Részlet Dallos Sándor regényéből: Munkácsy találkozása Millet-vel Barbizonban

S egy nap megismerkedett az öreg Millet-vel is, aki itt élt kint, és egyedül volt még életben a barbizoniak közül: Miskának Laci* Rousseau régi műtermét rendezte be, s éppen reggeliztek - az öreg Gouloird néni főzött rájuk -, mikor egy magas, idős, vállban hajlott férfit láttak odakint elmenni a nagy tölgyek alatt; vázlatfüzetet lóbált öreg kezében.

- Millet! - kiáltott fel boldogan Laci. - Végre megjött! Valami családi ügyben járt otthon. Gyere, bemutatlak neki!

Olyan sebesen rohantak ki, hogy Miska még a rajzeszközeit s rajzfüzetét is otthon felejtette. Alaposan kiléptek, mire utolérték az öregembert. Laci mély tisztelettel köszönt neki.

- Jó reggelt kívánok, drága Mester! Végre ismét itthon! Megengedné, hogy bemutassam a legjobb barátomat, Munkácsy Mihályt, a Siralomház festőjét?

Az öreg megállt, teljesen feléjük fordult, s a kezét nyújtotta.

- Isten hozta, fiam - mondta -, örülök, hogy megismerhetem!

S ahogy ott állt a reggeli fényben, arcán akkora volt a békesség, a bölcsesség és a szeretet, hogy Miskán valami nagy-nagy érzés futott át, s maga sem tudta, hogyan történhetett, de lehajolt, és megcsókolta az öreg kezét. Az zavartan kapta el, és csodálkozva nézett Miskára.

- Mit csinált, fiam? - kérdezte megremegő szájjal.

Miska is zavarban volt. Mit mondjon? Aztán kitalálta.

- Köszöntem - mondta nagyon egyszerűen -, az Angelus és a többi Millet-mű mesterének. Még soha senkit nem köszöntöttem így.

S igaz volt: soha, semmiféle férfinak nem csókolt még kezet.

- Ejnye - mondta az öreg, s telefutott a szeme könnyel -, még megríkat, fiam. Könnyen elérzékenyedem, pedig nem vagyok ám még olyan idős, amilyennek látszom. Január huszadikán töltöttem be az ötvenkilencet. Csak hát olyan életem volt nekem, fiam, hogy más kettővel felér.

Elgondolkodottan mosolygott, a harcukat becsülettel megharcolt férfiak mosolyával.

- Mert tudja - mesélte Miskának, hisz Laci már hallotta tőle -, húszéves koromig paraszt voltam én, amolyan boldogan rajzolgató parasztlegény, akkor felfedeztek, a fránya vitte volna el, kitaníttattak, rettentő hűhót csaptak körülöttem, s Párizsban mindenáron divatos festőt akartak csinálni belőlem. Én akkoriban még erős voltam, mint a vas, s bizony hozzányúltam én Párizshoz alaposan! Hiszen csak nem bolond egy fiatalember, hogy szüzességi fogadalmat tegyen a legszebb nők között! Én sem tettem!

- Hanem, tudja fiam - folytatta -, a legerősebb vasat is megeszi a rozsda. Nem a nőkre mondom én ezt, most is öröm énnekem a szép nőket elnézegetni, hanem arra, ami közben, a párizsi marakodásban megszállja az ember lelkét, művészetét. Mikor megéreztem, hogy baj lesz ebből, mégpedig nagy, tüstént kimenekültem ide a fák közé, s azóta itt élek. Itt aztán nincs rozsda, csak lélek van és meztelen természet. Dolgoztam is eleget. Az Angelus-t említette, fiam, az előbb, hát én azt már idekint festettem. Gondolom, 1859 tavaszán. De lehet, hogy tévedek, talán ötvennyolcban volt.

- Én akkor még javában asztalosinas voltam - mondta Miska.

- A fenét! - nézett rá melegen az öreg. - Paraszt, vidéki asztalos, nem sok különbség. Hát akkor megmondom: nem csak úgy meseként mondtam ám el magának az életemet, fiam. Hanem akkoriban olyan nagy zenebonát csaptak bent Párizsban a díjnyertes képe körül, hogy azt gondoltam: "Bemegyek, megnézem!" A képe csak úgy feszült az erőtől, hatalmas kép volt. Tudja - intett a fejével Párizs felé -, odabent mindig tetszik az erő. De én akkor feltettem magamban, hogy ha egyszer valami véletlen összehoz bennünket, elmondom magának az életemet. Nem mondom én, hogy ne faljon Párizsból, hiszen még nagyobb darab ember, mint én, de ha egyszer azt érezné, hogy valami rozsdaszerűség ülepszik az életére, szedjen össze mindent, s ki, Barbizonba. Itt két hónap alatt újjászületik.

Így beszélgettek még hosszan, s Miska ezt a beszélgetést haláláig nem feledte el.

- Meddig marad itt, fiam? - kérdezte az öreg.

Laci felelt Miska helyett.

- Egy-két hónapig, Mester. De úgy tervezzük, hogy jövőre egészen kiköltözik.

- Jövőre? - gondolkodott az öreg. - Hát azt még biztosan megérem. De sokat beszélgetünk akkor.

De Miska már szórakozottan hallgatta, mert egy, a hátán rőzsét cipelő asszonyt vett észre, amint éppen leült az erdei út magasabb peremére. Kitűnő téma volt, csak se papír, se ceruza nem volt nála.

- Mit néz, fiam? - kérdezte az öreg.

- Azt a rőzsét cipelő asszonyt ott - felelt Miska -, s csapnék is róla egy hirtelen vázlatot, ha volna valami rajzeszközöm.

Az öreg vidáman nyújtotta oda a maga szerszámait meg a rajzfüzetét is.

- Tessék - mondta -, használja őket! Így legalább van valami természetes ürügyem a lustálkodásra, nem kell ezt is külön kitalálnom. Mert a lelkiismeret folyton űzi az embert, de őszinte akarok lenni, ritkán van kedvem dolgozni. Mintha egy kicsit megcsappant volna a hitem a munkában.

Lacihoz fordult.

- Bezzeg, lobog még az én fiatal barátomban! De lobogjon is, mert nagy művész! Néha azt hiszem, nagyobb lesz Diaznál is. Mit fest most?

- Egy erdő mélyét.

- Hát csak siessen, várják a fái. Én megvárom ezt a vázlatot.

Laci elment, s Millet-nek se sokáig kellett várnia, mert Miska, a maga szokott, villámgyors módján hamarosan remek vázlatot kanyarított. Együtt ment haza Millet-vel, de annyira izgatta a téma, hogy nem tudott pihenni, még azon délután színvázlatot csinált, jól az eszében tartott mindent, s másnap már kora reggel nekivágott a képnek. Néhány nap alatt készen lett vele, s annyira tetszett neki, hogy alig bírt magával örömében.


*Paál László

Forrás: Dallos Sándor: Aranyecset (életrajzi regény), Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967, 83-86. oldal

Pásztor Béla:
RŐZSEHORDÓK

Forrás: Hét évszázad magyar versei III., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979, 563. oldal