az értékes Münchenben, ott vagyunk a történelmi magyar festő lelkének színpadát nézve. ...és Benczúr Gyula az érzések minden húrján játszik."
Elragadtatottak, meghatóan gyengédek azok a levelek, amelyeket Benczúr Karolina Maxhoz, későbbi feleségéhez írt. Érzelmesek azok is, amelyben családjának kívánja bemutatni választottját. Miként igazi, meleg hangulatú sorokkal fogadják Benczúr szülei is a számukra még ismeretlen leányt családjukba. Az 1873-as esküvő után Münchenbe, majd 1883-ban Budapestre költözik a házaspár. Ekkor is sűrűn követik egymást a levelek. Olvashatunk bennük gyerekszületésről; családi eseményekről, pénzügyekről és elvétve a festő munkáiról, megbízásokról, értékesítésről, külföldi utazásokról. Egy 1875-ös levélben említi II. Lajos bajor uralkodó linderhofi kastélyának tükörtermébe festett, Falkavadászat című képét. 1891-ben Szófiából, Ferdinánd bolgár cár udvarából keltezte levelét: "Öt óráig festettem, kész vagyok a fejedelem fejével. Nehéz feladat volt. Most akkor ő királyi fensége azt kívánja, fessem meg a két kezét is. ...világraszóló műalkotást vár tőlem." Olvashatunk a Vajk megkeresztelése 1870-es és 1875-re befejezett változatáról is a kultuszminiszterrel, majd az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat elnökével váltott sorokban. Több olyan műről is szó esik, amelynek nem ismerjük további sorsát, hollétét.
Figyelemre méltó a könyv illusztrációs anyaga: fényképek, családi fotók, rajzok a családi archívumból. A legismertebb Benczúr-festmények és a kevéssé ismert változatok, vázlatok jól illenek a levelek tényeihez, hangulatához. (Benczúr Gyula leveleskönyve; Széphalom Könyvműhely, 2005)
Forrás: Kortörténet - levelekből
K. M. [2005.11.14 - 15:02:48]
http://www.eletestudomany.hu/hirek/452.html
Boros Judit: A király meztelen
Benczúr Gyula-kiállítás az Ernst Múzeumban
Benczúr Gyulát a magyarországi historizmus kiemelkedő képviselőjeként tartja számon a művészettörténet, mint olyan konzervatív ízlésű és beállítottságú festőt, aki a maga választotta stíluskategórián belül - nevezzük ezt akár historizmusnak, akár akadémizmusnak - magas színvonalon festett művek sorát hagyta az utókorra. Néhány folyamatosan reprodukált és kiállított műve: a korai Etelka, a Szent István (Vajk) megkeresztelése, a Budavár visszafoglalása 1686-ban - igazolni látszik Benczúr festői kiválóságának tételét, és mintegy feljogosít a több mint fél évszázados festői pályával szemben támasztható magas szintű elvárásokra.
Maga a tény, hogy Budapesten 1958 óta nem rendeztek Benczúr-kiállítást, és hogy mind a mai napig nincs használható Benczúr-monográfia a századvég társadalmilag legsikeresebb festőjéről, "a festőfejedelemről", azt a benyomást keltheti, hogy itt egy többre érdemes művész szándékos háttérbe szorításának lehettünk tanúi az elmúlt évtizedekben. A Benczúrról kialakult kép felértékelésében szerepet játszott a hatvanas-hetvenes évek óta zajló historizmus-vita, egyáltalán, magának a historizmusnak stílustörténeti kategóriaként való elfogadása, a kritika szempontjainak kidolgozása, melyek szerint Benczúrt a hazai historizmus legmarkánsabb képviselőjeként emelték ki a témával foglalkozó szakemberek. Joggal, hiszen az 1996/97-es nagy bécsi seregszemlén (Der Traum vom Glück. Die Kunst des Historismus in Europa. Künstlerhaus Wien. 1996 IX 13.-1997. I. 6.) a Szent István megkeresztelése semmivel sem maradt el a kiállítás legjobb darabjaitól. Hogy Benczúr nagyszerűsége ezzel a néhány agyonreprodukált művel ki is merülne, arra - azt hiszem - nem sokan számítottunk. Annyira nem, hogy első pillantásra hajlamos voltam a kiállítást elmarasztalni: nincsenek itt Benczúr főművei, gondoltam, alacsony a terem, túl közelről kell nézni a túlméretezett portrékat stb.
