Eötvös József báró levele Munkácsyhoz a számára engedélyezett ösztöndíjról (1867)	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Munkácsy első ösztöndíja
	Dr. Lázár Béla: Munkácsy-kiállítás
	Bálint Aladár cikkei a Munkácsy-szobor tervekről
	Farkas Zoltán: A felfedezett Munkácsy
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

"A felelős magyar miniszterium a februári törvénycikk alapján márciusban megkezdi működését; a felség személye körüli magyar királyi miniszter juliusban teszi át a magyar miniszteriumhoz az osztrák császári közoktatási miniszterium átiratát, a helytartó tanács révén oda beterjesztett pályázati folyamodásokkal, tehát Munkácsy folyamodványával együtt s azzal az értesítéssel, hogy az 1867. évi birodalmi költségvetésben művészeti célokra szánt javadadalomból a magyar szent korona területéhez tartozó országok számára hatezer forintnyi jutalék hasíttatik ki. Ez volt tehát az első művészi javadalmazásra szánt összeg, amellyel a magyar miniszterium rendelkezett s amiből Eötvös József báró, Munkácsy Lieb Mihály festész növendéknek 1867 julius huszonhetedikén 6577. szám alatt, ösztöndijul nyolcszáz forintot engedélyezett. A nyolcszáz forintokat 1867 szeptember másodikán, 8963. szám alatt utalványozták ki neki. Ez volt Munkácsy első ösztöndija, amelyre hét darab munkával, rajzokkal és színvázlatokkal s több ajánló bizonyítvánnyal, amelyek - közt Kaulbach Vilmosé volt a leghathatósabb, pályázott, - mint ezt Ligeti örömmel följegyezte, boldogan gratulálva Munkácsynak ahoz, aminek sikerültében a nehezebb rész éppen az övé, a fáradhatatlan jó Ligetié volt."

Forrás: Malonyai Dezső: Munkácsy Mihály, Lampel R. Könyvkereskedése, Budapest, 1907, 132. oldal

