A mű egy részlete	A MŰ SZÜLETÉSE
	Végváry Lajos könyvéből
	Szabó Júlia könyvéből
	Részlet Gál György Sándor regényéből
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Az 1873-as év nyarán Munkácsyt ismét depressziós hangulatok lepték meg. 1873 októberének elején hirtelen elhatározással Barbizonba utazott, hogy Paál Lászlóval, egyetlen igaz barátjával találkozzék és hogy készülő képe, az Elveszett gyermek (Eltévedt gyermek az erdőben) tájképi hátteréhez élményeket gyűjtsön. 1873. október 4-én kelt az első és október 23-án az utolsó - Barbizonból nagyrészt menyasszonyához írt - levél. Ez a három hét maradandó nyomot hagyott Munkácsy festészetében. Az itteni művészkolónia szelleme nagyon erősen különbözött mindazon művészi szervezetekétől, melyeket Munkácsy addigi élete során megismert. Először került kapcsolatba olyan festőkkel, akik nem a régi művészcéh kispolgári szellemű formái között éltek, hanem a művészeti felfogásuk megkívánta megfelelő kötetlenségben.

A barbizoni környezet, a Paál társaságában megtett séták visszaadták munkakedvét. J. F. Millet-vel való személyes találkozás a Rőzsehordó nő festésére inspirálta.

Forrás: Végváry Lajos: Munkácsy Mihály 1844-1900, Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1983, 48. oldal

Munkácsy népi életképfestészete mind szociológiai, mind eseménytörténeti vonatkozásban a hazai kortárs történelem ábrázolásának a folytatása. A Siralomház sikere után csaknem egy évtizedig ez még alkotásai során megfigyelhető. Az 1870-es évek elején készült Tépéscsinálók című festményén 1848-49 hétköznapjainak felidézésével még konkrétabb ez a kapcsolat. Nem a csatákat, hadvezéreket, politikusokat, hanem a névtelen katonát és azokat az asszonyokat festi, akik a hadikórház személyzeteként működtek, kötést készítve a sebesültek számára. A festmény történeti motívumát erősíti a kép bal oldalán látható sebesült katona alakja, akinek gesztusokkal kísért elbeszélését a sötétből elővillanó, öreg és fiatal női arcok figyelik.

Munkácsy tanult a régi és a kortárs mesterek pszichikum-ábrázolásaiból. Vázlataiból és feljegyzéseiből egyaránt kiderül, hogy egyik nagy eszményképe Rembrandt volt (őrá a XIX. századi realista kritika és festészet sok képviselője hivatkozott), másrészt pedig Courbet és köre sem hagyta érintetlenül, bár sajnos, amikor ő 1872-ben Párizsba költözött, Courbet már száműzetésben élt. Munkácsy nem volt igazán sem szín-, sem fényfestő, így nagyon sok küzdelmébe telt, míg festményein megkísérelte megközelíteni eszményképeit. Mint Kállai Ernő megfigyelte, Munkácsy, akár korábban Madarász, a clair-obscur* túlzott alkalmazásával kereste a festészet drámaiságának fokozását, s pótolta felkészültségének és festői kultúrájának hiányait. Munkácsy clair-obscurjében egészen 1874-ig a német akadémikus festészet szürkésfehér-barnás tónusai dominálnak, s csak ismétlődő barbizoni látogatásai után válik ízesebbé, színesebbé, dús vörösektől, sárgáktól, zöldektől duzzadóvá képeinek koloritja. A hetvenes években festett kisebb méretű egy-két alakos életképeinek színesedése jelzi e festői gazdagodás útjának egyes állomásait.


* [kler obszkűr] francia: a fény és az árnyék lágy átmeneteivel, ill. éles ellentéteivel dolgozó festészeti irány; félhomály (szerk.)

Forrás: Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon, Corvina Kiadó, 1985, 44-45. oldal

Részlet Gál György Sándor regényéből

Mihály nehezen befolyásolható. Megy nyílegyenesen azon az úton, amit maga elé szabott. De azért a barbizoni környezet csak megremegteti, kisebb-nagyobb kilengésekre bírja iránytűjét. Kísérletezik ő is a szabad ég alatt szétszóródó fénnyel. Ahogy a napfény átárad a végtelen levegőrétegen, át az atmoszféra csodálatos szűrőjén, eltüntetve az éles határú árnyékokat, fellazítva és közelebb hozva egymáshoz a színeket, még a kontúrokat is ellágyítva kissé, jelezve, hogy emberek, fák, tárgyak, mind csak részesei a természet óriási, egységes víziójának. A cigány karaván felett az alkony bontogatja már fátylait - Mihály nem kísérletezik a szikrázó, erős napfénnyel -, de azért a sugár, az atmoszféra, a láthatatlanul is jelenlevő levegő s a levegőben szétszóródó fény ott vibrál a vásznakon. Egy sétája alkalmával megtelepszik az út mentén. Vele szemben útpart, égbe nyúló ősfák. Mihály csak üldögél, várakozik, és nem is hiába. Parasztasszony jön, hátán összekötött rőzsenyaláb. Az asszony tudomást sem vesz Mihályról, csak halad erős, szinte férfias léptekkel. A meredeken lassít kissé, nyilván túl súlyos a teher. Aztán észreveszi ő is a kínálkozó partot, megáll, végül letelepszik. De csak úgy, mint aki magát is nyugtatja: indulok mindjárt tovább... Mihály szeme élesebb és megbízhatóbb a legtisztább fotográfuslencsénél. Hazasiet, otthon gyors vázlattal rögzíti a látomást, aztán alszik rá egyet, s másnap - alig egy óra alatt - kész is a festmény. Kerül minden "könnyen leolvasható" jelbeszédet. Nem kényszerít a nézőre semmiféle véleményt. Nincs ezen a vásznon semmi más, csak egy görnyedt, roskadtan ülő parasztasszony. De azért Paál Laci első pillantásra leolvassa róla Mihály gondolatait: ez maga a parasztember élete. Robot, amitől csak e percnyi pihenő, hajnali ébredéstől megkurtított álom vagy a halál válthat meg. Goupil egyre türelmetlenebb. Mit kezdjen ő a Rőzsehordó nővel, a Sátoros cigányokkal, a barbizoni Erdőrészlettel? A méretek se imponálók: 65X103, 73X45, vagy a Rőzsehordó mérete: 100x80 centiméter. A témák se megfelelőek. Az aszaltszilvaképű fintorgatja az orrát a gyorsan felvetett vázlatok láttára is, melyek a készülő nagy vászon, a Zálogház előkészületei. Mint ahogy a kész képtől sincs elragadtatva.

Forrás: Gál György Sándor: Munkácsy Mihály élete, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1969, 139. oldal