Miután azonban némi időt szántam a Benczúr-életmű és szakirodalom áttekintésére, rá kellett ébrednem, hogy ez egy kiváló kiállítás, hiszen nagyon tisztán megmutatja, amit a nagy képek selymeinek-bársonyainak csillogása elfed, éspedig Benczúr piktúrájának abszolút tartalmatlanságát. Más szóval ha valaki feladja az elveit, akkor olyan mélységes szakadék keletkezik közte és a valóság között, amelyet semmiféle technikai bravúr vagy virtuozitás nem képes kitölteni. Ezt érzékelhette a kiállítás katalógusát helyettesítő, pár hónappal korábban megjelent album bevezető tanulmányának írója, Bellák Gábor is, aki úgy állítja elénk a festőt, mintha egy lakatlan szigeten élve és dolgozva semmiféle kapcsolata nem lett volna korának társadalmi és művészeti problémáival. Bellák interpretálásában Benczúr derűsen mosolyogja végig festői pályájának öt évtizedét, gondosan ügyelve arra, hogy a mégiscsak követett példaképek - Rembrandt, Rubens és Böcklin - festészetéből csak a felszínesen utánozható vonásokat vegye át. (Rembrandt önarcképeinek beállításait igen, de öngyötrő-önelemző időskori portréinak mélységét nem; Rubens dús barokk formáit igen, szárnyaló színeit, nagyvonalú ecsetkezelését, azt a hihetetlen grandiozitást, amely egész oeuvre-jét jellemzi, nem; Böcklin faunját igen, de annak misztikus erotikájú kétértelműsége nélkül, és nem utolsó sorban Böcklin panteisztikus líraisággal telített természeti környezete nélkül.) Ekként a végeredmény nem sokban különbözik Fülep Lajos gyilkos szatírával megírt 1905-ös, úgynevezett interjújától. Ahol a mester, Fülep szerint, nem átall olyan kijelentéseket tenni, mint (a plein air kapcsán): "Hát ha olyan nagyon fontos az egyéniség, miért akarják mindenáron, hogy plein airt fessen az ember? Hátha nem felel meg a természetének. (...) Nem áll az jól mindenkinek." Pár sorral lejjebb: "Tudja, a szin nem is áll jól mindenkinek."
Mégis, mivel tagadhatatlan, hogy grand machine vásznai érvényesen képviselik a hazai historizmus festészetét, érdemes elgondolkodni azon a diszkrepancián, amely e művek és Benczúr oeuvre-jének nagyobb része között észlelhető. Érdemes talán a "nagyobb résszel" kezdeni, ott lehet ugyanis nyomon követni azt a váltást, amely a Hunyadi László búcsújától a Szent István megkeresztelése kész változatáig vezet.
Benczúr életműve két jól elkülöníthető korszakra tagolható. Az első a kezdetektől, az emblematikusnak bátran nevezhető Balatoni halász tragédiájától (1865) nagyjából 1870-ig tart, és annak az inkább francia, mint német törekvésnek a körébe írható, mely a historizmus múlt felé fordulását próbálta összeegyeztetni korának, ha nem is művészeti, de társadalmi valóságával. Ilyen például David 19. század eleji klasszicizmusa, de ilyen Piloty jóval később keletkezett képe is, a Sent Wallenstein holtteste mellett (1855). Ez a morális indíttatású historizmus hatja át még a Szent István megkeresztelésének 1870-es vázlatát is, melyben Benczúr a régi és az új hit ellentétét plasztikai eszközökkel fogalmazza meg, egy soha később el nem ért bonyolultságú és mozgalmasságú kompozícióban. Ha sarkítva akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy itt még nem jött létre az a kiegyezés, amelyet a kényszerítő körülmények szorításában meg kellett kötni, becsülettel kellett szolgálni, de hozsannázni körötte nem vallott jó ízlésre. 1865-70 között Benczúr Piloty tanítványa volt Münchenben, olyan évfolyamtársakkal, mint Hans Makart, Franz Defregger vagy Szinyei Merse Pál. Felvételét ebbe az illusztris társaságba annak a Balatoni halász tragédiája című életképnek köszönhette, amelyet Bellák Gábor méltán emel ki a korszak életképterméséből, tragikus - korábban csak a hősöknek kijáró - hangvétele okán. Amennyire a fennmaradt vázlatból megítélhető, itt többről is szó van, ugyanis a kép monumentalitása, romantikába oltott erőteljes realizmusa olyasféle alkotást sejtet, mint Géricault már akkor is híres képe (amelyet Benczúr nem biztos, hogy ismert), A "Medusa" tutaja (1819). Nem az én feladatom annak a fellazulási folyamatnak a részletes elemzése, amely ettől a szigorú, a Piéta-képek nagy festői hagyományába illeszkedő kompozíciótól egyre távolabb vitte Benczúr Gyulát. Ebben az időszakban született egyébként az Ernst múzeumbeli kiállítás legszebb darabja is, a kisméretű Etelka-portré (1868/69), mely már eltávolodik az alig valamivel korábbi, nagyobb Etelka biedermeier merevségétől.