Dr. Lázár Béla: Munkácsy-kiállítás

Az idén múlt ötven esztendeje annak hogy Munkácsy Mihály először állított ki a Diana-épületben, bemutatva ott a "A regélő honvéd" c. festményét. Ezt a jubiláris alkalmat megragadtuk, hogy egy kis seregszemlét rendezzünk, bevezetést a tervezett nagy Munkácsy-kiállításhoz. Ez a kiállítás beigazolta, - s ez volt a legfontosabb eredménye - hogy alaposan revideálni kell Munkácsyról való véleményünket. Munkácsy körül életében és halála után szenvedélyes értékelési viták tomboltak és egy időre úgy látszott, hogy a pártharcok tűzvonalában - elhullott. Szó sincs róla, ma Munkácsy egyenesen aktuális művész, átértékelése művészettörténeti szükségesség, mondhatnók, hogy halála óta él igazán. Szinte érdekesebb halála utáni életének története, noha életében is legendás alak volt, aki egész regényt élt át, a nyomor és diadal, a szenvedés és istenítés végletei közt hányódva. Kortársai nem ösmerték: vagy glóriába vonták, vagy a sárba vonszolták. A legszerencsétlenebb időpontban halt meg, akkor, amikor művészetének alapsajátságait tagadó művészeti irány jutott uralomra, s az új esztétika átgázolt rajta. Minden összefogott, becsületes meggyőződés és nemtelen indok, hogy glóriáját megtépázzák. Már-már úgy tetszett, hogy ez az értékelés válik uralkodóvá, hogy ilykép azoknak, kiket életének nagy diadalai háttérbe szorítottak, kései elégtételt adhassannak, s itt elsősorban Leibl-ra gondolok, akinek "megmentése" érdekében indult meg a hangos Munkácsy-ellenes hadjárat a német kritika berkeiben. Egészen más szempontból indult ki a francia kritika. Ott egyrészt - az impresszionista esztétika szempontjai uralkodtak el, másrészt a kizárólagos nemzeti irány, mely csak kivételesen és ideig-óráig tűrte el az idegen inváziót, hogy a legelső alkalommal újból a soviniszta szempontoknak adjon helyet. Így állott a Munkácsy-kérdés az 1900-iki párisi világkiállítás után, melynek döntő hatását mutatta a Forbes-árverés (1905), hol a Munkácsy-festmények még minimális árakon sem keltek el. Jellemző a hangulatra annak a berlini kritikusnak a cikke, ki nagy megbotránkozás közt beszélte el, hogy egy müncheni műkereskedő a nyolcvanas években Leibl egy festményét egy - - Munkácsy-képpel cserélte el. Pedig az a Munkácsy legfeljebb egy gyenge Leibl-tanítvány, nem is beszélve Mutherröl, aki Pilotyskodó, színpadias felvonulásokat rendező rossz színésznek nevezte. A német kritika mindmáig kitart e nézete mellett. Meier-Graefe, aki az Ernst-muzeum kiállítását is látta, csak annyit ismer el, hogy nagy tehetség, de nem lett belőle semmi. A francia kritikát pedig egyszerűen - nem érdekli. A nagy magyar művész sorsa - úgy látszik - meg van pecsételve. Azonban a fordulat nem késhet soká. "Az éjjeli őrjárat" velencei, néhány kisebb képének berlini sikere, a római kiállításon berendezett terme a "Krisztus Pilátus előtt" nagy vázlatával mind-mind azt igazolta, hogy a német kritika, mely azelőtt nem ösmerte fel Leibl-t, most nem értékeli helyesen Munkácsyt. A bécsi Presse-ben felszólalásokat olvashattunk Munkácsy mellett. Az olasz kritika megsejtette és elismerte a mester nagy művészi kvalitásait. Ezek után világos, hogy erkölcsi kötelességünk, éppen nekünk magyaroknak, Munkácsy átértékelésének megindítása. Ezt a feladatot vezette be az Ernst-muzeumban rendezett kiállítás, melylyel egyidejűleg híre jött, hogy az Amerikába szakadt "Krisztus Pilátus előtt" visszaszerzése nem tartozik a lehetetlen feladatok közé. Az Ernst-muzeum kiállításán arra törekedtünk, hogy a magyar és külföldi magányosok tulajdonában lévő képeket gyűjtsük össze, a muzeumokat és az amerikai tulajdonban lévőket mellőzve. A kiállítás tele is volt meglepetésekkel. Egy új és ismeretlen Munkácsyt ismertünk meg, a vázlatfestőt és a tájképfestőt; kiderült, hogy színeinek pusztulása, az aszfaltalapba való ágyazásuk miatt, egyszerűen mese: a kolorista csodálatosan gazdag és megszabott skáláján belül kifogyhatatlan az ötletekben. Mindezek külön tanulmányt igényelnek és sorát is fogjuk neki keríteni. A lényege azonban az, hogy e kiállítás bebizonyította, hogy egy nagy, a művész egész munkásságát felölelő Munkácsy-kiállítás szervezése a nemzeti becsület kérdése. Ez a kiállítás - a most folyó háború diadalmas befejezésével - elodázhatatlan feladatunk lesz, mert a hogy a háború morális erőnk és nemzeti egységünk fényes próbaköve, úgy a békében igazolnunk kell művészeti erőnk nagyságát. Munkácsy impresszáriója, Sedelmeyer talán túlzott, mikor nemrég megjelent könyvében azt állítja, hogy a magyar mester a XIX. század legnagyobb festője volt. De azt kétségtelenül be tudjuk egy jól szervezett és gazdagon beállított Munkácsy-kiállítással egész Európának igazolni, hogy a nagy külföldi mesterek hatalmas sorába tartozó művészeink közt a legelsők egyike Munkácsy Mihály.

Forrás: Művészet (szerk. Lyka Károly), 13. évf., 6. sz., 1914, 333-335. oldal, KRÓNIKA
             http://epa.oszk.hu/00000/00009/13/333-335-kronika.htm

Bálint Aladár cikkei a Munkácsy-szobor tervekről

A Munkácsy-szobor tervei

Négy eredménytelen pályázat után ismét összemérkőzött néhány elszánt szobrász. Az ötödik mérkőzés is, mint az előbbi négy, ugyancsak eredménytelen. Lehet, hogy a hatodik, esetleg a hetedik pályázat után mégiscsak elkészül Munkácsy szobra, de a jelek azt mutatják, hogy nem lesz benne sok köszönet. A zsűrit sem lehet hibáztatni, mert a beküldött tervek alapján egy pályázóról sem lehet feltételezni - még a köteles jóakarattal sem -, hogy Munkácsynak olyan szobrot tud állítani, mely a művészt emlékéhez méltó módon reprezentálja.

E pályázat fátuma az egész magyar szobrászat fátuma. Mert nem véletlenség az öt pályázat meddősége. Bevallhatjuk, hogy egész sereg európai mértékű kitűnő festőnkkel szemben legfeljebb ha öt-hat olyan szobrászunk van, aki felülemelkedik a gipszöntő iparos színvonalán. Ez az öt-hat művész pedig nem vesz részt a pályázatokon, és ha a főváros vagy néhány jobb érzésű építész nem segítené őket néha-néha munkához, nagyobb feladat megoldására alig nyílna alkalmuk. Nehezen érvényesülnek, mégsem vesznek részt a pályázatokon, mert azzal rég tisztában vannak, hogy alkotóerejüket nem tudják annak az ideológiának korlátai közé szorítani, mely a zsűrit, a pályázók nagy részét áthatja, de amely általában, minden szoborállítási alkalom fő oka. Ez az ideológia a polgári önérzetben, helyesebben polgári élhetetlenségben gyökeredzik. Önmagát ünnepli minden ilyen szónokló, vagy lovon feszengő bronz figurában. Önmagát ünnepli, de kölcsönvett habitusban. Történelmi osztályok történelmi kosztümjét aggatja a bronzra, márványra, történelmi pillanatok pátoszát erőszakolja a figurára. Ezt az erőszakoltságot csak fokozza és kellemetlenné teszi a technikai készültség, anyagismerés hiánya.

E pályázat meddőségének egyik fő oka az, hogy a pályázók tanácstalanul álltak szemben azzal a feladattal, mely Munkácsy alakjának, művészetének plasztikai kifejezését jelenti.

Munkácsy nem volt az ötvenes évek költője, akit egy köteg papirossal, feszes dolmánnyal el lehetett volna intézni. Nem volt Kossuth, és lóra sem lehetett ültetni. Kardot sem lehet a kezébe nyomni, zászlót sem lobogtathat. Szóval teljesen a plasztikai kifejezés eszközeire utalja a szobrászt a feladata.

Mit csinál ilyenkor egy magyar szobrász? Vergődik.

Megmintázza Munkácsyt gipszberoskadó Krisztussal, vagy gipsztörmelékek közt botorkálva. Festőállványt, kifeszített vásznat állít mögéje. Lehetőleg székbe ülteti, lebernyeget borít a testére. A lebernyeg elföd mindent, a test formáit, a szobrász tudatlanságát. Ha már az sem segít, egy odadobott drapéria még mindig megteszi a magáét.

Alapjában véve csodálom a pályázók jórészének merészségét. Szinte látom őket, műhelyükben egy-egy kilátástalanul eltöltött óra lankadtságából felocsúdva, fürgén, az ihletettség lázától hajtva, hogy csapkodják az agyagot a talapzatra. Micsoda bőkezűséggel pazarolták, dúskálhattak benne, e gyönyörű pillanatokban hogy is gondolhattak volna arra: mint lesz, hogy lesz, ha véletlenül bronzba öntik ezt a formátlan sártömeget.

E sorok írója távolról sem szándékozik a szobrászokat kioktatni feladatukat illetőleg, de az elvitázhatatan, hogy a zsánerszerű ábrázolás nem lehet a szobrász feladata még akkor sem, ha a pályázat feltételei (nagyon helyesen) kizárják az allegorikus mellékalakok alkalmazását.

A pályázók túlnyomó részben Munkácsyt nem mint embert, hanem vagy mint ábrándozó, esetleg dolgozó piktort, mint Krisztust kereső filozófust, mint handabandázó bohémet látták. Ha nem szorítkoztak volna másra, mint egy épkézláb emberi alak becsületes megmintázására, kinek törzse véletlenül Munkácsy fejét hordozza, a márvány vagy a bronz adottsága szerint, de feltétlenül plasztikailag felfogva, akkor egész munkát végeztek volna. Mire való a paletta, ecsetfazék, apacsing és más hasonló rekvizítumok? Ha a talapzaton ott ragyog e név: MUNKÁCSY, akkor mindenki tudja, ki légyen az illető. Aki pedig akkor sem tudja, annak odarakhatnak egész bazárra való kelléket.

A plasztika éppoly kevéssé irodalom, mint amennyire nem filozófia, vagy zene, vagy történelem. A testiségből nyíljanak a szobrászi gondolat minden irányú vonatkozásai!