A második korszak teljes egészében az akadémizmus körébe tartozik, és mint ilyen, magába foglalja a sokalakos nagy képeket is, de zömében messze elmarad azok színvonalától. Az átmenetet érzésem szerint a rendkívül szerencsétlen indíttatású, XV. és XVI. Lajos életéből vett jelenetek megfestése képezte, ugyanis Benczúr itt vállalkozott először arra, hogy olyan témát ábrázoljon, amellyel szemben semmilyen morális elkötelezettsége nincs (más kérdés, hogy közvetlenül az 1870-es francia-porosz háborúban elszenvedett vereség után gúnyt űzni a vesztes félből elég gusztustalan is), amihez egész egyszerűen semmi köze sincs, vagyis a kép nem lehet több puszta illusztrációnál. Bellák történelmi kirándulásoknak minősíti Benczúr hasonló jellegű alkotásait (időben az első a még 1869-ben készült Rákóczi Ferenc elfogatása), olyan narratív kompozícióknak nevezve ezeket, amelyek előtt a néző megrendülés és áhítat helyett kíváncsiságot és izgalmat érez, s szeretné kilesni a bemutatott történet végkifejletét. Családi izgalmaknak, s intim, finoman erotikus jelenetnek vagyunk szemtanúi. Bár az enteriőr, a bútorzat mindkét nagy festményen a bajorországi Schleissheim kastélyáé - melynek termeiről külön sorozatot is festett -, a leskelődő attitűd, a titkos helyiségekbe, az intim szférába való bepillantás gyönyöre, a "kulcslyukperspektíva" a műveken megelevenített francia rokokó atmoszféráját idézi. Hogy mindennek a hagyományos történelmi kompozíciókhoz semmi köze, azt aligha kell hangsúlyozni. De azt igen, hogy a stílusbeli eltévelyedést többet nem tudja kiheverni Benczúr. Kár, hogy nem tudjuk, a francia rokokó mely példáira gondolt itt Bellák Gábor, annyi azonban bizonyos: a francia rokokó mint stílus teljesen alkalmazhatatlan nagyméretű történelmi kompozíciók esetében, és hogy a francia rokokó festők az ilyesfajta jeleneteket légies könnyedséggel, álomvilágba helyezve ábrázolták. Benczúr francia témájú képei körülbelül olyanok, mintha szalonnából formált homárt tálalnának. Ezek a kompozíciók és Benczúr életművének ezután keletkezett része nagyjából az újabb szakirodalomban juste millieu címszóval ellátott kategóriába tartoznak, melyet magyarul a jó középszer, az arany középút kifejezéssel fordíthatunk.
Az igazi kérdés végül is az, hogy miért csak néhány (igazából kettő, hiszen az 1915 körül festett Mátyás-kompozíciók már historizmusnak is elfogadhatatlanul anakronisztikusak) sokalakos, monumentális kompozícióban sikerült Benczúrnak a nyugat-európai akadémizmus esztétikai színvonalát elérnie? Általánosabban véve, miért nem sikerült a 19. századi magyar művészetben jó minőségű akadémizmust létrehozni? Az akadémizmus ugyanis nemcsak szitokszó, hanem annak a magasra tett esztétikai mércének eleget tevő stílusirányzatnak a neve, amelyik az antihistorizmussal szemben az akadémiai hagyományok, az európai Grand Art stílusainak a fenntartását szolgálta, lehetővé téve többek között a 19. századi naturalizmussal szemben fellépő posztnaturalista (posztimpresszionista, szintetikus) magatartás stílussá érlelését. Ami nem jelenti azt, hogy a szintetizmusnak ne lett volna naturalista komponense is. Volt, de az akadémizmus, az igazán magas színvonalú akadémizmus - mondjuk Puvis de Chavannes festészete - nélkül a továbblépés nem ilyen irányba történt volna. A 19. század magyar művészetének úgynevezett "műcsarnoki" ága nem akadémizmus, illetve csak annyira az, amennyire akadémiának nevezhető a Mintarajztanoda vagy a Benczúr vezette Mesteriskola.
Ami Benczúrt illeti, a Szent István megkeresztelése és a Budavár visszafoglalása 1686-ban esetében barokk (és nem rokokó!) előképek felhasználásával dolgozott. Más kérdés, hogy a bársonyok és selymek ilyetén túlhangsúlyozása némi diszharmóniát visz a kompozícióba, mint ahogy más kérdés a képek politikai tartalma is. A monumentális barokk azonban nem volt használható kisebb méretek, szerényebb témák esetében, Ezért kényszerült Benczúr más lehetőség után nézni, miután a tartalom igazi átéléséből fakadó nyelvi (stílusbeli) problémák egyéni megoldásáról egyszer s mindenkorra lemondott. Ezzel magyarázható, nézetem szerint, úgynevezett plein air képeinek keletkezése, amelyek a plein air tökéletes félreértéséről tanúskodnak, és az Ambachi partrészlet (1875) kivételével - ez pedig egész egyszerűen giccs - Szinyei-parafrázisok.
Budapestre való hazatérése után Benczúrnak is szembesülnie kellett (volna) azzal a megoldhatatlan kérdéssel, amely tisztességes pályatársai - Székely Bertalan, Madarász Viktor - festészetét nagy mértékben megterhelte, éspedig, hogy nincsen olyan folytatható festői hagyomány, amelyre egy magas színvonalú, de a nemzeti elkötelezettségnek is eleget tevő akadémizmust lehetne építeni, (Lotz Károly a romantikus dekorativizmus "nemzetietlen" vagy nemzetek feletti csúcsait választotta, lemondva egyszersmind a nemzeti, történelmi témák műveléséről. Pályája második felében próbálkozott néhány történelmi vázlattal, de Lotz nem erőltette ezek megvalósítását.) 1883 után, magas társadalmi pozícióban, Benczúr inkább a portréfestészetre fektette a hangsúlyt. Néhány kivétellel (Tisza Kálmán miniszterelnök 1885; Erzsébet királyné 1899) portréi alig többek, mint Barabás Miklós reprezentációs szándékkal festett arcképei.
Mindezek után nincs mit csodálkozni rajta, hogy a Benczúr vezette Mesteriskola 62 diákja közül mindössze háromból lett jelentős festő (Kernstok Károly, Fényes Adolf, Koszta József) és alig néhányból említésre érdemes, azt a bizonyos jó középszert épphogy meghaladó piktor (Tornai Gyula, Margitay Tihamér, Jávor Pál, Halász-Hradil Elemér, Burghardt Rezső) .
Bellák Gáborral egyetértve magam is Felvinczi Takács Zoltán szavaival búcsúzom a Mestertől: Emlékének az utókor már csak az igazsággal tartozik.
(Ernst Múzeum, 2001. IX 8.-X 3.)