Testiség. Ezt a szót ismétlem még egyszer. Ez a tömegekkel dolgozó forma és térművészet alfája és omegája. A pályázók talán egy-két ember kivételével tudatlanságból vagy felületes gondolkozásuknál fogva éppen ezt felejtették ki számvetésükből.

Erre azt felelhetnék: igen - ismerjük ezt a varázsigét, de a testiség legvégső konzekvenciája maga a meztelen test ábrázolása, Munkácsyt pedig nem lehet pőrén a Műcsarnok oldalára állítani.

Ez igaz. Azonban a nyolcvanas és kilencvenes évek férfidivatjának voltak olyan periódusai, amelyből ha a szobrász kiindul, ha nem is ideálisan, de valamennyire tűrhető módon, érzékeltetni tudja a test formáit. És ha csak kissé is találékony az illető művész, kellő plasztikai érzéssel ki tudja küszöbölni a modern férfiruha megmintázásánál nagy tömegben jelentkező formailag értéktelen, illetve fel nem használható elemek egy részét.

Viszont a pályázatot kiíró testület jobban tette volna, ha nem köti a szobrászokat a portré-szobor formájához. Egy jól megmintázott figura - a talapzat oldalán Munkácsy reliefarcképe - sokkal tisztábban és teljesebben mutatja a művész kvalitását, mint egy megkötöttséget jelentő portré-szobor.

De a belátásnak erre a magaslatára egy magyar pályázati testület nem emelkedhet. Ebbe már bele kell nyugodnunk.


Ismét a Munkácsy-szobor

Valamelyik lapban eldugva, a napihírek bozótjában, valahol a vasárnapi késelések mögött olvasható, hogy a szűkebb pályázatra bocsátott négy szobrász beadta a terveit, és a bizottság ezúttal sem talált egy tervet sem alkalmasnak a kivitelre.

Mintha a híradás betűi maguk is restelkedtek volna e pályázati játékon, összebújtak, összezsugorodtak, hogy minél kevesebben, csak az elszánt újságolvasók vegyék tudomásul, azok is csak véletlenül az esetet.

A Munkácsy-szobor pályázati sorozatában nem tudom, hogy már hányszor ismétlődött a szélesebb és szűkebb körű meddőségi tragédia. Lassanként statisztikai adattá válik az egész ügy.

Még egyszer felvetődik a kérdés: nincs egyetlenegy magyar szobrász, aki Munkácsy testiségét és intellektusát kifejező, ránk való jelentőségét reprezentáló szobor elkészítésére elég erős, egyben elég intelligens volna? Mert az bizonyos, hogy Munkácsy-szobrát csak intelligensen lehet, illetőleg szabad megcsinálni. Itt fringiákkal, díszmagyarral, szónoki pózzal, darutollas kalappal, oroszlánnal, turulmadárral nem lehet megreszkettetni a honfiúi szíveket.

Feltétlenül akad szobrász, nem is egy, aki jó Munkácsy-szobrot tudna csinálni, és mégis valószínű, hogy a most elutasított terveknél nem jobb, hanem rosszabb szobor fogja Munkácsy emlékét kompromittálni.

A szűkebb körű pályázaton részt vevő négy szobor nem rosszabb, sőt bizonyos tekintetben jobb, mint amilyen szobrokkal úgy általában a köztereken találkozunk. Talán kissé szigorú is volt a zsűri elhatározása. Ellenben megbocsáthatatlan hibájuk a szobroknak, hogy a tervező művész egyénisége nem érzik rajtuk. Ha a rájuk biggyesztett cédulákat felcseréljük, akkor is bátran hihetünk a céduláknak, illetőleg egyiknek sem hihetünk. A négy terv csupán egy kézmozdulat, a szék formája, a talapzat lépcsőzetének száma, magassága erejéig különbözik egymástól. A négy művész látásában, felfogásában, fantáziájában, de még a technikai készségében rejlő különbözőségek is összeöblítve, átmosva eltűnnek a négy szobortervben. Mintha egy ember tervezte volna azokat.

Ha a zsűri ezt kifogásolta, eljárása akkor jogos és érthető. De ez csak feltevés és nem pozitívum.

Forrás: Nyugat, 1914, 6. és 11. szám / Figyelő
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00148/04860.htm
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00153/05045.htm