Forrás: Új Művészet, 2001. november, XII. évf., 11. szám, 24-26. oldal
Székely András : Úr nemcsak ír - fest is
Benczúr Gyula másfél százada
Van a Benczúrral foglalkozó irodalomban egy bájos mondat, amely alighanem a kulcs Benczúrhoz, és nem is annyira mint festőhöz, hanem mint jelenséghez. Telepy Katalin kismonográfiájában arról ír, hogy a százötven éve, 1844. január 28-án Nyíregyházán született Benczúr Gyula részben "kassai polgároktól", részben felvidéki nemesektől származott, és ez a Rákóczi-emlékeket dédelgető rebellis város nevelte. "Csak a kiegyezés utáni megrendelések terelik más irányba művészi felfogását." Hát bizony, a megrendeléseknek jelentős terelő hatásuk van.
Persze szó sincs arról, hogy egy festőnek elsősorban kuruckodnia kellene; vagy ha igen, akkor átvitt értelemben, színekben, formákban ragaszkodni az elvekhez, mint ahogy a kortárs és akadémiai társ Szinyei Merse Pál tette. Igaz, Szinyeinek volt annyi birtoka, hogy fütyüljön a festői karrierre, ha a közönség és a kritikusok nem értik. Benczúr viszont belement egy olyan egyirányú utcába, amely nem engedett sok szabadságot. Óriási tablókat nem lehet az Íróasztalfióknak festeni.
Az ifjú és nem éppen tekintélytisztelő Fülep Lajos a Modern Művészet című folyóirat munkatársaként 1905-ben interjút készített Benczúrral, Zala Györggyel és Stróbl Alajossal, mint a hivatalos művészet nagyjaival. A két szobrász lelkesen beszélt, de Benczúrt a jelek szerint noszogatni kellett, hogy müncheni ars poeticáját kifejtse, sőt Fülep kénytelen volt amolyan beugrató ügynökként viselkedni. "Nem gondolja művész úr, hogy a plein air nem is olyan nagy jelentőségű a művészetben?" És hasonlók. "Szinyei Palival csináltam valamikor én is plein airt, de érzem, hogy az én temperamentumom másra való." Nem volt igaza Benczúrnak? 1870 körül valóban festett néhány olyan erdőbelsőt, mezőt nőalakkal, amelyek a Majálishoz hasonlóan az impresszionizmus felé mutattak, függetlenül a párizsi és barbizoni fejleményektől. De ezek volnának legjobb munkái? Nem hinném.
Közhely, hogy elborzadva emlegetjük a müncheni akadémikus, áltörténelmi festészetet, a megrendezett jeleneteket, óriástablókat. Tényleg van bennük valami taszító, de legalább annyira tiszteletet keltő is; a Szépművészeti Múzeum munkatársait minden elismerés megilleti, hogy a raktár magányából közönség elé bocsátottak újabban ilyen festményt is. Tudomásul kell venni, hogy a Piloty-stílus a művészet meghatározó jelensége volt, és csak olyan piktor csepülje, aki "csuklóból kirázza" azt a technikát, amellyel az Akadémia tanárai rendelkeztek. Ez az, amit persze el kell felejteni, de előzetes elsajátítás után.
Én azt hiszem, nyugodtan elengedheti az ember magát Benczúr képei előtt, és élvezheti a selymek, bársonyok, díszmagyargombok megfestését. Végül is ezeknek a technikája leginkább abban különbözik a pár éve még "in"-nek, azaz divatosnak számító hipernaturalizmustól, hogy Benczúr nem használt fotografikus segédeszközöket. A kompozíciókba már másfelől érdemes belefeledkezni.
Benczúr biztosan nem volt buta ember. Volt koncepciója. Csak ez egy igen szerencsétlenül megválasztott koncepció volt. Nagy szerepe volt benne a Böcklin iránti tiszteletnek, Böcklin pedig a Rubens-utánzó, de azon belül is hihetetlenül száraz mitológiai figuráival a század legszerencsétlenebbül megválasztott példaképe volt. (Nem a legrosszabb festője, sőt: csak éppen jó műveit elvei ellenében kellett festenie.) Benczúr például a Pán a nádasban című festményén a legvisszataszítóbb magyar önarcképek egyikét alkotta meg - elvszerűen, müncheniül, böcklinesen -, a Fehér sapkás önarcképen meg a legrokonszenvesebbek egyikét.
Szegény Benczúr, sose mert ösztönös lenni. Budavár visszafoglalásához felkért egy történész-segédcsapatot. Aztán odafestette "Jenő herceget, a nemes lovagot" az élen álló lovasok közé, pedig Savoyai Jenő akkoriban éppen az ágyat nyomta: a budai Vár előtt csak azért magasodik lován, mert a zentaiaknak nem volt pénzük kifizetni a megrendelt szobrot Zala Györgynek, s ezért a közhit most már Savoyai Jenőt tartja Budavár felszabadító, elfoglaló szétrombolójának, hogy egészen pontos legyek. Benczúr is igyekezett pontos lenni, de nem mert. A Budavár-kép egyik vázlata, mely a Hadtörténeti Múzeumban van, pontosan jelzi ezt. Idős, fiatal török asszony, csecsemő, eltört török korsó (ősi szimbólum) jelzi az előtérben, mi történt "Budin" polgári lakosságával A végső változaton ezt nem látjuk. Pedig hát a győztes hadseregek. A katona már csak ilyen. Legfeljebb az amerikai adott néhány tábla csokoládét. Csak hát miként Ék Sándor se "davaj csaszi" és "barisnya jeszty?" típusú jelenetekkel tükrözte a felszabadulást, Benczúr is illedelmesre igazította a történelmet: a kísérteties az, hogy a vázlatokból kitűnik, eredetileg nem ez volt a szándéka. Ugyanígy kimutatható az alkalmazkodás folyamata a Vajk keresztelését (Istvánná átlényegülését) elképzelő jeleneteken, míg eljutott az alázatos, meggörbült hát szimbólumáig.
És ellenpontnak az anarchista lelkű, karcsú szépasszony, Erzsébet királyné. Benczúr festette, egyenes derekú figurájával fejezném be a képek sorát.
Forrás: Népszabadság, 1994. január 28., péntek, 15. oldal
"A MŰVÉSZET ÚTVESZTŐJE"
Benczúr a kritika tükrében
"Benczúr képe: XVI. Lajos és családja... Festője a műkedvelők két nagy és ellentétes táborának egyszerre tudott eleget tenni - bizonyos fokig. Kielégítette azokat, kik a festményben mindenekelőtt a tartalmat, a vezérgondolatot, az eszmét kutatják... Az érdeklődők másik tábora nem tekinti a tartalmat, csak az érzékítés módját, a festői jelentkezést. Nekik mindegy, akár fekete retket, akár vértanút ábrázol a kép, csak jól legyen festve, élethíven, megragadólag, kápráztató színekben, epesztő ügyességgel. Ezeket még jobban kielégítheté Benczúr festménye."
(Keleti Gusztáv: Tárlati szemle. Budapesti Szemle, 1873.)
"Benczúr Gyula XV. Lajos Du Barry grófnő boudoirjában című festménye nem egyéb színpadias hatásvadászatnál. Ha Munkácsyt színei egyhangúsága miatt róják meg, ugyancsak nem róhatják meg ezért Benczúrt, ki a mindenség összes színeit képes lenne alakjaira kenni, csakhogy azok mentül jobban csillogjanak és kápráztassanak... Vastag, nyers, durva érzékiség az igazi költészet egyetlen sugara nélkül; színekbe öltöztetett semmi gondolat s a szemérmetlenség oly vigyorgása, melytől az embernek a háta borsódzik."
(A képkiállításon. Fővárosi Lapok, 1875.)
"Az akadémia mindig konzervatív és ezenfelül kozmopolita. Idegen gondolatvilág, idegen fölfogás, idegenből átvett formák, idegen mesterek tanítása - hogy lehetne ez magyar? Ha Benczúr Kaczot szül, akkor mint jó fiúban, még mindig megvan benne a nagypapa: Piloty. Amilyen embereket csak adott eddig művészetünknek az akadémia, az egy se volt magyar... Mondják, ezek a képek hazafiságot ébresztenek. Én még nem tapasztaltam. A művészetnek meg különben sem ez a célja."
(Fülep Lajos: A művészet útvesztője. Agrár album, 1904.)
"Mert Benczúr Gyulának nem az a bűne, hogy harminc évig fest egy képet, és Rippl-Rónainak az még nem érdeme, hogy egy ülésre festi a maga dolgait. A különbség köztük inkább az, hogy Benczúr Gyula mesterember, Rippl-Rónai azonban művész..."
(Fülep Lajos: Rippl-Rónai József. Magyar Szemle, 1906.)
"Mentül inkább elmélyedünk ebbe az óriási festménybe, annál világosabbá válik nekünk, mily nagy távolság választja el a mai művészetet Benczúr Gyuláétól. Ez az a festés, amelyet realisztikusnak mondottak akkor, amidőn Piloty, Liezen-Mayer és Makart még élt... Itt vannak ennek az iskolának hatalmas csendéletrészletei: a lobogó zászlók, a dokumentáris öltözékek és fegyverek. Itt a bársony, atlasz, selyem, brokát, prém, az ötvösművek cloissonnéja, a türkizek és rubinok ragyogása, a kézzelfogható csizmák, húsok, darutollak. És ünnep van, amelynek örömét a szertartásmester szabályozta. Tény-festészet, anyagfestészet, dokumentum-festészet vagy sokféle egyéb jelzővel ékesíthető festészet ez, csak azt nem mondhatjuk, hogy tisztán és kizárólag festészet."
(Lyka Károly: Benczúr képe a Műcsarnokban. [Az ezredéves hódolat], Új Idők, 1909.)
"A magyar művészet, a múlttalan magyar művészet tehát olyan szerencsétlen viszonyok közé kergetőzött, hogy amikor kultúrájának lettek volna mozgatói, nem volt képes felhasználni az erejüket. Piloty-hatás szállt itt egész akadémiai tanításunkra, nagy festőkké válhattak a Benczúr Gyulák, sarokba húzódott Székely Bertalan, tekintélyes helyet tudtak például maguknak csinálni harmadrendű forradalmárkodásukkal a szolnokiak, ami mind csak azt bizonyítja, hogy nem volt alapos, nem volt művészeti kultúra..."
(Bölöni György: Művészet és kultúra. Aurora, 1911.)
"Andrássy mint ünnepi szónok, többféle módon rápirított a jubileumi délelőtt vékony invenciójú rendezőire. Először azzal, hogy nem mondott aféle díszbeszédet, amolyan jólcsengő szónoki művet... szeretetteljes elfogulatlansággal értékelte Benczúrt, megjelölte helyét az egyetemes művészetben; néhány rendkívül markáns és bámulatos hozzáértésre valló mondatban mintegy vázát adta egy könyvnek... egészen megrovás gyanánt hangzott, midőn Andrássy, beszéde befejezéséül szinte himnuszt zengett a művészi szabadságról; s miután megállapította Benczúrról, hogy alig tűri meg azokat a művészi alkotásokat, melyek eltérnek az általa becsült iránytól: igazi arisztokrata elfogulatlansággal jelentette ki, hogy ilyen egyoldalúság pedig tőle távol van, hogy szívesen ünnepli Benczúrt, de nem hajlandó iskolája mellett állást foglalni. »A művész teljes függetlensége, a művészet teljes szabadsága olyan szent előjoga az emberi lelkiismeretnek, melynek megsértése a művészet ellen elkövetett főbenjáró bűn.«"
(Lengyel Géza: Andrássy és Benczúr. Nyugat, 1914.)
"A Piloty-iskola anyagelvű realizmusa sem tudta megakadályozni, hogy Benczúr ebben a képben [Hunyadi László búcsúja] mesteri formát ne adjon egy jellegzetes magyar hangulatkomplexum történelmi emlékeken túl is eleven erejének. A főalakra boruló harcosok nemcsak taglejtésükkel és arckifejezésükkel, de tisztán térbeli csoportosulásukkal is éreztetik a képélmény egyik lényeges emberi összetevőjét: a bánkódó hűség, féltő tartóztatás férfias melankóliáját... Távolról sincs szándékomban akár erről az annyi tespedést kendőző romantikáról általában, akár Benczúrról különösképp mint »nemzeti kincsünkről« áradozni. Csupán arra kívánok Hunyadi László búcsújával kapcsolatban rámutatni, hogy ennek a kompozíciónak mindenesetre rokonszenves, tiszta hangulata és egyszerű festőisége azért tudott többé válni puszta történelmi illusztrációnál, mert az élmény, melyet objektivál, emberi és művészi tekintetben egyaránt centrálisan és tipikusan magyar."
(Kállai Ernő: Új magyar piktúra. 1925.)
"Az akadémizmus ebben az utolsó, dekadens fázisában elhajítja a művészieskedés álszakállát és a fotográfusokat megszégyenítő pedantériával lát hozzá megbízásainak elintézéséhez... Benczúrnak nincsenek oly problémái, melyek a művészet nagy összefüggéseit érintenék, nincsenek élményei, melyek testet ölteni kívánkoznak, csak az imitáció mibenléte, foka és sikere ad neki gondokat. Egy lépés még és túljutottunk a művészet birodalmán."
(Genthon István: Az új magyar festőművészet története. 1935.)
"...Benczúrt egyszersmindenkorra példának lehet odaállítani művészfiatalságunk elé, hogy kövessék őt a művészet felmagasztalásában... Nem volt kávéházi piktor, nem hordott méteres karimájú kalapokat, nagy csokornyakkendőket, megmaradt magyar úrnak... Művészi nagysága lépést tartott emberi nagyságával... művészete túlélte a támadókat és túlélte azokat, akiknek érdekében támadták. Az utána jövő generáció nyomába sem tudott lépni sem tudásban, sem nagyvonalúságban. És bármennyit írtak és beszéltek is a párizsi imitátorok érdekében, s bármennyire igyekeztek is úgy feltüntetni a dolgot, mintha a magyar művészet Nagybányával kezdődnék, annak a korszaknak felemelő és szuggesztív hatása alól, amelyhez Benczúr művészete is tartozott, s azoknak a szépségeknek a varázsától, amelyeket ő teremtett meg számunkra, ez a nemzet soha nem fog eltántorodni, és biztosak vagyunk benne, hogy eljön a korszak, amikor nagyjaink művészete ismét iránymutató lesz."
(Kampis János: A "festő-Jókai". Magyarság 1944.)
"A múlt században kezdődik ez az áthidalhatatlan ellentét az iskolák között! Újra és újra ismételni kell, nem arról van itt szó, hogy "bár csodállak, ámde nem szeretlek", hanem a teljes negációról. Benczúr majdnem egy évben születik Cézanne-nal s van-e könnyebb dolog, mint elképzelni, hogy mi lett volna kölcsönösen egymásról a véleményük, ha történetesen ismerik egymás munkáit. A teljes tagadásról, a teljes el nem ismerésről van itt szó, mintha nem is egyfajta mesterséget űznének... A szellem kvalitása s a formálás ereje teszi a művészt. Benczúrnál az elsővel volt baj..."
(Bernáth Aurél: A százéves Benczúr. Magyar Nemzet, 1944.)
"A művészeti fronton századunk elején a kezdet látszólag igen kecsegtető volt. De visszapillantva megriadunk a káosztól. Gondoljuk meg: Benczúr - és a párizsi Benczúrok - egyidőben él Picassóval. Rubensi bujaságot mímelő fényes rózsaszín aktok és mértani egyenesek hálójában irizáló tárgytalan színfoltok: két egyidejű kép, Benczúr és Picasso! Kell-e megdöbbentőbb jele annak, hogy a szellemi egység felbomlása tökéletes?"
(Rabinovszky Máriusz: Művészet és válság. 1945.)
"... a szocialista építés képzőművészete a közérthetőség határain belül kritikailag átértékelve felhasználja az eddigi eredményeket... Petőfink nincs képzőművészetünkben. Munkácsy bármily nagy is, mégsem Petőfi. Munkácsyt megközelítő mesterünk van több is, Szinyei Mersét is feltétlenül el kell fogadnunk, de kritikával. Mint ahogy Benczúrt is el kell fogadnunk. Benczúrtól természetesen nem eszmei magatartást, hanem a ragyogó megjelenítést kell átvenni. Eszmei magatartásra, harcos kiállásra példaképül ott van Derkovits, akitől viszont a megjelenítésre vonatkozóan csak alapos kritikával vehetünk át valamit."
(Ék Sándor: A képzőművészet mai helyzete és feladatai hazánkban. 1951.)
(Tímár Árpád összeállítása)
Forrás: Új Művészet, 5. évf. 1994/1. január, 16-17. oldal
|